2017-ben megválasztottak gyülekezetvezetőnek. Eleinte elértem némi eredményt a kötelességemben, de később a státusz áldására vágyakoztam, és abbahagytam a tényleges munkát. Azzal a kifogással, hogy gyenge képességű vagyok, és nincs szakmai hozzáértésem, nem követtem nyomon a gyülekezeti munkát sem. Amikor Julia nővér, egy felsőbb vezető megkérdezett a munkáról, egyáltalán nem tudtam neki válaszolni, és nem értettem a tényleges nehézségeket sem, amelyekkel a testvérek a kötelességeik végzésekor szembenéztek. Julia ekkor rámutatott, mi velem a probléma, hogy segítsen, de én nem változtam. Volt néhány alkalom, amikor több diakónus előtt leplezett le, mondván, hogy nem végzek tényleges munkát, elhanyagolom a kötelességemet, túl csalárd vagyok, és így tovább. Azt hittem, Julia próbálja megnehezíteni a dolgomat, és zavarba akar hozni mások előtt, ezért ellenálló lettem legbelül.

Egyszer egy összejövetelen néhány hibát találtam Julia munkájában, ezért megítéltem őt a testvérek előtt. Ennek hatására a testvérek tévesen azt gondolták, hogy ő hamis vezető. Amit tettem, megzavarta a gyülekezeti munkát. Miután ezt az ügyet leleplezték, aggódtam, hogy a vezetőm meg fog metszeni és módosítja a kötelességemet, ezért sietve bocsánatot kértem Juliától, és a testvérek előtt elemeztem magam és önvizsgálatot tartottam. Azt hittem, hogy ez az ügy csak úgy el fog múlni. De meglepetésemre néhány nap múlva a felső vezetőim megkerestek, azt mondták, annyira nem végzek tényleges munkát, hogy az már súlyos gondatlanság, és azt is, hogy nem fogadom el a megmetszést, és titokban áskálódom mások ellen. Ez megzavarja a gyülekezeti munkát. Miután ezt hallottam, nehezen fogadtam el, és magamban tovább vitatkoztam vele: Nem arról van szó, hogy nem akarok tényleges munkát végezni, de a képességem túl gyenge ehhez. Ami a mások elleni titkos áskálódást illeti, már elismertem a hibámat. Bocsánatot kértem Juliától, és a testvérek előtt boncolgattam a romlottságomat. Akkor miért kapaszkodtok bele még mindig ebbe az ügybe? Akkoriban bárhogyan is beszélgettek velem, nem tudtam elfogadni. Ezért a lelkiállapotomra alapozva az egyik vezető felolvasta nekem Isten következő szavait: „A testvérek közül azok, akik mindig negativitásukat hangoztatják, a Sátán szolgái, és megzavarják a gyülekezetet. Az ilyen embereket egy napon ki kell közösíteni és ki kell rekeszteni. Ha az embereknek Istenbe vetett hitükben nincs Istent félő szívük, ha nincs Istennek alávetett szívük, akkor nemhogy nem lesznek képesek semmilyen munkát végezni Érte, hanem éppen ellenkezőleg, olyanokká válnak, akik megzavarják munkáját, és ellenállnak Neki. Hinni Istenben, de nem alávetettnek lenni Neki és nem félni Őt, hanem ellenállni Neki a legnagyobb szégyen egy hívő számára. Ha a hívők beszédükben és magatartásukban ugyanolyan nemtörődömök és gátlástalanok, mint a nem hívők, akkor még a nem hívőknél is gonoszabbak; ők archetipikus démonok. Akik a gyülekezeten belül mérgező, rosszindulatú beszédüknek adnak hangot, akik pletykákat terjesztenek, akik diszharmóniát szítanak, és klikkeket alkotnak a testvérek között – ők azok, akiket ki kellett volna zárni a gyülekezetből. Mivel azonban most Isten munkájának egy másik korszaka van, ezek az emberek korlátozva vannak, hiszen a biztos kiiktatás vár rájuk” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Figyelmeztetés azoknak, akik nem gyakorolják az igazságot). Minél többet hallgattam, annál jobban nőtt bennem a félelem, mivel tudtam, hogy valóban zavart okozott a gyülekezeti munkában az, hogy megítéltem Juliát. De amikor olyan szavakat hallottam, mint „a Sátán szolgái”, „megzavarják a gyülekezetet”, „ki kell közösíteni”, és „ki kell rekeszteni”, nem mertem beismerést tenni, attól félve, hogy ha megteszem, nem fognak-e elítélni emiatt? Akkor hogyan nyerhetném el valaha is az üdvösséget? Nem akartam elfogadni ezt a tényt, ezért panaszkodtam a vezetőre, azt gondoltam, hogy szándékosan használja Isten szavait arra, hogy támadjon és kárhoztasson engem. Elragadtak az érzelmeim, és ezt mondtam, „Egyáltalán nem az igazságról beszélsz, hogy segíts nekem megoldani a problémát! Te csak támadsz engem!” A vezetők rájöttek, hogy nem értem önmagamat, és továbbra is beszélgettek velem, hogy segítsenek. A saját tapasztalataikat is elmondták, hogy vezessenek engem önmagam megértésében. Azonban mondhattak bármit, még mindig nem értettem meg. Végül, amikor látták, hogy nem végzek tényleges munkát, nem is fogadom el az igazságot, és még csak bűnbánó magatartást sem tanúsítok, a felső vezetők elbocsátottak.

