Írta: Marissa, Hollandia

2017-ben megválasztottak gyülekezetvezetőnek. Eleinte elértem némi eredményt a kötelességemben, de később átadtam magam a státusz előnyeinek, és abbahagytam a tényleges munkát. Azzal a kifogással, hogy gyenge képességű vagyok, és nincs szakmai hozzáértésem, nem követtem nyomon a gyülekezeti munkát sem. Amikor Julia nővér, egy felsőbb vezető megkérdezett a munkáról, egyáltalán nem tudtam neki válaszolni, és nem értettem a tényleges nehézségeket sem, amelyekkel a testvérek a kötelességeik végzésekor szembenéztek. Julia ekkor rámutatott, mi velem a probléma, hogy segítsen, de én nem változtam. Volt néhány alkalom, amikor több diakónus előtt leplezett le, mondván, hogy nem végzek tényleges munkát, elhanyagolom a kötelességemet, túl csalárd vagyok, és így tovább. Azt hittem, Julia próbálja megnehezíteni a dolgomat, és zavarba akar hozni mások előtt, ezért ellenálló lettem legbelül.

Egyszer egy összejövetelen néhány hibát találtam Julia munkájában, ezért megítéltem őt a testvérek előtt. Ennek hatására a testvérek tévesen azt gondolták, hogy ő hamis vezető. Amit tettem, megzavarta a gyülekezeti munkát. Miután ezt az ügyet leleplezték, aggódtam, hogy a vezetőm meg fog metszeni és másnak jelöli ki a kötelességemet, ezért sietve bocsánatot kértem Juliától, és a testvérek előtt elemeztem magam és önvizsgálatot tartottam. Azt hittem, hogy ez az ügy csak úgy el fog múlni. De meglepetésemre néhány nap múlva a felső vezetőim megkerestek, azt mondták, annyira nem végzek tényleges munkát, hogy az már súlyos gondatlanság, és azt is, hogy nem fogadom el a megmetszést, és titokban áskálódom mások ellen. Ez akadályozza a gyülekezeti munkát. Miután ezt hallottam, nehezen fogadtam el, és magamban tovább vitatkoztam vele: nem arról van szó, hogy nem akarok tényleges munkát végezni, de a képességem túl gyenge ehhez. Ami a mások elleni titkos áskálódást illeti, már elismertem a hibámat. Bocsánatot kértem Juliától, és a testvérek előtt boncolgattam a romlottságomat. Akkor miért kapaszkodtok bele még mindig ebbe az ügybe? Akkoriban bárhogyan is beszélgettek velem, nem tudtam elfogadni. Ezért a lelkiállapotomra alapozva az egyik vezető felolvasta nekem Isten következő szavait: „Azok, akik folyton negativitást árasztanak a testvérek között, a Sátán szolgái és a gyülekezet zavarói. Az ilyen embereket egy napon ki kell közösíteni és ki kell rekeszteni. Ha az embereknek Istenbe vetett hitükben nincs istenfélő szívük, ha nincs Istennek alávetett szívük, akkor nemhogy nem lesznek képesek semmilyen munkát végezni Érte, hanem éppen ellenkezőleg, olyanokká válnak, akik megzavarják munkáját, és ellenállnak Neki. Hinni Istenben, de nem alávetettnek lenni Neki és nem félni Őt, hanem ellenállni Neki a legnagyobb szégyen egy hívő számára. Ha a hívők beszédükben és magatartásukban ugyanolyan gondatlanok és gátlástalanok, mint a nem hívők, akkor még a nem hívőknél is elvetemültebbek; ők archetipikus gonosz démonok. Akik a gyülekezeten belül mérgező, rosszindulatú beszédüknek adnak hangot, akik alaptalan pletykákat terjesztenek, akik diszharmóniát szítanak, és klikkeket alkotnak a testvérek között – ők azok, akiket ki kellett volna zárni a gyülekezetből. Mivel azonban most Isten munkájának egy másik korszaka van, ezek az emberek korlátozva vannak, hiszen bizonyosan ki lesznek iktatva” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Figyelmeztetés azoknak, akik nem gyakorolják az igazságot). Minél többet hallgattam, annál jobban nőtt bennem a félelem, mivel tudtam, hogy valóban zavart okozott a gyülekezeti munkában az, hogy megítéltem Juliát. De amikor olyan szavakat hallottam, mint „a Sátán szolgái”, „a gyülekezet zavarói”, „ki kell közösíteni”, és „ki kell rekeszteni”, nem mertem beismerést tenni, attól félve, hogy ha megteszem, nem fognak-e elítélni emiatt? Akkor hogyan nyerhetném el valaha is az üdvösséget? Nem akartam elfogadni ezt a tényt, ezért panaszkodtam a vezetőre, azt gondoltam, hogy szándékosan használja Isten szavait arra, hogy támadjon és kárhoztasson engem. Elragadtak az érzelmeim, és ezt mondtam, „Egyáltalán nem az igazságról beszélsz, hogy segíts nekem megoldani a problémát! Te csak támadsz engem!” A vezetők rájöttek, hogy nem értem önmagamat, és továbbra is beszélgettek velem, hogy segítsenek. A saját tapasztalataikról is beszéltek, hogy vezessenek engem önmagam megértésében. Azonban mondhattak bármit, még mindig nem értettem meg. Végül, amikor látták, hogy nem végzek tényleges munkát, nem is fogadom el az igazságot, és még csak bűnbánó magatartást sem tanúsítok, a felső vezetők elbocsátottak.

