Írta: Cynthia, Dél-Korea

Grafikai tervezéssel foglalkoztam a gyülekezetben, és egyszer a csapat vezetője megbízott azzal, hogy hozzak létre egy új típusú képet. Mivel akkoriban nem voltam túl gyakorlott, és nem ismertem a feladat alapelveit vagy alapvető jellemzőit, nem lett túl jó, amivel előálltam, annak ellenére, hogy rengeteg energiát fektettem bele. Többször is átszerkesztettem, mégsem értem el nagy javulást. Ezután azt éreztem, hogy ennek az új stílusnak a tervezése igazán nehéz. Később, amikor a csapat vezetője azt mondta nekem, hogy készítsek még egy hasonló képet, igencsak ellenálltam ennek. Folyamatosan azon gondolkodtam, hogyan adhatnám át a feladatot másvalakinek, és szándékosan még azt is mondtam a csapat vezetője előtt, hogy nem vagyok jó az ilyen jellegű tervezési munkákban. A csapat vezetője megértette, hogy mire gondolok, és nem bízott rám több ilyen munkát. Később a gyülekezetvezető az utolsó percben megkért arra, hogy szerkesszek meg egy képet, és a csapat vezetőjét megbízta azzal, hogy adjon néhány részletes utasítást a számomra. Eléggé sürgős volt, és nekem a kép formáját kellett az eredeti kompozíció alapján a lehető leggyorsabban megszerkesztenem, és a részletgazdagabb részeken kellett javítanom. Ez egyszerűnek hangzott a számomra. Mivel a kép már rendelkezett az alapvető formájával, néhány kisebb módosításnak elégnek kellett lennie. De a csapat vezetője nem volt elégedett az általam elvégzett szerkesztéssel, és tett néhány javaslatot arra, hogyan javítsak rajta. Mindez csak nyűgnek tűnt, és nem akartam megcsinálni. Úgy éreztem, hogy a kép alapvetően rendben van – ha használható, az elég. Tényleg szükség van arra, hogy ennyire részletekbe menően javítsunk rajta? Erre elég sok időt és energiát kellene elpazarolni. Ezért úgy döntöttem, hogy megosztom a gondolataimat. De meglepetésemre a csapat vezetője ezt az üzenetet küldte: „Nem végzed szívvel a kötelességedet, és nem próbálsz jó eredményeket elérni. Mindig megpróbálod megkímélni magadat a fáradozástól, és felületes vagy. Ilyen hozzáállással hogyan végezheted jól a kötelességedet?” Ez a többszörös bírálat igen felkavart, és igazságtalannak éreztem. Tényleg ennyire rossz voltam? Néhány nappal később a gyülekezetvezető megmetszett azért, mert átadom magam a testi kényelemnek és meghátrálok bármitől, ami nehéz. Azt mondta, hogy el akarom kerülni a nehéz dizájnokkal való bajlódást, és nem akarok keményen dolgozni rajtuk, hogy mindig csak tessék-lássék végzem a kötelességemet, és nem lehet rám támaszkodni. Hogy ezt hallottam tőle, igazán érzékenyen érintett. Még egy engem jól ismerő nővér is nyersen azt mondta: „Ha mint tervező nem gondolod át, hogyan készíts jó dizájnokat, akkor milyen kötelességvégzés ez?” Amikor ezt hallottam, olyan volt, mintha hideg vízzel öntöttek volna le, a lelkem mélyéig megrázott. Úgy éreztem, hogy valószínűleg nem végezhetem többé a kötelességemet – hogy mindenki tudja, milyen ember vagyok, így senki sem fog mostantól megbízni bennem.

