Mivel értek valamelyest az elektronikai eszközök javításához, a testvérek gyakran fordulnak hozzám, ha gond van az eszközeikkel, és általában meg is tudom javítani azokat. Egyszer az egyik testvérnek elromlott az eszköze, és segítettem neki átnézni és megjavítani. A testvér azt mondta: „Te értesz ehhez? Bárcsak egyszer én is megtanulhatnám ezeket a dolgokat!” Elégedettség töltött el, és így szóltam: „Nem olyan bonyolult ez. Ha egyszer megérted az alapelveket, gyorsan meg lehet tanulni.” A testvér elismerően bólintott, én pedig mély büszkeséget és felsőbbrendűséget éreztem.

Egyszer a testvéreknek segítségre volt szükségük két számítógép összeszereléséhez, és megkértek, hogy segítsek. Azt gondoltam: „Korábban Liam és Michael testvér felelt a számítógépek összeszereléséért. Most, hogy elmentek, én vagyok az egyetlen, aki ért valamicskét az elektronikához, de valójában még sosem szereltem össze számítógépet. Ha a testvérek végül idehozzák majd az eszközöket, én pedig nem jól szerelem össze őket, az nagyon kínos lesz! A testvérek azt fogják gondolni: »Azt hittem, értesz az elektronikához, de még egy számítógépet sem tudsz összeszerelni.«” Így hát kerestem néhány számítógép-összeszerelésről szóló oktatóvideót, hogy előre tanulmányozzam a folyamatot, és találtam egy számítógépet, amit szétszedtem, majd újra összeraktam. Néhány gyakorló kör után nagyjából elsajátítottam a számítógépek összeszerelését és a rendszer telepítését, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Nemsokára egy testvér hozott egy számítógépet, ami már össze volt szerelve, és csak a rendszert kellett telepíteni rajta. Úgy gondoltam, ez könnyű lesz. De amikor hozzáfogtam a beállításhoz, rájöttem, hogy ezen a számítógépen a rendszer kissé eltér azoktól, amiket korábban telepítettem, és nem tudtam belépni a beállítási felületre. Féltem, hogy mások látják, hogy nem boldogulok vele, és lenéznek majd, ezért lehajtott fejjel babráltam vele, miközben próbáltam rájönni a megoldásra. Egy idő után még mindig nem sikerült működésre bírnom. A mellettem lévő testvérek elmondták a véleményüket; egyesek azt javasolták, hogy így csináljam, mások szerint pedig máshogy kellett volna. Néhányan azt javasolták, hogy keressek oktatóvideókat, mások pedig azt, hogy hívjam fel Michaelt. Ezek a javaslatok nyugtalanná tettek. Azt gondoltam: „Gyorsan be kell állítanom ezt. Ha hagyom, hogy mások mondják meg, hogyan csináljam, nem fogok hozzá nem értőnek tűnni? Akkor a testvérek biztosan lenéznek majd.” Így hát figyelmen kívül hagytam őket, és tovább próbálkoztam egyedül. Ekkor az egyik testvér felhívta Michaelt. Egyáltalán nem figyeltem, de véletlenül hallottam, hogy Michael azt mondja: „Tartsd lenyomva ezt a billentyűt anélkül, hogy elengednéd, és be kell tudnod lépni a beállítási felületre.” Így tettem, újra beállítottam, és hamarosan kész is volt a telepítés. Később elgondolkodtam azon, hogy mit fedtem fel ebben a helyzetben, és úgy éreztem, meglehetősen észszerűtlen voltam. Egyértelműen nem tudtam, hogyan kell csinálni, de nem mertem beismerni, mert féltem, hogy mások lenéznek. Amikor mások segítséget hívtak, úgy éreztem, kétségbe vonják a képességeimet, és ellenállást éreztem. Elgondolkodva azon, amit ezzel felfedtem, némi undort éreztem magammal szemben. Azt gondoltam magamban: „Legközelebb nem szabad így takargatnom a dolgokat és álcáznom magam.”

