Egy 2004. júniusi napon, délután fél kettő körül én és két másik nővér épp szunyókáltunk, amikor hirtelen vagy tucatnyi rendőr rontott be az ajtón. Ránk parancsoltak, hogy guggoljunk a sarokba, és anélkül, hogy igazolták volna magukat, elkezdték átkutatni a házat. A ház minden zugát átkutatták, és végül találtak egy sor CD-t, Isten szavait tartalmazó könyveket, egy mobiltelefont és egy 200 000 jüanos adományról szóló nyugtát. Ezután a rendőrök bekísértek minket a megyei Közbiztonsági Hivatalba. Magamban imádkoztam Istenhez, kérve Őt, hogy adjon hitet és erőt, és segítsen, hogy szilárdan megálljak a bizonyságtételemben, hogy ne váljak júdássá, és ne áruljam el Őt. Ezután egy rendőrtiszt kihallgatott, megkérdezte a nevemet, és hogy hol lakom. Egy szót sem szóltam, mire ő odarontott hozzám, megragadta a hajamat, és lekevert hét-nyolc nagy pofont. Fogcsikorgatva mondta: „Azt hiszed, hallgathatsz, mi? Majd én szóra bírlak!” Olyan erősen megütött, hogy megszédültem, és égett az arcom. Aztán egy másik rendőr utasított, hogy álljak a falnál úgy, hogy odanyomom az orromat, de a testemet tartsam távol, és közben nyújtsam ki a karjaimat oldalra vállmagasságban. Több mint egy órán át álltam így, a kimerültségtől szakadt rólam a víz, a hátam úgy fájt, mintha el akarna törni, a karjaim pedig annyira sajogtak és olyan nehezek voltak, hogy alig bírtam ki.

Aznap este a rendőrség egy vendégházba vitt, és még aznap éjjel megkínoztak, hogy vallomásra bírjanak. Leültettek a betonpadlóra kinyújtott lábbal, előrenyújtott, vállszélességben tartott karral; előre kellett néznem, és nem volt szabad lenéznem. Nem hajlíthattam be a karomat, a felsőtestemnek pedig egyenesnek kellett maradnia. Ezután a nevemről faggattak, hogy hol lakom, és mikor kezdtem hinni Mindenható Istenben. Nem szóltam semmit, mire az egyik rendőr elővette a 200 000 jüanos adományról szóló nyugtát, és azt mondta: „Hol van a 200 000 jüan? Ki vele! Már mindent tudunk rólad, és te vezető vagy a gyülekezetben, úgyhogy mondd el az igazat!” Amikor ezt hallottam, kicsit megijedtem, mert mivel megtalálták az adományról szóló nyugtát, és tudták, hogy vezető vagyok, nem fognak könnyen elengedni, és nem tudtam, mi lesz a következő kínzás. Ekkor eszembe jutottak Isten szavai: „Nem kell félned ettől meg amattól; nem számít, mennyi nehézséggel és veszéllyel szembesülhetsz, képesnek kell lenned szilárdan megmaradni Énelőttem, gátló körülményektől nem korlátozva, hogy akaratom akadálytalanul végrehajtható legyen. Ez a te kötelességed, [...] Ne félj; Velem mint támaszoddal ki tudná valaha is eltorlaszolni az utadat?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 10. fejezet). Isten szavai hitet adtak. Isten minden dolog felett szuverén, és bármilyen kegyetlenek is a rendőrök, Isten kezében vannak, és tudtam, hogy amíg Istenre tekintek, Rá hagyatkozom, és szilárdan Mellette állok, Isten elvezet engem a Sátán legyőzéséhez. Amikor erre gondoltam, már nem féltem annyira. Közvetlenül ezután a rendőrök tovább vallattak, arról kérdezgettek, hogy hol van a gyülekezet pénze, és kik a felső vezetők. Mindvégig hallgattam. Az egyik rendőrtiszt feldühödve a kézfejemre tette az elektromos sokkolót, és elkezdett rázni az árammal, de nem volt szabad mozognom közben. A kezem kontrollálhatatlanul remegett, és minél jobban remegtem, ő annál intenzívebben rázott az árammal. Minden áramütésnél megrázkódott az egész testem, és felüvöltöttem kínomban. Aztán a rendőrtiszt a lábszáramra lépett, és az elektromos sokkolóval áramütéseket adott végig a lábfejemen, amitől a lábszáram ösztönösen összerándult. A rendőr tovább faggatott: „Ki vele! Hol van a 200 000 jüan?” Még mindig nem szóltam semmit. Dühbe gurult, és rázott az árammal, ahol ért, az állkapcsomon, a hátamon és a tarkómon. Amikor a tarkómat rázta árammal, olyan érzésem volt, mintha valami kemény tárggyal nagy erővel fejbe vágtak volna. A fájdalom elviselhetetlen volt, és forgott velem a világ. Amikor az állkapcsomat rázta az árammal, remegtek az ajkaim, a fogaim pedig összekoccantak. Ösztönösen a földre rogytam, hogy védjem magamat. A rendőrtiszt teljesen kikelt magából, megragadta a galléromat, és visszarángatott ülő helyzetbe. Aztán fogott egy távirányítót, és vagy tucatszor megütötte