2020 májusában vezető voltam a gyülekezetben. Csen Tan nővér volt a társam, és mi feleltünk a gyülekezet munkájáért. Hogy megkönnyítsük a munka nyomon követését, megosztottuk egymás közt a feladatokat. Én feleltem az evangéliumi munkáért, míg Csen Tan az öntözési és tisztogatási munkáért. Akkoriban a munka követelményei miatt további evangéliumi munkásokat és öntözőket kellett keresnünk. Csen Tan és én megbeszéltük az ügyet, majd külön indultunk embereket keresni és megszervezni a munkát. Néhány nappal később Csen Tan visszaérkezett egy összejövetelről, és nagyon izgatottan elmesélte, hogy sikerült néhány viszonylag jó képességű testvért beosztania az újonnan érkezettek öntözésére. Amint ezt meghallottam, aggódni kezdtem. Azt gondoltam: „Ha te mindegyiküket az újonnan érkezettek öntözésére osztottad be, akkor velem mi lesz? Nekem még mindig nincs elég emberem embereim az evangéliumi munkára! Később a te munkád már el lesz rendezve, de mi lesz, ha az enyém lemarad? Úgy tűnik, nekem is sürgősen evangéliumi munkásokat kell találnom, és meg kell szerveznem az evangéliumi munkát. Különben, ha a munkám nincs jól elvégezve, mit fognak gondolni rólam a felsőbb vezetők és a testvérek? Nem fogják azt mondani, hogy nem végeztem tényleges munkát?” Ezért, amikor később összegyűltem a testvérekkel, csak és kizárólag az evangéliumi munkáról beszéltem. Nem összpontosítottam arra, hogy az öntözési munkáról beszéljek. Csak akkor említettem meg röviden, mellékesen, amikor az összejövetel már majdnem véget ért, de a szívemet nem adtam bele. Bár hallottam, hogy a testvérek azt mondják, az öntözési munka nehézségekbe ütközött, nem vettem róla tudomást, és nem vállaltam közösséget a problémák megoldása érdekében. Azt gondoltam magamban: „Az öntözési munka Csen Tan felelőssége. Neki kell megoldania ezeket a problémákat. Amíg én elvégzem azt a munkát, amiért én felelek, és jól csinálom, más nem számít. Nem foglalkozhatok túl sokat más dolgokkal.” Amikor jelentést tettünk a munkánkról, láttam, hogy aok azz öntözők, akiket Csen Tan talált, mind viszonylag jó képességűek, míg az én evangéliumi munkásaim átlagos képességűek. Némi ellenállást éreztem: „A jó képességű munkások mind az újonnan érkezettek öntözésére lettek beosztva, míg az én munkásaim mind átlagosak. A munkám eredményeit ez biztosan befolyásolni fogja. Később, ha az öntözési munka jobb eredményeket hoz, mint az evangéliumi munka, nem fogok rosszabbnak tűnni Csen Tannál? Mit fognak gondolni rólam a vezetők?” Amikor erre gondoltam, nagyon aggódni kezdtem, és szerettem volna találni még néhány jó képességű testvért, akik teherérzettel végzik a kötelességüket, hogy hirdessék az evangéliumot. Eszembe jutott két nővér, akik korábban az újonnan érkezetteket öntözték. Korábban áthelyezték őket, mert nem viseltek terhet a kötelességük teljesítése során, és jelenleg otthon voltak, hogy lelki csendességet tartsanak, és elgondolkodjanak magukon. Volt egy prédikátor is, akit korábban elbocsátottak. Mostanra mindannyian szereztek némi ismeretet önmagukról, és mindannyian végezni akarták a kötelességüket, így beoszthattam őket az evangélium hirdetésére. Aztán eszembe jutott, hogy hiány van öntözőkből, mert mostanában sok újonnan érkezett csatlakozott a gyülekezethez. Számos gyülekezetben nem volt senki, aki öntözni tudta volna az újonnan érkezetteket, így helyénvalóbb lett volna az újonnan érkezettek öntözésére osztani be az új embereket. Utána viszont meggondoltam magam. „Ha ők mind elmennek az újonnan érkezetteket öntözni, nekem továbbra is emberhiányom lesz az evangéliumi munkámban. Később, ha a munkám eredményei nem javulnak, nem fog úgy tűnni, hogy nem vagyok elég alkalmas a munkára? Mit fognak gondolni rólam a felsőbb vezetők? Ráadásul az evangélium hirdetése is nagyon fontos most. Ha nincs elég ember az evangélium hirdetésére, az sem lesz jó.” Amikor ezt végiggondoltam, sürgősen beosztottam a három nővért, hogy azonnal hirdessék az evangéliumot. Később néhány újonnan érkezett nem lett időben megöntözve az öntözők hiánya miatt, és körülbelül egy tucat újonnan érkezett elhagyta a gyülekezetet. Csen Tan emiatt szorongott, aggódott, és nagyon el volt csüggedve. Én is vádoltam magam legbelül. Úgy éreztem, hogy felelőtlen voltam a munkát illetően, és nem mutattam semmilyen szeretetet Csen Tan iránt. Ha Csen Tan és én képesek lettünk volna egyetértésben beosztani az embereket és együttműködve dolgozni, az újonnan érkezettek nem mentek volna el azért, mert nem öntözték meg őket időben, és Csen Tan nem csüggedt volna el ennyire. De aztán az is eszembe jutott: „Az öntözési munka Csen Tan felelőssége – nekem nem ez az elsődleges felelősségem. Amíg a saját munkámat ellátom, más nem számít.” Így nem szorongtam és nem aggódtam az öntözési munkában felmerülő problémák miatt.