Másnap elmentem ügyeket intézni, és egy testvér felhívott, hogy siessek vissza, mert van egy számítógép, amit össze kell szerelni, és ők nem tudják, hogyan kell. Azonnal fontosnak éreztem magam. Azt gondoltam: „Úgy tűnik, nélkülem megáll az élet! Bár még sosem szereltem össze számítógépet, van tapasztalatom a javításban, és biztosan gyorsan képes leszek átlátni az alapelveket. Később elmagyarázom nekik az alapelveket, és megmutatom nekik, hogy mégiscsak többet tudok.” Amikor hazaértem, láttam, hogy ez a számítógép más, mint amilyenekkel korábban dolgom volt, és kissé bepánikoltam, így gondolkodva: „Ha beismerem, hogy még sosem szereltem össze ilyen típusú számítógépet, vajon azt fogják mondani: »Szóval vannak dolgok, amiket ő sem tud?«, és lenéznek majd?” Így hát elmagyaráztam az összeszerelési alapelveket a korábbi tapasztalataim alapján, és elmondtam, hogyan kell működtetni, de miközben szereltem a gépet, nem voltam benne biztos, hogy jól csinálom. Annyira szorongtam, hogy izzadni kezdtem. Fel akartam hívni Liamet tanácsért, de egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy segítséget kérjek. Azt gondoltam: „A testvérek azt hiszik, értek ehhez, de ha megkérem Liamet, hogy segítsen, biztosan azt fogják gondolni, hogy nem elég jók a készségeim. Vajon akkor is nagyra tartanának? Akkor is hozzám fordulnának segítségért? Nem, nem hagyhatom, hogy a testvérek lenézzenek. Majd rájövök erre magamtól. Meg kell tudnom oldani.” Így hát olvastam a kézikönyvet, miközben a korábbi módszeremet használva csatlakoztattam a vezetékeket, hogy teszteljem. De amint csatlakoztattam a vezetékeket és bekapcsoltam a gépet, füst szállt fel a számítógépházból, én pedig gyorsan kihúztam a kábelt. Charlie testvér megkérdezte: „Mi történt?” Elvörösödtem, és azt mondtam: „Lehet, hogy rosszul dugtam be a vezetékeket, és kiégettem az alaplapot.” Hogy mentsem a helyzetet, azt mondtam: „Hozok egy multimétert, hogy megnézzem, kiégett-e.” Amikor visszaértem a szobába, kavarogtak a gondolatok a fejemben, és azt gondoltam: „Hogy történhetett ez? Nemcsak hogy nem sikerült összeszerelnem a gépet, de még az alaplap is kiégett. Annyira szégyellem magam! Senkinek sem akarok a szemébe nézni. Ha tudtam volna, hogy ez lesz, felhívtam volna Liamet tanácsért, és ez nem történt volna meg.” Minél többet gondolkodtam ezen, annál jobban bántam, amit tettem, és legszívesebben felpofoztam volna magam. Amikor kijöttem a szobából, Charlie már Liammel beszélt telefonon, és Liam elmondta neki, hogyan csatlakoztassa a vezetékeket. A megoldás valójában nagyon egyszerű volt, de nekem nem jutott eszembe. Abban a pillanatban hatalmas bűntudatot éreztem, és azt gondoltam: „Ha csak hagytam volna, hogy valaki eligazítson, nem tévedtem volna tévútra, de most, hogy az alaplap kiégett, ki kell cserélnünk. Emiatt a testvérek csak később tudják használni a gépet a kötelességeikhez.”

Később elgondolkodtam, és feltettem magamnak a kérdést: „Milyen romlott beállítottságot fedtem fel ebben a két esetben, a rendszerbeállítás és a számítógép-összeszerelés során?” Beszéltem az állapotomról egy testvérrel, és ő rámutatott: „Amikor egy kicsit értünk valamihez, felsőbbrendűen viselkedünk. Ez pont olyan, mintha tűzre vetnénk magunkat, és kérnénk, hogy égessenek meg.” Ezt hallva rájöttem, hogy ez az én problémám, így hát kikerestem Isten ezzel kapcsolatos szavait. Isten azt mondja: „A teremtett lény megfelelő helyén állni és hétköznapi embernek lenni: könnyű ezt megtenni? (Nem könnyű.) Hol rejlik benne a nehézség? Ez az: Az emberek folyton úgy érzik, hogy a fejük felett rengeteg glória és