2024. május elején táncos kötelességet végeztem a gyülekezetben. Egy este a kerületi vezető értesített, hogy gyülekezetvezetővé választottak. Amikor meghallottam a hírt, hevesen kezdett verni a szívem. Arra gondoltam: „Hogy választhattak engem a testvérek vezetőnek? Nincsenek igazságvalóságaim, a képességeim gyengék, és a romlott beállítottságom is súlyos. Sokszor elbuktam és megbotlottam a kötelességeimben. Hogyan is vállalhatnám el egy vezető kötelességét? Ha ezt a kötelességet végzem, az nem azt jelenti, hogy csak arra várok, hogy lelepleződjek és kiiktassanak? Az énekes és táncmunka különösen nagyon fontos, és a romlott beállítottságommal egy nap még a végén megzavarok és akadályozok dolgokat. Aztán lehet, hogy a felsőbb vezetők megmetszenek, vagy akár el is bocsátanak. Akkor nem mennék teljesen tönkre, és érnék a hitem útjának végére?” Már a gondolattól is elnehezült a szívem. Még azt is gyanítottam, hogy Isten talán ezzel a kötelességgel akar engem kiiktatni. Később Isten elé járultam imában, Hozzá kiáltottam, és kértem, hogy tartsa nyugodtan a szívemet, és segítsen megértenem az Ő szándékát. Imádkozás közben rájöttem, hogy minden dolog, esemény és ember, amivel nap mint nap találkozom, Isten szuverenitásának és elrendezésének része, és nem a véletlen műve. Isten nagyon jól ismeri a képességeimet és az érettségemet, és ha megengedi, hogy ez a kötelesség rám találjon, akkor biztosan van benne olyan igazság, amit keresnem kell, és amibe be kell lépnem, így először el kell fogadnom és alá kell vetnem magam, nem pedig elutasítanom vagy ellenállnom. Különben teljesen híján lennék a józan észnek. Az ima után, bár már nem akartam kibújni a vezetői kötelesség alól, a szívem mégis nehéz maradt, mintha egy nagy kő nehezedett volna rá, és tele voltam fájdalommal és aggodalommal.

Másnap a csendességem alatt megnéztem két tapasztalati tanúságtétel-videót, és Isten azokban idézett szavai megragadták a szívemet. Isten azt mondja: „Egyesek azt gondolják, »Bárki, aki vezet, ostoba és tudatlan, és saját pusztulását idézi elő, mert a vezetőként való viselkedés elkerülhetetlenül arra készteti az embereket, hogy felfedjék a romlottságot Isten számára. Vajon feltárulna ennyi romlottság, ha nem végeznék ezt a munkát?« Micsoda abszurd elképzelés! Ha nem viselkedsz vezetőként, akkor nem fedsz fel romlottságot? Az, hogy nem vagy vezető, azt jelenti, hogy elnyerted az üdvösséget, még ha kevesebb romlottságot fedsz is fel? Eszerint az érv szerint, mindazok, akik nem szolgálnak vezetőkként, azok, akik túlélhetnek és akiket megmenthetnek? Hát nem túl nevetséges ez a kijelentés? Az emberek, akik vezetőkként szolgálnak, Isten választott népét vezetik, hogy egyék és igyák Isten szavát és megtapasztalják Isten munkáját. Ez a megkövetelt norma emelt szintű, tehát elkerülhetetlen, hogy a vezetők felfedjenek néhány romlott állapotot, mikor először elkezdik a képzést. Ez normális és Isten nem ítéli ezt el. Isten nemcsak, hogy nem ítéli el, de meg is világosítja, megvilágítja és vezeti ezeket az embereket, és több terhet vetet fel velük. Amíg alá tudják vetni magukat Isten vezetésének és munkájának, gyorsabban fognak előrehaladni az életben, mint a hétköznapi emberek. Ha olyan emberek, akik törekednek az igazságra, akkor ráléphetnek az útra, amelyen Isten tökéletessé teszi őket. Isten ezt áldja meg a leginkább. Egyesek nem látják ezt és elferdítik a tényeket. Az emberi megértés szerint Isten nem fogja figyelembe venni a vezetők változását, bármilyen nagy is legyen az; Ő egyedül csak azt fogja figyelembe venni, hogy mennyi romlottságot fednek fel a vezetők és a dolgozók, és csak ennek alapján kárhoztatja őket. És azokat, akik nem vezetők és dolgozók, Isten nem fogja kárhoztatni, mert kis romlottságot fednek fel, még ha nem is változnak. Hát nem abszurd ez? Nem Isten káromlása? Ha ilyen komolyan ellenállsz Istennek a szívedben, meg lehet menteni téged? Nem lehet megmenteni téged. Isten az emberek sorsát leginkább annak alapján határozza meg, hogy rendelkeznek-e az igazsággal és valódi tanúságtétellel, és ez leginkább attól függ, hogy olyan emberek-e, akik törekednek az igazságra. Ha valóban törekednek az igazságra és valódi bűnbánatot tartanak, miután megítélték és megfenyítették őket, amiért vétket követtek el, akkor, ha nem mondanak olyan szavakat, és nem tesznek olyan dolgokat, amelyek káromolják Istent, bizonyosan képesek lesznek elnyerni az üdvösséget. Képzelődéseitek szerint minden hétköznapi hívő, aki a végsőkig követi Istent, elérheti az üdvösséget, azokat pedig, akik vezetőként szolgálnak, mind ki kell vetni. Ha megkérnének titeket, hogy legyetek vezetők, azt gondolnátok, nem lenne rendben nem megtenni, de ha vezetőként kellene szolgálnotok, önkéntelenül romlottságot fednétek fel, és az épp olyan lenne, mintha a nyaktiló alá küldenétek magatokat. Vajon nem az Istenről alkotott félreértéseitek okozzák mindezt? Ha az emberek kimenetelét a romlottság alapján határoznák meg, amelyet felfednek, senkit sem lehetne megmenteni. Ebben az esetben mi értelme lenne Istennek a megváltás munkáját