vele az arcom mindkét oldalát. Miközben ütlegelt, dühösen rám kiáltott: „Meglátjuk, meddig bírsz csendben maradni! Nem hiszem el, hogy kőből vagy!” Végül belefáradt az ütlegelésbe, és megparancsolta, hogy üljek vissza felemelt karokkal ugyanabba a helyzetbe, mint azelőtt. Valahányszor a testtartásom nem felelt meg az elvárásainak, az elektromos sokkolóval áramütést mért a kezemre és a lábamra, az arcomat pedig a távirányítóval meg magazinokkal ütötte. Ez így ment tovább, miközben a rendőrök éjfélig kínoztak. Miután a rendőrök így ráztak az árammal és ütlegeltek, gyengének éreztem magamat a szívemben. Mivel közvetlenül a letartóztatásom után így megkínoztak, fogalmam sem volt, milyen más kínzásokat vetnek még be ellenem. Nem tudtam, hogy kibírom-e. Ezért arra gondoltam: „Talán ha mondok nekik valami lényegtelent, elkerülhetek némi szenvedést, és nem kell ilyen elviselhetetlen kínokat átélnem.” De aztán meggondoltam magam: „Ha beszélek, nem válok-e júdássá?” Ebben a pillanatban eszembe jutottak Isten szavai: „Azokkal szemben, akik a legcsekélyebb hűséget sem mutatták Irántam a nyomorúság idején, nem leszek többé irgalmas, mert irgalmasságom csak eddig terjed. Nem kedvelek továbbá senkit, aki egyszer már elárult Engem, és még kevésbé szeretnék azokkal társulni, akik elárulják barátaik érdekeit. Ez az Én természetem, függetlenül attól, hogy ki az illető” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Készíts elegendő jócselekedetet rendeltetési helyedhez). Isten szavai vezettek, és megértették velem, hogy Isten igazságos természete nem tűri a sértést, és hogy Isten gyűlöli azokat, akik elárulják Őt. Ha elárulnám Istent, mint egy júdás, csak azért, hogy elkerüljem a testi szenvedést, akkor örök bűnössé válnék, aki megérdemli Isten átkait. Amikor erre gondoltam, elhatároztam, hogy elviselem a fájdalmat, és azt gondoltam: „Bármennyire is kínoznak a rendőrök, szilárdan megállok a bizonyságtételemben, hogy megszégyenítsem a Sátánt.”

Másnap a rendőrség egy másik szállodába vitt, és a betonpadlóra ültettek, ugyanabban a testhelyzetben, mint korábban. Egy harmincas éveiben járó rendőr lépett oda hozzám, és lekevert néhány nagy pofont, megpróbált nyomást gyakorolni rám, hogy áruljam el a teljes nevemet, a címemet, és hogy kik a felső vezetők. Istent káromló szavakat is mondott. Látva, hogy még mindig nem szólalok meg, dühösen felkapott egy elektromos sokkolót, és áramütést mért a tenyeremre, a kézfejemre, a tarkómra és az állkapcsomra. Olyan erősen sokkolt, hogy imbolyogtam, ahogy a földön ültem. Aztán bedugta az elektromos sokkolót az ingujjamon keresztül, és mindkét karomra áramütéseket mért. A karjaim kontrollálhatatlanul rángatóztak, én pedig a földre zuhantam, és felkiáltottam fájdalmamban. Ezután a lábszáramra lépett, bedugta a sokkolót a nadrágszáramba, és áramütéseket mért a lábamra. Körülbelül öt perc elteltével teljesen erőtlenül a földre rogytam. Elöntött a veríték, a lábaim és a karjaim pedig sajogtak és zsibbadtak voltak. A fájdalom igazán elviselhetetlen volt. Ekkor a rendőr megragadott a galléromnál fogva, és ülő helyzetbe rángatott. Levette a bőrcipőjét, és többször arcon vágott vele. Ütlegelés közben gúnyolódott rajtam: „Hiszel Mindenható Istenben, ugye? Akkor miért nem ment meg az Istened?” Olyan csúnyán megvertek, hogy csillagokat láttam, és lángolt az arcom. A padlóra zuhantam, és egyáltalán nem tudtam mozdulni. Féltem, hogy nem leszek képes elviselni a rendőrség brutális kínzását, ezért a szívemben csendben Istenhez imádkoztam: „Istenem, túl kicsi az érettségem. Kérlek, adj hitet és elszántságot a szenvedéshez, hogy szilárdan megállhassak a Melletted való bizonyságtételben.” Ebben a pillanatban eszembe jutott egy szakasz Isten szavaiból: „Ne félj ettől meg attól, a seregek Mindenható Istene biztosan veled lesz; Ő a ti tartalék erőtök, és Ő a ti pajzsotok” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 26. fejezet). Isten szavai hitet és erőt adtak. Isten szuverén minden felett, Ő irányít mindent, és Ő a támaszom és segítségem. A rendőrök is Isten kezében vannak, így nem volt mitől félnem. Elhatároztam, hogy bármennyit is szenvedek, vagy bármennyire is kínoznak, Istenre fogok hagyatkozni, hogy szilárdan megálljak a bizonyságtételemben.

