2022 végén kezdtem meg a prédikátori kötelességemet, és több gyülekezet munkájának nyomon követéséért lettem felelős. Egy nap levelet kaptam a felsőbb szintű vezetőtől, amelyben az állt, hogy az egyik gyülekezet két vezetőjének rossz a lelkiállapota, és hogy ez már hatással van a gyülekezeti munka különböző területeire. Arra kért, gyorsan menjek oda, hogy megértsem a helyzetet, és beszélgetés útján oldjam meg azt. Ezt gondoltam magamban: „A közelmúltban ez a gyülekezet a Kommunista Párt letartóztatási kampányát élte át, sok testvér biztonsági kockázatokkal szembesül, és nem tudja normálisan végezni a kötelességét. Érthető, hogy a két vezető egy kissé negatív e nehézség miatt. Ha megkeresem Isten néhány szavát, és beszélgetek e vezetőkkel, képesnek kell lennem arra, hogy megoldjam ezt a problémát.” Amikor megláttam a két vezetőt, szörnyű volt a lelkiállapotuk. Azt mondták, hogy a gyülekezet különböző munkaterületeinek eredménytelenségét az okozta, hogy ők nem végeznek tényleges munkát, és annyira negatívak voltak, hogy le akartak mondani. Azonnal beszéltem velük, és ezt mondtam: „Ezt a környezetet Isten engedélyezte. Nem ragadhatunk meg a negativitás állapotában. A legfontosabb most az, hogy úgy tudjunk együtt dolgozni, hogy vállaljuk a kötelességünket, és nem késleltetjük a gyülekezet munkáját.” De akárhogyan is beszéltem, a két nővér megmaradt a negatív lelkiállapotának csapdájában, azt mondták, hogy gyenge a képességük, nem törekszenek az igazságra, és nem tudnak vezetői munkát végezni. Egy ilyen helyzettel szembesülve erre gondoltam: „Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Most kezdtem el prédikátorként szolgálni, és egy ilyen gyülekezethez osztottak be, ahol a vezetők túl negatívak ahhoz, hogy felelősséget vállaljanak. Ez nem azt jelenti, hogy minden munka az én vállamra fog nehezedni?” Akkoriban egyidejűleg beszélgettem a gyülekezeti vezetőkkel, hogy megoldjam az állapotukat, és különböző összejövetelekre is jártam munkát végezni. Mindennap a kimerültség határáig elfoglalt voltam. Később az egyik vezető végül lemondott. A másik vezetőt egy Júdás elárulta, és ideiglenesen el kellett rejtőznie, hogy elkerülje a letartóztatást, így nem tudott kijárni a kötelessége végzésére. A hír hallatán mélyet sóhajtottam, és erre gondoltam: „Annyi probléma van ebben a gyülekezetben, a két vezető sem tudja végezni a kötelességét. Minden munka egyedül rám hárul. Meddig leszek még ezzel az egésszel elfoglalva?” Ezekben a napokban pörögtem, mint a búgócsiga, képtelen voltam leállni. Néha napközben találkoztam a testvérekkel, hogy megértsem a munkát, és amikor este visszatértem, egy halom levélre kellett válaszolnom. Mindennap késő estig elfoglalt voltam, és még így sem tudtam minden feladatot befejezni. A problémák és nehézségek sorozatával szembesülve kiégtem, szellemileg és fizikailag is kimerültnek éreztem magam. Úgy éreztem, mintha egy követ raktak volna a mellkasomra, amitől nehezen kaptam levegőt. Ezt gondoltam: „Amióta ebbe a gyülekezetbe helyeztek, kedvezőtlen események sorozatával találkozom. Új problémák merülnek fel, mielőtt a régiek megoldódnának. Most még egy gyülekezetvezető sincs. Olyan vagyok, mint egy magányos parancsnok, aki senkivel sem konzultálhat a dolgokról, és minden munkát magamnak kell elvégeznem. Eközben a másik prédikátor olyan gyülekezetekért felelős, amelyeknek három vezetője van. Bár sok a feladat, mindenki tesz valamit, így a másik prédikátor nem olyan kimerült, mint én. Miért van neki ilyen szerencséje? És miért engem osztottak be egy ilyen gyülekezetbe? Olyan szerencsétlen vagyok!” Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább bántott a dolog, mindig úgy éreztem, hogy szerencsétlen vagyok, hogy abba a gyülekezetbe helyeztek. Bár úgy tűnt, hogy mindennap normálisan végzem a kötelességemet, csüggedtnek éreztem magam, sőt el akartam menekülni ebből a környezetből.