Abban a pillanatban hirtelen elgyengültem. Arra gondoltam, hogy már több mint tíz éve hiszek Istenben, és nem csupán egy új hívő vagyok két-három éve. Isten munkája most már a végéhez közeledik. Már itt az ideje az emberek felfedésének és fajtájuk szerinti besorolásnak. E kritikus helyzetben olyan emberként tárultam fel, aki nem fogadja el az igazságot. Nem azt jelenti ez, hogy engem már kirekesztettek? Attól tartottam, hogy ettől kezdve hiába próbálkozom keményebben a hitemben, és hogy nincs jövőm. Nagyon negatívan éreztem magam. Az állapotom napról napra romlott. Semmirekellőnek éreztem magam, aki semmilyen kötelességet nem tud jól elvégezni. Folyton úgy éreztem, hogy Isten elhagyott, szívemet mindennap félelem és nyugtalanság töltötte el. Annak ellenére, hogy a testvérek továbbra is beszélgettek velem Isten szándékáról, biztatva, hogy gondolkodjak el magamon, és tanuljak a kudarcomból, makacsul hittem, hogy már felfedték, hogy olyasvalaki vagyok, aki nem törekszik az igazságra, ezért úgy véltem, a további törekvés időpocsékolás. Attól kezdve, bármilyen kötelességet is bízott rám a gyülekezet, negatívan és passzívan közelítettem meg azt, felületes voltam, és alig vagy egyáltalán nem értem el eredményt. Végül a vezetőim az alapelveknek megfelelően megszüntették a kötelességeimet, és elkülönítettek, hogy elgondolkodjak. Abban a pillanatban az elmém kiürült, úgy éreztem, mintha halálra ítéltek volna. Azt hittem, végem van. Kötelesség nélkül hogyan is lehetne reményem az üdvösség elérésére? Azokban a napokban úgy éltem, mint egy két lábon járó hulla, gyakran éreztem azt, hogy Isten visszautasított. Túlságosan szégyelltem magam ahhoz, hogy imádkozzak, és nem éreztem magam méltónak arra, hogy Isten szavait olvassam. Akkoriban voltak testvérek, akik támogattak engem, és felolvasták nekem Isten szavait. Én azonban úgy gondoltam, hogy Isten szavai olyanokhoz szólnak, akik az igazságra törekszenek, nem pedig hozzám, ezért egyáltalán nem tudtam befogadni azokat. Nem ezt mondta-e az Úr Jézus: „Ne adjátok azt, ami szent, a kutyáknak, gyöngyeiteket se dobjátok a disznók elé”? Hogyan szólhatna Isten egy olyan emberhez, mint én? Akkoriban mindennap félelmet és nyugtalanságot éreztem. Ha Isten valóban elhagyott, akkor mi értelme volt a létezésemnek? Egy nap akár meg is halhatnék valamilyen büntetés miatt. A szívem tele volt félelemmel, minden napom kínszenvedés volt. Később történt valami, ami mélyen megérintett.

