Egy meglehetősen kis megyében születtem, ahol a gazdaság viszonylag elmaradott volt. A szüleim és a nagyszüleim mind földművesek voltak, és a családunk anyagi helyzete nem volt túl jó. Azonban nagyon szerettek engem, és mindig megtalálták a módját, hogy teljesítsék a kívánságaimat. Később rájöttem, hogy mindezt a takarékoskodásukkal teremtették elő. Később a szüleim kölcsönt vettek fel, hogy gazdálkodásba kezdjenek, és így jobb életet biztosítsanak nekem. Láttam, ahogy a szüleim mindennap éjjel-nappal dolgoznak, és betegre hajszolják magukat, ezért kérleltem őket, hogy hagyják abba. Apám azt mondta, hogy valójában ő sem akarja ezt csinálni, de mivel a jövőben saját életet kell kezdenem, szeretne egy kicsit több pénzt félretenni nekem, mert nem akarja, hogy én is ugyanazokat a nehézségeket szenvedjem el, mint ő. Apám szavait hallva megszakadt a szívem, és közben hálát éreztem. Látva mindazt, amit a szüleim feláldoztak értem, úgy éreztem, rengeteggel tartozom nekik. Ami a nagyszüleimet illeti, mindketten a hetvenes éveikben jártak, és egyre gyengébbek lettek, de még így is sajnálták a pénzt ételre és ruházatra, és ha betegek voltak, nem voltak hajlandóak kórházba menni, félve a plusz kiadásoktól. Később a nagymamám elmondta, hogy az évek során félretett nekem egy kis pénzt. Ezt hallva rossz érzés fogott el. Már olyan idősek voltak, mégis azt választották, hogy elviselik a nehézségeket, hogy pénzt spóroljanak nekem. Szüleim és nagyszüleim irántam tanúsított jóságával szembesülve úgy éreztem, sehogy sem fogom tudni meghálálni nekik. A szívemben azt mondtam magamnak, hogy ha felnövök, gondoskodni fogok róluk, és tisztelni fogom őket.

2012-ben édesanyám hirdette nekem Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját, én pedig elkezdtem összejöveteleken részt venni és végezni a kötelességeimet. Apám 2018 őszén váratlanul agyvérzést kapott, és elhunyt. Hatalmas fájdalmat és bűntudatot éreztem, mert úgy hittem, hogy apám azért dolgozott olyan keményen, hogy pénzt keressen nekem, és ha nem dolgozott volna éjjel-nappal, talán nem tette volna tönkre a szervezetét, és nem kapott volna agyvérzést. Azt gondoltam: „Apám egész életében kemény fizikai munkát végzett, mégis úgy ment el, hogy nem láthatta, amint meghálálom a jóságát. Most a hetvenes éveikben járó nagyszüleim még mindig takarékosan élnek, és nem élvezhették az utódaik gondoskodását. Mivel apám elment, nekem kell vállalnom a felelősséget a róluk való gondoskodásért, és lehetővé kell tennem számukra, hogy békében élvezhessék az öregkorukat. Így nem lesz bennem megbánás.” Később anyám elutazott végezni a kötelességeit, én pedig otthon maradtam, hogy gondoskodjam a nagyszüleimről. Mindig minden lehetséges módon igyekeztem jó ételeket készíteni nekik, és szép ruhákat venni számukra, amikor pedig gyengélkedtek, orvosi segítséget kerestem, ahol csak tudtam, abban a reményben, hogy megőrizhetem az egészségüket. Egy nap nagyapámnak hirtelen légzési nehézségei támadtak, és a kórházi kivizsgálás után az orvos azt mondta, hogy súlyos szívelégtelensége van, és azonnal kórházba kell feküdnie. Az orvos azt is mondta, hogy készüljek fel lelkileg, mert a nagyapám kritikus időszakban van, és az élete bármikor veszélybe kerülhet, és még ha túl is éli ezt a kritikus időszakot, a szívműködése tovább fog romlani. Jó gondoskodás mellett talán még két évig élhet. Az orvos szavait hallva erős bűntudat fogott el, és arra gondoltam, hogy biztosan az vezetett a súlyos állapotához, hogy nem gondoskodtam róla. Amikor az orvos azt mondta, hogy jó gondoskodás mellett is talán csak két éve van hátra, kifejezetten még jobban elkezdtem megbecsülni ezt a rövid időt. Úgy gondoltam, mostantól jól kell gondoskodnom a nagyapámról, és küzdenem kell azért, hogy még egy-két évig élhessen. Később némi kezelés után nagyapám állapota javult valamelyest, így elhagytuk a kórházat, és hazatértünk.