titulus van. Még nagyszerű alakok vagy szuperemberek identitását és státuszát is maguknak tulajdonítják, és mindenféle megjátszott, hamis gyakorlatokba és külsőségekbe merülnek. Ha nem engeded el ezeket a dolgokat, ha a szavaidat és a tetteidet mindig ezek a dolgok korlátozzák és irányítják, akkor nehéznek fogod találni, hogy bemenj Isten szavának a valóságába. Az is nehéz lesz, hogy ne légy türelmetlen a megoldásokat illetően azzal kapcsolatban, amit nem értesz, és hogy gyakrabban vidd Isten elé ezeket az ügyeket, és őszinte szívet ajánlj fel Neki. Ezt nem leszel képes megtenni. Ez azért van, mert a státuszod, a titulusaid, az identitásod és minden efféle dolog egyszerűen hamis és valótlan, ellentétes Isten szavaival és ellentmond azoknak, ezek a dolgok pedig úgy megkötöznek téged, hogy nem tudsz Isten elé járulni. Mit nyersz azzal, ha státuszra, titulusra és egy bizonyos identitásra törekszel? A valóságban semmit sem nyersz vele. Ez nem tud ellátni téged az igazságvalósággal, és nem teheti lehetővé számodra, hogy megéld a normális emberi mivoltot. Továbbá arra is késztethet, hogy mesterien álcázd magad – intelligenciát színlelj, hírességnek vagy nagyszerű alaknak, rátermettnek, bölcsnek tettesd magad, úgy tégy, mintha mindent tudnál és mindenre képes lennél. Eléri, hogy mások imádjanak és csodáljanak téged. Minden problémájukkal hozzád fognak jönni, rád támaszkodnak és felnéznek rád. Így ez olyan, mintha tűzre tennéd magad perzselődni. Mondjátok meg Nekem, jó érzés a tűzön sülni? (Nem.) Nem érted, de mégsem mered megmondani, hogy nem érted. Nem látod át, de nem mered megmondani, hogy nem látod át. Nyilvánvalóan hibát követtél el, de nem mered beismerni. A szíved gyötrődik, de nem mered azt mondani: »Ez alkalommal tényleg az én hibám, adósa vagyok Istennek és a testvéreimnek. Olyan nagy veszteséget okoztam Isten házának, de nincs bátorságom kiállni mindenki elé és beismerni.« Miért nem mersz beszélni? Azt hiszed: »Meg kell felelnem annak a hírnévnek és glóriának, amelyet a testvéreim adtak nekem, nem árulhatom el az irántam táplált nagyrabecsülésüket és bizalmukat, még kevésbé azokat a lelkes elvárásokat, amelyeket annyi éven át támasztottak felém. Ezért továbbra is színlelnem kell.« Mi származik abból, ha így álcázod magad? Úgy tűnik, mintha elérted volna a célodat, hogy nagyszerű alakká vagy szuperemberré válj, miközben mindenki nagyra tart és imád téged, a testvérek pedig hozzád fordulnak és a tanácsodat kérik, bármilyen problémájuk is van, sőt, felnéznek rád és rád támaszkodnak ezekben az ügyekben, mintha semmit sem lehetne elintézni nélküled. Valójában azonban ez nem így van; csak a zavaros fejű emberek imádnak téged, és idővel mindenki tisztán lát téged. Az igazságvalóság nélkül meddig tarthat az álcád? Továbbá, ahogyan elfoglalod azt a státuszt és megállás nélkül fenntartod az álcádat, ha csak egy kicsit is óvatlan vagy, elszólod magad – hát nem gyötör ez téged legbelül? Természetesen egyesek nem érzik ezt a gyötrődést. Egy antikrisztus nem érzi ezt a gyötrődést. Ehelyett gyönyörködik benne, azt gondolva, hogy státusza minden más felett áll. Egy átlagos, normális ember azonban érzi a gyötrelmet, amikor a tűzön perzselődik. Úgy érzi, ő semmi, akárcsak egy közönséges ember. Nem hiszi, hogy erősebb másoknál. Nemcsak azt gondolja, hogy semmilyen gyakorlati munkát nem tud elvégezni, hanem még azt is, hogy a gyülekezet munkáját is késleltetni fogja és késlelteti Isten választott népét is, úgyhogy felvállalja a felelősséget és lemond. Az ilyen ember értelmes. Ez könnyen megoldható probléma? Az értelmes embereknek könnyű