Egy nap levél érkezett a felsőbb vezetőktől, amelyben sürgettek minket, hogy haladjunk gyorsabban a gyülekezet tisztogatási munkájával. Láttam, hogy mivel Csen Tan egészsége megromlott, és más munkával volt elfoglalva, soha nem tudta se nyomon követni, se végrehajtani a tisztogatási munkát. Azt gondoltam magamban: „Ha ezt a munkát nem hajtják végre azonnal, akkor biztos késedelmet fog szenvedni. Talán nekem kéne nyomon követnem és végrehajtanom.” De aztán meggondoltam magam: „A tisztogatási munka Csen Tan felelőssége. Még ha jól is csinálom, nem fogják az én eredményemnek tekinteni. Ráadásul az evangéliumi munkában most nagyon nagy a pörgés. Ha elmegyek és nyomon követem a tisztogatási munkát, mi lesz, ha ez késlelteti az evangéliumi munkát, és a felsőbb vezetők megmetszenek engem?” Amikor ezt végiggondoltam, arra jutottam, nem kellene elmennem. Aznap éjjel hirtelen megfájdult a fejem, mintha szét akarna robbanni. Rájöttem, hogy talán Isten fegyelmez, amiért túl önző voltam, és nem akartam foglalkozni a tisztogatási munkával. Sietve imádkoztam Istenhez bűnbánatomban: „Drága Istenem! Tudom, hogy a tisztogatási munka nem tűr halasztást, de mivel ez a munka Csen Tan felelőssége, nem akarok belefolyni. Egyszerűen túl önző és aljas vagyok! Hajlandó vagyok fellázadni a hús-vér testem ellen, hogy a lehető leggyorsabban nyomon kövessem és végrehajtsam a tisztogatási munkát.”

Másnap reggel még mindig szörnyen fájt a fejem. Rákényszerítettem magam, hogy befejezzem a tisztogatási munka végrehajtását, és fokozatosan elmúlt a fejfájásom. Amikor visszaértem, elgondolkodtam magamon. Elolvastam Isten ezen szavait: „Isten házában mindazok, akik az igazságra törekednek, egységesek Isten előtt, nem megosztottak. Mindannyian közös célért dolgoznak: a kötelességük teljesítéséért, a rájuk eső munka jó elvégzéséért, az igazságalapelvek szerinti cselekvésért, hogy azt tegyék, amit Isten megkövetel, és eleget tegyenek az Ő szándékainak. Ha a te célod nem ennek a kedvéért, hanem a saját érdekedben van, a saját önző vágyaid kielégítéséért, akkor ez a romlott sátáni beállítottság feltárulása. Isten házában az emberek az igazságalapelvek szerint teszik a kötelességeiket, míg a nem hívők tetteit a sátáni beállítottságuk irányítja. Ez két nagyon különböző ösvény. A nem hívők a saját terveiket dédelgetik, mindegyiküknek megvannak a saját célkitűzései és tervei, és mindenki a saját érdekeiért él. Ezért van az, hogy mindannyian harcolnak minden kis nyereségért és egyetlen centit sem hajlandóak engedni. Megosztottak, nem egységesek, mivel nem közös cél vezérli őket. A tetteik mögött ugyanaz a szándék és természet húzódik meg. Mindannyian saját magukkal törődnek. Ebben nem az igazság uralkodik; ami mindebben uralkodik és irányít, az a romlott sátáni beállítottságuk. Romlott sátáni beállítottságuk irányítja őket, és képtelenek uralkodni magukon, így egyre mélyebbre süllyednek a bűnben. Isten házában, ha a tetteitek mozgatórugója, indítéka, alapelvei és módszerei semmiben