Azon az estén visszagondoltam mindenre, ami nemrégiben történt, és hogy mások hogyan értékelnek engem. Nagyon zaklatott voltam, és gyűlöltem magamat, hogy mindenkit cserben hagytam. Miért végeztem így a kötelességemet? Egyre csak sírtam. Gyötrődésem során, Isten szavait olvasva erre a részre leltem: „Az emberek kötelességük végzésekor mindig könnyű munkát választanak, olyan munkát, amely nem fárasztó, és amelyhez odakint nem kell dacolniuk az elemekkel. Ez a könnyű munka választása és a nehezek alóli kibújás, és ez a testi kényelmek utáni sóvárgás megnyilvánulása. És még micsoda? (Állandó panaszkodás, ha egy kissé nehéz, egy kissé fárasztó a kötelességük, ha árat kell fizetni érte.) (Az étellel és a ruházattal, valamint a testi gyönyörökkel való elsődleges foglalkozás.) Ezek mind a testi kényelmek utáni sóvárgás megnyilvánulásai. Amikor az ilyen emberek azt látják, hogy túl fáradságos vagy kockázatos egy feladat, valaki más nyakába varrják; ők maguk csak könnyed munkát végeznek, kifogásokat keresnek, mondván, hogy ők gyenge képességűek, híján vannak a munkaképességnek, és nem tudják elvállalni ezt a feladatot – miközben valójában azért tesznek így, mert a testi kényelmek után sóvárognak. [...] Kötelesség végzése közben is folyton nehézségekre panaszkodnak és nem akarnak semennyi erőfeszítést tenni, és amint van némi szünet, mindjárt megpihennek, üres fecsegésbe fognak vagy szabadidős és szórakoztató tevékenységekbe kezdenek. Amikor pedig felgyorsul a munka, és megzavarja az életük ritmusát és megszokásait, boldogtalanok és elégedetlenek miatta. Zúgolódnak és panaszkodnak, és felületessé válnak a kötelességeik végzésében. Ez a testi kényelmek után való sóvárgás, nem igaz? [...] Alkalmasak-e kötelességvégzésre azok, akik elmerülnek a testi kényelmekben? Amint valaki felhozza a kötelességük végzésének témáját, vagy az ár megfizetéséről és nehézségek elszenvedéséről beszél, egyre csak csóválják a fejüket. Túl sok nehézségük van, tele vannak panasszal, és tele vannak negativitással. Az ilyen emberek hasztalanok, nem alkalmasak a kötelességeik végzésére, és ki kellene vetni őket” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (2.)). Isten szavaiból megértettem, hogy a kötelességvégzés során kizárólag az egyszerű, könnyű feladatokat választani, és a komplikáltabb és nehezebb dolgokat mindig másokra hagyni nem az észről és a képességről szól. Amiről szól, az a kényelemben való elmerülés, és hogy valaki nem hajlandó megfizetni az árat. Visszatekintve, amikor a csapat vezetője megbízott egy új típusú dizájn kidolgozásával, azt éreztem, hogy az azért nehéz, mert éppen csak elkezdtem tanulni. Szenvednem kellett, meg kellett fizetnem az árat, alaposan át kellett gondolnom, és többször felül kellett vizsgálnom, hogy jó munkát végezhessek. Mivel nem akartam ezzel bajlódni, visszakoztam, és kifogást találtam, hogy átadhassam másnak. Csak olyan munkát akartam, ami egyszerű és könnyű. Amikor a gyülekezetvezető megkért arra, hogy szerkesszek át egy képet, a csapat vezetője részletes utasításokat adott, azt remélve, hogy képes leszek jobb munkát végezni. Noha beleegyeztem, azt gondoltam, hogy csak bajlódnom kellene vele, így nem igazán gondolkodtam rajta, és nem tettem igazi erőfeszítéseket, csak megpróbáltam megkönnyíteni magamnak a munkát. Megértettem, hogy akármiről legyen is szó, vonakodtam bármi olyat csinálni, ami túl sok gondolkodást vagy erőfeszítést követelt. Gondolataimat csak a test töltötte ki. Isten szavaiban ez állt: „Az ilyen emberek hasztalanok, nem alkalmasak a kötelességeik végzésére, és ki kellene vetni őket.” Ez kissé megijesztett. A kötelességem végzése közben mindig a testre figyeltem és belemerültem a kényelembe, és egyáltalán nem voltam hajlandó szenvedni és megfizetni az árat. Csak arra gondoltam, hogy megkíméljem magamat a fáradozástól, és ne terheljem meg a szívemet vagy az elmémet. Nem volt őszinteség vagy hűség abban, ahogyan a kötelességemet végeztem. Azt gondoltam, hogy elég, ha csak valahogy letudom és elvégzem a feladataimat. Nem játszottam pozitív szerepet. Sőt mi több, hatással voltam a munka haladására. Ha változtatás nélkül továbbra is mindent ugyanúgy csináltam volna, Isten előbb vagy utóbb kirekesztett volna.