megoldani ezt a problémát, de nehéz azoknak, akikből hiányzik az értelem. Ha a státusz megszerzése után szégyentelenül élvezed a státusz előnyeit, ami azt eredményezi, hogy felfednek és kiiktatnak a valódi munkavégezés elmulasztása miatt, akkor magadnak köszönheted ezt, és megérdemled, amit kapsz! Egy csepp szánalmat vagy együttérzést sem érdemelsz. Miért mondom ezt? Azért, mert ragaszkodsz ahhoz, hogy előkelő helyen állj. Te teszed magadat a tűzre perzselődni. Saját magad okoztad a sebedet” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). Isten szavai lelepleztek, amitől mélyen elszégyelltem magam. Hogy fenntartsam a státuszomat az emberek szemében, folyamatosan álcáztam magam, és hamis látszatot keltettem. Bár értettem valamelyest a javításhoz, valójában még sosem szereltem össze számítógépet. Amikor a testvérek megkértek, hogy szereljem össze a számítógépeket, féltem, hogy lenéznek majd, ezért előre tanultam és gyakoroltam. Ekkor megértettem valamennyit a számítógép-összeszerelés alapelveiből. De sok különböző konfiguráció létezett, és nem értettem teljesen az egyes konfigurációk teljesítményét és a köztük lévő különbségeket. Hogy a testvérek ne nézzenek le, amikor olyan számítógépekkel találkoztam, amelyeket korábban még sosem állítottam be vagy szereltem össze, nem mertem beismerni, hogy nem tudom, hogyan kell csinálni. Féltem, hogy azt mondják majd: „Te elvileg értesz az elektronikai eszközökhöz, nem? Hogyhogy még egy számítógépet sem tudsz összeszerelni?” Hogy a testvérek körében fenntartsam a rólam kialakult képet, miszerint értek az elektronikához és a technológiához, folyamatosan takargattam a dolgokat, és álcáztam magam. Az első számítógépnél, bár egyértelműen nem tudtam beállítani, nem mertem beismerni az igazságot. Lehajtott fejjel próbáltam magamtól rájönni a megoldásra. Amikor egy testvér telefonált segítségért, oda sem akartam figyelni. Később, amikor egy másik számítógépet szereltem össze, még inkább a többiek fölé helyeztem magam, arra gondolva, hogy ők nem értenek hozzá, én viszont igen, ezért „tanárként” állítottam be magam, elmagyarázva az alapelveket és az összeszerelés módját. Tisztában voltam vele, hogy ez a számítógép különbözik azoktól, amelyeket korábban összeszereltem, és a korábban használt bekötési mód nem biztos, hogy működik, és gondoltam rá, hogy felhívom Liamet tanácsért, de féltem, hogy a testvérek szemében elveszítem a rólam kialakult jó képet, miszerint értek az elektronikához és a technológiához. Így hát csak kínlódtam, miközben próbáltam magyarázni a dolgokat és csatlakoztatni a vezetékeket, és végül egy fekete füstfelhő szállt fel a számítógépből. Az álcám teljesen lehullott, és nem tudtam tovább fenntartani a látszatot. Nem elég, hogy a testvérek átláttak rajtam, de még az alaplapot is kiégettem. Ez hátráltatta a testvéreket abban, hogy használják azt a kötelességeikhez. Csak Isten szavainak leleplezése által jöttem rá, hogy sátáni beállítottságban élek, és még egyetlen becsületes szót sem tudok mondani. Folyamatosan takargattam a dolgokat, és álcáztam magam, próbálva fenntartani a rólam kialakult jó képet, miszerint jártas vagyok az elektronikában és a technológiában. Azzal, hogy így álcáztam magam, nemcsak hogy nem sikerült elrejtenem a hiányosságaimat és fogyatékosságaimat, hanem végül lelepleztem, hogy ki is vagyok valójában, és mindenki láthatta, hogy valójában nem értek ehhez a technológiához. Azt is még világosabban látták, milyen csalárd és képmutató vagyok. Ennek eredményeként eljátszottam a tisztességemet. Ekkor jöttem rá, milyen ostoba voltam, hogy álcáztam magam.

