Írta: Lej Ping, Kína

2023-ban a vezetők úgy rendezték, hogy hirdessem az evangéliumot, mert a képességem gyenge volt, és alkalmatlannak bizonyultam a szövegalapú kötelességekre. Akkoriban úgy éreztem, lejárattam magam. Azt gondoltam: „Ha a testvérek megtudják, hogy a gyenge képességem miatt bocsátottak el, mit fognak gondolni rólam?” Szörnyen éreztem magam. Egy nap, amikor hazatértem az evangéliumhirdetésből, levelet kaptam a vezetőktől. Azt írták, emberhiány van, és azt akarták, hogy menjek vissza oda, ahol eredetileg végeztem a kötelességemet. Nagyon boldog voltam ezt látva, és arra gondoltam: „Most újra végezhetek szövegalapú kötelességeket!” De amikor tovább olvastam, azonnal elcsüggedtem. Kiderült, hogy a vezetők azt akarták, hogy menjek oda végezni a vendéglátás kötelességét. Teljesen csalódott voltam. Azt gondoltam magamban: „Vége. Ezt a vendéglátói kötelességet mindig idősebb testvérek végzik. Hogy süllyedhettem idáig, hogy embereknek főzzek? Ez annyira megalázó! Olyan kínos! Emellett a múltban szövegalapú kötelességeket végeztem, most meg egy szempillantás alatt vendéglátást csinálok. Hogy fogok tudni a szemébe nézni azoknak a testvéreknek, akikkel korábban együttműködtem? Vezető voltam és szövegalapú kötelességeket végeztem, és a testvérek a szülővárosomban mind tehetséges embernek tartanak. Mit fognak gondolni rólam, ha megtudják, hogy most vendéglátó vagyok? Teljesen lejáratom magam!” Amikor erre gondoltam, nagy ellenállást éreztem, és nem akartam elfogadni ezt a kötelességet. Azonban vonakodva beleegyeztem, mert aggódtam, hogy a vezetők azt mondanák, nem vagyok engedelmes.

Amikor megérkeztem a vendéglátó otthonba, kicsit nehéznek találtam a szemébe nézni a testvéreknek, akiket a múltban ismertem; alsóbbrendűnek éreztem magam. Hogy elkerüljem a kínos helyzetet, próbáltam a szobámban maradni egyedül, amennyire csak lehet, és minimalizálni a kapcsolatot velük. Amikor láttam őket elmenni végezni a kötelességeiket evés után, miközben én mosogatással, asztaltörléssel és sepregetéssel voltam elfoglalva, kezdtem frusztrált lenni munka közben. Úgy éreztem magam, mint egy cseléd. Néha félredobtam a seprűt, és pár napig nem takarítottam, és olykor a testvérek segítettek nekem a takarításban. Egy testvérnek egészségügyi problémái voltak, és nem ehetett túl csípős ételt, és sokszor emlékeztetett, hogy ne csináljam túl csípősre az ételt. Azonban nem tudtam ezt helyesen elfogadni, és azt hittem, szolgaként kezelnek, így duzzogtam. Amikor főztem, egyetlen chilit sem tettem bele, és hagytam a chiliket megromlani, ahelyett hogy megettük volna, hogy így vezessem le az elégedetlenségemet. Látva a hozzáállásomat, a testvérek abbahagyták a javaslattételt. Utána önvádat éreztem, és tudtam, hogy nem kellett volna ezt tennem, de egyszerűen nem tudtam uralkodni magamon. Egyre felelőtlenebb lettem a kötelességeimben, és vagy túl sokat, vagy túl keveset főztem. Nem kérdeztem meg, hogy a testvérek eleget ettek-e, és állandóan úgy éreztem, ki akarok bújni a kötelesség alól. Azonban féltem, hogy a testvérek azt mondanák, nem vetem alá magam, így nem említettem. Azonban szomorúnak éreztem a szívemet minden alkalommal, amikor lábasokkal és serpenyőkkel, mosogatással és öblítéssel szembesültem. Arra gondoltam, hogy ezt a kötelességet mindig idősebb testvérek végezték, és ha a testvérek, akik ismertek, megtudják, hogy szakács vagyok, senki sem fog felnézni rám. Amikor erre gondoltam, az elfojtott frusztráció nagyon kényelmetlenné tette az érzéseimet. Rájöttem, hogy az állapotom nem helyes, és imádkoztam Istenhez a szívemben: „Drága Istenem, tudom, hogy a Te engedélyed van abban, hogy ez a kötelesség rám hárult. Könyörgöm, vezess engem, hogy alávessem magam!”