sem különböznek a nem hívőkétől, ha titeket is a romlott sátáni beállítottságotok manipulál, irányít és ural, és ha a tetteitek mozgatórugója a saját érdekeitek, hírnevetek, büszkeségetek és státuszotok, akkor a kötelességetek végzésének módja semmiben sem fog különbözni attól, ahogyan a nem hívők teszik a dolgokat” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavaiból rájöttem, hogy azok az emberek, akik igazán hisznek Istenben és törekednek az igazságra, képesek keresni az igazságot és az alapelvek szerint cselekedni. Amikor másokkal együttműködve végzik a kötelességüket, nincs bennük semmi személyes önzés és vágy. Mindent azért tesznek, hogy jól végezzék a kötelességüket, és eleget tegyenek Istennek. Ezzel szemben a nem hívők a sátáni beállítottságuk szerint élnek. Csupán a saját érdekükben cselekszenek, és a saját terveket dédelgetnek, amikor másokkal dolgoznak. Versengenek, féltékenykednek és viszálykodnak a hírnév és a nyereség érdekében, gátlástalanul a személyes céljaikat hajszolják, egymást pedig kihasználják és becsapják. Isten szavaihoz mértem saját viselkedésemet. Jól tudtam, hogy hiány van öntözőkből, és hogy az újonnan érkezettek egy részét nincs, aki öntözze, és jól tudtam, hogy Csen Tan emiatt szorong és aggódik. Azonban azért, hogy megvédjem a saját hírnevemet és státuszomat, az újonnan érkezők öntözésében jó embereket önkényesen az evangélium hirdetésére osztottam be. Ez azt eredményezte, hogy néhány újonnan érkezett elment, mert nem öntözték meg őket időben, ami kárt okozott az öntözési munkában. Világosan tudtam, hogy Csen Tan egészsége nem jó, nem követi nyomon és nem hajtja végre azonnal a tisztogatási munkát, és hogy nekem kellene a lehető leggyorsabban végrehajtanom ezt a feladatot. Azonban féltem, hogy ha figyelmet és energiát fordítok erre a feladatra, az hátráltatni fogja az evangéliumi munkát, és ha később az evangéliumi munka eredményei romlanak, rossz színben fogok feltűnni. Ezért inkább végignéztem, ahogy a tisztogatási munka késedelmet szenved, ahelyett, hogy belefolytam volna. Visszatekintve a tetteimre, tényleg nem cselekedtem másképp, mint a nem hívők. A nem hívők teljes mértékben a Sátán világi ügyekre vonatkozó filozófiája szerint cselekszenek. Rendkívül önzők és aljasok. Csak a saját érdekeik foglalkoztatják őket, és egyszerűen nem törődnek azzal, hogy mások élnek-e vagy halnak. Bár elvileg hívő voltam, pontosan úgy beszéltem és cselekedtem, mint egy nem hívő. Minden cselekedetemmel a saját érdekeimben mesterkedtem. Csak a saját hírnevem és státuszom védelmével törődtem. Csak a saját felelősségi körömbe tartozó munkával foglalkoztam, a többivel egyáltalán nem, és abszolút nem vettem figyelembe a gyülekezet munkájának egészét. Tétlenül néztem, ahogy a gyülekezet munkája kárt szenved, anélkül, hogy bármit is éreztem volna. Tényleg végtelenül önző és aljas voltam! Az emberség és észszerűség legcsekélyebb jelét sem mutattam! Összhangban volt Isten szándékaival, hogy így végeztem a kötelességemet?

