Írta: Szu Min, Kína

2022 végén kezdtem meg a prédikátori kötelességemet, és több gyülekezet munkájának nyomon követéséért lettem felelős. Egy nap levelet kaptam a felsőbb szintű vezetőtől, amelyben az állt, hogy az egyik gyülekezet két vezetőjének rossz a lelkiállapota, és hogy ez már hatással van a gyülekezeti munka különböző területeire. Arra kért, gyorsan menjek oda, hogy megértsem a helyzetet, és beszélgetés útján oldjam meg azt. Ezt gondoltam magamban: „A közelmúltban ez a gyülekezet a Kommunista Párt letartóztatási kampányát élte át, sok testvér biztonsági kockázatokkal szembesül, és nem tudja normálisan végezni a kötelességét. Érthető, hogy a két vezető egy kissé negatív e nehézség miatt. Ha megkeresem Isten néhány szavát, és beszélgetek e vezetőkkel, képesnek kell lennem arra, hogy megoldjam ezt a problémát.” Amikor megláttam a két vezetőt, szörnyű volt a lelkiállapotuk. Azt mondták, hogy a gyülekezet különböző munkaterületeinek eredménytelenségét az okozta, hogy ők nem végeznek tényleges munkát, és annyira negatívak voltak, hogy le akartak mondani. Azonnal beszéltem velük, és ezt mondtam: „Ezt a környezetet Isten engedélyezte. Nem ragadhatunk meg a negativitás állapotában. A legfontosabb most az, hogy úgy tudjunk együtt dolgozni, hogy vállaljuk a kötelességünket, és nem késleltetjük a gyülekezet munkáját.” De akárhogyan is beszéltem, a két nővér megmaradt a negatív lelkiállapotának csapdájában, azt mondták, hogy gyenge a képességük, nem törekszenek az igazságra, és nem tudnak vezetői munkát végezni. Egy ilyen helyzettel szembesülve erre gondoltam: „Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Most kezdtem el prédikátorként szolgálni, és egy ilyen gyülekezethez osztottak be, ahol a vezetők túl negatívak ahhoz, hogy felelősséget vállaljanak. Ez nem azt jelenti, hogy minden munka az én vállamra fog nehezedni?” Akkoriban egyidejűleg beszélgettem a gyülekezeti vezetőkkel, hogy megoldjam az állapotukat, és különböző összejövetelekre is jártam munkát végezni. Mindennap a kimerültség határáig elfoglalt voltam. Később az egyik vezető végül lemondott. A másik vezetőt egy júdás eladta, és ideiglenesen el kellett rejtőznie, hogy elkerülje a letartóztatást, így nem tudott kijárni a kötelessége végzésére. A hír hallatán mélyet sóhajtottam, és erre gondoltam: „Annyi probléma van ebben a gyülekezetben, a két vezető sem tudja végezni a kötelességét. Minden munka egyedül rám hárul. Meddig leszek még ezzel az egésszel elfoglalva?” Ezekben a napokban pörögtem, mint a búgócsiga, képtelen voltam leállni. Néha napközben találkoztam a testvérekkel, hogy megértsem a munkát, és amikor este visszatértem, egy halom levélre kellett válaszolnom. Mindennap késő estig elfoglalt voltam, és még így sem tudtam minden feladatot befejezni. A problémák és nehézségek sorozatával szembesülve kiégtem, szellemileg és fizikailag is kimerültnek éreztem magam. Úgy éreztem, mintha egy követ raktak volna a mellkasomra, amitől nehezen kaptam levegőt. Ezt gondoltam: „Amióta ebbe a gyülekezetbe helyeztek, kedvezőtlen események sorozatával találkozom. Új problémák merülnek fel, mielőtt a régiek megoldódnának. Most még egy gyülekezetvezető sincs. Olyan vagyok, mint egy magányos parancsnok, aki senkivel sem konzultálhat a dolgokról, és minden munkát magamnak kell elvégeznem. Eközben a másik prédikátor olyan gyülekezetekért felelős, amelyeknek három vezetője van. Bár sok a feladat, mindenki tesz valamit, így a másik prédikátor nem olyan kimerült, mint én. Miért van neki ilyen szerencséje? És miért engem osztottak be egy ilyen gyülekezetbe? Olyan szerencsétlen vagyok!” Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább bántott a dolog, mindig úgy éreztem, hogy szerencsétlen vagyok, hogy abba a gyülekezetbe helyeztek. Bár úgy tűnt, hogy mindennap normálisan végzem a kötelességemet, csüggedtnek éreztem magam, sőt el akartam menekülni ebből a környezetből.

