Írta: Csou Hsziao-ou, Kína

2012-ben a feleségemmel elfogadtuk Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Gyakran jártunk összejövetelre, együtt olvastuk Isten szavait, és minden napunk boldog és teljes volt. Két évvel később gyülekezetvezetőnek választottak. Mivel sok elfoglaltsággal jártak a kötelességeim és kevesebb időt töltöttem otthon, a feleségem kissé elégedetlen lett, azt mondta, hogy nem gondoskodom a családról, és hogy nem törődöm vele. Bár tudtam, hogy tökéletesen természetes és indokolt, hogy egy teremtett lény kötelességét végezzem, azt is éreztem, hogy amit a feleségem mond, annak van értelme, és hogy teljesítenem kell a férjként rám háruló feladatot, és jól kell gondoskodnom a feleségemről és a gyermekemről, hogy boldog házasságunk és tökéletes családunk legyen. Ezért amikor otthon voltam, sok házimunkát csináltam, és finom ételeket készítettem a feleségemnek, próbáltam jó férj lenni. Néha nem tudtam gondoskodni a feleségemről, mert elfoglaltak a kötelességeim, de utána mindent megtettem, hogy kiengeszteljem, mert féltem, nehogy az elégedetlensége kihasson a kettőnk közötti érzésekre. Később prédikátor lettem, és még kevesebb időt tudtam otthon tölteni a feleségemmel. Néha több napra is elmentem, mert sok elfoglaltsággal jártak a kötelességeim, és a feleségem panaszkodott rám. Bár emiatt nem halogattam a kötelességeimet, a szívemben mindig bűntudatot éreztem a feleségem miatt. Ezért mielőtt elmentem, előre készítettem neki ételeket, és amikor hazaértem, mindent megtettem, hogy teljesítsem minden kérését, vagy elvigyem valahová. Azt gondoltam, hogy ez az egyetlen módja, hogy azt csináljam, amit egy jó férjnek tennie kell, és hogy boldoggá tegyem a házasságunkat.

Később a feleségem teljesen a pénz és a testi örömök hajszolására összpontosított, és céltalanul evéssel, ivással és barátokkal való szórakozással töltötte a napjait. Nemcsak a családot hanyagolta el, hanem gyakran bárokba is járt. Ahogy láttam, hogy a feleségem egyre züllöttebbé válik, aggódni kezdtem, hogy a feleségem annyi időt tölt ezekkel az emberekkel, hogy nem lesz képes ellenállni a kísértésnek, és megcsal engem. Nem esne szét a család, aminek felépítésén olyan keményen dolgoztam? Gyakran beszélgettünk őszintén a feleségemmel, és olvastam neki Isten szavait, remélve, hogy távol tartja magát azoktól a problémás helyektől. A feleségem szóban beleegyezett, de utána egyáltalán nem változott. Fokozatosan egyre kevesebb dologról tudtunk beszélgetni, és amikor hazaértem, nem vett rólam tudomást. Gyakran aggódtam amiatt, hogy a feleségem megcsalt-e már engem. Főleg amikor hazaérve az üres házat láttam, mindig a magány érzése töltötte el a szívemet. Arra gondoltam, hogy a feleségem és köztem lévő kötelék, amit sok éven át építgettünk, megszakadhat, és a szívem elfacsarodott a fájdalomtól és szenvedéstől. Épp amikor mélyen elmerültem a fájdalomban, és képtelen voltam kiszabadulni, egy nap 2020 augusztusában kaptam egy levelet a vezetőtől, amelyben közölték, hogy a társamat, Vang Csiang testvért letartóztatta a rendőrség, ami biztonsági felvételeket szerzett meg, és olyan emberek után nyomoz, akik kapcsolatban álltak Vang Csianggal, és hogy azonnal el kell hagynom az otthonomat és el kell rejtőznöm. Ezzel a váratlan hírrel szembesülve először nem tudtam, mit tegyek. Azt gondoltam, hogy ha elmegyek, nem leszek képes többé gondoskodni a feleségemről és a gyermekemről, és hogy széthullhat a család. Ez nagy belső fájdalmat okozott nekem. De ha nem megyek el, letartóztatnak és megkínoznak. Végül mégis úgy döntöttem, hogy elmegyek otthonról. Két hónappal később levelet kaptam a családomtól, amelyben az állt, hogy pár nappal azelőtt hét rendőr tört be a házamba, hogy letartóztassanak, és amikor nem találtak meg, letartóztatták a feleségem nővérét. A biztonságomat szem előtt tartva máshová kellett mennem elbújni.

