2005 tavaszán a feleségem, Huj-csien és én olyan szerencsések voltunk, hogy befogadhattuk Mindenható Isten evangéliumát, és később mindketten kötelességet vállaltunk a gyülekezetben. Amikor nehézségekbe és kihívásokba ütköztünk a kötelességeink során, imádkoztunk, kerestünk, és együtt olvastuk Isten szavait, segítettük egymást, és közösséget vállaltunk egymással. Isten szavainak útmutatása nyomán megértettünk néhány igazságot. Mielőtt feleszméltünk volna, több mint tíz év telt el, és mindketten a 60-as éveinkben jártunk. Ahogy idősödtünk, az egészségünk megromlott. A feleségemnek magas volt a vérnyomása, és gyakran kellett gyógyszert szednie. Az állapota időnként rosszabbodott, ami szédüléssel és mozgásképtelenséggel járt. A szíve és a gyomra is elég rossz állapotban volt. A mindennapokban gondoskodtunk egymásról, közösséget vállaltunk egymással, és támogattuk egymást, én pedig békét és elégedettséget éreztem a szívemben.

2023 szeptemberében egy napon kaptam egy levelet a felső vezetőktől, amelyben arra kértek, hogy felügyeljem a gyülekezet evangelizációs munkáját. Ennek láttán nagyon megörültem, és tudtam, hogy ezzel Isten kegyelmet nyújt számomra, és felemel engem. Bár értettem néhány alapelvet, és volt némi tapasztalatom az evangélium hirdetésében, még sok hiányosságom volt az igazsághoz való kapcsolódásban, és ha máshová mennék a kötelességemet végezni, több képzési lehetőséghez jutnék, képes lennék kommunikálni másokkal, és nagyon gyorsan fejlődnék. Ráadásul az evangelizációs munka Isten házának központi munkája, és Isten legsürgetőbb szándéka az, hogy minél több ember járuljon az Ő színe elé, és fogadja el az Ő üdvösségét, ezért figyelembe kellett vennem Isten szándékát, és részt kellett vennem az evangelizációs munkában. Erre a gondolatra megfordultam, hogy Huj-csienre nézzek, és elgondolkodtam: „Mi lesz vele, ha elmegyek? Teljesen egyedül marad itthon. Már így is magas a vérnyomása, a szisztolés érték 160-180, a diasztolés pedig 120-130. Amikor rosszul van, úgy érzi, mintha forogna vele az ágy, és összedőlne a szoba, és ilyenkor csak fekszik az ágyban, még mozdulni sem mer. Képes lenne boldogulni nélkülem?” Nem bírtam megállni, hogy ne merüljek el ezekben a nehézségekben és szorongó gondolatokban. Könnyeket láttam a szemében, és megkérdeztem tőle: „Mi a baj?” Egy pillanatig hallgatott, majd így szólt: „Ha elmész, nem lesz senki, akiben bízhatnék. Öregszem, és a testem beteg. Ha te mellettem vagy, van valaki, aki gondoskodik rólam.” A feleségem szavakba öntötte, amit a szívemben gondoltam: „Össze fog törni a szíve, és szomorú lesz, ha elmegyek? Mi van, ha rossz állapotba kerül, és hirtelen felszökik a vérnyomása? A fiunk máshol végzi a kötelességeit, és nem tud velünk lenni, de én továbbra is tudok rá vigyázni, ha mellette vagyok. Az emberek gyakran mondják, hogy »társak fiatalon, társak öregkorban«. Ahogy öregszünk, együtt kellene maradnunk, és gondoskodnunk kellene egymásról.” Erre gondolva nem tudtam, mit tegyek. Bármennyit is gondolkodtam, nem tudtam dönteni. Általában jól van, és a közelben élő nővérek is meg szokták látogatni, de én mégis aggódtam, arra gondolva: „Mi van, ha megbetegszik, és valami baj lesz? Képes lesz-e nélkülem boldogulni? Ki fog gondoskodni róla? Talán levelet kellene küldenem a vezetőknek, amelyben elmagyarázom a tényleges nehézségeinket, és megkérem őket, hogy találjanak valaki mást.” De aztán azt gondoltam: „Az evangelizációs munka felügyelete komoly felelősség, és mivel ez a kötelesség engem talált meg, ez Isten szándéka. Ha nem megyek el, hogy végezzem, az engedetlenség lenne, de mi lesz a feleségemmel, ha elmegyek? Őt sem hagyhatom figyelmen kívül.” Ezért imádkoztam Istenhez: „Istenem, szeretném végezni ezt a kötelességet, de a feleségem betegsége komoly nehézségeket okoz. Istenem, nem tudom, mit tegyek. Kérlek, vezess engem!” Abban a pillanatban eszembe jutott egy rész Isten szavaiból: „És mindenben Isten családjának érdekeit tartod elsődlegesnek” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Milyen a kapcsolatod Istennel?). Megértettem a szívemben, hogy teremtett lény vagyok. Alá kell vetnem magam Isten szuverenitásának, és a gyülekezeti munkát kell előtérbe helyeznem. Az evangélium hirdetése és a kötelességeim végzése elháríthatatlan felelősség, amelynek alá kell vetnem magam.