Miközben a csüggedés és az ellenállás e helytelen állapotában éltem, egy nap megnéztem egy tanúságtételt tartalmazó videót, Isten szavainak egy részletével, amely mélyen megérintett. Mindenható Isten azt mondja: „Mi a probléma azokkal az emberekkel, akik mindig szerencsétlennek hiszik magukat? Mindig a szerencse mércéjével mérik, hogy a cselekedeteik helyesek-e vagy helytelenek, és ennek alapján mérlegelik, hogy melyik útra térjenek, mit kell megtapasztalniuk, valamint a problémákat, amelyekkel szembekerülnek. Helyes ez vagy helytelen? (Helytelen.) A rossz dolgokat szerencsétlenként, a jó dolgokat szerencsésként vagy előnyösként jellemzik. Helyes vagy helytelen ez a nézőpont? (Helytelen.) Helytelen dolog ilyen perspektívából mérlegelni a dolgokat. Ez a dolgok mérésének szélsőséges és helytelen módszere és mércéje. Ez a fajta módszer gyakran oda vezet, hogy az emberek csüggedésbe süllyednek miatta, és gyakran kelt bennük nyugtalanító érzéseket, hogy nekik soha semmi nem úgy sikerül, ahogy szeretnék, soha nem kapják meg, amit akarnak, aminek következtében pedig végül állandóan szorongani fognak, ingerlékenyek és nyugtalanok lesznek. Ha ezek a negatív érzelmek nem oldódnak fel, akkor ezek az emberek egyfolytában mély csüggedésbe süllyednek, és úgy érzik, hogy Isten nem kedvez nekik. Úgy gondolják, hogy Isten másokkal kegyelmesen bánik, velük azonban nem, másoknak gondját viseli, nekik azonban nem. »Miért vagyok mindig nyugtalan, miért szorongok mindig? Miért történik velem mindig valami rossz? Miért nem jut nekem soha semmi jó? Legalább egyszer juthatna, csak ennyit kérek!« Ha ezzel a téves gondolkodásmóddal és szemlélettel nézed a dolgokat, a szerencse és balszerencse csapdájába fogsz esni. Ha folyton ebbe a csapdába esel, egyfolytában csüggedtnek érzed magad. A csüggedtség közepette különösen érzékeny leszel arra, hogy a téged érő dolgok szerencsések-e vagy szerencsétlenek. Ha ez történik, az azt bizonyítja, hogy eluralkodott rajtad ez a szemléletmód és a jó és balszerencse gondolata. Ha ez a szemléletmód irányít téged, az emberekkel, eseményekkel és dolgokkal kapcsolatos hozzáállásod és nézeteid már nincsenek a normális emberi mivolt lelkiismeretének és észszerűségének tartományán belül, hanem egyfajta szélsőségbe csaptak át. Amikor ebbe a szélsőségbe esel, nem fogsz kivergődni a csüggedtségből. Újra meg újra elcsüggedsz, és még ha rendszerint nem is érzed magad lehangoltnak, de mihelyt valami félremegy, mihelyt úgy érzed, hogy valami szerencsétlen fordulat történt, azonnal csüggedésbe esel. Ez a csüggedtség kihatással lesz a normális ítélőképességedre és döntéshozatalodra, sőt, a boldogságodra, dühödre, szomorúságodra és örömödre is. Amikor a boldogságodra, dühödre, szomorúságodra és örömödre is kihatással van, megzavarja és tönkreteszi a kötelességed végzését, valamint az Isten követésére irányuló akaratodat és vágyadat is. Ha ezek a pozitív dolgok megsemmisülnek, az a néhány igazság, amelyet megértettél, szertefoszlik, és többé egyáltalán nem segít rajtad” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Isten szavai pontosan leleplezték az állapotomat. Úgy láttam, hogy a kötelességem zökkenőmentes, minden nehézség nélküli végzése, és az, ha minden jól megy, szerencse kérdése. Amikor nehézségekbe vagy problémákba ütköztem a kötelességemben, úgy éreztem, hogy pórul jártam és balszerencsés vagyok, és azonnal csüggedt hangulatba kerültem. Például amikor ebbe a gyülekezetbe jöttem, és láttam, hogy mindkét vezető annyira negatív, hogy le akarnak mondani, és hogy egy sor nehézség és probléma adódik a gyülekezet munkájában, nem fogadtam el ezt Istentől, és nem kerestem az Ő szándékát, vagy nem gondolkodtam el azon, hogyan fordítsam minden energiámat a munka vállalására. Ehelyett elcsüggedtem, azt gondoltam, balszerencse, hogy ilyen nehézségekbe ütközöm. Különösen amikor később egyik vezető sem tudta végezni a munkát, és amikor arra a területre gondoltam, amelyet a másik prédikátor felügyelt, ahol a