Látva, hogy még mindig nem szólalok meg, a rendőrök enyhébb taktikához folyamodtak velem szemben. Aznap délután 5 óra körül egy ötvenes éveiben járó rendőr odajött hozzám, és nyugodt hangon így szólt: „Nem kell ennyire makacsnak lenni. Ha elmondod nekünk, amit tudsz, ígérem, hogy hazamehetsz. Csak hiszel Istenben, igaz? Ez nem olyan nagy ügy. Ha egyszerűen elmondod, amit tudsz, hazamehetsz, és élheted tovább az életedet. Nézz magadra, igazán nem éri meg ennyit szenvedni a hitedért. Pontosan tudod, milyen rossz érzés az az elektromos sokkoló. Gondold át alaposan a lehetőségeidet!” Azt gondoltam magamban: „Mióta letartóztattak, a rendőrök vernek, szidnak és áramütéseket mérnek rám, de ez az ember nem volt olyan durva velem. Érzem, hogy itt a Sátán cselvetései működnek.” Ebben a pillanatban eszembe jutottak Isten szavai: „Népemnek mindenkor résen kell lennie a Sátán ravasz cselszövéseivel szemben, őrizve Értem az Én házam kapuját; [...] hogy elkerüljék azt, hogy a Sátán csapdájába essenek, amikor már túl késő lenne megbánni” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 3. fejezet). Az Isten szavaiból kapott megvilágosodás megértette velem, hogy a Sátán könyörtelenül mesterkedik. A rendőrök azért kínoztak, hogy megpróbáljanak vallomásra bírni, és rávenni, hogy adjam el a testvéreimet és áruljam el Istent, de most megváltoztatták a hozzáállásukat, és kedvesnek tettették magukat, hogy megtévesszenek. Igazán aljasok és megvetésre méltóak voltak! Kisvártatva, amikor látta, hogy nem szólalok meg, végül kimutatta a foga fehérjét, és szigorú hangon így szólt: „A Mindenható Istenbe vetett hitedet az állam nem engedélyezi, sőt, a KKP ellenzi azt. Ha nem vallasz, a gyerekeid nem járhatnak egyetemre, nem léphetnek be a seregbe, a KKP-ba, és nem lehetnek köztisztviselők... Egyáltalán nem gondolsz rájuk? A gyerekeid jövője tönkremegy miattad. Gondold meg jól!” Amikor megemlítette a gyerekeimet, szívszaggató fájdalmat éreztem: „Ha a gyerekeim nem járhatnak iskolába, vagy nem találnak jó munkát a jövőben, vajon meggyűlölnek majd?” Minél többet gondolkodtam, annál zaklatottabbnak éreztem magam. Fájdalmamban és zaklatottságomban eszembe jutott egy szakasz Isten szavaiból: „Az egész emberiségben ki az, aki a Mindenható szemében nem részesül törődésben? Ki nem él a Mindenható eleve elrendelése közepette?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 11. fejezet). Isten szavai azonnal megvilágosítottak. Gyermekeim sorsa Isten kezében van, és az, hogy milyen helyzeteken mennek majd keresztül az életben, és mennyi szenvedést kell elviselniük, mind Isten által eleve elrendeltetett. Bárhogy tombol is a nagy vörös sárkány, nem változtathatja meg a gyermekeim sorsát. Rá kell bíznom a gyermekeimet Istenre, és alá kell vetnem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek. A rendőrség a gyermekeim jövőjével próbált fenyegetni, hogy rávegyen a testvéreim eladására és Isten elárulására. Nem hagyhattam, hogy a cselvetéseik sikerrel járjanak. Este 7 óra körül a rendőrök elvittek egy vidéki rendőrőrsre, ahol a helyi rendőrök fényképeket mutattak nekem, hogy azonosítsam őket. Azt gondoltam magamban: „Soha nem fogtok rávenni, hogy eladjam a testvéreimet!” Így bármit is kérdeztek a rendőrök, csak a fejemet ráztam, és csendben maradtam. Miután megmutattak vagy egy tucatnyi fényképet, a gép hirtelen meghibásodott, és nem tudott többet betölteni, így a rendőröknek vissza kellett vinniük a szállodába. A visszaúton egy Csin vezetéknevű rendőrkapitány tovább faggatott az adománypénz hollétéről. Azt mondtam, nem tudom, hol van, mire ő dühbe gurult, és többször homlokon vágott az