Vidéken nőttem fel, és a szüleim nem voltak túl iskolázottak, így nem volt más választásuk, mint hajnaltól alkonyatig a földeken fáradozni. Apám gyakran mondogatta nekem: „A családunkban csak a nagybátyád vitte valamire azzal, hogy keményen tanult, és magas rangú tisztviselő lett a városban. Én nem tanultam keményen fiatalkoromban, így most csak a földművelésből tudok megélni. Neked keményen kell tanulnod a jövőben – ne végezd kilátástalanul, mint én!” Amikor láttam a nagybátyámat hazatérni a faluba egy luxusautóval, és hogy mindenki ódákat zeng róla és csodálattal néz rá, hihetetlenül irigy voltam. Aztán láttam, milyen közönnyel kezelik a falubeliek apámat, és rájöttem, hogy csak tanulással juthat előre az ember, és csak így tisztelhetik, bárhová is megy. Elhatároztam, hogy keményen fogok tanulni, hogy a jövőben kitűnhessek, és elnyerjem mások csodálatát. Keményen tanultam, többször annyi erőfeszítést tettem, mint mások, de nem sikerült jól a középiskolai felvételim, és csak egy átlagos szakiskolába vettek fel. Ami még váratlanabb volt, hogy mire leérettségiztem, a kormány leépítéseket, létszámcsökkentést és hatékonyságra törekvő irányelveket vezetett be, így lényegében még azelőtt elbocsátottak, hogy hivatalosan munkába állhattam volna. Úgy éreztem, mintha rám szakadt volna az ég, és semmi reményem nem maradt arra, hogy kiemelkedjek az életben. Miután férjhez mentem, a férjem fizikai munkásként dolgozott az átlagos iskolai végzettsége miatt, és az életszínvonalunk közepes volt. A rokonaimat és barátaimat nézve azt láttam, hogy azok, akik tanultak és diplomát szereztek, elragadó, felsőbbrendű életet éltek, és előkelő helyekre jártak. Ehhez viszonyítva magamat még erősebben éreztem, hogy magas szintű oktatás nélkül az ember nem tud érvényesülni ebben a társadalomban, és hogy az én életem mindig ilyen marad. Ezért úgy éreztem, hogy a jövőben jól kell nevelnem a gyermekemet, és segítenem kell neki magas szintű diplomát szerezni, hogy tiszteletet szerezzen a családunknak. Így én is dicsőséget nyerhetek.

Amikor a lányom négyéves volt, elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját. Akkoriban hetente kétszer jártam összejövetelre, az idő többi részében pedig a lányommal angol szókártyákat néztünk át, klasszikus verseket szavaltunk, és alapvető összeadásra és kivonásra tanítottam. Azt akartam, hogy kiskorától kezdve megszeresse a tanulást. Amikor harmadik osztályos volt, elkezdtem angolból és matematikából korrepetálni, abban a reményben, hogy jegyei felülmúlják a társaiét, hogy a jövőben bejusson egy jó egyetemre, jó munkát találjon, és dicsőséges és sikeres életet éljen. Gyakran mondtam a lányomnak, hogy tanuljon keményen, hogy a jövőben kitűnjön. Minden alkalommal zavarodottan nézett rám, mintha csak félig értené, de vonakodva belement abba, amit kértem tőle. Néha, amikor láttam, hogy belefárad a tanulásba, türelmesen elmagyaráztam neki, miért kell tanulnia, és hogy csak jó jegyekkel lehet jó jövője és lesznek munkalehetőségei. Látva az arcán a tehetetlenséget, azt gondoltam magamban: „A szülők felelőssége és kötelessége, hogy jól neveljék a gyermeküket. Most talán nem ért meg engem, de ha felnő, meg fogja érteni a gondos szándékaimat.”