vezetők és a dolgozók mind a helyükön voltak, és a munka zökkenőmentesen haladt, akkor különösen irigyeltem ezt a prédikátort, és azt gondoltam, hogy ő szerencsés, míg én szerencsétlen vagyok, és minden rosszba beleütközöm. Amikor ebből a rossz szemszögből néztem a dolgokat, folyton csüggedésbe és ellenállásba süllyedtem, nem volt energiám a kötelességemben, sőt el is akartam menekülni ebből a környezetből. De a valóságban minden környezetet, amellyel találkozom, Isten rendez el. Isten szándéka az, hogy az igazságot keressem, bízzak Benne, és ezt a környezetet a gyakorlatban tapasztaljam meg. Ha vannak is nehézségek, imádkoznom kell Istenhez, és keresnem kell az igazságot, hogy megoldjam azokat, vállalva azokat a kötelességeket, amelyeket el tudok látni. Én azonban nem gondolkodtam azon, hogyan lehet megtapasztalni Isten munkáját és megérteni az Ő szuverenitását és vezénylését egy ilyen környezetben. Amikor nem kielégítő dolgokkal szembesültem, azt gondoltam, hogy pórul jártam és balszerencsés vagyok, csüggedt hangulatban éltem, és ellenálltam Isten szuverenitásának. Hogyan vonhatnék le így tanulságokat? Hogyan érthetném meg Isten tetteit? Képtelen voltam nem gondolni azokra, akik nem hisznek Istenben. Ők soha nem fogadják el a dolgokat Istentől, nem vetik alá magukat Isten szuverenitásának és intézkedéseinek, és ha a dolgok nem a kedvük szerint alakulnak, mindenkit hibáztatnak, csak magukat nem. Egész életüket úgy élik le, hogy nem ismerik Istent. Ami engem illet, bár hittem Istenben, és azt mondtam, hogy Isten szuverenitást gyakorol minden felett, mégis mindent a nem hívők nézőpontja szerint ítéltem meg. Hát ez nem egy igazi álhívő viselkedése?

Tovább olvastam Isten szavait, amelyek így szólnak: „Ezek az emberek, akik mindig azzal foglalkoznak, hogy jó vagy balszerencséjük van-e – helyes az a mód, ahogyan a dolgokat szemlélik? Létezik jó szerencse és balszerencse? (Nem.) Milyen alapon állítjátok, hogy nem létezik? (Hogy kikkel találkozunk és mi történik velünk napról napra, azt Isten szuverenitása és rendelkezései határozzák meg. Nincs olyan, hogy jó szerencse vagy balszerencse; minden szükségszerűen történik, és mindennek jelentősége van.) Így van ez? (Így van.) Ez a szemlélet helyes, és ez az elméleti alapja annak az állításnak, miszerint szerencse nem létezik. Bármi történik veled, akár jó, akár rossz, az mind normális, éppúgy, mint az időjárás a négy évszak során – nem süthet mindig a nap. Nem mondhatod, hogy a derűs napokat Isten rendeli el, a felhős napokat, esőt, szelet, vihart pedig nem. Mindent Isten szuverenitása és rendelkezései határoznak meg, és mindent a természetes környezet hoz létre. Ez a természetes környezet az Isten által elrendelt és lefektetett törvényeknek és szabályoknak megfelelően keletkezik. Mindez szükségszerű és elengedhetetlen, így bármilyen is az időjárás, azt a természeti törvények okozzák és hozzák létre. Nincs benne semmi jó vagy rossz – csak az emberek vele kapcsolatos érzései jók vagy rosszak. [...] Valójában az, hogy valaki jónak vagy rossznak érez valamit, a saját önző indokain, vágyain és önérdekén alapul, nem pedig magának a dolognak a lényegén. Tehát az alap, amelyből kiindulva az emberek felmérik, hogy valami jó-e vagy rossz, nem pontos. Mivel az alap nem pontos, a levont végkövetkeztetések is pontatlanok. A jó és balszerencse témájához visszatérve: most már mindenki tudja, hogy ez a szerencséről szóló mondás nem helytálló, és hogy a szerencse se nem jó, se nem rossz. Az embereket, eseményeket és dolgokat, amelyekkel találkozol, akár jók, akár rosszak, mind Isten szuverenitása és rendelkezései határozzák meg, ezért megfelelően kell szembenézned velük. Fogadd el Istentől, ami jó, és azt is fogadd el Istentől, ami rossz. Ne mondd magad szerencsésnek, amikor jó dolgok történnek, és szerencsétlennek, amikor rossz dolgok történnek. Csak azt lehet mondani, hogy mindezekből a dolgokból tanulhatnak az emberek, és nem szabad elutasítaniuk vagy elkerülniük őket. Köszönd