végezni? Ha valóban így lenne, hol lenne Isten igazságossága? Az emberiség képtelen lenne meglátni Isten igazságos természetét. Tehát mindannyian félreértettétek Isten szándékait, ami azt mutatja, hogy nincs valódi tudásotok Istenről” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai pontosan leleplezték az állapotomat, és végre rájöttem, hogy elképzelések, képzelődések és Istennel kapcsolatos félreértések rejtőznek a szívemben. Azt gondoltam, hogy ha nem vagyok vezető Isten házában, akkor kevesebb romlottságom tárul fel, a felsőbb vezetők is kevesebbszer metszenek meg, és így biztonságosabb Istenben hinni, és nagyobb a reményem az üdvösségre. De a vezetői kötelesség sok igazságalapelvet érint, a felelősség is nagyobb, és igazságvalóságok nélkül elkerülhetetlen, hogy feltáruljon a romlottságom, és hajlamos leszek olyan dolgokat tenni, amelyek akadályozzák és megzavarják Isten házának munkáját, és így lelepleződöm és kiiktatnak. Láttam, hogy Isten azt mondja, ezek az elképzelések félreértik, sőt káromolják Őt. Megdöbbentem és egy kicsit megijedtem. Fel sem fogtam, milyen súlyos természetűek ezek az elképzelések. Elkezdtem elgondolkodni azon, hogy pontosan miben is volt abszurd ez a nézőpontom. Láttam, hogy néhány vezető hibázott, komolyan megzavarta és akadályozta a gyülekezet munkáját, és elbocsátották, sőt, kiközösítették vagy eltávolították őket a gyülekezetből. Így azt gondoltam, hogy vezetőnek lenni túl veszélyes, és ha hibázol, elbocsátanak vagy kiiktatnak. De soha nem kerestem Isten házának alapelveit az emberek elbocsátására vonatkozóan. A valóságban egy vezető elbocsátása Isten házában nem a pillanatnyi viselkedésén vagy egyetlen esetben mutatott teljesítményén alapul, hanem inkább a következetes törekvésén és az általa követett úton. Eszembe jutott egy vezető és két felügyelő a gyülekezetben, akiket elbocsátottak. Bár úgy tűnt, hogy egy konkrét feladatban való kudarc, az alapelvek megsértése, valamint a munka akadályozása és késleltetése miatt bocsátották el őket, a valóságban azért történt, mert általában nem az igazság követésére összpontosítottak, a kötelességeikben nem keresték az alapelveket, és hosszú ideig önkényesen cselekedtek, és ennek eredményeként megzavarták és akadályozták a gyülekezet munkáját, mégsem tartottak bűnbánatot. Ezért bocsátották el őket. Sosem néztem utána, mi volt a kudarcuk valódi oka. Csak azt láttam, hogy egyetlen hibát vétettek és elbocsátották őket, és emiatt kezdtem félreérteni Istent és óvatoskodni Vele. Hát nem volt ez teljesen eltorzult? Ráadásul az elképzeléseimben azt gondoltam, hogy ha valaki romlottságot tár fel, vétkezik, vagy lelepleződik és elbocsátják a kötelességéből, akkor Isten örökre elítéli, és nincs reménye az üdvösségre. Ez is egy téves felfogásom volt. Valójában, amikor részletesen elgondolkodtam azon, amit én és sok testvér megtapasztaltunk, és azon, hogyan lepleződtünk le, tárultunk fel és ítéltettünk el a romlott beállítottságunk feltárulása miatt, vagy akár bocsátottak el minket, tudtam, hogy ezek szükséges lépések annak során, hogy megtapasztaljuk Isten ítéletét és fenyítését. Isten azonban emiatt nem hagyott el minket, hanem lehetőséget adott a bűnbánatra és az átalakulásra. Szavaival megvilágosított és eligazított minket, lehetővé téve, hogy gondolataink és nézeteink fokozatosan megváltozzanak, és hogy fokozatosan le tudjuk vetni romlott beállítottságunkat. Ezeket az eredményeket a kudarcok és a lelepleződések megtapasztalásával értük el. Láttam, hogy a kötelességben való lelepleződés nem kiiktatást jelent, hanem egy esélyt az igazság elnyerésére. De a természetemnél fogva nem szerettem az igazságot és nem akartam szenvedni, nem voltam hajlandó elfogadni Isten ítéletét és fenyítését, és csak békében akartam élni, mint egy átlagos hívő. Azt gondoltam, hogy így elkerülhetem a nagy kudarcokat és lelepleződéseket, és megmenekülhetek a szenvedéstől vagy a finomítástól, és így üdvözülhetek. De nem vettem észre, hogy az ítélet és fenyítés megtapasztalása nélkül az ember romlott beállítottságát nem lehet levetni, és a nézőpontjai, cselekedetei és tettei mind ellentétben maradnak az igazsággal. Ebben az esetben hogyan üdvözülhetne egy ilyen ember? Rájöttem, hogy nem értem az igazságot, és nem ismerem Isten igazságos természetét, és hogy az elképzeléseimben és képzelgéseimben élek. A nézeteim teljesen abszurdak és tévesek voltak. Isten egy ember kimenetelét nem az alapján határozza meg, hogy mennyi romlottságot tárt fel, vagy hány vétket követett el, hanem hogy törekszik-e az igazságra, és tart-e valódi bűnbánatot. Ha egy ember feltárja a romlottságát, majd az igazságra törekszik és valódi bűnbánatot ér el, akkor Isten még mindig megadja neki az üdvösség lehetőségét. De én aggódtam a múltbeli vétkeim miatt a kötelességeimben, és most is sok romlottságot tártam fel, mert nem értettem az igazságot. Így attól féltem, hogy ha nem vigyázok a vezetői kötelességemben, problémák merülnek fel, és akkor Isten megutál és kiiktat. Tényleg a saját szűk látókörű és kicsinyes nézeteimmel ítéltem meg Isten igazságosságát!