Miközben a csüggedés és az ellenállás e helytelen állapotában éltem, egy nap megnéztem egy tapasztalati tanúságtételt tartalmazó videót, Isten szavainak egy részletével, amely mélyen megérintett. Mindenható Isten azt mondja: „Van egy embertípus, aki mindig azt gondolja, hogy ha valami rossz történik vele, az azt jelenti, hogy rossz szerencséje van – még akkor is, ha rossz útra tér, azt hiszi, hogy a szerencséje rossz. Bármilyen rossz dologgal vagy csapással is szembesül, azt gondolja, hogy a szerencséje rossz. Helytálló-e így mérni a dolgokat? (Nem.) Amikor az emberek valami rosszal találkoznak, azt szerencsétlennek írják le, és amikor valami jóval találkoznak, azt szerencsésnek írják le, és amikor áldásokat nyernek vagy előnyökhöz jutnak, akkor a jó szerencsét használják ennek leírására. Helytálló ez a nézőpont? (Nem.) Ez a fajta nézőpont a dolgok mérésére nem helytálló. Ez a dolgok mérésének egy szélsőséges és eltorzult módja. A dolgoknak ez a mérési módja gyakran tévedésbe ejti az embereket, és megakadályozza őket abban, hogy a gyökerüknél fogva átlássák a problémák lényegét. Ha nehézségekkel találkoznak, nemcsak hogy nem tudják helyesen megközelíteni őket, hanem nyugtalanságot is éreznek a szívükben, és hajlamosak szorongásba és nyugtalanságba esni, nem tudva, mit tegyenek. Amikor ezek a negatív érzelmek megoldatlanok maradnak, az emberek állandóan csüggedésbe és reménytelenségbe esnek, sőt úgy érzik, hogy elvesztették Isten jelenlétét, és hogy Isten eltávolodott tőlük és feladta őket. Ekkor panaszkodni fognak Istenre: »Miért bánik Isten mindig kegyelemmel másokkal, de velem nem? Miért történnek mindig velem rossz dolgok? Miért nem történik velem soha semmi jó? Csak azt kérem, hogy egy jó dolog történjen velem – akár csak egyszer!« Amikor az emberek a jó és a rossz szerencse ezen gondolata és nézőpontja alapján tekintenek a dolgokra, hajlamosak a Sátán hálójába esni. Különösen, ha azt az ítéletet hozod, hogy te egy olyan ember vagy, akinek rossz a szerencséje, akkor állandóan csüggedésbe fogsz esni, ami azt bizonyítja, hogy a jó és a rossz szerencse ezen nézőpontja megkötözött téged. Bármi is történjék veled, a jó vagy a rossz szerencsével méred azt, és ezáltal a szélsőségek felé sodródsz. Következésképpen nem tudsz kikerülni a csüggedésedből. Ez a csüggedés hatással lesz a normális gondolkodásodra és ítélőképességedre, sőt a különféle érzelmeidre is. Ha ebben a fajta negatív érzelemben élsz, minden elhatározásod és hajlandóságod, hogy kövesd Istent és végezd a kötelességedet, megzavarodik és megsemmisül, és az a néhány igazság, amit megértettél, semmivé foszlik, és egyáltalán nem lesz hatása” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Isten szavai pontosan leleplezték az állapotomat. Úgy láttam, hogy a kötelességem zökkenőmentes, minden nehézség nélküli végzése, és az, ha minden jól megy, szerencse kérdése. Amikor nehézségekbe vagy problémákba ütköztem a kötelességemben, úgy éreztem, hogy pórul jártam és balszerencsés vagyok, és azonnal csüggedt hangulatba kerültem. Például amikor ebbe a gyülekezetbe jöttem, és láttam, hogy mindkét vezető annyira negatív, hogy le akar mondani, és hogy egy sor nehézség és probléma adódik a gyülekezet munkájában, nem fogadtam el ezt Istentől, és nem kerestem az Ő szándékát, vagy nem gondolkodtam el azon, hogyan fordítsam minden energiámat a munka vállalására. Ehelyett elcsüggedtem, azt gondoltam, balszerencse, hogy ilyen nehézségekbe ütközöm. Különösen amikor később egyik vezető sem tudta végezni a munkát, és amikor arra a területre gondoltam, amelyet a másik prédikátor felügyelt, ahol a vezetők és a dolgozók mind a helyükön voltak, és a munka zökkenőmentesen haladt, akkor különösen irigyeltem ezt a prédikátort, és azt gondoltam, hogy ő szerencsés, míg én szerencsétlen vagyok, és minden rosszba beleütközöm. Amikor ebből a rossz szemszögből néztem a dolgokat, folyton csüggedésbe és ellenállásba süllyedtem, nem volt energiám a kötelességemben, sőt el is akartam menekülni ebből a környezetből. De a valóságban minden környezetet, amellyel találkozom, Isten rendez el. Isten szándéka az, hogy az igazságot keressem, bízzak Benne, és ezt a környezetet a gyakorlatban