Írta: Katrina, Egyesült Államok

Több mint 3 éve ismertem Sheilát, és jól ismertem őt. Valahányszor találkoztunk, beszélgetett velem az aktuális állapotáról. Elmondta, hogy mindig gyanakvó másokkal szemben, és sokat törődik azzal, hogy mások mit gondolnak róla. Azt is elmondta, hogy nagyon kicsinyes tud lenni, és mindig azon spekulál, hogy mire gondolnak az emberek. A legapróbb arckifejezés, hangszín vagy akár egy elejtett megjegyzés is képes volt nyugtalanítani. Nem akart ilyen lenni, de nem tehetett róla. Gyakran mondogatta magáról, hogy velejéig romlott, csalárd és nincs emberi mivolta, hogy gyűlöli, hogy mennyire nagyra értékeli a hírnevet és a státuszt, és beszéd közben sírt. Látva, hogy mennyire bánkódik és gyűlöli magát, azt gondoltam, hogy tényleg meg akar változni. Lehet, hogy ez a romlott beállítottság kicsit súlyosabb, és ez az ő Achilles-sarka, ezért nem könnyű változtatni rajta, és időbe fog telni. Szóval úgy gondoltam, tekintettel kell lennem rá. Bármennyire is lefoglalt a saját kötelességem, ha beszélgetni akart, félretettem a munkámat, és hallgattam, ahogy kiönti nekem a szívét; gyakran bátorítottam, vigasztaltam és beszélgettem vele. Az viszont érthetetlen volt számomra, hogy bár Sheila a közlésében világosan és logikusan beszélt és jól ismerte önmagát, mégis, amikor mások rámutattak a problémáira, azt gondolta, hogy megvetik őt, és negatívvá vált. Ez újra és újra megtörtént, és soha nem változott. Mi több, sok emberrel beszélt erről az állapotáról, sokszor megnyílt és sokan beszélgettek vele. Azonban még néhány év elteltével sem mutatta a javulás legkisebb jelét sem.

Emlékszem, egyszer egy felügyelő megvizsgált egy problémát, amely az újonnan érkezők öntözésével kapcsolatban merült fel nálunk, és azt mondta, nem törődünk eléggé az újonnan érkezőkkel és nem vagyunk velük eléggé türelmesek, nem beszélgetünk velük és nem nyújtunk nekik támogatást azonnal, ha nem vesznek részt az összejöveteleken, ami felelőtlenség. A felügyelő ezt az összes öntözőnek mondta, és különösebben senkit nem emelt ki. Sheila azonban azt állította, hogy leleplezte és megszégyenítette őt, így nem akart beszélni az összejövetel során. Egy másik alkalommal egy testvér a saját aktuális állapotáról beszélt, és azt mondta, hogy néha, amikor csöppet gyenge képességű testvérekkel találkozik, nem tud tisztességesen bánni velük. Folytatta a közlést a tapasztalati tudásáról és arról, hogyan változott meg és nyert belépést. Amikor azonban Sheila ezt meghallotta, azt gondolta, hogy róla beszél, és hogy a testvér becsmérli a képességét és lenézi őt. Ezt követően napokig negatív volt, elfogulttá vált a testvérrel szemben, kerülte és figyelmen kívül hagyta őt. Egy másik alkalommal, amikor munkáról volt szó, a felügyelő rámutatott egy apró problémára azzal kapcsolatban, hogy Sheila hogyan öntözi az újonnan érkezőket, ő pedig hirtelen sírni kezdett, kirohant, és csak hosszú idő elteltével tért vissza oda. Némán ült oldalt, könnyek csorogtak le az arcán, mintha mélyen megsértették volna. Miután megláttam az arckifejezését, nem hagyott nyugodni, ez az eset megzavarta az összejövetelt. A felügyelőnek végső soron nem volt más választása, mint vigasztalni és bátorítani őt, amelyet követően végül megnyugodott. A vezető ezt követően elbeszélgetett vele, és rámutatott arra, hogy túl nagyra értékeli a hírnevet és a státuszt, és mindenkinek vele kell törődnie, és rá kell figyelnie ahhoz, hogy végezze a kötelességét. Ezt még kevésbé fogadta el: egyrészt azt állította, hogy a felügyelő elfogult és tisztességtelen kritikát fogalmazott meg, közben azt is mondta, hogy neki nehéz a természete, és hogy szeretne megváltozni, de nem képes rá. Azt is hozzáfűzte: „Nincs számomra kiút. Hogyan lehet ilyen a természetem? Miért van az, hogy mindenki más jobb nálam és kevésbé bonyolult gondolatokkal van megáldva? Miért nem adott nekem Isten jó természetet?” Amikor mindezt meghallottam tőle, arra gondoltam: „Milyen akaratosan bajkeverő és észszerűtlen tőle! Hogyan panaszkodhat Istenre?” Aztán viszont azt gondoltam, hogy talán nincs jó állapotban mostanában, és csak azért mond ilyeneket, mert veszélybe került a hírneve és státusza. Talán felhagy ezzel, ha javul az állapota.

