Legutóbb az ember megtestesült Istennel kapcsolatos elképzeléseinek és képzelődéseinek elengedéséről beszélgettünk, ami a „Hogyan kell törekedni az igazságra” tárgykör része, igaz? (Igen.) E tekintetben beszélgettünk arról a témáról, hogy „ne említsük a megtestesült Istent egy napon a romlott emberiséggel”, ezen a témán belül pedig arról beszéltünk, hogy a megtestesült Isten miként tekint a szenvedésre, ami magában foglal bizonyos gondolatokat, nézeteket és véleményeket a szenvedésről. Az arról szóló beszélgetés, hogy az ember miként tekintsen a szenvedésre, lehetővé teszi az emberek számára, hogy helytálló gondolataik és nézeteik legyenek a szenvedésről, képessé téve őket arra, hogy helytállóan fogják fel a szenvedést és helytállóan közelítsék meg a szenvedést. Nevezetesen, azt a szenvedést kell elviselned, amelyet el kell viselned; ha olyan szenvedést viselsz el, amelyet nem kell elviselned, vagy ami értelmetlen, arra Isten nem fog emlékezni. Ha arról a szenvedésről van szó, amelyet el kell viselned, és az elviselése olyasmi, amit meg kell tenned, akkor helytállóan kell megközelítened, el kell fogadnod azt Istentől, és az alávetettség gondolkodásmódjával kell rendelkezned; nem szabad panaszkodnod, és nem szabad visszautasítanod vagy kikerülnöd, hanem inkább helytállóan kell felfognod. A helytálló felfogás azt jelenti, hogy helytállóan tekintesz a szenvedés jelentőségére, a szenvedés értékére, valamint arra, hogy mit kell az embernek elérnie és mit kell az embernek nyernie a szenvedés elviselését követően. Röviden: a szenvedés olyasmi, amit mindenkinek meg kell tapasztalnia; a hús-vér testben élő összes embernek szenvednie kell. Akár jó életre törekszel, célkitűzésekre törekszel, akár az igazságra törekszel, hogy elérd az üdvösséget az Istenben való hitedben, a szenvedés olyasmi, amit az embereknek meg kell tapasztalniuk, és olyasmi, amit az embereknek helytállóan kell megközelíteniük. Az embereknek helytállóan kell szemlélniük és helytállóan kell felfogniuk a szenvedés kérdését. Ha olyan szenvedésről van szó, amit az embernek el kell viselnie, akkor azt el kell fogadnia és alá kell vetnie magát, és nem szabad panaszkodnia, azt nem szabad visszautasítania és nem szabad kikerülnie. Ezzel egyidejűleg a szenvedés közepette keresnie kell az igazságot és keresnie kell Isten szándékait. Az persze még jobb, ha a szenvedés folyamata során meg tudod ismerni a saját romlottságodat és lázadó mivoltodat, és megismered a saját hiányosságaidat és elégtelenségeidet, valamint megismered, hogy Isten mely igazságok és magatartási alapelvek megtapasztalását, méltányolását és elnyerését teszi lehetővé számodra ebben a környezetben vagy nehézséget jelentő esetben. Röviden: a szenvedés olyasmi, amit mindenkinek meg kell tapasztalnia és el kell fogadnia. Persze azt is közöltük, hogy ha az ember által elviselt szenvedés szükséges és értékes, Isten által elismert, és olyan szenvedés, amelyet el kell viselniük az embereknek, akkor ez olyan szenvedés, amely magában foglalja az igazság gyakorlását. Ha az ember által elviselt szenvedésnek semmi köze nincs az igazság gyakorlásához, ha az ember alkotta szenvedés vagy emberi akaratból hajszolt szenvedés, akkor ez nem az a szenvedés, amelyet szorgalmazunk. Nehézségeket és gondokat előidézni, problémákat előidézni, majd fáradságot nem kímélve megtapasztalni őket – mindez szükségtelen és felesleges. Ezenfelül szintén szükségtelen az a szenvedés, amelyet az emberek a saját ambícióik és vágyaik kielégítése, a státusz utáni sóvárgásuk kielégítése, illetve az önző vágyaik kielégítése érdekében viselnek el. Az efféle szenvedés elviselésének természete más, mint a valódi szenvedésé, az igazság elnyerése és a valóságos nyereségekre való szert tevés érdekében elviselt szenvedésé. Beszélgettünk erről az aspektusról, ugye? (Igen.) Most hogyan látjátok a szenvedés kérdését? (Korábban a szívemben sok eltorzult nézetem és megértésem volt a szenvedéssel kapcsolatban, és azt hittem, hogy amikor a kötelességem végzéséről van szó, függetlenül attól, hogy miként szenvedek és függetlenül attól, hogy milyen szenvedést viselek el, Isten el fogja fogadni és el fogja ismerni azt. Csak azt követően kezdtem el felismerni a saját téves nézeteimet a dolgokról, hogy Isten beszélt arról, hogy Isten milyen típusú szenvedést ismer el, és milyen típusú szenvedés történik az igazság gyakorlása érdekében. És csak akkor kezdtem elgondolkodni azon is, hogy miként közelítem meg a szenvedést, valamint hogy az általam most elviselt szenvedés melyike mesterkélt és felesleges szenvedés, melyik szenvedést viselem el az önző vágyaim, a személyes hírnevem, nyereségem és státuszom, illetve az ambícióim és a vágyaim kedvéért, és melyik szenvedést kell elviselnem és nem szabad elutasítanom. Például az igazság megértése és az igazság gyakorlása kedvéért elviselt szenvedést, az Isten melletti tanúságtétel miatt elviselt szenvedést, az azért elviselt szenvedést, hogy jól végezzem a kötelességemet és eleget tegyek Istennek, valamint a lelkületbeli átalakulás kedvéért elviselt szenvedést el kell viselni, és amire e szenvedés elviselése után az ember szert tesz, az az igazság. Csak miután Isten beszélt erről, tudtam meg, hogy helytállóan kell felfognom a szenvedés kérdését, és nem szabad ellenállást éreznem azzal a szenvedéssel szemben, amelyet el kell viselnem, hanem inkább el kell fogadnom és alá kell vetnem magam, apránként igyekezve előre. Remélem, hogy egy napon eljuthatok odáig, hogy úgy imádkozom Istenhez, ahogyan Péter, és azt kívánom, hogy soha ne hagyjon el engem Isten fenyítése és ítélete, és képes leszek elfogadni az ítélet és a fenyítés, valamint a próbatételek és a finomítás szenvedését, hogy valódi belépésem lehessen az életbe.) Helytállóan kell megközelítened a szenvedés kérdését, és tiszta felfogással kell rendelkezned róla. Röviden: amikor olyan szenvedésről van szó, amely nem az, amit el kell viselned, akkor ne teremts nehézségeket, illetve ne teremts különféle akadályokat, hogy megnehezítsd a dolgod. A dolgok megnehezítése saját magad számára embertelen és irracionális is. Ami a legfontosabb: függetlenül attól, hogy miként nehezíted meg a dolgodat – akár felülkerekedsz a saját problémáid némelyikén, akár gondokat teremtesz, hogy megnehezítsd a saját dolgod – amit végül nyersz, az legfeljebb a személyes ambícióid és vágyaid kielégítése, vagy a saját érzelmi kielégülésed lesz, de nem fogod igazán elnyerni az igazságvalóságot. Ha az általad elviselt szenvedés a pozitív dolgok fennállásának, az igazságosság fennállásának biztosítását, valamint Isten háza érdekeinek védelmezését szolgálja, és olyan szenvedés, amelyet azért viselsz el, hogy odaadó légy, eleget tégy a felelősségeidnek, és eljuss odáig, hogy aláveted magad Istennek és eleget teszel Istennek, akkor az ilyen szenvedés elviselése értékes és jelentőségteljes; ez az a szenvedés, amelyet az embernek el kell viselnie. Ha az általad elviselt szenvedés a saját büszkeséged, státuszod és hírneved megóvását, az önző vágyaid és a saját ambícióid kielégítését, valamint azt szolgálja, hogy státuszra és nagy tekintélyre tegyél szert az emberek között, ám az elviselése során nem védelmezed Isten házának érdekeit és nem védelmezed a pozitív dolgokat, valamint nem azért viseled el, hogy eleget tegyél a felelősségeidnek, és még kevésbé azért, hogy eljuss odáig, hogy legyen benned odaadás, és hogy eljuss odáig, hogy eleget tegyél Istennek, akkor az összes ilyen szenvedés szükségtelen szenvedés és értéktelen szenvedés. Még ha el is viseled, hiába teszed. Amennyire csak lehetséges, kerülnöd kell az ilyen szenvedést. Hogyan sikerülhet elkerülnöd? Könnyű megtenni ezt? (Először el kell fogadnunk a szenvedéssel kapcsolatos helytálló nézeteket, amelyek Istentől származnak, majd apránként össze kell vetnünk azokat önmagunkkal a tapasztalataink során. Amikor ráébredünk, hogy az ilyen szenvedés értéktelen, akkor többé nem fogunk ilyen értelmetlen szenvedést elviselni.)

Egyes gyülekezetek olyan területeken vannak, ahol mostohák az életkörülmények. Szegényesek az étkezés és a szállás körülményei, és még egy pohár tiszta vízhez jutni is nehezen kivitelezhető, de neked ott kell végezned a kötelességedet – mi a teendő ebben a helyzetben? Tegyük fel, hogy magadban erre gondolsz: „Az a szenvedés, amely ezekkel a külső körülményekkel jár, nem az, amit el kell viselnem. Arra születtem, hogy gyülekezeti munkát végezzek; vezető vagyok, és a bánásmódnak, amelyben részesülök, jobbnak kellene lennie annál, mint amit hétköznapi emberek kapnak. Itt túlságosan mostohák az életkörülmények, ami hatással van a hangulatomra és megakadályozza, hogy jól végezzem a munkámat. Ez így nem lesz jó. Ez a zord környezet nem megfelelő számomra, hogy a kötelességemet végezzem. Olyan helyre kell váltanom, ahol gönyörű a táj és kellemes a környezet, hogy a kötelességemet végezzem. Szereznem kell egy jó vendéglátó otthont is, ahol ízletes az étel és kényelmesem alhatok, ahol van bent légkondicionálás, valamint szép tájak és helyek a szabadban történő barangoláshoz. Ez az a fajta hely, ami megfelel nekem a kötelességem végzéséhez.” Következésképpen úgy döntesz, hogy elhagyod a zord helyet, és keresel egy olyan helyet, ahol szép a környezet, hogy végezd a kötelességed. Milyen az efféle gyakorlás? (Nem jó.) Egyesek ezt kérdik: „Nem azt mondtad, hogy ne teremtsünk gondokat magunknak? Idejönni ebbe az elszegényedett, zord környezetbe, ahol rossz az étel és a szállás – nem azt jelenti ez, hogy bajt hozok a fejemre és szenvedést hozok magamra? Mivel ez azt jelenti, hogy az ember keresi a szenvedést és keresi a bajt, valamint akadályokat teremt a munka számára, ezért olyan helyet kell keresnem, amely mentes a gondoktól.” Elfogadható az ilyen viselkedés? (Nem.) Mondjátok meg Nekem, van bárki, aki így fogja fel a dolgokat? (Igen.) Helyes dolog így felfogni a dolgokat? (Nem, az efféle felfogás némileg eltorzult.) Amikor tehát ilyen nehézséggel teli környezettel találkoztok, ahol szegényesek az étkezés és a szállás körülményei, nem higiénikus az enni- és innivaló, folyton legyek, szúnyogok és mindenféle bogarak repkednek, kemény fa ágyon alszotok, a paplan nyirkos és piszkos, éjszaka nem tudtok egy jót aludni, sehol nincs egy nyugodt hely az összejövetelek tartásához, a környezet nem biztonságos, ráadásul a Sátán rezsime üldözéseket és hajtóvadászatokat folytat – vajon nem mondanátok azt, hogy ilyen környezetben törvényszerű, hogy sok szenvedést kell elviselnetek? (De igen.) Ám ezen a helyen van egy gyülekezet, és van elvégzendő munka, szóval mit kellene tenned? Elviselnéd ezt a szenvedést vagy nem? (El kell viselnünk.) A doktrína szerint az emberek el tudják fogadni ezt, és tudják, hogy el kell viselniük ezt a szenvedést, de miért kell elviselniük? (Mivel a gyülekezet munkája megkívánja, ahogyan a kötelességünk is, el kell viselni ezt a szenvedést.) Ezt a munkát el kell végezned, és ennek a felelősségnek eleget kell tenned. Amikor erről van szó, az azt a kérdést érinti, hogy odaadó vagy-e a kötelességed végzésében. Nem mérlegelheted, hogy kényelmes-e a környezet, és nem cselekedhetsz aszerint sem, hogy a tested jól érzi-e magát vagy fájdalmat érez; nem hagyatkozhatsz ezekre az érzésekre. Minden lehetséges módon meg kell próbálnod felülkerekedni a különféle nehézségeken, hogy eleget tégy a felelősségeidnek és a kötelességednek. Egyesek azt mondják: „Én magam nem megyek el. Keresek valakit, aki alkalmas arra, hogy elmenjen és elvégezze ezt a munkát, és elviselje ezt a szenvedést. Én tartogatni fogom az energiámat, hogy valamilyen más fontos munkát végezzek, és nem kell majd elviselnem ezt az értelmetlen szenvedést.” Helytálló így felfogni ezt? (Nem. Ha bizonyos, hogy ide kell mennem, és hogy van ott munka, amelyet el kell végeznem, én azonban a szenvedéstől való félelemből kifolyólag úgy rendezem, hogy valaki más csinálja meg, az azt jelenti, hogy minden hájjal megkent vagyok és lazsálok.) Ha bizonyos, hogy ez az a hely, ahová menned kell, és hogy van ott munka, amelyet el kell végezned, kötelesség, amelyet el kell végezned, és problémák, amelyeket kezelned kell ott, te azonban nem mész, hanem inkább mindenféle kifogással és indokkal állsz elő, hogy elérd, hogy valaki más menjen, az nem odaadás, és az a nehézség elkerülése és visszautasítása. A legalapvetőbb oka annak, hogy valaki mást küldenél el, nem az, hogy számodra kényelmetlen lenne elmenni, és nem is az, hogy az elmenetel tetszőleges számodra, hanem az, hogy ott rossz a környezet és szegényesek az életkörülmények, és félsz attól, hogy szenvedést viselj el – ezért nem vagy hajlandó elmenni. Ha ilyen a gondolkodásmódod és ilyen a szándékod, az azt jelenti, hogy nincs benned odaadás, és ez a szenvedés elkerülése, valamint a szenvedés elviselésének a visszautasítása. El kell fogadnod azt a szenvedést, amelyet el kell viselned – függetlenül attól, hogy mennyi a nehézség, nem bújhatsz ki alóla; függetlenül attól, hogy mennyi a veszély, szembe kell nézned vele; és még ha valamilyen katasztrófa történik is ott, menned kell, nem kerülheted el, és szembe kell nézned a nehézségekkel. Ezt hívják odaadásnak. Tegyük fel, hogy bár tudod, hogy a tested szenvedni fog amiatt, mert odamész, és hogy veszély vár rád, nem utasítod vissza, illetve nem bújsz ki alóla, és akár a veszéllyel is képes vagy dacolni, és képes vagy legyőzni a nehézségeket, hogy élen járj a gyülekezet munkája és annak kedvéért, hogy jól végezd a kötelességed. Ezt hívják odaadásnak, ezt hívják úgy, hogy eleget teszel a felelősségeidnek, és ezt hívják úgy, hogy tekintettel vagy Isten szándékaira. Az, hogy az ember képes legyen szilárdan megállni a bizonyságtételében egy nehézségekkel teli környezetben, olyasmi, amit az embereknek el kell érniük, és az a gyakorlat is, amellyel az embereknek rendelkezniük kell, ugye? (Igen.) Amikor ilyen helyzettel találkoztok, így kell felfognotok azt, és így kell gyakorolnotok.

Ha elmész valahová, hogy végezd a kötelességed, és ott jók az életkörülmények, szép a környezet, elég jó az étel – szinte minden étkezéskor ehetsz húst – és a szálláshelyed is igen kényelmes, télen fűtéssel, nyáron pedig légkondicionálással, és az összes körülmény meglehetősen jó, hogyan kellene megközelítened ezt a fajta munkakörnyezetet, amikor találkozol vele? Egyesek azt mondják: „Igen kellemes ilyen környezetben dolgozni. Ha ezen a helyen végzem a munkámat, vajon elmerülök a kényelemben? Nem vagyok odaadó, ami a kötelességemet illeti? Nem helytelen ez?” Hogyan fogod fel azt, ha ilyen jó életkörülményeket kínáló környezettel találkozol? (Először el kell döntenem, hogy szükség van-e erre a gyülekezet munkájához. Ha a munka azt követeli tőlem, hogy ezen a helyen végezzem a kötelességemet, akkor helytállóan kell megközelítenem ezt a környezetet, nem szabad elmerülnöm a kényelemben, és arra koncentrálnom, hogy jókat egyek és szépen öltözzek, hanem inkább arra kell összpontosítanom, hogy jól végezzem a kötelességemet; csak ez jelenti azt, hogy olyan ember vagyok, akinek van lelkiismerete és józan esze. Ám ha a munka nem követeli meg, hogy ott végezzem a kötelességemet, és szándékosan jó életkörülményeket kínáló helyet választok a nagyobb testi élvezet kedvéért, akkor az a kényelemben való elmerülés.) Még ha jó életkörülményeket kínáló környezetben vagy is, nem szabad engedned, hogy visszatartson attól, hogy jól végezd a kötelességed. Nem szabad elmerülnöd az ilyen életkörnyezetben; csak tedd, amit tenned kell, és végezd a kötelességed, ahogyan végezned kell. Amennyiben a vendéglátó család különleges gondoskodásban részesít, mert vezető vagy munkás vagy, és jó ételeket ad enned, valamint szép dolgokat, hogy használd, és különleges törődésben és különleges bánásmódban részesít, te pedig ezt gondolod: „Ezt el kell fogadnom Istentől. Ez azt jelenti, hogy Isten kegyes hozzám, és ez az, amit élveznem kell, ezért egyszerűen élvezni fogom. Nem utasíthatom vissza” – akkor helytelen az, hogy így gondolkodsz. Valójában az, ahogyan a vendéglátó család bánik veled és gondoskodik rólad, sokkal jobb, mint ahogyan akkor viselkedik, amikor átlagos testvéreket lát vendégül; már messze felülmúlta a vendéglátás normáit is alapelveit. Nos, hogyan kellene megközelítened ezt a helyzetet? (Meg kell tanulnom visszautasítani.) Hogyan kellene visszautasítanod? (Először világosan el kellene beszélgetnem a vendéglátó családdal a vendéglátás alapelveiről, és elmondanom nekik, hogy nem szabadna különleges gondoskodásban részesíteniük a vezetőket és a munkásokat csak azért, mert státuszuk van, mivel ezáltal a vezetők és a munkások könnyen kényelembe merülnek. Nekem magamnak is meg kell tanulnom visszautasítani őket, nem élvezve ezt a különleges bánásmódot. A visszautasításomat a tényleges viselkedésem és a cselekedeteim révén kell kimutatnom.) Nos, akkor el kell fogadnod ezt Istentől? (Nem.) Neked magadnak kell tudnod, hogyan lásd tisztán a helyzeteket, és tudnod, hogy miként kezeld őket ennek megfelelően. Egyes emberek azt mondják: „A vendéglátó család egyszerűen így él. Ha visszautasítom, azzal vajon nem Isten kegyelmét utasítom vissza? Nem a bajt keresem? A vezetőknek és a munkásoknak jó vendéglátói körülményeket kell élvezniük, amikor a munkájukat végzik.” Helytálló ez a felfogás? (Nem.) Ez a felfogás nyilvánvalóan téves. Ha olyan helyre érkezel, ahol azon a területen nagyon jók az életkörülmények, és az, amivel a vendéglátó család ellát, szintén a normális költségek és szükségletek része a mindennapi életükben, és az ő életükben egyszerűen ez a norma, akkor tisztelned kell az életmódbeli szokásaikat. A helyi életkörülmények egyszerűen ilyenek. Ha visszautasítod, az némileg mesterkéltnek tűnhet; el kell fogadnod Istentől és helytállóan kell megközelítened, meg kell köszönnöd Istennek, hogy kegyes hozzád, és nem szabadna azzal próbálkoznod, hogy szenvedést okozz magadnak. Ám ha a vendéglátó család által biztosított bánásmód meghaladja a mindennapos életszínvonalukat, ami azt jelenti, hogy különleges módokon gondoskodnak rólad, akkor az nincs összhangban az alapelvekkel. Vissza kell utasítanod és beszélgetned kell velük az alapelvekről; nem szabadna kellemetlenséget okoznod nekik. Nem így kellene gyakorolnod? (De igen.) Ha kifogásokkal állsz elő, mondván: „Egyszerűen ez az ő normális életszínvonaluk; mindennap bőségesen esznek és mindig mindenféle friss gyümölcs elérhető számukra, úgyhogy nekem is élveznem kell ezeket a dolgokat”, helyes dolog vajon az, hogy így mentegetőzöl? (Nem.) Ez elmerülés a kényelemben. Némelyek amint jó életkörülményeket kínáló helyre érkeznek, nem akarnak elmenni, és különösen hosszú ideig maradnak az ilyen helyen. Attól tartanak, hogy ha máshová mennének, szenvedést viselnének el, ezért mindenféle kifogással állnak elő, hogy ne menjenek. Még ha máshol van is munka, olyan problémákkal, amelyeket kezelniük kell, csak elmennek, hogy pár nap alatt végezzenek a feladatokkal, majd sietnek vissza erre a jó helyre. Nem a szenvedés elviselésétől való félelem ez? (De igen.) Ez a szenvedés elviselésétől való félelem, és elmerülés a kényelemben. Addig kényeztetik a testüket, amíg dundivá nem válnak és világos nem lesz a bőrük, majd továbbra is indokokkal és kifogásokkal állnak elő, mondván: „Ha nem étkezem jól vagy nem szállok meg szép helyen, és megbetegszem, az nem lesz-e majd hatással arra, hogy vezetőként végezzem a kötelességemet? Ahhoz, hogy jól végezzem a munkát, kényeztetnem kell a testemet, a testemnek egészségesnek kell maradnia és teli kell lennem energiával; csak akkor leszek hatékony a kötelességem végzésében.” Hát nem kifogások ezek? (De igen.) Ez kifogások keresése a kényelemben való elmerülés érdekében. Röviden: függetlenül attól, hogy nehézségekkel teli vagy kényelmes környezetről van-e szó, képesnek kell lenned elkerülni, hogy az befolyásoljon vagy gúzsba kössön. Ha nincs nehézség, ne teremts magadnak; ha van nehézség, ne utasítsd vissza. Ha a környezet, amellyel találkozol, szenvedést követel, el kell viselned azt; bármilyen nagy is a nehézség, le kell küzdened. A leküzdésének az a célja, hogy jobban végezd a kötelességed, nem pedig az, hogy szándékosan megnehezítsd a saját tested dolgát. Bármilyen nagyok is a nehézségek, nem szabad visszautasítanod vagy elkerülnöd őket, inkább mindenféle módot meg kell találnod arra, hogy jól végezd a munkát, jól végezd a kötelességet, amelyet végezned kell, és azt mondd, amit mondani kell, valamint kezeld és megoldd a problémákat, majd azután távozhatsz. Ez lenne helyénvaló. Amikor jó életkörülményeket kínáló helyre mész, akkor is normálisan kell tudnod végezni a kötelességedet és a munkádat, anélkül, hogy kötődni kezdenél a testi kényelemhez és élvezethez, a szívedben inkább arra összpontosítva, hogy jól végezd a munkát. Ilyen környezetben természetesen nem kell további nehézségeket teremtened, hogy megnehezítsd a saját dolgodat, vagy hogy hűséget ajánlj, illetve kifejezd az elszántságodat Istennek. Viszont nem kellene befolyásolnia téged ennek a környezetnek, nem szabadna elmerülnöd a testi kényelemben és nem szabadna elkorcsosulnod. Nem szabadna engedned, hogy a jó életkörülmények és a kényelmes környezet befolyásolja a munka előrehaladását, illetve hatással legyen a szenvedést illető elhatározásodra és a kötelességed iránti odaadásodra. Kényelmes környezetben is eleget kell tenned a felelősségeidnek és jól kell végezned a kötelességed. Ha máshol van munka és el kellene menned, akkor menned kell. Nem merülhetsz bele annyira az élvezetbe, hogy megfeledkezel a kötelességeidről és nem akarsz máshová menni, csak azért, mert itt a tested kényelemben és nyugalomban van, az életed pedig kellemes. Ez helytelen. Ez a szenvedés elviselésének a visszautasítása, elmerülés a kényelemben, és azt jelenti, hogy nem vagy odaadó, ami a kötelességedet illeti. Nem így van? (De igen.)