Találtam egy nevelőnői állást, ahol a munkaadóm jó emberi mivoltot mutatott, és gondomat viselte az életben. Ezen felbátorodva hirdettem az evangéliumot a munkaadómnak, aki örömmel fogadta el Isten utolsó napokbeli evangéliumát. Nagyon izgatott lettem. E tapasztalat által rájöttem, hogy Isten nem hagyott el, hanem továbbra is irgalmas hozzám és megment engem. Bűntudattal eltelve, sírva kiáltottam Istenhez: „Istenem, nem akarok ilyen negatív maradni, kérlek, ments meg engem!” Láttam Isten szavainak egy részletét, amely így szól: „Amikor egyesek olvassák Isten szavait és látják, hogy Isten elítéli az embereket a szavaiban, elképzelések és ellenállás kezd kialakulni bennük. Például Isten szavai azt mondják, hogy nem fogadod el az igazságot, ezért Isten nem kedvel téged, gonosztevő és antikrisztus vagy, Isten már attól is rosszul van, ha csak rád néz, és nem akar téged. Amikor az emberek olvassák ezeket a szavakat, azt gondolják: »Ezek a szavak nekem szólnak. Isten meghatározta, hogy nem akar engem. Mivel Isten lemondott rólam, nem hiszek többé Istenben.« Vannak olyanok, akikben Isten szavainak olvasásakor gyakran alakulnak ki elképzelések és félreértések, mert Isten leleplezi az emberek romlott állapotait, és mond néhány dolgot, amivel elítéli az embereket. Negatívvá és gyengévé válnak, azt gondolva, hogy Isten szavai nekik szólnak, hogy Isten lemondott róluk, és nem fogja megmenteni őket. Olyannyira negatívvá válnak, hogy sírnak, és nem akarják többé követni Istent. Ezzel valójában félreértik Istent. Amikor nem érted Isten szavainak jelentését, nem szabad ítéleteket mondanod Istenről. Nem tudod, milyen emberről mond le Isten, vagy milyen körülmények között mond le róluk, vagy milyen körülmények között teszi félre az embereket – megvannak az alapelvei és a kontextusai annak, hogy Isten lemond az emberekről és félreteszi őket. Ha nem látsz át ezeken a részletes ügyeken, könnyen túlérzékennyé válsz, és ítéletet mondasz magadról csupán egyetlen dolog alapján, amit Isten mondott. Vajon nem problematikus ez? Amikor Isten megítéli az embereket, elsősorban mit ítél el bennük? Amit Isten megítél és leleplez, azok az emberek romlott beállítottságai és romlott lényege; elítéli a sátáni beállítottságaikat és sátáni természetüket; elítéli az Isten elleni lázadásuk és ellenállásuk különféle megnyilvánulásait és viselkedésformáit; és elítéli őket azért, mert képtelenek alávetni magukat Istennek, mindig ellenállnak Istennek, és mindig megvannak a saját indítékaik és céljaik – de az efféle elítélés nem jelenti azt, hogy Isten lemondott a sátáni beállítottságú emberekről. [...] Meghallasz egyetlen elítélő mondatot Istentől, és azt feltételezed, hogy az, hogy Isten elítéli az embereket, azt jelenti, hogy lemondott róluk és nem fogja megmenteni őket, és ezáltal negatívvá válsz, átadva magad a kétségbeesésnek. Ilyenkor az emberek félreértik Istent. Valójában Isten nem mondott le az emberekről – az emberek azok, akik félreértették Istent és lemondtak önmagukról. Önmagunk feladása az, ami igazán halálos; ez beteljesíti az Ószövetség szavait: »A bolondok meghalnak esztelenségük miatt« (Példabeszédek 10:21). A legostobább dolog, amit az ember tehet, az, ha átadja magát a kétségbeesésnek. Néha olyan szavakat olvasol Istentől, amelyek látszólag ítéleteket mondanak az emberekről; valójában nem egy bizonyos egyénről mondanak ítéleteket, hanem Isten szándékainak és nézeteinek a kifejeződései. Ezek az igazság és az alapelv szavai, nem mondanak ítéleteket senkiről. Még azok a szavak is, amelyeket Isten a düh és a harag idején ejt ki, az Ő természetét képviselik; ezek a szavak az igazság, és még inkább az alapelv szavai. Az embereknek meg kell érteniük ezt. Isten célja ezeknek a kimondásával az, hogy az emberek megértsék az igazságot és megértsék az alapelveket; egyáltalán nem az, hogy ítéleteket mondjon bárkiről is. Ennek semmi köze az emberek végső rendeltetési helyéhez és jutalmához, még kevésbé utal a végső büntetésükre. Ezek csupán olyan szavak, amelyeket az emberek megítélése és megmetszése céljából mondanak, olyan szavak, amelyek frusztrációt fejeznek ki amiatt, hogy az