Ezután rájöttem, bárkivel is van, Sheila sokat foglalkozik a másik arckifejezésével; ha úgy véli, valaki rideg vele, vagy nem tetszik neki az adott személy által használt hangnem vagy hozzáállás, arra a következtetésre jut, hogy a szóban forgó személynek baja van vele. A vele való interakcióimban mindig nagyon óvatos voltam, mindig aggódtam, hogy valamilyen módon megsértem őt a szavaimmal, így negatívvá válik és késlekedik a kötelességével. Fullasztó volt Sheilával megpróbálni kommunikálni, és gyakran el akartam kerülni őt. Ám ezt követően azt gondoltam, hogy én is romlott vagyok, és nem kéne mindig kritikusan szemlélnem őt. Gondoskodónak kell lennem, és tekintettel kell lennem a küzdelmeire, toleránsnak és együttérzőnek kell lennem vele. Ezért kényszerítettem magam, hogy normálisan kommunikáljak vele, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne sértsem meg a büszkeségét.

Később, mivel Sheila egyáltalán nem fogadta el az igazságot, észszerűtlen volt, és nem játszott pozitív szerepet a gyülekezetben, a vezető elbocsátotta őt és úgy intézte, hogy elszigetelődjön gondolkodni. Igencsak meglepett, amikor meghallottam a hírt, mert noha Sheilát túlságosan foglalkoztatta a hírnév és a státusz, és gyakran volt gyanakvó másokkal szemben, eléggé hajlott arra, hogy megnyíljon és beszélgessen, és úgy tűnt, törekszik az igazságra. Szóval miért is kellett őt elszigetelni, hogy gondolkodjon? Csak később, egy összejövetelen kezdtem őt tisztán látni, amikor a vezetők felolvasták a testvérek értékeléseit Sheiláról, és Isten szavainak felhasználásával boncolgatták a viselkedését. Mindenható Isten azt mondja: „Azok az emberek, akik észszerűtlenek és szándékosan problémásak, csak a saját érdekeikre gondolnak, amikor cselekszenek, és azt teszik, ami nekik tetszik. Szavaik csak légből kapott érvek és eretnekségek, és érzéketlenek az észérvekre. Ádáz beállítottságuk túláradó. Senki sem mer érintkezni velük, és senki sem hajlandó az igazságról beszélgetni velük, mert félnek attól, hogy bajt hoznak magukra. Mások feszült állapotban vannak, valahányszor elmondják nekik a véleményüket, attól félve, hogy ha egyetlen olyan szót is kiejtenek, ami nem tetszik nekik, vagy nincs összhangban a kívánságaikkal, akkor belekapaszkodnak abba, és gyalázatos vádakkal illetik őket. Hát nem gonoszak ezek az emberek? Nem élő démonok ők? Akiknek ádáz a beállítottsága, és a józan esze nem ép, azok mind élő démonok. És amikor valaki kapcsolatba kerül egy élő démonnal, egy pillanatnyi figyelmetlenséggel bajba sodorhatja magát. Hát nem jelentene-e nagy bajt, ha ilyen élő démonok lennének a gyülekezetben? (De igen.) Miután ezek az élő démonok kitombolták magukat, és kiadták dühüket, egy ideig talán ember módjára beszélnek, és bocsánatot kérhetnek, de azután sem fognak megváltozni. Ki tudja, mikor fog elromlani a hangulatuk, és mikor kapnak újabb dührohamot, előadva ostoba érveiket. A dühkitörésük és a kirohanásuk célpontja minden alkalommal más és más, mint ahogyan a kirohanásuk kiváltó oka és háttere is. Vagyis bármi kiboríthatja őket, bármi elégedetlenséget kelthet bennük, és bármi dührohamot és kezelhetetlen viselkedést válthat ki belőlük. Milyen szörnyű! Milyen bosszantó! Ezek a zavarodott, gonosz emberek bármikor elveszíthetik az eszüket; senki sem tudja, hogy mire képesek. Az ilyen embereket gyűlölöm a legjobban. Mindannyiukat ki kell tisztítani – mindannyiukat el kell takarítani. Nem kívánok foglalkozni velük. Zavaros a gondolkodásuk és állatias a beállítottságuk, tele vannak ostoba érvekkel és ördögi szavakkal, ha pedig valami történik velük, akkor hevesen kiadják magukból. [...] Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan tudatában vannak saját számtalan problémájuknak, soha nem keresik az igazságot, hogy megoldják azokat, és önmaguk megismeréséről sem beszélnek, amikor másokkal beszélgetnek. Ha a saját problémáik kerülnek szóba, elterelik a szót és hamis ellenvádakkal állnak elő, minden problémát és felelősséget másokra kennek, sőt, még panaszkodnak is, hogy viselkedésük oka az, hogy mások rosszul bánnak velük. Mintha mások okoznák a dühkitöréseiket és értelmetlen bajkeveréseiket, mintha mindenki más lenne a hibás, nekik pedig egyszerűen nem lenne más választásuk, mint hogy így viselkedjenek, és ez jogos önvédelem volna. Valahányszor elégedetlenek, elkezdik levezetni a haragjukat, és ostobaságokat beszélnek, ragaszkodnak képtelen érveikhez, mintha mindenki más tévedne, mintha egyedül ők lennének a jó emberek, és mindenki más gazember volna. Bármennyit is hisztiznek, és bármennyi képtelen érvet is hoznak fel, megkövetelik, hogy szépen beszéljenek róluk. Még ha rosszat is tesznek, megtiltják másoknak, hogy leleplezzék vagy kritizálják őket. Ha akár csak egy apró hibájukra is rámutatsz, végtelen vitákba bonyolódnak veled, és akkor búcsút inthetsz a békés életnek. Miféle ember az ilyen? Olyasvalaki, aki észszerűtlen és szándékosan problémás, aki pedig így tesz, az gonosz ember” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (26.)). Isten szavai leleplezik az ésszerűtlen és bosszantó emberek viselkedését. Ők észszerűtlenül beszélnek és jelenetet rendeznek, amint valaki olyat mond vagy tesz, ami veszélyezteti az érdekeiket. Annyira ádáz beállítottságot tárnak fel, hogy mások egy idő után félnek megsérteni őket, vagy szembeszállni velük. Komolyan megzavarják a testvéreket és a gyülekezet életét. Sheila egész idő alatt ilyen volt. Amikor mások rámutattak a problémáira, nem mérlegelte, igaz-e, amit mondtak, és nem gondolkodott el rajta, inkább a hangnemükre és a hozzáállásukra figyelt. Ha nem nyerték el a tetszését, kiborult, és még ellenállást is érzett irántuk, és negatív véleményt alakított ki róluk, mivel úgy vélte, hogy bajuk van vele és lenézik őt, vagy pedig sírással adta ki magából a csalódottságát. Ezzel korlátozott másokat, akik így mindig kénytelenek voltak vagy kerülni őt, vagy tekintettel lenni rá. A felügyelőnk áttekintette az öntözési munkánk során felmerülő problémákat, hogy segítsen nekünk megváltoztatni az eltérést, és jobban végezni a kötelességeinket, de Sheila úgy vélte, a felügyelő kiemeli őt, és felhánytorgatja a múltban vétett hibáit, így előítéletet alakított ki a felügyelőről. Amikor egy testvér a saját állapotáról beszélt, és azt mondta, nem tud tisztességesen bánni az emberekkel, és elgondolkodott, hogy megismerje önmagát, Sheila azt hitte, hogy a testvér becsmérli és lenézi őt, így tudomást sem vett róla. Amikor a felügyelő rámutatott a problémákra a kötelességében, bőgni kezdett, hogy kiadja magából a sérelmeit. Így az emberek nem mertek konfrontálódni vele vagy megbántani őt, és csak nagyon óvatosan tudtak kommunikálni vele, nyugtatgatták, és mindent ráhagytak. Sheila csak ezt követően teljesítette kötelességét. Sheila évekig viselkedett így. Mindenkiről rossz véleményt alkotott, aki ártott a hírnevének vagy veszélyeztette az érdekeit. Még azt is hozzátette, azért negatív, mert mások rosszul állnak hozzá, ami az igazság teljesen észszerűtlen elferdítése. Vajon nem volt ő is egyike azoknak az észszerűtlen embereknek, akiket Isten leleplezett? Csak miután rájöttem erre, azután értettem meg, hogy Sheilának nem az az egyetlen problémája, hogy gyanakvó másokkal szemben és túlzottan foglalkoztatja a hírnév; egyáltalán nem fogadta el az igazságot, és bosszantó és észszerűtlen ember volt. Aztán elgondolkoztam azon, hogy amikor láttam, hogy Sheila gyakran beszél az állapotáról, megnyílik és beszélget a romlottságáról, boncolgatja saját magát az összejöveteleken, és még sírva is fakad és megbánást mutat, miközben a romlottságáról beszél, úgy gondoltam, hogy ő biztosan tényleg ismeri önmagát és törekszik az igazságra. Mit értettem félre?