Abban a pillanatban hirtelen elgyengültem. Arra gondoltam, hogy már több mint tíz éve hiszek Istenben, és nem csupán egy új hívő vagyok két-három éve. Isten munkája most már a végéhez közeledik. Már itt az ideje az emberek felfedésének és fajtájuk szerinti osztályozásának. E kritikus helyzetben olyan emberként lepleződtem le, aki nem fogadja el az igazságot. Nem azt jelenti ez, hogy engem már kirekesztettek? Attól tartottam, hogy ettől kezdve hiába próbálkozom keményebben a hitemben, és hogy nincs jövőm. Nagyon negatívan éreztem magam. Az állapotom napról napra romlott. Semmirekellőnek éreztem magam, aki semmilyen kötelességet nem tud jól elvégezni. Folyton úgy éreztem, hogy Isten elhagyott, szívemet mindennap félelem és nyugtalanság töltötte el. Annak ellenére, hogy a testvérek továbbra is beszélgettek velem Isten szándékáról, biztatva, hogy gondolkodjak el magamon, és tanuljak a kudarcomból, makacsul hittem, hogy már felfedték, hogy olyasvalaki vagyok, aki nem törekszik az igazságra, ezért úgy véltem, a további törekvés időpocsékolás. Attól kezdve, bármilyen kötelességet is bízott rám a gyülekezet, negatívan és passzívan közelítettem meg azt, felületes voltam, és alig vagy egyáltalán nem értem el eredményt. Végül a vezetőim az alapelveknek megfelelően megszüntették a kötelességeimet, és elkülönítettek, hogy elgondolkodjak. Abban a pillanatban az elmém kiürült, úgy éreztem, mintha halálra ítéltek volna. Azt hittem, végem van. Kötelesség nélkül hogyan is lehetne reményem az üdvösség elérésére? Azokban a napokban úgy éltem, mint egy két lábon járó hulla, gyakran éreztem azt, hogy Isten visszautasított. Túlságosan szégyelltem magam ahhoz, hogy imádkozzak, és nem éreztem magam méltónak arra, hogy Isten szavait olvassam. Akkoriban voltak testvérek, akik támogattak engem, és felolvasták nekem Isten szavait. Én azonban úgy gondoltam, hogy Isten szavai olyanokhoz szólnak, akik az igazságra törekszenek, nem pedig hozzám, ezért egyáltalán nem tudtam befogadni azokat. Nem ezt mondta-e az Úr Jézus: „Ne adjátok azt, ami szent, a kutyáknak, gyöngyeiteket se dobjátok a disznók elé”? Hogyan szólhatna Isten egy olyan emberhez, mint én? Akkoriban mindennap félelmet és nyugtalanságot éreztem. Ha Isten valóban elhagyott, akkor mi értelme volt a létezésemnek? Egy nap akár meg is halhatnék valamilyen büntetés miatt. A szívem tele volt félelemmel, minden napom kínszenvedés volt. Később történt valami, ami mélyen megérintett.