Olvastam egy másik szakaszt Isten szavaiból, amely leleplezi az emberek félelmét a felelősségvállalástól. Mindenható Isten azt mondja: „Vannak, akik félnek a felelősségvállalástól, miközben a kötelességüket végzik. Ha a gyülekezet feladatot ad nekik, akkor először mérlegelni fogják, hogy a feladat megköveteli-e, hogy felelősséget vállaljanak, és ha igen, akkor nem fogadják el. A kötelességük végzésének feltételei a következők: először is, lazsálós munkáról legyen szó; másodszor ne legyen mozgalmas vagy fárasztó; harmadszor pedig bármit is tesznek, nem vállalnak semmilyen felelősséget. Egyedül ilyen kötelességet vállalnak el. Miféle ember ez? Nem sikamlós, csalárd ember? A legkisebb felelősséget sem akarja vállalni. Még attól is fél, hogy a levelek betörik a koponyáját, amikor leesnek a fáról. Milyen kötelességet tud egy ilyen ember végezni? Mi haszna lehet Isten házában? Isten házának munkája a Sátán elleni küzdelem munkájával, valamint a királyság evangéliumának terjesztésével kapcsolatos. Melyik kötelesség nem jár felelősséggel? Azt mondanátok, hogy vezetőnek lenni felelősséggel jár? Nem annál nagyobb-e a felelősségük, és nem kell-e annál inkább felelősséget vállalniuk? Függetlenül attól, hogy az evangéliumot hirdeted, bizonyságot teszel, vagy videókat készítesz és így tovább – bármilyen munkát végzel –, mindaddig, amíg az igazságalapelvekhez kapcsolódik, felelősséggel jár. Ha a kötelességed végzése híján van az alapelveknek, az ki fog hatni Isten házának munkájára. Ha pedig félsz a felelősségvállalástól, akkor semmilyen kötelességet nem tudsz végezni. Vajon az, aki fél felelősséget vállalni a kötelessége végzésében, az gyáva, vagy a beállítottságával van baj? Képesnek kell lenned különbséget tenni. Valójában ez nem gyávaság kérdése. Ha ez az ember a gazdagságra hajtana vagy a saját érdekében tenne valamit, hogyan lehet ennyire bátor? Bármilyen kockázatot vállalna. De amikor a gyülekezetért, Isten házáért tesz dolgokat, akkor egyáltalán nem vállal kockázatot. Az ilyen emberek önzőek és aljasak, mind közül a legalattomosabbak. Aki nem vállal felelősséget a kötelesség végzésében, az a legkevésbé sem őszinte Istenhez – a hűségéről nem is beszélve. Miféle ember mer felelősséget vállalni? Miféle ember az, akinek van bátorsága súlyos terhet viselni? Olyasvalaki, aki vállalja a vezetést, aki bátran megy előre a legkritikusabb pillanatban Isten házának munkájában, aki nem fél súlyos felelősséget viselni és nagy nehézséget elviselni, amikor a legfontosabb és döntő jelentőségű munkát látja. Ez olyasvalaki, aki hűséges Istenhez, aki Krisztus jó katonája. Vajon mindenki, aki fél felelősséget vállalni a kötelességében, azért tesz így, mert nem érti az igazságot? Nem: ez az emberi mivoltukkal kapcsolatos probléma. Nincs igazságérzetük, illetve felelősségérzetük, önző és hitvány emberek, nem igaz szívű istenhívők, és a legkevésbé sem fogadják el az igazságot. Emiatt nem lehet megmenteni őket” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész)). Látva azt, amit Isten szavai lelepleztek, heves gyötrelmet éreztem a szívemben. Rájöttem, hogy attól való félelmem, hogy vezető legyek, abból fakadt, hogy önző és csalárd beállítottság irányított. A „soha ne húzd a rövidebbet” alapelvét követtem – áldásokat akartam kapni Istentől, de nem akartam nagy kockázatot vállalni. Lényegében ez egy ravasz és csalárd ember viselkedése volt. Úgy éreztem, hogy a tánc nemcsak a személyes érdeklődési körömhöz és hobbijaimhoz illeszkedik, hanem ennek a kötelességnek a teljesítése eredményekkel is jár. Nem én voltam a fő felügyelő, és nem viseltem komoly felelősséget, így úgy éreztem, biztonságban végezhetem a kötelességeimet a gyülekezetben, és így reményem lehet az üdvösségre. Miután vezetővé választottak, úgy éreztem, hogy a vihar szemébe kerültem, és folyamatosan fennáll a veszélye, hogy felborulok, ezért csak menekülni akartam ettől a kötelességtől, és elutasítani azt. Az elképzeléseimben azt gondoltam, hogy egy jelentéktelenebb kötelesség végzése, ahol nem tűnök ki és nem vállalok nagy felelősséget, a legbiztonságosabb megoldás, és amennyiben a végsőkig kitartok, reményem lesz az üdvösségre. De Isten azt mondja, hogy az ilyen ember fél a felelősségvállalástól, probléma van az emberi mivoltával, és nem hisz igazán Őbenne, és már ez önmagában azt jelenti, hogy nem üdvözülhet. Végre megláttam, hogy az elképzeléseim és képzelgéseim ellentétben állnak az igazsággal. Elkezdtem töprengeni: „Miért mondja Isten, hogy azok, akik