Később, miután a testvéreimmel Isten szavairól beszélgettünk, végre kezdtem tisztán látni Sheila ún. „önismeretével” kapcsolatban. Isten azt mondja: „Amikor egyesek az önismeretükről beszélnek, csak úgy kibökik: »Ördög vagyok, egy élő Sátán, olyasvalaki, aki ellenáll Istennek. Fellázadok Ellene és elárulom Őt; vipera vagyok, gonosz ember. Megérdemlem, hogy megátkozzanak.« Vajon ez igazi önismeret? Csak általánosságokban beszélnek. Miért nem hoznak fel példákat? Miért nem tárják fel a szégyenletes dolgokat, amiket tettek, miért nem boncolgatják és vallják be azokat nyíltan? Néhány ítélőképesség nélküli ember hallja őket, és azt gondolja: »Na, ez az igazi önismeret! Még ördögként is ismerik önmagukat, és megátkozzák magukat. Milyen magasságokat értek el!« Sokan, különösen az új hívők, hajlamosak arra, hogy félrevezessék őket ezek a szavak. Azt gondolják, hogy a beszélő tiszta és van lelki megértése, hogy olyasvalaki, aki szereti az igazságot, és vezető lehet. Azonban, miután egy ideig kapcsolatban állnak vele, rájönnek, hogy az illető nem az, akinek képzelték, hanem kivételesen hamis és csalárd, ügyes az álcázásban és a színlelésben, ami nagy csalódást okoz. Mi alapján lehet úgy vélni, hogy az emberek valóban ismerik önmagukat? Nem veheted figyelembe csupán azt, amit mondanak – a kulcs az, hogy megnézd, képesek-e elfogadni az igazságot, és hogy megértése után gyakorlatba tudják-e ültetni azt. Azok, akik valóban értik az igazságot, nemcsak arra képesek, hogy igaz ismerettel rendelkezzenek önmagukról, hanem ami a legfontosabb, képesek gyakorolni az igazságot. Nemcsak beszélnek a valódi megértésükről, hanem arra is képesek, hogy valóban megtegyék, amit mondanak. Vagyis a szavaik teljesen összhangban vannak a tetteikkel. Ha szépen és értelmesen hangzik, amit mondanak, de nem teszik meg, nem élik meg azt, akkor farizeusokká váltak abban, képmutatók, és semmiképpen sem olyanok, akik igazán ismerik önmagukat. Sokan vannak, akik nagyon értelmesnek tűnnek, amikor az igazságról beszélnek, azonban nem veszik észre, amikor romlott beállítottságokat tárnak fel. Vajon az ilyen emberek ismerik önmagukat? Ha valaki nem ismeri önmagát, akkor megérti-e az igazságot? Mindazok, akik nem ismerik önmagukat, olyan emberek, akik nem értik meg az igazságot, és mindazok, akik üres szavakat mondanak az önismeretről, hamis spiritualitással rendelkeznek, hazugok. Egyesek kimondottan értelmesnek tűnnek, amikor szavakat és doktrínákat mondanak, de ami a szellemükben lévő állapotot illeti, zsibbadtak és tompák, érzéketlenek, és nem reagálnak semmilyen problémára. Azt mondhatjuk, hogy zsibbadtak, de időnként úgy hangzik, mintha a szellemük egészen éles lenne. Például, mihelyst történik valami, azon nyomban képesek megismerni önmagukat, ezt mondva: »Épp most tárult fel bennem egy elgondolás. Elgondolkodtam rajta, és rájöttem, hogy ez csalárdság volt, hogy becsaptam Istent.« Néhány ítélőképesség nélküli ember irigykedik, amikor ezt hallja, és azt mondja: »Ez az ember azonnal észreveszi, ha romlottság tárul fel belőle, képes megnyílni és beszélni arról. Olyan gyorsan reagál, éles a szelleme, sokkal jobb, mint mi. Tényleg olyasvalaki, aki törekszik az igazságra.