Másnap reggel láttam, hogy Huj-csien az ágyban fekszik. Felszökött a vérnyomása, nagyon szédült, és az arca sápadt volt. A szívem ismét nyugtalanná vált, és arra gondoltam: „Bármikor megbetegedhet... Mi van, ha felkel vízért, hogy bevegye a gyógyszerét, és elájul, ami aztán további betegségekhez vagy akár bénuláshoz vezet? Most, hogy ilyen állapotban van, nem hiszem, hogy tiszta lelkiismerettel el tudnék menni. Ahogy öregszik, az állapota valószínűleg romlani fog, és még inkább szüksége lesz a gondoskodásomra. Írhatnék a vezetőknek, hogy megkérdezzem, nincs-e szükségük emberekre a vendéglátási kötelesség végzéséhez; akkor együtt mehetnénk, és nem kellene aggódnom miatta.” Később írtam egy levelet, de ahogy visszaolvastam a soraimat, nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Feltettem magamnak a kérdést: „Miért írom ezt a levelet? Nem csak feltételeket szabok ezzel? Hívő vagyok, mégis kifogásokat keresek, hogy visszautasítsam azokat a kötelességeket, amelyek nem felelnek meg a vágyaimnak. Hogyan vetem alá magam, ha így cselekszem? Nem csak arra kérem Istent, hogy az én akaratom szerint intézze a dolgokat? Van nekem egyáltalán józan eszem?” Újra ránéztem a feleségemre, láttam, mennyire kényelmetlenül érzi magát, és az elmém teljesen összezavarodott. Az egyik oldalon ott volt a kötelességem, hogy hirdessem az evangéliumot, a másikon pedig a feleségem betegsége. Mindig aggódtam érte, de a kötelességemet sem akartam feladni. Ha Isten munkájának ezen a pontján nemet mondanék, lenne-e bármiféle lelkiismeretem? Abban a pillanatban a feleségem szédülése alábbhagyott, és mindketten letérdeltünk, hogy imádkozzunk Istenhez. Azt mondtam: „Istenem, megrekedtem ebben a helyzetben. Szeretnék kilábalni ebből a nehézségből, és elfogadni a kötelességemet, de az érettségem túl csekély ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam a feleségemet. Kérlek, vezess engem!”