öklével. A fejem zúgott az ütésektől. Ahogy elhaladtunk egy-egy falu mellett, Csin megkérdezte: „Járt már itt korábban?” Én csak annyit mondtam: „Soha nem jártam még itt.” Amikor elhagytuk az utolsó kisvárost, újra megkérdezte: „Itt már biztosan jártál, ugye? Hány vendéglátó család van itt? Ha együttműködsz velünk, és segítesz elkapni valakit, elengedünk. Itt a lehetőség, hogy jóvátedd a bűneidet.” Azt gondoltam magamban: „Már így is kegyetlen kínzást szenvedtem el a kezetek alatt a letartóztatásom után. Soha nem fogom eladni a testvéreimet, hogy letartóztassák őket, és el kelljen viselniük ezt a szenvedést.” Ezért azt mondtam neki: „Eltévedtem, és fogalmam sincs, mi merre van errefelé. Nem tudom, vannak-e itt vendéglátó családok.” Hányinger gyötört az autózástól, és majdnem elhánytam magam. Féltek, hogy összehányom az autót, ezért kénytelenek voltak visszavinni. Már elmúlt este 11 óra, mire visszaértem a szállodába. A rendőrök ekkor a földre ültettek, ugyanabban a testhelyzetben, mint korábban. Előre kellett néznem, és nem hagytak aludni, öt rendőr pedig felváltva őrzött. Valahányszor lecsukódott a szemem, megráztak az elektromos sokkolóval, vagy megütöttek egy távirányítóval, vagy megrángatták a hajamat a homlokomnál. Valahányszor leeresztettem a kezemet, öngyújtóval égették a tenyeremet és az ujjaimat. Ilyen kínzásokkal telt az éjszaka.

A harmadik nap reggelén hat vagy hét rendőr vett körül, és a címemről, a teljes nevemről faggattak, és arról, hogy kik a felső vezetők. Csendben maradtam. Az egyik rendőrtiszt felkapta az egyik papucsomat, megragadta a hajamat, és erőteljesen hátrarántotta a fejemet. Aztán a papuccsal hétszer-nyolcszor arcon vágott. Miközben ütlegelt, azt mondta: „Nem vasból vagy, ma addig verünk, amíg nem beszélsz.” Aztán odaszólt a többi rendőrnek: „Ne kíméljétek!” Miután ezt mondta, dühösen elviharzott. Két rendőr megragadta egy-egy karomat, miközben egy másik rendőr a tarkómat és az állkapcsomat célozta meg az elektromos sokkolóval, és brutális áramütéseket mért rám. Minden áramütésnél akaratlanul is megremegett a testem. A rendőrök ezután bedugták a sokkolót az egyik ingujjamon keresztül, és körülbelül két percig rázták árammal a karomat. A karom kontrollálhatatlanul rázkódott az áramütésektől, majd ugyanezzel a módszerrel mértek áramütéseket a másik karomra is. Ekkorra a hajam már csuromvizes volt, és izzadság csurgott a homlokomról a szemembe. A szememet annyira elborította a veríték, hogy ki sem bírtam nyitni. Csak összeszorított fogakkal tűrtem. Amikor látták, hogy még mindig nem beszélek, a lábszáramra léptek, majd elkezdtek áramütéseket mérni a lábamra az elektromos sokkolóval. A földre rogytam, egész testemben elgyengülve, és kivert a hideg veríték. Nem volt erőm ellenállni, és csak fájdalmas sikolyokat tudtam hallatni. A rendőrök látták, hogy teljesen kimerültem, megálltak, és megkérdezték: „Na, van kedved beszélni? Ha nem, újrakezdjük az elejéről.” Rettegtem attól, hogy újra áramütést mérnek rám, így nem volt más választásom, mint megadni a címemet, a teljes nevemet és az életkoromat. Egy Vu vezetéknevű tiszt ekkor diadalmasan így szólt: „Pontosan téged kerestünk. Valaki, aki könyveket szállított, már eladott téged, és te vagy az, aki elintézte, hogy elszállítsa a könyveket. Szép kis bátorság, hogy még arra is van merszed, hogy embereket vegyél rá az Istenbe vetett hitről szóló könyvek nyomtatására. Tényleg azt hiszed, hogy futni hagyunk? Hadd mondjak valamit! Két hónapja figyelünk, és fényképeket készítettünk rólad. De sosem gondoltam volna, hogy ilyen makacs vagy! Tényleg magadnak keresed a bajt!” A rendőr szavait hallva