tapasztaljam meg. Ha vannak is nehézségek, imádkoznom kell Istenhez, és keresnem kell az igazságot, hogy megoldjam azokat, vállalva azokat a kötelességeket, amelyeket el tudok látni. Én azonban nem gondolkodtam azon, hogyan lehet megtapasztalni Isten munkáját és megérteni az Ő szuverenitását és vezénylését egy ilyen környezetben. Amikor nem kielégítő dolgokkal szembesültem, azt gondoltam, hogy pórul jártam és balszerencsés vagyok, csüggedt hangulatban éltem, és ellenálltam Isten szuverenitásának. Hogyan vonhatnék le így tanulságokat? Hogyan érthetném meg Isten tetteit? Képtelen voltam nem gondolni azokra, akik nem hisznek Istenben. Ők soha nem fogadják el a dolgokat Istentől, nem vetik alá magukat Isten szuverenitásának és intézkedéseinek, és ha a dolgok nem a kedvük szerint alakulnak, mindenkit hibáztatnak, csak magukat nem. Egész életüket úgy élik le, hogy nem ismerik Istent. Ami engem illet, bár hittem Istenben, és azt mondtam, hogy Isten szuverenitást gyakorol minden felett, mégis mindent a nem hívők nézőpontja szerint ítéltem meg. Hát ez nem egy igazi álhívő viselkedése?

Tovább olvastam Isten szavait, amelyek így szólnak: „Vannak, akik függetlenül attól, hogy jó vagy rossz dolog történik velük, mindig azt az ítéletet hozzák, hogy a szerencséjük jó vagy rossz. Helytálló ez a fajta nézőpont a dolgokról? Megállja a helyét a jó és a rossz szerencse gondolata? (Nem, nem állja meg.) Mi az alapja annak, hogy azt mondjátok, nem állja meg a helyét? (Isten rendezi el az embereket, akikkel találkozunk, és a dolgokat, amelyek velünk történnek mindennap, és Ő gyakorol szuverenitást mindezek fölött, vagyis minden, ami ér minket, szükségszerűen történik, és jelentés rejlik mögötte, így a jó és a rossz szerencse gondolata nem állja meg a helyét.) Helytálló ez? (Igen.) Ez helytálló, és ez az elméleti alap. Bármi is érjen téged, legyen az jó vagy rossz, helyesen kell szembenézned vele. Ez épp olyan, mint az időjárás az év négy évszakában – nem lehet minden nap napos. A napos napokat Isten rendezi el, és a felhős napokat, a szelet, az esőt és a havat is Isten rendezi el. Mindez Isten szuverenitásának és elrendezéseinek van alávetve, és az Isten által létrehozott törvények és szabályok szerint történik. Ezért, bármilyen időjárás is legyen, az egy természeti törvénynek köszönhető, és nincs különbség jó és rossz időjárás között – csupán arról van szó, hogy a különböző időjárás különböző érzéseket kelt az emberekben. [...] Az, hogy egy ember jónak vagy rossznak érez-e valamit, a saját önző indítékain, vágyain és önérdekén alapul, nem pedig magának a dolognak a lényegén. Tehát az alap, amelyen az emberek azt mérik, hogy valami jó vagy rossz-e, nem helytálló. Mivel az alap nem helytálló, a végső következtetések, amelyeket levonnak, sem helytállóak. Most ti mindannyian tudjátok, hogy a jó és a rossz szerencse gondolata nem állja meg a helyét, hogy Isten rendezi el az embereket, eseményeket és dolgokat, amelyekkel találkozol, legyenek azok jók vagy rosszak, és Ő gyakorol szuverenitást mindezek fölött, és hogy el kell fogadnod őket Istentől, és helyesen kell szembenézned velük. Amikor jó dolgok érnek téged, ne gondold, hogy jó szerencséd van, és amikor rossz dolgok érnek, ne gondold, hogy szerencsétlen vagy. Mindezekben a dolgokban leckék vannak, amelyeket meg kell tanulnod, és nem szabad elutasítanod vagy megpróbálnod elkerülni őket. Az embereknek hálát kell adniuk Istennek a jó és a rossz dolgokért egyaránt, mert mindegyiket Ő rendezi el. Vannak leckék, amelyeket az embereknek meg kell tanulniuk a jó emberekből, eseményekből, dolgokból és környezetekből, és még több lecke tanulható a rosszakból. Ezek mind olyan tapasztalatok és epizódok, amelyeknek az ember életéhez kell tartozniuk. Az embereknek nem szabad a szerencse gondolatával mérni ezeket” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). „Ha feladod a jó és rossz szerencse gondolatát, és nyugodtan és helytálló módon kezeled ezeket a dolgokat, azt fogod tapasztalni, hogy a legtöbb dolog nem is olyan kedvezőtlen vagy nehezen kezelhető. Amikor elengeded az ambícióidat és a vágyaidat, és abbahagyod a jó és rossz szerencse gondolatának használatát a téged érő dolgok