Ötödik osztályban a lányom matematika jegyei nagyon rosszak voltak. Bár a tanára türelmesen magyarázott, az osztálytársai korrepetálással segítettek neki, és ő maga is keményen próbálta megoldani a feladatokat, a vizsgaeredményei mégis mindig kiábrándítóak voltak. Néha meg is bukott. Ezt látva rendkívül aggódni kezdtem, és szigorúan azt mondtam a lányomnak: „Jó jegyek nélkül nem fogsz bejutni az ideális iskolába, és semmire sem viszed. Mások szemében egy senki leszel, és egész életed kudarc lesz. Meg kell találnod a módját, hogy gyorsan javíts a matematika eredményeiden, kerüljön bármibe is. Ha nem, nem fogom hagyni, hogy megúszd.” A lányom félénken nézett rám, félt megszólalni, arca sápadt volt a félelemtől. Így látva őt, kissé megenyhültem – ő keményen próbálkozott, és a rossz matematika jegyei nem azért voltak, mert nem akart tanulni. Azon tűnődtem, nem mentem-e túl messzire. De aztán arra gondoltam: „Ha most nem vagyok szigorú, később talán nem lesznek jó munkalehetőségei. Inkább gyűlöljön most, minthogy ne legyen jövője.” Miután körbekérdeztem, találtam egy sokéves tapasztalattal rendelkező tanárt a lányom korrepetálására. Amikor eljött a korrepetálás ideje, félretettem a munkámat, és én is hallgattam. Feljegyeztem azokat a részeket, amelyeket a lányom nem értett, és amikor hazaértünk, újra átvetettem vele. Amikor még mindig nem tudta megcsinálni őket, dühös lettem, és hangosan kioktattam, mondván: „Azt hiszed, bejutsz egy jó iskolába, ha továbbra is ilyen vagy?” A lányom ijedten összerezzent, és a sértettségtől könnyek gyűltek a szemébe. A szívem megenyhült, és arra gondoltam: „Talán hagynom kellene a dolgokat a maguk medrében folyni – tanuljon meg annyit, amennyit tud. Mi van, ha ez a sok nyomás végül depresszióssá teszi?” De aztán azonnal arra gondoltam: „Ha most lazítok az oktatásán, az közvetlenül hatással lesz a jövőjére. Eleget kell tennem szülői felelősségemnek.” Így továbbra is hajszoltam a lányomat a tanulásban. A lányom alapvetően befelé forduló volt, és az általam gyakorolt nyomás alatt az önbecsülése még tovább csökkent. Gyakran riadt fel rémálmokból, a jegyei még tovább romlottak, és a kapcsolatunk egyre távolságtartóbbá vált. Ezt látva nagyon aggódtam. Egyrészt aggódtam, hogy a rossz jegyei hatással lesznek a jövőjére, másrészt viszont megszakadt érte a szívem, és bűntudatot éreztem, amiért ennyire nyomást gyakoroltam rá. Ezek az egymásnak ellentmondó érzelmek mind összekavarodtak bennem, és nem tudtam, mit tegyek. Folyton azon tűnődtem: „Vajon szeretet az, ha így bánok a lányommal? Ha az, nem kellene ettől szabadnak és nyugodtnak éreznie magát? De tisztán érzem, hogy nyomorultabbá vált, és az önbecsülése csökkent. Nemhogy nem javultak a jegyei, de még tovább romlottak, és mostanában folyton rémálmokból riad fel. Lehet, hogy rossz az a mód, ahogyan a gyermekemet nevelem?” Nem tudtam, mit tegyek, így folyamatosan imádkoztam, kérve Istent, hogy adjon útmutatást, hogy megértsem a problémáimat.