Egy nap 2023 júliusában kaptam egy levelet otthonról, amelyben az állt, hogy mivel a feleségem látja, hogy három éve távol vagyok, ezért arra készül, hogy beadja a válókeresetet, és valaki máshoz megy feleségül. Bár sokszor gondoltam már arra, hogy a feleségem talán már nem vár rám, amikor ténylegesen megtörtént, még mindig nem volt bátorságom szembesülni vele. Azt gondoltam magamban: „Ha egyszer tönkremegy a házasságunk, nem fog elveszni az az otthon, amiért annyi éven át keményen dolgoztam? Tizenegy éve vagyunk házasok a feleségemmel, és van egy imádnivaló lányunk. Annyi boldog és örömteli pillanatot töltöttünk együtt. Ha elválunk, hogyan fogom egyedül folytatni?” Éjszaka az ágyban feküdtem, nem tudtam aludni arra gondolva, hogy a gyermekem is szenvedni fog majd. A szívemet fájdalom és gyötrelem töltötte el, és eszembe jutott, hogy hazatérek, hogy megmentsem a házasságomat. De a rendőrség vadászott rám, és a közel három év alatt, amit az otthonomtól távol töltöttem, többször megfigyelték a lakásomat, és a feleségem telefonját is figyelték. Ha meggondolatlanul hazamennék, nemcsak elfognának, de még a gyülekezetnek is bajt okoznék. Ráadásul a kötelességeimet végeztem, így ha elmennék, akkor felhagynék a kötelességeimmel, és elárulnám Istent. A józan ész alapján tudtam, hogy nem térhetek haza, de ha nem megyek haza, az a házasságom felbomlását jelentené. Fájdalmamban írtam egy levelet a feleségemnek, amelyben kértem, hogy maradjon, remélve, hogy megérti a nehézségeimet. Már a levél megírása után is tudtam, hogy a szívből jövő szavaimnak lehet, hogy nem lesz hatása a feleségemre. Nagy fájdalmat éreztem a szívemben, ezért Istenhez imádkoztam.

Később Isten szavait olvastam, és megértettem, hogyan kell a házasságot és a családot kezelni. Mindenható Isten azt mondja: „Soha nem szabad megfeledkezned arról, hogy teremtett lény vagy, hogy Isten az, aki eddig a pillanatig elvezetett az életen át, és Isten az, aki házasságot adott neked, aki családot adott neked, és Isten az, aki rád ruházta a felelősségeket, amelyeknek a házasság keretei között eleget kell tenned, és nem te vagy az, aki a házasságot választotta, nem arról van szó, hogy egyszer csak varázsütésre megházasodtál, illetve, hogy a saját képességeidre vagy erődre hagyatkozva megőrizheted a házastársi boldogságodat. Most már világosan elmagyaráztam ezt? (Igen.) Érted, mit kell tenned? Most már világos számodra az út? (Igen.) Ha nincs ellentét és ellentmondás a felelősségeid és kötelezettségeid, amelyeknek a házasságban eleget kell tenned, valamint a teremtett lényi kötelességed és küldetésed között, akkor ilyen körülmények között eleget kell tenned a házasság keretei között fennálló felelősségeidnek, úgy, ahogyan eleget kell tenni nekik, és jól kell eleget tenned a felelősségeidnek, vállalnod kell a felelősségeket, amelyeket vállalnod kell, és nem szabad megpróbálnod kibújni alóluk. Felelősséget kell vállalnod a társadért, az életéért, az érzéseiért, és mindenért vele kapcsolatban. Ha azonban a házasság keretei között vállalt felelősségeid és kötelezettségeid ütköznek a teremtett lényi küldetéseddel és kötelességeddel, akkor nem a kötelességedet és a küldetésedet kell elengedned, hanem a házasság keretei között fennálló felelősségeidet. Isten ezt várja el tőled, ez Isten megbízatása a számodra és persze ez az, amit Isten minden férfitől és nőtől megkövetel. Csak akkor fogsz törekedni az igazságra és akkor fogod követni Istent, ha képes vagy erre. Ha nem vagy rá képes és nem tudsz így gyakorolni, akkor csupán névleges hívő vagy, nem követed igaz szívvel Istent, és nem vagy az, aki az igazságra törekszik. [...] Egyesek azt mondják: »Ha külföldre megyek végezni a kötelességemet, akkor le kell mondanom a családomról. Soha többé nem láthatom a férjemet (vagy feleségemet)? Hát nem külön kell majd élnünk különböző helyeken? Tönkremegy a házasságunk? Hogyan fogok akkor élni a férjem (vagy feleségem) nélkül?« Vajon azon kellene gondolkodnod, hogy milyen lesz a jövőd? Mi az a dolog, amin a leginkább gondolkodnod kellene? Ha olyan valaki akarsz lenni, aki az igazságra törekszik, akkor amin a leginkább gondolkodnod kell, az az, hogyan engedd el azt, aminek az elengedésére Isten kér, és hogyan valósítsd meg azt, aminek a megvalósítására Isten kér. Még ha a jövőben házasság nélkül és a társad nélkül maradsz is, akkor is megélheted az utolsó éveidet, és jól élhetsz. Ha azonban feladod ezt a lehetőséget a kötelességed végzésére, akkor az egyenértékű azzal, hogy elhagyod a kötelességet, amelyet tenned kellene, és a küldetést, amelyet Isten rád bízott. Isten számára akkor nem lennél olyan valaki, aki az igazságra törekszik, olyan valaki, aki igazán akarja Istent, vagy olyan valaki, aki az üdvösségre törekszik. Ha aktívan lemondasz az üdvösség elérésére való lehetőségedről és jogodról, elhagyod a küldetésedet, és helyette a házasságot választod, azt választod, hogy együtt élsz a házastársaddal, azt választod, hogy mellette vagy és a kedvében jársz, és azt választod, hogy fenntartod a házasságod épségét, akkor a végén biztosan veszítesz valamit, miközben nyersz valamit. Azt érted, hogy mit fogsz elveszíteni, igaz?” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (10.)). „Isten csak azért adott neked rendezett életet és társat, hogy jobban élhess és legyen valaki, aki gondoskodik rólad, legyen melletted valaki, nem pedig azért, hogy ha már van házastársad, elfelejtsd Istent és elfelejtsd az Ő szavait, illetve feladd azon kötelezettségedet, hogy végezd a kötelességedet és teljesítsd az üdvösségre való törekvést illető életcélodat, majd a házastársadért élj. Ha valóban így cselekszel, ha valóban így élsz, akkor remélem, a lehető leghamarabb irányt fogsz változtatni. Bármennyire is fontos valaki a számodra, illetve az életed, a léted vagy akár az életutad számára, ő nem a rendeltetési helyed, mivel csak egy romlott emberi lény. A jelenlegi házastársadat Isten intézte számodra, és együtt élhetsz vele. Ha Isten valaki mást intézne neked, akkor is ugyanolyan jól élhetnél, így tehát a jelenlegi házastársad nem az egyetlened és nem is a rendeltetési helyed. Egyedül Isten az, akire a rendeltetési helyed bízva lehet, és egyedül Isten az, akire az emberiség rendeltetési helye bízva lehet. Akkor is túlélhetsz és élhetsz, ha elhagyod a szüleidet, és persze akkor is ugyanolyan jól élhetsz, ha elhagyod a társad. Sem a szüleid, sem a társad nem a rendeltetési helyed. Csak azért, mert van egy házasságod, egy társad, egy hely, ahol a szíved és a hús-vér tested megpihenhet, ne feledkezz meg a legfontosabb dologról az életben: arról, hogy Isten megbízott a kötelességed végzésével. Ha megfeledkezel Istenről, elfelejted, minek a megtételével bízott meg, megfeledkezel a kötelességről, amelyet egy teremtett lénynek végeznie kell, és megfeledkezel az identitásodról, akkor minden lelkiismeretet és józan észt el fogsz veszíteni” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (11.)). Isten szavaiból megértettem, hogy a házasság, a család és a gyermekek mind Isten ajándékai, és hogy Isten ezeket azért adta az embereknek, hogy ne érezzék magányosnak magukat, és hogy a férj és a feleség gondoskodhassanak egymásról és kísérhessék egymást, hogy jobb életet élhessenek, de nem azért, hogy az emberek a házastársukat tekintsék életük rendeltetési helyének, sem azért, hogy a család vagy a házasság fenntartását életük céljaként kezeljék. De én nem értettem az igazságot, és azt hittem, hogy a másik felem a rendeltetési helyem és hogy a házasság boldogsága a célom, amit keresnem kell az életben. Mivel gyermekkoromban hiányzott a szüleim szeretete és a család melegsége, amikor felnőttem, vágytam egy család melegségére és boldogságára. Miután összeházasodtunk, megtapasztaltam a feleségem irántam érzett szeretetét, és azt a boldogságot és örömöt, amit a gyermekem hozott nekem, és még inkább meggyőződtem arról, hogy a tökéletes család csodálatos dolog. Ezért amikor meghallottam, hogy a feleségem be akarja adni a válókeresetet, a szívem összetört, és úgy éreztem, hogy nem tudok tovább élni a házasságom és a családom nélkül. Még arra is gondoltam, hogy lemondok a kötelességeimről és hazatérek, hogy megmentsem a házasságomat. Csak ekkor döbbentem rá, hogy a házasság fontosabb a szívemnek, mint Isten, és mint egy teremtett lény kötelességének elvégzése. Az igazság az volt, hogy Isten adott nekem házasságot és családot, és rám bízta a család felelősségét, de Isten szándéka nem az volt, hogy a házasságkötés után lemondjak a kötelességeimről. Mindenkor az igazságra való törekvés és a teremtett lénybeli kötelességem teljesítése az, amit tennem kell, és ezek a legfontosabb dolgok. Arra gondoltam, hány nyugati misszionárius adta fel önként a házasságát, munkáját és kényelmes életét azért, hogy az Úr evangéliumát hirdesse, és utazott több ezer mérföldet Kínába, hogy prédikálja az evangéliumot, és hogy nekik köszönhetően terjedt el az Úr Jézus evangéliuma egész Kínában. Én élveztem Isten oly sok szavának öntözését és ellátását, mégis mit tettem Istenért? Amikor a feleségem azt mondta, hogy el akar válni, az volt az első gondolatom, hogy a válás után, család nélkül a gyermekem szenvedni fog, és én sem élvezhetem többé a melegséget és boldogságot, amit a család nyújt. A szívem ekkor megtelt fájdalommal és bánattal, és arra gondoltam, hogy lemondok a kötelességeimről, hogy hazatérjek és megmentsem a házasságomat. Csak a saját érdekeimet vettem figyelembe, és nem voltam tekintettel Isten szándékára. Azokhoz a nyugati misszionáriusokhoz képest belőlem teljesen hiányzott a lelkiismeret, és tele voltam önzéssel, és méltatlan voltam Isten útmutatására és ellátására, amelyben annyi éven át részesültem. Erre gondolva nagy bűntudatot éreztem, és úgy éreztem, nem szabadna aggódnom vagy nyugtalankodnom a jövőbeli életem miatt. Ezen a ponton az volt a legfontosabb, hogy azon gondolkodjam, hogyan végezzem jól a kötelességeimet. Később a kötelességeimre összpontosítottam.