emberek nem tudnak megfelelni az elvárásoknak, azért mondják őket, hogy felébresszék az embereket, hogy ösztönözzék őket, és ezek a szavak Isten szívéből fakadnak. És mégis, egyesek megbotlanak és lemondanak Istenről egyetlen Tőle származó ítélkező mondat miatt. Az ilyen emberek nem tudják, mi a jó nekik, és ellenállnak a józan észnek; ők olyan emberek, akik egyáltalán nem fogadják el az igazságot” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak elképzeléseinek feloldásával kerülhet az Istenbe vetett hit helyes kerékvágásába (1)). Újra és újra elolvastam Isten szavait, és nem tudtam megállni, hogy ne hullassam az önvád könnyeit. Úgy éreztem, mintha Isten szemtől szemben vigasztalna engem, különösen, amikor Isten ezt mondta: „Ezek csupán olyan szavak, amelyeket az emberek megítélése és megmetszése céljából mondanak, olyan szavak, amelyek frusztrációt fejeznek ki amiatt, hogy az emberek nem tudnak megfelelni az elvárásoknak, azért mondják őket, hogy felébresszék az embereket, hogy ösztönözzék őket, és ezek a szavak Isten szívéből fakadnak. És mégis, egyesek megbotlanak és lemondanak Istenről egyetlen Tőle származó ítélkező mondat miatt. Az ilyen emberek nem tudják, mi a jó nekik, és ellenállnak a józan észnek; ők olyan emberek, akik egyáltalán nem fogadják el az igazságot.” Isten szavai felébresztettek. Elgondolkodva az Isten szavaihoz való hozzáállásomon, felismertem, hogy amikor a vezető felolvasta nekem Isten leleplező és kárhoztató szavait, elítéltnek éreztem magam. A szívem túlságosan ellenállt annak, hogy elfogadjam az Isten szavaiban rejlő ítéletet és leleplezést. Ekkor végre megértettem, hogy bár Isten szavai kemények, a céljuk az, hogy segítsenek megismerni önmagunkat, bűnbánatot tartani és megváltozni. A vezető azért leplezett le, mert tetteim súlyossága ezt indokolta, de a hajthatatlan beállítottságom megakadályozott abban, hogy beismerjem a tényt. Elbocsátásom után sem tértem észhez, tévesen azt hittem, hogy Isten felfedett és kirekesztett engem. Egy negatív állapot csapdájában maradtam, lemondtam magamról és megadtam magam a kétségbeesésnek. Minél többet gondolkodtam magamon, annál nagyobb lett a lelkiismeret-furdalásom, gyűlöltem makacsságomat és a lázadó mivoltomat. Felismertem, hogy igazából milyen kevéssé értem Isten munkáját. Felidéztem Isten szavait, amelyek így szólnak: „Minek a révén teljesedik be az ember Isten általi tökéletesítése? Az Ő igazságos természete révén. Isten természete elsősorban igazságosságból, haragból, fenségből, ítéletből és átokból áll, és az embert elsősorban ítélete által tökéletesíti. Egyes emberek ezt nem értik, és azt kérdezik, hogy Isten miért csak ítélet és átok révén képes tökéletessé tenni az embert. Ezt mondják: »Ha Isten megátkozná az embert, az ember nem halna meg? Ha Isten megítélné az embert, nem lenne az ember elítélve? Akkor hogyan lehet őt mégiscsak tökéletessé tenni?« Ilyen szavakat szólnak azok az emberek, akik nem ismerik Isten munkáját. Isten az ember lázadó mivoltát átkozza meg, és az ember bűneit ítéli meg. Bár Ő keményen és az emberek érzéseit egyáltalán nem kímélve beszél és leleplezi mindazt, ami az emberben van, néhány szigorú szó által leplezve le azt, ami az emberben lényegi, az ilyen ítélet révén a test lényegéről szóló mélységes tudást ad az embernek, és így az ember aláveti magát Istennek. Az ember teste a bűntől és a Sátántól való, lázadó, és Isten fenyítésének tárgya. Így ahhoz, hogy az ember megismerhesse önmagát, Isten ítélő szavainak el kell érniük őt, és mindenfajta finomításon át kell esnie; csak így lehet hatékony Isten munkája” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szeretetreméltóságát csak fájdalmas próbatételek megtapasztalása által ismerheted meg). Már sokszor olvastam ezt a részt Isten szavaiból, mégis miért nem értettem meg Isten szándékát? Az utolsó napokban Isten munkájának célja az emberiség megtisztítása és megmentése az ítélet és a fenyítés szavai által. Az emberiséget olyan mélyen megrontotta a Sátán, hogy Isten ítélő és leleplező szavai nélkül soha nem ismerhetnénk fel igazán a romlottságunk lényegét és valóságát, nemhogy valódi