mérésére, a nézőpontod sok mindennel kapcsolatban más lesz, mint korábban. Azokat a dolgokat, amelyeket korábban szerencsétlennek és rossznak láttál, most jónak fogod gondolni, és abbahagyod az elutasításukat és az elkerülésüket. A dolgokról alkotott nézőpontod átalakul, és a mentalitásod megváltozik, lehetővé téve, hogy más tapasztalatot szerezz az életutadon, és ugyanakkor valami mást is nyerj. Ez egy rendkívüli tapasztalat, amely elképzelhetetlen nyereséget fog hozni neked. Ez jó dolog, nem pedig rossz” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Isten szavai megvilágosítottak. Valójában nincs olyan, hogy jó szerencse vagy balszerencse. Minden felett, ami velem történik, függetlenül attól, hogy megfelel-e a felszínen lévő elképzeléseimnek, Isten uralkodik, és mindaz feltétlenül bekövetkezik, és szükséges tapasztalat is az életemben. Isten azért rendezi el ezeket a dolgokat, hogy tanítson engem. Amíg az igazság keresésére összpontosítok, nyerek valamit; ami az emberek számára rossznak tűnik, az jóra fordulhat. Például amikor Jób szembesült a Sátán kísértéseivel, elvesztette nagy vagyonát, gyermekei halálra zúzódtak, és őt magát is fekélyek borították. Emberi szemszögből nézve a Jób által megtapasztalt események sorozata nagyon sajnálatosnak és balszerencsésnek tűnt. Isten szemszögéből nézve azonban Ő azért engedte meg Jóbnak, hogy szembenézzen ezekkel a kísértésekkel, hogy lehetőséget adjon neki az Isten melletti tanúságtételre, bebizonyítva a Sátánnak, hogy Jób igaz ember, aki féli Istent és kerüli a rosszat, ami megakadályozza a Sátánt abban, hogy tovább vádolja vagy támadja őt. Jób, aki hitte Istent, és félte Őt, bizonyságtételében szilárdan állt e megpróbáltatások alatt, és elnyerte Isten jóváhagyását. Ez jelentőségteljes dolog volt! Jób tapasztalatain keresztül láthatjuk, hogy nincs olyan, hogy jó szerencse vagy balszerencse, és hogy minden, ami történik, Isten szuverenitásának és vezénylésének köszönhető, amelynek célja, hogy különböző dolgokra tanítson minket a különböző környezetekben. Én azonban nem értettem meg Isten szuverenitását, és mindig a szerencse alapján mértem fel mindent, ami velem történt. Ez azért volt, mert túlságosan tekintettel voltam a hús-vér testemre, mindig zökkenőmentesen akartam végezni a kötelességeimet anélkül, hogy a testem szenvedne. Mindaddig, amíg mindez a testem javára vált, és nekem nem kellett szenvednem, szerencsésnek éreztem magam. Ha viszont nehézségekbe és problémákba ütköztem, szenvednem kellett, és áldozatot hozni érte, úgy éreztem, hogy szerencsétlen vagyok, és gyakran panaszkodtam magamban. Túlságosan torz szemlélettel ítéltem meg a dolgokat! A nehézségek és problémák sorozata, amelyekkel most szembesültem, látszólag kedvezőtlen volt, de Isten arra használta fel e nehézségeket, hogy megtanítson arra, hogy bízzak Őbenne, keressem az igazságot, lázadjak a hús-vér testem ellen, és levonjak néhány tanulságot. A múltban, amikor kényelmes környezetben végeztem a kötelességemet, és mindennap ugyanazt a rutint követtem, látszólag minden könnyűnek tűnt, de nagyon keveset nyertem. Nem értettem meg sok igazságalapelvet, és az életem lassan fejlődött, míg ez a mostani környezet jótékony hatású az életemre. Megértettem Isten szándékát, és nagyon megkönnyebbültem, többé nem éltem csüggedésben és ellenállásban. Hajlandó voltam alávetni magam annak a környezetnek, amelyet Isten elrendezett számomra, és megtapasztalni Isten munkáját a gyakorlatban. Utána elkezdtem komolyan végezni a kötelességemet, a munkát Isten házának követelményei szerint hajtottam végre. Egy idő után a gyülekezeti munka egy része fokozatosan kezdett helyreállni. Jobban megismertem a személyzetet és a munka különböző területeit, jobban megértettem a munka alapelveit, mint korábban, és némi hitet nyertem. Csak ekkor tapasztaltam meg közvetlenül Isten gondos szándékait, ahogyan elrendezte e környezeteket. Láttam, hogy ha nem a jó szerencse vagy a balszerencse szempontjából ítélem meg az engem körülvevő embereket, eseményeket és dolgokat, hanem elfogadok mindent Istentől, és keresem az igazságot, akkor nem érzem magam fáradtnak a kötelességemben. Ehelyett kiteljesedettnek és békésnek éreztem magam.