Később úgy kezeltem a helyzetet, hogy ettem és ittam Isten vonatkozó szavait. Isten ezen szavait olvastam: „Az antikrisztusoknak nincs lelkiismeretük, józan eszük és emberi mivoltuk. Nemcsak hogy szégyenérzet nélküliek, hanem van egy másik jellemzőjük is: szokatlanul önzőek és aljasak. Az »önző és aljas« szó szerinti jelentését nem nehéz felfogni. Azt jelenti, hogy az illető semmi mást nem keres, csak a hasznot. Ha valami a saját érdekeit érinti, akkor beleadja a szívét-lelkét, szenved és árat fizet érte, valamint gondolatot és energiát fordít rá. Ha valami nem kapcsolódik a saját érdekeihez, akkor szemet huny felette és nem vesz tudomást róla; hagyja, hogy mások azt tegyenek, amit akarnak – még ha valaki akadályozást vagy zavarást idéz is elő, figyelmen kívül hagyja, és azt gondolja, hogy semmi köze hozzá. Szépen fogalmazva ez azt jelenti, hogy a maga dolgával törődik, de pontosabb azt mondani, hogy ez a fajta ember aljas, alantas és hitvány – »önzőnek és aljasnak« jellemezzük őt. [...] Függetlenül attól, hogy milyen munkáért felelősek, az antikrisztusok soha nem törődnek Isten házának érdekeivel. Csak arra gondolnak, hogy az a munka a saját érdekeikre hatással van-e, és csak arra az előttük lévő kis munkára gondolnak, amely a hasznukra van. Számukra a gyülekezet elsődleges munkája pusztán olyasvalami, amit ők a szabadidejükben végeznek. Egyáltalán nem veszik komolyan. Csak akkor mozdulnak, amikor cselekvésre ösztökélik őket, csak azt teszik, ami nekik tetszik, és csak olyan munkát végeznek, amely a saját hatalmuk és státuszuk fenntartásának érdekét szolgálja. Az ő szemükben bármely, Isten háza által elrendezett munka, az evangéliumterjesztési munka és Isten választott népének életbe való belépése lényegtelen. Nem számít, milyen nehézségeik vannak másoknak a munkájuk terén, hogy milyen problémákat azonosítottak vagy jelentettek nekik, hogy mennyire őszinték a szavaik, az antikrisztusok nem foglalkoznak vele, nem avatkoznak bele, mintha annak semmi köze sem lenne hozzájuk. Akármilyen nagy problémák merülnek is fel a gyülekezeti munkában, az teljesen hidegen hagyja őket. Még ha közvetlenül előttük is van egy probléma, felületesen foglalkoznak csak vele. Csak amikor a Fennvaló közvetlenül megmetszi őket és utasítja őket egy probléma rendezésére, akkor végeznek vonakodva egy kis valódi munkát, és játszanak színjátékot a Fennvalónak. Ezután továbbra is a saját ügyeikkel foglalatoskodnak. Ami az egyház munkáját illeti, a fontos ügyeket, amelyek az összképhez kapcsolódnak, nem törődnek ezekkel a dolgokkal és figyelmen kívül hagyják őket, sőt, még akkor sem kezelik a problémákat, amikor felfedezik azokat. Függetlenül attól, milyen ügyeket hoznak fel mások, felületesen válaszolnak és hímeznek-hámoznak, csak nagy vonakodással foglalkoznak az ügyekkel. Hát nem az önzőség és aljasság megnyilvánulása ez? Továbbá, bármilyen kötelességet is végeznek az antikrisztusok, mindig azt mérlegelik, hogy reflektorfénybe kerülhetnek-e; amíg egy kötelesség növelheti a hírnevüket, addig törik a fejüket, és megpróbálnak minden lehetséges módot kitalálni arra, hogy megtanulják, hogyan kell csinálni és végrehajtani. Amíg mások fölé kerekedhetnek, addig elégedettek. Bármit is csinálnak vagy bármin is gondolkodnak, minduntalan csak a saját hírnevükre, nyereségükre és státuszukra gondolnak. Bármilyen kötelességet végeznek, csak azon versengenek, hogy kiderüljön, ki a felsőbbrendű, ki nyer, és kinek van nagyobb tekintélye. Csak azzal törődnek, hány ember bálványozza őket és néz fel rájuk, hány ember hallgat rájuk és követi őket. Soha nem beszélgetnek az igazságról, és nem oldanak meg valódi problémákat. Soha nem fontolják meg, hogyan