bűnbánatot és átalakulást érhetnénk el. De tévesen azt hittem, hogy amikor Isten megítél és leleplez minket, az a kárhozatot és az örök kirekesztést jelenti, vagyis azt, hogy soha nem lehet jó sorsunk és rendeltetési helyünk. Felfogásom abszurd és téves volt. Nagyon keveset tudtam Isten munkájáról és gondos szándékairól az emberiség megmentésében. Visszaemlékeztem arra, amit Isten korábban mondott: „Isten mindenkori szándéka, hogy megmentse az embert, sohasem változik” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). Csak ma jöttem rá, mennyire gyakorlatiasak ezek a szavak. Isten a legteljesebb mértékben megmenti az emberiséget, és nem fog egykönnyen lemondani senkiről, kivéve, ha az illető maga dönt úgy, hogy felhagy az igazságra való törekvéssel. Őszintén meg kellett kérdeznem magamtól: „Ha Isten nem akart volna megmenteni engem, akkor a tetteim alapján nem rekesztett volna már ki engem? Ha ez igaz, akkor szükséges lenne-e, hogy megítéljen és leleplezzen, elrendezze a körülményeket a romlottságom feltárására, és vezessen és megvilágosítson azért, hogy elgondolkodjak és megértsem magam? A testvérek megmetszettek és figyelmeztettek, hogy segítsenek visszafordulni és elgondolkodni magamon. Nem voltak ezek éppen Isten gyakorlati és valódi üdvözítő cselekedetei? Én azonban nem értettem, hogy Isten milyen módon menti meg az emberiséget, és nem ismertem fel az Ő szeretetét sem. Ehelyett félreértettem Istent, és negatívan éltem, ellenálltam Neki. Milyen észszerűtlen voltam!” Ahogy ezen gondolkodtam, régóta zsibbadt szívem végre kezdett érezni valamit, és mélységesen megbántam a tetteimet. Így imádkoztam Istenhez: „Istenem, a jövőben mindegy, milyen visszaesések vagy kudarcok érnek, nem akarlak többé félreérteni Téged. Hajlandó vagyok komolyan elgondolkodni magamon, tanulságokat levonni, szorgalmasan az igazságra törekedni, és jól végezni a kötelességeimet életem hátralévő részében, hogy elérjem az igazi bűnbánatot.”

Később írtam egy cikket az ebben az időben szerzett tapasztalataimról. Egy nővér ezt elolvasta, elküldte nekem Isten néhány szavát, és emlékeztetett engem a következőkre: „El kellene gondolkodnod annak okain, hogy miért lettél megmetszve. Gondolkodj el minden egyes problémán, amit a vezetők lelepleztek, és használd a vonatkozó igazságokat azok megoldására. Csak akkor tudsz igazán foglalkozni ezekkel a problémákkal.” Így hát elcsendesedtem és elgondolkodtam magamon: Miért mondták a vezetők, hogy nem fogadom el az igazságot? Milyen viselkedések mutatták, hogy visszautasítom az igazság elfogadását? Felidézve azt az időt, amikor vezető voltam, felismertem, hogy valahányszor nehézségekkel szembesültem, a saját hús-vér testemet helyeztem előtérbe. Nem tettem erőfeszítést és nem hoztam áldozatot, hogy az igazságot keressem a megoldások érdekében. Még csalárd taktikákhoz is nyúltam, mert azt hittem, hogy az igazság keresése a problémák megoldásához túl kimerítő és idegőrlő lenne. Úgy véltem, ha gyenge képességemet ürügyként használnám, hogy a problémát a felsőbb vezetőkre hárítsam, el tudnám kerülni a bajt. Még ha a problémák végül nem is oldódnának meg, nem kellene felelősséget vállalnom. Visszaemlékeztem, amikor egyszer munkával kapcsolatos problémákat jelentettem a vezetőimnek, így válaszoltak: „Amikor problémákba ütközöl, nem teszel erőfeszítést a megoldásra. Ehelyett teherként kezeled a nehézségeket, és másokra hárítod. Ha kerested volna az igazságot a nehézségeiddel kapcsolatban, akkor saját ötleteid lettek volna arra, hogyan oldhatnád meg azokat.” Ezt hallva, ahelyett, hogy elgondolkodtam volna magamon, mérges lettem: mi a baj a problémák bejelentésével? Hogy mondhatjátok, hogy nem keresem az igazságot, amikor nehézségekkel nézek szembe? Magamban csendben így vágtam vissza. Ahogy ezen gondolkodtam, hirtelen rájöttem, hogy pontosan ez jelenti azt, hogy nem keresem és nem fogadom el az igazságot. Az is eszembe jutott, hogy Julia számtalanszor rámutatott a hibáimra, és leleplezte azokat a beszélgetések során. Ahelyett, hogy elgondolkodtam volna magamon, inkább nehezteltem és bosszút akartam állni. Julia munkában elkövetett hibáival foglalkoztam, a