Az egyik összejövetel után a vezető megszervezte, hogy egy gyülekezetben intézzek valamit. Eredetileg úgy terveztem, hogy ezt egy nap alatt befejezem, és aztán továbbmegyek egy másik gyülekezetbe, hogy ott dolgozzak, de váratlanul, amint megérkeztem ebbe a gyülekezetbe, a gyülekezet felügyelője idegesen közölte velem: „Valami történt. Tegnap sok testvért letartóztattak.” Miután meghallgattam a beszámolóját, rájöttem, hogy a letartóztatottak majdnem mind vezetők és dolgozók, ami azt jelenti, hogy most már szinte lehetetlen normálisan végezni bármilyen gyülekezeti munkát. A gyülekezetvezetőknek is el kellett rejtőzniük, mivel kapcsolatban álltak ezekkel az emberekkel, és nem tudtak kijárni, hogy végezzék a kötelességeiket. Rögtön ezután kaptam egy levelet a felsőbb szintű vezetőtől, amelyben arra utasított, hogy ideiglenesen maradjak ebben a gyülekezetben a letartóztatások utóhatásainak kezelése céljából. Először képes voltam elfogadni ezt Istentől, és engedelmeskedni. Akkoriban sok biztonsági kockázat hárult a különböző vendéglátó családokra és testvérekre, és sok gyülekezeti feladatot kellett megoldani. Egész nap elfoglalt voltam, és amikor este visszatértem vendéglátóim otthonába, más gyülekezetek leveleire kellett válaszolnom. Szinte minden este sokáig fenn kellett maradnom. A környezet is kegyetlen volt, és szinte mindennap kaptam leveleket, hogy újabb testvéreket tartóztattak le. Valahányszor kimentem, a szívem a torkomban dobogott, nem tudtam, hogy ezúttal épségben vissza fogok-e térni. Telt az idő, és én fizikailag és szellemileg is kimerültnek éreztem magam. Látva, hogy két vezető körülöttem csak levelekre válaszol, és otthon dolgozik, míg én folyton szaladgálok, pörgök, mint egy búgócsiga, több dolgom van, mint amennyi időm, és az idegeim pattanásig feszültek, ezt gondoltam magamban: „A kötelességek, amelyeket ők végeznek, nagyon egyszerűek. Nem kell aggódniuk vagy szaladgálniuk. Nekem viszont még pihenésre sincs lehetőségem. Miért mindig engem kapnak el, hogy gyülekezeti letartóztatásokkal foglalkozzak? Olyan szerencsétlen vagyok! Miért történnek meg velem ezek a dolgok egymás után?” Bár nem mertem nyíltan panaszkodni, legbelül nagyon ellenálló voltam, és mindig lemondóan és vonakodva végeztem a kötelességemet. Amíg ebben a rossz lelkiállapotban éltem, önkéntelenül is visszagondoltam a korábbi tapasztalataimra, és homályosan tudatosult bennem, hogy ezt a környezetet Isten azért rendezte el számomra, hogy megtanuljam a leckét. Így imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, amikor a dolgok megtörténnek velem, még mindig akaratlanul is a jó szerencse vagy a balszerencse szemszögéből nézem ezeket, és még mindig úgy érzem, hogy ezek az én balszerencsém és balsorsom miatt történnek. Nem tudom igazán megérteni a Te szándékodat. Ó, Istenem, kérlek, világosíts meg és vezess engem, hogy megtanulhassak tapasztalatot szerezni ebben a környezetben.”

