2001 augusztusában egy nővér bizonyságot tett nekem arról, hogy Isten másodszor is testté lett, hogy kifejezze az igazságot, és elvégezze az ítélet munkáját, megtisztítva és átformálva az emberiség romlott beállítottságát, végül pedig elvigye az embereket a csodálatos királyságba. Ezt hallva nagyon izgatott lettem. Miután egy ideig vizsgálódtam, elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Ezután aktívan részt vettem az összejöveteleken, és végeztem a kötelességeimet. Később megválasztottak vezetőnek a gyülekezetben. Abban az időben a férjem gyakran megpróbált megakadályozni abban, hogy higgyek Istenben és végezzem a kötelességemet, de nem korlátozott, és soha nem akadályozta a kötelességeimet. Egész nap a gyülekezetben sürögtem-forogtam. Napközben összejövetelekre jártam, beszélgettem a testvérekkel, hogy megoldjuk a nehézségeiket az életbe való belépésük során. Esténként a negatív és gyenge testvéreket támogattam. A férjem korábban nem keresett sok pénzt, de váratlanul abban az időben jó bevétele lett, és nem telt sok időbe, hogy a családunk némi megtakarítást halmozzon fel. Olyan boldog voltam. Azt gondoltam magamban: „Isten kegyelme és áldása van rajtam a kötelességem végzése során most, és a jövőben képes leszek bemenni a királyságba is. A jövőben megfelelően kell végeznem a kötelességemet, és Isten nem fog igazságtalanul bánni velem; megáldja a családom életét, hogy az egyre jobb és jobb legyen.” Azonban épp amikor így tervezgettem, valami váratlan dolog történt.

Egy idő után a férjem folyamatosan derékfájdalomra panaszkodott, ezért elment a kórházba kivizsgálásra. Az orvos azt mondta, hogy a férjemnek porckorongsérve és csontkinövései vannak a gerincén, és ha az állapota súlyosbodik, az nyomni fogja az idegeket, és bénulást okozhat. Azt is mondták neki, hogy ne dolgozzon többé, és hogy sürgős kezelésre van szüksége. Megdöbbentem, amikor ezt hallottam. Azt gondoltam magamban: „Sok pénzzel tartozunk az újonnan épült házunk után, és az ajtók és ablakok még nincsenek beépítve. A lányunk egyetemre jár, és neki is pénzre van szüksége. Én nagyon elfoglalt vagyok gyülekezetvezetőként, és nincs időm pénzt keresni. Csak a 14 éves fiunk tanulja a lakásfelújítást, de ő még fiatal és tanonc, nagyon kevés pénzt keres havonta. Miből fedezzük majd a család megélhetési költségeit a jövőben?” Kicsit aggódtam. Azonban amikor arra gondoltam, milyen elfoglalt vagyok a kötelességem végzésével egész nap a gyülekezetben, úgy véltem, Isten nem fogja figyelmen kívül hagyni a családom nehézségeit, és hogy a férjem betegsége egy kis pihenés után talán meggyógyul. Amikor erre gondoltam, sokkal kevesebb aggodalom volt a szívemben.