Ezután tovább elmélkedtem, és megkérdeztem magamtól: „Milyen romlott beállítottság vezérelt arra, hogy mindig álcázzam magam?” Aztán elolvastam Isten szavainak ezt a szakaszát: „Milyen beállítottság az, amikor az emberek mindig takargatják, mindig szépítgetik magukat, mindig pózolnak, hogy mások nagyra tartsák őket, és ne vegyék észre a hibáikat vagy a hiányosságaikat, amikor mindig a legjobb oldalukat próbálják mutatni másoknak? Ez arrogancia, hamisítás, képmutatás, a Sátán beállítottsága, valami elvetemült dolog. Vegyük a sátáni rezsim tagjait: nem számít, mennyit harcolnak, viszálykodnak vagy ölnek a sötétben, senkinek sem szabad jelenteni és leleplezni őket. Attól félnek, hogy az emberek meglátják démoni arcukat, és mindent megtesznek, hogy elfedjék azt. Nyilvánosan mindent megtesznek, hogy tisztára mossák magukat, elmondva, mennyire szeretik az embereket, milyen nagyszerűek, dicsőségesek és tévedhetetlenek ők. Ez a Sátán természete. A Sátán természetének legfeltűnőbb jellegzetessége a trükközés és a megtévesztés. És mi ennek a trükközésnek és megtévesztésnek a célja? Hogy becsapja az embereket, annak megakadályozása, hogy lássák a lényegét és a foga fehérjét, elérve ezzel az uralma meghosszabbítását. A hétköznapi embereknek bár nincs hatalmuk és státuszuk, mégis ők is azt kívánják, hogy mások kedvező színben lássák őket, hogy nagyra tartsák és magas rangra emeljék őket az emberek a gondolataikban. Ez romlott beállítottság, és ha az emberek nem értik az igazságot, akkor képtelenek felismerni ezt. A romlott beállítottságokat a legnehezebb felismerni. Könnyű felismerni a saját hibáidat és hiányosságaidat, azonban a saját romlott beállítottságaidat nem könnyű felismerni. Azok az emberek, akik nem ismerik magukat, soha nem beszélnek a romlott állapotukról – mindig azt gondolják, hogy elég jók. És anélkül, hogy felismernék, elkezdenek felvágni: »A hitem évei alatt oly sok üldöztetésen mentem át, és oly sok nehézséget szenvedtem el. Tudjátok, hogyan kerekedtem felül mindezen?« Nem egy arrogáns beállítottság ez? Milyen szándék húzódik meg amögött, hogy mutogatják magukat? (Az, hogy az emberek nagyra tartsák őket.) Mi a céljuk annak elérésével, hogy nagyra tartsák őket az emberek? (Az, hogy státuszuk legyen az emberek elméjében.) Ha státuszod van valaki más elméjében, a vele folytatott interakcióid során, tiszteletteljes és különösen udvarias veled, amikor beszél hozzád. Mindig felnéz rád és mindenben előre enged, eláll az utadból, hízeleg és engedelmeskedik neked. Mindenben kikéri a véleményedet és engedi, hogy te hozz döntéseket. Te pedig egyfajta élvezetet lelsz ebben – úgy érzed, hogy mindenki más felett állsz és mindenkinél jobb vagy. Ez annak az érzése, hogy státuszod van valakinek a gondolataiban; minden ember szereti élvezni ezt az érzést. Ezért versengenek az emberek a státuszért, és szeretnék, ha státuszuk lenne mások gondolataiban, hogy mások becsüljék és bálványozzák őket. Ha nem származna ebből ilyen élvezetük, akkor nem törekednének a státuszra” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Isten szavaiból rájöttem, hogy a vágyat, hogy az ember mindig takargassa a dolgokat és álcázza magát, az arrogáns és csalárd beállítottság vezérli. Az arrogáns beállítottságom miatt mások csodálatára és imádatára vágyom, a csalárd beállítottságom pedig arra késztet, hogy takargassam a dolgokat és álcázzam magam a hiányosságaim és fogyatékosságaim tekintetében, és csak a jó oldalamat mutassam, hogy elnyerjem mások csodálatát. Akárcsak a KKP, amely ügyesen takargatja és szépíti a dolgokat. Bármilyen hevesek is legyenek a belső harcaik, vagy bármennyi rosszat is tettek, soha nem engedik, hogy a média beszámoljon róla, mert félnek, hogy az emberek meglátják a démoni ábrázatukat, és nem támogatják őket többé. A médiát arra is használják, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek a nagyságról, dicsőségről és helytállóságukról alkotott képük népszerűsítésére és dicsőítésére, megtévesztve és becsapva az embereket azzal a céllal, hogy örökké uralkodjanak rajtuk. Ez igazán aljas és elvetemült dolog! A számítógépek összeszerelésekor én is egy sátáni beállítottságot fedtem fel. Hogy megóvjam a büszkeségemet és a státuszomat, nem vállaltam fel, amit nem tudtam és amire nem voltam képes. Eltakartam minden hiányosságomat és fogyatékosságomat, úgy téve, mintha mindenhez értenék és mindenre képes lennék. Mindezt azért tettem, hogy mások felnézzenek rám. Vajon ez a takargatás és önmagam álcázása nem a testvérek becsapása és rászedése volt? Hát nem voltam éppoly aljas és elvetemült, mint a Sátán? Ezen elgondolkodva igazán szégyentelennek éreztem magam. Folyamatosan azon igyekeztem, hogy mások csodáljanak és imádjanak, hogy körülöttem nyüzsögjenek, mindenért hozzám forduljanak, és tisztelettel, udvariasan bánjanak velem. Amikor a testvérek felhívtak, mondván, hogy nem tudják, hogyan kell összeszerelni a számítógépet, és megkértek, hogy csináljam meg, abban a pillanatban nagyon fontosnak éreztem magam, úgy éreztem, különb vagyok náluk, és ez nagyon legyezgette a hiúságomat. Mivel élveztem ezt az érzést, mindent megtettem, hogy takargassam a dolgokat és álcázzam magam, csak hogy az emberek felnézzenek rám.