meg Istennek a jó dolgokat, de köszönd meg Istennek a rossz dolgokat is, mert ezt mind Ő rendeli el. A jó emberek, események, dolgok és környezetek is tanulságokkal szolgálnak, de még többet lehet tanulni a rossz emberekből, eseményekből, dolgokból és környezetekből. Ezek mind olyan tapasztalatok és epizódok, amelyeknek az ember életéhez kell tartozniuk. Az embereknek nem szabad a szerencse gondolatával mérni ezeket” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). „Ha azonban nem foglalkozol többé azzal a gondolattal, hogy mennyire vagy szerencsés vagy szerencsétlen, és mindezt nyugodtan és helyesen kezeled, úgy találod majd, hogy a legtöbb dolog nem annyira kedvezőtlen és nem annyira nehéz vele megbirkózni. Ha elengeded az ambícióidat és vágyaidat, ha többé nem utasítod és kerülöd el a téged érő bármely balszerencsét, és többé nem aszerint mérlegeled az ilyesmit, hogy mennyire vagy szerencsés vagy szerencsétlen, akkor sok mindent, amit azelőtt szerencsétlennek és rossznak láttál, most már jónak fogsz tartani – a rossz dolgokból jó dolgok lesznek. A mentalitásod és a dolgokról alkotott szemléleted módja változik, ami képessé tesz arra, hogy másként érezz az életed tapasztalataival kapcsolatban, és egyúttal másmilyen jutalmakat is arass le. Ez rendkívüli tapasztalat, amely elképzelhetetlen jutalmakat hoz neked. Ez jó dolog, nem pedig rossz” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Isten szavai megvilágosítottak. Valójában nincs olyan, hogy jó szerencse vagy balszerencse. Minden, ami velem történik, függetlenül attól, hogy megfelel-e a felszínen lévő elképzeléseimnek, Isten által vezényelt, és feltétlenül bekövetkezik, és szükséges tapasztalat is az életemben. Isten azért rendezi el ezeket a dolgokat, hogy tanítson engem. Amíg az igazság keresésére összpontosítok, nyerek valamit; ami az emberek számára rossznak tűnik, az jóra fordulhat. Például amikor Jób szembesült a Sátán kísértéseivel, elvesztette nagy vagyonát, gyermekei halálra zúzódtak, és őt magát is fekélyek borították. Emberi szemszögből nézve a Jób által megtapasztalt események sorozata nagyon sajnálatosnak és balszerencsésnek tűnt. Isten szemszögéből nézve azonban Ő azért engedte meg Jóbnak, hogy szembenézzen ezekkel a kísértésekkel, hogy lehetőséget adjon neki az Isten melletti tanúságtételre, bebizonyítva a Sátánnak, hogy Jób igaz ember, aki féli Istent és kerüli a rosszat, ami megakadályozza a Sátánt abban, hogy tovább vádolja vagy támadja őt. Jób, aki hitte Istent, és félte Őt, bizonyságtételében szilárdan állt e megpróbáltatások alatt, és elnyerte Isten jóváhagyását. Ez jelentőségteljes dolog volt! Jób tapasztalatain keresztül láthatjuk, hogy nincs olyan, hogy jó szerencse vagy balszerencse, és hogy minden, ami történik, Isten szuverenitásának és vezénylésének köszönhető, amelynek célja, hogy különböző dolgokra tanítson minket a különböző környezetekben. Én azonban nem ismertem fel Isten szuverenitását, és mindig a szerencse alapján mértem fel mindent, ami velem történt. Ez azért volt, mert túlságosan tekintettel voltam a hús-vér testemre, mindig zökkenőmentesen akartam végezni a kötelességeimet anélkül, hogy a testem szenvedne. Mindaddig, amíg mindez a testem javára vált, és nekem nem kellett szenvednem, szerencsésnek éreztem magam. Ha viszont nehézségekbe és problémákba ütköztem, szenvednem kellett, és áldozatot hozni érte, úgy éreztem, hogy szerencsétlen vagyok, és gyakran panaszkodtam magamban. Túlságosan torz szemléletettel ítéltem meg a dolgokat! A nehézségek és problémák sorozata, amelyekkel most szembesültem, látszólag kedvezőtlen volt, de Isten arra használta fel e nehézségeket, hogy megtanítson arra, hogy bízzak Őbenne, keressem az igazságot, lázadjak a hús-vér testem ellen, és levonjak néhány tanulságot. A múltban, amikor kényelmes környezetben végeztem a kötelességemet, és mindennap ugyanazt a rutint követtem, látszólag minden könnyűnek tűnt, de nagyon keveset nyertem. Nem értettem meg sok igazságalapelvet, és