Utána elgondolkodtam magamon: „Miért nem akarom soha végezni a vendéglátói kötelességet?” Egy nap a csendességem során olvastam egy passzust Isten szavaiból, ami nagyon releváns volt az állapotomra. Isten azt mondja: „Az, ahogyan az antikrisztusok dédelgetik a hírnevüket és a státuszukat, túlmegy az átlagos emberek hasonló viselkedésén, és valami olyasmi, ami a beállítottságuk lényegében van; nem egy ideiglenes érdeklődés vagy a környezetük átmeneti hatása – az életükben, a zsigereikben lévő valami, így tehát a lényegük. Ez azt jelenti, hogy mindenben, amit az antikrisztusok tesznek, az első megfontolásuk a saját hírnevük és státuszuk, semmi más. Az antikrisztusoknak a hírnév és a státusz az életük és a cél, amire életük során törekednek. Mindenben, amit tesznek, ez az első szempontjuk: »Mi történik majd a státuszommal? És a hírnevemmel? Ha ezt teszem, azzal jó hírnevet szerzek magamnak? Vajon emelni fogja a státuszomat az emberek fejében?« Ez az első dolog, amire gondolnak, ami kellőképp bizonyítja, hogy az antikrisztusok beállítottságával és lényegével bírnak – és ezért tekintenek így a dolgokra. Azt lehet mondani, hogy az antikrisztusok számára nem holmi plusz követelmény a hírnév és a státusz, és még kevésbé olyan dolgok, amelyek külsődlegesek számukra, amelyek nélkül ellennének. Ezek részei az antikrisztusok természetének, a zsigereikben, a vérükben vannak, velük született dolgok. Az antikrisztusok nem közömbösek aziránt, hogy van-e hírnevük és státuszuk; nem ez a hozzáállásuk. Akkor mi a hozzáállásuk? A hírnév és a státusz szorosan kapcsolódik a mindennapi életükhöz, a naponkénti állapotukhoz, ahhoz, hogy mire törekednek napi szinten. [...] Elmondható, hogy az antikrisztusok szívében az igazságra való törekvés az Istenben való hitben a hírnévre és státuszra való törekvést jelenti, és hogy a hírnév és státusz hajszolása egyben az igazságra való törekvés – hírnevet és státuszt nyerni annyi, mint elnyerni az igazságot és az életet. Ha úgy érzik, hogy nem tettek szert hírnévre, nyereségre vagy státuszra, hogy senki sem néz fel rájuk, nem értékeli nagyra és nem követi őket, akkor elcsüggednek, azt hiszik, nincs értelme hinni Istenben, nincs értéke, és belül így tűnődnek: »Kudarcot vallottam azáltal, hogy így hiszek Istenben? Nincs remény a számomra?« Gyakran számítgatnak ilyen dolgokat a szívükben. Számítgatják, hogyan hasíthatnának ki egy helyet maguknak Isten házában, hogyan lehetne előkelő hírnevük a gyülekezetben, hogyan érhetik el, hogy az emberek figyeljenek rájuk, amikor beszélnek és dicséreteket zengjenek nekik, amikor cselekszenek, hogyan érhetik el, hogy az emberek kövessék őket, bárhol is vannak; és miként lehet befolyásos hangjuk a gyülekezetben, és hogyan legyen hírnevük, nyereségük és státuszuk – a szívükben nagyon ezekre a dolgokra összpontosítanak. Ezekre törekednek az ilyen emberek” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten leleplezi, hogy az antikrisztusok a státuszt és a hírnevet az éltető elemüknek tekintik. Bármilyen kötelességet végeznek az antikrisztusok, soha nem veszik figyelembe Isten házának érdekeit. Ehelyett csak azt veszik figyelembe, hogy szerezhetnek-e tekintélyt és csodálatot másoktól, és amint képtelenek elérni a hírnevet és státuszt, mintha magát az életüket lopták volna el. Ezt az antikrisztusok lényege határozza meg. A beállítottság, ami megmutatkozott bennem, ugyanaz volt, mint egy antikrisztusé. Azt hittem, vezetőnek lenni vagy olyan kötelességet végezni, aminek