Egy hónappal később az anyósom küldött egy levelet, amelyben azt írta, hogy a sógorom belső csatornákon keresztül megtudta, hogy valószínűleg nem vagyok a körözési listán, és a rendőrség csupán le akar tartóztatni. Ha elhagyom a helyi körzetet, nem kell tovább rejtőzködnöm. A feleségem, a gyermekem és az anyósom mind egy másik tartományban voltak, és az anyósom megkérdezte, hajlandó lennék-e odamenni. Azt gondoltam magamban: „Ha visszamehetek a feleségemhez és a gyermekemhez, a családom nem hullik szét, és a gyermekem élvezheti a család melegét.” De hirtelen eszembe jutott, hogy imádkoztam Istenhez, hogy kitartok a kötelességeim mellett. Ha most feladnám a kötelességeimet és visszamennék, hogy megmentsem a házasságomat, azzal becsapnám Istent! Ráadásul senki sem volt alkalmasabb ennek a kötelességnek a végzésére, mint én. Ha elmennék, az biztosan hatással lenne a munkára. Ekkor rájöttem, hogy az aznap az anyósomtól kapott levél egy próbatétel volt számomra, hogy lássa, hogy döntök. Azt kellett választanom, hogy eleget teszek Istennek, és a kötelességeimet helyezem előtérbe. Így hát imádkoztam Istenhez: „Istenem, kissé gyengének érzem magam a szívemben, és vissza akarok menni, hogy megmentsem a házasságomat, de tudom, hogy nem mondhatok le a kötelességeimről, és még kevésbé árulhatlak el Téged. Istenem, kérlek, vezérelj engem, hogy szilárdan megálljak a bizonyságtételemben!”

Később olvastam Isten szavainak egy passzusát, és megtaláltam a gyakorlás módját. Mindenható Isten azt mondja: „Az emberek anyagi világban élnek, és bár követed Istent, soha nem látod és nem fogod fel azt, ahogy Isten ellát téged, szeret téged és törődik veled. Akkor mit látsz? A vérrokonaidat látod, akik szeretnek téged és komolyan törődnek veled, azokat a dolgokat látod, amelyek jótékony hatással vannak a hús-vér testedre, és azokkal az emberekkel és dolgokkal törődsz, akiket és amelyeket szeretsz. Ez az ember úgynevezett önzetlensége. Az ilyen »önzetlen« emberek azonban soha nem törődnek azzal az Istennel, aki megajándékozza őket az élettel. Az ember »önzetlensége« Isten önzetlenségével szemben önzőnek és megvetendőnek bizonyul. Az »önzetlenség«, amelyben az ember hisz, üres és irreális, szennyezett, nem ér fel Istenéhez és nincs köze Istenhez. Az ember »önzetlensége« önmagáért van, míg Isten önzetlensége az Ő lényegének igazi kinyilatkoztatása. Éppen Isten önzetlenségének köszönhető, hogy Ő folyamatosan gondoskodik az emberről. Lehet, hogy titeket nem érint túl mélyen ez a téma, amiről ma beszélek, és csak helyeslően bólogattok, de amikor megpróbálod felfogni Isten szívét a szívedben, akaratlanul is felfedezed azt, hogy az összes ember, esemény és dolog közül, amit érzékelsz ebben a világban, csak Isten önzetlensége valódi és konkrét, mert egyedül Isten irántad való szeretete feltétel nélküli és makulátlan. Istentől eltekintve bárki más úgynevezett önzetlensége hamis, felszínes, hiteltelen; bizonyos céljai vannak, bizonyos szándékai vannak, magában hordoz valamilyen ügyletet, és nem tudja kiállni a próbatételt. Azt is mondhatnánk, hogy mocskos és hitvány. Egyetértetek ezekkel a szavakkal?” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga I.). Isten szavának minden egyes mondata belehasított a szívembe, különösen Isten e szavai: „Az emberek anyagi világban élnek, és bár követed Istent, soha nem látod és nem fogod fel azt, ahogy Isten ellát téged, szeret téged és törődik veled. Akkor mit látsz? A vérrokonaidat látod, akik szeretnek téged [...] és azokkal az emberekkel és dolgokkal törődsz, akiket és amelyeket szeretsz.” Amit Isten mond, az igaz. Amióta a KKP rendőrsége üldözött, a testvérek mindig vendégül láttak engem, és még a veszélyt is kockáztatva máshova költöztettek. Mindez Isten szeretete volt. Főleg azután, amikor elmentem otthonról, gyakran gondoltam a feleségemre és a gyermekemre, és a szívemet fájdalom és gyengeség töltötte el. Isten szavai voltak azok, amelyek folyamatosan öntöztek és megvilágosítottak, lehetővé téve számomra, hogy megértsem az igazságot, és legyen hitem a továbblépéshez. Az