Egy szempillantás alatt eltelt több mint egy év. A férjem folyamatosan gyógytapaszokkal kezelte magát, de a betegsége mégsem javult, és az orvosoknak sem volt semmilyen hatékony kezelési módszerük. Nagyon szorongtam a szívemben. Nem tudtam nem arra gondolni: „Mikor javul már meg a férjem állapota? Ha nem lennék annyira elfoglalva a kötelességem végzésével, kereshetnék némi pénzt a család eltartására. De egész nap a gyülekezeti munkával vagyok elfoglalva, és nincs időm pénzt keresni. Miért nem óvja meg Isten a családomat? Miért nem javul a férjem betegsége? Ilyen otthoni nehézségek mellett hogyan szánhatnám oda a szívemet teljesen a kötelességemnek?” Minél többet gondoltam erre, annál zaklatottabbnak éreztem magam. Pattanásig feszültek az idegeim a szorongástól. Néha már tényleg nem bírtam tovább, és titokban sírtam. Tudtam, hogy nem szabadna panaszkodnom Istenre, de egyszerűen nem tudtam uralkodni az érzelmeimen, és egész nap fájdalomban és gyötrelemben éltem. Különösen amikor láttam, hogy annak a nővérnek a férje, akivel együttműködtem, nagyon jól keres, és hogy ő kényelmes életet él, és nem korlátozza a pénz, felborult a lelki egyensúlyom. Azt gondoltam: „Én aktívabb vagyok a kötelességeim végzésében, mint ő, akkor miért van az én családom ilyen állapotban? Miért részesíti őket kegyelemben Isten, engem pedig nem? Vajon nem kedvel engem Isten? Isten nem áldja meg a családomat, noha én így megfizetem az árat és áldozatot hozok, akkor miért kellene továbbra is ilyen aktívnak lennem?” De aztán azt gondoltam: „Vajon Isten próbára tesz engem? Ha továbbra is aktívan végzem a kötelességeimet, lehet, hogy Isten megáldja a családomat, amikor látja az odaadásomat. Ha felületesen végzem a kötelességemet, mit teszek majd, ha Isten a jövőben nem törődik velem?” Ezért azt mondtam magamnak, hogy nem lehetek felületes, és hogy megfelelően kell végeznem a kötelességemet. Továbbra is egész nap el voltam foglalva a kötelességem végzésével. Azonban a férjem állapota egy idő után sem javult, és a családom problémái még mindig nem oldódtak meg. Még inkább összezavarodtam és gyötrődtem, és úgy éreztem, nincs kiút. A szívem olyan keserű volt, mint az epe. Egy összejövetelen megemlítettem az otthoni nehézségeimet. Gyötrelemmel teli arccal panaszkodtam: „Úgy tűnik, ti mind a mennyben vagytok, de én olyan gyötrelmet érzek, mintha a pokolban lennék.” A nővérem szigorúan megmetszett, és azt mondta: „Nem arra panaszkodsz, hogy Isten nem igazságos?” A nővérem szavai szíven ütöttek. Vajon nem Istenre panaszkodtam? Eszembe jutottak Isten szavai: „Foltot ejt minden egyes panaszod, és ez olyan bűn, amely nem mosható ki” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az Istenbe vetett hitben az igazság elnyerése a legfontosabb dolog). Felismerve a probléma súlyosságát gyorsan lehajtottam a fejem, és elhallgattam. Amikor hazaértem, letérdeltem, és zokogva imádkoztam: „Istenem, tudom, hogy nem szabadna panaszkodnom, amikor nehézségek érik a családomat, de nem tudom, mi a szándékod, vagy hogyan tapasztaljam meg ezt. Istenem, kérlek, világosíts meg és vezess engem, hogy megismerjem a munkádat és megértsem a szándékodat!”

Egy nap olvastam egy passzust Isten szavaiból, és nyertem némi megértést Isten szándékairól. Mindenható Isten azt mondja: „A finomítás mindenki számára gyötrelmes, és nagyon nehéz elfogadni – ugyanakkor Isten a finomítás során fedi fel igazságos természetét az ember előtt és hozza tudomására az emberrel szemben támasztott követelményeit, valamint nyújt több megvilágosítást és több gyakorlati metszést. A tények és az igazság összevetése révén az ember nagyobb tudást nyer önmagáról és az igazságról, és nagyobb megértést Isten szándékairól, ezzel lehetővé téve az ember számára, hogy