technikai összetevője van, tiszteletreméltó és kiemelkedő, és emiatt az emberek csodálni fognak, és csak akkor lenne értékes vagy értelmes az élet. Ezzel szemben azt hittem, hogy a vendéglátói kötelesség végzése alacsonyabb rendű, és hogy senki sem fog felnézni rám. Miután elbocsátottak a szövegalapú kötelességekből, féltem, hogy a testvérek lenéznek majd, ha megtudják, hogy a gyenge képességem miatt helyeztek át, és igazán szégyelltem magam. Különösen amikor arra kértek, hogy végezzem a vendéglátói kötelességet, teljesen bénultnak éreztem magam. Arra gondoltam, hogy amikor korábban vezető voltam a gyülekezetben, gyakran gyűltem össze és beszélgettem a testvérekkel, és hajtottam végre a munkát, de most szakács lettem, és úgy éreztem, teljesen elveszítettem a tekintélyemet. Valahányszor erre gondoltam, elfojtottnak éreztem magam, nehezteltem és nyomorultul éreztem magam, és nem tudtam alávetni magam. Volt egy testvér, aki egészségügyi okok miatt nem ehetett túl csípős ételt, és sok alkalommal emlékeztetett, hogy használjak kevesebb chilit. Ez egy észszerű kérés volt, és olyasmi, amit figyelembe kellett volna vennem, mint valakinek, aki vendéglátói kötelességet végez, és el kellett volna fogadnom. De nem voltam tekintettel rá, sőt azt hittem, lenéz engem, így összetűzésbe kerültem vele, és még a kötelességemen is töltöttem ki a dühömet. Annyira felemésztett a státusz és a hírnév, hogy még a normális emberi mivoltomat is elvesztettem. Nem gondoltam arra, hogyan végezzem jól a testvérek vendéglátásának kötelességét. A fejem tele volt a hírnevem és státuszom gondolataival, és állandóan ki akartam bújni a kötelességem alól. Igazán híján voltam az emberi mivoltnak! Imádkoztam Istenhez a szívemben, hajlandó voltam bűnbánatot tartani és helyesen kezelni a kötelességeimet.

Egy nap olvastam egy passzust Isten szavaiból, és nyertem némi megértést a saját problémáimról. Mindenható Isten azt mondja: „Amikor előáll egy olyan helyzet, amelyben valaki nem foglalja el a megfelelő helyét és nem végzi el, amit kellene – vagyis, amikor nem végzi jól a kötelességét –, egy csomó nő a szívében. Ez egy rendkívül gyakorlati probléma, amelyet meg kell oldani. Hogyan kell hát megoldani? Milyen hozzáállást kell tanúsítani? Mindenekelőtt meg kell legyen benne a vágy, hogy megváltozzon. És ha megvan ez a vágy, hogyan kell gyakorolnia? Például tegyük fel, van valaki, aki egy vagy két éve vezető, és a gyenge képessége miatt nem alkalmas a munkára, nem lát át semmit, nem tudja, hogyan használja az igazságot a problémák megoldására, és képtelen valódi munkát végezni, ami azt eredményezi, hogy elbocsátják. Ha az elbocsátás után képes alávetni magát, és folytatni tudja a kötelessége végzését, és megvan benne a vágy a megtérésre, mit kell tennie? Először is, rendelkeznie kell ezzel a megértéssel: »Isten helyesen tette, amit tett. A képességem olyannyira gyenge. Oly sokáig nem végeztem valódi munkát, késleltetve a gyülekezet munkáját és a testvérek életbe való belépését. Már az is elég jó, hogy Isten háza nem zárt ki engem. Olyan szégyentelen voltam, csak megkapaszkodtam ebben a pozícióban mindezidáig, miközben továbbra is azt hittem, nagyszerű munkát végzek. Mennyire híján vagyok az észszerűségnek!