elborított a félelem. Sosem gondoltam volna, hogy már két hónapja követnek. Ez azt jelentette, hogy mindenkit ismernek, akivel ez idő alatt kapcsolatba léptem, és nem tudtam, hogy más testvérek is belekeveredtek-e a dologba. Abban a pillanatban csak csendben imádkozni tudtam a testvéreimért, kérve Istent, hogy óvja meg őket. Ezután Vu rendőrtiszt megkért, hogy azonosítsam a testvéreimet. Felsorolta néhány nővér nevét, és megkérdezte, hogy ismerem-e őket. Én csak azt hajtogattam: „Nem ismerem őket.” Hirtelen felpattant, és többször pofon vágott, miközben káromkodva ütlegelt: „Folyton azt hajtogatod, hogy nem ismered őket, pedig te vagy a vezetőjük! Ne légy ilyen makacs! Gondold át alaposan, és vallj őszintén, különben megkeserülöd!” Csendben maradtam. Ekkor az egyik tiszt rám emelt egy elektromos sokkolót, és azt üvöltötte: „Ha nem beszélsz, megmutatom, milyen az igazi fájdalom!” Majd felemelte az elektromos sokkolót, és áramütést mért a számra. Olyan erősen megrázott, hogy megremegtek az ajkaim, az egész testem rázkódott, és önkéntelenül hátratántorodtam. Ezután még több áramütést mért az állkapcsomra. A kézfejemet is áramütésekkel sokkolta körülbelül két percig. A kezem ösztönösen visszahúzódott, a testem pedig összerándult. Ezután rálépett a lábszáramra, és az elektromos sokkolóval a lábfejemet rázta meg árammal. Olyan erős áramütéseket mért rám, hogy a lábam kontrollálhatatlanul rángatózott, én pedig felüvöltöttem kínomban. Egész testemet elöntötte a hideg veríték, és a hajam újra csuromvizes lett. A földre rogytam, és kétségbeesetten kiáltottam Istenhez a szívemben. Kértem Istent, hogy adjon erőt e szenvedés elviseléséhez. Ekkor eszembe jutottak Isten szavai: „Bármit is tesz Isten az emberekben, nekik meg kell tartaniuk azt, amivel ők maguk rendelkeznek, őszintének kell lenniük Isten előtt, és mindvégig odaadónak kell maradniuk Iránta. Ez az emberiség kötelessége. Az embereknek fenn kell tartaniuk azt, amit meg kell tenniük” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Fenn kell tartanod Isten iránti hűségedet). Isten szavai ismét hitet és erőt adtak nekem, és elszántságot és bátorságot nyertem, hogy a végsőkig harcoljak a Sátán ellen. Összeszorítottam a fogam, és továbbra sem szóltam semmit. Abban a pillanatban egy rendőrtiszt a hátam mögé lépett, és erősen hátba rúgott deréktájon. Olyan volt, mintha el akarna törni a derekam, és nyilalló fájdalom hasított belém. Ezután megparancsolta, hogy üljek vissza ugyanabba a helyzetbe. De mivel az elmúlt napokban végig úgy ültem, ahogy követelték, a karjaim annyira elnehezedtek, hogy tényleg nem bírtam felemelni őket. A rendőrtiszt őrjöngve megragadta a bilincsemet, és vadul felrántotta. Aztán hirtelen elengedte. Ezt addig folytatta, amíg teljesen le nem izzadt. Ezután többször pofon vágott, és így káromkodott: „Nem hiszem el, hogy kőből vagy. Később visszajövök érted.” Az arcom feldagadt és elzsibbadt az ütésektől, a csuklóm pedig vérezni kezdett a bilincstől. Nem sokkal később a rendőrök ugyanúgy folytatták az elektromos sokkolást, mint korábban, és addig kínoztak, amíg nem maradt erő a testemben. Úgy éreztem, mintha mindkét karom kificamodott volna, és a fájdalom elviselhetetlen volt. Aznap éjjel több rendőrtiszt felváltva őrzött, és nem hagytak aludni. Aztán hoztak papírt és tollat, és kényszerítettek, hogy írjam le az általam ismert vendéglátó családok neveit és címeit. Azt gondoltam magamban, hogy soha nem fogom eladni a testvéreimet, de igazán nem bírtam már tovább, hogy kínoznak. Ezért csak úgy tettem, mintha írnék, miközben a tollat fogtam. Azt hitték, vallani fogok, ezért aznap éjjel már nem vertek.