kerülik a felelősséget, rossz emberi mivoltúak, és egyáltalán nem fogadják el az igazságot?” Isten házában végzett kötelességeim során mindig a „soha ne húzd a rövidebbet” elvét követtem. Mindenben, amit tettem, és minden kötelességben, amellyel szembesültem, először azt mértem fel, hogy valami a hasznomra válik-e, és ha igen, megtettem, de ha nem, nem akartam megtenni. Még ha tudtam is, hogy Isten házának munkájáról és érdekeiről van szó, akkor sem voltam hajlandó viselni a terhet. Hogyan lettem volna hát egy szívű Istennel? Nem egy önző és aljas ember viselkedése volt ez? Ma Isten mindent ingyen biztosít az embereknek, ingyen adja nekik az igazságot, remélve, hogy az emberek gyakorolni tudják az igazságot, és őszinte szívvel tudják teljesíteni kötelességeiket mint teremtett lények. Én azonban sok éve hittem Istenben, oly sok ellátásban részesültem Tőle, de soha nem tudtam, hogyan viszonozzam ezt egyáltalán. Ehelyett óvatoskodtam Istennel, kalkulálgattam Vele szemben, és csak a saját jövőmmel és nyereségemmel vagy veszteségemmel törődtem és terveztem. Hogyan hittem hát én igazán Istenben? Nem voltam én csupán egy önző, ravasz álhívő? Minthogy így gondolkodtam, és ilyen nézeteket vallottam a hittel kapcsolatban, hogyan ne utált volna meg engem Isten? Ezért imádkoztam: „Istenem, látom, hogy valóban csalárd és elvetemült vagyok. Nem akarok a saját elképzeléseimben, képzelgéseimben, félreértéseimben és gyanakvásaimban élni. Hajlandó vagyok Neked adni a szívemet, és a lelkiismeretemre támaszkodva vállalni a felelősségemet. Kérlek, segíts és adj útmutatást nekem!”

Aztán láttam még két szakaszt Isten szavaiból, amelyeket egy másik tapasztalati tanúságtétel-videóban idéztek, és utat találtam a gyakorláshoz. Isten azt mondja: „Melyek a becsületes ember megnyilvánulásai? Először is az, hogy nem kételkedik Isten szavaiban. Ez a becsületes ember egyik megnyilvánulása. Ezenkívül a legfontosabb megnyilvánulás az, hogy mindenben keresi az igazságot és gyakorolja azt – ez létfontosságú. Azt mondod, hogy becsületes vagy, de mindig háttérbe szorítod Isten szavait, és csak azt teszed, amit akarsz. Ez vajon a becsületes ember megnyilvánulása? Azt mondod: »Bár a képességem gyenge, de a szívem őszinte.« És mégis, amikor rád hárul egy kötelesség, félsz a szenvedéstől és a felelősségvállalástól, ha nem jól teszed meg, így kifogásokat keresel, hogy kibújj a kötelességed alól, vagy azt javasolod, hogy tegye meg valaki más. Ez vajon a becsületes ember megnyilvánulása? Egyértelműen nem. Hogyan kell tehát egy becsületes embernek viselkednie? Alá kell vetnie magát Isten intézkedéseinek, odaadónak kell lennie az elvégzendő kötelessége iránt, és törekednie kell arra, hogy eleget tegyen Isten szándékainak” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „Akár jó, akár gyenge a képességed, és akár érted az igazságot, akár nem, mindenképpen ezzel a hozzáállással kell rendelkezned: »Mivel ezt a feladatot rám bízták, komolyan kell vennem; törődnöm kell vele, valamint teljes szívemet és erőmet bele kell adnom, hogy jól végezzem. Ami azt illeti, hogy tökéletesen el tudom-e végezni, nem vállalhatok garanciát, a hozzáállásom azonban az, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy jól végezzem, és biztosan nem leszek felületes vele kapcsolatban. Ha probléma merül fel a munkában, felelősséget kell vállalnom, és gondoskodnom kell róla, hogy levonjam a tanulságot és jól végezzem a kötelességemet.« Ez a helyes hozzáállás” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). Miután elolvastam Isten szavainak ezt a két szakaszát, úgy éreztem, hogy Isten valóban átvizsgálja az ember legbensőbb szívét, és nagyon jól megérti az emberek szükségleteit. Amikor meghallottam, hogy vezetővé választottak, két kifogás gyorsan eszembe jutott: „Gyenge képességeim vannak, és vezetőként minden nap sok emberrel, eseménnyel és dologgal kell szembenéznem, és sok problémával is meg kell küzdenem. Ezt biztosan nem fogom tudni kezelni. Másodszor, nem értem az igazságot, és nem látok át a dolgokon, így milyen alapon vagyok alkalmas a testvérek vezetésére?” Először úgy éreztem, hogy a gondolkodásom meglehetősen jogos, és hogy ez önismeretre vall, de aztán elolvastam Isten szavait: „Akár jó, akár gyenge a képességed, és akár érted az igazságot, akár nem, mindenképpen ezzel a hozzáállással kell rendelkezned: »Mivel ezt a feladatot rám bízták, komolyan kell vennem; törődnöm kell vele, valamint teljes szívemet és erőmet bele kell adnom, hogy jól végezzem. [...]