Találtam egy ápolói állást, ahol a munkaadóm jó emberi mivoltot mutatott, és gondomat viselte az életben. Ezen felbátorodva megosztottam az evangéliumot a munkaadómmal, aki örömmel fogadta el Isten utolsó napokbeli evangéliumát. Nagyon izgatott lettem. E tapasztalat által rájöttem, hogy Isten nem hagyott el, hanem továbbra is irgalmas hozzám és megment engem. Bűntudattal eltelve, sírva kiáltottam Istenhez: „Istenem, nem akarok ilyen negatív maradni, kérlek, ments meg engem!” Láttam Isten szavainak egy részletét, amely így szól: „Vannak emberek, akik Isten szavait olvasva és látva, hogy Isten elítéli az embereket a szavaiban, elképzeléseket alakítanak ki, és úgy érzik, hogy ellentétbe kerültek Istennel. Azt mondják például Isten szavai, hogy nem fogadod el az igazságot, ezért Isten nem kedvel vagy nem fogad el téged, hogy gonosztevő vagy, antikrisztus vagy, hogy Isten dühös lesz, ha csak rád néz, és hogy nem akar téged. Az emberek elolvassák ezeket a szavakat és ezt gondolják: »Ezek a szavak nekem szólnak. Isten elhatározta, hogy nem akar engem, és mivel elhagyott engem, én sem fogok többé hinni Benne.« Vannak, akik Isten szavait olvasva gyakran alakítanak ki elképzeléseket és félreértéseket, mivel Isten felfedi az emberek romlott állapotát és az embereket elítélő dolgokat mond. Az emberek negatívvá és gyengévé válnak, azt gondolván, hogy őket célozták meg Isten szavai, hogy Isten lemondott róluk és nem fogja megmenteni őket. Annyira negatívvá lesznek, hogy könnyekre is fakadnak, és nem akarják többé Istent követni. Ez valójában Isten félreértése. Ha nem érted Isten szavainak az értelmét, ne próbáld meg behatárolni Istent. Nem tudod, miféle embert hagy el Isten, vagy hogy milyen körülmények között mond le emberekről, sem azt, hogy milyen körülmények között tesz félre embereket; mindezeknek alapelvei és kontextusai vannak. Ha nem látod át teljes egészében ezeket a részletes dolgokat, nagyon hajlamos leszel a túlérzékenységre, és egyetlen Isten által kimondott szó alapján fogod behatárolni magadat. Hát nem problémás ez? Amikor Isten megítél embereket, főként mely aspektusukat ítéli el? Isten az emberek romlott beállítottságait és romlott lényegeit ítéli meg és fedi fel, a sátáni beállítottságukat és sátáni természetüket ítéli el, az Istennel szembeni lázadásuk és szembeszegülésük különféle megnyilvánulásait és magatartásformáit ítéli el, amiatt ítéli el őket, hogy képtelenek alávetni magukat Istennek, hogy folyton szembeszegülnek Istennel, és hogy mindig saját motivációik és céljaik vannak – de az ilyesfajta elítélés nem azt jelenti, hogy Isten elhagyta volna a sátáni beállítottságú embereket. [...] Amikor egyetlen elítélő kijelentést hallasz Istentől, azt gondolod, hogy akiket egyszer elítélt Isten, azokat el is hagyta, és már nem fogja megmenteni őket, emiatt pedig negatívvá válsz, és átadod magad a kétségbeesésnek. Ez Isten félreértelmezése. Isten valójában nem hagyta el az embereket. Ők értelmezik félre Istent és hagyták el saját magukat. Nincs kritikusabb fontosságú dolog annál, amikor az emberek elhagyják magukat, amint az az Ószövetség szavaiban is beteljesedik: »A bolondok meghalnak esztelenségük miatt« (Példabeszédek 10:21). Nincs ostobább viselkedés, mint amikor az emberek átadják magukat a kétségbeesésnek. Néha olvasod Istennek azokat a szavait, amelyek látszólag behatárolják az embereket; valójában ezek senkit sem határolnak be, hanem Isten szándékait és véleményeit fejezik ki. Ezek az igazság és alapelv szavai, senkit sem határolnak be. Azok a szavak, amelyeket a harag és a düh idején mondott ki Isten, Isten természetét is tükrözik; ezek a szavak az igazságot jelentik, továbbá az alapelvbe is beletartoznak. Az embereknek meg kell ezt érteniük. Isten azzal a céllal mondja ezt, hogy az emberek megérthessék az igazságot, és megérthessék az alapelveket; egyáltalán nem azért, hogy bárkit is behatároljanak. Semmi köze ennek az emberek végső rendeltetési helyéhez és jutalmához, és még kevésbé az emberek végső büntetéséhez. Mindössze az emberek megítélése és megmetszése céljából hangzottak el e