2023 májusában váratlanul levelet kaptam a vezetőktől. Azt írták, hogy van egy sürgős feladat, amit el kell végeznie valakinek, és mivel én alkalmas vagyok rá, megkérdezték, el tudnám-e hagyni az otthonomat, hogy ezt a kötelességet végezzem. A levelet látva tudtam, hogy a kötelességemet kellene választanom, de amikor a nagyszüleim rossz egészségi állapotára gondoltam, és arra, hogy senki sincs, aki gondoskodna róluk, nem tudtam megnyugodni. Végül visszautasítottam a kötelességet, de belül nyugtalanságot éreztem. Később elolvastam két részt Isten szavaiból: „Hol a hűségetek? Hol az alávetettségetek? [...] Ábrahám felajánlotta Izsákot – ti mit ajánlottatok fel? Jób mindent felajánlott – ti mit ajánlottatok fel? Oly sok ember áldozta fel magát, az életét adva és a vérét ontva azért, hogy az igaz utat keresse. Ti megfizettétek ezt az árat?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Móáb leszármazottai megmentésének jelentősége). „Amire most vágyom, az a hűséged és alávetettséged, a szereteted és bizonyságtételed. Még ha ebben a pillanatban nem is tudod, hogy mi a bizonyságtétel vagy mi a szeretet, akkor is hozd Elém mindenedet, és add át Nekem az egyetlen kincsedet, amid van: a hűségedet és az alávetettségedet. Tudnod kell, hogy a tanúságtétel arról, hogy legyőzöm a Sátánt, az ember hűségében és alávetettségében rejlik, ahogyan a tanúságtétele annak is, hogy teljesen meghódítom az embert. A Belém vetett hited kötelessége, hogy tanúságot tegyél Mellettem, hogy hűséges legyél Hozzám és senki máshoz, és hogy mindvégig engedelmes legyél. Mielőtt munkám következő lépését megkezdeném, hogyan kell tanúságot tenned Mellettem? Hogyan kell hűségesnek lenned Hozzám és alávetned magad Nekem? Odaadást fogsz-e tanúsítani a feladatod iránt, vagy egyszerűen feladod? Aláveted-e inkább magad minden rendelkezésemnek (még akkor is, ha az halál vagy pusztulás lenne), vagy inkább elmenekülsz félúton, hogy elkerüld fenyítésemet?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Mit tudsz a hitről?). Isten szemrehányó kérdéseivel szembesülve mély fájdalmat éreztem. Amikor Jób próbatételekkel nézett szembe, elveszítette hatalmas vagyonát és minden gyermekét, és egész testét fájdalmas fekélyek borították, ennek ellenére egyáltalán nem panaszkodott, hanem ehelyett dicsérte Isten nevét. Jób valóban hitt Istenben, és őszintén alávetette magát Neki. Ott van Ábrahám is, aki engedelmeskedett Isten parancsának, és felajánlotta egyetlen fiát, Izsákot az oltáron, majd felemelte a kést. Ábrahámban is valódi alávetettség volt Isten iránt. Látva, hogy Jób és Ábrahám képesek voltak mindent felajánlani Istennek, elszégyelltem magam, és zavarban éreztem magam. Már több mint tíz éve hittem Istenben, és élveztem Isten szavainak bőséges öntözését és ellátását, mégsem gondoltam soha arra, hogy ezt megháláljam Istennek; csak Isten kegyelmét és áldásait tudtam élvezni. Amikor a gyülekezet lehetőséget adott arra, hogy végezzem a kötelességemet, én még kifogásokat is kerestem, hogy kibújjak alóla. Igencsak híján voltam az emberi mivoltnak! Most a gyülekezet munkájának sürgős szüksége volt az együttműködésre, én pedig nem élhettem tovább önző és aljas módon a ragaszkodásomban. Végeznem kellett a kötelességemet, és egyszer Istenért kellett élnem. Így hát elhagytam az otthonomat, hogy végezzem a kötelességemet.

De arra nem számítottam, hogy alig két hónappal azután, hogy elhagytam az otthonomat a kötelességem végzése miatt, a gyülekezet vezetői arról tájékoztattak, hogy a társamat, akivel együtt végeztem a kötelességemet, letartóztatták, és júdásként elárult engem, valamint hogy több hívő rokonomat is letartóztatta a rendőrség. Több mint tíz rendőr szállt ki az otthonunkhoz, hogy letartóztassák anyámat és engem; az élelmünket és a pénzünket elvették, a rendőrség pedig vadászni kezdett rám. Azt is megtudtam, hogy nagyapám nem sokkal a távozásom után kórházba került. Ezt hallva nagy gyötrelmet éreztem. Arra gondoltam, hogyan razziázott a rendőrség az otthonunkban, hogyan forgattak fel mindent fenekestül, és hogy mennyire megrémülhettek a nagyszüleim. Ilyen idősen már békésen kellett volna élvezniük az öregkorukat, valakire támaszkodva, de miattam belekeveredtek ebbe a megpróbáltatásba. Minél többet gondoltam erre, annál nagyobb bűntudatot éreztem irántuk, és az állapotom egyre romlott. Még az is megfordult a fejemben, hogy titokban hazamegyek, hogy gondoskodjam róluk. Fájdalmamban Istenhez imádkoztam: „Istenem! Kicsit gyengének érzem magam ebben a helyzetben. Kérlek, adj útmutatást, és segíts, hogy kilábaljak ebből a rossz állapotból!”