az életem lassan fejlődött, míg ez a mostani környezet jótékony hatású az életemre. Megértettem Isten szándékát, és nagyon megkönnyebbültem, többé nem éltem csüggedésben és ellenállásban. Hajlandó voltam alávetni magam annak a környezetnek, amelyet Isten elrendezett számomra, és megtapasztalni Isten munkáját a gyakorlatban. Utána elkezdtem komolyan végezni a kötelességemet, a munkát Isten házának követelményei szerint hajtottam végre. Egy idő után a gyülekezeti munka egy része fokozatosan kezdett helyreállni. Jobban megismertem a személyzetet és a munka különböző területeit, jobban megértettem a munka alapelveit, mint korábban, és némi önbizalmat nyertem. Csak ekkor tapasztaltam meg közvetlenül Isten gondosságát, ahogyan elrendezte e környezeteket. Láttam, hogy ha nem a jó szerencse vagy a balszerencse szempontjából ítélem meg az engem körülvevő embereket, eseményeket és dolgokat, hanem elfogadok mindent Istentől, és keresem az igazságot, akkor nem érzem magam fáradtnak a kötelességemben. Ehelyett kiteljesedettnek és békésnek éreztem magam.

Az egyik összejövetel után a vezető megszervezte, hogy egy gyülekezetben intézzek valamit. Eredetileg úgy terveztem, hogy ezt egy nap alatt befejezem, és aztán továbbmegyek egy másik gyülekezetbe, hogy ott dolgozzak, de váratlanul, amint megérkeztem ebbe a gyülekezetbe, a gyülekezet felügyelője idegesen közölte velem: „Valami történt. Tegnap sok testvért letartóztattak.” Miután meghallgattam a beszámolóját, rájöttem, hogy a letartóztatottak majdnem mind vezetők és dolgozók, ami azt jelenti, hogy most már szinte lehetetlen normálisan végezni bármilyen gyülekezeti munkát. A gyülekezetvezetőknek is el kellett rejtőzniük, mivel kapcsolatban álltak ezekkel az emberekkel, és nem tudtak kijárni, hogy végezzék a kötelességeiket. Rögtön ezután kaptam egy levelet a felsőbb szintű vezetőtől, amelyben arra utasított, hogy ideiglenesen maradjak ebben a gyülekezetben a letartóztatások utóhatásainak kezelése céljából. Először képes voltam elfogadni ezt Istentől, és engedelmeskedni. Akkoriban sok biztonsági kockázat hárult a különböző befogadó családokra és testvérekre, és sok gyülekezeti feladatot kellett megoldani. Egész nap elfoglalt voltam, és amikor este visszatértem vendéglátóim otthonába, más gyülekezetek leveleire kellett válaszolnom. Szinte minden este sokáig fenn kellett maradnom. A környezet is kegyetlen volt, és szinte mindennap kaptam leveleket, hogy újabb testvéreket tartóztattak le. Valahányszor kimentem, a szívem a torkomban dobogott, nem tudtam, hogy ezúttal épségben vissza fogok-e térni. Telt az idő, és én fizikailag és szellemileg is kimerültnek éreztem magam. Látva, hogy két vezető körülöttem csak levelekre válaszol, és otthon dolgozik, míg én folyton szaladgálok, pörgök, mint egy búgócsiga, több dolgom van, mint amennyi időm, és az idegeim pattanásig feszültek, ezt gondoltam magamban: „A kötelességek, amelyeket ők végeznek, nagyon egyszerűek. Nem kell aggódniuk vagy szaladgálniuk. Nekem viszont még pihenésre sincs lehetőségem. Miért mindig engem kapnak el, hogy gyülekezeti letartóztatásokkal foglalkozzak? Olyan szerencsétlen vagyok! Miért történnek meg velem ezek a dolgok egymás után?” Bár nem mertem nyíltan panaszkodni, legbelül nagyon ellenálló voltam, és mindig lemondóan és vonakodva végeztem a kötelességemet. Amíg ebben a rossz lelkiállapotban éltem, önkéntelenül is visszagondoltam a korábbi tapasztalataimra, és homályosan tudatosult bennem, hogy ezt a környezetet Isten azért rendezte el számomra, hogy megtanuljam a leckét. Így imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, amikor a dolgok megtörténnek velem, még mindig akaratlanul is a jó szerencse vagy a balszerencse szemszögéből nézem ezeket, és még mindig úgy érzem, hogy ezek az én balszerencsém és balsorsom miatt történnek. Nem tudom igazán megérteni a Te szándékodat. Ó, Istenem, kérlek, világosíts meg és vezess engem, hogy megtanulhassak tapasztalatot szerezni ebben a környezetben.”