« Ha képes gyűlölni magát és bűntudatot érezni a szívében, az vajon nem a változtatás iránti vágy megnyilvánulása? Az, hogy ezt ki tudja mondani, azt jelenti, hogy megvan benne a vágy. Tegyük fel, hogy ezt mondja a szívében: »A vezetői pozíciómban oly sokáig nem tettem mást, mint a státusz előnyeire törekedtem; csak doktrínákat prédikáltam és doktrínákkal vérteztem fel magam, nem pedig az életbe való belépésre törekedtem. Csak most, hogy elbocsátottak, látom, hogy túlságosan is elmaradok a mércétől, és oly sok minden hiányzik belőlem. Isten helyesen cselekedett, nekem pedig alá kell vetnem magam. Korábban, amikor státuszom volt, a testvérek nagyon jók voltak hozzám; körém gyűltek, bárhová mentem. Most senki sem törődik velem, és mindenki elutasít; megérdemlem ezt, ez az a büntetés, amit kapnom kell. Ezenkívül hogyan lehetne egy teremtett lénynek bármilyen státusza Isten előtt? Bármilyen magas is valakinek a státusza, az nem a kimenetele, sem a rendeltetési helye. Azzal, hogy Isten nekem adja a megbízatásomat, nem az a szándéka, hogy érvényesítsem vagy élvezzem a státuszomat, hanem hogy végezzem a kötelességemet. Annyit kell tennem, amennyire képes vagyok. Az alávetettség hozzáállását kell tanúsítanom Isten szuverenitása és Isten házának elrendezései iránt. Bár nehéz alávetni magam, meg kell tennem. Isten helyesen teszi, amit tesz, és még ha ezer vagy tízezer okom lenne is, egyik sem lenne az igazság. Istennek alávetni magam az igazság!« Pontosan ezek az irányváltás megnyilvánulásai. Ha egy személy rendelkezik ezekkel, hogyan fogja Isten értékelni azt a személyt? Isten azt fogja mondani, hogy ez egy lelkiismerettel és észszerűséggel bíró egyén. Magas ez az értékelés? Nem túl magas – csak lelkiismeretük és észszerűségük van; még nem feleltek meg az Isten általi tökéletességre jutás mércéjének. De ami az ilyen típusú embert illeti, ez már valami, amit értékelni kell – az, hogy valaki képes alávetni magát, ritka és értékes. Ezután, ami azt illeti, hogyan törekszik az ember, hogy Isten megváltoztassa a róla alkotott nézetét, az attól függ, milyen utat választ” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak elképzeléseinek feloldásával kerülhet az Istenbe vetett hit helyes kerékvágásába (3)). Miután elolvastam Isten szavait, szégyelltem magam és bűntudatot éreztem. Amikor egy lelkiismerettel és józan ésszel rendelkező embert áthelyeznek a kötelességében vagy elbocsátanak, képes alávetni magát, elgondolkodni önmagán, és megérteni a hiányosságait. Elfogadja anélkül, hogy próbálná igazolni magát vagy alkudozna a feltételekről, és meg akar változni. Arra gondoltam, hogy gyenge a képességem, és nem voltam alkalmas a szövegalapú kötelességek végzésére. Hónapokig végeztem a kötelességemet, de semmilyen eredményt nem értem el, és teljes mértékben összhangban volt az igazságalapelvekkel, hogy a vezetők kiigazították a kötelességemet. Ha továbbra is azt a kötelességet végeztem volna, hátráltattam volna a munkát, és negatívvá váltam volna az elégtelen képességem miatt. Ez az elrendezés mind a gyülekezet munkája, mind a magam számára előnyös volt. Azonban nem köszöntem meg Istennek, sőt negatív lettem és panaszkodtam, azt híve, hogy a vendéglátói kötelesség végzése teljesen lealacsonyító számomra, mintha nagy megaláztatás érne. Minden nap vonakodva végeztem a kötelességemet. A képességem gyenge volt, de Isten háza nem vetett ki engem, hanem adott még egy esélyt, hogy végezzem a kötelességemet. Ez Isten kegyelme volt, és meg kellett volna köszönnöm Istennek, el kellett volna fogadnom, és feltétel nélkül alá kellett volna vetnem magam. De nem tudva, mi a jó nekem, negatív lettem és lazsáltam, felháborodást és ellenkezést éreztem. Igazán híján voltam a lelkiismeretnek és a józan észnek!