Egy nap olvastam Isten szavait, és nyertem némi megértést az állapotomról. Mindenható Isten azt mondja: „Valójában nem számít, mennyire nagyszabásúak az ember becsvágyai, lehetnek bármilyen realisztikusak vagy helyénvalóak az ember vágyai, mindaz, amit az ember el akar érni, mindaz, amit keres, kibogozhatatlanul kapcsolódik két szóhoz. E két szó minden ember számára életbevágóan fontos az élete során, és ezeket akarja a Sátán belenevelni az emberbe. Melyik két szóról van szó? A »hírnév« és a »nyereség«. A Sátán egy igen szelíd módszert használ, egy olyan metódust, amely nagyon is összhangban van az emberek elképzeléseivel, és nem túl agresszív: eléri, hogy az emberek tudtukon kívül elfogadják az ő túlélési eszközeit és szabályait, életcélokat és az életük számára irányt alakítsanak ki, és az életükkel kapcsolatos becsvágyak támadjanak bennük. Bármilyen magasröptűen írják is le az emberek az életükkel kapcsolatos becsvágyaikat, ezek a becsvágyak mindig a hírnév és a nyereség körül forognak. Minden, amit bármely nagyszerű vagy híres ember – vagy valójában bármelyik ember – hajszol egész élete során, csak ezzel a két szóval kapcsolatos: »hírnév« és »nyereség«. Azt hiszik az emberek, hogy amint hírnévre és nyereségre tesznek szert, meglesz a tőkéjük ahhoz, hogy magas státusznak és hatalmas vagyonnak örvendhessenek, és élvezhessék az életet. Szerintük mihelyt hírnévre és nyereségre tettek szert, meglesz a tőkéjük ahhoz, hogy a gyönyört keressék, és elmerüljenek a hús-vér test féktelen élvezetében. Ennek az általuk vágyott hírnévnek és nyereségnek a kedvéért az emberek boldogan és tudtukon kívül átadják a Sátánnak a testüket, a szívüket, sőt mindenüket, beleértve a kilátásaikat és sorsukat. Fenntartás nélkül teszik ezt, pillanatnyi kétség nélkül, és mindvégig nincs tudomásuk arról, hogy vissza kellene szerezniük mindazt, amijük valaha volt. Meg tudnak tartani az emberek bármilyen irányítást önmaguk felett, miután ily módon átadták magukat a Sátánnak, és hűségesek lettek hozzá? Biztosan nem. Teljesen és maradéktalanul a Sátán irányítja őket. Teljesen és maradéktalanul belesüllyedtek ebbe az ingoványba, és képtelenek kiszabadítani magukat” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). Isten szavai segítettek megérteni, hogy oly sok éven át valójában teljesen a Sátán megtévesztése alatt éltem. Visszaemlékeztem, hogyan nevelték belém ezt a szüleim gyermekkoromtól fogva, és hogy „az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik” és az „emelkedj a többiek fölé, és öregbítsd őseid hírnevét” elveket tettem törekvésem céljaivá. Annak érdekében, hogy kitűnjek, diákként többszörösét dolgoztam másoknak, csak hogy elbukjam a középiskolai felvételin, és később ne találjak jó munkát. Így kezdtem feladni, és elvesztettem az életbe vetett bizalmamat. Miután megszületett a lányom, minden reményemet belé fektettem. Hogy felkeltsem az érdeklődését a tanulás iránt, kiskorától kezdve tudást plántáltam belé, aminek következtében elvesztette a gyermekkor örömét. Amikor iskolába kezdett járni, és láttam, hogy rosszak a matematika jegyei, kényszerítettem, hogy korrepetálásra járjon, hogy javítson a jegyein, és amikor nem javultak, dühös lettem és leszidtam. Egyáltalán nem voltam megértő, sem együttérző vele. Mivel folyamatosan nyomást gyakoroltam rá, fiatal szívére hatalmas stressz nehezedett, és egyre távolabb kerültünk egymástól. Kívülről úgy tűnt, mintha mindezt az ő érdekében tenném, de valójában a saját beteljesületlen álmaimat kényszerítettem rá, azt akartam, hogy ő valósítsa meg azokat az én nevemben, és eszközként kezeltem őt, hogy én kitűnhessek. Igazán híján voltam az emberi mivoltnak! Mindezt felismerve mély bűntudatot éreztem. Nem akartam, hogy a Sátán tovább bolondítson és ártson nekem.