Az áhítataim alatt Isten e szavait olvastam: „Isten soha nem szándékozott erőltetni, megkötözni vagy manipulálni az embereket. Isten soha nem korlátozza vagy kényszeríti az embereket, és még kevésbé erőlteti őket. Amit Isten ad az embereknek, az bőséges szabadság – megengedi az embereknek, hogy megválasszák az utat, amelyen járniuk kell. Még ha Isten házában vagy is, és még ha Isten előre elrendelt és kiválasztott is téged, akkor is szabad vagy. Választhatod, hogy elutasítod Isten különféle követelményeit és elrendezéseit, vagy dönthetsz úgy, hogy elfogadod őket; Isten megadja neked a szabad választás lehetőségét. De nem számít, mit választasz, vagy hogyan cselekszel, vagy mi a nézőpontod egy olyan ügy kezelésében, amellyel szembesülsz, vagy milyen eszközöket és módszereket használsz végül annak megoldására, felelősséget kell vállalnod a tetteidért. A végső kimeneteled nem a személyes ítéleteiden és meghatározásaidon alapul, ehelyett Isten nyilvántartást vezet rólad. Miután Isten nagyszámú igazságot kifejezett, és miután az emberek meghallották ezt a nagyszámú igazságot, Isten szigorúan fel fogja mérni minden egyes ember helyes és helytelen cselekedeteit, és minden egyes ember végső kimenetelét az alapján határozza meg, amit Ő mondott, amit Ő megkövetel, és az emberek számára Őáltala megfogalmazott alapelvek alapján. Ebben a kérdésben Isten vizsgálódása, valamint Isten vezénylései és elrendezései nem azt jelentik, hogy Isten manipulálja az embereket, vagy hogy Ő megköti az embereket – te szabad vagy. Nem kell óvakodnod Istentől, és nem kell félned vagy nyugtalankodnod. Te az elejétől a végéig szabad ember vagy. Isten szabad környezetet ad neked, akaratot, hogy szabadon válassz, és teret a szabad választásra, lehetővé téve, hogy magad válassz, és bármi is lesz végül a kimeneteled, azt teljes mértékben az általad választott út határozza meg. Ez igazságos, nemde? (Igen.) Ha végül meg leszel mentve, és olyan valaki vagy, aki aláveti magát Istennek és összeegyeztethető Istennel, és olyan valaki vagy, akit Isten elfogad, akkor azt a helytálló döntéseid miatt kapod; ha végül nem leszel megmentve, és nem vagy képes összeegyeztethető lenni Istennel, és Isten nem nyer meg téged, és nem vagy olyan valaki, akit Isten elfogad, akkor az is a te saját döntéseidnek köszönhető. Ezért Isten az Ő munkájában nagy teret ad az embereknek a választásra, és abszolút szabadságot is ad nekik” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Isten szavainak olvasása után végre rájöttem valamire: „Isten megadta nekem a szabad választáshoz szükséges akaratot, és az ilyen helyzetekben, mint ez, figyeli a döntéseimet és az utat, amit választok: vajon úgy döntök-e, hogy alávetem magam Istennek, és teremtett lényként végzem a kötelességemet, vagy azt választom, hogy félreteszem a kötelességemet, és otthon maradok, hogy gondoskodjak a feleségemről. A vezetők megkértek, hogy felügyeljem az evangelizációs munkát. Emögött Isten szándéka áll, és ez arra is lehetőséget ad nekem, hogy képezzem magam a kötelességemben. A csapások egyre súlyosabbak, és sokan még mindig nem hallják meg Isten hangját, és még mindig a Sátán által okozott gyötrelmek és ártalmak alatt szenvednek. Isten nem akarja látni, hogy a csapások utolérik ezeket az embereket, és reméli, hogy többen fogják hirdetni az Ő munkáját, és többen fognak tanúságot tenni róla.” Bár tudtam, hogy az evangelizációs munkához szükség van az együttműködésemre, aggódtam, hogy a feleségem megbetegedhet, majd más betegségek alakulnak ki nála, vagy akár le is bénulhat, ezért otthon akartam maradni és gondoskodni róla, visszautasítva és elkerülve a kötelességemet. Hogy megóvjam őt a szenvedéstől, még magammal is akartam vinni, hogy a vendéglátási kötelességet végezhesse, annak ellenére, hogy tudtam, hogy az ő állapotában nem tudná ezt a kötelességet végezni. A viselkedésem valóban az Istennek való alávetettség teljes hiányát bizonyította. Ha nem tudnám végezni a kötelességemet, mert a feleségemmel akarok törődni, nem tudnám meghálálni Isten fáradságos erőfeszítését, elveszíteném az esélyt, hogy képezzem magam a kötelességemben, és ártanék az életbe való belépésemnek. Nem tanúsítanék hűséget, sem alávetettséget Isten iránt, Ő pedig nem fogadna el engem. A gyülekezet munkáját kellett előtérbe helyeznem, és aktívan elfogadni a kötelességemet, mivel egy teremtett lénynek ezt kell tennie.