Függetlenül attól, hogy van-e nehézség abban a környezetben, ahol a kötelességedet végzed, a munkakörnyezetedben vagy a lakókörnyezetedben, tömören szólva helytállóan kell felfognod a szenvedés kérdését, és racionálisan is kell megközelítened, helytálló hozzáállással. Ha az általad elviselt szenvedés annak kedvéért történik, hogy jól végezd a kötelességedet, hogy képes legyél az igazságalapelvekkel összhangban gyakorolni, hogy felajánld az odaadásodat, valamint hogy képes legyél alávetni magad Isten vezényléseinek és elrendezéseinek, akkor el kell fogadnod. Legyenek bármilyen nagyok a nehézségek, le kell küzdened és el kell viselned őket; nem szabad visszautasítanod őket vagy kitérned előlük. Ha azonban nincs nehézség és nincs akadály sem, jól étkezel és kényelmesen élsz, valamint hosszú időn át nem kerülsz szembe semmilyen kedvezőtlen körülménnyel – ha minden tekintetben minden jó –, akkor nem kell nyugtalankodnod belül. Egy ilyen kényelmes környezetben még inkább el kell csendesítened a szívedet Isten előtt, megfelelően kell végezned a lelki áhítataidat, fel kell szerelkezned az igazsággal és gyarapítanod kell a megértésedet. El kell gondolkodnod azon, hogy milyen hiányosságaid voltak ebben az időszakban, illetve hogy milyen romlott lelkületeket tártál fel, valamint kell megismerned és megoldanod az igazság keresése által. Azután nézd meg, hogy milyen problémáid vannak még mindig, mely problémákat illetően nem tudod, hogy miként kell megoldani őket, az igazság mely aspektusainak vagy híján még mindig, és mely aspektusokba kell belépned és mely aspektusokban kell fejlődnöd. Ez a gyakorlás módja ahhoz, hogy helytállóan közelítsd meg a szenvedés kérdését, valamint hogy helytállóan közelítsd meg azokat a környezeteket, amelyeket Isten alakít ki számodra. Amennyiben ily módon gyakorolsz, a külső környezet alapvetően soha nem fog befolyásolni téged. Függetlenül attól, hogy mekkora a nehézség a külső környezetben, amennyiben az ember szívében van egy helytálló a cél és helytálló törekvési irány, csendben tud maradni Isten előtt, tud arra gondolni, hogy melyek az igazságalapelvek és hogyan kell gyakorolni, amikor dolgokkal találkozik, majd helytálló ítéleteket hoz és helytállóan gyakorol azáltal, hogy így tekint a szenvedésre, akkor végül el fog nyerni néhányat azok közül a pozitív dolgok közül, amelyeket el kell nyernie. Időnként például találkozhatsz nagy problémákkal, amelyeket sürgősen kezelni kell, miközben a kötelességedet végzed, és azt követelik tőled, hogy korán kelj és későn menj aludni, vagy azt követelik, hogy kihagyj étkezéseket, illetve azt követelik, hogy hosszú távokat tegyél meg, és átkelj hegyeken és azok gerincén. Egyes félreeső helyeket kiváltképp nem lehet járművel megközelíteni, sőt még kerékpárútjuk sincs, ezért csak gyalog juthatsz el oda. Nos, hogyan kell viselkedned, amikor ilyen nehézséggel teli környezettel nézel szembe? Ezek a nehézség sajátos fajtái. Amikor ezekkel a környezetekkel találkozol, nem utasíthatod vissza, illetve nem térhetsz ki előlük. Ez az a szenvedés, amelyet el kell viselned; ahhoz, hogy jól végezd a kötelességedet, el kell viselned az efféle szenvedést. Némelykülönleges körülményt azonban másként kell kezelni. Bizonyos területeken például, ahol gyülekezetek vannak, elég zordak a körülmények, és a KKP lázas tempóban végez letartóztatásokat. A KKP letartóztatott néhány vezetőt és munkást, egyes testvérek pedig a szigorú megfigyelése alatt állnak. A gyülekezet munkája súlyosan érintett, és ezt kezelni kell. Ha odamész, kockáztatni fogod a letartóztatást, és akár veszélybe is kerülhet az életed. Ilyen helyzetekben némi bölcsességet kell gyakorolnod. Kommunikálhatsz levélben, vagy megkérheted a helyi felügyelőket, hogy másik területen gyűljenek össze a beszélgetéshez, és segíthetsz nekik foglalkozni a még hátralévő munkával, hogy a gyülekezet munkája a lehető leghamarabb a helyes kerékvágásba terelődjön. Röviden: ilyen veszélyes környezetekben kiváltképp elővigyázatosnak kell lenned, és nem vállalhatsz kockázatokat. Bizonyos helyzetekben megpróbálhatsz kockázatot vállalni, más helyzetekben azonban nem megfelelő így tenni. Mindenesetre, amint helytállóan fogod fel a szenvedés kérdését, önvizsgálatot kell tartanod ezeknek a helytálló gondolatoknak és nézeteknek a fényében. Nézd meg a szenvedést, amellyel az életedben és a kötelességed végzése során szembesülsz. Nézd meg, hogy melyik fajta szenvedés az a szenvedés, amelyet el kell viselned, és melyik fajta szenvedés az a szenvedés, amely összhangban van az igazságalapelvekkel – ez az a faja szenvedés, amelyet el kell viselned; ezt el kell fogadnod Istentől. Nézd meg, hogy melyik fajta szenvedés szükségtelen és csupán olyan gond, amelyet saját magadnak találtál ki – ebből a fajta szenvedésből bármennyit is viselsz el, Isten nem fog rá emlékezni. Ha valaki más idéz elő olyan gondot, amely hatással van a gyülekezet munkájára, és neked helyre kell hoznod ezt a bajt, és eleget kell tenned a felelősségeidnek, akkor nem panaszkodhatsz; törődnöd kell azzal, amit neked kell elintézned. Egyes emberek például megrongálják a gyülekezeti felszerelést, berendezéseket és egyéb tárgyakat, vagy gondatlanul gaztetteket követnek el, amelyek kedvezőtlen helyzetet teremtenek, vagy zavaros fejű emberek vagy gyenge kaliberű emberek elszúrnak valamit – neked foglalkoznod kell ezzel. Ilyenkor nem mondhatod azt: „Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Nekem semmi közöm ehhez. Ez nem olyan szenvedés, amelyet nekem el kell viselnem; megtagadom ennek a kötelességnek az elfogadását.” Helyes így beszélni? (Nem, ez azt jelenti, hogy az ember nem odaadó és nincs felelősségérzete.) Ez ismét az ember odaadását érinti. Ha olyasmiről van szó, ami rád hárul, akkor oda kell menned, hogy utánajárj, és el kell intézned. Még ha az intézése valamilyen kudarcra ítélt helyzet megmentését jelenti is, akkor is menned kell. Nem szabad vitatkozod és nem szabad panaszkodnod, mondván: „Ezek a zavaros fejű emberek, ezek a gyenge kaliberű ostoba emberek hagyták hátra ezt a bajt, miért én legyek hát az, aki helyrehozza? Nem viselnék-e ezzel a szükségesnél nagyobb szenvedést? Emberek okozták ezt a helyzetet; nem Istentől eredt.” Helytelen a részedről, hogy így beszélsz. Lehet, hogy nem a te kötelességed és nem a saját munkakörödbe tartozik, hogy helyrehozd a bajt és mentsd, ami menthető, ez a dolog azonban Isten házának érdekeit érinti, hogyan kellene hát megközelítened? Ha nem mész oda helyrehozni ezt a bajt, akkor a gyülekezet munkája késedelmet szenved, és veszteség fogja érni Isten házának érdekeit. E baj helyrehozatalához azonban sok szót kell mondanod, hogy beszélj az igazságról és megoldd a problémákat. Ebben a helyzetben vajon képes vagy kitartani az összes probléma megoldása során, és teljeskörűen jól elvégezni a munkát? Másoknak nem sikerült megoldani a problémákat és nem végezték jól a munkát, úgyhogy neked több erőfeszítést kell beletenned abba, hogy megoldd a problémákat és teljeskörűen jól elvégezd a munkát; csak ez tesz alkalmassá arra, hogy Isten használjon téged. Amikor szenvedned kell, el kell viselned; függetlenül attól, hogy hány probléma van, meg kell oldanod őket. Amikor a munkában felmerülnek ezek a nehézségek, vajon akkor is végzed a munkát vagy sem? (Akkor is végeznünk kell.) Függetlenül attól, hogy a lakókörnyezeted jó-e vagy rossz, és függetlenül a hangulatodtól, jól kell végezned azt a munkát, amelyet Isten rád bízott, és jól kell végezned ezt a kötelességet. Ha nem akarod elfogadni ezt a kötelességet, akkor otthagyhatod; Isten háza nem fog kényszeríteni téged. Mivel azonban elfogadtad, jól kell végezned ezt a kötelességet. Különösen amikor az evangélium terjesztésének munkájáról van szó, Isten választott népe egészének van felelőssége. Még ha nehézségekkel nézel is szembe vagy nagy szenvedést kell elviselned, ki kell tartanod abban, hogy csinálod. Miért mondom ezt? (Azért, mert ez a kötelességünket érinti, és az embereknek védelmezniük kell Isten házának érdekeit.) Az ember kötelességét érintő ügyek nem egyszerű dolgok. Egyrészt érintik az emberek életbe való belépését, és ugyanakkor érintik Isten akaratának a végrehajtását. Ezeknek a problémáknak a megközelítése során ezért az embereknek keresniük kell az igazságot, hogy megoldják őket, és eleget kell tenniük a kötelességüknek, hogy védelmezzék Isten házának érdekeit – ez olyan felelősség, amely alól nem lehet kibújni. Az, hogy valakinek olyan felelőssége van, amely alól nem lehet kibújni, azt jelenti, hogy az ember odaadó és eleget tesz a felelősségeinek. Függetlenül attól, hogy milyen problémákkal vagy nehézségekkel találkozol, ne panaszkodj, amikor pedig haragos vagy, ne a gyülekezet munkáján töltsd ki a haragodat. Végezd a munkát pontosan úgy, ahogyan végezni kell; szervezz összejöveteleket és beszélgess az emberekkel az alapelvekről, majd hozd helyre ezt a bajt, hogy a gyülekezet munkája a helyes kerékvágásba kerüljön, a késedelmet szenvedő munka pedig visszatérjen a normális ütembe. A múltban például egyes zavaros fejű emberek és gonosz emberek birtokoltak hatalmat és szolgáltak vezetőként. Tompították a gyülekezet munkájának hatékonyságát, illetve megbénították azt, és emiatt Isten házának munkája veszteségeket szenvedett. Most sietned kell, hogy orvosold ezt, megfelelő kiigazításokat téve a személyzetet illetően, megfelelő kiigazításokat téve a munkaterveket és a módszereket illetően, valamint mindenféle módot kieszelve a dolgok felgyorsítása érdekében. Lehet, hogy korábban napi nyolc órát dolgoztál; most mindennap dolgozol még két órát, hogy visszaállítsd a munkát a megfelelő tempóba, és hogy helyrehozd a korábbi veszteségeket a munkában. Ezt hívják odaadásnak. Ezt a szenvedést el kell viselni. Ennek a szenvedésnek az elviselése jelentőségteljes és értékes; ez egy jótett, és Isten emlékezni fog rá. Ezáltal az igazságot gyakorlod. Mire utal itt az igazság gyakorlása? Azt jelenti, hogy felajánlod az odaadásodat, védelmezed Isten házának érdekeit és helyrehozod a munkában elszenvedett veszteségeket. Ez az igazság gyakorlása, és ezt hívják jótettnek. Lehet, hogy nagyon elfoglalt vagy az idő alatt, amíg ezt a munkát végzed; csak éjjel tizenkettő után tudsz pihenni és hajnal előtt kelsz. Sietve fogyasztod el az ételedet, majd rohansz vissza, hogy beletemetkezz a munkába. Ez azért van, mert a munka ott van közvetlenül előtted – olyan sok kiigazítást kell tenni a személyzetet illetően, és olyan sok ügyet kell intézni. A korai lefekvés nem fog működni, mivel bizonyos munkák még nincsenek készen. A késői kelés sem fog működni, mivel mindenki rád vár, hogy elrendezd a munkát; meg kell tervezned a mai napon elvégzendő munkát, mielőtt mindenki felkel, majd el kell rendezned és ki kell osztanod azt. Ebben a hónapban elég sokat szenvedsz. A tested némileg kimerült és kissé fáradt, kevesebb időd jut a pihenésre, mint korábban, és elég sok súlyt vesztettél, egy hónapnyi elfoglaltságot követően azonban a gyülekezet munkájának előrehaladása minden tekintetben normálissá válik, és végre minden el van rendezve. Mit jelent az, hogy minden el van rendezve? Azt jelenti, hogy az egyes beosztásokba kijelölt emberek mind alkalmasak; senki nem bomlaszt és nem kelt zavart, illetve nem okoz bajt, senki sem kiabál szlogeneket, illetve nem szajkóz hangzatos elgondolásokat, és nincs senki, aki mindig negatív lenne. Mindenki képes normálisan végezni a kötelességét, és az emberek minden beosztásban hozzáértők a munkájukban. Nincsenek naplopók és nincsenek ingyenélők. A munka összes eleme normálisan működik a munkarendek követelményeinek megfelelően, eredményeket hoz és a helyes kerékvágásba került. Csak ekkor vagy olyan ember, aki Isten előtt él. Ha képes vagy keresni az igazságot, hogy megoldj bármilyen nehézséget, amellyel találkozol, és jól végzed azt, ami a saját munkakörödbe tartozik, akkor vajon megéri mindaz a szenvedés, amelyet elviselsz? (Igen.) Nagyon is megéri! Egyes emberek elviselnek némi szenvedést azért, hogy eleget tegyenek a kötelességeiknek, és mire elérik a negyvenes-ötvenes éveiket, kisebb betegségeik alakulnak ki. Egyeseknek zúg a fejük vagy cseng a fülük, míg másoknak nyaki meszesedésük van, illetve fáj a derekuk és a lábuk. Bár elviseltek némi szenvedést, de eleget tettek a felelősségeiknek és védelmezték a gyülekezet munkáját. Cserébe ezekért a betegségekért és fájdalmakért elnyerték az Isten iránti odaadást, és elnyerték Isten elfogadását és jóváhagyását, valamint Isten emlékezetét. Szerintetek megérte? (Igen.) A szenvedés minden egyes megtapasztalása, Isten háza munkája védelmezésének minden egyes megtapasztalása, valamint az odaadásod felajánlásának minden egyes megtapasztalása csodálatos emlék számodra; ezek mind a legcsodálatosabb emlékek, amelyek egy teremtett lény kötelességének végzése alatt formálódtak. Időnként, amikor érzed a testedben ezeket a sajgásokat és fájdalmakat, majd arról a szenvedésről elmélkedsz, amelyet elviseltél ezek alatt az évek alatt a kötelességed végzése során, valamint az élet szempontjából és a munka szempontjából elért eredményeidről elmélkedsz, érezni fogod, hogy megérte, nem lesz benned megbánás, és megnyugvást fogsz érezni a szívedben. Mondjátok meg Nekem, megéri elviselni ezt a szenvedést? (Igen.) Rendkívül megéri. Hogyan keletkezik a megnyugvásnak ez az érzése a szívedben? (Szenvedés és az ár megfizetése révén azért, hogy védelmezzük Isten házának munkáját.) A szenvedésből nyersz egyfajta megnyugvást, mivel ezek az általad tett dolgok és ez az általad végzett munka mind pozitív dolog, mind az igazságosság ügyének fennállását biztosítja, mind Isten érdekeit és Isten házának érdekeit védelmezi, és mind az igazság gyakorlása és Isten útjának követése. A lelkiismereted nem vádol téged, ezért megnyugvást érzel a szívedben. Ez az összes szenvedés, amelyet elviselsz, a pozitív dolgok fennállásának biztosítása érdekében történik. Milyen pozitív dolgok? (Például a gyülekezet munkájának normális előrehaladása, az evangelizációs munka normális előrehaladása, Isten házának érdekei és így tovább – ezek mind pozitív dolgok.) Ez helytálló. Védelmezed a pozitív dolgok fennállását, biztosítva, hogy a gyülekezet munkájának minden eleme normálisan és hatékonyan haladjon előre, hogy mindenki a számára megfelelő kötelességet végezze, és hogy mindenki alá tudja vetni magát Isten háza elrendezéseinek. Senki nem bomlaszt és nem kelt zavart, és senki nem hanyagolja a szokásos feladatokat, és nem ingyenélő. A személyzet és a munkaelrendezések mind megfelelőek és mind rendben vannak. Ha valaki bomlaszt és zavart kelt, azonnal észre tudod venni és le tudod állítani őt, és tudsz beszélni az igazságról, hogy megoldd ezt a problémát. Ha a bomlasztó és zavart keltő személy el tudja fogadni az igazságot, és miután ismételten beszéltél vele és segítetted őt, valamint lehetőséget adtál neki a bűnbánatra, végül megváltozik, akkor az a te munkád eredménye, ez pedig pozitív dolog. Ha nem fogadja el az igazságot, és több környi beszélgetést, segítséget és megmetszést követően továbbra is javíthatatlan marad, folytatja a bomlasztást és a zavarkeltést, és folyton kiadja magából a negativitást, akkor azonnal ki kell takarítani és kezelni kell őt. Ez az egész talán nem a pozitív dolgok fennállásának védelmezése? (De igen.) Továbbá, ha rá tudsz jönni, hogy a munka mely részében tűntek fel hibák, illetve tűntek fel kiskapuk, ami miatt a munkát veszteség érte, majd azonnal le tudod állítani, kezelni tudod és meg tudod oldani ezeket, az vajon nem a gyülekezet munkájának védelmezése? Nem a pozitív dolgok védelmezése? (De igen.) Ez mind a pozitív dolgok fennállásának védelmezését jelenti. Ha az általad viselt szenvedés mind azért van, hogy ezeknek a konkrét pozitív dolgoknak a fennállását védelmezd, akkor amikor majdan felidézed ezeket az általad megtett dolgokat, nem fogsz vajon némi megnyugvást érezni a szívedben? Biztosan teljes megnyugvást fogsz érezni belül. Ugyanakkor tegyük fel, hogy apránként felidézed a dolgokat, és úgy találod, hogy a szenvedésed minden esete mögött a testi örömöd kielégítésének vágya állt, vagy hogy azért szenvedtél, hogy megvédd a saját büszkeségedet, hogy megőrizd a saját státuszodat és megszilárdítsd a saját hatalmadat, illetve, hogy valamilyen személyes előnyért – anyagi előnyökért, pénzügyi előnyökért vagy pszichológiai előnyökért – küzdj, és nem tettél egyetlenegy pozitív dolgot sem. És jóllehet sok szenvedést viseltél el, minden szó, amelyet mondtál, minden cselekedet, amelyet tettél, és minden munkafeladat, amelyet elvégeztél, akár nyilvánosan, akár a magánéletben, teljességgel magadért, a saját büszkeségedért és státuszodért, valamint a saját hírnevedért történt, és amit te védelmeztél, az mind negatív dolog volt. Ebben az esetben, amikor összeveted magad Isten szavaival és az igazsággal, hogyan fogod érezni magad belül? Jól fogod érezni magad? (Nem.) Most mérlegeld a munkád eredményeit: nem haladéktalanul kezelted haladéktalanul, és még csak nem is oldottad meg azokat a problémákat, amelyek a munka bármely részében felmerülnek. Bárki is bomlaszt és kelt zavart, amennyiben az nem érinti a te státuszodat és érdekeidet, akkor tekintet nélkül arra, hogy Isten házának érdekei mennyire sérülnek, nem állítod meg és nem fékezed meg őt, hanem inkább annyiban hagyod a dolgokat, szemet hunysz felettük, közömbös maradsz, és nem törődsz velük. Később, amikor a Fennvaló vizsgálódik és megköveteli, hogy a felelős feleket kezeljék és kötelezzék arra, hogy megtérítsék a veszteségeket, te pusztán ímmel-ámmal megvalósítod és végrehajtod azt, majd annyiban hagyod. Soha nem oldottad meg proaktívan a saját munkádban felmerülő problémákat; teljesen passzív vagy. Milyen munkát vagy hajlandó végezni, és melyik az, amelyiknek az elvégzését te kezdeményezed? Csupa olyasmit, amit azért csinálsz, hogy a saját hírnevedet, nyereségedet és státuszodat védelmezd, valamint hogy a saját érdekeidet védelmezd; az, amit te védelmezel, mind negatív dolog. Fáradhatatlan lelkesedéssel csinálod ezeket a dolgokat, ám soha nem kezdeményezted, hogy olyasmit csinálj, mint például Isten háza érdekeinek a védelmezése vagy a pozitív dolgok védelmezése. Amikor egy napon felidézed ezt és megvizsgálod a saját cselekedeteidet és tetteidet, nem fogod magad bűnösnek érezni belül? Amikor összeveted magad Isten szavaival, belül teli leszel bűntudattal. Ha bűnösnek érzed magad, béke lehet vajon szívedben? Megnyugvásod lehet? Nem lesz megnyugvásod és nem lesz békéd. Semmiféle megnyugvást nem fogsz érezni attól, hogy elviselted ezt a szenvedést – nos akkor, nem volt értelmetlen elviselni? (De igen.) Oly sok szenvedést viseltél el, mégsem tudod, hogy amit csináltál, az valójában jótett-e, hogy felajánlottad-e az odaadásodat, hogy Isten elfogadja-e azt, amit tettél, vagy hogy Isten szemében tényleg olyasvalaki vagy-e, aki eléri az üdvösséget. Ezek egyikéről sincs fogalmad, és belül különösképp rémült vagy – hát tudnál így is megnyugvást érezni? (Nem.) A szívedben lévő megnyugvás érzése, miután a végsőkig hittél Istenben, olyasvalami, amit csak azzal érhetsz el, ha a helyes úton jársz, ha olyan ember vagy, akit Isten kedvel, és sok jótettet készítesz elő a kötelességed végzése folyamán; nem olyasmi, amit egy bizonyos mennyiségű szenvedés elviselése révén nyersz el. Ha a szenvedésed természete olyan, hogy Isten háza érdekeinek a védelmezését és pozitív dolgok védelmezését szolgálja, akkor végül megnyugvást fogsz nyerni belőle. Ha azonban olyan a szenvedésed természete, hogy az a személyes érdekeid védelmezése és negatív dolgok védelmezése miatt történik, akkor végül nemcsak hogy megnyugvást nem fogsz nyerni belőle, hanem önvádat és nyugtalanságot is fogsz érezni a szívedben. Azok, akik nyugtalanságot éreznek a szívükben, mindig így töprengenek: „Mit nyertem az Istenbe vetett hitből? Nézzétek meg, az antikrisztusok mennyi felajánlást loptak el, és mennyi jó ruhadarabot, szép háztartási gépet és egyéb jó dolgot tulajdonítottak el. Nézzétek meg, hogy ők mit élvezhetnek, és nézzétek meg, én mit élvezek! Mit nyertem én abból, hogy ilyen sok szenvedést viseltem el?” Látod, képesek ilyeneket mondani. A tény, hogy képesek megkérdezni, hogy mit nyertek abból, hogy hisznek Istenben, azt bizonyítja, hogy a szívükben nem éreznek megnyugvást; belül nem éreznek beteljesedést, hanem üresek. Azok, akikben nincs megnyugvás, belül nyugtalanságot éreznek. Ami azokat illeti, akikben tényleg van megnyugvás, nekik miért van ilyen érzésük? Nem csupán azért, mert elviselik a szenvedést, hanem főként azért, mert megértettek néhány igazságot, és pozitív nyereségeket értek el a szenvedés folyamán. Eközben azok, akik semmit sem aratnak le a szenvedés folyamatából, azt hiszik, hogy végül nem nyertek semmit, hogy igazságtalanul szenvedtek, és hogy nem érte meg, és úgy érzik, hogy pórul jártak. Ebben a helyzetben úgy érzik, hogy Isten nem igazságos, és hogy Isten méltánytalan velük, hogy Isten háza másokat előléptetett vezetőkké és munkásokká, és nekik náluk magasabb státuszuk van, miközben ők most már alárendeltek, és nincs mit élvezzenek. Miután oly sok éven át szenvedtek és feláldozták magukat, üres kézzel végzik, ezért belül dacot éreznek. Ha képesek dacot érezni és megbántva érezni magukat, akkor mondjátok meg Nekem, elnyerték ők az igazságot? (Nem.) Biztosan nem nyerték el az igazságot. Ha az, amit az emberek elnyernek, az igazság, akkor amikor arról van szó, hogy miként kezelnek mindenféle anyagi dolgot, miként kezelik a státuszt és a hírnevet, miként kezelik a szenvedést, miként kezelik a kötelességeiket és más hasonló dolgokat, akkor helytálló felfogásuk lesz, valamint helytálló gondolataik és nézeteik lesznek. Meg fog változni az életszemléletük és az életút, amelyet választanak; vagyis meg fog változni bennük az élet, és meg fognak változni a törekvésük mögötti különféle nézőpontok is. Amikor az emberek megtapasztalják ezeket a változásokat, és amikor elnyerik ezeket a dolgokat, kiteljesedettnek érzik magukat. Ezt érzik: „Az Isten követésével töltött évek során sok igazságot megértettem és sokat nyertem. A nyereségem bőséges és csordultig telt a poharam.” Jóllehet a testük kissé megviselt, a szívükben különösképp békésnek, kényelmesen, boldognak és beteljesedve érzik magukat. Ezzel szemben azok, akik a státusz és a hírnév hajszolásának kedvéért szenvednek, végül nemcsak hogy nem jutnak bőséges előnyökhöz, hanem fel is fedik és ki is iktatják őket. Látván, hogy nincs reményük arra, hogy áldásokat nyerjenek, úgy érzik, hogy pórul jártak, a szívükben még inkább idegenkedni kezdenek az igazságtól és elveszítik a hitüket Istenben – egyesek még érdektelenné is válnak az Istenbe vetett hittel szemben. Épp úgy, mint egyes vallásos emberek, akik egész életükben hittek az Úrban; amikor a végén úgy érzik, hogy nem nyertek semmit, mit mondanak? Azt mondják: „Az Úr Jézus olyan, mint egy fal, aki elállja az utamat, megakadályozza, hogy előrehaladjak, és úgy intézi, hogy ne lássak semmi fényt.” Ezt nyerik végül azok a hívők, akik egész életükben hisznek. Ilyen felháborítóan lázadó dolgot mondanak – szerinted nem szörnyű ilyesmit hallani? (De igen.)