Folytattam a keresést, és olvastam Isten szavait: „Bármennyire is elégedetlen valaki a születésével, felnövésével vagy házasságával, mindenki, aki átesett ezeken a dolgokon, tudja, hogy nem választhatja meg, hogy hol és mikor születik, hogy néz ki, kik a szülei és ki a házastársa, hanem csakis az Ég akaratát fogadhatja el. Mégis, amikor eljön az idő, hogy az emberek felneveljék a következő generációt, az összes olyan vágyat, amelyet életük első felében nem sikerült megvalósítaniuk, kivetítik az utódaikra, abban a reményben, hogy az utódok majd kárpótolják őket a saját életük első felének összes csalódásáért. [...] Az emberek tudják, hogy hiányos képességűek, és semmire sem mentek ebben az életben, és nem lesz több esélyük vagy reményük arra, hogy kitűnjenek a tömegből, s nincs más választásuk, mint elfogadni a sorsukat. Ezért minden reményüket, meg nem valósult vágyaikat és törekvéseiket kivetítik a következő generációra, remélve, hogy az utódaik segíthetnek nekik álmaik elérésében és vágyaik megvalósításában; hogy lányaik és fiaik dicsőséget szereznek a család nevének, előkelő státuszt szereznek, vagy gazdagok vagy híresek lesznek. Röviden, azt szeretnék látni, hogy a gyermekeik nagy magaslatokig szárnyalnak. Az emberek tervei és fantáziái tökéletesek; hát nem tudják, hogy a gyermekeik száma, gyermekeik külseje, képességei és a többi, nem az ő döntésük, azt pedig még kevésbé, hogy a gyermekeik sorsa nem az ő kezükben van? Az emberek nem urai saját sorsuknak, mégis azt remélik, hogy megváltoztathatják a fiatalabb generáció sorsát; nem menekülhetnek saját sorsuk elől, mégis megpróbálják manipulálni fiaik és lányaik sorsát. Vajon nem értékelik túl magukat? Nem emberi ostobaság és tudatlanság ez?” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). „Azt, hogy ki milyen foglalkozást űz, miből él és mekkora vagyont halmoz fel az életben, nem a szülei, a tehetsége, az erőfeszítései vagy az ambíciói döntik el, hanem a Teremtő határozza meg előre” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Isten szavai leleplezték a valós állapotomat. Valóban a lányomra vetítettem ki a beteljesületlen vágyaimat, azt remélve, hogy ő majd kitűnik, és megvalósítja a vágyaimat. Így mindent megpróbáltam, hogy a saját erőfeszítéseim révén irányítsam a sorsát. Valójában minden ember sorsa Isten kezében van, de én nem ismertem Isten szuverenitását. „A tudás megváltoztathatja a sorsodat” és „az ember sorsa a saját kezében van” téveszméi szerint éltem, és mindig irányítani akartam a lányom jövőjét. Eszembe jutott a körülöttem lévő sok munkás, akiknek volt tudása, a sorsuk mégsem változott meg emiatt. Én magam voltam erre a tökéletes példa. Mindig a tudás révén próbáltam megváltoztatni a sorsomat, de a képesítésem megszerzése után azonnal elbocsátottak, és még arra sem volt esélyem, hogy alkalmazzanak, vagy hasznosítsam, amit tanultam. Láttam, hogy az ember sorsa nincs a saját kezében, mégis téveszmésen próbáltam irányítani a lányom sorsát. Annyira arrogáns és tudatlan voltam, és igazán túlértékeltem magam! A lányom sorsát és pályafutását Isten előre elrendelte, és ezek nem olyan dolgok, amelyeket emberi erőfeszítéssel vagy tanulással meg lehet változtatni. Eszembe jutott a férjem barátja, aki bár csak általános iskolai végzettséggel rendelkezett, mégis sikerült több üzletláncot nyitnia országszerte, és sok főiskolai végzettségű ember keres ott munkát. Ez az éles ellentét még világosabbá tette számomra, hogy a tudás nem változtathatja meg az ember sorsát, és hogy hagynom kellene a gyermekem tanulmányait a maguk természetes medrében folyni. Ezután már nem kényszerítettem a lányomat, hogy az én követeléseim szerint tanuljon, és nem írattam be többé különórákra sem. Ehelyett mindent, ami vele kapcsolatos, Isten kezére bíztam. Hirdettem az evangéliumot a lányomnak is. Amikor ideje engedte, összejött a vele egykorú testvérekkel, és a lelkiállapota folyamatosan javult.

