2021-ben, nem sokkal azután, hogy elfogadtam Isten utolsó napokbeli evangéliumát. Egyszer meghívtam több mint 20 bajtársamat egy prédikációra. Mindenható Isten szavainak olvasása, az Ő utolsó napokbeli munkájáról való közösségvállalás és az amellett való tanúságtétel által végül mind elfogadták Mindenható Istent. Hihetetlenül boldog voltam, és megvolt a hitem ahhoz, hogy folytassam az evangélium terjesztését.

Nem sokkal az után, hogy elkezdtem terjeszteni az evangéliumot, a szakaszvezetőm üldözni kezdett. Azt mondta, túlzásba vittem az Istenben való hitemet, és ezt is mondta a csapat előtt: „Azon gondolkodtam, kiképezlek rajparancsnoknak, de most Istenben hiszel, és nem hallgatsz rám – ezt még megbánod! Mostantól még akkor sem engedlek eltávra, ha meghalnak a szüleid!” A szakaszvezető szavait hallva néhány bajtársam is gúnyolni kezdett: „Mindenki Buddhában hisz. Az, hogy te Istenben hiszel, sérti a hitünket.” Olyan sokan kinevettek és megaláztak, hogy elhagyott az erőm, és gyorsan eljöttem onnan. Kerestem egy nyugodt helyet, letérdeltem, és így imádkoztam Istenhez: „Istenem! A szakaszvezetőm lehordott és megalázott, a bajtársaim kigúnyoltak. Gyenge vagyok! Kérlek, adj nekem hitet és erőt! Tudom, hogy ez egy próbatétel, és nem hagyhatom, hogy befolyásoljon, vagy a kötelességem útjába álljon.” Nem sokkal ezután megkezdődtek a harcok a frontvonalakon, és a katonaság szigorú ellenőrzés alatt tartotta a szobákat. Egyik éjjel épp indultam volna öntözni az új hívőket, de eszembe jutott, hogy egy ideje rövid pórázon vagyunk tartva, és mindenkit megbüntetnek, akit rajtakapnak, hogy kiszökik éjszaka. Megverték és leszidták, vagy egy éjszakára kikötözték őket odakint. Aggódtam, mert ha a szakaszvezető megtudta volna, hogy gyakran kijárok, biztosan ismét leszidott, megvert és megalázott volna. Erre gondolva nem mertem kimenni, hogy öntözzem az új tagokat. Megosztottam ezeket a gondolatokat Carterrel, akivel párban voltam. Carter ezt mondta: „Túl sokat foglalkozol a jó hírneveddel. Isten azért rendezte el ezt a környezetet nekünk, hogy lássa, hogyan éljük meg, és hogy tudunk-e belőle tanulni. Többet kell imádkoznod Istenhez, és jobban magadba kell nézned. Ha a hiúságod és önbecsülésed irányít, és feladod a kötelességed, mert nem tudod kezelni, hogy kigúnyolnak, az vajon milyen problémára utal? Ha nem mész a faluba az új tagokat öntözni, az nem azt jelenti vajon, hogy nem veszed komolyan a kötelességed, és felelőtlen vagy?” Isten szavaiból is elküldött nekem egy passzust. „Rendkívül fontos, hogy hogyan tekintetek Isten megbízatásaira, ez nagyon komoly dolog. Ha nem tudod teljesíteni azt, amit Isten az emberekre bízott, akkor nem vagy alkalmas arra, hogy az Ő jelenlétében élj, és büntetést érdemelsz. Tökéletesen természetes és indokolt, hogy az embereknek teljesíteniük kell minden megbízatást, amelyet Isten rájuk bíz. Ez az ember legfőbb kötelezettsége, és ugyanolyan fontos, mint a saját élete. Ha nem veszed komolyan Isten megbízatásait, akkor a legsúlyosabb módon árulod el Őt. Ez esetben szánalmasabb vagy, mint Júdás, és átkozottnak kell lenned. Az embereknek alapos megértést kell nyerniük arról, hogy hogyan viszonyuljanak ahhoz, amit Isten rájuk bíz, és legalább azt fel kell fogniuk, hogy a megbízatások, amelyeket Ő az emberiségre bíz, Istentől kapott felmagasztalások és különleges kegyek, és hogy ezek a legdicsőségesebb dolgok. Minden másról le lehet mondani. Még ha az embernek fel is kell áldoznia a saját életét, akkor is teljesítenie kell Isten megbízatását” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerjük meg az ember természetét?). Miután elolvastam ezt a passzust Isten szavaiból, megértettem, hogy mennyire fontos felelősséget vállalni a kötelességünk teljesítéséért. Isten felemelt, és lehetőséget adott, hogy elvégezzem a kötelességem, úgyhogy muszáj kitartanom a kötelességem mellett, és a lehető legjobban teljesíteni azt. Teremtett lény vagyok, Isten rengeteg szavát ettem és ittam már, megértettem Isten akaratát és követeléseit, mégis feladom a kötelességem, amint valami nehézségbe ütközöm. Elárultam Istent. Az itteni átlagos emberekre gondoltam, akik bármelyik pillanatban háborúban találhatják magukat, akiknek minden napjuk szorongással telik. Isten azért helyezett engem ebbe a környezetbe, hogy haladéktalanul terjeszthessem nekik az evangéliumot, hogy rendesen öntözzem ezeket az új hívőket, hogy az igaz útra tudjanak alapozni, elnyerjék az üdvösséget, és a katasztrófák közepette Isten oltalmát élvezzék. Isten látni szeretné a hűségemet, és reméli, hogy tudok hinni, és szilárdan meg tudok állni a bizonyságtételemben, nem akarja azt látni, hogy meghátrálok a kötelességem teljesítése közben, de én nem tudtam elviselni a megaláztatást, nem vettem komolyan a kötelességem, és nem vállaltam felelősséget. Ez Isten elárulása, rosszabb, mint amit Júdás tett, és megérdemlem, hogy megátkozzon. Isten szavait látva megértettem, hogy nem számítanak a körülmények, hogy mennyit szenvedek, vagy mennyire aláznak meg, az életem árán is teljesítenem kell mindent, amivel Isten megbízott engem. Ez a feladatom és kötelességem, aminek eleget kell tennem. Ezután összeálltam két testvéremmel, hogy együtt terjesszük az evangéliumot és öntözzük az új tagokat. Egy hónap alatt 27 embert térítettünk meg, akiket aztán átadtunk a gyülekezetnek. Nagyon hálás voltam Isten útmutatásáért, és béke töltött el.