« Ez vajon helyes módja az emberek értékelésének? (Nem.) Mi alapján kellene tehát értékelni, hogy az emberek igazán ismerik-e önmagukat? Nem csak az alapján, ami elhagyja a szájukat. Azt is meg kell nézni, hogy valójában mi nyilvánul meg bennük. A legegyszerűbb módszer az, hogy megnézzük, képesek-e gyakorolni az igazságot – ez a legmeghatározóbb. Ha képesek gyakorolni az igazságot, az azt bizonyítja, hogy valóban ismerik önmagukat, mert akik valóban ismerik önmagukat, azok bűnbánatot tanúsítanak, és csak akkor ismerik meg valóban önmagukat az emberek, ha bűnbánatot tanúsítanak” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az önismeret alapvető az igazságra való törekvéshez). Isten szavait olvasva rájöttem arra, hogy akik igazán ismerik önmagukat, el tudják fogadni az igazságot, szégyent éreznek a romlottság feltárását követően, ténylegesen megtérnek és megváltoznak utána. Ezzel szemben mások mindig a megfelelő szavakat mondják, magukat démonoknak és Sátánoknak nevezve, mintha alapos önismerettel rendelkeznének, de amikor metszéssel szembesülnek, egyáltalán nem fogadják el azt, és nem gondolkodnak el, sőt, még ismételten védekeznek is, és hamis érveket hoznak fel. Látszólag bármennyire jól hangzók a szavaik és bármennyire is ismerik önmagukat, mindez csak utánzás. Arra gondoltam, hogyan csevegett mindig Sheila az állapotáról az emberekkel, mondván, hogy túlságosan aggasztják az arckifejezések, és túlságosan korlátozza őt az emberek hangneme és hozzáállása. Azt is mondta, hogy csalárd és gyanakvó másokkal szemben. A felszínen nagyon egyenesnek és őszintének tűnt, olyannak, aki képes észrevenni saját romlottságának feltárulásait és elgondolkodni önmagán, néha még sírni is beszéd közben. Úgy tűnt, valódi megbánást érez és utálja önmagát. Ezért úgy gondoltam, hogy törekszik az igazságra. Bár évek óta beszélt ezekről a magatartásokról, soha nem tűnt úgy, hogy megváltozott volna. Csak Isten szavainak kinyilatkoztatásán keresztül értettem meg, hogy Sheila úgynevezett önismerete csak színjáték; valójában nem fogadta el az igazságot, és nem gondolkodott el a saját romlottságán. Gyakran fogalmazott meg különféle tartalmasan hangzó, de üres kijelentéseket saját magának, mondván, hogy gyenge az emberi mivolta, csalárd, rosszindulatú, és antikrisztus, akit a pokolba kell küldeni. Úgy tűnt, mintha alaposan ismerné önmagát, de amikor mások rámutattak a problémáira vagy megmetszették őt, azt a legkevésbé sem fogadta el, sőt, ellenállást mutatott és neheztelt. Még sírva is fakadt, bosszankodott és észszerűtlen volt, és vitatkozott arról, mi helyes és mi helytelen, annyira zavart másokat, hogy nem tudtak összegyűlni és rendesen végezni a kötelességüket. Komolyan zavarta a gyülekezet életét és munkáját. Korábban nem értettem az igazságot, és nem rendelkeztem tisztánlátással, így félrevezetett Sheila kifelé tanúsított magatartása, még azt is gondoltam, hogy törekszik az igazságra. Milyen zavart és ostoba voltam! Csak később jöttem rá, hogy Sheila nem azért beszélgetett másokkal az állapotáról, mert a problémái megoldása és az állapotának javítása érdekében az igazságot akarta keresni, hanem azért, mert szüksége volt valakire, akivel megoszthatja a sérelmeit, valakire, aki megvigasztalja és segít enyhíteni a szenvedését. Amikor megnyílt valakinek az állapotáról, csak zavart keltett. Ha nem bocsátották volna el és nem boncolgatták volna a viselkedését, nem nyertem volna tisztánlátást róla. Toleránsan és türelmesen bántam volna vele mint nővérrel, és talán észre sem vettem volna, hogy félrevezet és becsap. Ekkor jöttem rá, mennyire fontos Isten szavain keresztül szemlélni az embereket!