Az ima után erre vonatkozóan tudatosan kerestem Isten szavait. Elolvastam néhány részt Isten szavaiból: „A nem hívő világban van egy mondás: »A varjak etetik öregedő anyjukat, a bárányok pedig letérdelnek, hogy szopjanak.« Ez a mondás is van: »Aki nem hálás a szüleinek, az alantasabb, mint egy vadállat.« Milyen grandiózusan hangzanak ezek a mondások! Valójában az első szólásban említett jelenségek, vagyis hogy a varjak etetik az idősödő anyjukat, a bárányok pedig letérdelnek, hogy szopjanak, valóban léteznek, ezek tények. Ezek azonban egyszerűen csak az élőlények világán belül előforduló jelenségek. Ezek csupán olyan törvények, amelyeket Isten állított fel a különféle élőlények számára. Mindenféle élőlény, beleértve az embereket is, betartja ezt a törvényt, ez pedig tovább erősíti, hogy minden élőlényt Isten teremtett. Egyetlen élőlény sem szegheti meg ezt a törvényt, és egy élőlény sem tudja meghaladni. Nézd, az oroszlánok és a tigrisek meglehetősen vad húsevők, de gondozzák a kölykeiket, és nem bántják őket, mielőtt azok elérik a felnőttkort. Ez állati ösztön. Függetlenül attól, melyik fajhoz tartoznak, akár vadak, akár kedvesek és szelídek, minden állat rendelkezik ezzel az ösztönnel. Mindenféle teremtmény, beleértve az embereket is, csak egy ilyen ösztön és törvény követésével képes tovább szaporodni és élni. Ha nem tartanák be ezt a törvényt, vagy ha ez a törvény és ez az ösztön nem létezne, nem lennének képesek szaporodni és tovább élni. A biológiai lánc nem létezne, és ez a világ sem. Hát nem igaz? (De igen.) Az, hogy a varjak etetik öregedő anyjukat, és a bárányok letérdelnek szopni, pontosan megerősíti, hogy az élőlények világa követi ezt a fajta törvényt. Mindenféle élőlény rendelkezik ezzel az ösztönnel. Amint utódok születnek, a faj nőstény vagy hím egyedei gondozzák és táplálják őket, amíg felnőtté nem válnak. Mindenféle élőlény képes eleget tenni az utódaival szembeni felelősségének és kötelezettségének, lelkiismeretesen és kötelességtudóan nevelve őket. Az emberek esetében ennek még inkább így kellene lennie. Az emberiség az embereket magasabb rendű állatoknak nevezi – ha ők nem tudják betartani ezt a törvényt, és hiányzik belőlük ez az ösztön, akkor az emberek rosszabbak az állatoknál, nem igaz? Ezért nem számít, hogy a szüleid mennyire gondoskodtak rólad, vagy mennyire tettek eleget a felelősségüknek veled szemben, amíg felneveltek, csak olyasmit tettek, amit egy teremtett lénynek tennie kell – ez az ösztönük. [...] Mindenféle élőlény és állat rendelkezik ezekkel az ösztönökkel és törvényekkel, és nagyon jól be is tartják, tökéletesen végrehajtva azokat. Ez olyasvalami, amit egyetlen ember sem tud elpusztítani. Van néhány különleges állat is, mint a tigrisek és oroszlánok. Amikor ezek az állatok felnőttkorba lépnek, elhagyják szüleiket, néhány hím még riválissá is válik, harap, verseng és harcol, ha szükséges. Ez normális, ez törvény. Ők nem figyelnek az érzésekre, és nem az érzések közepette élnek, ahogy az emberek, akik mindig vissza akarják fizetni azt a kedvességet, amelyet a szüleik tanúsítottak irántuk azzal, hogy felnevelték őket, mindig azon aggódva, hogy ha nem tanúsítanak gyermeki jámborságot a szüleik iránt, akkor mások majd elítélik, szidják és kritizálják őket a hátuk mögött. Az állatvilágban nem léteznek ezek az elgondolások. Az embereknek miért vannak ilyen elgondolásaik? Azért, mert a társadalomban és az embercsoportokon belül léteznek különféle eszmék és általánosan vallott nézetek, amelyek nem helytállóak. Miután ezek a dolgok befolyásolták, szétmarták és megrohasztották az embereket, a szülő-gyermek kapcsolat különféle értelmezési és kezelési módjaival kezdenek rendelkezni, és végül úgy bánnak a szüleikkel, mint a hitelezőikkel – olyan hitelezőkkel, akiknek egész életükben soha nem lesznek képesek törleszteni. Még olyan emberek is vannak, akik a szüleik halála után az egész életükben bűntudatot éreznek, amiért nem sikerült meghálálniuk a szüleik jóságát, mert egyszer tettek valamit, ami nem tette boldoggá a szüleiket, vagy ami nem úgy ment, ahogy a szüleik akarták. Mondd meg Nekem, nem szükségtelen ez? Az emberek az érzéseik közepette élnek, ezért elkerülhetetlenül rájuk törnek az ezekből az