szavak; az elvárásait nem teljesítő emberekkel szembeni haragjából fakadóan szólta Isten e szavakat, azért, hogy felébressze és ösztönözze az embereket, és ezek Isten szívéből jövő szavak. Egyesek mégis összeomlanak és elhagyják Istent egyetlen Istentől származó, megítélő kijelentés miatt. Az ilyen emberek nem tudják, mi a jó nekik, ellenállnak az észérveknek, egyáltalán nem fogadják el az igazságot” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak elképzeléseinek eloszlatásával léphet az Istenbe vetett hit helyes útjára (1)). Újra és újra elolvastam Isten szavait, és nem tudtam megállni, hogy ne hullassam az önvád könnyeit. Úgy éreztem, mintha Isten szemtől szemben vigasztalna engem, különösen, amikor Isten ezt mondta: „Mindössze az emberek megítélése és megmetszése céljából hangzottak el e szavak; az elvárásait nem teljesítő emberekkel szembeni haragjából fakadóan szólta Isten e szavakat, azért, hogy felébressze és ösztönözze az embereket, és ezek Isten szívéből jövő szavak. Egyesek mégis összeomlanak és elhagyják Istent egyetlen Istentől származó, megítélő kijelentés miatt. Az ilyen emberek nem tudják, mi a jó nekik, ellenállnak az észérveknek, egyáltalán nem fogadják el az igazságot.” Isten szavai felébresztettek. Elgondolkodva az Isten szavaihoz való hozzáállásomon, felismertem, hogy amikor a vezető felolvasta nekem Isten leleplező és kárhoztató szavait, elítéltnek éreztem magam. A szívem túlságosan ellenállt annak, hogy elfogadjam az Isten szavaiban rejlő ítéletet és leleplezést. Ekkor végre megértettem, hogy bár Isten szavai kemények, a céljuk az, hogy segítsenek megismerni önmagunkat, bűnbánatot tartani és megváltozni. A vezető azért leplezett le, mert tetteim súlyossága ezt indokolta, de a makacs beállítottságom megakadályozott abban, hogy beismerjem a tényt. Elbocsátásom után sem tértem észhez, tévesen azt hittem, hogy Isten felfedett és kirekesztett engem. Egy negatív állapot csapdájában maradtam, lemondtam magamról és megadtam magam a kétségbeesésnek. Minél többet gondolkodtam magamon, annál nagyobb lett a lelkiismeret-furdalásom, gyűlöltem makacsságomat és a lázadó mivoltomat. Felismertem, hogy igazából milyen kevéssé értem Isten munkáját. Felidéztem Isten szavait, amelyek így szólnak: „Minek a révén teljesedik be az ember Isten általi tökéletesítése? Az Ő igazságos természete révén. Isten természete elsősorban igazságosságból, haragból, fenségből, ítéletből és átokból áll, és az embert elsősorban ítélete által tökéletesíti. Egyes emberek ezt nem értik, és azt kérdezik, hogy Isten miért csak ítélet és átok révén képes tökéletessé tenni az embert. Ezt mondják: »Ha Isten megátkozná az embert, az ember nem halna meg? Ha Isten megítélné az embert, nem lenne az ember kárhozott? Akkor hogyan lehet őt mégiscsak tökéletessé tenni?« Ilyen szavakat szólnak azok az emberek, akik nem ismerik Isten munkáját. Isten az ember lázadó mivoltát átkozza meg, és az ember bűneit ítéli meg. Bár keményen és hajthatatlanul beszél, Ő leleplezi mindazt, ami az emberben van, e szigorú szavak által leplezve le azt, ami az emberben lényegi, de ezen ítélet révén az embert a test lényegéről szóló mélységes tudással ajándékozza meg, és így az ember aláveti magát Istennek. Az ember teste a bűntől és a Sátántól való, lázadó, és Isten fenyítésének tárgya. Így ahhoz, hogy az ember megismerhesse önmagát, Isten ítélő szavainak utol kell érniük őt, és mindenfajta finomításon át kell esnie; csak így lehet hatékony Isten munkája” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szeretetreméltóságát csak fájdalmas próbatételek megtapasztalása által ismerheted meg). Már sokszor olvastam ezt a részt Isten szavaiból, mégis miért nem értettem meg Isten szándékát? Az utolsó napokban Isten munkájának célja az emberiség megtisztítása és megmentése az ítélet és a fenyítés szavai által. Az emberiséget olyan mélyen megrontotta a Sátán, hogy Isten ítélő és leleplező szavai nélkül soha nem ismerhetnénk fel igazán a romlottságunk lényegét és valóságát, nemhogy valódi bűnbánatot és átalakulást érhetnénk el. De tévesen azt hittem, hogy amikor