végezzék úgy a kötelességüket, hogy az alapelvek szerint kezeljék a dolgokat, és nem gondolkodnak el azon sem, hogy van-e bennük odaadás, eleget tettek-e a felelősségeiknek, hogy vannak-e eltérések, mulasztások vagy problémák a munkájukban, azt pedig még kevésbé fontolják meg, hogy mik Isten követelményei és mik Isten szándékai. A legcsekélyebb figyelmet sem fordítják mindezekre a dolgokra. Csak a hírnév, a nyereség és a státusz érdekében temetkeznek a munkájukba, és azért, hogy a saját ambícióikat és vágyaikat kielégítsék. Hát nem az önzőség és aljasság megnyilvánulása ez? Ez teljesen leleplezi azt a tényt, hogy a szívük tele van ambíciókkal, vágyakkal és észszerűtlen követelésekkel, és hogy minden cselekedetüket az ambícióik és vágyaik irányítják. Bármit is tesznek, a cselekedeteik indítéka és forrása a saját ambícióikból, vágyaikból és észszerűtlen követeléseikből származik. Ez az önzőség és aljasság archetipikus megnyilvánulása” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik exkurzus: Az antikrisztusok jellemének és beállítottságlényegének összefoglalása (Első rész)). Miután elolvastam Isten szavait, rájöttem, hogy az antikrisztusok önzők és aljasok, és hiányzik belőlük a lelkiismeret és az észszerűség. Bármennyi áldozatot is hoznak, és bármennyire feláldozzák magukat az Istenbe vetett hitükben és kötelességteljesítésükben, csak a saját hírnevükért és státuszukért tesznek erőfeszítést, és egyáltalán nem védik a gyülekezet munkáját. A saját megnyilvánulásaimra gondolva rájöttem, hogy ugyanúgy viselkedtem, mint az antikrisztusok. Hogy elnyerjem a vezetők csodálatát, folyton összehasonlítottam a kötelességem eredményeit azzal, amit Csen Tan elért. Hogy javítsam a munkám eredményeit, és megvédjem a saját hírnevemet és státuszomat, még ha jól tudtam is, hogy hiány van öntözőkből, elhallgattattam a lelkiismeretemet, és szembementem az alapelvekkel, és az újonnan érkezők öntözésében jó embereket osztottam be az evangélium hirdetésére. Saját uralmam alá vontam az embereket, hogy a hírnevemet és státuszomat szolgálják, és egyáltalán nem vettem figyelembe a gyülekezet munkájának egészét. Ez azt eredményezte, hogy néhány újonnan érkezett elment, mert nem öntözték meg őket időben. Ráadásul hosszú ideig néztem, ahogy a gyülekezet tisztogatási munkája megreked anélkül, hogy nyomon követték vagy végrehajtották volna, és a még csak arra se fordítottam energiát, hogy érdeklődjek felőle. Igazán önző, kapzsi, aljas és rosszindulatú voltam, a lelkiismeret és észszerűség legkisebb szikrája sem volt meg bennem. A testvérek megválasztottak vezetőnek, így tekintettel kellett volna lennem Isten szándékaira, és a testvérekkel egy szívvel és lélekkel kellett volna védenem a gyülekezet munkáját, hogy több embert hozhassunk Isten házába, hogy elfogadják Isten üdvösségét. Azonban úton-útfélen a Sátán világi ügyekre vonatkozó filozófiája szerint éltem, olyan mérgek szerint, mint: „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”, és „emelkedj a többiek fölé és tűnj ki”. Az volt az alapelvem, hogy mindent magamért, a saját hasznomra tegyek. Csak a saját érdekeimért mesterkedtem, és a hírnevemet és státuszomat védtem. Bár láttam, hogy az újonnan érkezettek elmennek, a gyülekezet munkája kárt szenved, és láttam Csen Tan, a társam negatív állapotát, érzéketlen maradtam. Olyan hideg és szívtelen voltam! Látva, hogy a megnyilvánulásaim egy antikrisztusi beállítottságot fedtek fel, felismertem, hogy tényleg az antikrisztusok útját járom! Amikor ezt megértettem, megbánás töltött el, és gyűlöltem magam. Bűnbánóan imádkoztam Istenhez, és hajlandó voltam keresni az igazságot, hogy feloldjam a saját romlott beállítottságomat.