Megkérdeztem magamtól: „Ha továbbra is a hírnevet és a státuszt hajszolom, és élvezem mások csodálatát, mi lesz ennek a következménye?” Elolvastam Isten ezen szavait: „Isten semmit nem gyűlöl jobban annál, mint amikor az emberek a státuszra törekszenek, te mégis csökönyösen versengsz a státuszért, hűségesen dédelgeted és óvod, mindig megpróbálod megszerezni magadnak. Nincs-e ebben egy kis Istennel ellenséges tulajdonság? A státuszt nem Isten rendelte el az emberek számára; Isten biztosítja az igazságot, az utat és az életet az emberek számára, hogy végül megfelelő színvonalú teremtett lénnyé váljanak, egy kicsi és jelentéktelen teremtett lénnyé – ne pedig olyasvalakivé, akinek státusza és tekintélye van, és akit emberek ezrei tisztelnek. Így pedig, bármilyen szempontból tekintünk is rá, a státuszra való törekvés a pusztulásba vezető út. Nem számít, mennyire észszerű is a mentséged a státuszra való törekvésre, ez az út akkor is rossz, és Isten nem hagyja jóvá. Bármilyen keményen próbálkozol és bármilyen nagy árat fizetsz is, ha státuszra vágysz, Isten nem fogja neked megadni azt; ha Isten nem adja meg neked, elbuksz a megszerzéséért folytatott harcban, ha pedig tovább harcolsz, csak egy kimenetel lesz: Fel leszel fedve és ki leszel iktatva – a pusztulásba vezető úton fogsz járni. Érted ezt, ugye?” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten szavai világosan megfogalmazzák a hírnév és a státusz hajszolásának természetét és következményeit. A hírnév és a státusz folyamatos hajszolása lényegében szembeszegülés Istennel, amely zsákutcához vezet. Mivel mi, emberek, csak apró teremtett lények vagyunk, Istent kell imádnunk, és Őrá kell felnéznünk, megfelelően, becsületesen és engedelmesen végezve a kötelességeinket. Ez az a lelkiismeret és józan ész, amellyel az embernek rendelkeznie kell. Isten azért fejezte ki az igazságot az utolsó napokban, hogy a szavai beleivódjanak az emberekbe, és az életünkké váljanak, lehetővé téve számunkra, hogy megéljük a normális emberi mivoltot, és megfelelő színvonalú teremtett lényekké váljunk. Isten nem akarja, hogy az emberek a hírnévre, a státuszra vagy mások csodálatára törekedjenek a kötelességük végzése közben. Ha folyamatosan álcáznám magam, és a hírnévre meg a státuszra törekednék, és nem tartanék bűnbánatot, nem változnék meg, és nem gyakorolnám az igazságot, akkor végül Isten biztosan felfedne és kiiktatna. Arra gondoltam, hogy az Isten házából kizárt legtöbb antikrisztus hírnévre és státuszra törekedett. Nem haboztak kárt okozni, valamint súlyosan akadályozni és megzavarni a gyülekezet munkáját, ami végül a kizárásukhoz vezetett. Felismerve a probléma súlyosságát, imádkoztam Istenhez; hajlandó voltam fordítani az állapotomon, hogy többé ne az emberek csodálatára törekedjek, hanem ehelyett becsületesen, apró teremtett lényként viselkedjek.