érzésekből fakadó különféle elgondolások. Az emberek olyan környezetben élnek, amelyet a romlott emberiség ideológiája sző át, ezért különféle megtévesztő eszmék törnek rájuk, melyek miatt életük kimerítő és nem olyan egyszerű, mint a többi élőlényé. Jelenleg azonban, mivel Isten munkálkodik és kifejezi az igazságot, hogy elmondja az embereknek mindezen tények igazságát, és hogy képessé tegye őket az igazság megértésére, miután megérted az igazságot, ezek a megtévesztő eszmék és nézetek többé nem fognak terhelni téged, és többé nem fogod útmutatóul használni a szüleiddel való kapcsolatod kezelésére. Ekkor nyugodtabb lesz az életed. Az, hogy nyugodtabb lesz az életed, nem azt jelenti, hogy nem tudod, hogy mik a felelősségeid és kötelezettségeid – továbbra is tudod ezeket a dolgokat. Csak azon múlik, hogy melyik nézőpontot és mely módszereket választod a felelősségeid és kötelezettségeid megközelítésére. Az egyik út az érzések útját választani, és egy érzelmek vezérelte megközelítés alapján foglalkozni ezekkel a dolgokkal, valamint azon módszerek, eszmék és nézetek alapján, amelyek felé a Sátán vezeti az embert. A másik út azon szavak alapján foglalkozni ezekkel a dolgokkal, melyeket Isten tanított az embereknek. Amikor az emberek ezeket az ügyeket a Sátán megtévesztő eszméi és nézetei szerint kezelik, akkor csupán az érzéseik kuszaságában tudnak élni, és soha nem képesek megkülönböztetni a helyeset a helytelentől. Ilyen körülmények között csak kelepcében élhetnek, folyton ilyen dolgokba bonyolódva: »Neked van igazad, én tévedek. Te többet adtál nekem, én kevesebbet adtam neked. Hálátlan vagy. Túl messzire mész«, és így tovább – sosem képesek kigabalyodni ebből. Miután azonban az emberek megértik az igazságot, kiszabadulnak a téves eszméikből és nézeteikből, valamint az érzéseik kelepcéjéből, és amikor újra ezekre a dolgokra tekintenek, minden sokkal egyszerűbbé válik” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Isten szavain elmélkedve megértettem, hogy azzal, hogy a szüleim és nagyszüleim felneveltek, gondoskodtak rólam és vigyáztak rám, csak eleget tettek a felelősségüknek és kötelezettségüknek. Az Isten által felállított törvényeket és szabályokat követték, és ez egyben emberi ösztön is volt. Ahogy az Isten által teremtett összes élőlény, úgy ők is az Isten által meghatározott törvények és szabályok szerint éltek. Legyen egy állat akár vad, akár szelíd, az utódok gondozása az ösztönükben van, és egyben a felelősségük és kötelezettségük is. Az emberekkel sincs ez másképp. Én mégis jóságnak tekintettem azt, hogy a szüleim és nagyszüleim felneveltek és gondoskodtak rólam, és látva, hogy nem tudom meghálálni az áldozatukat és szenvedésüket, mindig bűntudatom volt, és vádoltam magamat. Most megértettem, hogy ez azért volt, mert oly sok, a társadalom, az iskola és a család által belém ültetett téveszmét fogadtam el, mint például: „A gyermeki kötelességtudat olyan erény, amely minden mást felülmúl” és „Ne utazz messzire, amíg élnek a szüleid”. Volt egy mondás, amely mélyen megérintett: „A fa nyugalomra vágyik, de a szél nem áll el; a gyermek gondoskodni akar a szüleiről, de a szülei már nincsenek többé.” Ezek a téveszmék mélyen gyökeret vertek a szívemben, és viselkedésem mércéjévé váltak. Miután apám betegség miatt elhunyt, mindig úgy éreztem, hogy egész életében keményen dolgozott, de én nem tudtam gondoskodni róla idős korában, és nem tudtam eleget tenni gyermeki kötelességemnek, amíg élt. Ezért, hogy ne legyen bennem megbánás a nagyszüleimmel kapcsolatban, úgy gondoltam, vállalnom kell a felelősséget, gondoskodnom kell róluk, hogy megháláljam a jóságukat. Amikor nem tudtam biztosítani, hogy élvezzék az öregkorukat, nagyon hálátlannak éreztem magam, és úgy éltem, mintha adósuk lennék. A Sátán által belém ültetett téveszmék miatt mindig a szüleim és nagyszüleim jóságának meghálálására gondoltam, sőt, a velük szembeni gyermeki kötelességet fontosabbnak tartottam, mint egy teremtett lény kötelességeinek végzését. Láttam, hogy ezek a hagyományos kulturális elképzelések olyan eszközök, amelyekkel a Sátán félrevezeti és megrontja az embereket, és hogy ha ezek szerint élünk, az csak Istennek való ellenálláshoz és Isten elárulásához vezet.