Isten megítél és leleplez minket, az a kárhozatot és az örök kirekesztést jelenti, vagyis azt, hogy soha nem lehet jó sorsunk és rendeltetési helyünk. Felfogásom abszurd és téves volt. Nagyon keveset tudtam Isten munkájáról és őszinte szándékairól az emberiség megmentésében. Visszaemlékeztem arra, amit Isten korábban mondott: „Isten szándéka, hogy megmentse az embert, sohasem változik” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). Csak ma jöttem rá, mennyire gyakorlatiasak ezek a szavak. Isten a legteljesebb mértékben megmenti az emberiséget, és nem fog egykönnyen lemondani senkiről, kivéve, ha az illető maga dönt úgy, hogy felhagy az igazságra való törekvéssel. Őszintén meg kellett kérdeznem magamtól: „Ha Isten nem akart volna megmenteni engem a tetteim alapján, akkor nem rekesztett volna már ki engem? Ha ez igaz, akkor szükséges lenne-e, hogy megítéljen és leleplezzen, elrendezze a körülményeket a romlottságom feltárására, és vezessen és megvilágosítson azért, hogy elgondolkodjak és megértsem magam? A testvérek megmetszettek és figyelmeztettek, hogy segítsenek visszafordulni és elgondolkodni magamon. Nem voltak ezek éppen Isten gyakorlati és valódi üdvözítő cselekedetei? Én azonban nem értettem, hogy Isten milyen módon menti meg az emberiséget, és nem ismertem fel az Ő szeretetét sem. Ehelyett félreértettem Istent, és negatívan éltem, ellenálltam Neki. Milyen észszerűtlen voltam!” Ahogy ezen gondolkodtam, régóta zsibbadt szívem végre kezdett érezni valamit, és mélységesen megbántam a tetteimet. Így imádkoztam Istenhez: „Istenem, a jövőben mindegy, milyen visszaesések vagy kudarcok érnek, nem akarlak többé félreérteni Téged. Hajlandó vagyok komolyan elgondolkodni magamon, tanulságokat levonni, szorgalmasan az igazságra törekedni, és jól végezni a kötelességeimet életem hátralévő részében, hogy elérjem az igazi bűnbánatot.”

Később írtam egy cikket az ebben az időben szerzett tapasztalataimról. Egy nővér ezt elolvasta, elküldte nekem Isten néhány szavát, és emlékeztetett engem a következőkre: „El kellene gondolkodnod annak okain, hogy miért lettél megmetszve. Gondolkodj el minden egyes problémán, amit a vezetők feltártak, és használd a vonatkozó igazságokat azok megoldására. Csak akkor tudsz igazán foglalkozni ezekkel a problémákkal.” Így hát elcsendesedtem és elgondolkodtam magamon: Miért mondták a vezetők, hogy nem fogadom el az igazságot? Milyen viselkedések mutatták, hogy visszautasítom az igazság elfogadását? Felidézve azt az időt, amikor vezető voltam, felismertem, hogy valahányszor nehézségekkel szembesültem, a saját hús-vér testemet helyeztem előtérbe. Nem tettem erőfeszítést és nem hoztam áldozatot, hogy az igazságot keressem a megoldások érdekében. Még csalárd taktikákhoz is nyúltam, mert azt hittem, hogy az igazság keresése a problémák megoldásához túl kimerítő és idegőrlő lenne. Úgy véltem, ha gyenge képességemet ürügyként használnám, hogy a problémát a felsőbb vezetőkre hárítsam, el tudnám kerülni a bajt. Még ha a problémák végül nem is oldódnának meg, nem kellene felelősséget vállalnom. Visszaemlékeztem, amikor egyszer munkával kapcsolatos problémákat jelentettem a vezetőimnek, így válaszoltak: „Amikor problémákba ütközöl, nem teszel erőfeszítést a megoldásra. Ehelyett teherként kezeled a nehézségeket, és másokra hárítod. Ha kerested volna az igazságot a nehézségeiddel kapcsolatban, akkor saját ötleteid lettek volna arra, hogyan oldhatnád meg azokat.” Ezt hallva, ahelyett, hogy elgondolkodtam volna magamon, mérges lettem: Mi a baj a problémák bejelentésével? Hogy mondhatjátok, hogy nem keresem az igazságot, amikor nehézségekkel nézek szembe? Magamban csendben így vágtam vissza. Ahogy ezen gondolkodtam, hirtelen rájöttem, hogy pontosan ez jelenti azt, hogy nem keresem és nem fogadom el az igazságot. Az is eszembe jutott, hogy Julia számtalanszor rámutatott a hibáimra, és leleplezte azokat a beszélgetések során. Ahelyett, hogy elgondolkodtam volna magamon, inkább nehezteltem és bosszút akartam állni. Julia munkában elkövetett hibáival foglalkoztam, a háta mögött megítéltem őt