Ezután elgondolkodtam magamon: Miért korlátozott mindig a státusz és a büszkeség a kötelességemben? Elolvastam egy szakaszt Isten szavaiból, és megtaláltam a problémám gyökerét. Isten azt mondja: „Mindig felsőbbrendűek akartok lenni másokkal szemben, ki akarjátok tárni a szárnyaitokat és felszállni, inkább sasok akartok lenni, nem pedig kismadarak? Ez milyen beállítottság? Ez a magatartás alapelve? A magatartásotoknak Isten szavain kell alapulnia; csak Isten szavai az igazság. Titeket túl mélyen megrontott a Sátán, és mindig a hagyományos kultúrát – a Sátán szavait – tekintitek az igazságnak, a törekvésetek tárgyának, ami megkönnyíti számotokra, hogy rossz útra térjetek, és az Istennel való ellenkezés útján járjatok. A romlott emberiség gondolatai és nézetei, valamint azok a dolgok, amelyekre törekednek, mind ellentétesek Isten vágyaival, az igazsággal és azzal a törvénnyel, hogy Isten minden felett szuverén, mindent vezényel, és irányítja az emberiség sorsát. Tehát bármennyire is helyénvaló és észszerű a törekvésetek az emberi gondolatok és elképzelések szerint, Isten szemszögéből ez nem pozitív dolog, és nincs összhangban az Ő szándékaival. Mivel szembemész azzal a ténnyel, hogy Isten szuverenitást gyakorol az emberiség sorsa felett, és a saját utadon szeretnél járni, a saját kezedbe véve sorsodat, mindig falakba ütközöl, amitől összetörsz és megsebesülsz, és soha semmi sem sikerül neked. Miért nem sikerül neked semmi? Mert ezt az Isten által létrehozott törvényt egyetlen teremtett lény sem változtathatja meg, és Isten hatalma és ereje mindenek felett áll, és egyetlen teremtett lény sem sértheti meg. Az emberek túl nagyra tartják a képességeiket. Mi az, ami miatt az emberek mindig meg szeretnének szabadulni Isten szuverenitásától, mindig meg szeretnék ragadni saját sorsukat és megtervezni saját jövőjüket, és vezérelni szeretnék a kilátásaikat, irányukat és életcéljaikat? Honnan származik ez a motiváció? (Romlott sátáni beállítottságokból.) Mit hoznak tehát az embereknek a romlott sátáni beállítottságok? (Isten elleni harcot.) Mi lesz abból, ha az emberek harcolnak Isten ellen? (Fájdalom.) A fájdalom még a fele sem ennek – az pusztulás! Amit közvetlenül a szemed előtt látsz, az a fájdalom, a negativitás és a gyengeség, az ellenállás és a panaszok – mi lesz a kimenetele az Isten elleni harcnak? Megsemmisítés! Ez nem kis dolog, és nem játék” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A romlott beállítottságok csak az igazság elfogadásával oldhatók fel). Isten szavaiból megértettem, hogy főleg olyan sátáni mérgek kötöztek meg, mint például: „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét” és „az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik”, és hogy a hírnevért