Később rátaláltam Isten szavainak egy szakaszára, és megtanultam, hogyan ítéljem meg, mi számít gyermeki kötelességnek, és mi hálátlanságnak. Mindenható Isten azt mondja: „Először is, az emberek többsége egyrészt olyan szélesebb körű, objektív körülmények miatt dönt a hazulról való elköltözés mellett a kötelessége végrehajtása végett, amelyek miatt szükség van arra, hogy elhagyják a szüleiket – és ezért nem tudnak a szüleik mellett maradni, hogy gondjukat viseljék, és mellettük legyenek. Nem arról van szó, hogy maguktól döntenek a szüleik elhagyása mellett. Ez egy objektív ok. Más tekintetben – szubjektíven szólva – nem azért mész el otthonról végezni a kötelességedet, hogy elkerüld a szüleid iránti felelősségeket, hanem Isten hívása miatt. Ahhoz, hogy együttműködj Isten munkájával, elfogadd az Ő hívását és végezd egy teremtett lény kötelességét, el kellett hagynod a szüleidet, nem volt más választásod; nem maradhattál mellettük, hogy együtt legyetek és a gondjukat viseld. Nem azért hagytad el őket, hogy kibújj a felelősségeid alól, igaz? Ha azért hagyod el őket, hogy kibújj a felelősségeid alól, és ha azért kell elhagynod őket, hogy elfogadd Isten hívását és végezd a kötelességedet, az két különböző természetű dolog, nem igaz? (De igen.) A szívedben igenis törődsz a szüleiddel és hiányoznak neked; az érzéseid nem üresek. Ha az objektív körülmények megengedik, és mellettük tudsz maradni, miközben a kötelességedet is végzed, akkor hajlandó lennél társaságot nyújtani nekik, rendszeresen gondoskodni róluk és eleget tenni a felelősségednek. Ám objektív körülményekből adódóan el kell hagynod őket, és nem tudsz mellettük maradni. Nem arról van szó, hogy ne akarnál eleget tenni gyermeki felelősségeidnek, hanem hogy nem tudsz. Hát nem más természetű dolog ez? (De igen.) Ha azért költöztél el hazulról, hogy ne kelljen kötelességtudónak lenned a szüleid iránt és teljesíteni a feladataidat, akkor az a szülők iránti tiszteletlenség és emberi mivolt nélkül való dolog. A szüleid felneveltek, te pedig alig várod, hogy kitárhasd a szárnyaid, és mielőbb kirepülhess. Nem akarsz találkozni a szüleiddel, a legkevésbé sem érdekel, ha azt hallod, hogy valamilyen nehézséggel találkoztak. Még ha van is módod rá, nem segítesz rajtuk; úgy teszel, mintha nem is hallottál volna róla, és nem érdekel, mit mondanak rólad mások – egyszerűen nem akarod teljesíteni a feladataidat. Ez a szülők iránti tiszteletlenség. De vajon ez most a helyzet? (Nem.) Sokan elköltöztek a megyéjükből, a városukból, a tartományukból, de akár még az országukból is azért, hogy végezzék a kötelességeiket; immár a szülővárosuktól messze élnek. Azonkívül, különböző okokból nem is kényelmes a számukra érintkezni a családjaikkal. Alkalmanként, ha a szülővárosukból származó emberekkel találkoznak, érdeklődnek náluk a szüleik hogyléte felől, és megnyugvással hallják, hogy egészségesek és elboldogulnak. Valójában nem vagy tiszteletlen a szüleid iránt. Nem arról van szó, hogy eljutottál arra a pontra, hogy nincs emberi mivoltod, azaz hogy nem is akarsz törődni a szüleiddel, és nem akarsz eleget tenni a felelősségednek irányukban. Különféle objektív okok miatt vagy képtelen eleget tenni a felelősségeidnek – ez nem azt jelenti, hogy tiszteletlen vagy a szüleid iránt” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (16.)). Miután elolvastam Isten szavait, megvilágosodtam. A múltban mindig a „Ne utazz messzire, amíg élnek a szüleid” és az „azért nevelj gyermeket, hogy idős korodban gondoskodjon rólad” elképzelések szerint éltem. Azt hittem, hogy mivel a szüleim és nagyszüleim felneveltek, amikor megöregszenek, mellettük kell lennem, hogy gondoskodjam róluk, és