Később olvastam Isten legújabb szavait, és tisztábban láttam a problémáimat. Azt is megértettem, milyen felelősségnek kell valójában eleget tenniük a szülőknek a gyermekeik iránt. Mindenható Isten azt mondja: „A szülők a szubjektív tudatukon belül elképzelnek, megterveznek és meghatároznak különféle dolgokat a gyermekeik jövőjét illetően, és ebből következően alakítják ki ezeket az elvárásokat. Ezen elvárásoktól hajtva a szülők megkövetelik, hogy a gyermekeik tanuljanak meg különféle készségeket, tanuljanak színészetet és táncot vagy művészeteket, és így tovább. Megkövetelik, hogy a gyermekik tehetséges emberek legyenek, majd álljanak mások felett, ne pedig alárendeltek legyenek. Megkövetelik, hogy a gyermekeikből magas rangú tisztviselők legyenek, ne pedig közlegények; megkövetelik, hogy a gyermekeik vezetők, ügyvezetők és igazgatók legyenek, akik a világ 500 legnagyobb vállalatának valamelyikénél dolgoznak, és így tovább. Ezek mind a szülők szubjektív eszméi. [...] A szülők reményeket fűznek a gyermekeikhez, teljes mértékben egy felnőtt szemlélete alapján, egy felnőttnek a világ dolgairól alkotott nézetei, szempontjai és preferenciái alapján. Nem szubjektív dolog ez? (De igen.) Finoman fogalmazva mondhatod, hogy ez szubjektív, de valójában mi ez? Mi ennek a szubjektivitásnak a másik értelmezése? Nem az önzés? Nem a kényszerítés? (De az.) Tetszik neked ez és ez a munka és az ilyen-olyan karrier, élvezed, hogy megvetetted a lábadat, pompás életet élsz, tisztviselőként szolgálsz vagy jómódú vagy a társadalomban, ezért a gyermekeidet is arra sarkallod, hogy ők is ugyanazokat a dolgokat csinálják, ugyanolyan típusú emberek legyenek, és azt a fajta utat járják – de vajon élvezni fogják az életet abban a környezetben és élvezni fogják az azzal a munkával való foglalatosságot a jövőben? Alkalmasak rá? Mi a sorsuk? Istennek milyen elrendezései és határozatai vannak velük kapcsolatban? Tisztában vagy ezekkel a dolgokkal? Egyesek így szólnak: »Ezek a dolgok nem érdekelnek, azok a dolgok számítanak, amelyeket én mint szülő kedvelek. A saját preferenciáim alapján fogom megfogalmazni a gyermekeimhez fűzött reményeimet.« Hát nem nagyon önző dolog ez? (De az.) Annyira önző! Szépen fogalmazva nagyon szubjektív, minden döntést maguk hoznak meg, de mi ez valójában? Nagyon önző dolog! Ezek a szülők nem veszik figyelembe a gyermekeik képességeit, illetve tehetségeit, nem törődnek azokkal az elrendezésekkel, amelyekkel Isten rendelkezik minden egyes ember sorsára és életére nézve. Nem veszik figyelembe ezeket a dolgokat, csak a saját preferenciáikat, szándékaikat és terveiket erőltetik a gyermekeikre a saját vágyaiktól vezérelve. Egyesek azt mondják: »Rá kell erőltetnem ezeket a dolgokat a gyermekemre. Túl fiatal, hogy megértse őket, és mire majd megérti, túl késő lesz.