Isten iránti szeretete igazabb és tisztább legyen. Ilyen céllal végzi Isten a finomítás munkáját. Isten emberben végzett összes munkájának megvan a maga célja és jelentősége; Isten nem végez értelmetlen munkát, vagy olyat, ami nem szolgálja az ember javát. A finomítás nem jelenti az emberek eltávolítását Isten elől, sem pokolbéli elpusztításukat. Ehelyett az ember beállítottságának megváltoztatását jelenti a finomítás során, szándékainak, régi nézeteinek, Isten iránti szeretetének és annak teljes megváltoztatását, ahogy él. A finomítás az ember gyakorlati próbatétele és a gyakorlati kiképzés egy formája, és az ember szeretete csak a finomítás során töltheti be eredendő funkcióját” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az ember csak a finomítás megtapasztalása által juthat az igaz szeretet birtokába). Ahogy Isten szavain töprengtem, a szívem megvilágosodott. Bármilyen környezetet is rendez el számodra Isten, a célja nem az, hogy kiiktasson téged, hanem hogy megtisztítsa és átformálja a romlott beállítottságodat, és segítsen, hogy megértsd az Ő természetét és munkáját. Amikor megismered Istent, alá tudod vetni magad a munkájának. Ekkor jöttem rá, hogy Isten szándéka azzal, hogy a férjemet ilyen sokáig kínozza a hátsérülése, az, hogy keressem az igazságot, és leckéket tanuljak belőle, hogy a romlott beállítottságom megtisztulhasson és átformálódhasson. Visszagondoltam arra, amikor elfogadtam Isten új munkáját. Tudtam, hogy az utolsó napokban Isten az ítélet és a megtisztítás munkáját végzi, de én mégis a kegyelem és az áldások elnyerésére törekedtem, mint a Kegyelem Korában, és azt akartam, hogy Isten gyógyítsa meg a férjem betegségét. Amikor az állapota még mindig nem javult, panaszkodtam Istenre, és negativitásban és félreértésben éltem. Ezt a sok szenvedést mind én hoztam magamra. Mindezt az okozta, hogy nem értettem Isten munkáját, és hogy tévúton jártam az Istenbe vetett hitemben. Amikor ezt megértettem, a fájdalom a szívemben sokat enyhült.

Később eszembe jutott Isten leleplezése arról, hogy az emberek svájci bicskaként és bőségszaruként kezelik Őt, ezért kikerestem azt a passzust Isten szavaiból, hogy elolvassam. Isten azt mondja: „Miután a mai embereknek nincs ugyanolyan emberi mivoltuk, mint Jóbnak, milyen a természetlényegük és az Istenhez való hozzáállásuk? Félik Istent? Kerülik a rosszat? Azok, akik nem félik Istent és nem kerülik a rosszat, mindössze három szóval összefoglalhatók: »ők Isten ellenségei.« Ti gyakran mondjátok ezt a három szót, de soha nem ismertétek valódi jelentésüket. Az »ők Isten ellenségei« szavaknak van lényegük: nem azt mondják, hogy Isten tekinti az embert ellenségnek, hanem azt, hogy az ember tekinti Istent ellenségnek. Először is, amikor az emberek elkezdenek hinni Istenben, melyiküknek nincsenek saját céljai, motivációi és ambíciói? Még ha egy részük hisz is Isten létezésében, és látta Isten létezését, az Istenbe vetett hitük továbbra is tartalmazza azokat a motivációkat, az Istenbe vetett hitük végső célja pedig az, hogy megkapják az Ő áldásait és a dolgokat, amiket szeretnének. Az emberek élettapasztalataik során gyakran gondolják magukban: »Feladtam a családomat és a karrieremet Istenért, és Ő mit adott nekem? Összegeznem kell, és meg kell erősítenem: vajon részesültem mostanában áldásokban? Sokat adtam ez idő alatt, sokat futottam és futottam, sokat szenvedtem – Isten vajon adott cserébe bármilyen ígéretet? Emlékezett a jótetteimre? Mi lesz számomra a vég? Megkaphatom Isten áldását?...