eleget tegyek gyermeki kötelességemnek, és ha ezt nem tudom megtenni, az azt jelenti, hogy nem teljesítem gyermeki kötelességemet, és híján vagyok az emberi mivoltnak. Csakúgy, mint korábban, amikor nem lehettem a nagyszüleimmel, hogy gondoskodjam róluk, a lelkiismeretem mindig vádolt, és úgy éreztem, tartozom nekik, bűnös vagyok, és mintha cserbenhagytam volna őket. A valóságban az, hogy nem tudtam velük lenni, gondoskodni róluk és eleget tenni gyermeki kötelességemnek, nem azért volt, mert nem állt szándékomban eleget tenni gyermeki kötelességemnek és a felelősségemnek, hanem inkább azért, mert az objektív körülmények ezt lehetetlenné tették számomra. Egyrészt elfoglalt voltam a kötelességeimmel, másrészt a rendőrség üldözött és vadászott rám, ami lehetetlenné tette, hogy hazatérjek, és gondoskodjam a családomról. Ez nem a gyermeki kötelesség elmulasztása volt. Ha meglettek volna a feltételeim, de úgy döntöttem volna, hogy nem gondoskodom a nagyszüleimről, akkor az valóban a gyermeki kötelesség elmulasztása és az emberi mivolt hiánya lett volna.

Egy nap a lelki áhítatom során rátaláltam Isten szavainak két szakaszára, amelyek még nagyobb világosságot hoztak számomra. Mindenható Isten azt mondja: „Ha igazán elhiszed, hogy minden Isten kezében van, akkor abban is hinned kell, hogy az a kérdés is Isten kezében van, hogy mennyi nehézséget szenvednek el a szüleid, és hogy mennyi boldogságban lesz részük életük során. Az, hogy hűséges gyermek vagy-e vagy sem, nem fog változtatni semmin – a szüleid nem fognak kevesebbet szenvedni, ha hűséges gyermek vagy, sem pedig többet, csak mert nem vagy az. Isten régen előre elrendelte már a sorsukat, és az nem fog megváltozni az irántuk való hozzáállásod vagy a köztetek lévő érzések mélysége miatt. A szüleidnek megvan a maguk sorsa. Nem számít, hogy szegényen vagy gazdagon élik le az egész életüket, hogy könnyen mennek-e a dolgaik, és hogy milyen életminőséget, anyagi előnyöket, társadalmi státuszt vagy életkörülményeket élveznek – ezek egyikének sincs sok köze hozzád” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (16.)). „Az emberi életben nagyon normális dolog a születés, az öregedés, a betegség és a halál megtapasztalása, valamint a különféle, nagy és kis dolgokkal való találkozás. Ha felnőtt vagy, akkor nyugodtan és helyesen kell megközelítened ezeket a dolgokat. Ne hibáztasd magad túlzottan, és ne érezd magad túlzottan az adósuknak azért, mert nem tudsz gondoskodni a szüleidről, és még inkább ne fektess ebbe túl sok energiát, és ne hagyd, hogy ez befolyásolja az igazságra való törekvésedet és a kötelességed megfelelő végzését. Vannak, akik azt gondolják, hogy a szülők azért betegednek meg, mert hiányoznak nekik a gyerekeik. Így van ez? Vannak, akiknek a gyerekei egész évben mellettük vannak; vajon ők nem betegednek meg mégis? Az, hogy az emberek mikor betegednek meg, és milyen betegségeket kapnak az életükben, mind Isten kezének vezénylése alatt áll, és semmi köze ahhoz, hogy a gyerekeik mellettük vannak-e vagy sem. Ha Isten nem rendezte el a szüleid sorsának részeként, hogy megbetegedjenek, akkor semmi sem fog történni velük, még ha nem is vagy velük. Ha a sorsukban az van, hogy valamilyen betegséggel vagy nagy szerencsétlenséggel találkozzanak az életükben, mit tudsz ezen változtatni, még ha mellettük is vagy? Akkor sem fogják tudni elkerülni, igaz? (Igaz.) Csak arról van szó, hogy gyermekükként, mivel ez a vérségi kötelék fűz a szüleidhez, zaklatott leszel, amikor azt hallod, hogy betegek. Ez nagyon normális. Azonban nincs szükséged arra, hogy azon töprengj, hogyan segíts a szüleidnek megszabadulni a fájdalmuktól, vagy hogyan oldd meg a nehézségeiket, mert