Ezután tudatosan kerestem Isten olvasandó szavait, meg akartam érteni, hogy pontosan mi a baj azzal, hogy mindig a jó szerencsére törekszem. Ezt a részletet olvastam Isten szavaiban: „Melyek az olyan emberek gondolatai és perspektívái, akik a szerencse alapján mérik, hogy jó-e valami vagy rossz? Mi az ilyen emberek lényege? Miért szentelnek ilyen sok figyelmet a jó és balszerencsének? Azok, akik nagyon is a szerencsére összpontosítanak, azt remélik, hogy az ő szerencséjük jó, vagy azt, hogy rossz? (Azt remélik, hogy jó.) Így van. Valójában a jó szerencsére törekszenek és arra, hogy jó dolgok történjenek velük, ők pedig csak kihasználják mindezt és élvezik az előnyeit. Nem érdekli őket, hogy mennyit szenvednek mások, vagy mennyi szenvedést és nehézséget kell elviselniük. Nem akarják, hogy bármi olyasmi történjen velük, amit ők szerencsétlennek érzékelnek. Más szóval nem akarják, hogy rossz dolgok történjenek velük: ne érje őket kudarc, visszaesés, kínos helyzet, metszés, ne veszítsenek el semmit, ne maradjanak le semmiről, ne csapják be őket. Ha ezek közül bármi megtörténik, azt balszerencsének tekintik. Bárki rendezi is el, ha rossz dolgok történnek, az szerencsétlenség. Remélik, hogy mindenféle jó dolog – kezdve az előléptetéstől, a tömegből való kiemelkedéstől és a mások rovására való nyerészkedéstől egészen addig, hogy valaminek az előnyeit élvezik, sok pénzt keresnek vagy magas rangú tisztviselők lesznek – történik velük, és úgy gondolják, ez a jó szerencse. Az embereket, eseményeket és dolgokat, amelyekkel találkoznak, mindig a szerencse alapján mérlegelik. A jó szerencsére törekszenek, nem a balszerencsére. Amint a legkisebb dolog is félresikerül, haragra gerjednek, bosszúsak és elégedetlenek lesznek. Őszintén szólva ez a fajta ember önző. Arra törekszik, hogy mások rovására nyerészkedjen, nyereséget szerezzen magának, nyertesként jöjjön ki a helyzetből és kiemelkedjen a tömegből. Akkor lenne elégedett, ha minden jó dolog csak vele történne. Ez a természetlényege; ez a valódi arca” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Isten szavai hatására nagyon elszégyelltem magam. Kiderült, hogy az állandó törekvésem a jó szerencsére és a nehézségek vagy csapások elkerülésére valójában az önző természetemnek tulajdonítható. Ragaszkodtam a világi ügyek „soha ne húzd a rövidebbet” filozófiájához, mindig a saját érdekeimet helyeztem előtérbe. Mindig azt akartam, hogy az összes jó dolog velem történjen, hogy minden simán menjen anélkül, hogy bármilyen nehézséget el kellene viselnem; ez volt az, ami boldoggá tett. Amikor visszaesésekkel vagy nehézségekkel találkoztam, amelyek a hús-vér testi érdekeimet érintették, és szenvedést követeltek tőlem, panaszkodni kezdtem, ingerült lettem, és teljesen elvesztettem a lelki egyensúlyomat. Mielőtt hinni kezdtem Istenben, ha olyan kollégákat láttam, akik jó háttérrel rendelkeznek, olyan családtagokkal, akiknek stabil állásuk és szép házuk van, míg én szegénységben élek, saját ház nélkül, otthon pedig munkanélküli családtagokkal, akiket nekem kell eltartanom, nagyon kiegyensúlyozatlannak éreztem magam. Azt hittem, balszerencse, hogy ilyen családom van, és különösen irigykedtem és féltékeny voltam a kollégáimra. Mindig úgy éreztem, hogy a jó dolgok csak másokkal történnek, én csak egy szerencsétlen vagyok. Visszagondolva erre az elmúlt időszakra, amikor ez a két gyülekezet, amelyekért felelős voltam, a KKP letartóztatásaival szembesült, mindez szenvedést és áldozatot követelt tőlem, és érintette a hús-vér testi érdekeimet, ezért elkezdtem panaszkodni mindenre, és a balszerencsémre és balsorsomra fogtam az egészet. Nemcsak arra nem gondoltam, hogy kezdeményezően és jól végezzem a kötelességemet, hanem csüggedtté és ellenállóvá is váltam, panaszkodtam, hogy Isten folyton ilyen környezetet rendez számomra. A jó szerencsére való törekvésem lényegében a hús-vér testi érdekeim kielégítését szolgálta; azt kívántam, hogy minden jó dolog engem találjon meg, és mindig mások kárára akartam előnyt elérni. Ami a kockázatvállalást és szenvedést igénylő feladatokat illeti, úgy gondoltam, hogy ezeket mind másoknak kell vállalniuk. Amíg én jól érezhettem magam, és ez a hús-vér testemnek javára válhatott, addig elégedett voltam. Tényleg annyira önző voltam! A felszínen úgy tűnt, hogy végzem a kötelességemet Isten házában, de legbelül a hús-vér testi érdekeimet vettem tekintetbe a gyülekezeti munka és Isten buzgó szándékai helyett. Ez utálatos és visszataszító Isten számára, és ha így végzem a kötelességemet, végül nem nyerem el az Ő jóváhagyását.