« Minden ember folyamatosan ilyen számításokat végez a szívében, és olyan igényeket támaszt Istennel szemben, amelyek hordozzák a motivációit, ambícióit és üzleti mentalitását. Ez azt jelenti, hogy szíve mélyén az ember állandóan próbára teszi Istent, állandóan terveket sző Istennel kapcsolatban, állandóan vitatkozik Istennel a saját egyéni sorsa ügyében, és megpróbál nyilatkozatot kicsikarni Istentől és meglátni, hogy Isten meg tudja-e adni neki, amit akar, vagy sem. Miközben az ember keresi Istent, nem kezeli Őt Istenként. Az ember mindig is megpróbált alkudozni Istennel, szüntelenül követeléseket támasztva Vele szemben, sőt minden lépésnél nyomást gyakorolva Rá, s megpróbál egy kilométert megszerezni, miután egy centimétert kapott. Miközben az ember alkudozni próbál Istennel, vitatkozik is Vele, sőt vannak olyanok, akik, amikor próbatételek érik őket, vagy bizonyos helyzetekbe kerülnek, gyakran gyengék, negatívak és hanyagok lesznek a munkájukban, és folyton panaszkodnak Istenre. Attól kezdve, hogy az ember először hinni kezdett Istenben, bőségszarunak, svájci bicskának tekintette Őt, magát pedig Isten legnagyobb hitelezőjének tartotta, mintha az Istentől jövő áldások és ígéretek megszerzésére való törekvés eredendő joga és kötelessége lenne, míg az ember megóvása, a vele való törődés és az ellátása olyan felelősségek lennének, amelyeknek Istennek eleget kell tennie. Ez az »Istenbe vetett hit« alapvető felfogása mindazok részéről, akik hisznek Istenben, és ez az Istenbe vetett hitük fogalmának legmélyebb megértése” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.). „Te azt reméled, hogy az Istenbe vetett hited nem jár majd kihívásokkal, megpróbáltatásokkal vagy a legcsekélyebb nehézséggel sem. Te mindig azokat a dolgokat hajszolod, amelyek értéktelenek, és nem tulajdonítasz értéket az életnek, ehelyett a saját szertelen gondolataidat az igazság elé helyezed. Annyira értéktelen vagy! Úgy élsz, mint egy disznó – mi a különbség közted, a disznók és a kutyák között? Azok, akik nem törekednek az igazságra, helyette a testet szeretik, vajon nem mind vadállatok? Vajon azok a lelketlen halottak nem mind két lábon járó hullák? Hány szó hangzott el köztetek? Csak egy kevés munka valósult meg a körötökben? Mennyi mindent adtam nektek? Akkor miért nem nyertétek el? Mi okotok van panaszkodni? Vajon nem azért nem nyertetek el semmit, mert túlságosan szerelmesek vagytok a testbe? És nem azért, mert túlságosan szertelenek a gondolataitok? Nem azért, mert túlságosan ostobák vagytok?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Isten szavainak leleplezése a szívemig hatolt. Mióta elkezdtem hinni Istenben, sok kegyelmet és áldást élveztem Istentől, és rendkívül motivált voltam a kötelességem végzésében. Azt hittem, hogy amíg megfelelően végzem a kötelességemet, Isten bőséges kegyelemmel ajándékoz meg, megóv a csapásoktól és szerencsétlenségektől, és biztonságban és épségben tartja a családomat. Ezekkel a helytelen szándékokkal végeztem a kötelességemet. Kezdetben, amikor a férjemnek porckorongsérve lett, és az orvos azt mondta, hogy ha súlyosbodik, lebénulhat, azt hittem, hogy amíg aktívan végzem a kötelességeimet, Isten nem fog igazságtalanul bánni velem, és nem telik sok időbe, hogy a férjem betegsége meggyógyuljon. Ezért a lelkesedésem a kötelességeim végzése iránt töretlen maradt. Amikor azonban a férjem állapota továbbra sem javult, és a családom anyagi nehézségekkel küzdött, miközben a körülöttem lévő testvérek magasabb rendű és kényelmes életet éltek, felborult a lelki egyensúlyom, és panaszkodtam, hogy Isten nem áld meg engem, és már nem voltam olyan aktív a kötelességem végzésében, mint korábban. Később aggódni kezdtem, hogy Isten próbára teszi, hűséges vagyok-e Hozzá, és hogy ha felületes vagyok a kötelességemmel szemben, nem kapom meg Isten kegyelmét és áldásait, így nem volt más választásom, mint folytatni a kötelességem végzését. Ahogy telt az idő, a férjem állapota még mindig nem