Ezt követően elolvastam Isten szavainak egy szakaszát, amelynek köszönhetően elkezdtem tisztán látni Sheila indítékait és az emberek félrevezetéséhez általa alkalmazott taktikát. Mindenható Isten azt mondja: „Hogyan lehet felismerni, hogy valaki szereti-e az igazságot? Egyrészt meg kell nézni, hogy az illető képes-e megismerni önmagát Isten szava alapján, képes-e elgondolkodni magán és igazi bűnbánatot érezni; másrészt meg kell nézni, hogy képes-e elfogadni és gyakorolni az igazságot. Ha képes elfogadni és gyakorolni az igazságot, akkor olyasvalaki, aki szereti az igazságot, és aki képes alávetni magát Isten munkájának. Ha csak elismeri az igazságot, de soha nem fogadja el vagy gyakorolja azt, ahogy egyesek mondják: »Mindent értek az igazságból, de nem tudom gyakorolni«, ez elegendő annak bizonyítására, hogy nem olyasvalaki, aki szereti az igazságot. Egyesek elismerik, hogy Isten szava az igazság, és hogy romlott beállítottságokkal rendelkeznek, és azt is mondják, hogy hajlandók bűnbánatot tartani és új emberekké válni, de ezután egyáltalán nincs változás. Szavaik és tetteik még mindig olyanok, mint korábban. Amikor önmaguk megismeréséről beszélnek, az olyan, mintha viccet mesélnének vagy szlogent kiabálnának, és egyáltalán nem gondolkodnak el önmagukon és nem ismerik meg önmagukat a szívük mélyén. A kulcsprobléma az, hogy nincs bennük megbánó hozzáállás. Még kevésbé nyílnak meg és tárják fel romlottságukat egyszerű és tiszta módon annak érdekében, hogy őszintén önvizsgálatot tartsanak. Inkább tessék-lássék végigmennek a folyamaton, majd úgy tesznek, mintha ismernék önmagukat. Nem olyasvalakik, akik valóban ismerik önmagukat, és akik elfogadják az igazságot. Amikor az ilyen emberek önmaguk megismeréséről beszélnek, akkor felületesen cselekszenek; álcázásba, megtévesztésbe és hamis spiritualitásba bocsátkoznak. Egyesek csalárdak, és amikor látják, hogy mások az önismeretükről beszélnek, azt gondolják: »Mindenki más megnyílik, és boncolgatja a saját csalárdságát. Ha nem mondok semmit, azt fogják hinni, hogy nem ismerem önmagam. Így hát a forma kedvéért meg kell tennem nekem is!« Ezután a saját csalárdságukat nagyon súlyosnak írják le, felnagyítva azt, és az önismeretük különösen elmélyültnek tűnik. Mindenki, aki hallja, úgy érzi, hogy ők valóban ismerik önmagukat, és ezért irigykedve néz rájuk, amitől ők úgy érzik, mintha különösen dicsőségesek lennének, mintha csak egy glóriával díszítették volna fel őket. Az, hogy csak így tettetik, hogy ismerik önmagukat, párosulva az álcázásukkal és csalásukkal, félrevezet másokat. Lehet-e nyugodt a lelkiismeretük, amikor ezt teszik? Hát nem nyilvánvaló csalárdság ez? Ha az emberek csak üres szavakat mondanak az önismeretről, de bármilyen magasztos vagy jó is legyen ez az ismeret, továbbra is a romlott beállítottságaik szerint cselekszenek, mindenféle változás nélkül, akkor az nem valódi önismeret. Ha az emberek szándékosan így álcázzák magukat és így csalnak, az azt bizonyítja, hogy egyáltalán nem fogadják el az igazságot, és pont olyanok, mint a nem hívők. Amikor ily módon beszélnek az önismeretükről, csak az irányzatot követik, és olyasmit mondanak, ami mindenki ízlésének megfelel. Vajon nem megtévesztő az önmagukról való ismeretük és önmaguk boncolgatása? Ez valódi önismeret? Egyáltalán nem az. Ez azért van, mert nem szívből nyílnak meg és boncolgatják önmagukat – csak a forma kedvéért beszélnek egy kicsit önmaguk megismeréséről álcázott, színlelt módon. Még súlyosabb, hogy amikor az önismeretükről beszélnek, szándékosan túloznak, úgy beszélve a problémáikról, mintha azok nagyon súlyosak lennének, hogy mások csodálják és irigyeljék őket. Ez azt jelzi, hogy személyes szándékaik és céljaik is vegyülnek ebbe. Amikor ezt teszik, nem érzik magukat adósnak, és a lelkiismeretük nem tesz szemrehányást, miután álcázzák magukat és csalást követnek el. Semmit sem éreznek és nem imádkoznak Istenhez, hogy beismerjék a hibájukat, miután fellázadtak Isten ellen és megtévesztették Őt. Vajon az ilyen emberek nem meglehetősen hajthatatlanok a szívükben? Ha nem érzik magukat adósnak, érezhetnek-e valaha is megbánást? Vajon az, akinek nincs őszinte megbánás a szívében, fel tud-e lázadni a hús-vér test ellen, és tudja-e gyakorolni az igazságot? Vajon az, akinek nincs őszinte megbánás a szívében, tud-e valóban bűnbánatot tartani? Semmiképp sem. Ha még csak megbánás sincs a szívükben, nem abszurd dolog az önismeretről beszélni? Hát nem csupán álcázás és csalás ez?