Később tovább olvastam Isten szavait, amelyek így szólnak: „Könnyű kimászni ebből a lehangoltságból? Valójában igen, könnyű. Csak engedd el a téves perspektíváidat, ne várd, hogy minden jól és simán menjen, illetve pontosan úgy, ahogy te akarod. Ne félj azoktól a dolgoktól, amik félresikerülnek, ne állj ellen nekik, ne utasítsd el őket. Ehelyett engedd el az ellenállásodat, csillapodj le, járulj Isten elé az alávetettség hozzáállásával, és fogadj el mindent, amit Isten elrendez. Ne hajszold az úgynevezett »jó szerencsét«, és ne utasítsd el az úgynevezett »balszerencsét«. Add át a szívedet és egész lényedet Istennek, hagyd, hogy Ő cselekedjen és vezényeljen, és vesd alá magad az Ő vezénylésének és rendelkezéseinek. Isten megadja majd neked, amire szükséged van, igazságos mértékben, akkor, amikor szükséged van rá. Ő vezényli majd a környezeteket, embereket, eseményeket és dolgokat, akikre vagy amelyekre szükséged van, a szükségleteidnek és hiányosságaidnak megfelelően, hogy le tudd vonni azokat a tanulságokat, amelyeket meg kell tanulnod az emberektől, eseményekből és dolgokból, amelyekkel találkozol. Természetesen mindezeknek előfeltétele az, hogy meglegyen benned az Isten vezénylésével és rendelkezéseivel szembeni alávetettség mentalitása. Ezért ne hajszold a tökéletességet; ne utasítsd el a nemkívánatos, kínos vagy kedvezőtlen dolgok előfordulását, és ne félj tőle; és ne használd arra a lehangoltságodat, hogy belül ellenállj a rossz dolgok megtörténtének” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Isten szavaiból megértettem az Ő szándékát. Azok a környezetek, amelyeket Isten elrendez számomra, mind jók, és arra valók, hogy tanulsággal szolgáljanak nekem. Nem kellene erre az úgynevezett jó szerencsére törekednem, és mindig kényelmes környezetben végezni a kötelességemet a továbbiakban. Ha így folytatom, az csak eredménytelen munkához vezet. Ehelyett meg kellene tanulnom alávetni magam az Isten által meghatározott környezetnek, és legyen az kedvező vagy kedvezőtlen, az igazságot kell keresnem benne, arra összpontosítva, hogy elgondolkodjak az általam feltárt romlott hajlamokon, fellázadjak a hús-vér test ellen, és Isten követelményei szerint cselekedjek. Ez az, ami megfelel Isten szándékának. Most testvéreket tartóztattak le, a két egyházi vezetőt biztonsági kockázat fenyegette, és néhány munkát nem lehetett elvégezni. Vezetőként ebben a kritikus pillanatban eleget kellene tennem a felelősségemnek. Bár a gyülekezeti munka kezelése nehéz lesz, és némi testi szenvedéssel jár, amíg ez a gyülekezeti munka javát szolgálja, addig mindent meg kell tennem, hogy együttműködjek. Ezt megértve nem éltem tovább negativitásban, és a szívem mélyén megértettem, hogy ez a kötelességem, ez az a felelősség, aminek eleget kell tennem. Ezután, miközben a kötelességemet végeztem, aktívan beszélgettem, hogy megoldjak minden problémát vagy eltérést a gyülekezeti munkában. Ha olyan problémákkal találkoztam, amelyeket nem értettem, beszéltem a két vezetővel, hogy azonnal átlássák azokat, és aztán kerestük az alapelveket a megoldásukhoz. Azáltal, hogy így gyakoroltam, bár mindennap elfoglalt voltam, amíg észszerűen intéztem az ügyeket, megbirkóztam ezzel, és nem találtam ezt elviselhetetlennek vagy nehéznek.