A lelki csendességem során olvastam Isten ezen szavait: „Isten oly nagyszerű munkát végzett az igazság kifejezésével és az emberek megmentésével, és szívének az utolsó vércseppjét is beletette ebbe. Isten nagyon komolyan veszi ezt a legigazságosabb ügyet; szívének az utolsó vércseppjét is ezekért az emberekért áldozta, akiket meg akar menteni, minden reményét is ezekbe az emberekbe helyezi, valamint a hatezer éves irányítási tervéből nyerni kívánt végeredmények és dicsőség is mind ezeken az embereken valósul majd meg. Ha valaki Isten ellen szegül, szembeszáll ennek az ügynek az eredményével, megzavarja vagy tönkreteszi azt, Isten vajon meg fog bocsátani neki? (Nem.) Sérti ez vajon Isten természetét? Ha folyton azt mondod, hogy Istent követed, az üdvösségre törekedsz, elfogadod Isten átvizsgálását és vezetését, valamint elfogadod Isten ítéletét és fenyítését és aláveted magad azoknak, ám miközben ezeket a szavakat mondod, mégis akadályozod, megzavarod és tönkreteszed a gyülekezet különféle munkáját, a zavarásod, akadályozásod és tönkretételed miatt pedig, amiatt, mert hanyagolod, illetve elmulasztod a kötelességet, vagy az önző vágyaid miatt és a saját érdekeidre való törekvés céljából ártasz Isten háza érdekeinek, a gyülekezet érdekeinek és egyéb szempontok sokaságának, egészen addig a pontig, hogy súlyosan megzavarod és tönkreteszed Isten házának munkáját, akkor hogyan kellene Istennek mérlegelnie a sorsodat az életed könyvében? Hogyan kellene jellemezni téged? A méltányosság azt diktálja, hogy meg kell büntetni téged. Ezt úgy hívják, hogy azt kapod, amit megérdemelsz. Mit értetek most? Milyenek az emberek érdekei? (Elvetemültek.) Az emberek érdekei valójában a túlzó vágyaik. Őszintén szólva ezek mind kísértések, csupa illúzió, és mind csali, amelyeket a Sátán az emberek megkísértésére használ. A hírnévre, nyereségre és státuszra való törekvés és az ember saját érdekeire való törekvés – ez a Sátánnal való együttműködés és gonoszkodás, és ez Isten ellen szól. Isten munkájának akadályozása érdekében a Sátán különféle környezeteket szervez, hogy megkísértse, megzavarja és félrevezesse az embereket, és megakadályozza az embereket Isten követésében, hogy képtelenek legyenek alávetni magukat Istennek, és ehelyett a Sátánnal működjenek együtt és őt kövessék, és szándékosan felkeljenek, hogy megzavarják és tönkretegyék Isten munkáját. Nem számít, hogyan közli Isten az igazságot, az ilyen emberek akkor sem térnek észhez. Nem számít, milyen sokat metszi meg őket Isten háza, akkor sem fogadják el az igazságot. Egyáltalán nem vetik alá magukat Istennek, hanem ragaszkodnak ahhoz, hogy a dolgok az ő saját módjukon történjenek, és kedvük szerint cselekedjenek. Ennek eredményeképp megzavarják és tönkreteszik a gyülekezet munkáját, súlyos hatást gyakorolnak a gyülekezet különféle munkájának előrehaladására, valamint óriási kárt okoznak Isten választott népének életbe való belépését illetően. Ez túl nagy bűn és Isten biztosan megbünteti az ilyen embereket” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Első rész)). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem: Isten természete nem tűri, hogy az ember megsértse. Isten lelkiismeretesen fáradozott azon, hogy megmentsen és megnyerjen egy csoport embert. Ha azért végezzük a kötelességünket, hogy fenntartsuk a saját érdekeinket, és ezzel kárt okozunk a gyülekezet munkájában, azzal csak a Sátán szolgáiként cselekszünk, és ez pusztításhoz és romboláshoz vezet. Ez gonosztett és Istennek való ellenállás. Az ilyen típusú embert Isten elítéli és megbünteti. Felmerült bennem: milyen szerepet játszottam a kötelességem teljesítése során? Gyülekezetvezetőként nemcsak hogy nem jártam élen a gyülekezet munkájának védelmében, de kihasználtam a kötelességvégzés adta lehetőséget, hogy hírnevet és státuszt keressek, és hogy