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az önismeret alapvető az igazságra való törekvéshez). Mikor Isten szavait olvastam, Sheila viselkedésére gondoltam. Szívesen beszélt az állapotáról másokkal, és Isten szavait használta arra, hogy elgondolkozzon önmagán és megismerje önmagát az összejöveteleken. A legsúlyosabb szavakkal jellemezte önmagát. Kívülről úgy látszott, hogy alaposan ismeri önmagát, rendkívüli módon bánkódik és gyűlöli önmagát, de mindez csak színjáték volt mások kedvéért, hogy azt higgyék, elfogadja az igazságot, és ismeri önmagát. Ezzel az úgynevezett önismerettel félrevezetett és becsapott másokat, elhitette velük, hogy bátran felfedi magát, így amellett, hogy nem látták őt tisztán, még nagy csodálatot is tanúsítottak iránta. Ezenkívül Sheila minden alkalommal, amikor romlottságot fedett fel, azokkal a szavakkal jellemezte magát, amelyekkel Isten az antikrisztusokat leplezte le, mondván, hogy hírnévre és státuszra vágyik, az antikrisztus útját járja, a státusz utáni vágy átvette az uralmat az élete fölött, és ha nem tér meg, ez a vágy megöli őt. Amint azonban egy helyzet a hírnevét és státuszát fenyegette, visszatért a régi kerékvágásba, így annak ellenére, hogy éveken át beszélt az állapotáról, nem ért el semmilyen átalakulást. A vezetők rámutattak a problémáira és sokszor beszélgettek vele, de ő nem fogadta el azt. Sőt, elkezdett ellenállni, szüntelenül vitatkozott, és valótlan érveket hozott fel. Nyilvánvaló volt, hogy bármennyire is negatívan látta magát, vagy bármennyire is bűnbánónak vagy sírósnak tűnt, mindez csak színjáték volt, hogy becsapja az embereket, és a célja csupán az volt, hogy megóvja státuszát és imázsát. Akkor is, amikor látta, hogy mások hogyan képesek félretenni az egójukat és az igazságot keresni, nem tanult az erősségeikből, ehelyett úgy vélte, hogy ők egyszerűen csak jó természettel születtek, ő viszont nem képes gyakorolni az igazságot, és azért olyan gyanakvó mindig másokkal szemben, mert Isten nem áldotta meg őt jó természettel. Nem gyűlölte a sátáni beállítottságát, hanem Istenre panaszkodott, neheztelt Rá, és azt mondta, Ő nem igazságos. Ez megmutatta Sheila démoni lényegét, és hogy hihetetlenül abszurd és észszerűtlen. Isten szavainak leleplezése nélkül úgy kezeltem volna őt, mint aki törekszik az igazságra.

Egy összejövetel során megláttam Isten szavainak ezen szakaszát: „Csak azok Isten házának népe, akik szeretik az igazságot; ők a valódi testvérek. Szerinted testvérek mindazok, akik gyakran részt vesznek az összejöveteleken Isten házában? Nem feltétlenül. Kik azok az emberek, akik nem testvérek? (Azok, akik idegenkednek az igazságtól, és azok, akik nem fogadják el az igazságot.) Azok, akik nem fogadják el az igazságot, és azok, akik idegenkednek tőle, mind gonosz emberek. Mindannyian lelkiismeret és józan ész nélküli emberek. Egyikük sem olyan, akit Isten megment. Ezek az emberek nélkülözik az emberi mivoltot, nem foglalkoznak megfelelően a munkájukkal, és ámokfutó módjára tesznek rossz dolgokat. Teljes mértékben a Sátán filozófiái szerint élnek. Nem tesznek mást, csak aljas taktikákat alkalmaznak, hízelegnek másoknak, valamint kihasználják és becsapják őket. Egyáltalán nem fogadják el az igazságot, és kizárólag áldások szerzése céljából férkőznek be Isten házába; ők álhívők. Miért mondom, hogy álhívők? Azért, mert csak áldások szerzése céljából hisznek Istenben, de az igazságot egyáltalán nem fogadják el, és bármi is történik velük, soha nem keresik az igazságot, és valahányszor közlik az igazságot, érdektelenek, idegenkednek tőle, és nem fogadják be, unalmasnak találják, és nem tudnak nyugton maradni. Ezek az emberek egyértelműen