Ezután tudatosan kerestem Isten olvasandó szavait, meg akartam érteni, hogy pontosan mi a baj azzal, hogy mindig a jó szerencsére törekszem. Ezt a részletet olvastam Isten szavaiban: „Melyek az olyan emberek gondolatai és perspektívái, akik a szerencse alapján mérik, hogy jó-e valami vagy rossz? Mi az ilyen emberek lényege? Miért szentelnek ilyen sok figyelmet a jó és balszerencsének? Akik a szerencsére összpontosítanak, azok jó vagy rossz szerencsében reménykednek? (Abban reménykednek, hogy jó lesz.) Így van. Valójában arra törekszenek, hogy a saját szerencséjük jó legyen, és mindenféle jó dolog történjen velük. Amíg előnyre tesznek szert, csak az számít; nem törődnek azzal, hogy mások hogyan mennek keresztül szenvedésen, nyomorúságon és megpróbáltatásokon. Csak abban reménykednek, hogy minden jó dolog velük történik, és minden rossz dolog elkerüli őket. Például nem akarják, hogy olyan dolgok érjék őket, mint a visszaesések, kudarcok, a megmetszés, a dolgok elvesztése vagy a becsapás, és amint ilyen dolgok történnek, azt gondolják, hogy szerencsétlenek. Ami pedig az összes olyan dolgot illeti, amit jónak tartanak, mint például az előléptetés, a reflektorfényben levés, az előnyök szerzése, a haszonszerzés, a tisztviselővé válás vagy a meggazdagodás, abban reménykednek, hogy mindezek a dolgok velük történnek, és azt gondolják, hogy ez jó szerencse. Mindig a jó és a rossz szerencsével mérik az embereket, eseményeket és dolgokat, amelyekkel találkoznak, és mindig a jó szerencsére törekszenek. Amint valami egy kicsit nem az ő szájuk íze szerint alakul, dühösek és bosszúsak lesznek, és elégedetlenséget éreznek a szívükben. Nyersen fogalmazva, az ilyen emberek önző és öncélú típusok. Arra törekszenek, hogy előnyökhöz jussanak, hasznot húzzanak, felülkerekedjenek és reflektorfényben legyenek; ha minden jó dolog egyedül velük történne, akkor elégedettek lennének. Ez a téves nézőpont a szívük urává vált. Ez képviseli a természetlényegüket, és ez az igazi arcuk” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Isten szavai hatására nagyon elszégyelltem magam. Kiderült, hogy az állandó törekvésem a jó szerencsére és a nehézségek vagy csapások elkerülésére valójában az önző természetemnek tulajdonítható. Ragaszkodtam a világi ügyek „soha ne húzd a rövidebbet” filozófiájához, mindig a saját érdekeimet helyeztem előtérbe. Mindig azt akartam, hogy az összes jó dolog velem történjen, hogy minden simán menjen anélkül, hogy bármilyen nehézséget el kellene viselnem; ez volt az, ami boldoggá tett. Amikor visszaesésekkel vagy nehézségekkel találkoztam, amelyek a hús-vér testi érdekeimet érintették, és szenvedést követeltek tőlem, panaszkodni kezdtem, ingerült lettem, és teljesen elvesztettem a lelki egyensúlyomat. Mielőtt hinni kezdtem Istenben, ha olyan kollégákat láttam, akik jó háttérrel rendelkeznek, olyan családtagokkal, akiknek stabil állásuk és szép házuk van, míg én szegénységben élek, saját ház nélkül, otthon pedig munkanélküli családtagokkal, akiket nekem kell eltartanom, nagyon kiegyensúlyozatlannak éreztem magam. Azt hittem, balszerencse, hogy ilyen családom van, és különösen irigykedtem és féltékeny voltam a kollégáimra. Mindig úgy éreztem, hogy a jó dolgok csak másokkal történnek, én csak egy szerencsétlen vagyok. Visszagondolva erre az elmúlt időszakra, amikor ez a két gyülekezet, amelyért felelős voltam, a KKP letartóztatásaival szembesült, mindez szenvedést és áldozatot követelt tőlem, és érintette a hús-vér testi érdekeimet, ezért elkezdtem panaszkodni mindenre, és a balszerencsémre és balsorsomra fogtam az egészet. Nemcsak arra nem gondoltam, hogy kezdeményezően és jól végezzem a kötelességemet, hanem csüggedtté és ellenállóvá is váltam, panaszkodtam, hogy Isten folyton ilyen környezetet rendez számomra. A jó szerencsére való törekvésem lényegében a hús-vér testi érdekeim kielégítését szolgálta; azt kívántam, hogy minden jó dolog engem találjon meg, és mindig mások kárára akartam előnyt elérni. Ami a kockázatvállalást és szenvedést igénylő feladatokat illeti, úgy gondoltam, hogy ezeket mind másoknak kell vállalniuk. Amíg én jól érezhettem magam, és ez a hús-vér testemnek javára válhatott, addig elégedett voltam. Tényleg annyira önző voltam! A felszínen úgy tűnt, hogy végzem a kötelességemet Isten házában, de legbelül a hús-vér testi érdekeimet vettem tekintetbe a gyülekezeti munka és Isten buzgó szándékai helyett. Ez gyűlöletes és visszataszító Isten számára, és ha így végzem a kötelességemet, végül nem nyerem el az Ő jóváhagyását.