Azok az emberek, akik hisznek Istenben, ám nem fogadják el az igazságot, mindig a saját testi érdekeik érdekében mesterkednek, és mind a saját hírnevük, nyereségük és státuszuk miatt hajlandóak szenvedni; amíg élvezhetik a státusz előnyeit, elégedettek a szívükben. Minden cselekedetük és tettük a saját testi élvezetüket szolgálja; soha nem fogadják el az igazságot, nem védelmezik a gyülekezet munkáját és nem védelmezik Isten házának érdekeit. Az általuk végzett munka nem az igazságosság ügye fennállásának védelmezését szolgálja, hanem inkább a saját hírnevük, nyereségük és státuszuk védelmezését, valamint a saját érdekeik védelmezését. Mit nyerhetnek azzal, ha csak a saját érdekeikért szenvednek? Semmit nem nyernek; ez egyszerűen elpazarolt erőfeszítés, és teljességgel hiábavaló. Egyes emberek nagyon keserűen élik a napjaikat, mint az aszkéták, soha nem esznek jókat és semmilyen jó dolgot nem élveznek, és csak arra koncentrálnak, hogy többet futkározzanak és jobban feláldozzák magukat. Sok szabályt és előírást tűznek ki maguk elé, jelentős szenvedést okozva maguknak. Egyesek akár betegre is dolgozzák magukat. Végül aztán mégsem nyerik el az igazságot és nem készítenek elő sok jótettet. Ez tragikus dolog. Mitől tragikus? Hol a probléma gyökere? Csak a saját hírnevük, nyereségük és státuszuk kedvéért szenvednek, és csak a saját személyes érdekeiket hajszolják. Minden más fölé helyezik a „nyereséget”, és mindent megelőzve a saját érdekeiknek adnak elsőbbséget. A szívükben soha nem szeretik az igazságot. Ezért csak a saját testi érdekeik miatt serénykednek és szenvednek, és soha a legcsekélyebb mértékben sem szenvednek azért, hogy pozitív dolgok fennállását védelmezzék. Hol vannak, amikor gonosz emberek bomlasztanak és zavart keltenek a gyülekezet munkájában? Hol vannak, amikor a nagy vörös sárkány letartóztatja Isten választott népét, vagy amikor Júdás elárulja az egyházat? Látják ezeket a dolgokat, de úgy tesznek, mintha nem látnák. Tudnak róluk, de úgy teszek, mintha nem tudnának. Csak az ügy kezelését követően jelennek meg, mondván: „Nem tudtam erről. Ha tudtam volna, intéztem volna. Nem tettem eleget a felelősségemnek; bűnbánatot kell tartanom Isten előtt, és bocsánatot kell kérnem a testvérektől.” Az ügy kezelése után előugranak, mint egy udvari bolond. Ám abban a pillanatban, amikor probléma adódik, egérhez hasonlóan beiszkolnak egy lyukba, és nyomtalanul eltűnnek. Amikor igazán szükség van rájuk, hogy előlépjenek és védelmezzék az igazságosságot, védelmezzék Isten házának az érdekeit és védelmezzék a pozitív dolgokat, akkor soha nem lépnek fel. Nem sértenek meg senkit – egyszerűen azt választják, hogy kényszeres megfelelők lesznek, játsszák a süketnémát, és úgy tesznek, mintha nem látnának és nem hallanának semmit. Amikor gonosz emberek bomlasztanak és zavart keltenek a gyülekezet munkájában, nagyon is jól tudják, hogy ki kelti a zavart, de egyszerűen nem fogják leleplezni, és nem hajlandóak megmondani, hogy pontosan ki tette. Valaki tanácsot ad nekik, mondván: „Ne légy kényszeres megfelelő. Ha leleplezed a gonosz embereket és kisöpröd őket a gyülekezetből, akkor még ha meg is sértesz embereket és rideg pillantásokkal találkozol, végső soron megvédted Isten házának érdekeit és felajánlottad az odaadásodat.” Ők továbbra is kifogásokkal állnak elő és kitérően viselkednek, mondván: „Nem ismerem a részleteket; meg kell vizsgálnom a dolgot”, majd gyorsan lelépnek. Ha azonban valakinek kifogása van velük szemben vagy véleményt alkot róluk, vagy ha olyan problémák merülnek fel a munkájukban, amelyek hatással vannak az emberek szívében elfoglalt státuszukra és tekintélyükre, akkor azt csapásnak tekintik. Sem enni, sem aludni nem tudnak; hajnali egykor még mindig azon töprengenek, hogyan mentsék meg a róluk kialakult képet. Reggel anélkül, hogy egyáltalán reggeliznének, elkezdenek összehívni mindenkit egy összejövetelre, hogy önigazolást keressenek és megvédjék magukat, elmagyarázva, hogy miért cselekedtek úgy, és hol a hiba ebben a cselekedetben. Emellett mindenkitől bocsánatot kérnek, remélve, hogy senki nem fogja félreérteni őket; azt állítják, hogy nem arról van szó, hogy nem lettek volna hajlandóak jól végezni a munkát, hanem inkább arról, hogy más dolgokkal voltak elfoglalva és nem volt idejük foglalkozni vele – amellett, hogy nem értették a tényleges helyzetet –, és ezért lépett fel a hiba a munkában. Amint mindenki jóindulatát elnyerték és mindenkit rászedtek, hogy együttérzést és elismerést tanúsítson irántuk, biztonságban érzik magukat belül: „Nos, rendesen el lett végezve a munka. Most már békésen, kényelmesen alhatok és élvezhetem az étkezést. Manapság folyton gondok vannak a személyzeti kiigazításokkal, folyton vég nélküli feladatok állnak előttem, és folyton végtelen problémákat kell megoldani a munkában – nézzétek, milyen kimerült vagyok!” Amikor problémák merülnek fel a gyülekezet munkájában, és a testvérek megkérdezik őket, hogy miként kezeljék azokat, azt mondják: „Nem kell sietni. Minden rendben, amíg valaki végzi azt a munkát, amíg minden beosztásban van valaki és mindenki elfoglalt. Isten házának munkája nem fog egy-két nap alatt elkészülni. Ahhoz, hogy elvégezd a munkát, egy hosszútávfutó gondolkodásmódjával kell megközelítened azt, dolgozva, miután a nap felkel, és pihenve, miután a nap lenyugszik, sietség és bármiféle sürgető érzés nélkül. A dolgok nem lesznek annyival rosszabbak attól, ha egy kicsit kevesebbet csinálsz, és a dolgok nem lesznek annyival jobbak, ha egy kicsit többet teszel; nem kell annyira kimerítenünk magunkat. Ha megbetegszünk a kimerültségtől, a jövőben ki fogja végzeni Isten házának munkáját? Nem rajtunk fog állni akkor is? Ha összeesünk a kimerültségtől, nem akkor is Isten házának kell majd fizetnie az orvosi kezelésünket? Nem meríthetjük ki magunkat ennyire; vissza kell fognunk magunkat egy kicsit.” Mit gondoltok a nézőpontjukról? (Helytelen.) Amikor problémák merülnek fel a gyülekezet munkájában, és valaki bomlaszt és zavart kelt, az megköveteli tőled, hogy előlépj, hogy megoldd a problémákat, valamint foglalkozz azokkal, akik felelősséget viselnek. Néhányat ezek közül az emberek közül el kell bocsátani, néhányat pedig közönséges gyülekezetekbe, vagy akár B csoportokba kell küldeni. Lehetetlenség elkerülnöd, hogy megsérts embereket, és némelyek gyűlölni fognak, mások szidni fognak, megint mások megítélnek és kiközösítenek majd, sőt a kicsinyes emberek még mesterkedni is fognak ellened. A fent említett emberek azonban így töprengenek a szívükben: „Azt akarod, hogy kezeljem a gonosz embereket? Ez azt jelentené, hogy megsértek másokat. Nem vagyok ilyen ostoba. Egyszerűen nem fogok foglalkozni velük. Akár megzavarják Isten házának munkáját, akár sérülnek Isten házának érdekei – mi köze ennek hozzám? Még ha néhány egyén bajt kever és bomlaszt és zavart kelt is, az nem befolyásolja az összképet, és a munka akkor is el lesz végezve, miért kellene hát foglalkozni velük? Mellesleg nem fognak gyűlölni, ha foglalkozom velük? Még ha jól is lesz elvégezve ez a munka, akkor sem fog senki semmi jót mondani rólam, és a Fennvaló sem fogja tudni. Meg fogok sérteni embereket, és aztán el kell szenvednem a kirekesztésüket és el kell szenvednem a rideg tekintetüket. Kizárt dolog, hogy elviseljem ezt a szenvedést!” Amikor azzal a problémával szembesülnek, hogy gonosz emberek bomlasztanak és zavart keltenek, soha nem lépnek elő, soha nem védelmezik Isten házának érdekeit, és nem végzik el az igazságosság védelmezésének a munkáját. Egyetlen szót sem szólnak azért, hogy leleplezzék vagy leállítsák őket, mélységesen tartva attól, hogy megsértik az embereket, valamint hogy azok majd megítélik őket és bosszút állnak rajtuk. Annak érdekében, hogy megakadályozzák, hogy az emberek félreértsék őket, és hogy óvják a státuszukat és a róluk kialakult képet az emberek körében, kitartóan összejöveteleket tartanak, gondosan igazolják önmagukat és védekeznek, és vég nélkül folyamatosan beszélnek. Amikor azonban a gyülekezet munkájának védelmezését illető ügyekről van szó, nincs mit mondaniuk, és a legcsekélyebb erőfeszítést sem teszik. Van az ilyen embereknek bármilyen jótettük? Hol vannak a jótetteik? A végén, amikor Isten jelenlétében találják magukat, tudnak majd válaszolni Neki? (Nem.) Továbbra is úgy érzik, hogy sok szenvedést viseltek el a gyülekezet munkájának végzése során, de valójában miért is szenvednek? Az igazságosság ügyéért és Isten házának munkájáért szenvednek? (Nem, ők a saját érdekeikért szenvednek.) Bármilyen szenvedést képesek elviselni a saját érdekeik védelmezése érdekében, ám a legcsekélyebb szenvedést sem fogják elviselni azért, hogy Isten házának érdekeit védelmezzék. Az ilyen emberek túlságosan önzők, és nem járnak a helyes úton, igaz? (Igen.) Egyáltalán nem tesznek semmit, ami a gyülekezet munkájának javát szolgálja, ám megtesznek mindent, ami a saját tekintélyük és státuszuk hasznára válik; nem hagynak ki egyetlen dolgot sem; csakis a saját érdekeik védelmezésével törődnek. Az efféle emberek oly szégyenteljesek! Csak azért szenvednek, hogy a saját érdekeiket védelmezzék, és mégis le akarják aratni a babérokat Istennél és jutalmakat követelnek Tőle. Hát nem megvetendő ez? (De igen.) Az efféle emberek túlságosan önzőek és megvetendők; nincs lelkiismeretük és nincs józan eszük – egyszóval nincs emberi mivoltuk. Ez a fajta ember nem jár a helyes úton. Ha valaki elégedetlen vele és a háta mögött felismeri őt, sőt akár jelenti őt a feljebbvalóknak és leleplezi, hogy nem végez tényleges munkát, hanem inkább olyasmiket tett, amik bomlasztanak és zavart keltenek, akkor miután meghallja ezt, gyűlöletet táplál azzal szemben, aki leleplezte őt, és a nyomába ered. Nem vizsgálja meg önmagát, és nem bánik helytállóan az emberekkel sem. Inkább szemet szemért, fogat fogért alapon szembeszáll az emberekkel, megragadva azokat a dolgokat, amelyeket felhasználhat ellenük, és kritizálja őket. Még Isten szavait is felhasználja, hogy támadja az embereket. Hát nem Isten szavainak káromlása és az igazság káromlása ez? Ez az igazság felhasználása arra, hogy másokat támadjon és bosszút álljon rajtuk a saját státuszának megóvása érdekében. Bizalmas körökben egyes gonosz emberek megítélik Istent és káromolják Istent, megítélik Isten házának munkaelrendezéseit, és elégedetlenséget fejeznek ki Isten háza munkaelrendezéseinek bizonyos aspektusát illetően, illetve elégedetlenséget fejeznek ki Isten házának egy bizonyos szintjén álló vezetőkkel és munkásokkal szemben. Miután ezt hallják, a fent említett emberek egyszerűen nem vesznek tudomást róla és úgy tesznek, mintha nem hallották volna; soha nem lépnek elő, hogy megvédjék Isten nevét vagy hogy védelmezzék Isten házának munkáját, és nem leplezik le a gonosz embereket sem. Ha kényszeres megfelelő akarsz lenni, és nem mered leleplezni a gonosz embereket, még mindig jelentheted őket a feljebbvalóknak; ez úgy számítana, hogy eleget teszel néhány felelősségednek. Az efféle emberek azonban még ennek a csekélyke felelősségnek sem tudnak eleget tenni. A testi érdekeik, valamint a tekintélyük és a státuszuk védelme érdekében bármilyen árat megfizetnének, tűzön-vízen átmennének, és bármilyen szenvedést elviselnének. A pozitív dolgok fennállásának védelme, illetve az igazság akadálytalan előrehaladásának biztosítása érdekében azonban soha semmilyen árat nem fizetnek és semmilyen szenvedést nem viselnek el. Amikor ezek a gyülekezet munkáját bomlasztó és zavaró dolgok felmerülnek, és megkívánják, hogy valaki előlépjen és védelmezze a pozitív dolgok fennállását, akkor soha sehol nem látod ezeket az embereket, illetve nem hallod a véleményüket és a nézőpontjaikat. Nincsenek nézőpontjaik; csak állnak ott, és játsszák a süketnémát, nem szólalnak fel és nem foglalnak állást, senkit sem sértve meg. Nagyon félnek attól, hogy megsértik az embereket, ám attól nem félnek, hogy megsértik Istent. Ők így közelítik meg az igazságot, így közelítik meg a megbízatást, amelyet Isten adott nekik, így közelítik meg a kötelességüket és így közelítik meg a pozitív dolgokat. Ami az ilyen típusú embert illeti, annak, hogy védelmezzék a pozitív dolgok fennállását, valamint védelmezzék az igazságosság ügyének fennállását, őhozzá semmi köze – aki ezt csinálja, az bolond, és mindenesetre ő nem fogja ezt csinálni. Soha nem mond egyetlen szót sem, hogy védelmezze a pozitív dolgokat, és nem tesz egyetlen dolgot sem, hogy védelmezze Isten munkáját. Amint problémák merülnek fel, teknősbéka módjára visszahúzódik a páncéljába, és a végén mégis jutalmakat követel Istentől. Isten így szól: „Te egyáltalán nem szenvedtél az igazságért.” Ő még panaszkodik is, mondván: „Olyan sok szenvedést viseltem el, olyan sokat futkorásztam, és oly nagyon lemondtam önmagamról és feláldoztam magam. Mit volt lehetőségem élvezni? Mit nyertem?” Ez az egy kijelentés leleplezi a szándékait az Istenbe vetett hittel, és bebizonyítja, hogy csak azért tűrte a szenvedést és áldozta fel magát, hogy áldásokat nyerjen, nem pedig azért, hogy elnyerje az igazságot. Nem fogadta el az igazságot és nem lépett rá a helyes útra, így hát a végén semmilyen igazságot nem nyer el. Ez elkerülhetetlen; ki mint vet, úgy arat. Ezért hát a szenvedés kérdésének szemlélését illetően egyrészt helytálló gondolataidnak és nézeteidnek kell lenniük; másrészt, és ami a legfontosabb, meg kell vizsgálnod a szenvedésed természetét, hogy az általad elviselt szenvedésnek van-e értéke és van-e jelentősége, és hogy ez a szenvedés olyan a szenvedés-e, amelyet el kell viselned. Ha olyan szenvedés, amelyet el kell viselned, az a szenvedés, amelyet a pozitív dolgok védelmezése érdekében, és az a szenvedés, amelyet az Isten melletti tanúságtétel érdekében viselsz el, akkor becsületbeli kötelességed elviselni ezt a szenvedést; el kell fogadnod Istentől és nem szabad kitérned előle.