« Ez a helyes hozzáállás.” Miután ezt elolvastam, hirtelen elakadt a szavam. Ez a két kifogás számomra meglehetősen érvényesnek tűnt, de Isten nem tekinti őket kifogásnak vagy nehézségnek, és még kevésbé kellene, hogy visszatartsanak a kötelességem elfogadásától. Úgy éreztem, mintha Isten szemtől szemben, bizalmasan figyelmeztetne. Isten nem azt nézi, milyenek a képességeim, vagy hány igazságot értek. Azt követeli meg, hogy szorgalmasak és felelősségteljesek legyünk a kötelességeinkben, és hogy teljes szívünket és erőnket beleadva jól végezzük a kötelességeinket. A szívem mélyen meghatódott, és úgy éreztem, hogy többé nincs semmi kifogásom, hogy elmeneküljek a kötelességem elől, vagy elutasítsam azt. Bár tudtam, hogy a vezetői kötelesség nehéz lesz számomra, hajlandó voltam őszinte lenni Isten szavai szerint, és azzal kezdeni, hogy elfogadom és alávetem magam.

Ezek után elkezdtem együttműködni a nővéremmel, és én voltam elsősorban felelős a táncos csapat munkájáért, míg a többi feladatot, mint a himnuszokat, a filmezést és az általános ügyeket, főleg ő intézte. Abban az időben egy tánccsoport, amelyért én feleltem, két hónapja nem készített semmilyen programot. Először egy kicsit ideges voltam, féltem, hogy nem tudom kezelni a munkát. Folyamatosan imádkoztam és kiáltottam Istenhez, kértem, hogy adjon hitet és elszántságot, hogy alávessem magam, és ezáltal fel tudjam vállalni a kötelességemet. Imáimban eszembe jutott két kifejezés Isten szavaiból, amelyeket korábban olvastam: az egyik a „pozitív és proaktív”, a másik pedig a „képességei legjavát nyújtva”. Rájöttem, hogy ezzel Isten megvilágosít és útmutatást ad nekem, és hogy pozitív és proaktív hozzáállást kell tanúsítanom a kötelességem iránt. Mivel a képességeim gyengék, nem értem az igazságot, és sok problémát nem tudok megtalálni és megoldani, ez azt jelenti, hogy jobban kell Istenre támaszkodnom az igazság keresésében, és hogy először meg kell tennem, ami eszembe jut és amire képes vagyok, a képességeim legjavát nyújtva. Ezek után mindennap Istenre bíztam az állapotomat és a nehézségeimet, és teherérzettel a csoportban lévő nővérek állapotára összpontosítottam. Amikor problémákat találtam, megkerestem a vonatkozó alapelveket, hogy közösséget vállaljak velük, és együtt lépjünk be, és amikor nehézségekbe ütköztek a programok összeállításában, közösséget vállaltam velük Isten szándékairól, és megpróbáltam az alapelvek szerint megoldásokat keresni. Lassanként a program előrehaladt. Minden nap teljesnek és kiegyensúlyozottnak éreztem magam. A szívem fokozatosan közelebb került Istenhez, és az Isten és köztem lévő félreértések és akadályok jelentősen csökkentek. Az az érzés, hogy nagy súly nyomja a szívemet, lassan eltűnt. A tánccsoport egy hónapon belül készített egy programot, amelyet feltöltöttek az internetre, és a vezetők jól fogadták. Annyira hálás voltam Istennek!

De váratlanul, körülbelül három hónappal később, a nővéremet elbocsátották, mert vakon követte egy hamis vezető rossz elrendezéseit. Ez a himnuszfelvételi munkát néhány napra felfüggesztette, komolyan megzavarva és akadályozva a munkát. Ráadásul a felsőbb vezetők úgy találták, hogy gyenge képességei miatt nem tudott valódi munkát végezni. Amikor ezt meghallottam, a szívem újra hevesen verni kezdett, és arra gondoltam: „Ennyi volt, a nővéremet elbocsátották, nekem kell vállalnom az összes munkát a gyülekezetben. A képességeim és a munkaképességem nem elég jók! Hallottam a problémákról, amelyekkel a nővérem szembesült a kötelességében, de én nem láttam ezeket a hibáit. Ha az ő helyében lettem volna, én is késleltettem volna a munkát, és ma engem bocsátottak volna el. Amilyen a képességem és amennyire átlátom a dolgokat, nem csak idő kérdése, hogy elbocsássanak ebből a kötelességből? Jobb lenne, ha lemondanék, és sértetlenül visszavonulnék, amint lehet, mielőtt nagy gonoszságot követnék el.” De amikor így gondolkodtam, bűntudatot éreztem: „Mindig le akartam mondani; ez azt mutatja, hogy hiányzott belőlem az alávetettség Istennek és a hűség a kötelességem iránt! Ha lemondanék, és feladnám a kötelességemet, ez nem késleltetné a munkát? Ha lemondanék, a saját terhemet enyhíteném, de felelőtlen lennék Isten házának munkájával szemben.” Miután ezeket végiggondoltam, nem mertem lemondani. Imádkoztam Istenhez, kértem, hogy óvja meg a szívemet, világosítson meg, és adjon útmutatást, hogy megértsem az igazságot, és adja meg a szükséges hitet, hogy megtapasztaljam ezt a helyzetet.