Később elgondolkodtam: „Miért nem tudom elengedni a feleségemet a szívemben? Félek, hogy magányos vagy beteg lesz, és a kötelességem elkerülését fontolgattam, hogy gondoskodjak róla.” Jobban belegondolva rájöttem, hogy az érzések befolyásoltak. Isten szavait olvastam. „Nem adom meg a lehetőséget az embereknek arra, hogy kifejezzék érzéseiket, mivel Én testi érzések nélküli vagyok, és rendkívüli mértékben megutáltam az emberek érzéseit. Az emberek közötti érzések miatt taszítottak Engem félre, és így váltam »mássá« a szemükben; az emberek közötti érzések miatt felejtettek el Engem; az ember az érzései miatt ragadja meg a lehetőséget, hogy »lelkiismeretét« felvegye; az ember az érzései miatt idegenkedik mindig az Én fenyítésemtől; az ember az érzései miatt nevez Engem tisztességtelennek és igazságtalannak, és mondja, hogy nem törődöm az ember érzéseivel, amikor a dolgokat kezelem. Vajon Nekem is vannak rokonaim a földön? Ki dolgozott valaha Hozzám hasonlóan éjjel-nappal, anélkül, hogy élelemre vagy alvásra gondolt volna, az Én teljes irányítási tervem érdekében? Hogyan lehetne az ember Istenhez hasonlítható? Hogyan lehetne az ember összeegyeztethető Istennel? Hogyan lehetne Isten, aki teremt, ugyanolyan jellegű, mint az ember, aki teremtetett? Hogyan tudnék mindig együtt élni és cselekedni az emberrel a földön? Ki képes aggódni a szívemért?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 28. fejezet). „Vannak, akik rendkívül érzelmesek. Mindennap az érzelmeik szerint élnek mindabban, amit mondanak, és a másokkal szembeni valamennyi viselkedésformáikban. Érzéseket táplálnak különféle személyek iránt, és napjaikat kapcsolatokkal és érzésekkel kapcsolatos ügyekkel töltik. Az érzések birodalmában élnek mindenben, amivel szembesülnek. [...] az érzéseik túl hevesek. Azt mondhatjuk, hogy ennek az embernek a végzetes hiányossága az érzések. Mindenben az érzéseik korlátozzák őket, képtelenek az igazságot gyakorolni vagy elvek szerint cselekedni, és gyakran hajlamosak lázadni Isten ellen. Az érzéseik a legnagyobb gyengeségük, a végzetes hiányosságuk, és az érzéseik teljes mértékben képesek tönkretenni és elpusztítani őket. A túlságosan érzelmes emberek képtelenek gyakorlatba ültetni az igazságot vagy alávetni magukat Istennek. A hús-vér testtel vannak elfoglalva, ostobák és zavaros fejűek. Az ilyen emberek természete az, hogy nagyon érzelmesek, és az érzéseik szerint élnek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerhető meg az ember természete?). Isten szavainak olvasása után megértettem, hogy Isten miért irtózik az emberek közötti érzésektől. A feleségem iránti érzéseim miatt akartam elkerülni a kötelességemet. Amikor egy helyzettel szembesültem, az érzéseket helyeztem előtérbe. Először a feleségem jóllétére gondoltam, nem vettem figyelembe Isten szándékát, és a kötelességemet, amit végeznem kellene. Isten evangelizációs munkája most minden nemzetre kiterjed, a testvérek aktívan hirdetik az evangéliumot, és tanúságot tesznek Isten munkájáról. Én értettem néhány igazságot és a prédikálás alapelveit, és az evangelizációs munkámban is elértem néhány eredményt, ezért végeznem kellett a kötelességemet. De nem Isten szándékát tartottam szem előtt, hanem inkább a feleségem egészsége miatt aggódtam. Aggódtam, hogy magányos lesz, és nem lesz senki, aki gondoskodna róla. Az érzéseim irányítottak, és nem vettem tudomást az evangelizációs munkáról. Kifogásokat akartam keresni, és megtagadni a kötelességemet, hogy otthon maradhassak, és gondoskodhassak a feleségemről. Bár tudtam, hogy Isten házának érdekeit kell előtérbe helyeznem, másnap, amikor láttam, hogy a feleségem