javult, és az életemben lévő nehézségek sem oldódtak meg. A szívemben még inkább panaszkodtam Istenre, sőt a nővérek előtt is hangot adtam az Istennel szembeni elégedetlenségemnek, panaszkodva, hogy Isten nem igazságos velem. Az Istennel való alkudozási kísérletem rútsága teljesen lelepleződött, és én teljesen feltárultam! Azon évek alatt, amíg a férjem beteg volt, nem kerestem az igazságot. Ehelyett folyamatosan negativitásban éltem, panaszkodva Istenre és félreértve Őt. Bár végeztem a kötelességemet, csak alkudozni próbáltam Istennel az áldásaiért cserébe, bőségszaruként, svájci bicskaként kezelve Őt. A múltban azt hittem, hogy elég aktív vagyok a kötelességeim végzésében. Soha nem hanyagoltam el a kötelességeimet, még akkor sem, amikor a férjem beteg volt, és elértem némi eredményt a munkámban. Ennek eredményeként úgy tekintettem magamra, mint aki „hűséges Istenhez”, és aki „igazán hisz Benne”. Teljesen hiányzott belőlem az öntudat! Azok hűségesek Istenhez, akik teljes szívvel és elmével, jól végzik a kötelességüket, és egyáltalán nem panaszkodnak, akár megáldja őket Isten, akár nem. Vegyük például Jóbot. Akár adott Isten, akár elvett, Jób képes volt alávetni magát Istennek és mindig dicsérni a nevét. Bárhogyan is bánt vele Isten, Jóbnak nem voltak saját követelései. Ez jelenti igazán azt, hogy valaki hűséges Istenhez. Én azért hittem Istenben és végeztem a kötelességemet, hogy előnyöket szerezzek Istentől. Egyáltalán nem volt bennem hűség vagy őszinteség. Csak egy haszonleső voltam. Az Istenbe vetett hitem és Isten követése hamis volt, és csak a kegyelem és áldások iránti követelésem volt valódi. Mindennél többre értékeltem ezeket az anyagi dolgokat, és folyamatosan kegyelmet és áldásokat követeltem Istentől. Egyáltalán nem voltam olyan ember, aki igazán hisz Istenben, és valójában kiváltottam az Ő undorát és utálatát. Ha Isten nem fedett volna fel engem ilyen módon, soha nem láttam volna tisztán a valódi énemet.

Aztán elgondolkodtam magamon: Miért van az, hogy amikor jó dolgok történnek, tudom dicsérni Istent, de amikor a férjem megbetegedett, és anyagi nehézségekbe ütköztünk, panaszkodtam Istenre? Elolvastam Isten ezen szavait: „Azok a gondolatok, amelyekre az emberek túlélésük érdekében támaszkodtak, sok éven át emésztették a szívüket, míg végül álnokok, gyávák és megvetendőek lettek. Nemcsak akaraterővel és elszántsággal nem rendelkeznek, hanem mohókká, arrogánsakká és akaratosakká is váltak. Teljesen hiányzik belőlük az énjük meghaladására irányuló elhatározás, sőt mi több, egy csipetnyi bátorság sincs bennük, hogy lerázzák magukról e sötét befolyások korlátjait. Az emberek gondolatai és élete olyannyira rohadtak, hogy az Istenbe vetett hittel kapcsolatos perspektíváik még mindig elviselhetetlenül rútak, és még amikor az istenhittel kapcsolatos perspektíváikról beszélnek is egyesek, egyszerűen még hallani is elviselhetetlen. Az emberek mind gyávák, inkompetensek, megvetendőek és gyarlók. Nem éreznek undort a sötétség erői iránt, és nem éreznek szeretetet a világosság és az igazság iránt; ehelyett minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy kiűzzék azokat” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Miért nem akarsz ellenpont lenni?). „Azok, akik a legmélyebben romlott földön születtek, még kevésbé tudják, hogy mi Isten, vagy hogy mit jelent hinni Istenben. Minél romlottabbak az emberek, annál kevésbé tudnak Isten létezéséről, és annál gyengébb a józan eszük és az éleslátásuk. Az ember Istennel szembeni ellenszegülésének és lázadó mivoltának gyökéroka az ember Sátán általi megrontása. A Sátán általi megrontás miatt az ember lelkiismerete eltompult, romlott erkölcsű, gondolatai elfajzottak, és elmaradott szellemi szemléletmóddal