Az egyik nap tovább olvastam Isten szavait: „Egyesek következetesen végzik a kötelességeiket, és úgy tűnik, nincsenek nagyobb problémáik – nem követnek el nyilvánvaló gonosz tetteket, nem okoznak akadályozásokat vagy zavarásokat, nem az antikrisztusok útján járnak, és nincsenek nagyobb hibák vagy alapelvekkel kapcsolatos problémák a kötelességeik végzése során. És mégis, alig néhány év elteltével anélkül lepleződnek le, hogy észrevennék: egyáltalán nem fogadják el az igazságot, és ők álhívők. Mi folyik itt? Az emberek nem látják a problémát velük kapcsolatban, de Isten átvizsgálja az emberek legbensőbb szívét, és Ő látja a problémát. Ezek az egyének mindig felületesek és bűnbánat nélküliek a kötelességeik végzése során. Ahogy telik az idő, elkerülhetetlenül le fognak lepleződni. Mit jelent az, hogy valaki mindig bűnbánat nélküli? Azt jelenti, hogy bár következetesen végzik a kötelességeiket, mindig téves a hozzáállásuk ezekhez a kötelességekhez, felületes a hozzáállásuk, és soha nem teszik bele a szívüket a kötelességeikbe, nemhogy a teljes szívüket. Még ha tesznek is némi erőfeszítést, csak a látszatra adnak, és messze vannak attól, hogy minden erejüket beleadnák a kötelességeik végzésébe. Vétkeiknek se szeri, se száma. Isten szemében ezek az emberek következetesen bűnbánat nélküliek, mindig felületesek és soha nem változnak – vagyis nem hagynak fel a kezükhöz tapadó gonoszsággal, és nem térnek meg Istenhez, Isten pedig nem látja bennük a bűnbánó hozzáállást, sem a hozzáállásuk megváltozását. Kitartóan ezzel a hozzáállással és módszerrel közelítenek a kötelességeikhez és Isten megbízatásaihoz. Ez a makacs, hajthatatlan beállítottságuk soha nem változik. Mi több, soha nem érezték magukat Isten adósainak, és soha nem érezték úgy, hogy a felületességük vétek és gonosz tett. A szívükben nincs lekötelezettségérzet, nincs bűntudat, nincs önmaguknak tett szemrehányás, és még kevésbé van önvád. Ha a dolgok így mennek tovább, Isten úgy fog tekinteni ezekre az emberekre, mint akik menthetetlenek. Nem számít, mit mond Isten, nem számít, hány prédikációt hallanak ezek az emberek, vagy hány doktrínát tudnak elmondani, a szívük nem tudja elfogadni az igazságot, és nem változik vagy fordul meg, ezért Isten azt mondja: »Nincs remény ezen ember számára. Semmi, amit mondok, nem tudja megérinteni a szívét, és semmi, amit mondok, nem tudja őt visszafordulásra bírni. Semmilyen módszer, amivel próbálkozom, nem tud változást előidézni benne. Ez az ember már nem méltó arra, hogy végezze a kötelességét, és már nem méltó arra, hogy szolgálatot végezzen az Én házamban.« Miért mondja ezt Isten? Azért, mert ez az ember következetesen felületes a kötelessége végzésében és a munkájában, és nem számít, hogyan metszik meg őt, és mennyi toleranciát és türelmet tanúsítanak iránta, az hiábavaló, és nem tudja őt őszinte bűnbánatra vagy változásra bírni, még kevésbé tudja elérni, hogy jól végezze a kötelességét, és egyáltalán nem tud rálépni az igazságra való törekvés útjára, így ez az ember menthetetlen. Amikor Isten megállapítja, hogy egy ember menthetetlen, vajon továbbra is szorosan fogja fogni ezt az embert? Nem fogja. Isten el fogja engedni őt” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „Mi az a mérce, amely alapján megítéltetik, hogy az ember tette és viselkedése jó vagy gonosz? Az, hogy a gondolataiban, feltárulásaiban és a tetteiben ott van-e annak bizonysága, hogy az igazságot gyakorlatba ültette, és megéli az igazságvalóságot. Ha nem rendelkezel ezzel a valósággal vagy nem éled meg ezt, akkor kétségtelenül gonosztevő vagy. Hogyan tekint Isten a gonosztevőkre? Isten szemében a gondolataid és a külsőséges tetteid nem tesznek bizonyságot Mellette, és nem alázzák meg, nem győzik le a Sátánt; inkább Őrá hoznak szégyent, és tele vannak az Ő megbecstelenítésének jeleivel. Nem Istenért teszel bizonyságot, nem Istenért áldozod fel magad, nem Isten érdekében teszel eleget a felelősségeidnek és kötelezettségeidnek, hanem a saját érdekedben cselekszel. Mit jelent a »saját érdekedben«? Pontosabban azt jelenti, hogy a Sátán érdekében. Így hát végül Isten azt fogja mondani: »távozzatok Tőlem, ti gonosztevők!