« Ez a helyzet? (Nem.) Ha valóban túl késő, akkor az a sorsuk, ez nem a szüleik felelőssége. Vajon ha ráerőlteted az általad értett dolgokat a gyermekeidre, akkor gyorsabban meg fogják érteni, csak azért, mert te érted őket? (Nem.) [...] Még ha a szülők tanítják is a gyermekeiket fiatal koruktól fogva, mondván, hogy »vissza kell tartanod valamit, amikor emberekkel kerülsz kapcsolatba«, ezt csak egyfajta doktrínaként fogadják el. Csak akkor lesznek igazán képesek a szüleik tanácsa alapján cselekedni, amikor már valóban megértették azt. Amikor nem értik a szüleik tanácsát, akármennyire is próbálják a szüleik tanítani őket, továbbra is csak egyfajta doktrína lesz ez a számukra. Ezért vajon védhető a szülők azon nézete, miszerint »a világ annyira versengő, és az emberek nagy nyomás alatt élnek; ha nem kezdem el a gyermekemet már nagyon fiatal korától kezdve tanítani, akkor a jövőben szenvedést és fájdalmat kell elviselniük«? (Nem.) Már korán a gyermekeid vállára helyezed ezt a nyomást, hogy esetleg kevesebbet szenvedjenek a jövőben, és nekik el kell viselniük ezt a nyomást olyan koruktól kezdve, amikor még nem értenek semmit – ha így teszel, azzal vajon nem ártasz a gyermekeidnek? Tényleg az ő érdekükben teszed ezt? Jobb, hogy nem értik ezeket a dolgokat, mert akkor élhetnek pár évet kényelmes, boldog, tiszta és egyszerű módon. Ha korán megértenék ezeket a dolgokat, az áldás lenne vagy szerencsétlenség? (Szerencsétlenség lenne.) Igen, szerencsétlenség lenne” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (18.)). Isten szavainak olvasása után rájöttem, milyen szűklátókörű és önző volt a szeretetem a lányom iránt. Hogy elérjem a saját célomat, hogy kitűnjek, egyoldalúan ráerőltettem a nézeteimet, megterveztem a jövőjét anélkül, hogy figyelembe vettem volna az adottságait vagy a képességét, és kényszerítő módszerekkel vettem rá a tanulásra, nyomást és korlátokat alkalmazva. Amikor láttam, hogy a jegyei nem javulnak, úgy üvöltöttem vele, mint egy őrült, amitől egyre visszahúzódóbb lett, és megfosztottam a szabadságtól és a tértől. Minden, amit tettem, korlátozta és megkötözte őt. Szerettem a hírnevet és a nyereséget, és mindig ki akartam tűnni, így amikor a saját vágyaim nem valósulhattak meg, a lányomra helyeztem őket, kényszerítve őt, hogy teljesítse a vágyaimat, és túlzott nyomást gyakoroltam rá a tanulásban. Soha nem képzeltem magam a helyébe, hogy figyelembe vegyem, mit szeret, vagy miben jó. Még akkor is, amikor láttam, hogy egyre befelé fordulóbb lesz, és a nyomásom miatt egyre inkább kisebbrendűségi érzése van, még akkor is ragaszkodtam hozzá, hogy megfeleljen az elvárásaimnak, amivel folyamatos fájdalmat okoztam neki. Igazán kegyetlen és önző voltam! A lányom még fiatal volt, abban a korban, amikor szórakozni akart, én mégis erőszakkal belé plántáltam a sátáni filozófiákat és törvényeket, arra kényszerítve, hogy olyan nyomást és fájdalmat viseljen el, amit nem kellett volna. Amit a lányommal tettem, az egyáltalán nem szeretet volt, hanem a lelki bántalmazás egy formája. Ha igazán szerettem volna a lányomat, és felelősséget vállaltam volna érte, akkor az érdeklődési körének és képességeinek megfelelően kellett volna nevelnem, helyesen vezérelve őt, ahelyett, hogy a saját vágyaimat erőltettem volna rá. Tetteimen elgondolkodva mély megbánást éreztem, és rájöttem, hogy nincs bennem emberi mivolt. Többé nem erőltethettem rá ezeket a nem helyénvaló elvárásokat.