Egyes emberek folyton azt mondják: „Istenhívőként üldöztetést és nyomorúságokat szenvedtem el, és mit nyertem?” Helyes dolog ezt mondani? (Nem.) Mitől helytelen? (A tény, hogy képesek ezt mondani, bizonyítja, hogy semmilyen igazságot nem nyertek el, és hogy nem az igazságra való törekvés útját járják.) Az embereknek sok szenvedést kell elviselniük, tehát akkor vajon nyerniük kell valamit a szenvedésből? Ez az emberek szenvedéssel kapcsolatos megértését és nézőpontjait érinti. Ha olyan szenvedésről van szó, amelyet el kellene viselned, amit muszáj elviselned és amit Isten előre elrendelt, akkor pontosan mit is nyerhetsz azzal, hogy elviseled ezt a szenvedést? Az emberek például nem feltétlenül nyernek bármit is abból, hogy elviselik a gyermekneveléssel járó szenvedést, illetve az Istenbe vetett hit miatti üldöztetés szenvedését. Nos, el fogod viselni ezt a szenvedést vagy sem? Ez attól függ, hogy helytálló-e az út, amelyen jár, és hogy olyan ember-e az illető, aki az igazságra törekszik. Ha valaki minden dologban keresi az igazságot, miközben megtapasztalja Isten munkáját, és igazán aláveti magát Istennek, akkor nyerni fog dolgokat abból, hogy elviseli ezt a szenvedést. Ez megköveteli az emberektől, hogy meglegyen bennük az elhatározás, hogy alávetik magukat, és hogy alávetik magukat Isten vezényléseinek; nem közelíthetik meg a szenvedést ügyletjellegű gondolkodásmóddal. Egyes emberek azt mondják: „Ha beleteszek némi erőfeszítést, kell valamit kapnom viszonzásul; ha elviselek egy kis szenvedést, aratnom kell egy kis derűt. Csak akkor éri meg ez a szenvedés, és csak ebben áll a szenvedésem értéke.” Helyes ez a nézőpont? (Nem.) Vagyis amikor a szenvedés kérdéséről van szó, akkor milyen megértés és milyen felfogás helytálló? (Ha az általunk elviselt szenvedést Isten rendelte el előre, és az az, amit el kell viselnünk, akkor becsületbeli kötelességünk elfogadni. Még ha végül semmit sem nyerünk, akkor sem szabad panaszkodnunk. Az alávetettség hozzáállásával kell rendelkeznünk, alávetve magunkat a Teremtő vezényléseinek és elrendezéseinek. Ugyanakkor a szenvedés elviselése közben az igazság keresésére és az igazság elnyerésére kell összpontosítanunk. Ily módon az általunk elviselt szenvedés értékes és jelentőségteljes.) A szenvedés pozitív célja gyakran a pozitív dolgok fennállásának védelmezése, valamint az, hogy az ember végső soron képes legyen nyerni valamit és képes legyen szert tenni az igazságra és megismerni az igazságot. Ez egy remek cél. Valójában azonban az ember gyakran egy eseménytelen folyamat során tapasztalja meg és tűri a szenvedést. Ha rövid távon összegzed, úgy találod, hogy nem nyertél semmit, hogy fizikailag meglehetősen fáradt vagy, hogy talán akár valamilyen betegséget is el kell viselned, és hogy nem haladtál előre az igazságban, nincs mélyebb belépésed az élet tekintetében, és nem nyertél további megértést Isten szándékairól. Nos, akkor vajon hiábavaló ennek a szenvedésnek az elviselése? Egyes emberek így töprengenek: „Ebben a helyzetben vajon imádkozhatok Istenhez, hogy kiemeljen engem egy ilyen nehézségekkel teli környezetből? Vajon ezek után van alapom arra, hogy elkerüljek és visszautasítsak egy ilyen nehézségekkel teli környezetet?” Helytálló az ilyen gondolkodás? (Nem.) A következőképpen kell értened a dolgot: az ember kétségbeesetten reménykedne abban, hogy képes legyen pozitív, jó dolgokat nyerni a szenvedésből, és ez a legjobb eredmény, amelyet a szenvedés végül hozhat. Ám ha a mindennapi életedben elviselt szenvedést Isten rendezte el és Isten rendelte el előre, és az az, amit meg kell tapasztalnod az üdvösség eléréséhez, akkor el kell fogadnod Istentől és helytállóan kell megközelítened. Hogyan tudod helytállóan megközelíteni? Helytálló gondolatodnak és nézetednek kell lennie, nevezetesen meg kell értened, hogy a szenvedés az emberi élet része, és egy olyan szakasz, amelyet az embereknek meg kell tapasztalniuk az életük során, ami elől senki nem menekülhet. Természetesen olyan szakasz is, amelyet mindenkinek meg kell tapasztalnia ahhoz, hogy elérje az üdvösséget. Meglehet, hogy a végén nem nyersz semmilyen megnyugvást, ám minden egyes alkalommal hajlandó vagy elviselni a szenvedést, el tudod azt fogadni Istentől és az alávetettség hozzáállásával rendelkezel, és soha nem próbálsz alkudozni Istennel. Az, hogy ilyen úton jár és így dönt, az a felelősség, amelynek egy teremtett lénynek eleget kell tennie, és az a hozzáállás, amelyet a Teremtő által elrendezett életút iránt tanúsítanod kell; ez az a hozzáállás, amellyel az embernek az élet nehézségei iránt viseltenie kellene. A nehézségek elfogadása és a szenvedés elviselésére való képesség a felelősségeidnek való eleget tevés része, ezért nem szabad kitérned előlük, és nem szabad megválasztanod, hogy elviseled-e őket vagy sem. Mindenkinek el kell viselnie némi szenvedést az életben és az Istenbe vetett hit folyamatában ahhoz, hogy elérje az üdvösséget. Természetesen az a szenvedés, amelyről mi beszélünk, nem az fajta szenvedés, amelyet az emberek a hírnév, a nyereség és a státusz hajszolása, illetve a saját testi érdekeik hajszolása érdekében viselnek el, hanem inkább olyan szenvedés, amelyet mindenkinek el kell viselnie, miközben a megfelelő úton jár az emberi életben és az üdvösségre törekszik. Ez a fajta szenvedés az élet része, a túlélési folyamat része, sőt még inkább egy olyan szakasz, amelyet az embereknek meg kell tapasztalniuk ahhoz, hogy végül elérjék az üdvösséget. Helytállóan kell megközelítened. Ez az a hozzáállás, amellyel viseltetned kell a nehézséggel teli környezetek iránt, és olyan felelősség is, amelynek eleget kell tenned. Vagyis a szenvedés is a kötelességed végzésének és a felelősségeidnek való eleget tevés részét képezi teremtett lényként; nem valami plusz dolog. Olyasvalami, amit a Teremtő rendez el minden teremtett lény számára. A szenvedés mértéke, időzítése és időtartama mindenki számára különböző, de mindenkinek meg kell tapasztalnia; mindenkinek meg kell ugrania ezt az akadályt. Olyan felelősség, amelynek az emberek eleget kell tegyenek. Ha jól akarsz teljesíteni teremtett lényként, akkor helytállóan kell megközelítened a szenvedést; el kell fogadnod Istentől, nem szabad visszautasítanod, és nem szabad ellenállást érezned vele szemben. Természetesen még inkább nem szabad a szenvedést arra használnod, hogy learasd a babérokat Istennél, vagy hogy megpróbálj alkudozni Istennel, hanem inkább felelősségként kell elfogadnod a szenvedést, amelynek eleget kell tegyél. Szerintetek tiszta dolog így felfogni ezt? Összhangban van az igazsággal? (Igen.) Azáltal, hogy így fogod fel, vajon nem lesz mélyebb és gyakorlatiasabb megértésed a szenvedésről, és nem lesz helytálló gondolkodásmódod is? (De igen, így nem fogok ellenállást érezni a szenvedéssel szemben, és könnyű lesz alávetnem magam, amikor bizonyos környezetekben találom magam.) Képesnek lenni arra, hogy az ember alávesse magát és ne érezzen ellenállást – ez az a hozzáállás, amelyet a teremtett lénynek tanúsítania kell a szenvedés iránt. Még ha sok szenvedést tűrsz és sok árat fizetsz is az igazságra való törekvés és a teremtett lény kötelességének teljesítése során, és még ha el is viselsz némi üldöztetést és nyomorúságot az Istenbe vetett hited miatt, amint helyesen fogod fel a szenvedés elviselését és ennek az árnak a megfizetését, nem fogod úgy érezni, hogy ennek a szenvedésnek az elviselése egyfajta tőke számodra. Nem fogsz úgy tekinteni magadra a szenvedésed miatt, mint olyasvalakire, aki érdemmel bír, és nem fogsz dicsekedni sem azzal, hogy mennyi szenvedést tűrtél, azért, hogy tanúságot tegyél a saját kemény munkádról és hozzájárulásaidról, hogy mások nagyra tartsanak téged. Nem fogsz kérkedni a rangidősségeddel, ülni a babérjaidon, és nem próbálsz meg alkudozni Istennel, nemhogy különleges bánásmódot követelnél Isten házában, vagy bárkitől elismerést várnál azért, mert sok szenvedést viseltél el. Ha hiszed, hogy a szenvedés felelősség, amelyet neked mint teremtett lénynek végre kell hajtanod és amelynek eleget kell tenned a Teremtő előtt, akkor nem szabad tőkeként használnod a szenvedést, hogy jutalmakat követelj Istentől, vagy rávedd Istent arra, hogy üdvözítsen, igaz? (Igaz.) Ha így viselkedsz, az vajon ösztönözheti az abbéli elhatározásodat, hogy törekedj az igazságra? (Nem.) Az ilyen viselkedés nyilvánvalóan arra irányuló próbálkozás, hogy üzletet köss Istennel, ami olyasmi, amit Ő utál.

A múltban sok vezető és munkás tűrt szenvedést, és azokat a napokat természetesen elég nehéz volt átvészelni. A nagy vörös sárkány által végrehajtott letartóztatások és üldöztetés miatt a környezet rendkívül zord volt. A vezetők és a munkások mindannyian ki voltak téve a letartóztatás és a bebörtönzés veszélyének a gyülekezeti munka végzése miatt; némelyeket köröztek, és csak elmenekülhettek és száműzetésben élhettek, nem térhettek haza, és – mivel egyedül magányosnak és tehetetlennek érezték magukat – gyakran keserűen sírtak és imádkoztak Isten előtt. Akár az életkörülményeiket, akár azt tekintve, hogy olyan környezetben tartózkodtak, ahol vadásztak rájuk, némi szenvedést viseltek el. A későbbiekben ezek az emberek mindig úgy érezték, hogy óriási hozzájárulásokat tettek Isten házának és Isten háza munkájának, hogy dicséretre méltó szolgálatot tettek Isten házának, és hogy amikor Isten nagy dicsőséget nyer, nekik részesülniük kell az Ő dicsőségéből. Ezzel a fajta véleménnyel és hozzáállással különböző alkalmakkor gyakran tanúskodtak arról, hogy milyen sokat szenvedtek, melyik év és hónap volt a legfájdalmasabb számukra, és hogy akkoriban annyira gyötörték őket, hogy a nap során enni sem tudtak, éjjel pedig gyakran riadtak fel rémálmok miatt, és annyira gyötrődtek, hogy az arcuk sápadttá vált és nagyon lefogytak. Azok, akik hallották őket, mind csodálatot és irigységet éreztek; persze néhány egyén még féltékeny is volt. Olyanok is voltak, akiket könnyekig meghatottak ezek a nehézségekkel teli tapasztalatok, amelyeket ezek az emberek meséltek, és ezt mondták: „Igazán csodálatra méltó, hogy ennyit szenvedtél. Így könnyekig meghatottál minket – Isten is biztosan nagyon meghatódott. A szenvedésed oly nagyon megérte. Hihetetlen vagy!” Nemcsak egy alkalommal tanúskodtak a saját szenvedésükről, hanem sok különböző alkalommal gyakran tanúskodtak arról, hogy milyen sokat szenvedtek, és mennyi mindent elértek és milyen sokkal hozzájárultak Isten házához ezen a szenvedésen keresztül. Ám arról nem beszéltek, hogy mennyit értettek meg az igazságból, milyen romlott lelkületeket vetettek le, mennyit növekedtek az életben, milyen bizonyságokat tettek Isten mellett, milyen eredményeket értek el a gyülekezeti munka végzésében, illetve milyen igazságos ügyeket védelmeztek a szenvedésük révén. Ilyen bizonyságot nem tudtak tenni. Csak arról beszéltek, hogy miként szenvedtek és mennyit szenvedtek. A legfőbb céljuk az volt, hogy az emberek tudtára adják, hogy keményen dolgoztak és nagy hozzájárulásokat tettek, hogy ezek a hozzájárulások feledhetetlenek, hogy ők pillérek és támaszok Isten házában, és hogy különleges bánásmódot kellene élvezniük, és élvezniük kellene az emberek hódolatát – az embereknek nemcsak irigyelniük és csodálniuk kellene őket, hanem fel is kellene magasztalniuk őket és tanúskodniuk kellene a szenvedésük mellett. Nézzétek, milyen „hihetetlen” volt és mennyire „megérte” az ő szenvedésük! Mindenki dicséretét megkapták, egymás után hangoztak fel a dicséret hangjai és folyamatosan a fülükben csengtek. Mondjátok meg Nekem, megérte a szenvedésük? Hihetetlenek voltak ezek az emberek? Osztozhatnának Isten dicsőségében Ővele? (Nem.) Akkor mi volt a céljuk azzal, hogy ily módon tanúskodtak önmagukról? (Az, hogy az emberek lássák, hogy ők sokat szenvedtek, és így az emberek felnézzenek rájuk és nagyra becsüljék őket.) Dicsőséget akartak szerezni, ugye? (Igen.) Megpróbálták a szenvedésüket dicsőségre cserélni; nem tehették volna kizárólag koronákért és jutalmakért cserébe. Ami a legfontosabb: az emberek körében akartak dicsőséget szerezni, azt akarták, hogy az emberek imádják őket, és azt akarták, hogy az emberek felnézzenek és emlékezzenek rájuk. Sokat kértek? Nagyok voltak az ambícióik? (Igen, nagyok voltak.) Még Én sem mertem soha arról beszélni, hogy dicsőséget nyerjek közöttetek. Miről beszélek mindig? Arról, hogy Isten elé hozzalak titeket, hogy behozzalak titeket az igazságvalóságba, segítsek megértenetek az igazságot, legyen követendő utatok, és tudjátok, miként gyakoroljatok az alapelvekkel összhangban, és hogy az üdvösség útjára vigyelek titeket, hogy mind üdvözülhessetek – dicsőségnyerésről azonban soha nem beszélek. Az efféle emberek azonban kifejezetten arról tanúskodnak, hogy ők miként szenvednek és miként fizetnek árat, arról beszélve, hogy a kormány hogyan tartóztatta le és üldözte őket, és hogy a világi emberek hogyan rágalmazták és ítélték meg őket, mennyi kiközösítést szenvedtek el, mennyi sérelmet szenvedtek el, mennyi testi fájdalmat tűrtek, és hogyan kerekedtek felül azon az Istenbe vetett hit és a kötelességük végzése kedvéért. Nemcsak a szenvedésükről akarnak tanúskodni, hanem arról is tanúskodni akarnak, hogy milyen nagyszerűek voltak, milyen magas síkon mozogtak és mennyire egyedülállóak voltak, miközben a szenvedésüket tűrték, valamint mennyire a test felett jártak e folyamat során. Dicsőséget akarnak nyerni, ugye? (Igen.) Ha valaki folyton arról tanúskodik, hogy miként szenvedett, akkor szerintetek az a célja, hogy helytálló szemléletmódot terjesszen a szenvedés kapcsán, vagy az, hogy a saját szenvedése történetéről tanúskodjon és azt terjessze? (A saját szenvedése történetéről akar tanúskodni és azt akarja terjeszteni.) A szenvedés arra használását szorgalmazza, hogy alkudozzon Istennel és osztozzon Vele az Ő dicsőségében – ezt szorgalmazza. Mindenhol, ahová megy, arról tanúskodik, hogy hányszor verték meg, átkozták, űzték ki és üldözték a vallásos emberek, és mennyit szenvedett, miközben az evangéliumot hirdette; mennyit szenvedett attól, hogy elutasították, rágalmazták és szóban bántalmazták rokonok, barátok és világi emberek; és mennyit szenvedett amiatt, mert a kormány vadászott rá, és mindenütt bujkálnia kellett, nem volt otthona, ahová hazatérjen, sőt még olyan hely sem volt, ahová lehajthatta volna a fejét, épp mint az Emberfia. Olyan emberek is vannak, akik arról tanúskodnak, hogy mennyi nehézséget győztek le és mennyit szenvedtek, miközben felülkerekedtek a test betegségén a kötelességük végzése során. Gyakran hangoztatják ezeket a dolgokat mások előtt, ám az élettapasztalataikról soha nem osztanak meg semmit; csak a saját szenvedésük történetét hirdetik és arról tanúskodnak. Egyszerűen annak elérése a céljuk, hogy az emberek nagyra tartsák őket. Mondjátok meg Nekem, azt akarják, hogy az emberek nagyra tartsák őket – de mit akarnak Istentől? Vajon csak azt akarják, hogy Isten is nagyra tartsa őket? Nem csak ennyit akarnak, igaz? Ez esetben ugyanazt a nézetet osztják, mint Pál: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája” (2 Timóteus 4:7–8). A végén még alkudoznak is Istennel, mondván: „Isten dicsőséget nyert, úgyhogy nekem is dicsőséget kell nyernem Vele együtt. Mivel együtt szenvedtem Istennel, nekem is részem van Isten dicsőségében. Isten aranykoronát vett fel – nekem is adnia kell egy ékszert. Nem kellene nekem is épp úgy élveznem az emberiség imádatát és hódolatát, mint ahogyan Isten teszi?” Nem erre akarnak kilyukadni? (De igen.) Akkor vajon jól teszik, hogy így tanúskodnak a szenvedésükről? (Nem.) Miért nem jó ez? (Istennel azonos szintre akarnak emelkedni, ami olyasmi, amit Ő utál. Továbbá versengenek Istennel az emberekért.) Tegyük félre azt, hogy mik a személyes nézőpontjaik és indítékaik – csak azt tekintve, amiről beszélnek, hány olyan embert fognak félrevezetni, aki nem érti az igazságot? Az emberek már eleve híján vannak a szenvedésről alkotott tiszta felfogásnak, és nem értik az igazság ezen aspektusát. Ráadásul az emberek hús-vér romlott lelkületeinek lényegéből ítélve mindenki szeret áldásokban részesülni és jutalmakat kapni. Az efféle emberek mégis folyton a saját szenvedésükről tanúskodnak; a szándékaik, valamint a kijelentéseik és a cselekedeteik önmagukban is a romlott emberiség vágyait és követeléseit szolgálják ki. Azzal, hogy így beszélnek és így cselekednek, táplálják az emberek ambícióit és vágyait, táplálják az emberek arra irányuló vágyát, hogy áldásokra cseréljék a szenvedést, és táplálják azt az elgondolást és gyakorlatot is, hogy a szenvedést Istentől kapott jutalmakra cseréljék és alkudozzanak Vele. Ennek eredményeképp vajon több az alávetettség vagy kevesebb az alávetettség az emberekben Isten iránt? (Kevesebb az alávetettség.) Miért kevesebb az alávetettség? (Azért, mert az emberek eleve romlott lelkületekkel rendelkeznek – amikor elviselnek egy kis szenvedést, hajlamosak azt tőkeként kezelni, amelynek segítségével alkukat köthetnek Istennel, aztán amikor az ilyen emberek kijelentései és gyakorlatai félrevezetik őket, még inkább úgy érzik, hogy jogos a szenvedést áldásokra cserélni, és még kevésbé képesek felismerni a saját megvetendő szándékukat, hogy alkukat kössenek Istennel. Így aztán még kevésbé képesek alávetni magukat Istennek.) Úgy érzik, hogy alapjuk van arra, hogy ezt tegyék, és úgy érzik, hogy van mögöttük támogatás. Aztán amikor csoportba verődnek, még erősebbnek érzik magukat: „Többen erősebbek vagyunk. Ha mindenki törvényszegő, a törvényt nem lehet betartatni. Mindenki így gondolkodik, így fogja fel ezt és így törekszik. Ha mind alkudozunk Istennel és kényszerítjük Őt, nem tehet velünk semmit.” Nyilvánvalóan azért alkotnak tömeget, hogy bajt okozzanak, és azért verődnek csoportba, hogy eretnekségek és téveszmék segítségével szembeszálljanak Istennel. Hát nem vezetnek félre másokat azzal ezek az emberek, hogy állandóan a saját szenvedésükről tanúskodnak? Nem rontják meg még inkább az embereket? (De igen.) Ezért az, hogy állandóan a saját szenvedésükről tanúskodnak, nemcsak hogy nem építi az embereket és nem hoz pozitív eredményeket – épp ellenkezőleg, valójában félrevezeti és megrontja az embereket. Nos, akkor milyen szerepet is játszanak ezek az emberek? (A Sátán szerepét.) A Sátán szerepét játsszák. Ez pontosan ugyanaz, ahogyan a Sátán félrevezeti az embereket. A Sátán azt mondja: „Az embert nem Isten teremtette. A világon egyáltalán nincs Isten. Az ember majmokból fejlődött ki. A majmok lépésről lépésre elkezdtek felegyenesedve járni, és fokozatosan modern emberekké fejlődtek.” Ennek hallatán az emberek elfogadják ezt: „Az embert nem Isten teremtette. A világon nincs Isten. Azt nem látjuk, hogy Isten hol van, azt azonban látjuk, hogy a majmok valamelyest hasonlítanak az emberhez, így hát biztosak vagyunk benne, hogy az ember majmokból fejlődött ki.” Amikor az emberek elfogadják a Sátán eretnekségeit és téveszméit, az vajon egyszerű elfogadás? Nem olyan, mint amikor megeszel valamit, ami bármiféle reakció kiváltása nélkül a gyomrodba kerül, hanem inkább az történik, hogy a Sátán bizonyos gondolata és nézete behatol az emberek szívébe, és a vérükbe és a velejükbe szívódik. Az emberek gondolatai és nézetei ezt követően megváltoznak, aztán megszületik a sátáni természetük. Az emberekben ezt követően kétségek alakulnak ki, és ellenállást éreznek az Isten által mondott szavakkal szemben, és nem hajlandóak elfogadni azokat. Tagadják, hogy minden dolgot Isten teremtett és hogy Isten szuverenitással rendelkezik minden dolog felett, és így vélik: „Az ember majmokból fejlődött ki. Nem Isten teremtette.” Ami azt illeti, hogy Isten szuverenitással rendelkezik minden dolog felett és minden dolgot vezényel, valamint hogy az ember sorsa Isten kezében van – az emberek többé nem hiszik el ezeket a tényeket. Aztán a Sátán még inkább megront téged, ezt mondván neked: „Az ember diadalmaskodni fog a természet fölött”, és „A Mennyel csatázni remek szórakozás! A földdel csatázni remek szórakozás! Emberekkel csatázni remek szórakozás!” Miután ezt hallod, elfogadod a Sátán állításait, és szembemész a természet törvényeivel, hogy ezt és azt csináld. A Sátán e gondolatai és nézetei észrevétlenül befolyásolnak, apránként beolvasztva téged. Amikor ismét meghallod ezeket a szavakat: „Isten szuverenitással rendelkezik minden dolog felett és szuverenitással rendelkezik a sorsod felett”, így érzed: „Nem látom, hogyan rendelkezik Isten szuverenitással minden felett. Nincs Isten!” Nos? Vajon nem ejtette-e teljesen foglyul az embereket a Sátán? (De igen.) Az, hogy a Sátán foglyul ejt, egy téves gondolat és nézet elfogadásával kezdődik.