és nyereségért éltem. Fiatal koromban erős vágy élt bennem a hírnév és a státusz iránt. Tizenéves koromban sok embert láttam kőművesként dolgozni, és azt mondtam magamnak: „Még ha nyomorban halok is meg, akkor sem leszek soha kőműves!” Azért gondolkodtam így, mert azt hittem, hogy ezt a munkát olyan emberek végzik, akik képzetlenek, és nincsenek kilátásaik. Igazán irigyeltem azokat, akik nagy üzleteket kötöttek, tiszteletreméltóan öltözködtek, és bárhová mentek, csodálták és irigyelték őket. Később elkezdtem tanulni az üzletelést, és a falubeliek mind dicsértek, mondván: „Talpraesett gyerek ez. Biztosan fényes jövő vár rá.” Nagyon örültem, amikor ezt hallottam. Mindenben, amit tettem, figyelembe kellett vennem, hogy tiszteletreméltó-e vagy sem, és hogy emiatt felnéznek-e rám az emberek. Miután megtaláltam Istent, továbbra is e sátáni mérgek szerint éltem. Azt hittem, hogy átlagos hívőként, fizikai munkával járó kötelességet végezve nem tudom megmutatni az értékemet. Azt hittem, hogy vezetőnek lenni, vagy olyan kötelességet végezni, amely technikai jellegű, reflektorfénybe állítana, és az emberek irigyelnének és csodálnának; csak így lehet értékes és értelmes az élet. Ezért a kötelességem végzése során nagyon aktív voltam, és képes voltam lemondani dolgokról és hátrahagyni dolgokat. Visszagondoltam arra, amikor korábban vezető voltam, és arra, hogyan csodáltak a testvérek, bárhová mentem. Különösen amikor arra kértek, hogy gyakrabban gyűljek össze és beszélgessek velük, olyan boldog voltam, hogy nem tudtam mit mondani. Úgy éreztem, nagyra tartanak, és nagyon motivált voltam a kötelességem végzésében. Azonban, amikor arra kértek, hogy végezzem a vendéglátói kötelességet, elhervadtam, mint egy száraz falevél. Úgy éreztem, hogy ez a kötelesség alacsonyabb rendű, ezért ellenállást éreztem, panaszkodtam a szívemben, negatív lettem, és lazsáltam a kötelességemben. Amikor főztem, vagy túl sokat, vagy túl keveset készítettem, és nem volt elég ennivaló. Néha láttam némi maradékot, és csak felületesen összedobtam belőlük valamit, nem törődve azzal, hogy a testvéreknek van-e elég ennivalójuk vagy sem. Főzéskor nem vettem figyelembe a testvér egészségét, és amikor többször emlékeztetett, nem örültem neki. Amikor rossz kedvem volt, még takarítani sem takarítottam. Mivel sátáni mérgek szerint éltem, egyre inkább híján voltam az értelemnek és a normális emberi mivoltnak. Ha nem tartok bűnbánatot, akkor nemcsak a testvérek éreznének ellenszenvet irántam, hanem Isten is elégedetlen lenne, és idővel a Szentlélek elhagyna engem. Amikor ezt megértettem, kicsit megijedtem, ezért imádkoztam Istenhez, hogy hajlandó vagyok alávetni magam az Ő vezénylésének és elrendezéseinek, és jól végezni a kötelességemet.