Később tovább olvastam Isten szavait, amelyek így szólnak: „Könnyű kimászni ebből a csüggedtségből? Valójában igen, könnyű. Csak engedd el a téves perspektíváidat, ne várd, hogy minden jól és simán menjen, illetve pontosan úgy, ahogy te akarod. Ne félj azoktól a dolgoktól, amik félresikerülnek, ne állj ellen nekik, ne utasítsd el őket. Ehelyett engedd el az ellenállásodat, csillapodj le, járulj Isten elé az alávetettség hozzáállásával, és fogadj el mindent, amit Isten elrendez. Ne hajszold az úgynevezett »jó szerencsét«, és ne utasítsd el az úgynevezett »balszerencsét«. Add a szívedet és az egész lényedet Istennek, és vesd alá magad az Ő vezényléseinek és elrendezéseinek. Isten a szükségleteidnek és a hiányosságaidnak megfelelően fog körülményeket, embereket, eseményeket és dolgokat kialakítani, hogy megtanulhasd azokat a leckéket, amelyeket meg kell tanulnod az emberekből, eseményekből és dolgokból, amelyekkel találkozol. Természetesen mindennek az előfeltétele, hogy rendelkezned kell egy olyan gondolkodásmóddal, amely aláveti magát Isten vezényléseinek és elrendezéseinek. Ezért ne törekedj arra, hogy minden pontosan úgy menjen, ahogyan azt te szeretnéd, és ne állj ellen semminek, ne utasíts el semmit és ne félj semmitől, ami nem a kedved szerint alakul vagy nem megy simán, és még inkább ne élj emiatt csüggedésben, és ne engedd, hogy ez befolyásolja az igazságra való törekvésedet és a kötelességed megfelelő végzését” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Isten szavaiból megértettem az Ő szándékát. Azok a környezetek, amelyeket Isten elrendez számomra, mind jók, és arra valók, hogy tanulsággal szolgáljanak nekem. Nem kellene erre az úgynevezett jó szerencsére törekednem, és mindig kényelmes környezetben végezni a kötelességemet a továbbiakban. Ha így folytatom, az csak eredménytelen munkához vezet. Ehelyett meg kellene tanulnom alávetni magam az Isten által meghatározott környezetnek, és legyen az kedvező vagy kedvezőtlen, az igazságot kell keresnem benne, arra összpontosítva, hogy elgondolkodjak az általam feltárt romlott hajlamokon, fellázadjak a hús-vér test ellen, és Isten követelményei szerint cselekedjek. Ez az, ami megfelel Isten szándékának. Most testvéreket tartóztattak le, a két gyülekezetvezetőt biztonsági kockázat fenyegette, és néhány munkát nem lehetett elvégezni. Vezetőként ebben a kritikus pillanatban eleget kellene tennem a felelősségemnek. Bár a gyülekezeti munka kezelése nehéz lesz, és némi testi szenvedéssel jár, amíg ez a gyülekezeti munka javát szolgálja, addig mindent meg kell tennem, hogy együttműködjek. Ezt megértve nem éltem tovább negativitásban, és a szívem mélyén megértettem, hogy ez a kötelességem, ez az a felelősség, aminek eleget kell tennem. Ezután, miközben a kötelességemet végeztem, aktívan beszélgettem, hogy megoldjak minden problémát vagy eltérést a gyülekezeti munkában. Ha olyan problémákkal találkoztam, amelyeket nem értettem, beszéltem a két vezetővel, hogy azonnal átlássák azokat, és aztán kerestük az alapelveket a megoldásukhoz. Azáltal, hogy így gyakoroltam, bár mindennap elfoglalt voltam, amíg észszerűen intéztem az ügyeket, megbirkóztam ezzel, és nem találtam ezt elviselhetetlennek vagy nehéznek.