Ettől kezdve Isten szavainak olvasása révén megértettem azt a felelősséget, amelynek édesanyaként eleget kell tennem. Mindenható Isten azt mondja: „A szülők gyermekeikkel szemben támasztott elvárásainak lényegét boncolgatva láthatjuk, hogy ezek az elvárások önzőek, szembemennek az emberi mivolttal, továbbá nincs semmi közük a szülők feladataihoz. Amikor a szülők különféle elvárásokat és követelményeket rónak a gyermekeikre, nem a feladataikat teljesítik. Nos, mik az ő »feladataik«? A legalapvetőbb feladatok, amelyeket a szülőknek teljesíteniük kellene, hogy megtanítsák a gyermekeiket beszélni, megtanítsák nekik, hogy legyenek jószívűek és ne legyenek rossz emberek, valamint pozitív irányba vezessék őket. Ezek a legalapvetőbb feladataik. Ezenkívül támogatniuk kell a gyermekeiket bármilyen ismeretek, tehetségek és egyebek elsajátításában, amelyek megfelelőek számukra az életkoruk, a képességeik és az érdeklődésük alapján, illetve az alapján, hogy mennyi mindennel tudnak megbirkózni. A valamelyest jobb szülők segítenek a gyermekeiknek megérteni, hogy az embereket Isten teremtette, és Isten ebben a világegyetemben létezik, rávezetve a gyermekeiket, hogy imádkozzanak és olvassák Isten szavait, mesélve nekik néhány történetet a Bibliából, és remélve, hogy követni fogják Istent, és miután felnőnek, egy teremtett lény kötelességét fogják végezni ahelyett, hogy világi irányzatokat hajszolnának, bent rekednének különféle bonyolult személyes kapcsolatokban, és tönkretennék őket a világ és a társadalom különféle irányzatai. Azoknak a feladatoknak, amelyeket a szülőknek teljesíteniük kell, semmi közük az elvárásaikhoz. A felelősségük, amelyet teljesíteniük kell, az, hogy szülői szerepükben pozitív útmutatást és megfelelő segítséget nyújtsanak gyermekeiknek a felnőtté válásuk előtt, valamint hogy fizikai életükben haladéktalanul gondoskodjanak róluk a mindennapi szükségleteiket illetően. Ha a gyermekeik megbetegszenek, a szülőknek szükség esetén biztosítaniuk kell számukra a kezelést; nem szabad – attól félve, hogy késleltetik gyermekeik iskolai előmenetelét – arra kényszeríteni őket, hogy folytassák az iskolába járást és lemondjanak a kezelésről. Amikor a gyermekeiknek lábadozniuk kell, meg kell engedni nekik, és amikor pihenniük kell, azt is meg kell engedni nekik. A gyermekeik egészségének biztosítása kötelező; ha a gyermekek lemaradnak a tanulmányaikban, a szülők később találhatnak módot a felzárkóztatásukra. Ezek azok a felelősségek, amelyeket a szülőknek teljesíteniük kell. Egyrészt segíteniük kell gyermekeiknek szilárd tudás megszerzésében; másrészt útmutatást kell adniuk és nevelniük kell gyermekeiket, hogy a helyes úton járjanak, és biztosítaniuk kell a mentális egészségüket, hogy ne legyenek rájuk hatással a társadalom egészségtelen irányzatai és gonosz szokásai. Ugyanakkor rá kell venniük a gyermekeiket arra is, hogy a testi egészségük megőrzése érdekében kellő testmozgást végezzenek. Ezeket kell a szülőknek megtenniük, ahelyett, hogy bármilyen irreális elvárást vagy követelményt erőltetnének a gyermekeikre. A szülőknek teljesíteniük kell a felelősségüket mindazon dolgok tekintetében, amelyekre gyermekeiknek a lelki és testi életükben szükségük van. Át kell adniuk nekik néhány általános ismeretet, például, hogy meleg ételeket egyenek, ne hideget, hogy hideg időben öltözzenek melegen a megfázás elkerülése érdekében, segítve őket abban, hogy megtanuljanak gondoskodni a saját egészségükről. Ezenkívül, ha gyermekeik zsenge elméjében gyerekes, éretlen elképzelések vagy szélsőséges gondolatok merülnek fel a jövőjükkel kapcsolatban, a szülőknek – amint ezt felfedezik – helyes útmutatást kell adniuk nekik, helyesbítve azokat a gyerekes fantáziákat és szélsőséges dolgokat, hogy gyermekeik a helyes útra léphessenek az életben. Ez a felelősségük teljesítése. A szülői feladatok teljesítése egyfelől azt jelenti, hogy gondoskodnak a gyermekeikről, másfelől