és áskálódtam ellene, megzavarva a gyülekezeti életet. Amikor a helytelen viselkedésemre fény derült, hogy kibújjak a felelősség alól, őszintétlen módon bocsánatot kértem Juliától, és a testvérek előtt rántottam le a leplet magamról, megpróbáltam a legkisebbre csökkenteni az ügy súlyosságát. Amikor a vezetők leleplezték magatartásomat Isten szavai szerint, magamban beismertem, de szóban nem erősítettem meg ezt. Mégis, indokolatlanul azzal vádoltam a vezetőket, hogy Isten szavait arra használják, hogy engem támadjanak és kárhoztassanak. Nem voltak-e mindezek a cselekedetek annak megnyilvánulásai, hogy elutasítom az igazság elfogadását? Később tovább olvastam Isten szavait, ami által világosabb képet kaphattam belső állapotomról. Isten szavai ezt mondják: „Ha meg akarsz tisztulni a romlottságtól, és azt akarod, hogy életfelfogásod megváltozzon, akkor szeretned kell az igazságot, és képesnek kell lenned elfogadni az igazságot. Mit is jelent elfogadni az igazságot? Az igazság elfogadása azt jelenti, hogy attól függetlenül, hogy milyen romlott beállítottságod van, vagy hogy a nagy vörös sárkány milyen mérgei – a Sátán mérgei – vannak a természetedben, amikor Isten szavai leleplezik ezeket a dolgokat, akkor el kell ismerned őket, és alá kell vetned magad, nem dönthetsz másként, és meg kell ismerned magad Isten szavai szerint. Ez azt jelenti, hogy képes vagy elfogadni Isten szavait és elfogadni az igazságot. Attól függetlenül, hogy mit mond Isten, attól függetlenül, hogy milyen súlyosak a kijelentései, és attól függetlenül, hogy milyen szavakat használ, elfogadhatod azokat mindaddig, amíg az, amit Ő mond, az igazság, és elismerheted azokat mindaddig, amíg megfelelnek a valóságnak. Alávetheted magad Isten szavainak, függetlenül attól, hogy mennyire mélyen érted meg őket, és elfogadod és aláveted magad annak a világosságnak, amelyet a Szentlélek kinyilatkoztatott és amelyet a testvéreid közöltek. Ha egy ilyen ember egy bizonyos pontig követi az igazságot, akkor elnyerheti az igazságot, és elérheti beállítottságának átalakulását. Még ha van is egy kis emberi mivolt azokban, akik nem szeretik az igazságot, ha tudnak is jó cselekedeteket véghezvinni, és képesek is elhagyni és feláldozni magukat Istenért, akkor is össze vannak zavarodva az igazsággal kapcsolatban, és nem veszik komolyan azt, így életfelfogásuk soha nem változik meg” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerhető meg az ember természete?). Isten szavaiból megértettem, hogy annak, aki elfogadja az igazságot, feltétel nélküli befogadással, elfogadással és alávetettséggel kell viszonyulnia Isten szavaihoz. Függetlenül attól, hogy Isten szavai kemények vagy szelídek, akár ítéletet és leleplezést, akár buzdítást és vigasztalást tartalmaznak, azokat mindig el kell fogadnunk, és alá kell vetnünk magunkat nekik. Ez az az észszerűség, amivel az embernek rendelkeznie kell. Néha nehezen ismerjük fel az Isten szavai által feltárt állapotot, de meg kell őriznünk elfogadó és önmagunkat alávető magatartásunkat. Legalábbis el kell hinnünk, hogy Isten szavai igazságok, hogy az Ő leleplezései tényszerűek, melyek feltárják romlott beállítottságunk rejtett szempontjait, és Isten szavaira „ámen”-t kell mondanunk. Bár világosan tudtam, hogy Isten szavai pontosan az én állapotomat leplezik le, mégsem fogadtam el ezt, sőt, indokolatlanul azzal vádoltam a vezetőket, hogy Isten szavait felhasználva próbálnak kárhoztatni és negatívvá tenni engem. Nemcsak, hogy nem fogadtam el Isten szavainak ítéletét és leleplezését, hanem a felelősséget is másokra hárítottam. Tényleg egyáltalán nem fogadtam el az igazságot. Milyen észszerűtlen voltam! Még amikor pozitív dolgok értek, mint például javaslatok, segítség és megmetszés a testvérek részéről, akkor sem tudtam elfogadni ezeket Istentől és alávetni magam ezeknek. Ehelyett azokat vádoltam, akik megmetszettek és lelepleztek. Minél többet gondolkodtam magamon, annál inkább beláttam az emberi mivoltom hiányát, és mélységesen szégyelltem magam. Szívem mélyén bevallottam, hogy nem vagyok olyan ember, aki elfogadja az igazságot.