az emberekkel a hírnévért és az előnyökért harcoljak. Ez akadályozta és megzavarta a gyülekezet munkáját. Csen Tannak és nekem társakként kellett volna végeznünk a gyülekezeti munkát. Felügyelnem és védenem kellett volna a gyülekezet minden feladatát, hogy a gyülekezet munkája zökkenőmentesen haladjon. Ezek voltak a szerepkörömből fakadó kötelességek, és becsületbeli kötelességem volt nem kibújni ez alól a felelősség alól. Megosztottuk a munkáért való felelősséget, hogy javítsuk a munkánk hatékonyságát, és jobban dolgozzunk, de ettől még én is felelősséggel tartoztam azért a munkáért, ami a nővértársam felelősségi körébe tartozott: nem bújhattam ki a felelősségem alól, ha problémák merültek fel a gyülekezet bármely feladatában. Azonban önző és kapzsi voltam. Amikor felosztottuk a feladatainkat, nem dolgoztam csapatként a nővéremmel. Az alapelvekkel ellentétes módon osztottam ki az emberek kötelességeit, hogy megvédjem a saját hírnevemet és státuszomat. Ez azt eredményezte, hogy az újonnan érkezők elmentek az öntözés hiánya miatt, és nagymértékben ártott a gyülekezet munkájának. Ezenkívül Isten háza többször is utasított minket, hogy a tisztogatási munkát a lehető leghamarabb be kell fejezni, hogy az álhívők, a gonosz emberek és az antikrisztusok ki legyenek takarítva a gyülekezetből. Így Isten választott népe jó gyülekezeti életet élvezhetne, és az életük gyorsan fejlődne. Azonban, bár láttam, hogy a tisztogatási munkát nem követik nyomon és nem hajtják végre, nem voltam hajlandó belefolyni. Nemde ez azt jelentette, hogy hagytam a gonosz embereket és az antikrisztusokat a gyülekezetben maradni, és folytatni a gonosztetteket és a zavarkeltést? Elgondolkodva mindazon, amit felfedtem és amit tettem, rájöttem, hogy semmi sem a gyülekezet munkájának védelmét szolgálta, és nem is azt, hogy eleget tegyek Istennek. Mindez lázadás volt Isten ellen és ellenállás Istennek, és gyülekezet munkájában csak akadályozást és zavart okozott. A Sátán szerepét játszottam a gyülekezet munkájának megzavarásában és szétverésében. Szembenálltam Istennel! Isten természete nem tűri, hogy az ember megsértse. Ha nem tartok bűnbánatot és nem változom meg, akkor végül Isten elítél és megbüntet. Amikor erre gondoltam, félelem fogott el amiatt, amit tettem, és bűnbánóan imádkoztam Istenhez: „Drága Istenem! A kötelességem végzése során csak a személyes hírnevemet és státuszomat védtem, és megzavartam a gyülekezet munkáját. Ez valóban undort és gyűlöletet váltott ki Belőled. Istenem, hajlandó vagyok bűnbánatot tartani, és harmonikusan együttműködni Csen Tannal, hogy egyetértésben, jól végezzük a kötelességünket.”

Később Isten még több szavát olvastam: „Ne mindig saját magadért tegyél dolgokat, és ne fontolgasd állandóan a saját érdekeidet; ne gondolj a saját büszkeségedre, hírnevedre, illetve státuszodra, és ne fontolgasd a személyes érdekeidet! Mindenekelőtt Isten házának az érdekeit kell figyelembe venned, elsősorban ezekkel kell törődnöd. Figyelembe kell venned Isten szándékait, és mindenekelőtt annak az átgondolásával kezdd, hogy volt-e tisztátalanság a kötelességed végzésében, hogy odaadó voltál-e, elvégezted-e a felelősségeidet, minden tőled telhetőt megtettél-e, és vajon teljes szívvel gondoltál-e a kötelességedre, valamint az egyház munkájára. Fontolóra kell venned ezeket a dolgokat. Ha gyakran gondolsz rájuk és világosan megérted, akkor könnyebb lesz jól végezned a kötelességedet. Ha gyenge a képességed, ha felszínes a tapasztalatod, vagy ha nem vagy jártas a szakmádban, akkor előfordulhat a munkádban hiba vagy hiányosság, és lehet, hogy nem érsz el jó eredményeket, de attól még minden tőled telhetőt megtettél. Nem a saját önző vágyaidat, illetve preferenciáidat elégíted ki. Ehelyett folyamatosan az egyház munkájának és Isten háza érdekeinek szenteled a figyelmedet. Lehet, hogy