Az egész irányítási tervem, a hatezer éves irányítási terv három szakaszból, vagyis három korszakból áll: a Törvény Kora a kezdetben; a Kegyelem Kora (amely egyben a Megváltás kora is); és a Királyság Kora az utolsó időkben. A munkám tartalma ebben a három korszakban az egyes korszakok természetétől függően változik, de ez a munka mindegyik szakaszban összhangban van az ember szükségleteivel – pontosabban, a Sátán cselvetéseitől függően alakul, amiket az ellene vívott háborúmban alkalmaz. Munkám célja a Sátán legyőzése, bölcsességem és mindenhatóságom nyilvánvalóvá tétele, a Sátán valamennyi trükkjének leleplezése, és ezzel a teljes emberi faj megmentése, amely a Sátán hatalma alatt él. Munkám célja, hogy megnyilvánuljon bölcsességem és mindenhatóságom, és feltáruljon a Sátán elviselhetetlen alantassága. Sőt, munkám célja még ennél is több: hogy lehetővé tegyem, hogy a teremtett lények különbséget tudjanak tenni jó és gonosz között; hogy tisztában legyenek azzal, hogy Én vagyok mindenek Legfőbb Ura; hogy világosan lássák, hogy a Sátán, az elfajzott, a gonosz, az emberiség ellensége; és hogy lehetővé tegyem számukra, hogy teljes bizonyossággal tudják megkülönböztetni a jót és a gonoszt, az igazságot és a hamisságot, a szentséget és a tisztátalanságot, valamint a nagyszerűt és az alantast. Így a tudatlan emberiség képes lesz tanúskodni Mellettem, hogy nem Én rontom meg az emberiséget, hogy csakis Én – a Teremtő – menthetem meg az emberiséget, és csakis Én adhatom meg az embereknek azokat a dolgokat, amelyekben örömüket lelhetik; és meg fogják tudni, hogy Én vagyok a mindenség Legfőbb Ura, a Sátán pedig csak egy az Általam teremtett lények közül, aki később elárult Engem. Hatezer éves irányítási tervem három szakaszból áll. Így dolgozom, hogy elérjem azt a hatást, amely által a teremtett lények tanúbizonyságot tudnak tenni Rólam, és képesek megérteni szándékaimat, és megtudni, hogy Én vagyok az igazság. Így a hatezer éves irányítási tervem korai szakaszában, a törvény munkáját végeztem, amely az a munka volt, amelyben Jahve vezette a népet. A második szakasz vezette be a Kegyelem korának munkáját Júdea falvaiban. A Kegyelem korának minden munkáját Jézus képviseli. Ő testet öltött, a keresztre szegezték, és a Kegyelem Korát is Ő kezdte meg. Azért feszítették keresztre, hogy elvégezze a megváltás munkáját, hogy véget vessen a Törvény Korának és megkezdje a Kegyelem Korát; így „Legfőbb Parancsnoknak”, a „bűnért való áldozatnak” és a „Megváltónak” hívták Őt. Ennek eredményeként Jézus munkája tartalmában eltért Jahve munkájától, habár alapelvüket tekintve egyformák voltak. Jahve kezdte meg a Törvény Korát, fektette le az alapot – a kiindulási pontot – Isten földi munkájához, és adta a törvényeket és parancsolatokat. A munkának ezt a két részét végezte el, és ezek képviselik a Törvény Korát. Jézus munkája a Kegyelem Korában nem a törvények meghozása volt, hanem a betöltésük, elhozva ezzel a Kegyelem Korát, és lezárva a Törvény Korát, amely kétezer évig tartott. Úttörő volt, aki azért jött, hogy megkezdje a Kegyelem Korát, tevékenységének fő része mégis a megváltás volt. Ekképpen az Ő munkája is kettős volt: egy új kor megnyitása, és a megváltás munkájának beteljesítése az Ő keresztrefeszítése által, ami után távozott. És ekkor fejeződött be a Törvény Kora, és kezdődött meg a Kegyelem Kora.