Egy nap a felsőbb szintű vezető küldött egy levelet, amelyben arra kért minket, hogy gyorsan állítsunk össze egy anyagot a tisztogatásról és a kiközösítésről, hangsúlyozva, hogy ez elég sürgős, és olyan embereknek kell összegyűjteniük és megszervezniük, akik nem jelentenek biztonsági kockázatot. E levelet olvasva tudtam, hogy a legjobb, ha én végzem el a feladatot. De amikor arra gondoltam, hogy annyi testvérrel kell majd egyeztetnem, és biztosan mindennap rohangálnom kell, önkéntelenül is ugyanazok a régi gondolataim támadtak: „Ajaj, a vezető egyértelműen olyasvalakit kért, akinek nincs biztonsági kockázata, így nem tudom ezt elkerülni, még ha akarnám sem. Így hát ide-oda kell rohangálnom, ki tudja, mennyi időbe telik, amíg összegyűjtöm és ellenőrzöm ezeket az anyagokat.” Úgy éreztem, nincs szerencsém. Amikor ez a gondolatom támadt, eszembe jutottak Isten szavai, amelyek így szólnak: „Ne mindig saját magadért tegyél dolgokat, és ne fontolgasd állandóan a saját érdekeidet; ne fontolgasd az ember érdekeit, és ne gondolj a saját büszkeségedre, hírnevedre, illetve rangodra. Először Isten házának az érdekeit kell fontolóra venned, elsősorban ezekkel kell törődnöd. Figyelembe kell venned Isten szándékait, és kezdd annak az átgondolásával, hogy volt-e tisztátalanság a kötelességed végzésében, hogy hűséges voltál-e, elvégezted-e a feladataidat, minden tőled telhetőt megtettél-e, és vajon teljes szívvel gondoltál-e a kötelességedre, valamint az egyház munkájára. Fontolóra kell venned ezeket a dolgokat” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságának levetésével nyerheti el az ember). Isten szavai felvidították a szívemet. Bármilyen kötelességgel nézek is szembe, az Isten szándékait tartalmazza. Különösen, mivel ez a munka olyan fontos, a lehetőség, hogy ezt a munkát végezhetem, nem Istentől kapott felmagasztalás? Mégis, amikor egy kötelességgel kerültem szembe, az első dolog, ami eszembe jutott, az volt, hogy a hús-vér testemnek ismét szenvednie kell, és azt gondoltam, hogy szerencsétlen vagyok. Valóban túlságosan önző voltam! A gyülekezeti munkát kellene előtérbe helyeznem, ahelyett, hogy először ezekre a testi nehézségekre gondolnék, és mindent meg kellene tennem, hogy bízzak Istenben, és együttműködő legyek. E felismerés birtokában már nem álltam ellen annyira ennek a kötelességnek, és megbeszéltem a gyülekezeti vezetőkkel, hogyan találhatnék embereket az anyagok ellenőrzésére. Az ellenőrzési folyamat során néhány nehézségbe ütköztem, de elfogadtam azokat Istentől, és nem panaszkodtam tovább, miközben felülvizsgáltam az eltéréseket, és Istenben bízva továbbra is együttműködtem. Végül sikeresen összegyűltek az anyagok. Őszintén megköszöntem Istennek az Ő vezetését!

E tapasztalat által jobban megértettem a szerencsére való törekvés téves nézetét, és láttam, hogy e törekvés mögött egy romlott beállítottság rejlik, amely önző és megvetendő. Valójában minden környezet, amelyet Isten elrendez számomra, akár jónak, akár rossznak látom azt, az én érettségem és szükségleteim alapján van elrendezve. Ezek arra szolgálnak, hogy segítsenek nekem az igazság keresésében, romlott beállítottságom felismerésében, és hogy tanuljak ezekből a környezetekből. Isten bölcsessége és gondos szándéka van bennük. A jövőben nem akarok minden embert, eseményt és dolgot, amivel találkozom, továbbra is a szerencsén alapuló szemlélettel megítélni. Szeretném megtanulni azt, hogy alávessem magam az Isten által elrendezett környezetnek, és így megtapasztalni Isten munkáját.