Egy nap a felsőbb szintű vezető küldött egy levelet, amelyben arra kért minket, hogy gyorsan állítsunk össze egy anyagot a tisztogatásról és a kiközösítésről, hangsúlyozva, hogy ez elég sürgős, és olyan embereknek kell összegyűjteniük és megszervezniük, akik nem jelentenek biztonsági kockázatot. E levelet olvasva tudtam, hogy a legjobb, ha én végzem el a feladatot. De amikor arra gondoltam, hogy annyi testvérrel kell majd egyeztetnem, és biztosan mindennap rohangálnom kell, önkéntelenül is ugyanazok a régi gondolataim támadtak: „Ajaj, a vezető egyértelműen olyasvalakit kért, akinek nincs biztonsági kockázata, így nem tudom ezt elkerülni, még ha akarnám sem. Így hát ide-oda kell rohangálnom, ki tudja, mennyi időbe telik, amíg összegyűjtöm és ellenőrzöm ezeket az anyagokat.” Úgy éreztem, nincs szerencsém. Amikor ez a gondolatom támadt, eszembe jutottak Isten szavai, amelyek így szólnak: „Ne mindig saját magadért tegyél dolgokat, és ne fontolgasd állandóan a saját érdekeidet; ne gondolj a saját büszkeségedre, hírnevedre, illetve státuszodra, és ne fontolgasd a személyes érdekeidet! Mindenekelőtt Isten házának az érdekeit kell figyelembe venned, elsősorban ezekkel kell törődnöd. Figyelembe kell venned Isten szándékait, és mindenekelőtt annak az átgondolásával kezdd, hogy volt-e tisztátalanság a kötelességed végzésében, hogy odaadó voltál-e, elvégezted-e a felelősségeidet, minden tőled telhetőt megtettél-e, és vajon teljes szívvel gondoltál-e a kötelességedre, valamint az egyház munkájára. Fontolóra kell venned ezeket a dolgokat” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságainak levetésével nyerheti el az ember). Isten szavai felvidították a szívemet. Bármilyen kötelességgel nézek is szembe, az Isten szándékait tartalmazza. Különösen, mivel ez a munka olyan fontos, a lehetőség, hogy ezt a munkát végezhetem, nem Istentől kapott felmagasztalás? Mégis, amikor egy kötelességgel kerültem szembe, az első dolog, ami eszembe jutott, az volt, hogy a hús-vér testemnek ismét szenvednie kell, és azt gondoltam, hogy szerencsétlen vagyok. Valóban túlságosan önző voltam! A gyülekezeti munkát kellene előtérbe helyeznem, ahelyett, hogy először ezekre a testi nehézségekre gondolnék, és mindent meg kellene tennem, hogy bízzak Istenben, és együttműködő legyek. E felismerés birtokában már nem álltam ellen annyira ennek a kötelességnek, és megbeszéltem a gyülekezeti vezetőkkel, hogyan találhatnék embereket az anyagok ellenőrzésére. Az ellenőrzési folyamat során néhány nehézségbe ütköztem, de elfogadtam azokat Istentől, és nem panaszkodtam tovább, miközben felülvizsgáltam az eltéréseket, és Istenben bízva továbbra is együttműködtem. Végül sikeresen összegyűltek az anyagok. Őszintén megköszöntem Istennek az Ő vezetését!

E tapasztalat által jobban megértettem a szerencsére való törekvés téves nézetét, és láttam, hogy e törekvés mögött egy romlott beállítottság rejlik, amely önző és megvetendő. Valójában minden környezet, amelyet Isten elrendez számomra, akár jónak, akár rossznak látom azt, az én érettségem és szükségleteim alapján van elrendezve. Ezek arra szolgálnak, hogy segítsenek nekem az igazság keresésében, romlott beállítottságom felismerésében, és hogy tanuljak ezekből a környezetekből. Isten bölcsessége és gondos szándéka van bennük. A jövőben nem akarok minden embert, eseményt és dolgot, amivel találkozom, továbbra is a szerencsén alapuló szemlélettel megítélni. Szeretném megtanulni azt, hogy alávessem magam az Isten által elrendezett környezetnek, és így megtapasztalni Isten munkáját.