Később újra előkerestem Isten szavait, amelyeket a vezetőim megosztottak velem, elmélkedtem és imádkozva olvastam azokat. Isten szavai azt mondják: „Az olyan emberek, akik mindig trükköznek a szavaikban és a tetteikben, és akik minden hájjal megkentek és a kötelességeik végzésében kibújnak a felelősség alól – ők azok, akik egyáltalán nem fogadják el az igazságot. Nem rendelkeznek a Szentlélek munkájával, ami olyan, mintha fertőben, sötétségben élnének. Bármennyire is küszködnek, bármennyire is próbálkoznak, nem tudják észrevenni a világosságot, sem megtalálni az irányt. Inspiráció nélkül és Isten útmutatása nélkül végzik a kötelességeiket, sok dologban falba ütközve, és némely dolgok megtétele közben akaratlanul is lelepleződnek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet értéke csak a teremtett lény kötelességének jó végrehajtásában rejlik). „A testvérek közül azok, akik mindig negativitásukat hangoztatják, a Sátán szolgái, és megzavarják a gyülekezetet. Az ilyen embereket egy napon ki kell közösíteni és ki kell rekeszteni” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Figyelmeztetés azoknak, akik nem gyakorolják az igazságot). Isten szavai által rájöttem, hogy valóban olyasvalaki voltam, aki csalárd a kötelességeiben, megbízhatatlan, és kibújik a felelősség alól. Hiányzott belőlem a hűség Isten iránt. Amikor problémákkal és nehézségekkel találkoztam, állandóan a saját kényelmemet helyeztem előtérbe. Nem voltam hajlandó erőfeszítéseket tenni és áldozatot hozni azért, hogy az igazságot keressem és a problémákat megoldjam. Ehelyett gyakran továbbadtam a problémákat a felsőbb vezetőknek, hogy elkerüljem a bajt magam számára, gyenge képességemet ürügyként használtam arra, hogy felmentsem magam a felelősség alól, amiért nem végzek tényleges munkát. Milyen önző és csalárd voltam! Rendszerint felületesen és felelőtlenül végeztem a kötelességeimet, így nem kaphattam útmutatást és megvilágosítást a Szentlélektől, és nem tudtam felfedezni semmilyen problémát. Amikor a vezető megmetszett, ahelyett, hogy elgondolkodtam volna magamon, nehezteltem, mert zavarban voltam. Hogy levezethessem személyes haragomat, a háta mögött megítéltem és kárhoztattam őt, ami megzavarta a gyülekezeti munkát. Az én gonosz tetteimet tekintve, nem éppen ezek voltak azok a viselkedések, amelyeket Isten úgy leplezett le, mint „a Sátán szolgái” és „megzavarják a gyülekezetet”? De miért nem ismertem akkoriban magam? Elgondolkodva az Istenhez és az Ő szavaihoz való hozzáállásomon, valamint az összes vétkemen, nyomasztó bűntudatot és önutálatot éreztem. Isten elé álltam és így imádkoztam: „Istenem, Olyan lázadó voltam. Hajlandó vagyok bűnbánatot tartani. Nem akarlak többé félreérteni Téged. Hiszem, hogy minden, amit Te teszel, azért van, hogy megtisztíts és megments engem!” Ima után mélyen meghatódtam. Magamban ezt mondtam Istennek: „Istenem, mostantól kezdve soha többé nem hagylak el Téged. Túl fájdalmasak azok a napok, amikor távol vagyok Tőled.” Attól a pillanattól kezdve negatív lelkiállapotom teljesen megváltozott. Aktívan részt vettem a közösségben, motiváltnak éreztem magam a kötelességeim elvégzésére, és elkezdtem tapasztalati tanúságtételcikkeket írni. Mindennap éreztem, hogy javul az állapotom. Olyan volt, mint amikor egy súlyos beteg napról napra kezd gyógyulni. Majdnem egy évig kötelesség nélkül, Istent félreértve és Ellene védekezve éltem, a szívemben félelmet és nyugtalanságot éreztem. Miután teljesen átéltem a Szentlélek munkájának elvesztése miatti gyötrelmet, ma végre kiléptem negatív lelkiállapotomból. Mindez Isten mérhetetlen kegyelmének és üdvösségének köszönhető. Röviddel ezután üzenetet kaptam a vezetőtől, hogy jöjjek vissza a gyülekezetbe a kötelességeimet végezni. Amikor elolvastam, annyira meghatódtam, hogy nem találtam szavakat, de ismételten hálát adtam Istennek.