beteg, és mozdulni sem tud az ágyban, azon kaptam magam, hogy eluralkodtak rajtam az érzéseim. Azt gondoltam, hogy a feleségemnek szüksége van a gondoskodásomra, és még a vezetőknek is megírtam, hogy többé nem megyek máshová a kötelességemet végezni, vagy pedig a feleségemnek is velem kell jönnie, hogy a vendéglátási kötelességet végezze, hogy tudjak gondoskodni róla. Ha belegondolok, hogy a feleségem milyen rossz egészségi állapotban volt, és nem tudott gondoskodni magáról, amikor beteg volt, hogyan lenne képes ellátni a vendéglátási kötelességet? Az, hogy ő vendéglátási kötelességet végezzen, teljesen ellenkezett az alapelvekkel, de a házastársi érzéseim miatt nem vettem figyelembe azokat az alapelveket, amelyek szerint az embereket Isten házában használják. Csak az érdekelt, hogy együtt lehessünk, és gondoskodhassak róla. Rájöttem, hogy a feleségem iránti érzéseim túl erősek, és hogy teherként tekintettem a kötelességemre. A szívemben a feleségem iránti érzéseim felülírták Isten házának érdekeit és a kötelességemet. Milyen módon volt akkor Istennek helye a szívemben? Az érzéseim szerint és azok által korlátozva éltem. Nem tudtam végezni a kötelességeimet, nem beszélve az igazság gyakorlásáról és az Istennek való alávetettségről. Az ilyen viselkedés visszataszító Isten előtt, és végső soron oda vezetne, hogy az érzéseim tönkretesznek, és a pokolra kerülök. Gyorsan bűnbánatért imádkoztam Istenhez: „Istenem, az érzéseim a végzetes hibámmá váltak, miattuk nem tudom igazán alávetni magam Neked, és még a kötelességem alól is ki akartam bújni. Nincs emberi mivoltom és lelkiismeretem! Istenem, szeretnék bűnbánatot tartani. Kérlek, segíts, hogy megszabaduljak az érzéseimtől, és végezzem a kötelességeimet, hogy eleget tegyek a Te szándékodnak!”

Később még többet olvastam Isten szavaiból, és a szívem felderült. Isten azt mondja: „Isten házasságot rendelt számodra és adott egy társat neked. Házasságra lépsz, ám az Isten előtti identitásod és státuszod nem változik – te továbbra is te vagy. Ha nő vagy, akkor továbbra is nő vagy Isten előtt; ha férfi vagy, akkor továbbra is férfi vagy Isten előtt. Egy dolog azonban mindkettőtökben közös, mégpedig az, hogy akár férfi vagy, akár nő, a Teremtő előtt mind teremtett lények vagytok. A házasság keretei között elviselitek és szeretitek egymást, segítitek és támogatjátok egymást, ez pedig a felelősségeiteknek való eleget tevés. Isten előtt azonban a teljesítendő feladataid és a megvalósítandó küldetésed nem helyettesíthetők a társaddal szemben teljesített feladataiddal. Ezért, ha a társadat illető feladataid összeütközésbe kerülnek azzal a kötelességgel, amelyet egy teremtett lénynek kell végrehajtania Isten előtt, a teremtett lény kötelességének végrehajtását kell választanod, nem pedig a társadat illető feladatok teljesítését. Ez az az irány és cél, amelyeket választanod kell, és persze ez az a küldetés is, amelyet teljesítened kell. Egyesek azonban tévesen a házastársi boldogág hajszolását, vagy a társukat illető feladataik teljesítését, a társukkal való törődést, a róla való gondoskodást és azt teszik életük küldetésévé, hogy szeretik őt, és a társukat életük egének, a sorsuknak tekintik – ez helytelen. [...] Ezért Isten nem fog megemlékezni az olyan házastárs tetteiről, aki a házasság keretei között mindenáron a házastársi boldogságra törekszik, vagy annak érdekében bármilyen áldozatra hajlandó. Nem számít, milyen jól vagy milyen tökéletesen teszel eleget a kötelezettségeidnek és a feladataidnak a társaddal szemben, vagy mennyire felelsz meg a társad elvárásainak – más szóval nem számít, milyen jól vagy milyen tökéletesen tartod fenn