háta mögött megítéltem őt és áskálódtam ellene, megzavarva a gyülekezeti életet. Amikor a helytelen viselkedésemre fény derült, hogy kibújjak a felelősség alól, őszintétlen módon bocsánatot kértem Juliától, és a testvérek előtt rántottam le a leplet magamról, megpróbáltam a legkisebbre csökkenteni az ügy súlyosságát. Amikor a vezetők leleplezték magatartásomat Isten szavai szerint, magamban beismertem, de szóban nem erősítettem meg ezt. Mégis, indokolatlanul azzal vádoltam a vezetőket, hogy Isten szavait arra használják, hogy engem támadjanak és kárhoztassanak. Nem voltak-e mindezek a cselekedetek annak megnyilvánulásai, hogy elutasítom az igazság elfogadását? Később tovább olvastam Isten szavait, ami által világosabb képet kaphattam belső állapotomról. Isten szavai azt mondják: „Ha meg akarsz tisztulni a romlottságtól, és azt akarod, hogy életfelfogásod megváltozzon, akkor szeretned kell az igazságot, és képesnek kell lenned elfogadni az igazságot. Mit is jelent elfogadni az igazságot? Az igazság elfogadása azt jelenti, hogy attól függetlenül, hogy milyen romlott beállítottságaid vannak, vagy hogy a nagy vörös sárkány milyen mérgei – a Sátán mérgei – vannak a természetedben, amikor Isten szavai leleplezik ezeket a dolgokat, akkor el kell ismerned őket, és alá kell vetned magad, nem dönthetsz másként, és meg kell ismerned magad Isten szavai szerint. Ez azt jelenti, hogy képes vagy elfogadni Isten szavait és elfogadni az igazságot. Tegyük fel, hogy attól függetlenül, hogy mit mond Isten, attól függetlenül, hogy milyen kemények a szavai, és attól függetlenül, hogy milyen szavakat használ, elfogadhatod azokat mindaddig, amíg az, amit Ő mond, az igazság, és elismerheted azokat mindaddig, amíg megfelelnek a valóságnak. Alávetheted magad Isten szavainak, függetlenül attól, hogy mennyire mélyen érted meg őket, és még ha testvérek beszélnek is a Szentlélek megvilágosításának fényéről, akkor is képes vagy elfogadni azt és alávetni magad neki. Ha egy ilyen ember egy bizonyos pontig törekszik az igazságra, akkor elnyerheti az igazságot, és elérheti beállítottságának átalakulását. Még ha van is egy kis emberi mivolt azokban, akik nem szeretik az igazságot, ha meg is tudnak tenni néhány jó dolgot, és képesek is lemondani dolgokról és feláldozni magukat Istenért, akkor is zavarodottak, és nem alaposak az igazságot tekintve, így életfelfogásuk soha nem változik meg” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerhető meg az ember természete?). Isten szavaiból megértettem, hogy annak, aki elfogadja az igazságot, feltétel nélküli befogadással, elfogadással és alávetettséggel kell viszonyulnia Isten szavaihoz. Függetlenül attól, hogy Isten szavai kemények vagy szelídek, akár ítéletet és leleplezést, akár buzdítást és vigasztalást tartalmaznak, azokat mindig el kell fogadnunk, és alá kell vetnünk magunkat nekik. Ez az az észszerűség, amivel az embernek rendelkeznie kell. Néha nehezen ismerjük fel az Isten szavai által leleplezett állapotot, de meg kell őriznünk elfogadó és önmagunkat alávető magatartásunkat. Legalábbis el kell hinnünk, hogy Isten szavai igazságok, hogy az Ő leleplezései tényszerűek, melyek leleplezik romlott beállítottságunk rejtett szempontjait, és Isten szavaira „ámen”-t kell mondanunk. Bár világosan tudtam, hogy Isten szavai pontosan az én állapotomat leplezik le, mégsem fogadtam el ezt, sőt, indokolatlanul azzal vádoltam a vezetőket, hogy Isten szavait felhasználva próbálnak kárhoztatni és negatívvá tenni engem. Nemcsak, hogy nem fogadtam el Isten szavainak ítéletét és leleplezését, hanem a felelősséget is másokra hárítottam. Tényleg egyáltalán nem fogadtam el az igazságot. Milyen észszerűtlen voltam! Még amikor pozitív dolgok értek, mint például javaslatok, segítség és megmetszés a testvérek részéről, akkor sem tudtam elfogadni ezeket Istentől és alávetni magam ezeknek. Ehelyett azokat vádoltam, akik megmetszettek és lelepleztek. Minél többet gondolkodtam magamon, annál inkább beláttam az emberi mivoltom hiányát, és mélységesen szégyelltem magam. Szívem mélyén bevallottam, hogy nem vagyok olyan ember, aki elfogadja az igazságot.