Tudva, hogy hajlamos vagyok a racionalizálásra, amikor a dolgok megtörténnek velem, Isten szavaihoz fordultam, és kerestem az igazságot az állapotommal kapcsolatban. Mélyen meghatódtam, amikor Isten szavait olvastam. Isten szavai így szólnak: „Megvan az oka annak, hogy Isten miért haragszik olyan mélységesen egy emberre vagy egy embertípusra. Ezt az okot nem Isten preferenciája határozza meg, hanem az illető hozzáállása az igazsághoz. Ha valaki idegenkedik az igazságtól, az kétségkívül végzetes az üdvössége elérése szempontjából. Ez nem olyasvalami, amit meg lehet, vagy nem lehet megbocsátani, ez nem egy viselkedésforma, vagy valami, ami futólag tárul fel benne. Ez az ember természetlényege, és Isten legjobban az ilyen emberektől van rosszul. Ha alkalmanként romlott beállítottságot társz fel arról, hogy idegenkedsz az igazságtól, akkor meg kell vizsgálnod Isten szavai alapján, hogy vajon ezek a feltárulások az igazsággal szembeni ellenszenvedből származnak-e vagy az igazság megértésnek hiányából. Ez keresést követel és Isten megvilágosítását és segítségét igényli. Ha olyan a természetlényeged, hogy idegenkedsz az igazságtól, ha soha nem fogadod el az igazságot, ha kifejezetten taszít és ellenséges vagy vele szemben, akkor baj van. Kétségtelenül gonosz ember vagy, és Isten nem fog megmenteni téged” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Ahhoz, hogy jól teljesítsük kötelességünket, az igazság megértése a legfontosabb). Isten szavaiból megértettem, hogy Isten miért haragszik olyan mélységesen egyes emberekre. Azért, mert ők idegenkednek az igazságtól, és elutasítják azt. Isten az, aki kifejezi az igazságot. Az igazsághoz való hozzáállásunk tükrözi az Istenhez való hozzáállásunkat. Az igazságtól való idegenkedés és annak gyűlölete egyenlő azzal, hogy Istennel ellentétes oldalon állunk, és Isten ellenségévé válunk. Az igazságtól idegenkedő és Istent gyűlölő természetű ember biztosan nem fogadja el az igazságot. Az ilyenfajta ember esetében nem számít, hogy mennyire fedik fel romlott hajlamait, vagy mennyire metszik meg őt, soha nem tart bűnbánatot. Mindegy, hány éve hisz Istenben, romlott beállítottsága soha nem változik, és végül Isten biztosan visszautasítja és kirekeszti őt. Akárcsak Pál, akinek természete idegenkedett az igazságtól és gyűlölte azt, soha nem gondolkodott el önmagán. Emiatt sok évnyi munka után is arrogáns és önző maradt. Romlott beállítottsága egy cseppet sem változott, ezért Isten végül elítélte és megbüntette. Pálban önmagam tükörképét láttam. Nem törekedtem az igazságra, és nem fogadtam el a megmetszést. Amit megéltem és kimutattam, az az igazságtól való idegenkedés sátáni beállítottsága volt. Emiatt hosszú ideig sötétségben, félelemben és fájdalomban éltem, és Isten félreállított. E következményeket az igazságtól való idegenkedésem okozta. Isten természete valóban igazságos, szent és sérthetetlen. Ha nem fogadom el az igazságot vagy azt, hogy Isten megmetsz, hogyan érhetném el valaha is az Isten általi megtisztulást és üdvösséget? Ha így tennék, nem lenne-e végül is hiábavaló az Istenbe vetett hitem? Felismertem, hogy nagyon veszélyes megoldatlanul hagyni az igazságtól való idegenkedés beállítottságát! Később szándékosan az igazság keresésére és a saját romlott beállítottságom elleni lázadásra összpontosítottam. Amikor ismét a megmetszéssel szembesültem, már kevésbé akartam visszavágni és ellenállni. Nem számított, hogy mennyi minden helyes abból, amit a testvérek mondtak nekem, amíg az megfelelt a tényeknek, addig elfogadtam. Néha, amikor nem tudtam felismerni a hibámat, és vissza akartam vágni, először Istenhez imádkoztam, és alávetettem magam. Később megértésre és aratásra tettem szert azáltal, hogy elgondolkodtam magamon.

Visszagondolva arra, hogy milyen makacs és lázadó ember voltam, aki egyáltalán nem hajlandó elfogadni az igazságot, és látva, hogy ma hogyan tudok így megértésre és aratásra szert tenni, tudom, hogy ez valóban Isten üdvössége. E tapasztalaton keresztül végre megismertem egy kicsit önmagamat, és megértettem azt is, hogy Isten hogyan menti meg az emberiséget, és mi Isten szándéka. Tisztán felismertem, hogy az Isten általi fenyítés, fegyelmezés és megmetszés valóban az emberek megtisztítására és megmentésére szolgál, nem pedig az elítélésükre vagy a kirekesztésükre.