a házastársi boldogságodat, vagy az mennyire irigylésre méltó –, ez nem jelenti azt, hogy teljesítetted a teremtett lény küldetését, sem azt nem bizonyítja, hogy megfelelő színvonalon álló teremtett lény vagy. Lehet, hogy tökéletes feleség vagy tökéletes férj vagy, ez azonban a házasság kereteire korlátozódik. A Teremtő az alapján méri le, hogy miféle ember vagy, hogy hogyan végzed a teremtett lény kötelességét Előtte, milyen utat követsz, milyen az életszemléleted, mire törekszel az életben és hogyan teljesíted a teremtett lény küldetését. Isten ezekkel a dolgokkal méri az általad teremtett lényként követett utat és a jövőbeli rendeltetési helyedet. Nem az alapján méri ezeket a dolgokat, hogy feleségként vagy férjként hogyan teljesíted a feladataidat és a kötelezettségeidet, sem az alapján, hogy a társad iránti szereteted tetszik-e a társadnak” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (11.)). Isten szavai világosan beszélnek arról, hogy a házastársak milyen felelősséggel tartoznak egymás iránt. Amikor a kötelességek halasztása elkerülhető, a házastársak figyelembe vehetik, gondozhatják, segíthetik és támogathatják egymást. Ez az a felelősség, amelyet a házastársaknak teljesíteniük kell. Pontosan úgy, mint korábban, amikor nem halogattam a kötelességeimet, amikor a feleségem egészségi állapota rossz volt, elkísérhettem és gondoskodhattam róla, és így férjként eleget tettem a felelősségemnek. Ez azonban nem jelentette azt, hogy egy teremtett lény kötelességeit és felelősségeit végzem. Amikor a gyülekezet megkövetelte tőlem, hogy végrehajtsam a munkáját, akkor a gyülekezet munkáját kellett előtérbe helyeznem megkerülhetetlen kötelességként, és egy teremtett lény felelősségeinek kellett eleget tennem. Ez azt jelenti, hogy amikor a feleségemről való gondoskodás ütközik a kötelességeimmel, akkor a kötelességeim végzése mellett kell döntenem. Ez a helyes döntés, és ez a kötelességem és a felelősségem, amit teljesítenem kell. Az evangelizációs munkában most sürgősen szükség van együttműködő emberekre. Az én küldetésem az, hogy hirdessem az evangéliumot, és tanúságot tegyek Istenről. Határozottan a kötelességeim végzése mellett kell döntenem, mert ez az, amit gyakorolnom kell. De én csak gyötrődtem a „házastársak közötti mély szeretet” és a „társak fiatalon, társak öregkorban” eszméi miatt, és a házastársak közötti érzelmi köteléket minden más fölé helyeztem, azt gondolván, hogy ahogy öregszünk, házastársakként együtt kell maradnunk, gondoskodnunk kell egymásról, el kell kísérnünk, segítenünk és támogatnunk kell egymást, és hogy mindig együtt kell lennünk. Huj-csien gyenge egészségi állapota miatt úgy gondoltam, hogy a gondozásával a férjként rám háruló felelősségnek teszek eleget, és hogy csak akkor lehet nyugodt, ha mellette vagyok, és öregkorunkban csak így lehetünk boldogok. Az elmém tele volt gondolatokkal Huj-csien betegségéről és jövőjéről, és egyáltalán nem törődtem Isten házának evangelizációs munkájával, sem azzal, hogy hogyan teljesítsem a küldetésemet, azaz az evangélium hirdetését és az Istenről való tanúságtételt. Még egy levelet is írtam, amelyben el akartam utasítani a kötelességeimet, vagy csak akkor akartam végezni őket, ha a feleségemet is magammal vihetem, úgy vélve, hogy ez indokolt. A házastársi kötelességek teljesítését az igazság gyakorlásának tekintettem, és a feleségemről való gondoskodást és az ő kísérését tekintettem életem egyetlen céljának. Bár Isten szavai megvilágosítottak az Ő szándékáról, mégis úgy döntöttem, hogy otthon maradok mellette, hogy gondoskodjak róla. A szívemben a feleségemet mindennél, még Istennél is magasabbra