Később újra előkerestem Isten szavait, amelyeket a vezetőim megosztottak velem, elmélkedtem és imádkozva olvastam azokat. Isten szavai azt mondják: „Az olyan emberek, akik mindig trükköznek a szavaikban és a tetteikben, és akik minden hájjal megkentek és a kötelességeik végzésében kibújnak a felelősség alól – ők azok, akik egyáltalán nem fogadják el az igazságot. Nem rendelkeznek a Szentlélek munkájával, ami olyan, mintha fertőben, sötétségben élnének. Bármennyire is küszködnek, bármennyire is próbálkoznak, nem tudják észrevenni a világosságot, sem megtalálni az irányt. Inspiráció nélkül és Isten útmutatása nélkül végzik a kötelességeiket, sok dologban falba ütközve, és némely dolgok megtétele közben akaratlanul is lelepleződnek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet értéke csak a teremtett lény kötelességének jó végrehajtásában rejlik). „Azok, akik folyton negativitást árasztanak a testvérek között, a Sátán szolgái és a gyülekezet zavarói. Az ilyen embereket egy napon ki kell közösíteni és ki kell rekeszteni” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Figyelmeztetés azoknak, akik nem gyakorolják az igazságot). Isten szavai által rájöttem, hogy valóban olyasvalaki voltam, aki csalárd a kötelességeiben, megbízhatatlan, és kibújik a felelősség alól. Hiányzott belőlem a hűség Isten iránt. Amikor problémákkal és nehézségekkel találkoztam, állandóan a saját kényelmemet helyeztem előtérbe. Nem voltam hajlandó erőfeszítéseket tenni és áldozatot hozni azért, hogy az igazságot keressem és a problémákat megoldjam. Ehelyett gyakran továbbadtam a problémákat a felsőbb vezetőknek, hogy elkerüljem a bajt magam számára, gyenge képességemet ürügyként használtam arra, hogy felmentsem magam a felelősség alól, amiért nem végzek tényleges munkát. Milyen önző és csalárd voltam! Rendszerint felületesen és felelőtlenül végeztem a kötelességeimet, így nem kaphattam útmutatást és megvilágosítást a Szentlélektől, és nem tudtam felfedezni semmilyen problémát. Amikor a vezető megmetszett, ahelyett, hogy elgondolkodtam volna magamon, nehezteltem, mert zavarban voltam. Hogy levezethessem személyes haragomat, a háta mögött megítéltem és kárhoztattam őt, ami megzavarta a gyülekezeti életet. Az én gonosz tetteimet tekintve, nem éppen ezek voltak azok a viselkedések, amelyeket Isten úgy leplezett le, mint „a Sátán szolgái” és „a gyülekezet zavarói”? De miért nem ismertem akkoriban magam? Elgondolkodva az Istenhez és az Ő szavaihoz való hozzáállásomon, valamint az összes vétkemen, nyomasztó bűntudatot és önutálatot éreztem. Isten elé álltam és így imádkoztam: „Istenem, olyan lázadó voltam! Hajlandó vagyok bűnbánatot tartani. Nem akarlak többé félreérteni Téged. Hiszem, hogy minden, amit Te teszel, azért van, hogy megtisztíts és megments engem!” Ima után mélyen meghatódtam. Magamban ezt mondtam Istennek: „Istenem, mostantól kezdve soha többé nem hagylak el Téged. Túl fájdalmasak azok a napok, amikor távol vagyok Tőled.” Attól a pillanattól kezdve negatív lelkiállapotom teljesen megváltozott. Aktívan részt vettem a közösségben, motiváltnak éreztem magam a kötelességeim elvégzésére, és elkezdtem tapasztalati tanúságtételcikkeket írni. Mindennap éreztem, hogy javul az állapotom. Olyan volt, mint amikor egy súlyos beteg napról napra kezd gyógyulni. Majdnem egy évig kötelesség nélkül, Istent félreértve és Ellene védekezve éltem, a szívemben félelmet és nyugtalanságot éreztem. Miután teljesen átéltem a Szentlélek munkájának elvesztése miatti gyötrelmet, ma végre kiléptem negatív lelkiállapotomból. Mindez Isten mérhetetlen irgalmának és üdvösségének köszönhető. Röviddel ezután üzenetet kaptam a vezetőtől, hogy jöjjek vissza a gyülekezetbe a kötelességeimet végezni. Amikor elolvastam, annyira meghatódtam, hogy nem találtam szavakat, de ismételten hálát adtam Istennek.