Egyes emberek folyton a saját szenvedésükről tanúskodnak, és téves nézőpontokat terjesztenek a szenvedésről. Amint az emberek elfogadják ezeket a gondolatokat és nézeteket – összeadódva azzal a ténnyel, hogy ambícióik és vágyaik vannak, és romlott lelkületeik vannak – biztosnak tekintik, hogy áldásokra cserélhetik a szenvedésüket, és eszközül használhatják a szenvedésüket arra, hogy osztozzanak Isten dicsőségében Ővele. Azután mindannyian mennek és szenvednek, és mindannyian a szenvedés tűrésére összpontosítanak. Egyikük sem gyakorolja az igazságot, egyikük sem arra koncentrál, hogy Isten szavait hallgassa, és egyikük sem fektet erőfeszítést az igazságba. Ehelyett versenyeznek, hogy lássák, ki tudja jobban elviselni a szenvedést, versenyeznek, hogy lássák, ki visel el több szenvedést, versenyeznek, hogy lássák, ki eszik rosszabb ételeket és visel rongyosabb ruhákat, és versenyeznek, hogy lássák, ki kel fel korábban és megy aludni később – ezen versenyeznek. Egyesek nem mennek enni, amikor itt az étkezés ideje. Azt mondják, túlságosan el vannak foglalva a kötelességük végzésével ahhoz, hogy egyenek, ezért kihagynak egy étkezést. Ezt hallván más emberek némelyike így szól: „Mi olyan nagy dolog abban, hogy az ember időnként kihagy egy étkezést? Nekem gondom van a gyomrommal, de ez nem késleltette a kötelességem végrehajtását.” Aztán valaki más hozzáteszi: „Neked gondod van a gyomroddal – nos, nekem gyomorfekélyem van.” Hallgassátok, mit mondanak ezek az emberek – birtokában vannak az igazságvalóságnak? Csak azon versengenek, hogy ki szenved többet és kinek a betegsége súlyosabb, és azt hiszik, hogy Isten abban leli leginkább örömét, aki a legtöbbet szenved. Van józan eszük, amikor ilyesmiket mondanak? Nem elmeháborodottak? Honnan erednek az elmeháborodottság e megnyilvánulásai? Az okozza őket, hogy az emberek mindenféle eretnekséget és téveszmét fogadnak el. Nem értik az igazságot. Isten szavaiban az igazság összes aspektusa világosan közlésre került, ők azonban sem Isten szavait nem eszik és isszák, sem az igazságot nem keresik. Amikor dolgok történnek velük, az elképzeléseik és a képzelődéseik alapján cselekednek, és a Sátán által beléjük oltott különféle téves gondolatok és nézetek alapján cselekednek. Egyre távolabb és távolabb kóborolnak Istentől, és végül szellemileg abnormálissá válnak. Véleményem szerint tehát nem helyénvaló az embernek állandóan a saját szenvedéséről tanúskodnia. Ti mit gondoltok? (Nem helyénvaló. Ennek különösen súlyos a természete.) Súlyos a természete, és súlyos következményekkel jár. Ha azt hiszed, hogy a szenvedés jutalmakra és áldásokra cserélhető, keresned kellene az igazságot ez ügyben. Ha állandóan megpróbálsz vitatkozni Istennel, és így szólva imádkozol: „Istenem, nézd meg, hogy a Benned való hitem évei során hogy lemondtam a családomról és a karrieremről, hogy a kötelességemet végezzem. Elszenvedtem a KKP üldözését is, és oly sok szenvedést tűrtem. Megbetegedtem a kimerültségtől, most pedig középkorú vagyok, és rossz az egészségem. Az általam viselt összes szenvedésért a végén adnál nekem jutalmakat vagy egy koronát? Akár azzal is beérném, ha százados lehetnék a jövőbeli királyságban”, akkor nézd meg, hogyan érzed magad belül, miután így imádkozol. Ha képtelen vagy felismerni, hogy az imádságod hamisságokat és indítékokat tartalmaz, akkor az bajt jelez számodra; attól tartok, hogy a romlott lelkületeid problémája megoldhatatlan. Ezért ha van józan eszed, imádságban be kellene mutatnod a nézőpontjaidat és az indítékaidat Istennek, kérned kellene a Szentlélek megvilágosítását és megvilágítását, és hagynod kellene, hogy Isten felülvizsgálja számodra a dolgokat. Mielőtt bizonyossá válik számodra, hogy a nézőpontjaid helytállóak-e vagy sem, semmiképp nem szabad terjesztened a gondolataidat és a nézeteidet, illetve nem szabad tanúskodnod azokról a testvérek között, nemhogy arról tanúskodnál, hogy miként szenvedtél és miként fizettél árat. Ha ezt csinálod, nincs semennyi józan eszed. Ez ugyanaz, mint Pál törekvése. Egyrészt, ha így adsz hírt és tanúskodsz a saját szenvedésedről, az hatással lesz más emberekre. Továbbá, ha egyszer félrevezeted az embereket, és mindenki imád és követ téged, akkor súlyossá válik a dolog természete. Az általad elviselt szenvedés nemcsak hiábavalóvá válik, hanem Isten még meg is büntet. Nos, milyen természetű az, ha arról tanúskodsz, hogy miként szenvedsz és fizetsz árat? Az, hogy így tanúskodsz a saját szenvedésedről, az emberek félrevezetése; az a mód, ahogyan Pál cselekedett. Eretnekségeket és téveszméket terjesztesz, hogy saját magad mellett tégy tanúságot. Bármennyit is szenvedsz, nem kell kérkedni vele. Ha hajlandó vagy szenvedni, akkor csak folytasd. Ha úgy érzed, hogy eleget szenvedtél és alkalmas vagy arra, hogy alkudozz Istennel, akkor járulj Isten elé és imádkozz Őhozzá. Ha Isten nem ismer el téged, akkor el kell gondolkodnod azon, hogy vajon működőképes-e ez a megközelítés, hogy megpróbálod jutalmakra cserélni a szenvedést. Amennyiben nem az, akkor a helyes utat kell választanod annak érdekében, hogy elnyerd Isten elismerését. Tegyük fel, hogy csökönyösem ragaszkodsz a saját irányodhoz, és azt gondolod: „Az én szenvedésem pozitív. Indokolt, hogy jutalmat kapjak a sok szenvedésért. Olyan szenvedést kell elviselnem, amilyet mások nem viselnek el, és olyan nehézségeket kell cipelnem, amilyenek cipelésére mások nem képesek, mivel, ahogyan a szólás mondja: „A legnagyobb nehézségeket kell elviselni ahhoz, hogy valaki a legnagyobb emberek közé kerüljön.” Hát nem elég jó ez a nézőpont? Oly nagyszerű és oly helytálló! Ehhez kell tartanom magam, és soha nem adni fel. Ez a titkos fegyver ahhoz, hogy az ember jutalmakra tegyen szert és áldásokat nyerjen!” Titkos fegyver? Nem arra irányuló próbálkozás, hogy az ember alkukat kössön Istennel? Isten látva, hogy sok éven át szenvedtél, keményen dolgoztál és nagy hozzájárulásokat tettél, talán némi kegyelmet ruház rád, erőssé téve téged és kigyógyítva minden betegségből; vagy esetleg ad neked némi intelligenciát és bölcsességet, hogy többé ne legyél annyira ostoba. Ez mind olyan dolog, ami könnyen megtehető. Hát nem erre vágysz? Isten számára igen könnyű lenne megajándékozni az embereket ezekkel a dolgokkal. De van-e bármi értéke annak, hogy ezekre a dolgokra cseréled a szenvedésedet? (Nincs.)

Reményeitek szerint mit nyertek az Istenbe vetett hitből? Vannak céljaitok? (Igen.) Most már világosak a céljaitok az Istenbe vetett hitet illetően? (Most már világosak.) Az Istenbe vetett hit során az, hogy mit kellene és mit nem kellene tennetek; milyen úton kellene járnotok és milyen utat kellene elutasítanotok; hogyan kellene felfognotok és értenetek bizonyos kérdéseket és a dolgok bizonyos aspektusait; mely gondolatok és nézetek helytállóak, pozitívak, és melyekkel kellene az embereknek rendelkezniük, illetve mely gondolatok és nézetek eltorzultak, térnek le a helyes útról, negatív dolgok, és melyeket kellene az embereknek felismerniük és elutasítaniuk – tudjátok ezeket a dolgokat? (Egy kicsit.) Az ember gondolatai és nézetei irányítják azt, hogy az illető milyen fajta szenvedést képes elviselni. Természetesen egy lépéssel továbbgondolva ezt, mivel ez érinti az emberek gondolatait és nézeteit, a választásaikat is érinti. Hogy pontosabbak legyünk, mivel érinti az emberek választásait, azt az utat is érinti, amelyen járnak. És mivel érinti azt az utat, amelyen az emberek járnak, érinti az üdvösségüket is. Ezért bár a szenvedés banális kérdésnek tűnik, ha nem helytálló gondolatokat és nézeteket táplálsz róla, és nem helytállóak a törekvéseid vele kapcsolatban, akkor nagyon valószínű, hogy ez arra késztet majd, hogy azzal ellentétes irányba haladj az úton, mint amit Isten kijelölt számodra. A végső eredmény az lesz, hogy amikor Isten munkája véget ér, nemcsak hogy jutalmakat nem kapsz majd, és nemcsak hogy nem üdvözülsz, hanem még ki is iktatnak – ez elég szörnyű dolog. Annak megakadályozása végett, hogy végül ez a szörnyű következmény álljon elő, helytálló gondolataidnak és nézeteidnek kell lenniük, és helytálló felfogásodnak kell lennie a szenvedés kérdése tekintetében, majd meg kell határoznod a gyakorlás helytálló alapelveit. Ha a gondolataid, a nézeteid és a gyakorlási alapelveid az üdvösség útjára vezetnek téged, akkor az általad bírt gondolatok és nézetek, valamint a gyakorlás általad választott útja helytálló, pozitív és igazodik az igazsághoz. Amennyiben az általad bírt gondolatok és nézetek, valamint a gyakorlás általad választott alapelvei nem vezetnek téged az üdvösség útjára és nem tudják lehetővé tenni számodra, hogy elérd az üdvösséget, akkor az általad bírt gondolatok és nézetek, valamint a gyakorlás általad választott alapelvei helytelenek. Ennyi bizonyos. Vagyis, ha az általad választott gondolatok és nézetek, valamint a gyakorlás általad meghatározott útja félrevezet téged, és ütközik az üdvösség útjával, amelyre Isten tanított téged, akkor az általad választott út helytelen. El kell utasítanod; változtatnod kell a gondolataidon és a nézeteiden, valamint változtatnod kell a gyakorlásod alapelvein és a gyakorlásod módszerein. Ez hasznos lesz arra nézve, hogy elérd az üdvösséget. Érted? (Igen.) Az üdvösség elérését érintő dolgok egyike sem jelentéktelen. Még ami az olyan kérdéseket illeti is, amelyek nagyon észrevehetetlennek és könnyen figyelmen kívül hagyhatónak tűnnek, körültekintéssel kell kezelned őket és buzgón el kell töprengened rajtuk, majd helytálló gondolatokat, nézeteket és gyakorlási utakat kell kialakítanod – csak ez az a gyakorlat, amellyel az embereknek rendelkezniük kell az üdvösség eléréséhez. Nem szabad zavarodottnak lenned ezzel kapcsolatban.

Az iménti beszélgetésünk foglalkozott az emberek szenvedéssel kapcsolatos helytelen nézőpontjai és eltorzult megnyilvánulásai némelyikével, valamint azokkal a helytálló gondolatokkal és nézetekkel, amelyekkel az embereknek rendelkezniük kellene, és azokkal az alapelvekkel, amelyeket gyakorolniuk kellene. Mivel beszéltünk arról, hogy a megtestesült Isten miként tekint a szenvedésre, az, amiről az imént beszéltünk, egyrészt a szenvedéssel kapcsolatos néhány véleményemet és értékelésemet mutatja be, másrészt pedig a szenvedéssel kapcsolatos gondolataimat, nézeteimet és gyakorlási alapelveimet ismerteti. Akár gondolatokról, nézetekről vagy a gyakorlás alapelveiről van szó, az, amiről az imént beszéltünk, a megnyilatkozásaitokra és a megnyilvánulásaitokra vonatkozik a mindennapi életetekben, illetve a kötelességeitek végzésének folyamatában. Nos, vessünk egy pillantást arra, hogy a megtestesült Isten miként közelíti meg a szenvedés kérdését. Az imént beszélgettem veletek arról, hogy miként közelítsétek meg a szenvedés dolgát. A szenvedés az ember életének és túlélésének része. Ha a normális emberi mivolt szemszögéből nézzük, a szenvedés olyasmi, aminek meg kell történnie. Ebben az emberi világban élve, ebben az anyagi világban élve mindenkinek rengeteg szenvedést kell elviselnie attól kezdve, hogy megszületik, egészen a halála időpontjáig, amibe beletartozik a testi kényelmetlenség, kellemetlenség és boldogtalanság. Hasonló módon Én is éreztem ilyen szenvedést a való világ miliőjében élve. Sok fájdalmat tapasztaltam meg és viseltem el, és most is megtapasztalok valamennyi szenvedést. Ez egy elkerülhetetlen folyamat, ezért a normális emberi mivolt szemszögéből természetes módon elfogadom az efféle szenvedést, illetve természetes módon megtapasztalom azt. A hús-vér testem érzi a szenvedést, ám a szívemben nincs ellenállás és nincs elutasítás. Olyan természetesnek tartom ennek a szenvedésnek a jelenlétét, mint a levegőt, amelyet az emberek beszívnak, vagy a napfényt, amelyet éreznek. Nem érzem úgy, hogy ez valami plusz dolog, és nem érzem úgy, hogy felesleges, és még kevésbé érzem úgy, hogy olyasmi, amit Magamnak köszönhetek. Így érzek Én. Vagyis függetlenül attól, hogy mi okozta a szenvedést, vagy melyik szakaszban élem át a szenvedést, illetve hogy az olyan szenvedés-e, amellyel a mindennapi életemben találkozom, vagy olyan, amelyet a munkám végzése során kell elviselnem, csupán annyit érzek, hogy egy esemény zajlik. Az embernek egy bizonyos alapelvhez kell folyamodnia és meg kell találnia a módját, hogy kezelje és megoldja ezt az eseményt. Ezeknek a dolgoknak a kezelése és megoldása időnként megkívánja némi szenvedés elviselését, ám függetlenül attól, hogy jelentős szenvedést, vagy csupán egy kevés könnyű szenvedést viselek-e el, az egész csak egy folyamatnak tűnik Számomra. Nem érződik plusz tehernek; ez egy ilyen egyszerű érzés. Amikor a szenvedésről van szó, ezenkívül az egyszerű érzésen kívül soha nem hirdettem, hogy milyen szenvedést viseltem el. Amikor például olyan helyekre megyek, hogy kapcsolatba kerüljek emberekkel és beszélgessek emberekkel, ahol viszonylag szegényesek a körülmények, nem érzem úgy, hogy olyan sok szenvedést viselnék el, és soha nem éreztem úgy, hogy a szenvedésem valamiféle hozzájárulás lenne, amelyet az embereknek teszek. Inkább úgy érzem, hogy az nagyon is normális, és nem érdemes szóba hozni. Soha nem kezeltem a szenvedést valami jelentős eseménynek, amellyel kérkedni kellene, amelyet reklámozni kellene, vagy amelyből nagy ügyet kellene csinálni azért, hogy az emberek nagyra becsüljenek Engem; soha nem csináltam ilyesmiket. Ti vagytok azok, akik hirdetitek, hogy milyen szenvedést tűrtem el – ti elég sokat csináltátok ezt, Én azonban sosem.

Egyszer elmentem valahová, hogy csevegjek és beszéljek ott az emberekkel, és hogy beszélgessek velük néhány dologról. Mire befejeztem a beszélgetést, már elmúlt az étkezés ideje, és evés nélkül távoztam. Később egyes emberek ezt a hírt terjesztették: „Isten egész délelőtt beszélgetett velünk. Még egy korty vizet sem ivott, és evés nélkül távozott.” Miután valaki ezt mondta, a hír egytől tíz emberig, majd tíztől százig terjedt, és sok embernek tudomására jutott. Mi lett az eredménye annak, hogy megtudták? Ezek az emberek összejövetelek hivatalos beszédtémájaként kezelték ezt a csip-csup ügyet, és úgy beszéltek róla, mintha az igazság lenne. Meghökkentem: Miről lehet beszélni ezzel az üggyel kapcsolatban? Mi értelme beszélni róla? Mi haszna van annak, hogy erről a dologról beszélnek? Néha csevegek veletek, a mindennapi életben előforduló dolgokról vagy munkahelyi ügyekről beszélve. Ez nagyon normális dolog, épp olyan normális, mint azok a beszélgetések, amelyeket egymással folytattok. Nincs ebben semmi dicsekedni való, és semmi olyan, amit híresztelni kellene. Miért híresztelték ezt a hátam mögött? Eléggé meghökkentem. Később, amint sokat terjesztették a hírét, rájöttem: azt hitték, hogy ez tanúskodás a megtestesült Isten szenvedéssel összefüggő tapasztalatairól, és hogy ők az igazságot terjesztik, nemcsak valamilyen esemény hírét keltik. Azt mondom, hogy ha a megtestesült Isten szenvedéssel összefüggő tapasztalatairól akartok tanúskodni, az teljesen felesleges. Az, hogy találkozom, csevegek és beszélek veletek, olyasmi, amit készségesen teszek. Nem azért csinálom, hogy bárki lássa, nem azért csinálom, hogy megnyerjem a szíveteket, és nem színlelek. Ami azt a tényt illeti, hogy időnként, amikor hosszú időn át beszélgetek, nem eszem és nem iszom semmit, az nem szándékos – azért van, mert nem vagyok szomjas és nem nagyon vagyok éhes. Ha elviselhetetlenül éhes lennék, szólnék neked, hogy szerezz Nekem valami ennivalót, vagy csináltatnék veled egy egyszerű ételt. Semmiképp nem tűrném az éhséget; nem udvariaskodnék veled. Szenvedésnek számít az, ha az ember evés nélkül távozik, amikor az étkezés ideje van? Abból ítélve, amit híreszteltek, úgy tűnik, mintha a látszat kedvéért tennék dolgokat. Miért érzem Magam olyan kellemetlenül ennek hallatán? Olyan, mintha azért csinálnám ezt, hogy lássátok, milyen sokat szenvedek, milyen sokat tudok tűrni, milyen nagyon szeretlek titeket, és milyen sok mindennel járultam hozzá, ami titeket illet, hogy miután távozom, tegyétek ezt közhírré Számomra, elhíresztelve, hogy milyen sokat szenvedtem és mennyi mindent tettem értetek, mintha arra használnám ezt a módszert, hogy megnyerjelek titeket. Ez az Én célom? (Nem.) Az Én célom nem ez. Azért látogatlak meg titeket, hogy csevegjek és beszéljek veletek, és néha evés nélkül megyek vissza, amikor az étkezés ideje van. Ez nagyon normális. Ti azonban valamiféle jelentős eseményként kezelitek ezt, és azt hiszitek, hogy Én szenvedtem, hogy van ebben keresnivaló igazság, hogy utánoznotok kellene és követnetek kellene a példát, sőt úgy terjesztitek ezt a dolgot, mintha az igazság lenne. Ennek a dolognak a terjesztése annyit tesz, mintha üres fecsegést terjesztenétek. Nem tetszik nekem, amikor üres fecsegést terjesztetek. Viszolygok és undorodom, amikor erről hallok. Undorodom bárkitől, aki üres fecsegést terjeszt. Ha olyan tartalomról beszélgetek veletek, amely az igazságot vagy a gyülekezeti munkát érinti, akkor erre a tartalomra szükségetek van – leírhatjátok, és megoszthatjátok és beszélgethettek róla mindenkivel. Amikor azonban azt teszitek közhírré, hogy valahol mennyire szenvedtem az éhségtől vagy a hidegtől – amikor ezeket a dolgokat terjesztitek, akkor undort érzek. Mélységesen viszolygok az üres fecsegés terjesztésétől. Miért vagytok ilyen aktívak abban, hogy efféle dolgot csináltok? Azt hiszitek, hogy ez boldoggá tesz Engem? Nem vagyok olyan, mint ti; ez egyáltalán nem tesz boldoggá Engem. És oly sok éve tűröm ezt. Ha tudnám, ki volt az első, aki ezeket a szavakat terjesztette, meg kellene kérdeznem tőle: „Miért terjesztetted ezeket a szavakat? Mi a célod? Mi a szándékod? Rossz szándékokat dédelgetsz! Ez felér a zavarkeltéssel! Tudod, hogy hatással voltál a hangulatomra? Az ilyen üres fecsegés terjesztése a szabadságom korlátozásának burkolt módja; ilyen a természete.” Viszolygok az olyan emberektől, akik üres fecsegést terjesztenek, különösen azoktól, akik soha nem közlik az igazságot, és soha nem beszélnek semmi olyasmiről, ami az igazság gyakorlását vagy a gyülekezeti munkát érinti, hanem csak efféle értelmetlen dologról beszélnek és efféle üres fecsegést terjesztenek, ráadásul részletekbe menően terjesztik. Például csevegek veletek és párszor köhögök, egyes emberek pedig terjesztik ezt a hátam mögött. Ez az, amit terjesztened kellene? Ez a kötelességed? Oly sok éve undorodom az üres fecsegés terjesztésétől. Egyes emberek pontosan így terjesztik az üres fecsegést. Amint a fecsegés körbejár, elég sok ember hall róla, és néhány zavaros fejű ember még utánozza is a köhögésemet. Mi értelme ezt utánozni? Ha azt utánoznád, ahogyan az igazságot közlöm a problémák megoldása érdekében, annak volna némi haszna Isten háza munkájára nézve. Ha azt utánoznád, ahogyan védelmezem Isten házának érdekeit, és minden lehetséges módot fontolóra veszek, hogy a javatokat szolgáljam, és azt utánoznád, hogyan tudok fáradhatatlanul példákat felhozni és tényeket állítani az igazság közlése során, hogy mindannyian nyerjetek valamit és mindannyian haladjatok előre – ha ezeket a pozitív dolgokat csinálnád, azt boldogan látnám. Miért nem ezeket a pozitív dolgokat utánzod? Miért azokat az értelmetlen dolgokat kell utánoznod? Ez azt bizonyítja, hogy probléma van a gondolkodásmódoddal. Ha valóban nincs jobb dolgod, akkor találnod kellene valami elvégzendő rendes munkát; ez mindenkinek hasznára válna. Miért nem végzel valami rendes munkát? Az efféle emberek hanyagolják a rendes feladataikat; annyira ellenszenvesek!