A helyzet, amelyet Isten elrendezett, meglehetősen csodálatos volt. Aznap este kaptunk egy levelet, amelyet Kínából továbbítottak. A levél megemlítette, hogy Kínában a nagy vörös sárkány őrjöngve tartóztatja le azokat, akik hisznek Istenben, és hogy a testvérek csak rejtőzködve tudják végezni a kötelességeiket, és gyakran kell vendéglátó otthont váltaniuk. A levél arra is buzdította a külföldre ment testvéreket, hogy becsüljék meg a lehetőséget, amely a kötelességeik elvégzésére adatott nekik, és hogy végezzék jól a kötelességeiket. A levél idézett egy szakaszt Isten szavaiból is. Isten azt mondja: „Az áldásokat nem lehet egy-két nap alatt megszerezni; azokat nagy áron kell kiérdemelni. Ez azt jelenti, hogy olyan szeretettel kell rendelkeznetek, amely finomításon ment keresztül, nagy hitetek kell, hogy legyen, és rendelkeznetek kell azzal a sok igazsággal, amelyek megszerzését Isten megköveteli tőletek; mi több, képesnek kell lennetek az igazságosság felé fordulni, anélkül, hogy gyávák lennétek vagy visszahúzódnátok, és istenszerető szívvel kell rendelkeznetek, amely mindhalálig változatlan marad. Elszántaknak kell lennetek, változásnak kell történnie az életfelfogásotokban, ki kell gyógyulnotok a romlottságból, panasz nélkül kell fogadnotok Isten minden vezénylését, és még arra is képesnek kell lennetek, hogy a halálig alávessétek magatokat. Ezt kellene elérnetek, ez Isten munkájának végső célja, és ezt követeli meg ettől az embercsoporttól” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten munkája olyan egyszerű lenne, ahogyan azt az ember képzeli?). A levél elolvasása után mélyen szégyelltem magam. A kínai testvérek az életüket kockáztatják, és mégis ragaszkodnak a kötelességeikhez, sőt, még levelet is írtak, hogy bátorítsák a külföldön élő testvéreket, hogy megfelelően végezzék a kötelességeiket. Na de én? Én nem voltam kitéve annak, hogy a nagy vörös sárkány üldöz és letartóztat, és kényelmes környezetben végezhettem a kötelességemet, de amikor csak egy kis nehézséggel és nyomással szembesültem a kötelességemben, menekülni akartam előle, és feladni. Nem azt jelentette ez, hogy gyáva vagyok? Hol volt a gerincem? Hol volt a bizonyságtételem? Isten azt mondta, hogy aki hisz Istenben és követi Őt, annak meg kell tapasztalnia a finomítást, és elszántnak kell lennie a szenvedésre, és ami még fontosabb, törekednie kell az igazságra, változást kell elérnie az életfelfogásában, és el kell fogadnia mindazt, amit Isten levezényel, és alá kell vetnie magát annak. Úgy éreztem, hogy Isten minden szavával követelményeket támaszt velem szemben. Ezek azok az igazságok, amelyeket ebben a helyzetben gyakorolnom kell, és amelyekbe be kell lépnem, és ha lemondanék, ezen igazságok egyikét sem gyakorolnám. Nem okozna ez csalódást és undort Istennek? Másnap egy tánccsoport vezetője le akart mondani, mert nem tudott harmonikusan együttműködni a többiekkel. Amikor közösséget vállaltam vele, megnyíltam a saját gyengeségeimről és nehézségeimről, és Isten szavait olvasva a szívem fokozatosan meghatódott. Rájöttem, hogy a kötelességek Istentől kapott megbízatások, és megkerülhetetlen felelősségek. Nem számít, mennyire fájdalmasak vagy nehezek a dolgok, nem utasíthatom el a kötelességemet, és nem bánthatom meg Isten szívét.