Tudva, hogy hajlamos vagyok a vitatkozásra, amikor a dolgok megtörténnek velem, Isten szavaihoz fordultam, és kerestem az igazságot az állapotommal kapcsolatban. Mélyen meghatódtam, amikor Isten szavait olvastam. Isten szavai így szólnak: „Megvan az oka annak, hogy Isten miért haragszik olyan mélységesen egy emberre vagy egy embertípusra. Ezt az okot nem Isten preferenciája határozza meg, hanem az illető hozzáállása az igazsághoz. Ha valaki idegenkedik az igazságtól, az kétségkívül végzetes az üdvössége elérése szempontjából. Ez nem annak a kérdése, hogy Isten meg tudja-e bocsátani vagy sem – az igazságtól való idegenkedés nem egy viselkedésforma vagy egy röpke feltárulás, hanem az ember természetlényege. Isten az ilyen emberektől idegenkedik a legjobban. Ha alkalmanként az igazságtól való idegenkedés romlottságát mutatod, akkor meg kell vizsgálnod Isten szavai alapján, hogy vajon ezek a feltárulások az igazsággal szembeni ellenszenvedből származnak-e vagy az igazság megértésének hiányából. Ez keresést követel és Isten megvilágosítását és segítségét igényli. Ha az a természetlényeged, hogy idegenkedsz az igazságtól, ha soha nem fogadod el az igazságot, ha kifejezetten taszít és ellenséges vagy vele szemben, akkor bajban vagy. Kétségtelenül gonosz ember vagy, és Isten nem fog megmenteni téged” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Ahhoz, hogy az ember jól végezze a kötelességét, az igazság megértése a legfontosabb). Isten szavaiból megértettem, hogy Isten miért haragszik olyan mélységesen egyes emberekre. Azért, mert ők idegenkednek az igazságtól, és elutasítják azt. Isten az, aki kifejezi az igazságot. Az igazsághoz való hozzáállásunk tükrözi az Istenhez való hozzáállásunkat. Az igazságtól való idegenkedés és annak gyűlölete egyenlő azzal, hogy Istennel ellentétes oldalon állunk, és Isten ellenségévé válunk. Az igazságtól idegenkedő és Istent gyűlölő természetű ember biztosan nem fogadja el az igazságot. Az ilyenfajta ember esetében nem számít, hogy mennyire tárja fel romlott hajlamait, vagy mennyire metszik meg őt, soha nem tart bűnbánatot. Mindegy, hány éve hisz Istenben, romlott beállítottsága soha nem változik, és végül Isten biztosan visszautasítja és kirekeszti őt. Akárcsak Pál, akinek természete idegenkedett az igazságtól és gyűlölte azt, soha nem gondolkodott el önmagán. Emiatt sok évnyi munka után is arrogáns és önző maradt. Romlott beállítottsága egy cseppet sem változott, ezért Isten végül elítélte és megbüntette. Pálban önmagam tükörképét láttam. Nem törekedtem az igazságra, és nem fogadtam el a megmetszést. Amit megéltem és kimutattam, az az igazságtól való idegenkedés sátáni beállítottsága volt. Emiatt hosszú ideig sötétségben, félelemben és fájdalomban éltem, és Isten félreállított. E következményeket az igazságtól való idegenkedésem okozta. Isten természete valóban igazságos, szent és megsérthetetlen. Ha nem fogadom el az igazságot vagy azt, hogy Isten megmetsz, hogyan érhetném el valaha is az Isten általi megtisztulást és üdvösséget? Ha így tennék, nem lenne-e végül is hiábavaló az Istenbe vetett hitem? Felismertem, hogy nagyon veszélyes megoldatlanul hagyni az igazságtól való idegenkedés beállítottságát! Később szándékosan az igazság keresésére és a saját romlott beállítottságom elleni lázadásra összpontosítottam. Amikor ismét a megmetszéssel szembesültem, már kevésbé akartam visszavágni és ellenállni. Nem számított, hogy mennyi minden helyes abból, amit a testvérek mondtak nekem, amíg az megfelelt a tényeknek, addig elfogadtam. Néha, amikor nem tudtam felismerni a hibámat, és vissza akartam vágni, először Istenhez imádkoztam, és alávetettem magam. Később megértésre és aratásra tettem szert azáltal, hogy elgondolkodtam magamon.

Visszagondolva arra, hogy milyen makacs és lázadó ember voltam, aki egyáltalán nem hajlandó elfogadni az igazságot, és látva, hogy ma hogyan tudok így megértésre és aratásra szert tenni, tudom, hogy ez valóban Isten üdvössége. E tapasztalaton keresztül végre megismertem egy kicsit önmagamat, és megértettem azt is, hogy Isten hogyan menti meg az emberiséget, és mi Isten szándéka. Tisztán felismertem, hogy az Isten általi fenyítés, fegyelmezés és megmetszés valóban az emberek megtisztítására és megmentésére szolgál, nem pedig az elítélésükre vagy a kirekesztésükre.