álhívők és nem hívők. Egyáltalán nem szabad testvérekként kezelned őket. [...] Nem érdekli őket az igazság, hogyan is tudnák akkor a gyakorlatba ültetni? Akkor mi szerint élnek mindig? Legbiztosabban a Sátán filozófiái szerint; mindig kicsinyes trükkökhöz és ravasz mesterkedésekhez folyamodnak, nem úgy élnek, ahogyan a normális emberi mivolttal rendelkező emberek élnének. Soha nem imádkoznak Istenhez és nem keresik az igazságot, hanem mindent emberi mesterkedés, emberi taktikák és világi ügyekre vonatkozó filozófiák segítségével kezelnek; így az életük kimerítő és tele van szenvedéssel. [...] Mindazok, akik nem szeretik az igazságot, nem hisznek igazán Istenben. Mindazok, akik a legkevésbé sem fogadják el az igazságot, nem nevezhetők testvéreknek. Csak azok a testvérek, akik szeretik és képesek elfogadni az igazságot. Kik azok tehát, akik nem szeretik az igazságot? Ők mind nem hívők. Azok, akik egyáltalán nem fogadják el az igazságot, idegenkednek tőle és elutasítják. Ők pontosabban mind nem hívők, akik beférkőztek az egyházba. Ha ráadásul mindenféle gonoszságot követnek el, és megzavarják és bomlasztják a gyülekezet munkáját, akkor ők a Sátán szolgái. El kell őket takarítani és ki kell őket vetni. Egyáltalán nem lehet őket testvérekként kezelni. Mindazok, akik szeretetet mutatnak feléjük, a végtelenségig buták, ostobák és tudatlanok” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai révén rájöttem arra, hogy az igaz testvérek azok, akik szeretik az igazságot, és el is tudják fogadni azt. Ők ténylegesen feláldozzák magukat Istenért, és bizonysággal rendelkeznek az igazság gyakorlásáról. Talán nem mondhatják el magukról, hogy alaposan ismerik önmagukat, de szeretik az igazságot, és Isten minden szavát gyakorolják, amit csak megértenek. Habár előfordulhat, hogy vétkeznek, romlottságot fednek fel, és néha negatívvá válnak, mivel törekednek az igazságra, ezért ha megmetszik őket, vagy kudarccal és bukással szembesülnek, el tudják azt fogadni Istentől, az igazságot keresik és elgondolkodnak önmagukon. Amikor felismerik problémáikat, lassan kijavítják őket és fejlődnek. Csak az ilyen emberek igazi testvérek. Akik viszont nem fogadják el az igazságot és idegenkednek tőle, nem hívhatók testvéreknek. Ha rossz az emberi mivoltuk, és mindenféle gonoszságot tesznek, ami akadályozza és megzavarja a gyülekezet munkáját, akkor ők gonosz emberek és antikrisztusok, és még kevésbé hívhatók testvéreknek. Még ha a gyülekezetben is maradnak, ők csak hamis hívők, akik beférkőztek Isten házába. Bármennyi ideje is hisznek, Isten végül felfedi és kiiktatja őket. Kívülről úgy látszott, hogy Sheila nem követett el nagy gonoszságot, de minden tettével megzavarta az emberek gondolatait és akadályozta őket kötelességeik végzésében, és mindvégig ezt csinálta. Bárhogyan is beszélgettek el vele és támogatták őt mások, a legkisebb változást sem mutatta, ráadásul vitatkozott, magyarázkodott és észszerűtlenül viselkedett. Ez arra utalt, hogy Sheila egyáltalán nem fogadja el az igazságot, és hogy természeténél fogva idegenkedik attól. Sheila az ördögtől való, és nem tartozik nővéreink közé. A múltban nem értettem az igazság ezen aspektusát, és nem láttam tisztán. Úgy gondoltam, amíg valaki hisz Istenben és elismeri a nevét, addig testvér. Testvérként kezeltem őket, és vakon együttérző és türelmes voltam velük, és tisztánlátás hiányában, ostobán kedvességet és támogatást nyújtottam nekik. Emiatt sok erőfeszítésem hiábavaló volt. Milyen ostoba és zavart voltam! Most, hogy Sheilát elbocsátották és elszigetelődött, már látom, hogy mennyire igazságos Isten. Azok, akik nem törekednek az igazságra, és észszerűtlenül cselekszenek, nem vethetik meg lábukat a gyülekezetben, és őket Isten végső soron felfedi. Isten gondos szándékait is megértettem: Isten azért rendezett el ilyen helyzeteket, hogy tanulhassak belőlük. El kell kezdenem megragadni a lehetőséget. Ezentúl több időt és energiát kell fektetnem az igazságba, Isten szavainak szemüvegén keresztül kell szemlélnem az embereket és a dolgokat, viselnem magam és cselekednem.