helyeztem. Valóban lázadó voltam! A dolgokat a „társak fiatalon, társak öregkorban” elképzelés sátáni szemüvegén keresztül szemléltem, és Isten követelményeit és a kötelességeimet választható dolgoknak tekintettem. Sőt, inkább ellenálltam Istennek, és kibújtam a kötelességeim alól, hogy otthon maradjak és gondoskodjak a feleségemről, és félretoltam az evangelizációs kötelességeimet. Megértettem, hogy mennyire önző voltam. Arra is rájöttem, hogy nem számít, milyen jól gondoskodtam a feleségemről, ez csupán egy házastárs felelőssége és kötelezettsége, nem pedig az igazság gyakorlása, de a teremtett lényként rám háruló kötelességek megfelelő végzése, az evangelizációs munkában való felelősségem és a küldetésem teljesítése adnak értéket és értelmet az életemnek, és ezek azok a célok, amelyekre törekednem kell. Isten esélyt adott nekem arra, hogy higgyek és megmeneküljek, és lehetőséget arra, hogy képezzem magam a kötelességeimben, és elnyerjem az igazságot, mégsem tudtam megfelelően végezni a kötelességeimet, hogy megháláljam az Ő szeretetét. Sőt, sátáni nézetekhez ragaszkodtam, és sem hűséget, sem alávetettséget nem tanúsítottam Isten iránt. Tényleg nem volt lelkiismeretem és emberi mivoltom. Ez nemcsak oda vezetne, hogy Isten megutál, hanem végső soron a vesztemet okozná.

Később rájöttem, hogy nem tudom elengedni a feleségemet, azt gondolva, hogy csak mellette maradva tudok gondoskodni róla, ami a bizalmatlanságomat mutatta Isten szuverenitásával szemben. Eszembe jutottak Isten szavai. „Az ember sorsát Isten keze irányítja. Te képtelen vagy irányítani magadat: annak ellenére, hogy az ember mindig a saját érdekében rohan és szorgoskodik, továbbra is képtelen irányítani magát. Ha ismerhetnéd a saját kilátásaidat, ha irányíthatnád a saját sorsodat, akkor is teremtett lény lennél?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az ember normális életének helyreállítása és eljuttatása csodálatos rendeltetési helyére). „Ki az, aki valóban és teljesen fel tudja áldozni magát Értem, és fel tudja ajánlani mindenét Énértem? Ti mindannyian félszívűek vagytok; gondolataitok körbe-körbe járnak, az otthonra, a külvilágra, az ételre és a ruházatra gondolva. Annak ellenére, hogy itt vagy Előttem, és Értem teszel dolgokat, legbelül még mindig az otthon lévő feleségedre, gyermekeidre és szüleidre gondolsz. Vajon mindez a te tulajdonod? Miért nem bízod őket az Én kezeimre? Nem bízol Bennem? Vagy attól félsz, hogy az elrendezéseim nem lesznek megfelelőek számodra? Miért aggódsz mindig a hús-vér test szerinti családod és a szeretteid miatt? Van-e egy bizonyos hely a szívedben Számomra?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 59. fejezet). Isten szavai rádöbbentettek, hogy a sorsom Isten kezében van, a feleségem sorsa is Isten kezében van, és nem irányíthatom az ő sorsát. A fizikai állapota, az, hogy megbetegszik-e, vagy sem, vagy hogy a betegsége súlyosbodik-e, vagy sem, teljesen Isten szuverenitása alatt áll, és ez nem úgy működik, hogy ha mellette maradok és gondoskodom róla, akkor nem lesz beteg. Ekkor már minden napot mellette töltöttem, és gondoskodtam róla, de még mindig magas volt a vérnyomása, szédült, és nehezen mozgott. Rájöttem, hogy nem igazán értem Isten szuverenitását, nem igazán hiszek, és nem is vetem alá magam Neki, és hogy én akarom irányítani Huj-csien betegségét kitörve Isten szuverenitása alól. Mennyire hiányzott a józan eszem! Doktrínákat hangoztattam, mondván, hogy Isten szuverenitást gyakorol mindenek felett, de Istennek nem volt helye a szívemben, és valójában nem értettem Isten szuverenitását és hatalmát, amikor pedig valós helyzetek merültek fel, képtelen