Oly sok éven át közöltem az igazságot, ám soha nem láttam, hogy sok erőfeszítést fektettek az igazságba, és nem láttam azt sem, hogy annyi erőfeszítést fektetnétek az igazságba, mint amennyit üres fecsegés terjesztésébe fektettek. Miért szeretnek ennyire üres fecsegést terjeszteni ezek az emberek? Mi értelme ezeket a dolgokat terjeszteni? Ezek az emberek, akiknek nincs lelki megértésük, valóban hanyagolják a rendes feladataikat. Ha tényleg világosan tudsz beszélni az igazság egy aspektusáról, és az a testvérek javát szolgálja és építi őket egy kicsit, az jó dolog, és még köszönetet is kell mondanom neked. Te azonban állandóan annak viszed hírét, hogy mit csináltam egy bizonyos napon, mennyi ideig tartózkodtam valahol, milyen messzire gyalogoltam és milyen későn tértem vissza; ha folyton ilyen dolgokat terjesztetek, attól különösképp undorodom. Egyesek megkérdik: „Miért undorodsz? Mi jót akarunk. Hát nem a megtestesült Isten szenvedéséről tanúskodunk?” Helytálló ez a nézőpont? (Nem.) Milyen szempontból helytelen? (Isten oly sok szót mondott és oly sok igazságot kifejezett, ők azonban nem ezekről beszélnek. Nem beszélnek arról sem, hogy milyen tapasztalataik vannak az igazság gyakorlásában. Amikor Istenről tanúskodnak, nem ezekről a dolgokról beszélnek, hanem inkább nagy felhajtást csinálnak bizonyos dolgokból Krisztus életében. Én úgy érzem, hogy nem igaz a szívük.) Úgy érzitek, hogy szenvedtem ezeknek a dolgoknak a végzése során, de értitek-e a szenvedést, amelyet valóban elviselek? Tudtok-e róla? (Nem.) Nem tudjátok, és nem is fogjátok fel, illetve nem értitek. Csak a mindennapi életem csip-csup ügyeiből csináltok felhajtást, és ezeket híresztelitek mindenütt. Egyszer például összefutottam valakivel és mellékesen megemlítettem: „Ma egy kicsit rakoncátlankodik a karom.” Nem akartam ezzel semmit mondani, az illető azonban belemagyarázott valamit. Miután ezt hallotta, azt hitte, hogy azért rakoncátlankodik a karom, mert túl sokat írtam. Három nappal később a történet elterjedt, és az emberek azt mondták, hogy szenvedést viselek el. Szenvedésnek minősül vajon az, hogy egy kicsit rakoncátlankodik a karom? A ti szemetekben ez számít szenvedésnek? Előttetek mondtam ezt, hogy dicsekedjek azzal, hogy szenvedek? Egyáltalán nem ez járt a fejemben. Mellesleg, mi köze hozzád az Én szenvedésemnek? Megkértelek, hogy terjeszd? Ha van valami, amit meg akarok csináltatni veled, azt egyenesen meg fogom mondani. Az összes prédikációm és közlésem során eligazítottalak titeket azzal kapcsolatban, hogy kinek milyen munkát kell végeznie és milyen szavakat kell mondania – mindent világossá tettem számotokra. Érthetően beszéltem az igazságalapelvekről és a gyakorlás útjairól. Ezekre a dolgokra kell összpontosítanotok és ezeket kell csinálnotok. Nem arra összpontosítasz, amit mondok neked, ugyanakkor különös figyelmet szentelsz annak, amit nem mondtam neked, és sok ilyesmit csináltál már. Viszolygok, amikor ezt látom. Semmiképp nem foglak dicsérni, azt mondván, hogy jól tetted ezt, és nem kapsz Tőlem elismerést ezért. Én soha nem csinálok ilyen dolgokat, és soha nem mondtam ilyen szavakat. Bármit is követelek meg tőletek, azt nyíltan megmondom nektek. Nem követeltem meg, hogy ezt tegyétek, ti mégis megtettétek. Belül nagyon viszolygok és nagyon undorodom, és nem csak egy kicsit viszolygok. Ti azonban elég jól érzitek magatokat a bőrötökben, és az hiszitek, hogy bőséges együttérzés és bőséges szeretet van bennetek Irántam, hogy különösen megértőek, figyelmesek és gondoskodók vagytok. Én azt mondom, messze nem ütöd meg a mércét. Még ha bizonyos dolgokat helyénvaló módon csinálsz, akkor is van közöttünk távolság; mi több, az üres fecsegés terjesztése nem helyénvaló, és nem tetszik Nekem. A tény, hogy korábban soha nem említettem ezt nektek, nem jelenti azt, hogy hallgatólagosan beleegyeztem. Most pontos szavakkal elmondom nektek: kiváltképp utálom azokat az embereket, akik üres fecsegést terjesztenek. Ami azt illeti, egyes emberek látják, amint elviselek egy kis szenvedést, és aztán szándékosan üres fecsegést terjesztenek annak ürügyén, hogy a megtestesült Isten szenvedéséről tanúskodnak – kifejezetten megmondom nektek: ellenzem ezt a fajta dolgot, a szívemben kiváltképp viszolygok tőle, és egyáltalán nem tetszik Nekem. Ez nem Istenről való tanúskodás, ez üres fecsegés terjesztése. Helyénvaló hát, hogy ezt csináljátok? (Nem.) Mivel nem helyénvaló, mi a teendőtök? (Nem szabad üres fecsegést terjesztenünk. Nem szabad ilyesmit csinálnunk.)

Van bármiféle nézetkülönbség közöttünk azt illetően, hogy miként kezeljük a szenvedés kérdését? Különböznek a nézőpontjaink? (Igen.) Nos, akkor honnan származnak a szenvedéssel kapcsolatos nézőpontjaitok? (A szenvedéssel kapcsolatos nézőpontjaink a romlott lelkületeinkből erednek, miután a Sátán megrontott minket.) Az emberek mindenféle dologgal kapcsolatos nézőpontjai egyrészt a Sátántól származnak, ahogyan az emberi elképzelések és képzelődések is. Másrészt, gyakorlatiasabban szólva, társadalmi irányzatok és a társadalmi légkör befolyásolja őket. A legközvetlenebb hatása annak, hogy az emberek elfogadják ezeket a helytelen gondolatokat az, hogy téves gondolatok és nézetek alakulnak ki bennük. Amikor az emberek ezekkel a gondolatokkal és nézetekkel érkeznek Isten házába, mindenféle nem helytálló megközelítés alakul ki bennük. Ezért az emberek megközelítéseinek némelyike azt illetően, ahogyan a megtestesült Isten szenvedését kezelik, hasonlóképpen annak az eredménye, hogy bizonyos téves gondolatok és nézetek ihlették őket. A nem hívő világban, amikor státusszal és tekintéllyel rendelkező emberek megjelennek a nyilvánosság előtt, gyakran csinálnak dolgokat a látszat kedvéért, amit egyszerűen színlelésnek nevezünk. A színlelést követően a médiát használják fel, hogy nyilvánosságra hozza azt, elérendő abbéli céljukat, hogy fenntartsák a róluk kialakult képet és megszilárdítsák a státuszukat az emberek között, hogy jobb színben tűnjenek fel a nyilvánosság szemében, nagyobb imádatot váltsanak ki az emberekből, és szilárdabb pozíciót teremtsenek maguknak az emberek szívében. Azt a megközelítést pedig, amelyet az emberek választanak, amikor a megtestesült Isten szenvedéséről terjesztenek információkat, nagy mértékben a nem hívő világ ezen irányzata befolyásolja. Az embereknek a megtestesült Isten alapvető szükségleteiről, illetve mindennapi megmozdulásairól és cselekvéseiről alkotott gondolatai és nézetei szintén ilyenek. Jóllehet az emberek nem mondják meg egyenesen, hogy mi a megtestesült Isten célja azzal, hogy ezt az adott dolgot teszi, a módszer, hogy terjesztik azt, az alábbi következményeket idézi elő: arra készteti az embereket, hogy ne az igazságra való törekvésre összpontosítsanak, hanem csupán a külsőséges formaságok gyakorlataira; arra készteti az embereket, hogy ne az igazság gyakorlására összpontosítsanak, hanem csupán a szenvedésre, mindössze néhány jól csengő doktrínát mondva el, és annyiban hagyva a dolgot. Az emberek azt hiszik, hogy ha ezt csinálják, azzal tanúságot tesznek Istenről, hogy ha ezt csinálják, azzal az igazságot gyakorolják és az Istenről kialakult képet is fenntartják. Ami azt illeti, vajon szükség van rád ahhoz, hogy az Istenről kialakult kép fennmaradjon? Amikor azt akarja, hogy tanúskodj Róla, Isten vajon úgy érti, hogy ezekről a dolgokról tanúskodj? (Nem.) A megtestesült Istenről kialakult képet nem neked kell fenntartanod, és még kevésbé ily módon kell fenntartanod. Lehet, hogy jók a szándékaid, a tetteid azonban kedvezőtlen következményekkel jártak, súlyos esetekben pedig akár bomlasztást és zavarásokat is jelentenek. Az emberek mindig úgy hitték, hogy helyénvaló és észszerű ezt tenni, hogy ez jótett, és hogy a teremtett lénynek ezt kell tennie. Én ezt mondom: „Helytelen! Ez nem az, amit tenned kell. Nem szabad ezt tenned.” Mivel teremtett lény vagy, a téged illető helyet kell elfoglalnod teremtett lényként, és jól kell végezned a kötelességedet; nem szabad a társadalmi média szerepét játszanod Isten házán belül, és nem szabad azokat a dolgokat tenned, amelyeket a média tesz. Hogy milyen szavakat mondok, milyen szenvedést viselek el, hová megyek, mit csinálok, mi a napi útitervem – nincs szükségem arra, hogy híreszteld ezeket a dolgokat, nem tetszik Nekem, hogy ezeket híreszteled, és viszolygok attól, hogy ezeket híreszteled. Ezért kérlek, állj le ezzel a fajta híreszteléssel, mert ezt a fajta híresztelés üres fecsegés terjesztése, és nincs összhangban az igazsággal. Érted? (Igen.) A legjobb, ha nem híreszteled ezeket a dolgokat; értelmetlen ezt az üres fecsegést terjeszteni. Ha valóban tanúskodni akarsz Istenről, akkor még inkább el kell terjesztened Isten szavait, és meg kell osztanod az igazsággal kapcsolatos tapasztalati megértésedet és az igazsággal kapcsolatos tapasztalatodat. Ha tényleg jók a szándékaid, és jó dolgokat akarsz tenni és jótetteket akarsz előkészíteni, akkor nézd meg, Isten háza munkájának mely területe vagy része igényel fejlesztést, és tégy bele némi erőfeszítést és fizess árat, hogy jól csináld, és ezáltal fokozd a munka hatékonyságát, gyorsítsd fel a munka előrehaladását, valamint spórolj munkaerőt és pénzügyi forrásokat is. Ha ilyen munkát végzel, az jótett, és ez az, amit a teremtett lénynek tennie kell. Ami azt illeti, hogy mit eszem vagy mit viselek, vagy hogy milyen szenvedést viselek el, nincs szükség arra, hogy ennek hírét vidd. Rég megmondtam neked, hogyan viszonyulj Hozzám, ami mindössze három alapelvből áll: légy nyílt és őszinte, tiszteletteljes és engedelmes. Ilyen egyszerű; nincs szükségem arra, hogy bármi plusz dolgot tegyél. Ha helyénvaló módon teszel valami plusz dolgot, akkor testvérként fogok bánni veled, és emlékezni fogok az általad megtett szívességre. A köztünk lévő kapcsolat tekintetében azonban rég elmondtam neked a Velem való bánásmódra vonatkozó alapelveket. Melyik az a három alapelv? (Légy nyílt és őszinte, tiszteletteljes és engedelmes.) Pontosan erről a három alapelvről van szó. Ha ennek a három alapelvnek megfelelsz, az helyénvaló, és szilárdan tartottad magad az annak megfelelő helyhez, amelyet a teremtett lénynek el kell foglalnia, és eleget tettél a felelősségednek. Az, hogy üres fecsegést terjesztesz, fabatkát sem ér, és a végén viszolyogni fogok tőled. Ha azonban eligazítalak egy alapelvvel kapcsolatban, kijelölök számodra egy feladatot, vagy beszélek az igazság egy aspektusáról, te pedig úgy cselekszel és úgy gyakorolsz, ahogy azt mondom neked, az sokkal jobb, mint üres fecsegést terjeszteni. Csak az igazság gyakorlásának van értéke és csak az marad meg az emlékezetben. Üres fecsegést terjesztesz Rólam, azt mondván, hogy nagyon elfáradtam, miközben gyalogoltam, hogy valahol részt vegyek egy összejövetelen. Ennek az üres fecsegésnek a terjesztésével együttérzést és sajnálatot váltasz ki Irántam az emberekből. Egyáltalán nem örülök ennek, és nem tetszik Nekem, hogy ezt csinálod. Meg kell majd kérdeznem tőled: „Mi értelme ezt a dolgot terjeszteni? Miért terjesztetted ezeket a szavakat? Érted te igazán, hogy mit jelent Istenről tanúskodni?” Ha nem tudsz olyan indokkal szolgálni, amely összhangban van az igazsággal, és a mögöttes célja annak, amit mondasz és teszel, a legkevésbé sincs összhangban az igazsággal, hanem pusztán a személyes ambícióid és vágyaid kielégítését, valamint azt szolgálja, hogy megpróbálj a kegyeimbe férkőzni, akkor elmondom neked, hogy nem tetszik Nekem, hogy ezt csinálod. Semmiképp nem szabad ezt csinálnod. Legyen ez az első és az utolsó alkalom; soha többé ne tedd! A Velem való kapcsolatod és érintkezéseid során ismételten elmélkedned kell azokról az alapelvekről, amelyeket elmondok neked. Szilárdan kell tartanod magad ahhoz a pozícióhoz, amelyet el kell foglalnod, eleget kell tenned azoknak a felelősségeknek, amelyeknek eleget kell tenned, és be kell tartanod azokat az alapelveket, amelyeket be kell tartanod – ezeket a dolgokat kell megvalósítanod. Ne próbáld folyton kitalálni, hogy miként férkőzz a kegyeimbe vagy hízelegj Nekem; ne kívánj mindig együttérezni Velem vagy sajnálni Engem, illetve ne akarj boldoggá tenni Engem. Ne csináld ezeket a dolgokat. Még ha csinálod is, hiábavaló lesz. Nekem nem tetszik, ha ezeket a dolgokat csinálod, és viszolygok attól, hogy ezeket teszed. Ha nem csinálod ezeket a dolgokat, a nagykönyvben leírtak szerint fogok közelíteni hozzád, és képes leszek normálisan érintkezni veled. Ha ezeket a dolgokat csinálod, folyton azon gondolkodva, hogy kiszínezd az Általam tett dolgokat, és a hátam mögött nagy feneket kerítve ezeknek azért, hogy a kegyeimbe férkőzz és elérd, hogy jó érzésem legyen veled kapcsolatban, elmondom, hogy tévedsz. Ha ezt csinálod, csak azt éred el, hogy viszolyogni fogok tőled. Függetlenül attól, hogy mit csinálsz, az igazságalapelvek szerint fogok bánni veled és foglak értékelni téged; így fogok rád tekinteni. Ha méltányosan és helyénvalóan kapcsolódsz Hozzám és érintkezel Velem, akkor normálisan érintkezhetünk. Ha folyton üres fecsegést terjesztesz a hátam mögött, akkor az Én szememben nem jó az emberi mivoltod. Legalábbis azt mondanám, hogy nem vagy tisztességes és méltóságteljes, és hogy túlságosan alantas vagy. Egyesek megkérdik: „Jót mondtam Rólad – ez nincs rendben?” Én ezt mondom: „Erre nincs szükség.” Az emberek az Általam közölt szavakon keresztül és azokon az igazságokon keresztül látják meg és ismerik meg, hogy milyen ember vagyok, amelyeket tanítok nekik; nem az általad terjesztett üres fecsegés révén látják és ismerik meg. Ezért teljességgel szükségtelen és felesleges az, hogy üres fecsegést terjesztesz. Talán senki más nem viszolyog tőle, vagy talán mindenki másnak tetszik, de legalábbis Nekem nem tetszik, és Én viszolygok tőle. Amikor üres fecsegést terjesztesz Rólam, még ha az tényleg mindenki ízlésének megfelel, és tényleg összhangban van mindenki nézeteivel, és mindenkiben jó érzetet kelt, akkor is legalább kérdezz meg Engem. Én vagyok az, akiről szó van; meg kell kérdezned, hogy egyetértek-e vele és hogy teszik-e Nekem. Felhatalmaztalak arra, hogy ilyesmiket terjessz? Ha nem hatalmaztalak fel, te mégis üres fecsegést terjesztesz Rólam, oly önkényesen beszélve, sőt úgy terjesztve azt, mintha az az igazság lenne – hát nem azt jelenti ez, hogy hátsó szándékaid vannak? Nos, akkor hogyan foglak jellemezni téged? Azt fogom mondani, hogy bomlasztasz és zavart keltesz. Függetlenül attól, hogy hová megyek, milyen szavakat mondok vagy miket teszek, egyes emberek kifejezetten arra összpontosítanak, hogy terjesszék ezeket a dolgokat, mintha miután ezt tették, mindenki nagyra tartana és nagyra értékelne Engem. Isten felmagasztalása és Istenről való tanúságtétel ez? (Nem.) Nos akkor ha elmegyek valahová, hogy csináljak néhány dolgot, akár a mindennapi életem dolgairól, akár munkával kapcsolatos dolgokról – különösen olyan dolgokról van szó, amelyek az emberek szemében szenvedésnek tűnnek, vajon színlelek Én azzal, hogy ezeket a dolgokat csinálom? (Nem.) Mivel tudod, hogy nem színlelek, ne terjeszd ezeket a dolgokat. Ne viselkedj úgy, mint egy hangszóró, és ne viselkedj úgy, mint a média; Isten házának nincs ilyen intézménye. Ne hozz létre te magad tudósító ügynökséget és ne viselkedj hangszóróként, hogy ezeket a dolgokat terjeszd, mert Én nagyon undorodom attól, hogy ezeket terjeszted; ennek negatív hatása van. Ezért semmiképp nem szabad üres fecsegést terjesztened és nem szabad híresztelned az efféle dolgokat. Ez az egyik követelményem veletek szemben.