rendelkezik. Mielőtt a Sátán megrontotta volna, az ember eredetileg alávetette magát Istennek, és alávetette magát az Ő szavainak, miután hallotta őket. Eredetileg ép józan ésszel és lelkiismerettel, valamint normális emberi mivolttal rendelkezett. Miután a Sátán megrontotta az embert, az ember eredeti józan esze, lelkiismerete és emberi mivolta mind eltompult, a Sátán tönkretette azokat. Így elvesztette Isten iránti alávetettségét és szeretetét. Az ember józan esze abnormálissá vált, beállítottsága a vadállatokéval vált azonossá, Istennel szembeni lázadó mivolta pedig egyre növekszik és egyre súlyosabb lesz. Az ember azonban ezt még mindig nem tudja és nem érti, csupán kitartóan ellenkezik és lázad. Az ember beállítottságának feltárulásai a józan eszének, éleslátásának és lelkiismeretének a kifejeződései. Mivel a józan esze és az éleslátása nem egészséges, a lelkiismerete pedig rendkívül eltompult, a beállítottsága lázad Isten ellen” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A beállítottság megváltozatlansága ellenségeskedés Istennel). Ahogy Isten szavain töprengtem, megértettem, hogy a Sátán az, aki megrontotta és kikezdte az emberek elméjét. Ez a világ tele van különféle sátáni túlélési szabályokkal, mint például: „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”, „a haszon az első” és „soha ne húzd a rövidebbet”. Mindenki e sátáni filozófiák szerint él, önzővé és aljassá válva, és teljesen figyelmen kívül hagyva a lelkiismeretet. Mindenben, amit tesznek, elsősorban azt mérlegelik, hogy az előnyös-e számukra. Ha előnyös, megteszik; ha nem, nem teszik meg. Engem is mélyen megrontottak ezek a sátáni gondolatok és eszmék. Amikor láttam, hogy Isten gondoskodása és oltalma alatt állok, mert hiszek Benne és végzem a kötelességemet, és a családom élete javulni látszott, azt hittem, hogy ezek Isten áldásai, amelyeket azért kaptam, mert odaadó voltam a kötelességem végzésében, és amíg továbbra is ilyen aktívan végzem a kötelességemet, a jövőben elnyerhetem az üdvösséget is, és bemehetek a királyságba is. Amikor a férjem megbetegedett, és a családom anyagi nehézségekbe ütközött, félreértettem Istent és panaszkodtam Rá, és felületes voltam a kötelességem végzésében. A tények felfedték, hogy egyáltalán nem volt bennem őszinteség a kötelességem végzésében. Minden tettemmel megpróbáltam becsapni Istent és terveket szőni Ellene, miközben hiába próbáltam áldásokat kicsikarni Istentől a kötelességem végzésével. Maga Isten testté lett, és kifejezi az igazságot, hogy megmentsen minket. Ő szívének összes vérét nekünk szánja oda, és soha nem veszi figyelembe a saját érdekeit. Isten lényege hűséges; önzetlen, szép és jó. Ezzel szemben abban a kevés kötelességben, amit végeztem, alkuk, követelések és csalások rejtőztek, és egyszerűen egyáltalán nem kezeltem Istent Istenként. Önző és aljas ember voltam, aki elveszítette minden emberi mivoltát és józan eszét. Ha ezek a dolgok nem történtek volna meg velem, soha nem láttam volna tisztán, mi vagyok valójában. Csak akkor értettem meg, hogy a férjem betegsége és a családom anyagi nehézségei nem azt jelentették, hogy Isten szándékosan megnehezíti a dolgomat. Ehelyett az volt a szándéka, hogy tisztán lássam a saját önző és aljas, csúf arcomat, hogy felébressze a szívemet, és megmutassa, hogyan viselkedjek. Ez Isten hatalmas megmentése volt számomra, amelyben benne volt a szeretete, de én túl vak voltam ahhoz, hogy megértsem a szándékát, és folyamatosan félreértettem Őt, és panaszkodtam Rá. Amikor ezt megértettem, megbánás töltött el, és gyűlöltem magam. Ekkor hajlandóvá váltam bűnbánatot tartani Isten előtt, és alávetni magam a vezényléseinek és elrendezéseinek, függetlenül attól, hogy javul-e a férjem betegsége vagy a családi életünk.