Jézus munkássága összhangban volt az emberek korabeli szükségleteivel. Az ő feladata az volt, hogy megváltsa az emberiséget, hogy megbocsássa a bűneiket, így természete teljes mértékben az alázat, a türelem, a szeretet, a jámborság, a tűrés, az irgalom és a szerető kedvesség volt. Bőséges kegyelmet és áldást hozott az emberiségnek, és mindazt, amit az emberek élvezni tudtak, megadta nekik, hogy örömüket leljék benne: békét és boldogságot, az Ő türelmét és szeretetét, irgalmát és szerető kedvességét. A rengeteg örömforrás, amellyel abban az időben az emberek találkoztak – a béke és a biztonság érzete a szívükben, a megnyugvás érzése a szellemükben és Jézustól, a Megváltótól való függésük – mind a korszak következménye volt, amelyben éltek. A Kegyelem Korára az embert már megrontotta a Sátán, így a teljes emberiség megváltása művének beteljesítéséhez a kegyelem bőségére, végtelen béketűrésre és türelemre volt szükség; és még ennél is többre: egy áldozatra, amely elegendő az emberiség bűneinek jóvátételéhez, hogy az hatásos legyen. Amit az emberiség a Kegyelem Korában látott, csupán az Én engesztelő áldozatom volt az emberiség bűneiért: Jézus. Csak annyit tudtak, hogy Isten lehet irgalmas és türelmes, és csak Jézus kegyelmességét és szerető kedvességét látták. Mindez azért volt így, mert a Kegyelem Korában születtek. És így, mielőtt elnyerhették volna a megváltásukat, élvezniük kellett a sokféle kegyelmet, amelyet Jézus adományozott nekik, hogy a javukra szolgáljon. Ily módon bűnbocsánatot nyerhettek azáltal, hogy kegyelmet élveztek, és Jézus türelmének élvezetén keresztül esélyük nyílt a megváltásra is. Csak Jézus elnézése és türelme révén nyerték el a jogot a megbocsátáshoz, és hogy élvezhessék a Jézus által adományozott kegyelem bőségét. Épp, ahogy Jézus mondta: Nem az igazakat, hanem a bűnösöket jöttem megváltani, hogy a bűnösöknek lehetővé tegyem bűneik bocsánatát. Ha Jézus az ítélet, átkok és az emberi vétkekkel szembeni türelmetlenség természetével érkezett volna, amikor testté lett, az embernek soha nem lett volna esélye a megváltásra, és örökké bűnös maradt volna. Ha ez így lett volna, a hatezer éves irányítási terv véget ért volna a Törvény Korában, és a Törvény Kora még hatezer évig tartott volna. Az ember bűnei még számosabbaká és még súlyosabbaká váltak volna, az emberiség teremtése pedig hiábavaló lett volna. Az emberek csak a törvény alatt lettek volna képesek szolgálni Jahvét, a bűneik viszont meghaladták volna az első teremtett emberek bűneit. Minél inkább szerette Jézus az emberiséget, megbocsátva bűneiket, és elegendő irgalmat és szerető kedvességet hozva számukra, az emberiség annál jogosultabb lett volna a Jézus által való megváltásra és arra, hogy elveszett bárányoknak nevezzék, akiket Jézus nagy áron vásárolt vissza. A Sátán nem tudott beavatkozni ebbe a munkába, mert Jézus úgy bánt a követőivel, ahogy egy szerető anya bánik a kebelén lévő csecsemővel. Nem táplált haragot vagy megvetést irántuk, hanem tele volt vigasztalással; sosem dühöngött a köreikben, hanem olyannyira tűrte a bűneiket és szemet hunyt az ostobaságaik és a tudatlanságuk fölött, hogy az mondta: „Bocsáss meg másoknak még hetvenszer hétszer is.” Így változtatta meg mások szívét az Ő szíve, és csak így nyerhettek bűnbocsánatot az emberek az Ő béketűrése által.

Bár Jézus a megtestesülésében teljesen mentes volt a testi érzésektől, mindig vigasztalta tanítványait, gondoskodott róluk, segített nekik és támogatta őket. Bármennyit is dolgozott, vagy bármennyi szenvedést viselt el, soha nem támasztott túlzott követelményeket az emberekkel szemben, hanem mindig türelmes és elnéző volt a bűneikkel szemben, olyannyira, hogy a Kegyelem Korának népe előszeretettel nevezte Őt „a szeretetreméltó Megváltó Jézusnak”. Az akkori embereknek – minden embernek – Jézus maga az irgalmasság és a szeretet volt. Soha nem emlékezett az emberek vétkeire, és a velük való bánásmódja soha nem a vétkeiken alapult. Mivel az egy másik kor volt, gyakran bőséges étellel ajándékozta meg az embereket, hogy jóllakhassanak. Minden követőjével kegyelmesen bánt, meggyógyította a betegeket, kiűzte a démonokat, feltámasztotta a halottakat. Annak érdekében, hogy az emberek higgyenek Benne, és lássák, hogy mindazt, amit tett, komolyan és őszintén tette, odáig ment, hogy feltámasztott egy rothadó holttestet, megmutatva nekik, hogy az Ő kezében még a halottak is életre kelhetnek. Ily módon csendben tűrt