A negyedik napon a rendőrök látták, hogy semmit nem írtam, ezért kényszerítettek, hogy emeljem mindkét kezemet a fejem fölé, és nem engedték, hogy a karomat a fejemen pihentessem, vagy behajlítsam. Tíz percig is alig bírtam feltartani a karjaimat, amikor fájni kezdtek, és akaratlanul is szétnyíltak. A bilincs karikái szorosan a húsomba vágtak. Kevesebb mint fél óra múlva a karjaim annyira fájtak, hogy tényleg nem bírtam tovább feltartani őket. Az egyik rendőr dührohamot kapott, és nekem rontott, megragadta a bilincsemet, és erőteljesen fel-le rángatta, több mint egy tucatszor. Minden rántásnál a teljes súlyom a csuklómra nehezedett. Olyan volt, mintha késsel vágták volna fel a csuklómat. Úgy éreztem, egyszerűen nem bírom tovább. Ezért magamban Istenhez imádkoztam: „Istenem, félek a kínzástól, amit ezek a démonok okoznak, és félek, hogy talán nem leszek képes ezt elviselni, és talán elárullak Téged. Kérlek, adj hitet és erőt, és óvj meg, hogy szilárdan megállhassak a bizonyságtételemben, és megszégyenítsem a Sátánt.” Ebben a pillanatban eszembe jutott egy másik szakasz Isten szavaiból: „Ábrahám felajánlotta Izsákot – ti mit ajánlottatok fel? Jób mindent felajánlott – ti mit ajánlottatok fel? Oly sok ember áldozta fel magát, az életét adva és a vérét ontva azért, hogy az igaz utat keresse. Ti megfizettétek ezt az árat?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Móáb leszármazottai megmentésének jelentősége). Ábrahám képes volt egyetlen fiát visszaadni Istennek, Jób pedig elvesztette minden vagyonát és gyermekét, a testét pedig fekélyek borították, mégsem panaszkodott Istenre, és továbbra is képes volt dicsérni Isten szent nevét. A történelem során sok szent adta életét Isten evangéliumáért. Mindannyiuknak igaz hitük volt Istenben, és képesek voltak mindent feláldozni Érte. De én mit tettem Istenért? Amikor ilyen helyzettel szembesültem, csak félelmet és rettegést éreztem a szívemben. A múlt szentjeihez hasonlítva semmi sem voltam. Ez a gondolat mély szégyenérzettel töltött el, ugyanakkor a szívem megtelt erővel, és hitet nyertem, hogy szembenézzek a rendőrségtől elszenvedett kínzással. Magamban így imádkoztam: „Istenem, ma a kezedbe helyezem magam. Bármennyi szenvedést is kell elviselnem, szilárdan megállok a Melletted való bizonyságtételben.” Két rendőr megragadta egy-egy karomat, majd az egyik egy elektromos sokkolóval áramütést mért a tarkómra és az állkapcsomra. Aztán bedugta a sokkolót az ingujjamon keresztül, hogy a karjaimat rázza meg árammal. Ezután fogtak egy pohár vizet, és az alsó lábszáramra locsolták. Két rendőr a sípcsontomra lépett, majd az elektromos sokkolóval áramütést mértek a lábaimra. Egész testemben remegtem, és üvöltöttem a fájdalomtól. Végül már kiabálni sem volt erőm, és egyszerűen a földre rogytam. Az arcomat elborította a könnyek és az izzadság keveréke, mintha csak most húztak volna ki a vízből. Vu rendőr ekkor rám ordított: „Te vagy ennek a térségnek a gyülekezetvezetője, úgyhogy mondd meg, hol van a 200 000 jüan? Kik a felső vezetőid? Hány ember hisz ezen a környéken Mindenható Istenben? Melyik nyomdát használtátok a könyveitekhez? Ma mindent elmondasz nekem, különben pokoli fájdalomban lesz részed!” Vad és fenyegető arcukat látva, teljes szívemből gyűlöltem ezeket a démonokat! De aztán a jelenlegi helyzetemre gondoltam. Nem volt lehetőségem ellenállni, és csak annyit tehettem, hogy hagytam, hadd kínozzanak és gyötörjenek. Minél többet gondoltam erre, annál jobban féltem, és attól tartottam, hogy meghalok a kezeik között. Ebben a pillanatban eszembe jutott egy szakasz Isten szavaiból: „A világegyetem minden dolga között nincs semmi, amiben ne az Enyém lenne az utolsó szó. Létezik bármi is, ami nem az Én kezemben van?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 1. fejezet). Isten irányít mindent és szuverén minden felett, és az, hogy halálra kínoznak-e, Isten kezében van. Isten engedélye nélkül, bármilyen brutálisak is ezek a démonok, semmit sem tehetnek velem. Hinnem kellett Istenben. Arra is gondoltam, hogy Péter hogyan volt képes arra, hogy fejjel lefelé feszítsék keresztre Istenért. Képes volt fenntartások nélkül Istennek adni az életét. Halálig tartó alávetettséget ért el, és a végsőkig szerette Istent. Péter halála értelmes és értékes volt, és Péter elnyerte Isten tetszését. Péter példáját akartam követni, és még ha ez a halálomat is jelentené, szilárdan megállok az Isten melletti bizonyságtételemben.