betegséggel vagy nagy szerencsétlenséggel találkoznak. A szüleid nem egyszer tapasztaltak már ilyen dolgokat. Ha Isten olyan környezetet rendez el, hogy megszabadítsa őket ezektől a problémáktól, akkor előbb-utóbb teljesen el fognak tűnni. Ha ezek a problémák életük akadályai, és olyan dolgok, amelyeket meg kell tapasztalniuk, akkor nem tudják elkerülni őket, és Istenen múlik, meddig kell megtapasztalniuk őket; az emberek ezen nem tudnak változtatni. Ha a saját erődre akarsz támaszkodni, hogy megoldd ezeket a problémákat, és elemezni és vizsgálni akarod az okaikat és a következményeiket, az ostoba gondolat, és felesleges. Nem szabad így cselekedned. Nem kell túl sok energiát fordítanod arra, hogy embereket keress, akik segítenek, vagy hogy a legjobb orvosokat találd meg, vagy hogy a legjobb kórházi ágyat rendezd el nekik – nem kell mindezeken törnöd a fejed. Ha tényleg van némi fölösleges energiád, akkor jól kellene végezned azt a kötelességet, amelyet most végre kell hajtanod. A szüleidnek megvan a maguk sorsa. Senki sem kerülheti el azt a kort, amikor meg kell halnia. A szüleid nem a sorsod urai, és ugyanígy, te sem vagy a szüleid sorsának ura. Ha valami sorsszerű, hogy megtörténjen velük, mit tudsz kezdeni vele? Milyen eredményt érhet el az, ha ideges vagy és megoldásokat keresel? Semmit nem érhet el; ez Isten szándékain múlik. Ha Isten el akarja venni őket, hogy neked ne legyen miért aggódnod otthon, és nyugodt lélekkel végezhesd a kötelességedet, bele tudsz-e ebbe avatkozni? Tudsz-e feltételeket szabni Istennek? Mit kellene tenned ebben az időben? Alá kell vetned magad Isten vezényléseinek és elrendezéseinek. Ha valaki töri a fejét a megoldásokon, vizsgálódik, elemez, és magát hibáztatja, bűntudatot érezve a szülei iránt, vajon ezek azok a gondolatok és cselekedetek, amelyekkel egy embernek rendelkeznie kell? (Nem.) Ezek mind az Istennek és az igazságnak való alávetettség hiányának megnyilvánulásai; irracionálisak, balgák és Isten ellen lázadóak. Nem szabadna, hogy az embereknek ilyen megnyilvánulásai legyenek” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Miután Isten szavait olvastam, megértettem, hogy az ember sorsa Isten kezében van. Születés és halál, betegség vagy egészség, gazdagság vagy szegénység, sikerek és kudarcok – ezeket ember nem tudja irányítani. Mindezeket a dolgokat Isten szuverenitása és elrendelése határozza meg. Valójában még ha a szüleim és nagyszüleim mellett lennék is, minden lehetséges módon gondoskodva róluk és eleget téve gyermeki kötelességemnek, az sem változtatna a sorsukon. Akkor is megbetegednének, ha eljön az ideje, és akkor is elhunynának, amikor eljön az idejük. Éppen úgy, ahogy akkor, amikor apám agyvérzést kapott: alig több mint tíz perc alatt a kórházba vittem kocsival, de az orvosok nem tehettek semmit, és végül csak nézhettem, ahogy apám eltávozik. Visszagondolva, mindig úgy éreztem, hogy apám halálát az okozta, hogy keményen dolgozott, hogy pénzt keressen nekem, és azt hittem, hogy nagyszüleim rossz egészségi állapota a takarékoskodásuk miatti alultápláltságnak tudható be. Ezek a gondolatok abból fakadtak, hogy nem hittem Isten szuverenitásában és elrendelésében. Gyakran hangoztattam, hogy Isten minden felett szuverenitást gyakorol, de a valóságban úgy viselkedtem, mint egy álhívő. Egyszerűen nem hittem el, hogy Isten gyakorol szuverenitást az emberek sorsa felett, és Ő dönt az életükről és szerencséjükről. Milyen módon volt így őszinte hitem Istenben? Miután megértettem ezeket a dolgokat, nagyobb békességet éreztem a szívemben, és hajlandóvá váltam Isten kezére bízni a nagyszüleimet, hagyva, hogy Isten irányítson mindent, ami velük kapcsolatos.