Az, hogy Isten testet öltött, hogy a munkáját végezze, egy lépés Isten irányítási tervében, egy elem benne, és forma tekintetében valamelyest különleges – azt követeli Istentől, hogy az emberek közé jöjjön, hogy beszéljen és munkálkodjon. Vagyis Isten hús-vér test képét ölti Magára, hétköznapi emberré lesz, és eljön, hogy munkálkodjon az emberek között. A beszéd feladatán kívül a legfontosabb dolog az a szenvedés, amelyet az Ő hús-vér teste visel el. Ez szintén a munka egyik eleme, és olyasmi, amit meg kell tapasztalnia és el kell viselnie. Azon időszak alatt, amely során Isten beszél és a munkáját végzi, azonkívül hogy beszél és munkálkodik, a hús-vér testének is el kell viselnie némi szenvedést. Elkerülhetetlen, hogy Isten szenvedjen, amikor az emberek között él. Isten hús-vér testben érkezik és az emberek között él, hogy üdvözítse az embereket, hogy ellássa az embereket az igazsággal, hogy kijelölje az utat az emberek számára, és hogy életet adományozzon az embereknek. Ám olyan emberiséggel szembesül, amelyet a Sátán mélyen megrontott. Nos, mit kell Istennek elviselnie? El kell viselnie az emberek ítéletét, káromlását, lázadó mivoltát és árulását, valamint az emberek félreértéseit, óvakodását és panaszait, és az Istennel szembeni felületes viselkedésük különféle módjait. El kell viselnie ezeket a dolgokat. Egyesek ezt mondják: „Nem láttuk, amint elviseled ezeket a dolgokat.” Amikor Isten a testben jön el, nem a nem hívők között él, hanem Isten választott népe körében és azon emberek körében él, akiket üdvözíteni szándékozik. Amikor együtt él ezekkel az emberekkel, a hús-vér testének elkerülhetetlenül kapcsolatba kell kerülnie, társulnia kell és kommunikálnia kell ezekkel az emberekkel, érintkeznie kell velük, és elkerülhetetlenül sok ügyet kell intéznie. Amikor ezeket az ügyeket intézi, az emberek nagyon természetes módon fel fognak fedni sátáni romlott lelkületeket. Szerintetek a megtestesült Isten örömöt vagy kellemetlenséget érez, amikor azt látja, hogy az emberek romlott lelkületeket fednek fel? (Kellemetlenséget.) A kellemetlenség érzése vajon szenvedésnek számít? (Igen.) Akkor vajon abbahagyja-e az emberek üdvözítését azért, mert kellemetlenséget érez? Feladja-e a munkájának végzését azért, mert kellemetlenséget érez? Vagy csupán közvetlenül elpusztítja az embereket? Nem teheti ezt. Azok, akiket Ő üdvözít, pontosan a mélyen romlott emberek. A kellemetlensége valós probléma. Ami a megtestesült Istent illeti, mindezzel szembe kell néznie és mindezt el kell viselnie azért, hogy üdvözítse az emberiséget. Miközben mindezzel szembenéz és mindezt elviseli, továbbra is végeznie kell a munkáját, továbbra is ki kell mondania szavakat, hogy ellásson az igazsággal, türelmesen és buzgón kell beszélnie az emberekhez és munkálkodnia az emberek között. Nem adhatja fel az emberek üdvözítését csak azért, mert azt látja, hogy az embereket túl mélyen megrontották, hogy túlságosan nagy a lázadó mivoltuk, vagy hogy az általuk tett dolgok képtelenségek és undorítóak, ugyanis ez az Ő munkája, így a tűrés és a türelem gyakorlása a munkája része, és része annak is, hogy a megtestesült Isten végzi az Ő szolgálatát és eleget tesz a felelősségeinek. Nevezetesen, amikor az emberiségről van szó, Istennek vannak felelősségei, vannak aggodalmai, van munkája és vannak elvárásai is. Isten meg akarja menteni az emberiséget, hogy teljessé tegyen egy embercsoportot, hogy az belépjen a következő korba, valamint hogy teljessé tegyen egy embercsoportot, hogy az üdvözüljön és új emberiséggé váljon, befejezve Isten nagy munkáját, és megnyerve az emberek egy részét. Ez Isten munkája, a megtestesült Isten pedig pontosan azért jött, hogy elvégezze ezt a szolgálatot. És így, mielőtt Isten testet öltött, hogy végezze az Ő munkáját, nem arról volt szó, hogy nem tudta, hogy emberek olyan csoportjával fog szembenézni, akik mélyen romlottak, hanem nagyon is jól tudta, hogy olyan emberek csoportját fogja üdvözíteni, akiket a Sátán mélyen megrontott. Ezért ami Isten lelkületlényegét illeti, minden, amivel szembesülni és találkozni fog, nehézség lesz. Ezek között a nehézségek között van néhány olyan nehézség, amelyet a külső környezet idéz elő, ám a körülmények okozta nehézségek nem jelentenek semmit. Melyek az igazi nehézségek? Az imént kérdeztem tőletek, és azt mondtátok, nem tudjátok, úgyhogy el kell mondanom nektek, és aztán tudni fogjátok. Ha már tudjátok, akkor képesek lesztek megérteni.

Miután Isten testet ölt, a lelkülete és a lényege változatlan marad. Isteni élete van, és Isten saját lelkületével is rendelkezik, ezért a lényege és az élete tekintetében a romlott emberiség képtelen arra, hogy összeférhető legyen Vele. Ez a képtelenség arra, hogy összeférhető legyen Istennel, nem jelenti azt, hogy az emberek képtelenek azonos állásponton lenni Istennel az életviteli szokásokat vagy személyiséget illetően, hanem inkább azt jelenti, hogy az emberek olyankor képtelenek összeférhetőnek lenni Istennel, amikor különféle gondolatokról és nézetekről, valamint az arra vonatkozó alapelvekről és módszerekről van szó, hogy miként kezeljék a különféle embereket, eseményeket és dolgokat. Ez nem tény? (De az.) Az Istennel való összeférhetőséget illető képtelenség oka az, hogy a Sátán mélyen befolyásolta és kitanította a romlott emberiséget, az elfogadta a Sátán csábításait, és mindent a Sátán gondolatai és nézetei alapján csinál. A Sátán e gondolatai és nézetei mind tévesek és mind csupa negatív dolog – így mindenki ezekkel a téves nézetekkel és módszerekkel tekint Isten munkájára és Magára Istenre. Ami az emberiséget illeti, senki nem tudja megérteni és senki nem tudja méltányolni Isten lényegét, Isten lelkületét, sőt még Istennek az emberiség üdvözítésére irányuló gondosan kidolgozott szándékait sem. Természetesen szintén nincs senki, aki helytállóan tudja kezelni és elfogadni ezeket, nemhogy olyan valaki, aki igazán tekintettel tudna lenni Rá. A megtestesült Istennek azonban így is el kell végeznie ezt az emberiség üdvözítését célzó munkát, és az emberre rá kell ruháznia az igazságot, az utat és az életet. Az igazság, az út és az élet emberre történő ráruházása folyamán az ember félreértéseit, panaszait és ítéleteit, sőt az elutasítását és az elkerülő viselkedését is el kell viselnie – vagyis szembe kell néznie az ember lázadó mivoltának különféle formáival. Függetlenül attól, hogy Isten milyen türelmesen és buzgón közli az igazságot, vagy hogy mennyire gondosan kidolgozott szándékokkal üdvözíti az emberiséget annak érdekében, hogy a helyes kerékvágásba terelje az embert és az üdvösség útjára vezesse az embert, nagyon nehéz elérni, hogy az ember teljesen megértse Őt. A megtestesült Istennek e tekintetben állandóan türelmet és állandóan toleranciát kell gyakorolnia, soha nem szabad belefáradnia a beszédbe és a munkába, valamint – különféle módszereken keresztül és különböző szemszögekből – el kell érnie, hogy az emberek feladják a téves nézőpontjaikat, hogy érdeklődni kezdjenek a pozitív dolgok és az igazságalapelvek iránt, amelyeket Isten tanít az embereknek, és elinduljanak az igazságra való törekvés útján. Ennek az elviselése rendívül fájdalmas. Bármennyi igazságot is közöl a megtestesült Isten, továbbra is szembe kell néznie az emberek félreértéseivel, panaszaival, sőt a mentségeikkel és a védekezéseikkel is. Bármennyi gondos figyelemmel fordul is az emberek felé, és bármilyen önzetlenül is szánja oda Magát, akkor is el kell viselnie az emberek lázadó mivoltát és a rideg tekintetüket, sőt még azzal is szembe kell néznie, hogy bizonyos egyének zsarolják Őt. Ugyanakkor a folyamat egésze alatt Isten munkája soha nem állt le, és a munkája előrehaladása sem vált soha lassúvá, és annak az üteme sem lassult le, ahogyan Ő az emberiséget előre vezeti. Isten házának munkája a szokásos módon halad, valamint a kijelentései és a szavai is a szokásos módon kifejezésre kerülnek. Ebben a folyamatban egyrészt, mivel Ő a megtestesült Isten, emberi lelkiismerettel bír és tudatában van az érzéseknek. Vagyis az emberi mivolt szemszögéből Neki is van érzékenysége, vannak érzelmei, vannak érzései és van tudatossága – nem tudatosság nélkül való. Az emberi mivolt tekintetében az Ő emberi mivolta nem emelkedik felül a testi érzéseken, illetve nem emelkedik felül a test lelkiismeretén, mint ahogyan Isten Lelke teszi. Vagyis ami a megtestesült Istent illeti, azzal, hogy eltűri az emberiség lázadó mivoltát, nagyobb szenvedést visel el és több fájdalmat kell elbírnia. Ez az egyik legnagyobb szenvedésféle, amelyet Isten elvisel. Azonkívül, hogy hosszú távon elviseli és eltűri az emberek lázadó mivoltának különféle formáit, van egy másik fajta szenvedés is, amelyet a megtestesült Istennek el kell viselnie a munkája végzése és a szolgálata teljesítése során – nevezetesen azt, hogy az emberiség körében él, miközben nem tagja annak. Milyen következményekkel jár ez? Isten az emberiségétől eltérő életlényeggel bír, és olyan gondolatai és nézetei vannak mindenféle dolog és esemény kezelésének módjára vonatkozóan, amelyek mások, mint az emberiségéi. Természetesen ennek a két különbségnek a fényében, mielőtt Isten munkája megnyerne egy embercsoportot, amely eléri az üdvösséget, milyen objektív ténnyel néz szembe a megtestesült Isten, miközben az emberek körében él? Azzal, hogy senki nincs igazán birtokában az igazság azon életének, amelyet Ő birtokol, és senki nincs igazán birtokában egy olyan megértésnek sem Isten irányítási tervéről, mint amilyennel Ő rendelkezik. Ezért miközben romlott emberekkel szembesül, illetve közöttük él, Maga a megtestesült Isten magányos, annak ellenére, hogy elég sok ember van a gyülekezetben, aki Istent követi. Ez vajon nem tény? (De az.) Nem mondhatom azt, hogy mindezek az igazságok, amelyeket közöltem, mindenkinek a képességeit meghaladják, de legalábbis mostanáig egyetlen ember sem volt képes teljesen megérteni az igazság összes aspektusát. Talán miután még tíz-húsz éven át tapasztalsz dolgokat, és másik tíz-húsz éven át végzed a kötelességedet, lesz majd megértésed és tapasztalatod néhány igazságalapelvről, és addigra elnyersz bizonyos dolgokat. Tudni fogod, hogyan végezd a munkát, és ismerni fogod a helytálló gondolatokat és nézeteket, amelyekkel meg kell közelítened a különféle dolgokat, amelyekkel találkozol. Az általatok megértett igazság azonban valójában továbbra is nagyon korlátozott lesz. Ezért amikor bizonyos problémákat kezelünk vagy különféle dolgokat közelítünk meg, soha nem tudunk teljes megegyezésre jutni a nézőpontjainkat illetően. Ennek a lényegi oka az igazság különböző szintű megértése. A megtestesült Istennek egyrészt el kell viselnie az emberiség különféle méltánytalan bánásmódjait, és el kell viselnie annak különféle olyan elképzeléseit, képzelődéseit és észszerűtlen követeléseit, amelyek nem igazodnak az igazsághoz. Másrészt a megtestesült Istennek a legfájdalmasabb dolgot is el kell viselnie, ami szintén olyan szenvedés, amelyet elkerülhetetlenül tűrnie kell: mivel az ember lényege és a megtestesült Isten lényege között különbség van, függetlenül attól, hogy a megtestesült Isten hány éven át munkálkodik az emberek között, magányos marad. Mondjátok meg Nekem, a magányosság vajon a szenvedés egy formája? (Igen.) A magányosság a szenvedés egy formája. Függetlenül attól, hogy az igazság mennyire világosan és mennyire alaposan kerül közlésre, az emberiség belépése lassú marad. Ugyanazok a hibák és ugyanaz a romlottság játszódik le újra, és ismétlődik folyamatosan. A megtestesült Isten türelemmel és buzgósággal folyamatosan közli az igazságot, hogy ellássa az embereket, és folyamatosan türelmet és toleranciát tanúsít irántuk – csak akkor nem kell majd tovább elviselnie ezt a szenvedést, amikor eljön a nap, amelyen Isten munkája véget ér. Ez teljességgel a munka miatt van. Továbbá Nekem, a megtestesült Istennek sok olyan terület van a mindennapi magánéletemben, amelyek tényleg nagyon rendben vannak, ugyanakkor ki vannak téve az emberek kritikájának és ítélkezésének, valamint ki vannak téve az emberek félreértéseinek is, és némelyek akár még nagy hűhót is csapnak körülöttük. Az ember képtelen arra, hogy összeférhető legyen Istennel. Ez egyrészt azért van, mert az ember romlott lelkületek lényegével bír. Másrészt az ember érettségét tekintve, azt tekintve, hogy mennyire szereti az igazságot, és a pozitív dolgokhoz való hozzáállását tekintve, a jelenlegi szintjén az ember számára lehetetlen, hogy Istennel összeférhető legyen. Még ha az ember a legnagyobb mértékben képes is az igazságra törekedni, vagy Én a legnagyobb mértékben toleráns tudok lenni veletek, továbbra is lehetetlen lesz az, hogy ember és Isten összeférhető legyen. Ebben a kontextusban, ha a tempót illetően túlságosan szigorúak vagy túlságosan megterhelőek a követelményeim veletek szemben, akkor nem lesztek képesek felnőni hozzájuk, illetve megvalósítani őket, és egyes kis érettségű emberek könnyen negatívvá és gyengévé válnak. Emiatt ebben a kontextusban csakis alkalmazkodó lehetek, és csakis türelmet gyakorolhatok és várhatok. Mit jelent Számomra a várakozás? Azt jelenti, hogy jó reményeim vannak, valamint várakozással és gyönyörű kívánságokkal tekintek rátok – ily módon és ilyen mentalitással tekintek rátok. Remélem, hogy egy napon egy részetek rá tud lépni az igazságra való törekvés útjára, illetve egy részetek Péterhez, Jóbhoz és Ábrahámhoz hasonlóan olyan emberré válik, aki aláveti magát Istennek és imádja Istent. Nagyon várom ezt a napot. Az évek során, amikor beszéltem és prédikáltam nektek, a munkáról beszélgettem veletek és mindennapi dolgokról beszélgettem veletek, mindig is ilyen volt a mentalitásom. Akár egyedül vagyok, akár közöttetek élek, az a lelkiállapot, amelyben vagyok, nem változott, és ez a mentalitásom sem változott; ez az érzés mindig megmaradt. Ezért azt mondom, hogy ahhoz a szenvedéshez képest, amelyet a megtestesült Isten az Ő szolgálatának teljesítése során elvisel, az a szenvedés, amelyet a környezete tekintetében elvisel, valamint az a szenvedés, amelyet a mindennapi szükségletek tekintetében elvisel a munkája eredményeként, nem nagy ügy és említésre sem méltó – az igazi szenvedés, amelyet elviselek, olyasmi, amit ti nem láthattok és nem tudtok méltányolni. Így vészeltem át ezt a sok évet. Senki nem törődik ezekkel a dolgokkal, és a szenvedés, amelyet a szívemben elviselek, nem adható át az embereknek. Az emberek kívülről sem láthatják. A hangulatom nem változik, a személyiségem nem változik, ez nem érinti a mindennapi teendőimet és nem érinti a munkát, mélyen a szívemben azonban el kell viselnem a magányosságot, és ez a magányosság olyasmi, ami Velem marad. Mondjátok meg Nekem, nagy ez a szenvedés? Valódi szenvedés ez? (Igen.) Nos, akkor megmondom nektek, hogy ne terjesszétek azokat a haszontalan dolgokat; nem ismeritek és nem tudjátok méltányolni a valódi szenvedést, amelyet elviselek. Miért nem beszélek nektek soha erről a szenvedésről, amelyet elviselek? Nem értenétek, és még ha beszélnék is róla nektek, mi haszna lenne? Nem helyettesítheti a munka végzését, nem helyettesítheti az igazság közlését, és nem helyettesítheti Isten szavainak fenyítését és ítéletét.

Azon a kétféle szenvedésen kívül, amelyekről az imént beszéltünk – elviselni az emberiség romlottságának és lázadó mivoltának különféle formáit és elviselni a magányosságot –, van még egy fajta szenvedés, amelyet a megtestesült Isten elvisel. Lehet, hogy soha nem lesztek képesek méltányolni ezt a fajta szenvedést, ám ha már a szenvedés témájánál tartunk, beszéljünk róla. Isten hatezer éve végzi az emberiség üdvözítésének munkáját; onnan kezdve, amikor Isten eltervezte, hogy megnyer egy embercsoportot, akár beszéddel, akár valamilyen más formában, Isten elkezdte kibontakoztatni ezt a munkát. Nos, mit jelent Isten számára ennek a munkának a kibontakoztatása? Mit jelent az emberiség számára? Azt jelenti, hogy Isten azon van, hogy megnyerjen egy embercsoportot; Isten szándékai és terve készen állnak, és meg akar nyerni egy embercsoportot, végül pedig ez az embercsoport lesz Isten hatezer éves irányítási terve munkájának a gyümölcse. Mivel Isten eltervezte és elrendelte ezt, Istennek elvárásai vannak ezt az eredményt illetően. Ezek az elvárások végigkísérték az Ő munkáját. A Törvény Korától a Kegyelem Koráig Istennek mindig voltak elvárásai ezt az eredményt illetően, és ezek az elvárások töretlenül szálltak át a megtestesült Istenre a munka harmadik szakaszában. Amint Isten ismét testet öltött, függetlenül attól, hogy milyen nemű, milyenek a körülményei vagy milyen társadalmi környezetben él, ezek az elvárások elkísérik az Ő munkáját. Ezért amikor erről a megtestesült Istenről van szó, Neki is magára kell vennie ezeket az elvárásokat. Azt is lehet mondani, hogy elfogad egy felelősséget és egy terhet Istentől, és ezekkel az elvárásokkal végzi a munkáját. Bár mindkettőnek ugyanazok az elvárásai, ez a megtestesült Isten sokkal hosszabb időszakon át dolgozik, mint az első megtestesült Isten. Mivel el kell látnia az embereket mindazokkal az igazságokkal, amelyeket meg kell érteniük, e munka természete azt kívánja meg Tőle, hogy hosszú időn át az emberek között éljen. Nem arról van szó, hogy egyszerűen befejezi a munkát és számot ad róla, és ezzel teljesült a szolgálata, hanem azon időszak során, mialatt ezt a munkát végzi, elvárásokat táplál, látni akarva az eredményt. Ez az eredmény nem egyik napról a másikra érkezik, és nem is egy-két éven belül. Ezt az eredményt inkább hosszú időn keresztül kell szemmel tartani, gondozni és kivárni. Ily módon nagyon sok időt kell eltöltenie azzal, hogy figyeli és várja ezt az eredményt, és örömmel néz az elé, hogy meglásson egy ilyen eredményt. Ez a figyelés és várakozás felelősség, teher, és természetesen bizonyos mértékű fájdalom is a megtestesült Isten számára. Ezek mind az Ő szolgálatának felelősségi körébe tartozó dolgok, benne vannak a munka e szakaszának hatáskörében, és részei a munka e szakaszának. Neki először is türelmesnek kell lennie és el kell viselnie a magányosságot is, majd figyelnie és várnia kell. Ezen aspektusok egyike sem hagyható el. Ez a három aspektus mind mérhetetlenül fájdalmas a megtestesült Isten számára; egyiktől sem tud megszabadulni, senki sem tapasztalhatja meg a fájdalmat Őérte, és nincs jó módszer arra, hogy megszüntesse ezeket vagy megszabaduljon tőlük. Ez a legfájdalmasabb dolog Isten számára. Ezért az, hogy a megtestesült Isten milyen szenvedést visel el a mindennapi életében, mennyire áldozza fel Magát és mekkora árat fizet, mind nem nagy ügy, mivel függetlenül attól, hogy ebből a külsődleges szenvedésből mennyit visel el, az nem oldhatja fel azt a fájdalmat, amelyet a megtestesült Isten érez azért, mert elviseli az emberiség romlottságának és lázadó mivoltának különféle formáit, és a megtestesült testet sem tudja megszabadítani a magányosságtól, és természetesen még kevésbé tudja helyettesíteni azt az eredményt, amelyet a megtestesült Isten vagy Maga Isten vár el. Ez a három dolog azoknak a felelősségeknek a részét képezi, amelyeknek a megtestesült Isten eleget tesz azáltal, hogy az emberek közé jön, hogy elvégezze a munka végső szakaszát, és ezek olyan objektív tényt képeznek, amellyel szembe kell néznie. Attól az időtől kezdve, hogy hivatalosan elkezdtem végezni a szolgálatomat, mostanáig, több, mint harminc éven át, állandóan ilyen állapotban éltem. Lehetséges, hogy ha tíz évvel ezelőtt mondtam volna nektek, hogy ez része annak a szenvedésnek, amelyet a megtestesült Isten elvisel, nem értettétek volna meg, és nem éreztetek volna semmit és ezt kérdeztétek volna: „Hogy számít az szenvedésnek? Oly magas státuszod van; biztosan jókat eszel, szép dolgokat élvezel és semmiben sem szenvedsz hiányt. Emellett sok ember követ Téged és dolgozik szorgalmasan Neked. Milyen szenvedést viselsz Te el? Ez szenvedésnek számít?” Most azonban talán képesek vagytok megérteni egy keveset. Ha akkoriban elmondtam volna, hogy azon időszak alatt, amelyben munkálkodtam, nem volt otthonom, ahová hazatérjek, és nem volt hová lehajtanom a fejem, nem ettem jókat, szegényesen öltözködtem és szegényes körülményekkel bíró környezetekben éltem, sőt még barlangban is laktam, hogy elkerüljem a KKP hajtóvadászatait – ha ezeket a dolgokat elmondtam volna, hajlandóak lettetek volna meghallgatni, és képesek lettetek volna megérteni. Én azonban soha nem mondtam el ezeket a dolgokat; ezek semmiféle szenvedést nem jelentenek Számomra. Az igazi szenvedés a szívemben lévő szenvedés. Amiről ma beszéltem nektek, az az igazi szenvedés, amelyet a megtestesült Isten elvisel. Abban a reményben mondom ezeket a dolgokat, hogy megismerjetek egy tényt: az, hogy a megtestesült Isten eljön az emberek közé, hogy munkát végezzen, azt is megköveteli Tőle, hogy árat fizessen, azt is megköveteli Tőle, hogy türelmes legyen, és azt is megköveteli Tőle, hogy ténylegesen megtapasztalja mindezt a fájdalmat. Mivel végeznie kell a szolgálatát, szembe kell néznie azzal a szenvedéssel, amelyet Neki kell elviselnie, és Neki kell elbírnia. Ez az a szenvedés, amelyet személyesen Neki kell elbírnia azért, hogy elvégezze a munkát, bevégezze Isten irányítási tervét és teljesítse Isten megbízatását. Az ok, amiért soha nem tanúskodom ezekről a dolgokról, és nincs szükségem arra, hogy ti tanúskodjatok róluk, arra pedig még kevésbé van szükségem, hogy terjesszétek őket, és persze, még inkább, amiért nem akarom learatni a babérokat előttetek, és nincs szükségem arra, hogy mélyen hálásak legyetek Nekem az, hogy már az is elég nehéz feladat, hogy a megtestesült Isten eljön az emberek közé, hogy munkálkodjon. Ez az Ő munkája, és az Ő felelőssége is; el kell viselnie, valamint figyelnie és várnia kell. Csupán azért mondom el nektek ezeket a dolgokat, hogy ismertessem veletek a megtestesült Isten hozzáállását ahhoz, ahogyan ezeket a nehézségeket kezeli, és elmondjam nektek a helytálló gondolatokat és nézeteket, hogy tudjátok, miként kezeljétek a szenvedést; nem arra szolgál, hogy alaposabban méltányoljátok azt, hogy mi a szenvedés, és milyen szenvedést viselt el a megtestesült Isten. Nem érzem Magam megbántva azáltal, hogy szenvedést viselek el, és úgy sem érzem, hogy ennek a szenvedésnek az elviselése azt jelenti, hogy annyira keményen dolgoztam, és annyira nagy hozzájárulásokat tettem. Nem önigazolást keresek előttetek, és még kevésbé próbálok kiszedni belőletek valamit, amit tőkeként használhatnék. Azért viselem el azt a szenvedést, amelyet el kell viselnem, mert felelősséggel tartozom irántatok. Persze az Általam végzett szolgálatot illetően Istennek kell elszámolnom. Nincs arra szükség, hogy tőletek várjak elismerést vagy jó véleményt. Vagyis egyértelműen fogalmazva nem vehetitek át az Én helyemet ennek a valódi szenvedésnek az elviselésében, és nem is tud megszabadítani tőle egyikőtök sem. Az egyetlen dolog, amit tehettek, az egyetlen módja, hogy együttműködjetek, és az egyetlen dolog, ami valamelyest könnyíthet az Általam elviselt szenvedésen az, ha belépést nyertek az igazságba, megtanultok engedelmesnek lenni, Jóbéhoz hasonló tanúságotok és Péteréhez hasonló tapasztalatotok van; az, ha jótetteitek vannak, odaadóak vagytok a kötelességeitek végzésében, alávetitek magatokat Istennek, valamint szeretitek az igazságot és törekedtek az igazságra; és ha minden általatok írt tapasztalati tanúságtételről szóló cikk tartalmaz valamennyi valódi tapasztalatot és megértést az igazsággal kapcsolatosan, és eredményeket ér el az Istennek való alávetés terén. Nekem személyesen ezek a nyereségeitek jelentik a legnagyszerűbb viszonzást és a legnagyobb vigaszt; nincsenek más plusz követelményeim veletek szemben.