voltam a tanúságtételre. Nem hittem el, hogy a feleségem betegsége Isten kezében van, és nem mertem őt Istenre bízni. Hogyan volt akkor valódi hitem Istenben? Isten mindent irányít, és mindenek felett szuverén, és az, hogy a feleségem mennyi szenvedést fog átélni, mit fog megtapasztalni, mennyi visszaeséssel fog szembesülni, hogy a betegsége súlyosbodik-e, vagy lebénul-e, az mind Isten kezében van. Ha Isten úgy rendelte el, hogy a betegsége súlyosbodjon, vagy hogy lebénuljon, akkor hiába maradok mellette, akkor is tehetetlen leszek. Ha az a sorsa, hogy lebénuljon, akkor az meg fog történni. Ha Isten nem rendelte el, hogy a betegsége súlyosbodjon, vagy bénuláshoz vezessen, akkor még ha nem is vagyok ott, hogy gondoskodjak róla, az állapota nem fog romlani. Eszembe jutott egy kórházigazgató, akit régebben ismertem. A felesége egyik nap tökéletesen jól volt, de másnap rosszul lett, és kórházba került. A vizsgálat során kiderült, hogy előrehaladott rákja van. Ez az igazgató szakértő orvos volt, és bár a felesége mellett maradt, tehetetlen volt, és az asszony a sikertelen kezelés után végül meghalt. Volt egy testvér is, akivel együtt dolgoztunk. 70 éves volt. Elvesztette a feleségét, a gyermekei pedig máshol dolgoztak. Néha, amikor beteg volt, senki sem volt mellette, de Istenre hagyatkozva levonta a tanulságokat, rendesen végezte a kötelességeit, és az egészsége jó maradt. Ebből megértettem, hogy az emberek sem a saját sorsukat, sem másokét nem tudják irányítani. Mindenki sorsa Isten kezében van. Újra elgondolkodtam azon, hogy a feleségem hisz Istenben, így amikor beteg, imádkozhat és keresheti az igazságot. Csak Isten szavai hozhatnak békét és állandóságot a szívébe, és akármilyen jól gondoskodtam a testéről, amikor beteg volt, tehetetlen voltam, nem tudtam segíteni. A feleségem betegségét Istenre kellett bíznom, és Rá kellett tekintenem. Isten szavainak vezetése alatt abbahagytam az aggodalmaskodást és az idegeskedést a feleségem betegsége miatt, és a szívem könnyűvé és szabaddá vált. A feleségem egészségi állapota is sokat javult, kész volt imádkozni Istenhez, és valóban megtapasztalta az Ő munkáját, és kijelentette, hogy támogat abban, hogy menjek és végezzem a kötelességemet. Ezért írtam a vezetőknek, és jeleztem nekik, hogy kész vagyok elmenni és végezni a kötelességemet.

Később Huj-csien egészsége egy kicsit javult. Rájött, hogy nem engedi be Istent a szívébe, és nem bízik az Ő szuverenitásában. Korábban nem akarta, hogy elmenjek, mert csak akkor érezte magát biztonságban, ha ott voltam neki támaszként, és rájött, hogy a gyakori betegségét a helytelen szándékai okozták, és hogy Isten segített neki felismerni a romlottságát és belépni az igazságba. Fel akart lázadni önmaga ellen, alá akarta vetni magát Isten elrendezéseinek, és támogatni akart engem a kötelességemben, nem akarta, hogy aggódjak miatta. Azt mondta, hogy imádkozni fog Istenhez, rá fog hagyatkozni, hogy megtapasztalja az Ő munkáját, és az életbe való belépésére fog összpontosítani. Később elmentem, hogy felügyeljem az evangelizációs munkát, és hamarosan megtudtam, hogy a feleségem egészsége javult, és végzi a kötelességét.

E tapasztalat révén rájöttem, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítottam az érzéseimnek, és hogy miattuk akár képes lettem volna visszautasítani a kötelességemet és elárulni Istent, ami azt mutatta, hogy nem volt bennem hűség és alávetettség Isten felé. Azt is megértettem, hogy miként kell tekintenem a feleségem betegségére, és kész voltam alávetni magam Isten szuverenitásának, és a prédikálást előtérbe helyezni. Ez Isten szeretete és üdvössége volt számomra.