Ezek után olvastam egy szakaszt Isten szavaiból, amely igazán illett az állapotomra, és sokat segített. Isten azt mondja: „Az embereknek becsületes szívvel kell hozzáállniuk a kötelességeikhez és Istenhez. Ha így tesznek, akkor olyan emberek lesznek, akik félik Istent. Hogyan állnak hozzá Istenhez az őszinte szívű emberek? A legkevesebb, hogy Istent félő, Istennek mindenben alávetett szívük van, nem kérdezősködnek áldásokról vagy balszerencsékről, nem beszélnek feltételekről, kiszolgáltatják magukat Isten vezénylésének irgalmának – ők az őszinte szívű emberek. Akik mindig szkeptikusak Istent illetően, mindig tüzetesen megvizsgálják Őt, mindig megpróbálnak egyezségre jutni Vele – ők vajon őszinte szívű emberek? (Nem.) Mi lakozik az ilyen emberek szívében? Csalárdság és elvetemültség; ők mindig átvizsgálnak. És mi az, amit átvizsgálnak? (Isten hozzáállását az emberekhez.) Mindig átvizsgálják Isten hozzáállását az emberekhez. Milyen probléma ez? És miért vizsgálják át ezt? Azért, mert a létfontosságú érdekeiket érinti. [...] A saját kilátásaikat, sorsukat és érdekeiket különösképpen értékelő emberek mindig megvizsgálják, vajon Isten munkája kedvez-e a kilátásaiknak, a sorsuknak, valamint annak, hogy áldásokat kapjanak. Végül mi a kimenetele az átvizsgálásuknak? Mindössze annyit tesznek, hogy fellázadnak Isten ellen és ellenszegülnek Neki. Még ha ragaszkodnak is a kötelességük végzéséhez, ezt felületesen teszik, negatív hangulattal, folyamatosan azon gondolkozva a szívükben, hogy miként húzzanak hasznot, hogyan ne kerüljenek ki vesztesként. Ilyen motivációkkal végzik a kötelességeiket, és ebben megpróbálnak alkudozni Istennel. Milyen beállítottság ez? Csalárdság, elvetemült beállítottság. Ez már nem hétköznapi romlott beállítottság, hanem elvetemültséggé fokozódott. És ha valakinek ilyesfajta elvetemült beállítottság van a szívében, akkor az Isten elleni tusakodás. Legyetek tisztában ezzel a problémával! Ha az emberek a kötelességük végzésekor mindig átvizsgálják Istent és megpróbálnak egyezkedni, akkor vajon tudják megfelelően végezni a kötelességüket? Semmiképp sem. Nem a szívükkel, nem őszintén hódolnak Istennek, nincs őszinte szívük, a kötelességük végzésekor figyelnek, mindig visszafogják magukat – és mi ennek a kimenetele? Isten nem munkálkodik bennük, összezavarodnak, nem értik meg az igazságalapelveket, saját hajlamaik szerint cselekednek és mindig minden balul sül el nekik. Miért van az, hogy mindig minden balul sül el nekik? Azért, mert a szívük túlságosan híján van a tisztánlátásnak, és amikor dolgok történnek velük, akkor nem tartanak önvizsgálatot, nem kutatják az igazságot, hogy megoldásra leljenek, és ragaszkodnak hozzá, hogy úgy tegyék a dolgokat, ahogyan szeretnék, a saját preferenciáik szerint – ennek az eredménye az, hogy mindig minden balul sül el nekik, amikor a kötelességüket végzik. Soha nem gondolnak az egyház munkájára, sem Isten házának az érdekeire, mindig a saját érdekükben folytatnak cselszövéseket, mindig a saját érdekeik, büszkeségük és státuszuk szem előtt tartásával terveznek, és nem csupán gyatrán végzik a kötelességüket, hanem késleltetik és befolyásolják az egyház munkáját. Vajon ez nem eltévelyedés és a kötelességeik elhanyagolása? Ha valaki mindig a saját érdekeit és kilátásait szem előtt tartva tervez, amikor a kötelességét végzi, és nem gondol az egyház munkájára vagy Isten házának az érdekeire, akkor ez nem kötelességvégzés. Ez saját érdekekre való törekvés, az ember saját javára történő cselekvése, azért, hogy áldásokat szerezzen magának. Ily módon megváltozik a kötelességvégzés mögött meghúzódó természet. Csupán arról van szó, hogy alkut köt Istennel és a saját céljai elérésére akarja használni a kötelessége végzését. Az ilyesfajta ténykedés nagyon valószínű, hogy megzavarja Isten házának a munkáját” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazságalapelvek kutatásával végezheti jól a kötelességét). Isten azt mondja, hogy „nem kérdezősködnek áldásokról vagy balszerencsékről, nem beszélnek feltételekről, kiszolgáltatják magukat Isten vezénylésének irgalmának – ők az őszinte szívű emberek.” Ezek a szavak valóban szíven találtak. Isten azt kéri, hogy az emberek ne az áldásokat vagy a csapásokat vegyék figyelembe, de én túl nagy jelentőséget tulajdonítottam annak, hogy áldott leszek-e, vagy csapás ér. Rettegtem attól, hogy miközben a vezetői kötelességet végzem, valami olyasmit teszek, ami megzavarja és akadályozza a munkát, foltokat és vétkeket hagyva magam után, és Isten elítél és kiiktat, és hogy a végén nemcsak hogy nem üdvözülök, de még csapás áldozatává is válok. Ezt nagyon erősen éreztem, amikor megtudtam, hogy az előző három kerületi vezető közül kettő önfejűen cselekedett, és nem kereste az igazságalapelveket a kötelességeiben, ezzel komolyan megzavarva és akadályozva Isten házának munkáját, ami miatt elbocsátották őket. Most, hogy a nővéremet is elbocsátották, úgy éreztem, hogy ha valaki nem érti az igazságot, és nincs istenfélő szíve, akkor a vezetői kötelesség végzése bizonytalan, az illető könnyen lelepleződhet és kiiktathatják, és bizonytalan, hogy mi lesz a jövőbeli kimenetele vagy rendeltetési helye. Biztosítani akartam a jövőmet és a rendeltetési helyemet, ezért azt terveztem, hogy lemondok, mielőtt bármilyen hibát elkövetnék, és sértetlenül visszavonulok. Isten leleplezi, hogy ez valójában egy Ellene való küzdelem egy csalárd és gonosz beállítottságon keresztül! Csak ekkor jöttem rá, hogy az, hogy mindig a saját érdekeimet és jövőmet tervezgetem, anélkül, hogy tekintettel lennék a gyülekezet munkájára és Isten házának érdekeire, nem a kötelességem végzése. Ez egy próbálkozás Isten eszén túljárni, és szembeszegülni Vele. Azzal, hogy ilyen gondolkodásmóddal és állapotban végzem a kötelességemet, még ha nem is szolgálok vezetőként, és külsőleg nem is követek el hibákat, a szívem számító, és szemben áll Istennel. Ez gonosz cselekedet, és Isten megveti és elítéli. Isten egy nagyon világos utat mutatott nekem, nevezetesen, hogy becsületes szívű ember legyek, ne kérdezzek az áldásokról vagy csapásokról, ne beszéljek feltételekről, és szolgáltassam ki magam annak, amit Isten levezényel. Mivel Isten háza nem bocsátott el és nem iktatott ki, alá kellett vetnem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, és rendíthetetlenül kitartanom a kötelességem mellett, minden tőlem telhetőt megtenni, hogy vállaljam a felelősséget, amit kell.