Nem véletlen, hogy a megtestesült Isten elviseli ezt a szenvedést. Gyakorlatiasan szólva, amit Isten üdvözít, az a romlott emberiség, a romlott emberiség romlottsága pedig egyfajta fájdalom Isten számára. Azzal, hogy együtt él, dolga van és érintkezik a romlott emberekkel, miközben üdvözíti is a romlott embereket és elvárásai vannak velük szemben, elkerülhetetlen, hogy szenvedjen, és elkerülhetetlen, hogy árat fizessen. Ez az ár nem oly egyszerű, mint még néhány szó kimondása. Mit áldoz Isten azért, hogy üdvözítse az emberiséget? Az energiáját, a szíve vérét és az életét. Isten Lelke az Ő szíve vérét áldozza a munka elvégzéséért; hasonlóképp a megtestesült Isten is az Ő szíve vérét és az energiáját áldozza az ember üdvösségéért cserébe – az Ő esetében is ez a helyzet. Attól kezdve, hogy Isten megteremtette az emberiséget és az emberek megszülettek, Isten kapcsolatba kerül velük és érintkezik velük, és munkálkodik az emberen. Isten valójában mindvégig kimondhatatlan mennyiséget áldozott a szíve véréből az emberre, és kimondhatatlan mennyiségű munkát végzett az emberen. Isten azonban soha nem említette az emberiségnek, hogy mennyit szenvedett, vagy mekkora árat fizetett. Csak általánoságban mondja el, hogy a szíve vérét áldozta, az életével fizette meg az árat, hogy ellássa az embert, és az embernek adományozta az igazságot, hogy az életéül szolgáljon. Isten azonban soha nem mondta, hogy milyen szenvedést viselt el, milyen rágalmazást és sértéseket szenvedett el, mennyi fáradtságot viselt el, mekkora árat fizetett, vagy mennyi fáradozást áldozott – soha nem említette ezeket a dolgokat. Megvan az oka annak, hogy nem említette ezeket a dolgokat. Ha nem mondom el nektek, soha nem fogjátok tudni. Az az oka, hogy miközben az emberen munkálkodott, Isten soha nem igyekezett azon, hogy bármit is nyerjen tőle; Ő egyszerűen hajlandó ilyen önzetlenül ellátni az embert és ilyen önzetlenül odaszánni Magát az embernek. Ha emberi nyelven kellene elmondanunk, hogy mit igyekszik nyerni azáltal, hogy így cselekszik, amin Ő igyekszik, az az, hogy az emberek a helyes úton járjanak és hogy az emberek képesek legyenek jól élni – képesek legyenek rendesen élni és megélni az emberi hasonlatosságot, és képesek legyenek az Isten által az embernek tanított út szerint élni; hogy a Sátán többé ne pusztítsa, rontsa meg és vezesse félre őket; és hogy képesek legyenek igazán alávetni magukat Istennek. Ez megnyugvást hozna Istennek. Ha Isten bármit is keres, az a lelki nyugalom – az, hogy az ember képes legyen rendesen élni és rendesen viselkedni Isten szavai szerint, hogy az ár, amelyet Isten megfizetett, és a munka, amelyet elvégzett, ne legyen hiábavaló, és hogy lásson eredményeket az emberben. Bármennyit is szenvedett Isten, bármekkora árat fizetett is, bármennyi éven át várt is és bármennyi éven át tanúsított is türelmet az emberrel szemben – Isten teljességgel hajlandó volt mindezt megtenni. Azért, hogy ezt a lelki nyugalmat elérje, Isten hajlandó ekkora árat fizetni az emberért. Isten Maga soha nem bánta meg, bármennyit is szenvedett; emberi nyelven szólva soha nem voltak kétségei ezzel kapcsolatban. A legegyszerűbben fogalmazva, a számotokra legjobban érthető szavakkal, Isten azért csinálja ezt, hogy véget vessen ebbéli aggodalmának; ez Isten kívánsága. Isten megteremtette az embert, és az a kívánsága, hogy megnyerjen egy olyan teremtett emberiséget, amely képes oly módon élni, túlélni és irányítani minden dolgot, ahogyan Ő tanítja neki, úgy, hogy nincs többé kitéve a Sátán rontásának és többé nem pusztítja magát. Isten ilyen emberek csoportját kívánja megnyerni. Így Isten útjára indította és elkezdte végezni a munkáját, és mindmáig kitartott mellette; ez az emberek iránt érzett aggodalma nem változott, és ez a cél nem változott. Függetlenül attól, hogy mennyit szenved vagy mekkora árat fizet, Isten végig így munkálkodott. Miközben így munkálkodik, Isten valójában sokat szenvedett és bőséges árat fizetett, de soha nem próbálta igazolni magát az embereknek, soha nem magyarázta el ezeket a dolgokat az emberiségnek, és soha nem említette ezeket a dolgokat; ez közvetlenül Isten lényegéhez kapcsolódik. Függetlenül attól, hogy Isten milyen nagy dolgokat tesz, mennyi munkát végez az emberiségen, mekkora árat fizet vagy mennyire látja el az embereket – vagyis függetlenül attól, hogy mennyit ruház rá Isten az emberekre vagy mennyit adományoz nekik – Ő soha nem érezte úgy, hogy ez egyfajta érdem, és nincs szüksége arra sem, hogy az emberiség mély hálát érezzen Iránta. Viszont a bármely korszakban élt emberek gondolataiból és nézeteiből kiindulva, függetlenül attól, hogy valaki mekkora árat fizet, és függetlenül attól, hogy mit csinál, biztos, hogy mindig profitálni akar belőle valamit, és biztos, hogy mindig van a saját érdekét szolgáló valamilyen elképzelése. Istennek azonban soha nem voltak ilyen gondolatai; csak Isten az, aki igazán önzetlen. Mit jelent az önzetlenség? A legegyszerűbb magyarázat szerint azt jelenti, hogy az ember soha nem gondol magára. Gondoljatok bele, hogyan nevelik az emberek a gyerekeket és kísérik el őket a felnőttkorig – a szülők oly sok pénzt költenek a gyermekeikre és oly bőséges árat fizetnek értük, azzal a céllal, hogy képessé tegyék a gyermekeiket arra, hogy nagy sikert érjenek el és öregbítsék a család hírnevét, ami lehetővé teszi a szülők számára, hogy a jövőben a gyermekeik dicsőségében sütkérezzenek. Istent nem foglalkoztatják ilyen elgondolások. Minden megmozdulása és cselekedete, minden gondolata és elgondolása, az ár, amelyet az emberekért fizet, és minden, amit rájuk ruház, nem csupán a legbecsesebb, hanem teljesen mentes mindenféle rájuk vonatkozó tervtől. Csupán önzetlen odaadás és önzetlen ellátás, folyamatosan ily módon biztosítva. Ez igazi önzetlenség. Ezt mind Isten csinálja. Isten soha semmilyen elismerést nem követel meg az emberektől. Nem számít, mennyi félreértésnek és panasznak van kitéve az emberek részéről, vagy hogy mennyi sérelmet visel el az emberiség körében, soha nem próbál önigazolást keresni vagy védekezni. Mindenben teljesen készséges, amit az emberiségért tesz, nem panaszkodik róla, és megbánást sem érez, és soha nem érezte úgy, hogy ez valami plusz dolog. Vagyis Isten önzetlenségében nincs semmi azokból az ügyletjellegű nézőpontokból, amelyekkel az emberek rendelkeznek, és nincs semmi az alkudozásra irányuló emberi vágyból. Ha tudod gyakorolni az igazságot, végül képes leszel a túlélésre. Az, hogy Isten ingyen ad neked némi kegyelmet, Számára semmiség. Hagyja, hogy túlélj, folyamatosan tovább élj és boldogságban élj, minden dolog körében élve, amit Isten ráruházott az emberiségre. Bármennyi áldást élvezel is, Isten nem érez féltékenységet, és nem próbál versengeni veled értük. Amennyiben képes vagy megismerni a Teremtő vezényléseit és elrendezéseit, képes vagy alávetni magad a Teremtő vezényléseinek és elrendezéseinek, és úgy élsz, ahogyan azt a Teremtő megköveteli, az elegendő. Isten nem kér arra, hogy állandóan mély hálát érezz Iránta, és nincs szüksége a hódolatodra. Isten soha senkit nem kért arra, hogy állítson szentélyt Neki, és mindennap égessen el három füstölőpálcát. Isten nem élvezi ezeket a dolgokat. Tudod, amikor Jób meglátta Isten hátát, vajon volt Istennek bármilyen követelése vele szemben? (Nem.) Isten csak megadta neki a legnagyobb jutalmat – engedte, hogy meglássa Isten hátát –, ami növelte az Istenbe vetett hitét. Ez volt Isten jutalma a számára. Azután Isten távozott, remélve, hogy boldogságban élhet, a Teremtő által teremtett összes dolog körében élhet, és a Teremtő szuverenitása alatt élhet. Isten számára ez volt a legnagyszerűbb viszonzás. Az, hogy Jób képes volt félni Istent és kerülni a rosszat, valódi imádat volt a Teremtő számára, és a legnagyszerűbb viszonzás is egyben. Tudod, az, amit Isten megkövetel az emberiségtől, az emberek javát is szolgálja. Valójában végső soron az emberek azok, akik a legtöbb örömöt nyerik, és akiknek megadatik, hogy boldogságban éljenek. Nehéz terheket ró Isten az emberekre? Isten emberekkel szemben támasztott követelményei nem magasak. Ha azonban megnézzük az Ő követelményeit, láthatjuk, hogy Isten valóban önzetlen; folyamatosan odaszánja Magát, és ingyen teszi ezt. Függetlenül attól, hogy mekkora árat fizet vagy mennyit szenved, Isten teljesen egyedül bírja el ezt, és nem próbálja Önmagát igazolni a romlott emberiségnek. Mondjátok meg Nekem, a Sátánban megvannak ezek a tulajdonságok? (Nincsenek.) A Sátán egyetlen olyan dolognak sincs a birtokában, aminek Isten a birtokában van – még a legkisebb aspektusával sem rendelkezik annak, amit Isten birtokol és ami Isten, amit az emberek a legkevésbé figyelemre méltónak tartanak – és az emberek sincsenek birtokában ezen dolgok egyikének sem. Az, amit Isten birtokol és ami Isten, mind pozitív, mind gyönyörű és mind magasztos; a legtisztább és a legszentebb. Isten lényege, Isten lelkülete, valamint az, amit Isten birtokol és ami Isten, hibátlannak és makulátlannak nevezhető. Mivel makulátlanok, szentnek hívják őket, igaz? (Igen.) A különféle alapelvek, amelyek szerint Isten minden dolgot kezel, beleértve azt, ahogyan az emberiséggel bánik, teljességgel az igazságon alapulnak; ez minden közül a legigazságosabb. Látod, bármilyen aspektusból is nézed, Isten lelkületlényege méltó az emberiség dicséretére. Mégis, jóllehet Isten oly sokat szenvedett, semmit sem követelt az emberiségtől. Soha nem kérte a következőt az emberektől: „Mindennap vígan kell énekelnetek és táncolnotok, Engem dicsérve. Dicsérjétek az Én nevemet minden egyes napon. Minden alkalommal, amikor összegyűltök vagy műsorokat készítetek, együtt kell dicsérnetek az Én nevemet.” Megkövetelte Isten az emberektől, hogy ezt tegyék? (Nem, soha.) Függetlenül attól, hogy Isten mennyit szenved, mennyi munkát végez vagy mennyi mindent ruház rá az emberiségre, soha nem követelte meg az emberektől, hogy mélyen hálásak legyenek Neki, vagy hogy oly módon hódoljanak Neki, ahogyan a nem hívők teszik a bálványokkal. Isten soha nem tett ilyesmiket. Soha egyetlen szót sem mondott, illetve egyetlen dolgot sem tett az emberiség szívében elfoglalt státusza és tekintélye érdekében. Ő soha nem csinálta ezeket a dolgokat. Isten Lelke nem csinál ilyen dolgokat. Soha nem ejtett ki ilyesmiket, illetve nem hagyott ilyen üzeneteket az emberiségnek. Nos, a megtestesült Isten tett valaha ilyesmiket vagy mondott ilyen szavakat? (Nem.) Mindezen évek során, amíg az emberek körében munkálkodott és szenvedett, folyamatosan ellátta az embereket az igazsággal és élettel, valamint támogatta és vezérelte az embereket, hogy a helyes úton járjanak. Csak azt reméli, hogy az emberek képesek törekedni az igazságra és túlélni. Ezenkívül van-e bármilyen plusz követelménye veletek szemben? (Nincs.) Nincsenek plusz követelményei veletek szemben.

Természetét tekintve a megtestesült Isten által elviselt szenvedés valójában más, mint az a fajta szenvedés, amelyről az emberek beszélnek. Pozitív értelemben az emberek teljes egészében annak érdekében viselik el a szenvedésüket, hogy levessék a romlott lelkületeiket, hogy elérjék az üdvösséget. Negatív értelemben kizárólag azért viselik el, mert romlott lelkületeik vannak, és mert ítéletet és fenyítést kapnak azért, mert gonoszságot tesznek és ellenállnak Istennek. Ennek fényében az emberek szenvedése szükséges és elkerülhetetlen. A megtestesült Isten azonban azért viseli el a szenvedését, hogy a munkáját végezze, hogy ellássa az embereket az igazsággal, és hogy azok megszabadulhassanak a Sátán rontásától és kínzásától, és rálépjenek az üdvösség útjára. Istennek hosszú távon el kell viselnie ezeket a nehézségeket – ez is része az Ő munkájának. Ezek a nehézségek olyasmik, amiket Neki kell elbírnia és Neki kell felvállalnia. Mivel a megtestesült Isten végzi az Ő munkáját és végzi az Ő szolgálatát, és a szenvedés része ennek a munkának, Istennek nincs szüksége arra, hogy az emberek mélyen hálásak legyenek Neki ennek a szenvedésnek az elviseléséért, és nincs szüksége arra sem, hogy az emberek információkat terjesszenek az Ő szenvedéséről, és még kevésbé van szüksége arra, hogy az emberek tudjanak róla. Ha meg akarod ismerni Istent, azáltal kell megismerned, hogy megismered Isten lényegét, megismered Isten gondolatait és nézeteit minden dolog és esemény kezelésének módjára vonatkozóan, és megismered Isten alapelveit a különféle emberek, események és dolgok kezelésére vonatkozóan. A legjobb és legmegfelelőbb megközelítés az, ha így ismered meg Őt. Ami Isten szenvedésének megismerését illeti, azt kihagyhatod; ezt az aspektust nem szükséges ismerned. Még ha tényleg ismernéd is, akkor sem tudnál együttérezni Istennel, nem tudnál tekintettel lenni Rá, és nem tudnál az Ő helyébe lépni az elviselésében. Erről tehát nem szükséges beszélni. Ha tudjátok, hogy a szenvedés elviselése a megtestesült Isten munkájának része, és olyan folyamat, amelyet elkerülhetetlenül megtapasztal azzal, hogy az emberek közé jön, ha ezt értitek, az elegendő. Nem kell nagy felhajtást csinálni körülötte, és arra sincs semmi szükség, hogy bármit törlesszetek. Ha törekedtek az igazságra, egy napon megérthetitek, ha azonban nem olyan ember vagy, aki az igazságra törekszik, akkor eljuthatsz a legvégéig, és akkor sem leszel képes érteni.

Lényegében befejeztük a beszélgetést a szenvedés témájáról. Ha értitek a megtestesült Isten hozzáállását a szenvedéshez, illetve ha értitek, hogy milyen szenvedést visel el, akkor mit akartok majd csinálni? A legjobb dolog az, ha képesek vagytok gyakorolni az igazságot, odaadóak vagytok, megfelelő színvonalú teremtett lények vagytok, és engeditek, hogy teljesüljön Isten kívánsága. Isten számára ez a legnagyszerűbb viszonzás. Ha ezt teszed, Isten emlékezni fog rá. A legnagyszerűbb viszonzás Isten számára az, ha képesek vagytok törekedni az igazság gyakorlására, és végül képesek vagytok elérni az üdvösséget, nem engedve, hogy Isten terve füstbe menjen, nem engedve, hogy Isten szavai semmivé váljanak, engedve, hogy Isten szavai megvalósuljanak bennetek, és engedve, hogy Isten szavai az életetekké váljanak. Egy napon, amikor már túléltetek és az új emberiség tagjaivá váltatok, képesek vagytok minden dolog mestereivé válni, és boldogságban éltek, valamint kielégítettétek Isten kezdeti vágyát az emberiség megteremtésének vonatkozásában, Isten számára az lesz a legnagyszerűbb viszonzás. Azon a napon, amikor eléritek az üdvösséget, és ti lesztek azok, akik túléltek, megvalósítjátok majd Isten arra vonatkozó kívánságát, hogy új emberiséget teremtsen. Isten addigra megnyeri majd az emberek egy csoportját a földön, akik képesek imádni Istent, valamint képesek félni Istent és kerülni a rosszat – Isten e kívánsága teljesülni fog. Amikor Isten kívánsága teljesül, talán azon a napon Isten majd azt mondja, hogy segítettél Neki a kívánsága teljesítésében, és segítettél Neki lezárni a szenvedése időszakát. Isten számára ez a legnagyszerűbb viszonzás. Amikor Isten kívánsága teljesül, Isten nem áldoz többé semmit az emberiségért; az elvárásai megvalósultak. Istennek nem kell többé munkálkodnia. Látni fogja az eredményeket és el fogja érni az eredményeket, a munkája befejeződik, tud majd pihenni, és nem lesz több aggodalma az emberiséget illetően. Ez azt fogja jelenteni, hogy – annak révén, hogy az igazságra törekedve elérted az üdvösséget – segítettél Istennek megszabadulni az Általa érzett nehézségtől és az Ő nehézségei körének hatezer évétől. Isten meg fogja köszönni neked. Ez azért van, mert addigra már oly hosszú lesz a várakozás, Isten azonban szerencsére végre látni fogja az eredményeket, teljesül a kívánsága, és megnyer egy új emberiséget – örvendezned kell Isten miatt. Ha valóban olyan a szíved, amely tekintettel van Istenre, ha valóban meg akarod érteni Isten szívét és tekintettel akarsz lenni rá, és törleszteni akarsz Istennek, akkor engedelmesnek és alávetettnek kell lenned, az üdvösség útját kell járnod, Isten félésének és a rossz kerülésének útját kell járnod, és olyan embernek kell lenned, aki képes imádni Istent. Isten számára ez a legnagyszerűbb viszonzás. Természetesen ez az egyetlen módja annak is, hogy Isten megvigasztalódhasson és Isten kívánsága teljesüljön, lehetővé téve Számára, hogy elengedje az emberekkel kapcsolatos minden aggodalmát és elvárását. Természetesen ez a legjobb módja annak, is, hogy segíts Istennek kiszabadulni a nehézségek köréből, ami az Ő hatezer éves várakozása. Isten szemében ez a legnagyszerűbb viszonzás Számára; ez a legjobb ajándék, amelyet Istennek felajánlhatsz. Isten elfogadja és megkapja ezt az ajándékot, és ez becsesebb bármennyi tizednél, amelyet felajánlanál.

Rendben van, ha itt befejezzük a beszélgetést erről a témáról? (Igen.) Akkor mára hadd fejezzük be itt a beszélgetésünket. Viszlát!

2024. November 23.