Délután 2 óra körül a rendőrök behoztak egy köteg fényképet, és kérték, hogy egyenként azonosítsam őket. Csak azt hajtogattam, hogy ezek közül az emberek közül egyiket sem ismerem. Az egyik rendőrtiszt felkapott egy mappát, és arcon vágott vele. Olyan erősen megütött, hogy csillagokat láttam, és elnehezült a fejem. Aztán egy másik rendőr lépett oda hozzám, és annyiszor ütötte meg az arcomat, hogy már nem is számoltam. Ütlegelés közben a fogát csikorgatva mondta: „Ma kiverem belőled azt a vallomást!” Olyan csúnyán megvertek, hogy a szám szélén vér folyt, az ajkaim pedig feldagadtak. Forgott velem a világ, és csak ültem ott, mozdulatlanul. A tiszt ezután azt követelte, hogy üljek ugyanabban a helyzetben, mint korábban, de mivel az előző három napban semmit nem ettem, sem ittam, és a rendőrök kínoztak, egyáltalán nem maradt erő a testemben. Miután egy ideig feltartottam a kezemet, elkezdett leereszkedni. A rendőr ekkor fogott egy öngyújtót, a lángot az ujjaim alá tartotta, és amint lejjebb engedtem a kezem, éles fájdalmat éreztem, ahogy megégtek az ujjaim. A kezeim végül sárgára égtek, és a fájdalom olyan intenzív volt, hogy nem volt bátorságom hozzájuk érni sem. A rendőrök ezután azt mondták, hogy markoljak meg két kézzel egy elektromos sokkolót, és valahányszor leereszkedett a kezem, bekapcsolták az áramot, és az árammal megrázták a tenyeremet. Négy-öt alkalommal alkalmaztak áramütést rajtam nagyjából egy fél óra alatt. Később egy másik rendőr hozott egy körülbelül harminc centi hosszú és ujjnyi vastag bambuszpálcát, és elkezdte vele teljes erejéből ütlegelni a kézfejemet. A kezem annyira feldagadt, hogy úgy nézett ki, mint egy cipó. Sötétkék foltok borították a kezeimet, és vér szivárgott belőlük. A rendőr ekkor megragadta a bilincsemet, és vadul fel-le rángatta vagy egy tucatszor. A bilincs karikái a húsomba vágtak, és vér kezdett folyni a csuklómról. A rendőr erősen arcon vágott, miközben azt kérdezte: „Vallasz végre? Hol van a 200 000 jüan?” Nem vettem róla tudomást. Dühbe gurult, és újra megfogta az elektromos sokkolót, bedugta az ingujjamon keresztül, és áramütést mért a karomra. A fogát csikorgatva mondta: „Lássuk, milyen kemény vagy valójában!” Újra a földre rogytam, de ő ismét felrángatott, és vizet öntött az alsó lábszáramra. Aztán bedugta a sokkolót a nadrágszáramba, és a lábamat rázta meg az árammal. Olyan erősen megrázott az árammal, hogy a lábam vadul rángatózott, és önkéntelenül is próbáltam védeni a lábamat a kezemmel. Éktelen haragra gerjedve a rendőr ismételten áramütéseket mért a karomra, a lábfejemre és a kézfejemre. Végül többször erősen rátaposott a sípcsontomra. Úgy éreztem, mintha eltört volna a sípcsontom, és kínomban üvöltöttem. Csak ekkor hagyták abba a rendőrök. A földre rogytam, teljesen kimerülve. Néhány rendőr körém gyűlt és bámult. Míg egyesek rám mutogattak és gúnyolódtak, mások maguk között sugdolóztak. Teljes szívemből gyűlöltem ezeket a démonokat, de rettegtem is, hogy tovább kínoznak. Folyamatosan Istenhez kiáltottam a szívemben, kérve Őt, hogy óvjon meg és adjon útmutatást. Ebben a pillanatban eszembe jutott egy egyházi ének, amit korábban énekeltem: „Szeretném látni Isten dicsőségének napját”: „Isten buzdításával a szívemben, sosem fogok térdre borulni a Sátán előtt. Bár fejem hullhat és vérem folyhat, Isten népének gerince nem hajlik meg. Harsogó tanúságot fogok tenni Isten mellett, és megalázom az ördögöket és a Sátánt. A fájdalmat és a nehézségeket Isten rendelte el eleve, és én hűséges leszek, és alávetem Neki magam mindhalálig. Soha többé nem ríkatom meg Istent, és nem okozok aggodalmat Neki. Istennek fogom felajánlani a szeretetemet és a hűségemet, és teljesítem a küldetésemet, hogy dicsőítsem Őt” (Kövesd a Bárányt és énekelj új énekeket). Minél többet énekeltem magamban, annál erősebbnek éreztem magam. Bárhogyan is kínozzanak a rendőrök a továbbiakban, még ha megnyomorítanának vagy megölnének is, soha nem árulnám el Istent, és határozottan szilárdan megállnék az Isten melletti bizonyságtételben.