Később elolvastam egy másik szakaszt Isten szavaiból: „Ha nem akarod, hogy a státusz béklyói és korlátai gyötörjenek, fel kell adnod mindezeket a címeket és dicsfényeket, és el kell mondanod a testvéreidnek a valós állapotodat és a szíved gondolatait. Hadd lássák a hiányosságaidat és elégtelenségeidet; így képesek lesznek helyesen kezelni téged, nem tartanak majd túl nagyra és nem néznek majd fel rád, neked pedig nem kell álcáznod magad. Aztán, miután megnyíltál és feltártad a valós állapotodat, nem érzed majd a szívedet biztosabbnak és felszabadultabbnak? Miért járnál ilyen nehéz teherrel a válladon? Ha megmutatod a valós helyzetedet, a testvérek valóban le fognak nézni téged? Valóban elhagynak téged? Egyáltalán nem. Ellenkezőleg, a testvérek elismernek és csodálnak majd, amiért van bátorságod a szívedből beszélni. Azt fogják mondani, hogy becsületes ember vagy. Ez egyáltalán nem fog akadályozni téged a gyülekezeti munkában, és a legkisebb negatív hatással sem lesz rá. Ha a testvérek valóban látják, hogy nehézségeid vannak, kezdeményezni fogják, hogy segítsenek neked, és együttműködjenek veled. Hát nem így lenne? (De igen.) Mindig álcázni magad, hogy mások nagyra tartsanak, hihetetlenül ostoba dolog. A legjobb megközelítés az, ha hétköznapi ember vagy, és hétköznapi szíved van, és képes vagy egyszerű módon megnyílni Isten választott népe előtt, és gyakran szívből jövő beszélgetéseket folytatni velük – és ha bárki nagyra tart, bókol neked, túlzott dicsérettel illet, vagy hízelgő dolgokat mond neked, azt nem fogadod el; ezeket a dolgokat mind el kell utasítani. [...] Hogyan kellene gyakorolnod, hogy hétköznapi ember legyél, közönséges, normális ember? Először is, meg kell tagadnod és elengedned azokat a dolgokat, amelyekhez ragaszkodsz, amelyekről azt gondolod, hogy olyan jók és értékesek, valamint azokat a felszínes, szép szavakat, amelyekkel mások csodálnak és dicsérnek téged. Ha a szívedben tisztában vagy azzal, hogy miféle ember vagy, mi a lényeged, mik a gyarlóságaid, és milyen romlottságot fedsz fel, akkor ezt nyíltan közölnöd kellene más emberekkel, hogy láthassák, mi a valódi állapotod, mik a gondolataid és mi a véleményed, hogy tudják, milyen ismereted van az ilyen dolgokról. Bármit is teszel, ne színlelj, ne vegyél fel álarcot, ne rejtsd el saját romlottságodat és gyarlóságaidat mások elől, hogy senki ne tudhasson azokról. Ez a fajta hamis viselkedés akadály a szívedben, és egyben egy romlott beállítottság is, és meggátolhatja az embereket a bűnbánatban és a változásban. Imádkoznod kell Istenhez és el kell gondolkoznod az olyan hamis dolgokon, mint a dicséret, amelyet másoktól kapsz, a dicsőség, amellyel elhalmoznak, és a koronák, amelyeket rád aggatnak, valamint boncolgatnod kell azokat. Látnod kell azt a kárt, amelyet ezek a dolgok okoznak neked. Ha így teszel, ismerni fogod saját mértékedet, öntudatra teszel szert, és többé már nem látod majd magad szuperembernek vagy valami nagyszerű alaknak. Amint ilyen önismereted van, könnyűvé válik elfogadnod az igazságot, a szívedbe fogadnod Isten szavait, és amiket Isten kér az embertől, elfogadnod a Teremtő üdvösségét, könnyű lesz rendíthetetlenül hétköznapi embernek lenned, olyasvalakinek, aki becsületes és megbízható, és könnyű lesz normális kapcsolatot kialakítanod közted – egy teremtett lény – és Isten, a Teremtő között. Pontosan ez az, amit Isten kér az emberektől, és ez olyasvalami, ami teljesen elérhető számukra” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). Isten szavai helyreigazították a téves elképzeléseimet és nézőpontjaimat, és megmutatták a gyakorlás útját. Korábban mindig aggódtam, hogy ha felfedem a hiányosságaimat és a fogyatékosságaimat, az emberek lenéznek majd, ezért mindig takargattam a dolgokat, és álcáztam magam. Az igazság azonban az volt, hogy még ha álcáztam is magam, és