Másnap levelet írtam a felsőbb vezetőknek, de nem említettem a lemondást. Ehelyett elismertem a felelősséget, amelyet viselnem kell az énekes munka késedelméért, és megvallottam ezt a vezetőknek, mondván, hogy hajlandó vagyok alávetni magam annak, amit Isten háza elrendez. A levél megírása után nyugodtnak és békésnek éreztem magam, hajlandó voltam elfogadni azt, amit Isten levezényel. Ha a felsőbb vezetők megmetszenek vagy elbocsátanak, nyugodtan szembenézek vele, és vállalom a felelősséget. Ha nem bocsátanak el, ragaszkodom a kötelességemhez, és teljesítem a feladatomat. Meglepetésemre a felsőbb vezetők a levél elolvasása után nem bocsátottak el, és hagyták, hogy tovább képezzem magam a kötelességemben. Ennek a megtapasztalásán keresztül úgy érzem, többet megértettem Isten igazságos természetéből, és rájöttem, hogy Isten azt értékeli, hogy az ember szíve el tudja-e fogadni az igazságot, és hogy tud-e egyszerű és becsületes lenni Vele szemben, anélkül, hogy a saját érdekeit vagy jövőjét fontolgatná vagy tervezgetné, hanem ehelyett Isten házának munkájára gondol. Ha egy ember szándékai helyesek, akkor még ha néha butaságokat is tesz, Isten nem emlékszik ezekre a dolgokra, hanem lehetőséget ad neki, hogy elvégezze a kötelességeit, és pótolja a hiányosságait. Valamivel később a gyülekezet még mindig nem választott új vezetőt, ezért imádkoztam és Istenre támaszkodva követtem nyomon a gyülekezet munkáját. Amikor problémák merültek fel, együttműködtem a testvérekkel, hogy megoldjuk őket. Azt tapasztaltam, hogy amikor hajlandó voltam aktívan felelősséget vállalni, és több gondot és gondolatot fordítani a munkára, a teherérzetem és a felelősségtudatom a gyülekezet munkája iránt, valamint a dolgok átlátására való képességem és a munkaképességem, mind észrevétlenül fejlődtek. Olyan volt, mintha okosabbá váltam volna, mint korábban. A munka elvégzése nem volt olyan nehéz, mint képzeltem, és tudtam, hogy ezek az eredmények a Szentlélek munkája révén valósultak meg. Valóban megtapasztaltam, hogy Isten megóvja a munkáját, és az ember csupán együttműködik. Isten nem rak az emberekre olyan terhet, amely túl nehéz lenne ahhoz, hogy elviseljék, és a hitem Istenben megnőtt. Később a gyülekezet új vezetőt választott, és én együttműködtem vele a gyülekezet munkájának nyomon követésében.

Az elmúlt néhány hónapban, amióta a vezetői kötelességet végzem, érzem Isten kedvességét és szeretetreméltóságát, és elengedtem néhány elképzelésemet, képzelgésemet, félreértésemet és az Istennel szembeni óvatosságomat. Sőt, megtapasztaltam, hogy Isten azzal, hogy lehetőséget adott a vezetői kötelesség végzésére, nem megnehezíteni akarta a dolgomat vagy leleplezni akart, hanem helyreigazítani a hittel kapcsolatos téves nézeteimet, és megtisztítani a romlott beállítottságomat. Arra ösztönzött, hogy figyelmesebb legyek, és többet gondolkodjak azon, hogyan óvjam meg Isten házának érdekeit, és hogyan tegyek dolgokat úgy, hogy az a munka és a testvérek javát szolgálja. Ráadásul a testvérek állapotát, valamint szakmai nehézségeiket és problémáikat illetően igazságalapelveket kerestem, gyakoroltam a problémák igazsággal való megoldását, és észrevétlenül az éleslátásom és az érettségem is némileg nőtt. Úgy éreztem, hogy a vezetővé képzésem által Isten valóban tökéletesített, és hogy ez Isten szeretete volt. Visszagondolva arra, amikor először kezdtem el ezt a kötelességet végezni, nagyon félénknek és ijedtnek éreztem magam. Még félre is értettem Istent, azt gondolva, hogy ezzel a kötelességgel akar engem kiiktatni. Tényleg nem tudtam megkülönböztetni a jót a rossztól, vagy a feketét a fehértől! Teljesen ésszerűtlen voltam! Most már nem félek vezető lenni. Nem számít, mit tapasztalok vagy mivel szembesülök a jövőben, csak az igazság keresésére és gyakorlására, valamint a kötelességem megfelelő végzésére fogok összpontosítani. Ezt a kis átalakulást és belépést mind Isten szavainak útmutatása által értem el. Hála Istennek!