Ahogy folytattam a keresést, rábukkantam Isten szavainak egy másik passzusára: „Jób nem alkudozott Istennel, és nem kért vagy követelt Istentől. Isten nevét az Ő nagy ereje és hatalma miatt dicsőítette, amellyel minden dolgot ural, és ez nem függött attól, hogy áldást nyert-e, vagy katasztrófa sújtotta. Hitte, hogy függetlenül attól, hogy Isten megáldja az embereket, vagy katasztrófát zúdít rájuk, Isten ereje és hatalma nem változik, ezért az ember körülményeitől függetlenül Isten nevét dicsőíteni kell. Az, hogy Isten megáldja az embert, Isten szuverenitása miatt van, és amikor katasztrófa éri az embert, az is Isten szuverenitása miatt van. Isten ereje és hatalma uralkodik és rendez el mindent az emberrel kapcsolatban; az ember szeszélyes szerencséje Isten erejének és hatalmának megnyilvánulása, és függetlenül attól, hogy milyen nézőpontból tekintesz rá, Isten nevét dicsőíteni kell. Jób ezt tapasztalta meg és ezt ismerte meg élete évei során. Jób minden gondolata és cselekedete eljutott Isten fülébe, Isten elé került, és Isten fontosnak tartotta őket. Isten nagyra becsülte Jóbnak ezt a tudását, és nagy becsben tartotta Jóbot azért, mert ilyen szíve volt. Ez a szív mindig és mindenütt várta Isten parancsát, és függetlenül attól, hogy milyen időben vagy helyen, üdvözölte, bármi is történt vele. Jób nem követelt Istentől semmit. Magától azt követelte meg, hogy minden Istentől érkező rendelkezést várjon, fogadjon el, nézzen velük szembe és vesse magát alá nekik; Jób úgy vélte, hogy ez a kötelessége, és Isten pontosan ezt akarta” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.). Amikor Jób elveszítette minden juhát és marháját, és minden vagyonát, bár lelki gyötrelemben volt, racionális maradt. Nem vont le elhamarkodott következtetéseket, amikor nem értette Isten szándékát, és soha nem mondott ki egyetlen szót sem, amellyel panaszkodott volna Istenre, vagy lázadozott volna Isten ellen. Tudta, hogy Isten az egyetlen és egyedül igaz Isten, aki mindent teremtett, és aki minden dolog felett szuverén, és hogy akár ad Isten, akár elvesz, a nevét mindig dicsérni és magasztalni kell. Jób képes volt elfogadni Istentől minden környezetet, amelyet Isten kialakított, és alávetni magát nekik. Ezzel szemben amikor magamra néztem, láttam, hogy amikor Isten kegyelmet és áldásokat adományozott nekem, örömömben dicsértem a nevét, de amikor a férjem megbetegedett, és a családom anyagi nehézségekbe ütközött, nem imádkoztam, hogy keressem és felfogjam a szándékát. Ehelyett a kötelességem végzését arra akartam használni, hogy csalárd módon elnyerjem Isten bizalmát, és rávegyem, hogy segítsen megoldani a családom nehézségeit. Amikor Isten tettei nem voltak összhangban a kívánságaimmal, panaszkodtam, hogy nem igazságos velem. Egyáltalán nem tanúsítottam valódi alávetettséget Isten iránt. Tényleg ég és föld volt a különbség Jób és köztem. Túl silány volt az emberi mivoltom!

Később többet olvastam Isten szavait, és megértettem, hogyan viszonyul az Istenbe vetett hit és a kötelességem végzése az áldások elnyeréséhez vagy a szerencsétlenségek elszenvedéséhez. Isten azt mondja: „Nincs összefüggés az ember kötelessége és aközött, hogy áldásokat kap vagy szerencsétlenséget szenved el. A kötelesség az, amit az embernek teljesítenie kell; ez az ő mennyei hivatása, és ellenszolgáltatás hajszolása, valamint feltételek és kifogások nélkül kell végrehajtania. Csak ezt lehet a kötelesség végrehajtásának nevezni. Áldásokat kapni azokra az áldásokra utal, amelyeket az ember akkor élvez, amikor tökéletessé teszik, miután megtapasztalja az ítéletet. Szerencsétlenséget elszenvedni arra a büntetésre vonatkozik, amelyet az ember akkor kap, ha a beállítottsága nem változik, miután keresztülment a fenyítésen és az ítéleten; vagyis amikor nem tökéletesedett. De függetlenül attól, hogy áldásokat kapnak vagy szerencsétlenséget szenvednek