nem szóltam semmit, a testvérek már akkor is látták, ki vagyok valójában, és ha becsületesen beszélnék, és feltárnám a hiányosságaimat, nem néznének le. Ehelyett látnák, hogy azt gyakorolom, hogy becsületes ember legyek, amit tisztelnének és helyeselnének. Én azt választottam, hogy takargatom a dolgokat és álcázom magam, és nem mertem felfedni azt, amit nem tudtam és amire nem voltam képes. Ennek eredményeként, amikor kiderült az igazság, nemcsak hogy nem nyertem el a testvérek csodálatát, de bolondot is csináltam magamból, ami ellenszenvet és megvetést váltott ki másokból. Most rájöttem, hogy a nézőpontom helytelen és ostoba volt, és hogy szembe kell szállnom ezekkel a gondolatokkal, és Isten szavai szerint kell gyakorolnom. Valójában a normális embereknek mind megvannak a maguk hiányosságai és fogyatékosságai. Még ha valaki sok éven át dolgozott is egy adott területen, és nagy szakértelemre tett szert benne, akkor is vannak olyan helyzetek, amikor nem tud valamit. A hiányosságok és fogyatékosságok nem olyasmik, amik miatt szégyellnünk kellene magunkat. Ha valaki mindent tudna, és mindenre képes lenne, az már emberfeletti lenne. Ezenkívül, mivel azt hittem, hogy a csoportban én értek a legjobban az elektronikához, és ehhez még mások dicsérete is társult, elkezdtem felsőbbrendűen viselkedni, de szakmai szempontból még mindig csak az alapokat ismertem. Visszagondolva, amikor Liam itt volt, ő jobban értett az elektronikai eszközökhöz, és hozzá képest én sokkal kevésbé voltam jártas. Ennek ellenére még neki is tanácsot kellett kérnie hozzáértőbb testvérektől bizonyos eszközökről, amiket nem értett, ami még nyilvánvalóbbá tette az én tudásbeli hiányosságaimat. Tehát bárhogy is nézzük, nem lett volna szabad felmagasztalnom magam. Ehelyett megfelelően szembe kellett volna néznem a hiányosságaimmal és fogyatékosságaimmal és nyíltnak lenni mindenkivel, hogy megérthessenek. Ez lett volna az észszerű viselkedés.

Később elromlott egy másik eszköz, és egy testvér megkért, hogy segítsek megjavítani. Miután átnéztem, úgy ítéltem meg, hogy egy alkatrész hibás, és kicseréltem, de a tesztelés után még mindig nem működött. Egy darabig még dolgoztam rajta, de továbbra sem tudtam megjavítani. Akkor arra gondoltam: „Rosszul ítéltem meg a problémát? Fel kellene hívnom Michaelt tanácsért? Ő korábban többet dolgozott ilyen típusú berendezésekkel, szóval talán már találkozott ezzel a problémával.” De aztán arra gondoltam: „Ha ezt nem tudom megoldani, és segítséget kell kérnem, a testvérek biztosan azt fogják gondolni, hogy nem vagyok elég képzett, és többé nem fognak felnézni rám. Nem hagyhatom, hogy lenézzenek. Ha tovább próbálkozom, biztosan magamtól is rájövök.” Amikor ez a gondolat megfordult a fejemben, rájöttem, hogy megint próbálom takargatni a dolgokat és álcázni magam, ezért magamban imádkoztam: „Istenem! Nem sokat dolgoztam ilyen típusú géppel, és nem tudom biztosan, hogy hol a hiba. Félek, hogy a testvérek lenéznek, és megint álcázni akarom magam. Istenem, kérlek, vezess, hogy becsületes ember legyek, hogy szembe tudjak nézni a hiányosságaimmal és fogyatékosságaimmal, és aktívan segítséget kérjek másoktól.” Az ima után felhívtam Michaelt, hogy tanácsot kérjek. A tanácsát követve ellenőriztem és azonosítottam a probléma gyökerét, és gyorsan megoldottam azt. Az, hogy így gyakoroltam, megkönnyebbülést és nyugalmat hozott számomra. Egyrészt nem hátráltattam a testvéreket abban, hogy használják az eszközt a kötelességeikhez, másrészt tudatosan gyakoroltam egy keveset az igazságból azzal, hogy nem takargattam a dolgokat, és nem álcáztam magam újra. Isten szavainak útmutatása volt az, ami megadta a helyes célt, amire törekednem kell. Kész vagyok törekedni az igazságra és gyakorolni azt, becsületesen végezni a kötelességeimet, és megfelelő színvonalú teremtett lénnyé válni.