elmúlt néhány évben, miközben a kötelességemet végeztem, Isten különböző embereket, eseményeket és dolgokat alakított ki számomra, lehetővé téve, hogy megtapasztaljam Isten szavait, és hogy fejlődhessek az életben. Annyi mindent kaptam Istentől! De amikor kaptam egy levelet otthonról, amiben az állt, hogy nem köröznek, és nyugodtan mehetek máshová, hogy újra velük legyek, az első dolog, amire gondoltam, a feleségem és a lányom volt. Úgy gondoltam, hogy ha visszatérek a feleségemhez, akkor megmenthetem a házasságunkat. Így önkéntelenül is izgatott lettem, és azonnal vissza akartam térni a családomhoz. Ez bebizonyította, hogy csak a feleségem és a lányom van a szívemben: Isten nem kapott helyet a szívemben. Amikor arra gondoltam, hogy milyen nagy Isten szeretete irántam, és arra, hogy szinte semmit sem adtam Istennek cserébe, mély bűntudatot és megbánást éreztem a szívemben. Annyira adósnak éreztem magam, hogy megállíthatatlanul sírtam, és gyűlöltem magam, amiért ilyen önző és emberi mivolt nélküli voltam. Isten szeretete az emberiség iránt őszinte, önzetlen és szent, nincs benne semmi tisztátalanság, és nem kér cserébe semmit. Az emberi szeretet azonban teljes mértékben üzleti jellegű és tisztátalan, hamis érzésekkel és önzőséggel teli. Például amikor vissza akartam menni, hogy megmentsem a házasságomat, személyes szándékok álltak emögött. Aggódtam, hogy magányos életet fogok élni, miután a házasságom összeomlik, és hogy soha többé nem fogom élvezni azt a melegséget és örömöt, amit a család adott nekem. A feleségem válni akarása szintén azon alapult, hogy aggódott a jövőjéért. Amikor otthon voltam, a feleségem gyakran azt mondta: „Ha nem gondoskodnál rólam és nem bánnál jól velem, már régen elhagytalak volna.” Ez vált valósággá. Mivel nem lehettem mindig mellette, végül el fog hagyni. A feleségem szerelme irántam soha nem volt valódi. Feltételekkel járt. Ugyanakkor arra is gondoltam: „A feleségem nem törekszik az igazságra, helyette a világi trendekre összpontosít. Gyakran negatívan beszél előttem, visszatart, és jó anyagi életet kér tőlem. Igazság szerint a feleségem egy álhívő. A gazdagságra és az élvezetekre törekszik, és a világban lévő emberek útján jár. Eközben én Istent akarom követni, és az igazságra törekvés útján akarok járni. Úgy rendeltetett, hogy összeegyeztethetetlenek legyünk, és ha kényszerítjük magunkat, hogy együtt legyünk, nemcsak hogy boldogság nem lesz belőle, de végtelen szenvedést is hozna rám.” A feleségemmel való viták és konfliktusok még azelőttről, hogy eljöttem volna otthonról, még mindig élénken éltek az emlékezetemben. Ha úgy döntenék, hogy most hazatérek, a házasságunk talán megmenekülne, de én ugyanúgy végezném, mint három évvel korábban, a testi érzések csapdájában, és nem szándékoznék az igazságra törekedni, sem a kötelességeimet végezni, nemhogy megmenekülni. Ráadásul mindig aggódtam amiatt, hogyan viselné meg a lányomat a válás, vagy hogyan szenvedne el még több nehézséget a jövőben. De valójában ezekről a dolgokról nem dönthettem én, mert a szülők csak fizikai és anyagi értelemben nyújthatnak segítséget és gondoskodást gyermekeiknek, de hogy hogyan alakul egy gyermek sorsa, milyen szenvedést kell elviselnie, és milyen áldásokban részesül, azt Isten már eleve elrendelte és elrendezte. Régebben mindig aggódtam a lányom miatt – ez is az Isten szuverenitásába vetett hitem hiánya volt. Miután mindezt megértettem, hajlandóvá váltam arra, hogy a lányomat Isten kezére bízzam. Később az anyósom levelet küldött, amelyben azt írta, hogy a lányom jól van, és hogy megtanult több mint egy tucat egyházi éneket, és még táncolni is tud, hogy dicsérje Istent. Rájöttem, hogy az aggodalmaim feleslegesek voltak. Imádkoztam Istenhez, megfogadva, hogy a házasságom nem fog korlátozni, és hogy megfelelően törekszem az igazságra, és végzem a kötelességeimet. 2023 októberében megtudtam, hogy a feleségemet álhívőként jellemezték, és kitakarították a gyülekezetből, de nagy békességet éreztem, és megköszöntem Istennek, hogy megóvott attól, hogy miatta lemondjak a kötelességeimről.