a kötelességedben nem érsz el jó eredményeket, azonban rendbejön a szíved. Ha pedig mindezek tetejében képes vagy az igazságot keresni a kötelességedben felmerülő problémák megoldásához, akkor megütöd a mércét a kötelességed teljesítésében, és ezzel egyidőben be tudsz majd lépni az igazságvalóságba. Ezt jelenti az, hogy bizonyságtételed van” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságainak levetésével nyerheti el az ember). Isten szavai gyakorlati utat mutattak nekem. Megértettem, hogy az embernek helyes szándékból kell végeznie a kötelességét, el kell engednie a személyes érdekeit, és a gyülekezet munkáját és Isten választott népének érdekeit kell előtérbe helyeznie. Csak akkor gyakorolja az igazságot és tesz bizonyságot, ha így végzi a kötelességét. Isten házában semmilyen munkát nem végezhet el egyetlen ember egyedül. A testvéreknek mindig ki kell egészíteniük egymás hiányosságait, harmonikusan együtt kell működniük, és el kell nyerniük a Szentlélek munkáját ahhoz, hogy jól elvégezzék a munkát. Rájöttem, hogy nem lehetek továbbra is ilyen önző és aljas. Partnerségben kell dolgoznom a nővéremmel, függetlenül attól, hogy melyik munkáért melyikünk a felelős. Csak az ilyen módon végzett munka lesz összhangban Isten szándékaival. Ezért megnyíltam Csen Tan előtt, beszéltem neki az állapotomról és arról, mit értettem meg önmagammal kapcsolatban. Azt is javasoltam, hogy a jövőben minden munkát együttműködve végezzünk, bármelyikünk is felelős érte, és ha problémákba vagy nehézségekbe ütközünk, együtt keressük az igazságot azok megoldására. Csen Tan boldogan beleegyezett. Később Csen Tan és én észszerűen beosztottuk a munkásokat a gyülekezet munkájának szükségletei szerint. Áthelyeztünk két, öntözésben jó nővért, hogy menjenek és öntözzék az újonnan érkezetteket. Ez enyhítette az öntözők hiányának problémáját.

Ettől az időtől kezdve Csen Tan és én felosztottuk a feladatainkat, de továbbra is csapatként dolgoztunk. Bármelyikünk is felelt egy adott munkáért, mindig megbeszéltük és együtt szerveztük meg. Ha valamilyen problémát nem láttunk tisztán, imádkoztunk, és együtt kerestük a vonatkozó igazságokat a megoldására. Bár néha még mindig azzal szembesültem, hogy olykor feltárulnak helytelen szándékaim, képes voltam tudatosan imádkozni Istenhez és gyakorolni az igazságot. Egy este azt a munkát terveztem végezni, amiért felelős voltam, de váratlanul Csen Tan megemlítette, hogy az öntözési csapatvezető rossz lelkiállapotban van. Nem tudta, hogyan oldja meg ezt, és megkért, menjek el vele az összejövetelre, hogy segítsek a közösségben és a probléma megoldásában. Azt gondoltam magamban: „Ha elmegyek veled az összejövetelre, akkor késedelmet fog szenvedni a munkám, nem? Ráadásul, ha segítek neked megoldani ezt a problémát, a te munkád jobb eredményeket mutat majd, én viszont lemaradok. Akkor nem az lesz, hogy téged fognak csodálni?” Amikor erre gondoltam, rájöttem, hogy a hozzáállásom helytelen, és sietve imádkoztam magamban Istenhez. Eszembe jutott Isten néhány szava, amelyet korábban olvastam: „Ne mindig saját magadért tegyél dolgokat, és ne fontolgasd állandóan a saját érdekeidet; ne gondolj a saját büszkeségedre, hírnevedre, illetve státuszodra, és ne fontolgasd a személyes érdekeidet! Mindenekelőtt Isten házának az érdekeit kell figyelembe venned, elsősorban ezekkel kell törődnöd. Figyelembe kell venned Isten szándékait” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságainak levetésével nyerheti el az ember). Azonnal felébredtem. A gyülekezet munkáját kell előtérbe helyeznem, el kell engednem a személyes érdekeket, és jól kell végeznem a saját kötelességemet. Ezután sietve elmentem az összejövetelre a nővéremmel. Az összejövetel és a közösség révén helyrehoztuk az öntözési csapatvezető állapotát, a szívem pedig békére és nyugalomra talált.