tanácsot adnak gyermekeiknek és kijavítják őket, valamint útmutatást adnak nekik a helyes gondolatok és nézetek vonatkozásában” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (18.)). „Ahogy cseperednek a gyermekeik, a szülők által teljesítendő feladat és kötelezettség az irányukban az, hogy ne gyakoroljanak nyomást rájuk, ne kössék meg őket, és ne szóljanak bele a döntéseikbe, terhet teherrel tetézve. Ehelyett az ilyenkor a szülők feladata, hogy pozitív és jóindulatú irányba terelgessék felnövekvő gyermekeiket – függetlenül a gyermekek személyiségtől és képességétől. Amikor furcsa és illetlen beszéd, viselkedés vagy gondolat jön elő a gyermekeikből, a szülőknek kellő időben lelki tanácsadásban, a viselkedésre vonatkozó iránymutatásban és helyreigazításban kell részesíteniük őket. Azzal kapcsolatban, hogy hajlandóak-e tanulni a gyermekeik, hogy mennyire tanulnak jól, hogy mennyire érdekli őket az ismeretek és a készségek elsajátítása, és hogy mivel foglalkozhatnak majd, ha felnőnek – ezeket a dolgokat a gyermekek természetes adottságaihoz és preferenciáihoz, valamint az érdeklődésük irányához kell szabni, ily módon lehetővé téve számukra, hogy egészségesen, szabadon és jó erőben nevelkedhessenek – ez az a feladat, amelyet a szülőknek teljesíteniük kell. Ez továbbá az a hozzáállás is, amelyet a szülőknek a gyermekeik növekedése, tanulmányai és karrierje iránt tanúsítaniuk kell ahelyett, hogy a saját kívánságaik, ambícióik, preferenciáik, sőt vágyaik valóra váltását kényszerítenék rájuk” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (16.)). Isten szavaiból megtanultam, hogy a szülő felelőssége az, hogy a gyermekei képességei és erősségei alapján vezérelje őket a normális tanulásban, hogy pozitív és aktív útmutatást nyújtson, ha problémák merülnek fel a növekedésük során, hogy fegyelmezze őket, ha valami rosszat tesznek, és hogy megtanítsa őket különbséget tenni a pozitív és negatív dolgok között. Ami pedig a gyermek jövőbeli életét illeti, hogy milyen emberré válik, vagy milyen pályára törekszik, az mind Isten szuverenitása és elrendezései alá tartozik, és a szülőknek el kell fogadniuk Isten szuverenitását, és alá kell vetniük magukat annak. Miután tisztáztam a felelősségemet, tudtam, hogyan neveljem a lányomat. Amikor a lányom nem volt elfoglalva az iskolával, együtt olvastuk Isten szavait és hallgattunk himnuszokat. Amikor problémái voltak a tanulásban, nyugodtan tanítottam, és mondtam neki, hogy ne érezzen nyomást. Váratlan módon a lányom jegyei kissé javultak. Később láttam, hogy a lányom szeret festeni, ezért beírattam egy festőtanfolyamra. Kialakította a saját hobbijait, és a lelkiállapota is javult. A lányommal egyre közelebb is kerültünk egymáshoz.

Egy nap iskola után, amikor hazafelé tartottunk, miután felvettem a lányomat, láttam egy anyát, aki kiabált a lányával, és szidta a rossz jegyei miatt. A kislány remegett a félelemtől. Abban a pillanatban a lányom halkan a fülembe súgta: „Anya, hála Isten megváltásának, már nem szenvedek. Régen te is ilyen kemény voltál velem, de már nem vagy ilyen, és jó anya lettél.” Hallva, hogy ezt mondja, melegséget éreztem a szívemben, és majdnem sírtam. A szívem megtelt hálával Isten iránt. Isten szavai voltak azok, amelyek ráébresztettek, hogy az emberi sors az Ő kezében van. Sőt, Isten szavai mutatták meg nekem, mi a szülők valódi felelőssége a gyermekeik iránt. Már nem kényszerítettem a lányomat a tanulásra, és ez jó anyává tett a szemében. Halkan odasúgtam a lányomnak: „Mindkettőnknek meg kell köszönnünk Istennek az üdvösségét.”

A lányom most ápolóképzőben tanul, és bár néha beszélgetünk a jövőbeli elhelyezkedésről, a szívem békés, és hiszem, hogy minden Isten kezében van. Bármilyen lesz is a gyermekem munkahelyzete, hajlandó vagyok alávetni magam Isten elrendezéseinek. Ez az átalakulás és ezek az eredmények mind Isten szavai útmutatásának köszönhetők. Hála Istennek!