Utána önkéntelenül elgondolkodtam: „Miért kezeltem mindig az életem törekvéseként azt, hogy boldog házasságom és családom legyen, és miért igyekeztem mindent megtenni, hogy ezeket fenntartsam? Mi ennek a problémának a gyökere?” Isten szavainak egy passzusát olvastam: „A »nemzeti szellem« évezredei során az emberi szív mélyén hagyott pusztító befolyások és feudális gondolkodás megkötözték és láncra verték az embereket, a szabadság legkisebb szikrája nélkül hagyva őket, ambíció vagy kitartás nélkül, és a fejlődés iránti vágy nélkül, hogy ehelyett továbbra is negatívak legyenek és visszafelé haladjanak, a rabszolga-mentalitásban megrekedve és így tovább. Ezek az objektív tényezők kitörölhetetlenül mocskos és csúf bélyeget nyomtak az emberiség ideológiai szemléletére, törekvéseire, erkölcsére és beállítottságára. Úgy tűnik, az emberek a terrorizmus sötét világában élnek, és egyikük sem gondol arra, hogy felülemelkedjen ezen, vagy arra, hogy egy ideális világba lépjen; inkább úgy töltik napjaikat, hogy megelégedettséget éreznek az élethelyzetük iránt: gyermekeket szülnek és nevelnek, küszködnek, izzadnak, végzik a munkájukat, és egy kényelmes és boldog családról álmodnak, hitvesi szeretetről, szüleiket tisztelő gyermekekről, örömről az alkonyati éveikben, és arról, hogy békésen leéljék az életüket... Több tíz, ezer, tízezer éven át egészen mostanáig az emberek így pazarolták az idejüket, senki sem teremtette meg a legpompásabb emberi életet, csak a kölcsönös mészárlás, a hírnévért és nyereségért folytatott hajsza, és az egymás elleni ármánykodás volt a szándékuk ebben a sötét világban. Ki kereste valaha Isten szándékait? Figyelt-e bárki Isten munkájára valaha is? Az emberek minden része, amelyet a sötétség befolyása elfoglalt, már régen emberi természetté vált, ezért elég nehéz véghez vinni Isten munkáját, és az emberek szíve még kevésbé kíván odafigyelni arra, amit Isten ma rájuk bízott” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Munka és belépés (3.)). Isten szavaiból megértettem, hogy befolyásolt és megmérgezett a Sátán által belém ültetett hagyományos kultúra és gondolatok, olyan, mint a „kéz a kézben együtt megöregedni” és „egy szerető pár minden körülmények között támogatja egymást”, és a boldog házasságot és a harmonikus családot a törekvésem céljainak tekintettem, nem tudva, miért élnek az emberek, sem azt, hogyan lehet értelmesen és értékes módon élni. Emlékeztem, amikor kicsi voltam, mivel a szüleim nem biztosítottak számomra meleg családi környezetet, szánalmasnak éreztem magam, és a családi összetartozást a boldogság szimbólumának tekintettem. A házasságkötés után élveztem a feleségem gondoskodását és figyelmét, valamint a családom és a lányom által nyújtott boldogságot, ezért az egész életemet a házasságom boldogságának megőrzésére akartam szentelni. Miután megtaláltam Istent, végeztem a kötelességemet a gyülekezetben, de a szívem otthon volt, és arra gondoltam, hogy hamarosan hazatérhetek, hogy újra együtt legyek a feleségemmel és a gyermekemmel, és csak felületesen végeztem a kötelességemet. Néha