« Isten szemében a cselekedeteid nem fognak jótetteknek tűnni, hanem gonosztetteknek fognak számítani. Nem csupán nem nyerik el Isten jóváhagyását, még kárhoztatva is lesznek. Minek az elnyerését reméli valaki az Istenbe vetett ilyen hitből? Vajon a végén nem válik semmivé az ilyen hit?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságainak levetésével nyerheti el az ember). Korábban azt gondoltam, hogy még ha a nehezebb, bonyolultabb projekteket át is adtam, soha nem tétlenkedtem, és néha késő estig dolgoztam egy-egy dizájnon. Azt éreztem, hogy elég, ha így végzem a kötelességemet. Isten szavaiból megértettem, hogy Ő nem azt nézi, hogy mennyit dolgoztunk, vagy mennyi erőfeszítést tettünk, hanem azt, hogy milyen a kötelességünkhöz való hozzáállásunk, hogy figyelembe vesszük-e Isten szándékát, és hogy rendelkezünk-e az igazság gyakorlásának a tanúságtételével. Ez az, ahogyan Ő eldönti, hogy az ember kötelességvégzése elnyeri-e az Ő jóváhagyását. Noha úgy tűnt, hogy az egész idő alatt a kötelességemet végzem, nemtörődöm és felületes módon álltam hozzá, csak a testre voltam tekintettel, és a magam kedvében jártam. Azt tettem, ami könnyű volt a számomra, és elhárítottam mindent, ami nehéz, a legcsekélyebb hűséget vagy alávetettséget sem tanúsítottam. Ahogy a kötelességemet végeztem, az még csak meg sem felelt a munkavégzés színvonalának, Istent próbáltam bolonddá tenni és félrevezetni. Eszembe jutott, hogy amikor kezdtem, a csapat vezetője megbízott néhány fontos feladattal, de mivel én mindig csak felületesen végeztem a kötelességemet, előnyben részesítve a könnyű dolgokat, és nem vettem figyelembe a gyülekezeti munkát, csak a saját testemet, a csapat vezetője végül már nem adott nekem fontos projekteket. Olyasvalaki lettem, akire sem Isten, sem más emberek nem számíthatnak, és aki csak egyszerű feladatot jelentő munkákat képes elvégezni. Azzal, hogy ilyen módon kezeltem a kötelességemet, nem jótetteket készítettem elő, inkább vétkeket halmoztam. Ha nem szabadulok meg ettől a gonoszságtól, és nem tartok bűnbánatot Isten előtt, Ő majd visszautasít engem, ahogy a vétkeim megsokszorozódnak, és teljesen felfed és kirekeszt engem. Ezen a ponton megértettem, hogy milyen veszélyes a kötelességhez való hozzáállásom, és ez kicsit megrémített. Arra is rájöttem, hogy az, hogy ez alkalommal megmetszettek, Isten emlékeztetője és figyelmeztetése volt a számomra. Túlságosan érzéketlen voltam, túl lassú volt a felfogásom! Ha a többiek nem dörgölik ennyire az orrom alá, nem értettem volna meg, hogy a kötelességhez való hozzáállásom utálatot kelt Istenben. Tudtam, hogy azonnal változtatnom kell ezen a helytelen lelkiállapotomon, és bűnbánatot kell tartanom Isten előtt, és nem szabad tovább hajthatatlannak és lázadónak lennem.

Tovább olvastam Isten szavait azon állapotomról, hogy a hús-vér testre vagyok tekintettel és átadom magam a kényelemnek. Isten szavai így szólnak: „Nem számít, egyesek milyen munkát végeznek, vagy mely kötelességet tesznek, nem kompetensek benne, nem tudják felvállalni a terhet, és képtelenek eleget tenni azoknak a kötelezettségeknek és felelősségeknek, amelyeket egy embernek teljesítenie kellene. Hát nem söpredékek? Vajon még mindig méltók arra, hogy emberinek nevezzék őket? Az együgyűek, mentálisan inkompetensek és a testi fogyatékosságtól szenvedők kivételével van-e olyan élő személy, akinek ne kellene végeznie a kötelességeit, és eleget tennie a felelősségeinek? Az efféle személy azonban mindig simlis, és lazsál, nem akar eleget tenni a felelősségeinek; ez arra mutat, hogy nem akar megfelelő emberi lény lenni. Isten megadta neki a lehetőséget, hogy emberi lény legyen, képességet és adottságokat adott neki, ő azonban nem tudja használni ezeket a kötelessége végzésében. Nem csinál semmit, hanem minden alkalommal élvezkedni akar. Hát alkalmas az ilyen személy arra, hogy emberi lénynek nevezzük? Mindegy, milyen munkát kap – legyen az fontos vagy hétköznapi, bonyolult vagy egyszerű –, mindig felületes, minden hájjal megkent, és lazsál. Amikor problémák merülnek fel, próbálja másokra hárítani a felelősséget, nem vállalva felelősséget, és folytatni akarja az élősködő életét. Hát nem haszontalan söpredék?” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). „Milyen emberek hasznavehetetlenek? A zavarodott fejű emberek, az olyanok, akik eltékozolják a napjaikat. Az efféle emberek semmiért sem vállalnak felelősséget, amit tesznek, és nem is veszik komolyan azt; mindent összezavarnak. Ügyet sem vetnek a szavaidra, bárhogyan is beszélsz az igazságról. Ezt gondolják: »Ha akarom, így elevickélek. Mondj, amit akarsz! Mindenesetre most teszem a kötelességemet, és van mit ennem, ez elég jó. Legalább nem kell koldusnak lennem. Ha egy napon majd nem lesz mit ennem, akkor elgondolkodom rajta. A Menny mindig hagy kiutat az ember számára. Azt mondod, nincs lelkiismeretem és józan eszem, valamint, hogy zavarodott fejű vagyok – és akkor mi van? Nem szegtem meg a törvényt. Legfeljebb van egy kis jellembeli hiányosságom, de ez számomra nem veszteség. Amíg van mit ennem, addig rendben van.« Mit gondolsz erről a nézőpontról? Azt mondom neked: az ehhez hasonló zavarodott fejű embereknek, akik tétlenül töltik a napjaikat, mind az a sorsuk, hogy kirekesztik őket, és semmiféleképp nem érhetik el az üdvösséget. Akik már több éve hisznek Istenben, de még sosem fogadtak el semmit az igazságból, valamint nincs tapasztalati tanúságtételük, mind ki lesznek rekesztve. Egyikük sem fogja túlélni. A söpredék és semmirekellő emberek mind ingyenélők, és elrendeltetett, hogy ki legyenek rekesztve. Ha némely vezetők és dolgozók csupán ingyenélők, őket annál inkább el kell bocsátani és ki kell rekeszteni. Az efféle zavarosfejű emberek továbbra is vezetők és dolgozók akarnak lenni, de méltatlanok rá! Semmilyen valódi munkát nem végeznek, mégis vezetők akarnak lenni. Nekik aztán igazán nincs szégyenérzetük!” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). Isten kemény leleplezése ráébresztett, hogy ha egy ember mindig felületes a kötelességében, soha nem vállal felelősséget, az azt jelenti, hogy ugyanolyan, mint a szemét. Ha nem adja bele a szívét semmibe, ha mindig lazsál, sodródik az életben, nem az igazi kötelességeit végzi, vagy nem tanul új készségeket, akkor haszontalan. Elgondolkodtam, és megértettem, hogy én pont így végeztem a kötelességemet. Nem számított, hogy milyen munkát kaptam, nem akartam komolyan átgondolni azt, nem akartam szenvedni, és nem igyekeztem hatékonyabban végezni a kötelességemet. Megelégedtem azzal, hogy csak elfoglaltnak tűnjek, és ne tétlenkedjek. Nem csak pazaroltam-e az időt azzal, hogy így végeztem a kötelességemet? Az is az eszembe jutott, hogy kis korom óta mindig irigyeltem a jómódú családokban élőket, akiknek semmi gondjuk nem volt a világon, akik utazgathattak, és kényelmes, könnyű életet élhettek. Elepedtem a vágytól, hogy nekem is ilyen életem legyen. Úgy éreztem, hogy mivel mi, emberek csak néhány évtizedet élünk, ha nem élvezzük az életet, akkor nem hiába éltünk-e? Miután felnőttem, láttam, hogy mindenki keményen dolgozik, hogy pénzt keressen, ezért vállalkozásba kezdtem. De még mindig nem akartam túl sok energiát ráfordítani, és mindig elmerültem a tévéműsorokban és a regényekben. Nem foglalkoztam sokat a vállalkozásommal, és nem érdekelt, hogy kerestem-e pénzt vagy sem. Az év végére nemcsak hogy semmit nem kerestem, még pénzt is veszítettem. De ez még mindig nem izgatott fel engem túlságosan. Csak megnyugtattam magam, hogy egy kis veszteség nem számít, amíg étel van az asztalon. Az volt az életfelfogásom, hogy „idd meg ma a mai nap borát, és ne aggódj a holnap miatt holnapig”, és „rövid az élet, élvezd, amíg tudod”. Mivel ezek a sátáni gondolatok befolyásoltak, soha nem foglalkoztam az igazi kötelességeimmel, és nem törekedtem a fejlődésre; nem volt célom az életben. Azután is ezeknek a gondolatoknak a mentén éltem, hogy hívő lettem. Úgy éreztem, hogy ha mindig mindent könnyedén veszek a kötelességem végzése során, ha nem terhelem le magamat, nem gondolkodom túl keményen, és nem vagyok stresszes, az nagyszerű módja az életnek. De tulajdonképpen nem voltam képes semmilyen munkát vállalni. Semmire sem voltam használható, olyan voltam, mint a szemét. Minél többet elmélkedtem a viselkedésemen, annál meglepettebbnek éreztem magam. Nem voltam-e pont olyan ingyenélő, mint amilyet Isten leleplezett? Az emberiség megmentése érdekében Isten nemcsak kifejezte az Ő szavait, és nemcsak az igazságot és az életet nyújtotta számunkra, hanem mindent megadott a számunkra, amire a túléléshez szükségünk van, és lehetővé tette, hogy azokat bőségben élvezzük. Gondoskodik rólunk és megvéd bennünket, megakadályozza, hogy a Sátán csapdáiba essünk. De meggondolatlan és felelőtlen voltam. Nem tudtam visszafizetni Isten szeretetét a kötelességemben, ehelyett lusta ingyenélővé váltam. E sátáni gondolat megmérgezett és befolyásolt, csak a test örömeit és élvezeteit kerestem. Soha nem gondolkodtam el komolyan a megfelelő dolgokról, vagy arról, hogyan végezzem jól a kötelességemet Isten megelégedésére. Amikor idáig jutottam a gondolataimban, rosszul lettem és megundorodtam magamtól, és megvetést éreztem. Éreztem, hogy valóban túl mélyen megrontott a Sátán. A lelkiismeretemet és a józan eszemet teljesen elvesztettem, és nagyon érzéketlenné váltam. Azt is megértettem, hogyan használja a Sátán ezeket a gondolatokat arra, hogy megbénítsa az embereket, és egyre züllöttebbé tegyen minket. A végén hulladék lesz belőlünk, mint lélek nélküli sétáló tetemek. Nagyon bántam, hogy nem végeztem a kötelességemet megfelelően, hogy egyetlen dolgot sem tettem Istennek vigaszul. Úgy éreztem, igazán sokkal tartozom Istennek, és így imádkoztam: „Istenem, a Sátán annyira mélységesen megrontott engem. Ha Te nem fedtél volna fel engem, akkor soha nem értettem volna meg, mennyire súlyos a problémám. Felelőtlen voltam a kötelességemben, és hiányzott belőlem az emberi mivolt, oly sokszor élveztem a Tőled kapott kegyelmet, de soha nem fizettem vissza a szeretetedet. Egy ingyenélő voltam. Lázadni fogok a test ellen, és megbánom bűneimet Előtted, tudatosan fogom keresni az igazságot, és kötelességemet a Te követelményeid szerint fogom végezni.”

Később elolvastam Isten szavainak egy másik szakaszát. Mindenható Isten azt mondja: „Mivel ember vagy, meg kell fontolnod, hogy mik is egy ember felelősségei. Azok a felelősségek, amelyeket a nem hívők a legtöbbre értékelnek, például, hogy légy hűséges gyermek, gondoskodj a szüleidről, és szerezz nevet a családodnak, említésre sem érdemesek. Ezek mind üres és valódi értelmet nélkülöző dolgok. Mi a legminimálisabb felelősség, amelynek eleget kell tennie egy embernek? A legreálisabb dolog az, hogy most miként végzed jól a kötelességedet. Ha megelégedsz azzal, hogy csak úgy felületesen letudod a munkát, azzal nem teszel eleget a felelősségednek, és ha csak szavakat és doktrínákat mondasz, azzal sem teszel eleget a felelősségednek. Egyedül azzal teszel eleget a felelősségednek, ha az igazságot gyakorlod, és ha alapelv szerint teszed a dolgokat. Csakis akkor lesz elmondható, hogy igazán eleget tettél a felelősségednek, ha hatásosan gyakoroltad az igazságot, és az az emberek javára vált. Bármilyen kötelességet végzel is, akkor fogsz csak igazán eleget tenni a felelősségednek, ha kitartasz amellett, hogy minden dologban az igazságalapelvek szerint cselekszel. Aki az emberi cselekvésmód szerint, felületesen letudja a munkát, az felületes; csak az tekinthető a