el, a teremtett lényeknek teljesíteniük kell a kötelességüket, azt téve, amit tenniük kell, és azt, amire képesek; ez a legkevesebb, amit egy embernek, egy Istenre törekvő személynek tennie kellene. Nem szabad csak azért végrehajtanod a kötelességedet, hogy áldásokat kapj, és nem szabad megtagadnod a kötelességed végrehajtását attól való félelmedben, hogy szerencsétlenséget szenvedsz el. Hadd mondjam el nektek ezt az egy dolgot: az ember kötelességének végzése az, amit tennie kell, és ha képtelen végezni a kötelességét, akkor ez a lázadása” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A megtestesült Isten szolgálata és az emberi kötelesség közötti különbség). Isten szavaiból megértettem, hogy az emberi életet Isten adományozza, és mindent, amit az ember élvez, Isten biztosít. Az embereknek feltétel nélkül kell végezniük a kötelességüket. Ez tökéletesen természetes és indokolt. Az embereknek nem szabad feltételeket vagy követeléseket támasztaniuk; még kevésbé szabad csupán azért végezniük a kötelességüket, hogy áldásokat és kegyelmet kapjanak. Ez a legészszerűtlenebb dolog, amit tehetnek. Éppúgy, ahogy a szülők nagy nehézségeket szenvednek el gyermekeik felneveléséért, a gyermekeknek is támogatniuk kell szüleiket. Ha az emberek csak akkor támogatják szüleiket, amikor látják, hogy örökséget kapnak, és elűzik szüleiket, amikor nincs vagyonuk, az ilyen emberek lázadó gyermekek; vadállatok. Nincs emberi mivoltuk. A kötelességem végzése a mennyei elhivatásom teremtett lényként, és nem szabad semmilyen szándékot vagy célt belevinnem. Függetlenül attól, hogy Isten megáld-e vagy sem, feltétel nélkül jól kell végeznem a kötelességemet. Ráadásul a férjem megpróbált megakadályozni abban, hogy higgyek Istenben. A saját hibája volt, hogy a betegsége nem gyógyult meg. Nem érdemelt együttérzést. A férjem olyan ember volt, aki ellenállt Istennek, én mégis arra kértem Istent, hogy gyógyítsa meg a betegségét, sőt panaszkodtam Istenre. Ez teljesen észszerűtlen volt, és kiváltotta Isten undorát és utálatát. A jövőben, akár felépül a férjem a betegségéből, akár nem, hajlandó voltam alávetni magam Isten vezényléseinek és elrendezéseinek, helyretenni a hozzáállásomat, és teljes szívvel és elmével jól végezni a kötelességemet. Miután ezt megértettem, már nem voltam olyan keserű. Ekkor eszembe jutott, mit mond a Biblia: „Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem gyűjtenek, és a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem vagytok-e ti értékesebbek azoknál?” (Máté 6:26). Isten azt mondta, hogy az égi madarak nem vetnek, se nem aratnak, Ő mégis táplálja őket, nem is beszélve az emberekről. Isten nem akarja, hogy felkészüljek vagy tervezzek a jövőbeli eseményekre, hanem azt akarja, hogy hagyjam a dolgokat a maguk medrében folyni. Meg kell elégednem annyival, hogy van élelmem és ruházatom. Bár a családunknak voltak anyagi nehézségei, mégis ki tudtunk jönni a pénzből, és hajlandó voltam alávetni magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, nem szenvedve többé gyötrelemtől és szorongástól a holnap miatt.

Később a férjem barátjának nagybátyja a környékünkre jött nyaralni. Megtanította a férjemnek a gyógytapaszok használatát és a hát- és lábfájás kezelésének módszereit, és ingyen kezelte is őt. Egy idő után a férjem sokkal jobban lett, és nyitott egy klinikát is a piacon a hát- és lábfájás kezelésére, és keresett némi pénzt a családi jövedelem kiegészítésére. Miután ezeket megtapasztalta, a férjem már nem próbált olyan erősen megakadályozni abban, hogy higgyek Istenben. Később a férjem betegsége többször kiújult, de én már nem panaszkodom Istenre a férjem betegsége miatt. Tudom, hogy bármit is vezényel le Isten, az jó, és nekem alá kell vetnem magam Istennek, és jól kell végeznem a kötelességemet. Az, hogy képes voltam így megváltozni, Isten szavai vezetésének eredménye. Hála Istennek!