annyira lefoglalt a kötelességem, hogy elhanyagoltam a feleségemet, aztán amikor hazaértem, megpróbáltam kárpótolni. Nem számított, hogy a feleségem mit akart enni, vásárolni, vagy hová akart menni, még ha a kérései észszerűtlenek is voltak, mindent megtettem, hogy teljesítsem őket. Mindenféle módon próbáltam a kedvében járni. Később a rendőrség letartóztatásai miatt három évig nem térhettem haza, a feleségem pedig be akarta adni a válókeresetet, én pedig aggódtam, hogy ha elválunk, elveszik az az otthon, amelyért olyan keményen dolgoztam, ezért haza akartam térni, hogy megmentsem a házasságomat. Két alkalommal majdnem fel is hagytam a kötelességeimmel és el is árultam Istent. Visszatekintve úgy látom, valóban veszélyben voltam. Most végre tisztán láttam, hogy a boldog házasságra és a harmonikus családra való törekvés eszméi és nézetei megkötöztek engem, és arra késztettek, hogy a házasságot és a családot fontosabbnak tartsam, mint a teremtett lények kötelességét, ami miatt az Istenbe vetett hitem hét vagy nyolc éve alatt nem sok igazságvalóságba léptem be, és sok időt pazaroltam el. A múltban mindig azt hittem, hogy ha jó vagyok a feleségemhez, és erőfeszítéseket teszek ezért a családért, akkor a házasságom boldog lesz. Ezért minden lehetséges módon megpróbáltam a feleségem kedvében járni, abban a reményben, hogy ezzel megmenthetem a házasságomat, de a végén a feleségem mégis elhagyott. A feleségem irántam tanúsított kedvessége kizárólag annak volt köszönhető, hogy erőfeszítéseket tettem és áldozatokat hoztam érte, sőt annak, hogy még az integritásomat és a méltóságomat is semmibe vettem, hogy a kedvében járjak. De most, hogy nem élvezhette azt a kedvességet, amit előtte iránta mutattam, alig várta, hogy elváljon, hogy találjon valaki mást. A házasságunk teljesen üzleti jellegű volt. Amikor volt mit nyerni, akkor szeretet és gyengédség volt közöttünk, de amikor már nem volt semmi kiaknázható érték, akkor félrelökött. Hol volt ebben a boldogság? Visszatekintve ezekre a dolgokra rájöttem, hogy az évek során végzett kemény munkám és áldozatvállalásom nem tudott igazi szerelmet és boldogságot hozni nekem; ehelyett cserébe csak összetört szívet és fájdalmat kaptam. Csak ekkor jöttem rá, hogy a férj és feleség közötti szeretet és a házastársi boldogság gondolata csak a Sátán cukorbevonatú csalija, amit arra használ, hogy félrevezesse az embereket, és ez nem más, mint hazugság és megtévesztés. Az ár, amit a boldog házasságra való törekvésért fizettem az évek alatt, túl nagy volt, és egyáltalán nem érte meg! Hittem Istenben, de nem törekedtem az igazságra, ehelyett csak a boldog házasságot kerestem. Ezzel bedőltem a Sátán csapdájának. Minden időmet és energiámat arra fordítottam, hogy megpróbáljak a feleségemnek megfelelni, és próbáljam megőrizni a házasságunkat, ami azt eredményezte, hogy nem nyertem el azt az igazságot, amit kellett volna, és nem végeztem jól azokat a kötelességeket, amelyeket kellett volna. Ez nemcsak az életem növekedését késleltette, de ezzel nem feleltem meg Isten elvárásainak sem. Valóban bolond voltam!