és végezte közöttük a megváltás munkáját. Még mielőtt a keresztre szegezték, Jézus már Magára vette az emberiség bűneit, és bűnért való áldozattá lett az emberiségért. Még mielőtt megfeszítették volna, Ő már megnyitotta az utat a kereszthez, hogy az emberiséget megváltsa. Végül a keresztre szegezték Őt, feláldozta Magát a kereszt ügyéért, és az emberiségre árasztotta minden irgalmát, szeretetét és szentségét. Az emberiséggel szemben mindig toleráns volt, soha nem volt bosszúálló, megbocsátotta nekik a bűneiket, megtérésre buzdította őket, türelemre, béketűrésre és szeretetre tanította őket, hogy az Ő nyomdokaiba lépjenek és feláldozzák magukat a keresztért. A testvérek iránti szeretete meghaladta a Mária iránti szeretetét. A munka, amelyet végzett, a betegek gyógyítását és a démonok kiűzését tekintette alapelvének, mindezt a megváltása érdekében. Bárhová is ment, mindenkivel, aki Őt követte, kegyelmesen bánt. A szegényeket gazdaggá tette, a bénákat járóképessé, a vakokat látóvá, a süketeket hallóvá. Még a legalantasabbakat, a nincsteleneket, a bűnösöket is meghívta, hogy egy asztalhoz üljenek Vele, soha nem kerülte el őket, hanem mindig türelmes volt, sőt, még azt is mondta: amikor a pásztor száz juh közül egyet elveszít, hátrahagyja a kilencvenkilencet, hogy megkeresse azt az egy elveszett juhot, és amikor megtalálja, nagyon örül. Úgy szerette követőit, mint az anyajuh a bárányait. Bár ostobák és tudatlanok voltak, és bűnösök az Ő szemében, ráadásul a társadalom legszerényebb tagjai, mégis úgy tekintett ezekre a bűnösökre – akiket mások megvetettek –, mint a szeme fényére. Mivel kedvelte őket, az életét áldozta értük, mint ahogy a bárányt feláldozták az oltáron. Úgy járt közöttük, mintha a szolgájuk lenne, hagyta, hogy kihasználják és lemészárolják Őt, feltétel nélkül engedelmeskedvenekik. Követői számára Ő volt a szeretetreméltó Megváltó Jézus, de a farizeusok számára, akik magas piedesztálról oktatták az embereket, nem irgalmasságot és szeretetet, hanem utálatot és ellenszenvet tanúsított. Nem sok munkát végzett a farizeusok között, csak néha kioktatta és megdorgálta őket; nem járt körükben a megváltás munkáját végezve, jeleket és csodákat sem tett. Minden irgalmasságát és szeretetét a követőinek ajándékozta, és e bűnösök érdekében egészen a végsőkig kitartott, amikor is a keresztre szegezték, és minden megaláztatást elszenvedett, amíg teljesen meg nem váltotta az egész emberiséget. Ez volt az Ő munkájának összessége.

Jézus megváltása nélkül az emberiség örökké bűnben élt volna, és a bűn utódaivá, a démonok leszármazottaivá vált volna. Így folytatva, az egész világ a Sátán tartózkodási helyévé, az ő lakóhelyévé vált volna. A megváltás műve azonban megkövetelte, hogy az emberiség iránt irgalmasságot és szeretetet tanúsítson; az emberiség csak ilyen módon kaphatott megbocsátást, és végül így nyerhette el a jogot, hogy Isten által teljessé és Isten által egészen megnyertté legyen. A munka ezen szakasza nélkül a hatezer éves irányítási terv nem tudott volna előrehaladni. Ha Jézust nem feszítették volna keresztre, ha csak betegeket gyógyított volna és démonokat űzött volna, akkor az emberek nem kaphattak volna teljes bűnbocsánatot. Az alatt a három és fél év alatt, amit Jézus a földön munkálkodva töltött, az Ő megváltási munkájának csak a felét végezte el; majd azzal, hogy a keresztre szegezve, a bűnös test hasonlatosságává lett, kiszolgáltatva a gonosznak, befejezte a keresztre feszítés munkáját, és átvette az emberiség rendeltetési helyét. Csak azután váltotta meg az emberiséget, miután átadatott a Sátán kezébe. Harminchárom és fél éven át szenvedett a földön, gúnyolták, rágalmazták és elhagyták, egészen odáig, hogy nem volt hová lehajtania a fejét, nem volt hol megpihennie, és később keresztre feszítették, egész lényével – szent és ártatlan testével – a keresztre szegezték. Mindenféle szenvedést elszenvedett, ami csak létezik. A hatalmon lévők kigúnyolták és megostorozták, a katonák még az arcába is köptek, Ő mégis hallgatott és kitartott a végsőkig, feltétel nélkül alávetve Magát egészen a halálig, amikor is megváltotta az egész emberiséget. Csak ezután engedték, hogy megpihenjen. A munka, amelyet Jézus végzett, csak a Kegyelem Korát képviseli; nem képviseli a Törvény Korát, és nem helyettesíti az utolsó napok munkáját sem. Ez a lényege Jézus munkájának a Kegyelem Korában, a második korszakban, amelyen az emberiség átment – a Megváltás Korában.