Később rátaláltam Isten szavainak két szakaszára: „Először Isten azt mondta az embereknek, hogy becsüljék a szüleiket, majd utána magasabb szintű követelményeket támasztott velük szemben az igazság gyakorlását, kötelességeik végzését és Isten útjának követését illetően – ezek közül melyeket kellene betartanod? (A magasabb szintű követelményeket.) Helyes dolog a magasabb szintű követelmények szerint gyakorolni? Felosztható vajon az igazság magasabb és alacsonyabb szintű, illetve régebbi és újabb igazságokra? (Nem.) Amikor tehát az igazságot gyakorlod, mi szerint kellene gyakorolnod? Mit jelent az igazság gyakorlása? (A dolgok alapelvek szerinti kezelését.) Az, hogy a dolgokat az alapelvek szerint kezeljük, a legfontosabb dolog. Az igazság gyakorlása Isten szavainak gyakorlását jelenti különböző időkben, helyeken, környezetekben és összefüggésekben; és nem arról szól, hogy makacsul előírásokat húzunk rá dolgokra, hanem arról, hogy fenntartjuk az igazságalapelveket. Ezt jelenti az igazság gyakorlása. Így tehát egyszerűen nincs ellentét Isten szavainak gyakorlása és az Isten által támasztott követelmények betartása között. Konkrétabban fogalmazva, egyáltalán nincs ellentét a szüleink megbecsülése és az Isten által ránk ruházott megbízatás és kötelesség teljesítése között. Ezek közül melyek Isten jelenlegi szavai és követelményei? Elsőként ezt a kérdést kell fontolóra venned. Isten különböző dolgokat követel meg különböző emberektől; eltérő követelményei vannak számukra. Azokat, akik vezetőként és dolgozóként szolgálnak, Isten elhívta, ezért el kell fogadniuk Isten megbízatását és le kell mondaniuk mindenről, hogy kövessék Őt; nem maradhatnak a szüleikkel, és nem adhatják meg nekik a tiszteletet. Ez egyféle helyzet. A hétköznapi követőket nem hívta el Isten, így ők a szüleikkel maradhatnak és megadhatják nekik a tiszteletet. Ha ezt jól csinálják, azért nem jár jutalom és ennek eredményeképp nem nyernek áldásokat, de ha nem mutatnak gyermeki jámborságot, akkor nincs emberi mivoltuk. A »szülők megbecsülése« tulajdonképpen egyfajta felelősség, és elmarad az igazság gyakorlásától. Az Istennek való alávetettség az igazság gyakorlása, Isten megbízatásának elfogadása az Istennek való alávetettség megnyilvánulása, és azok Isten követői, akik mindenről lemondanak, hogy a kötelességüket tegyék. Összességében az előtted álló legfontosabb feladat az, hogy jól végezd a kötelességedet. Ez az igazság gyakorlása és ez az Istennek való alávetettség megnyilvánulása. Mi tehát az igazság, amelyet az embereknek most elsősorban gyakorolniuk kell? (A kötelességük végzése.) Így van. Az odaadó kötelességvégzés az igazság gyakorlása. Ha valaki nem őszintén teszi a kötelességét, akkor csak munkát végez” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (4.)). „A Teremtő jelenlétében te egy teremtett lény vagy. Nem annyi csupán a dolgod ebben az életben, hogy teljesítsd a feladataidat a szüleid felé, hanem hogy teremtett lényként teljesítsd a feladataidat és kötelességeidet. Csakis Isten szava és az igazságalapelvek alapján teljesítheted a feladataidat a szüleid felé, nem pedig úgy, ha az érzelmi szükségleteid vagy a lelkiismereted szükségletei alapján teszel értük bármit is” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (16.)). Miután Isten szavait olvastam, megértettem, hogy a szülők iránti gyermeki kötelesség csupán egy felelősség, amelynek az embereknek eleget kell tenniük, és nem tekinthető az igazság gyakorlásának. Csak a mindenről való lemondás Isten követéséért, és egy teremtett lény kötelességének végzése az igazságalapelvek szerint – ez az, amire Isten valóban emlékezik. Eszembe jutottak az Úr Jézus tanítványai, mint például Péter, János és Jakab, akik mind lemondtak a családjukról és szüleikről, hogy hirdessék az Úr evangéliumát. Bár nem tettek eleget a szüleik iránti gyermeki kötelességnek, minden tettük Isten melletti bizonyságtételül szolgált, és elnyerte Isten helyeslését. Ma abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy követhetem Istent, ehetem és ihatom Isten szavait, és megérthetem az igazságot, ezért végeznem kell egy teremtett lény kötelességét. Csak ez az én küldetésem.

Bár néha még gondolok a nagyszüleimre, ez már nincs hatással az állapotomra, mert tudom, hogy minden Isten kezében van. A nagyszüleimnek megvan a saját sorsuk, nekem pedig a saját küldetésem. Jól kell végeznem a kötelességemet, hogy eleget tegyek Istennek, és csak így élhetek értékes és értelmes életet.