Később Isten szavait olvastam, és kezdtem megérteni, hogy az embereknek mire kell törekedniük az életben. Mindenható Isten azt mondja: „Te egy teremtett lény vagy – természetesen imádnod kell Istent, és értelmes életre kell törekedned. Ha nem imádod Istent, hanem a tisztátalan hús-vér testedben élsz, vajon nem csupán egy emberi ruhába öltözött vadállat vagy? Mivel emberi lény vagy, fel kell áldoznod magad Istenért, és el kell viselned minden szenvedést! Örömmel és bizonyossággal kell fogadnod azt a kis szenvedést, amelynek ma ki vagy téve, és értelmes életet kell élned, mint Jób és Péter” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Gyakorlat (2.)). „Az embereknek mind azon kell igyekezniük, hogy értelmes életet éljenek meg, és nem szabad megelégedniük a jelenlegi körülményeikkel. El kell jutniuk oda, hogy Péter képmását éljék meg, és rendelkezniük kell Péter tudásával és tapasztalataival. Magasabb rendű és mélyebb dolgokra kell törekedniük. Isten mélyebb, tisztább szeretetére kell törekedniük, és olyan életre, amelynek van értéke és értelme. Csak ez az élet; csak akkor lesznek ugyanolyanok, mint Péter. Arra kell összpontosítanod, hogy kezdeményező módon menj be a pozitív oldalon, és nem szabad passzívnak lenned és hagynod, hogy visszaess, mert elégedett vagy az átmeneti könnyebbséggel, miközben ezzel egyidejűleg figyelmen kívül hagyod a mélyebb, részletesebb és gyakorlatiasabb igazságokat. Gyakorlatias szeretetnek kell lennie benned, és minden lehetséges módját meg kell találnod annak, hogy megszabadulj ettől a dekadens, gondtalan élettől, amely nem különbözik egy állatétól. Értelmes és értékes életet kell megélned, és nem szabad bolonddá tenned magad, vagy úgy kezelned az életedet, mint egy játékszert, amivel játszadozhatsz. Senki számára, akiben van elszántság és szereti Istent, nincsenek elérhetetlen igazságok, és nincs olyan igazságosság, amelyért ne tudna szilárdan kiállni. Hogyan kellene élned az életedet? Hogyan kellene szeretned Istent, és arra használni ezt a szeretetet, hogy eleget tégy az Ő szándékainak? Nincs nagyobb dolog az életedben. Mindenekelőtt ilyen elszántsággal és kitartással kell rendelkezned, és nem szabad gerinctelen nyápicnak lenned. Meg kell tanulnod, hogyan tapasztalj meg egy értelmes életet, és hogyan tapasztalj meg jelentőségteljes igazságokat, és nem szabad ilyen felületesen bánnod magaddal. Anélkül, hogy észrevennéd, elmegy melletted az életed; azután vajon még mindig lesz ilyen lehetőséged arra, hogy szeresd Istent? Vajon szeretheti az ember Istent, miután meghalt? Ugyanolyan elszántsággal és lelkiismerettel kell rendelkezned, mint Péter; értelmes életet kell élned, nem pedig ámítanod magad. Emberi lényként és Istenre törekvő emberként gondosan kell mérlegelned és megközelítened az életedet – átgondolva, hogy hogyan ajánld fel magad Istennek, hogyan legyen értelmesebb az Istenbe vetett hited, és – mivel szereted Istent – hogyan szeresd Őt tisztább, szebb és jobb módon” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Isten szavai nagyon világosak. Hívőként igyekeznünk kell szeretni és imádni Istent. Csak az olyan életnek van értelme, mint Jóbé és Péteré. Arra gondoltam, hogy Péter ifjúkorában teljes szívvel Istent követte, de a szülei abban reménykedtek, hogy kiemelkedik, és tisztviselő lesz. Ő azonban nem a szülei elvárásait tűzte ki céljául, és nem törődött azzal sem, hogy a döntései befolyásolják-e a szüleivel való kapcsolatát. Ehelyett annak az igyekezetnek szentelte magát, hogy megismerje és szeresse Istent, és végül fejjel lefelé keresztre feszítették Istenért, így vált az Isten iránti szeretet példaképévé. Aztán ott van Jób. Megpróbáltatásai során elveszítette minden jószágát, juhát és gyermekét, testét fekélyek borították, a felesége pedig azt mondta: „Átkozd meg Istent, és halj meg!” (Jób 2:9) Amikor Jób meghallotta, hogy a felesége ezt mondja, továbbra is kitartott az Istenbe vetett hite mellett, és megdorgálta a feleségét, bolond asszonynak nevezve őt. Szilárdan megállt az Isten melletti bizonyságtételében, és megszégyenítette a Sátánt. Péter és Jób tapasztalataiból megértettem, hogy csak akkor kaphatjuk meg Isten jóváhagyását, ha igyekszünk megismerni és szeretni Istent, ha jól végezzük a kötelességeinket, és szilárdan megállunk a bizonyságtételünkben. Ez az egyetlen módja annak, hogy maximálisan értelmes életet éljünk. Ezután elcsendesítettem a szívemet, és a kötelességeimnek szenteltem magam, és közben gyakoroltam a tapasztalati tanúságtételcikkek írását. Később megtudtam, hogy az egyik tapasztalati cikkemből videót készítettek. Az, hogy a tapasztalataimat képes voltam felhasználni arra, hogy tanúságot tegyek Istenről, nagyon meghatott, és egyre inkább úgy éreztem, hogy egyedül az igazságra való törekvés és Istenről való tanúságtétel a legjelentősebb, és hogy csak ez hozhat igazi boldogságot és örömöt.

2024 februárjában kaptam egy levelet a szüleimtől, amelyben azt írták, hogy a feleségem beadta a válókeresetet a bíróságon. Amikor olvastam ezt a hírt, viszonylag nyugodt voltam, és nem éreztem gyötrelmet, sem szomorúságot amiatt, hogy a feleségem elválik tőlem. Inkább úgy éreztem, hogy ez egyfajta felszabadulás. Most már letehetem ezeket a terheket, és teljes szívvel követhetem Istent. Ez Isten üdvössége számomra, és szívem mélyéből köszönöm Mindenható Istennek!