kötelességed megfelelő végzésének, és annak, hogy eleget teszel a felelősségednek, ha ragaszkodsz az igazságalapelvekhez. És amikor eleget teszel a felelősségednek, az vajon nem a hűség megnyilvánulása? Ez a kötelességed hűséges végzésének a megnyilvánulása. Isten csakis akkor fog jóindulattal tekinteni rád és elismerni téged, ha ezzel a felelősségérzettel, ezzel az elhatározással és vággyal, valamint a hűségnek ezzel a megnyilvánulásával viszonyulsz a kötelességedhez. Ha még csak ez a felelősségérzet sincs meg benned, akkor Isten semmittevőként és tökfilkóként fog bánni veled, és meg fog vetni téged. [...] Amikor Isten megbíz valakit a gyülekezeti munka valamelyik elemével, vajon mi Isten elvárása vele szemben? Először is, Isten azt reméli, hogy szorgalmas és felelősségteljes lesz az illető, hogy nagy dolognak fogja tekinteni az adott munkát, és hogy ennek megfelelően kezeli és jól végzi majd el azt. Másodszor azt reméli Isten, hogy bizalomra méltó ember az illető, hogy bármennyi idő telik is el, és bárhogy változzanak is a körülmények, a felelősségérzete nem inog meg, és az integritása kiállja a próbát. Ha megbízható az illető, Isten nyugodt lesz felőle, és a továbbiakban nem fogja felügyelni vagy nyomon követni az adott dolgot. Azért nem, mert a szívében bízik abban az emberben, az pedig bizonyosan elvégzi a neki adott feladatot anélkül, hogy bármi balul sülne el. Nem ezt reméli vajon Isten, amikor feladatot bíz valakire? (De igen.) Ha pedig egyszer megérted Isten szándékát, akkor tudnod kell a szívedben, hogy miként cselekedj annak érdekében, hogy eleget tégy Isten követelményeinek, jóindulatra találj Isten szemében és kiérdemeld Isten bizalmát. Ha képes vagy világosan látni a saját megnyilvánulásaidat és viselkedésedet, valamint azt a hozzáállást, amellyel a kötelességedet megközelíted, ha van önismereted és tudod, hogy mi vagy, akkor nem észszerűtlen vajon a részedről azt követelni, hogy Isten jóindulattal tekintsen rád, hogy mutasson kegyelmet irántad vagy hogy különleges bánásmódban részesítsen téged? (De igen.) Még te is nagyon keveset gondolsz magadról, még te is lenézed magad, és mégis azt követeled, hogy Isten jóindulattal tekintsen rád – ennek semmi értelme. Ezért aztán ha azt akarod, hogy Isten jóindulattal tekintsen rád, akkor legalább más emberek szemében megbízhatóvá kell válnod. Ha azt akarod, hogy mások megbízzanak benned, jóindulattal tekintsenek rád és nagyra tartsanak téged, akkor az a minimum, hogy légy méltóságteljes, legyen felelősségérzeted, tartsd magad a szavadhoz, és légy megbízható. Ezenkívül szorgalmassá, felelősségteljessé és hűségessé kell válnod Isten előtt – ezzel akkor alapvetően teljesíted majd Isten veled szemben támasztott követelményeit. Akkor lesz arra reményed, hogy elnyerd Isten elismerését, nem igaz? (De igen, lesz.)” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). Isten szavaiból megtudtam, hogy minden egyes embernek megvannak a saját feladatai és kötelességei, és hogy ahhoz, hogy értékes életet éljünk méltósággal, a kulcs az, hogy képesek vagyunk-e teljesíteni a feladatunkat a kötelességeink végzése során, és hogy képesek vagyunk-e Istentől kapott minden feladatunkat komolyan és figyelmesen kezelni. Nem szabad, hogy mások folyamatos buzdítására és emlékeztetésére legyen szükségünk, hanem felelősségérzettel kell rendelkeznünk. Nem számít, miként alakulnak a dolgok, az a fontos, hogy az ember mennyire adja bele a szívét abba, amit csinál. Csak az ilyen hozzáállású emberek rendelkeznek integritással és méltósággal, és csak rájuk lehet támaszkodni, és csak az ő cselekedeteikre fog Isten emlékezni. Isten szándékának a megértése megvilágosítóan hatott rám, és megmutatta a gyakorlás útját számomra. Ezt követően a kötelességem végzése során gyakran emlékeztettem magamat arra, hogy figyelmesebb legyek, hogy keressem az igazságalapelveket, és hogy igyekezzek mindent a lehető legjobban végezni.