Az ötödik éjszakán Vu rendőr ismét papírt és tollat hozott, és azt mondta, írjam le a kérdéseikre adott válaszokat a papírra. Azt is hozzátette: „Írd le világosan hajnalig, különben életed hátralévő részét az elektromos sokkolóval töltöd!” Mivel öt napja nem pihentem, folyamatosan elszunyókáltam, ahogy ott ültem. Az egyik rendőr felállított, hogy éber maradjak, és valahányszor lehunytam a szemem, rám kiabáltak vagy rácsaptak a székre az elektromos sokkolóval. Rendkívül feszült voltam, és minden csapás megrémisztett. Imbolyogva álltam ott, úgy éreztem, mintha a fejem teljesen kiüresedett volna. Kettős látásom lett, a tudatom nagyon homályos volt, nem hallottam tisztán a rendőrök kérdéseit, és bármit kérdeztek, csak azt válaszoltam: „Igen.” Rettegtem attól, hogy a rendőrség manipulál, ezért erősen megcsíptem az ajkam feletti és a hüvelyk- és mutatóujjam közötti részt, és minden erőmmel próbáltam ébren maradni. Ugyanakkor folyamatosan Istenhez kiáltottam magamban: „Istenem! Már nem tudok uralkodni magamon. Rettegek, hogy elszólom magam, és eladom a testvéreimet. Kérlek, nyiss utat nekem!” Kis idő múlva láttam, hogy az engem őrző rendőrtisztek mind előre borultak és elaludtak. Rájöttem, hogy ez Isten, aki utat nyit nekem, és úgy döntöttem, hogy megszököm. Így lassan elkezdtem az ajtó felé araszolni, és nemsokára az ajtónál voltam. Óvatosan kinyitottam az ajtót, és lementem a lépcsőn, félve, hogy valami zajt csapok, ami felébreszti a rendőröket. A szívem majdnem kiugrott a helyéből, miközben ezt tettem. Amint kiértem, lélekszakadva futottam egy sikátor felé. Mivel öt nap és öt éjjel étlen-szomjan voltam és nem aludtam, tetézve a rendőröktől elszenvedett brutális kínzással, a testi erőm teljesen kimerült, és néhány lépés után a lábam elgyengült, és majdnem összecsuklottam, de attól való félelmemben, hogy a rendőrök utolérnek, kényszerítettem magam, hogy tovább fussak. Támolyogtam tovább, nem tudva, hány sikátoron vagy utcán keltem át, míg végül egy olyan udvarra értem, ahol éppen házat építettek. Aznap éjjel, mivel esett az eső, hasra feküdtem egy sarokban, egy halom törmelék között, és befedtem magam egy halom fűvel. Majd megfagytam, és egész testemben remegtem az esőben. Ebben a pillanatban hallottam, ahogy az engem üldöző rendőrök azt kiabálják: „Ha elkapjuk, még ha nem is öljük meg, de megnyúzzuk!” A rendőrök kiabálása félelemmel töltött el, és nem tudtam, mit tegyek. Folyamatosan Istenhez kiáltottam magamban: „Istenem! Mit tegyek? Istenem! Kérlek, óvj meg engem!” Visszafojtottam a lélegzetemet, és teljesen mozdulatlanul feküdtem hason. Kis idő múlva a környék fokozatosan elcsendesedett, és a feszültség a szívemben végre enyhült.

Hajnali 2 óra körül már semmilyen zajt nem hallottam magam körül, így végre ki mertem jönni. Némi nehézség árán megtaláltam egy idős nővér otthonát. Látva, hogy tele vagyok sérülésekkel, a nővér sietve vizet forralt, hogy megfürödhessek, majd hozott egy tál gőzölgő tojásos tésztát. Tudtam, hogy ez mind Isten szeretete, és annyira meghatódtam, hogy sírva fakadtam, és nem tudtam abbahagyni a sírást. A szívemben folyamatosan hálát adtam Istennek. Később a nővér vett egy kis fémfűrészt, és több mint két óra fűrészelés után végre sikerült levágnia a bilincset. Amikor a bilincs végre eltört, a nővér két kézzel fogta a csuklómat, és sírt az együttérzéstől. Több mint két hónapba telt, mire begyógyultak a sebek a csuklómon. Miután egyfolytában öt napig nem aludtam, migrénem és fülzúgásom lett. Miután annyiszor áramütéseket mértek rám az elektromos sokkolóval, rettegni kezdtem az áramtól. Nem merek hozzáérni semmilyen elektromos készülék dugójához otthon, mert a legkisebb érintésre is olyan érzésem támad, hogy áram járja át a kezemet.

A letartóztatásom ideje alatt számát se tudtam, hányszor ráztak meg árammal, és valahányszor kínoztak, fájdalmaim voltak vagy gyengének éreztem magam, a szívemben Istenhez kiáltottam és imádkoztam. Isten szavai adtak hitet és erőt. Láttam Isten szavainak hatalmát, és megtapasztaltam Isten irántam való szeretetét és oltalmát, az Istenbe vetett hitem pedig még erősebbé vált. Ugyanakkor ezen a sok kínzáson keresztül tisztán láttam a KKP Isten-gyűlölő és Istennek ellenálló ördögi lényegét is. Ez egy élő démon, amely felfalja az emberek lelkét és kínozza a testüket. Szívem mélyéből elutasítottam és fellázadtam ellene, és minden eddiginél elszántabbá váltam, hogy a végsőkig kövessem Istent!