Később elolvastam még két szakaszt Isten szavaiból, és megértettem, hogyan kezeljem a kötelességeimet. Isten azt mondja: „Isten házában, valahányszor elrendezik, hogy csinálj meg valamit, függetlenül attól, hogy nehéz vagy fárasztó munka-e, vagy hogy szereted-e csinálni vagy sem, az a te kötelességed. Ha Isten által neked adott megbízatásnak és felelősségnek tudod tekinteni, és teljes szívedből és erődből el tudod végezni, akkor elmondható, hogy az általad végzett munka – a kötelesség, amelyet végrehajtasz – kapcsolódik Istennek az embert megmentő munkájához. Ha komolyan és őszintén el tudod fogadni a megbízatást, amelyet Isten adott neked, hogyan fog Ő tekinteni rád? A családja tagjának fog tekinteni. Ez áldás vagy átok? (Áldás.) Ez hatalmas áldás” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi a kötelesség megfelelő színvonalú végzése?). „Mi a szerepetek teremtett lényekként? Ez a ti gyakorlatotokhoz és kötelességetekhez kötődik. Teremtett lény vagy, és ha Isten megadta neked az éneklés ajándékát, Isten háza pedig elrendeli, hogy énekelj, akkor neked jól kell énekelned. Ha rendelkezel adottsággal az evangélium hirdetéséhez, és Isten háza elrendeli, hogy hirdesd az evangéliumot, akkor jól kell végezned azt. Ha Isten választott népe téged választ meg vezetőnek, akkor fel kell vállalnod a vezetői megbízatást, és vezetned kell Isten választott népét, hogy egyék és igyák Isten szavait, beszélgessenek az igazságról, és lépjenek be a valóságba. Ha így teszel, akkor jól végezted a kötelességedet. A megbízatás, amelyet Isten ad az embernek, rendkívül fontos és jelentőségteljes! Hogyan kellene tehát felvállalnod ezt a megbízatást, és gyakorolnod a szerepedet? Mondhatni, hogy ez az egyik legnagyobb kérdés, amellyel szembesülsz, egy döntő pillanat, amely meghatározza, hogy elnyerheted-e az igazságot és tökéletessé válhatsz-e Isten által. Választanod kell” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak az igazság megértése által ismerhetjük meg Isten tetteit). Isten szavaiból megértettem, hogy Isten háza kötelességeiben nincs különbség kicsi és nagy, magas és alacsony, vagy nemes és alantas között. A kötelességek Istennek az emberiség megmentéséért végzett munkájából fakadnak. Függetlenül attól, hogy milyen kötelességet végzel, vagy hogy reflektorfénybe kerülsz-e vagy sem, ha őszintén el tudod fogadni a kötelességedet, komolyan veszed azt, betöltöd a szerepedet Isten követelményei szerint, és gyakorlatiasan, jól végzed a kötelességedet, akkor Isten elégedett lesz. Azonban én a vezetői pozíciót, vagy a szövegalapú, illetve a technikai jellegű kötelességek végzését magas rangú kötelességeknek tekintettem. Azt hittem, hogy azok az emberek, akik ilyen kötelességet végeznek, Isten üdvösségének alanyai lesznek, míg azok, akik vendéglátók és ügyeket intéznek, csak fáradoznak és szolgálatot teljesítenek. Felosztottam Isten házának kötelességeit magasra és alacsonyra, nemesre és alantasra, valamint különféle fokozatokra. Ez a nézet igazán abszurd volt, és teljesen ellentétes az igazsággal. Arra gondoltam, hogy nincsenek meg a készségeim a szövegalapú kötelességhez, a képességem is gyenge, és hosszú ideje nem értem el semmilyen eredményt a kötelességemben. Ha erőltetném az együttműködést, csak hogy megőrizzem a tekintélyemet, akkor nemcsak hátráltatnám a gyülekezet munkáját, hanem hajlamos lennék a negativitásra is, ami nem válna a saját életem javára. A gyülekezet úgy rendezte, hogy a vendéglátói kötelességet végezzem, ami egy olyan kötelesség, amelyre képes vagyok, és el kellene fogadnom, alá kellene vetnem magam, és teljesítenem kellene a felelősségemet. Csak akkor rendelkeznék megfelelő lelkiismerettel és józan ésszel.