Egyszer, amikor egy nővér és én beszélgettünk egy képre vonatkozó tervről, megemlítette, hogy nyugati stílusokat kell használnunk referenciaként, és a képnek lenyűgözőnek kell lennie. Amikor azt mondta, hogy „lenyűgöző”, úgy éreztem, hogy ez nehéz lenne, és noha tudtam, hogy a nyugati stílusok jól néznek ki, a mindenféle dekoratív effektek elkészítése nagyon bonyolult lenne. Ezeket a dizájnokat mindig más nővérek végezték korábban, és én nem voltam túl jó benne. Igazán nehéz lenne számomra, hogy minden jól sikerüljön, és sok időt és energiát igényelne. Tétováztam, és vissza akartam utasítani a feladatot, hogy majd egy másik nővér végezze el azt, de ezután eszembe jutott Isten szavainak egy szakasza, amelyet korábban olvastam: „Tegyük fel, hogy a gyülekezet egy feladatot szervez számodra, és te azt mondod: »[...] Bármilyen feladattal is bíz meg a gyülekezet, teljes szívemmel és erőmmel fel fogom vállalni azt. Ha van valami, amit nem értek, vagy probléma merül fel, imádkozom Istenhez, keresem az igazságot, az igazságalapelvekkel összhangban oldom meg a problémákat, és jól végzem a munkát. Bármi is legyen a kötelességem, mindenemet beleadom, hogy jól végezzem, és eleget tegyek Istennek. Bármit is érhetek el, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy magamra vállaljam a felelősséget, amelyet hordoznom kell, és legalábbis nem fogok szembemenni a lelkiismeretemmel és a józan eszemmel, nem leszek felületes, nem leszek minden hájjal megkent, és nem lazsálok, illetve nem mások munkájának a gyümölcsét élvezem. Semmit sem teszek, ami elmarad a lelkiismeret normájától.« Ez a magatartás minimális normája, és az, aki így végzi a kötelességét, lelkiismerettel és józan ésszel rendelkező személynek minősülhet. Legalább a lelkiismereted legyen tiszta a kötelességed végzése során, és legalább legyél méltó a napi háromszori étkezésedre, és ne legyél ingyenélő. Erre mondják azt, hogy van felelősségérzeted. Akár jó, akár gyenge a képességed, és akár érted az igazságot, akár nem, mindenképpen ezzel a hozzáállással kell rendelkezned: »Mivel ezt a feladatot rám bízták, komolyan kell vennem; törődnöm kell vele, valamint teljes szívemet és erőmet bele kell adnom, hogy jól végezzem. Ami azt illeti, hogy tökéletesen el tudom-e végezni, nem vállalhatok garanciát, a hozzáállásom azonban az, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy jól végezzem, és biztosan nem leszek felületes vele kapcsolatban. Ha probléma merül fel a munkában, felelősséget kell vállalnom, és gondoskodnom kell róla, hogy levonjam a tanulságot és jól végezzem a kötelességemet.« Ez a helyes hozzáállás” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). Arra gondoltam, hogy milyen felelőtlen voltam korábban a kötelességemben. Mindig felületes voltam, és sok dolgot tettem, ami undorította Istent. Ezúttal nem lehettem tekintettel a hús-vér testre és nem merülhettem bele a kényelembe. Figyelembe kellett vennem Isten szándékát, és felelősséget kellett vállalnom a kötelességemért. Csendben elhatároztam, hogy függetlenül attól, hogy mennyit érhetek el, először alá kell vetnem magamat, és keményen kell dolgoznom. Az volt a legfontosabb, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek. Ezekkel a gondolatokkal úgy éreztem, hogy van egy irányom. Átgondoltam a munkánk alapelveit, és összegyűjtöttem némi referenciaanyagot, majd több verziót készítettem, és elküldtem őket más nővéreknek, hogy tegyenek javaslatokat. Néhány javítást követően végül elkészült. A szívemben béke honolt, amikor így gyakoroltam, és azt éreztem, hogy pragmatikusabb vagyok, mint korábban.

Ezután a kötelességem végzése során az önvizsgálatra és a test elleni lázadásra összpontosítottam. Gondoskodtam arról, hogy jobban átgondoljam a kis dolgokat a mindennapi életemben és a gyülekezet által rám bízott feladatokban, és hogy átgondoljam, hogyan végezhetném jobban a kötelességemet. Valójában ez nem igazán fárasztott ki, hanem helyette kiteljesedettnek éreztem magamat. Igazán csodálatos így viselni magunkat! Noha néha még mindig a testre kívánok figyelni, és kényeztetni szeretném magamat, jobban tudatában vagyok a romlottságomnak, mint korábban. Amint észreveszem, hogy a romlottságom felfedi magát, azonnal imádkozni kezdek, és kérem Istent, hogy segítsen nekem lázadni a test ellen, és kérem Őt, hogy fegyelmezzen meg engem, ha ismét felületes, megtévesztő és felelőtlen vagyok. Az idő múlásával képessé váltam arra, hogy a kötelességvégzés során terhet viseljek, és hajlandó lettem felelősséget vállalni és jól végezni a kötelességemet. Ez az egyetlen módja annak, hogy integritással, méltósággal és belső békével éljünk.