Később arra is rájöttem, hogy téves nézetem volt, mert azt hittem, hogy ha valaki fontos kötelességet végez, akkor magas státusza van, és ha valaki jelentéktelennek tűnő kötelességet végez, akkor alacsony státusza van. Egy nap olvastam egy szakaszt Isten szavaiból, amely megváltoztatta a téves nézetemet. Isten azt mondja: „Ha valakinek a társadalmi státusza nagyon alacsony, a családja nagyon szegény, és alacsony a végzettsége, mégis gyakorlatias módon hisz Istenben, és szereti az igazságot és a pozitív dolgokat, akkor Isten szemében az ő értéke magas vagy alacsony, nemes vagy alantas? Értékes. Ebből a szemszögből nézve mitől függ, hogy valakinek az értéke magas vagy alacsony, hogy nemes vagy alantas az illető? Attól függ, hogy Isten hogyan lát téged. Ha Isten olyasvalakiként lát, aki az igazságra törekszik, akkor van értéked, értékes vagy – értékes edény vagy. Ha Isten azt látja, hogy nem törekszel az igazságra, és nem áldozod fel Érte magad őszintén, akkor értéktelen vagy, nem pedig értékes – alantas edény vagy. Bármilyen magasan képzett is vagy, bármilyen magas is a társadalmi státuszod, ha nem törekszel az igazságra és nem érted azt, akkor az értéked soha nem lehet magas; még ha sokan támogatnak, magasztalnak és imádnak, akkor is csak egy darab szemét vagy. [...] Most megnézve, milyen alapon ítélhető nemesnek vagy alantasnak egy ember értéke? (Az Istenhez, az igazsághoz és a pozitív dolgokhoz való hozzáállása alapján.) Így van. Először is meg kell érteni, hogy mi Isten hozzáállása. Csakis az igazán pontos, helyes és méltányos, ha az ember megérti Isten hozzáállását és megérti azokat az alapelveket és normákat, amelyek alapján Isten ítéletet mond az emberek felett, majd azon alapelvek és normák alapján méri az embereket, amelyek szerint Isten bánik velük” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Hetedik tétel: Elvetemültek, alattomosak és csalárdak (Első rész)). Isten szavaiból megértettem, hogy az, hogy egy személy nemes-e Isten házában, nem attól függ, hogy van-e státusza vagy sem, és nem attól, hogy bárki csodálja vagy imádja-e őt. Ehelyett attól függ, hogy az emberek szeretik-e az igazságot, és hogy törekszenek-e az igazságra. Ha egy személy nem törekszik az igazságra vagy nem szereti az igazságot, akkor bármilyen magas is a státusza, és bármennyi ember gyűlik köré és imádja őt, az nemcsak értéktelen, hanem le is lepleződik, és kivetik a státusz előnyeinek élvezése miatt. Még ha egy személynek nincs is státusza, és senki sem néz fel rá, ha szereti az igazságot, istenfélő szíve van, és képes hinni Istenben, valamint gyakorlatiasan végezni a kötelességét, az ilyen emberek értékesek Isten szemében. A múltban mindig azt gondoltam, hogy a vendéglátás és az általános ügyintézői kötelességek fáradozással járó munkák, amelyeket mindenki lenéz, és bármilyen jól is végzi az ember ezeket a kötelességeket, az haszontalan. Ezért nem akartam ilyen jellegű kötelességet végezni, és csak arra törekedtem, hogy vezető legyek, vagy olyan kötelességet végezzek, amely technikai jellegű. Most rájöttem, milyen abszurd volt a nézetem! Arra gondoltam, hogyan törekedett Pál eltökélten arra, hogy az összes többi apostol felett álljon. Beutazta Európa nagy részét, hogy hirdesse az evangéliumot, és sok levelet is írt, kivívva mindenki csodálatát és imádatát. Azonban nem nyerte el az igazságot és az életet, és mélyen gyökerező romlott beállítottsága volt. Végül még olyan elbizakodott és áruló dolgot is mondott, hogy „nekem élni krisztus”, és Isten megbüntette őt. Láttam, hogy az út, amelyen járok, Pál útja, és ha nem fordítom meg a dolgokat, akkor végül a sorsom ugyanaz lesz, mint Pálé. Gyorsan bűnbánatot kellett tartanom és megváltoznom. Ezután képes voltam gondosan kezelni a vendéglátói kötelességemet, és minden nap azon töprengtem, hogyan végezzem jól ezt a kötelességet, és hogyan lássam vendégül jól a testvéreket. Többé nem éreztem magam alsóbbrendűnek.

Ez idő alatt, amíg a vendéglátói kötelességet végeztem, megtanultam, hogyan vessek magam alá Isten vezénylésének és elrendezéseinek, nyertem némi megértést a saját romlott beállítottságomról, képes voltam lecsendesíteni a szívemet, hogy végezzem a kötelességemet, és megéltem némi emberi hasonlatosságot. Mindezek olyan leckék, amelyeket a vendéglátói kötelesség végzése során tanultam. Szívemből hálát adok Istennek!