Később áthelyezték a csapatainkat, és így engem is. Néhány új tag nem tudta, hogy a szakaszvezető üldözte az Istenben hívőket, és megpróbálták terjeszteni neki az evangéliumot. A szakaszvezető pedig elkezdett utánanézni, hogy ki terjeszti az evangéliumot a falubelieknek. Megijedtem: „Vajon le fog leplezni, hogy terjesztem az evangéliumot a falubelieknek? Letartóztat és börtönbe zárat? Az biztosan szenvedést és megaláztatást jelentene számomra. Jobb lenne, ha várnék az evangélium terjesztésével, amíg hosszabb pórázra eresztenek minket. Akkor nem buknék le. Nem akarom, hogy újból megalázzanak.” Úgyhogy három napig nem mentem terjeszteni az evangéliumot. Bár minden este részt vettem az online összejöveteleken, belül űrt éreztem magamban. Nem voltam olyan nyugodt, mint korábban, amikor a kötelességemet végeztem.

Később egy nővérem megtudta, milyen állapotban vagyok, és elküldött nekem egy passzust Isten szavaiból. „Úgy hiszitek, hogy a lehető legnagyobb őszinteséggel és hűséggel bírtok irányomban. Azt hiszitek, olyan jószívűek, oly könyörületesek vagytok, és annyi mindent szenteltetek Nekem. Úgy vélitek, hogy több mint elegendő az, amit megtettetek Értem. De összevetettétek ezeket valaha is a tetteitekkel? Azt mondom, hogy meglehetősen arrogánsak, igen kapzsik és igencsak felületesek vagyok; a trükkjeitek, amikkel becsaptok Engem, igen okosak, és rengeteg megvetendő szándékotok és megvetendő módszeretek van. Hűségetek túlságosan csekély, buzgóságotok túl hitvány, lelkiismeretetek pedig még inkább hiányzik. [...] Miközben kötelességedet tejesíted, saját érdekeid járnak a fejedben, saját személyes biztonságod, vagy családtagjaidé. Mit tettél valaha is, ami Értem volt? Mikor gondoltál Rám valaha is? Mikor szentelted oda magad bármi áron Nekem és az Én munkámnak? Hol a bizonyítéka annak, hogy összeférhető vagy Velem? Hol van Hozzám való hűséged valósága? Hol van az irántam való engedelmességed valósága?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. A Krisztussal való összeférhetőség útját kell keresned). Elolvastam Isten szavait, és önvizsgálatot tartottam. Korábban azt hittem, hogy eléggé elköteleztem és feláldoztam magam Istenért. Miután elkezdtem hinni Istenben, mindig terjesztettem az evangéliumot, még a frontvonalon is. Egyszer, amikor az új tagok öntözése után hazamentem, a parancsnokom azt hitte, hogy ellenség vagyok, és már készült lelőni. Szerencsére az egyik testvérem időben felismert, így végül a parancsnok nem húzta meg a ravaszt. Azt hittem, hogy az evangélium terjesztése, és hogy ilyen áldozatot hozok Istenért, hogy sokat szenvedek, és hogy közben néhány embert is megnyertem, már megmutatta, hogy hű vagyok Istenhez, és hogy Istennek elégedettnek kellene lennie. De valójában egyáltalán nem voltam hű Hozzá. A kötelességem végzése közben mindig a saját jó hírnevemre és érdekeimre gondoltam elsőként. Féltem, hogy ha a szakaszvezető elkapna, amikor az evangéliumot megyek terjeszteni, akkor megverne, leszidna és megalázna. Féltem a szégyentől. Ezért nem teljesítettem a kötelességem, nem terjesztettem az evangéliumot, és nem öntöztem többé az új tagokat. A szakaszvezető kereste, hogy ki terjeszti az evangéliumot a falubelieknek, és féltem, hogy rájön, hogy én vagyok, és akkor letartóztatnak és bebörtönöznek, úgyhogy megint abbahagytam a kötelességem teljesítését. Amikor újból és újból ilyen helyzetbe kerültem, csak a saját jó hírnevem járt a fejemben. Bármikor veszélybe került a jó hírnevem, vagy megaláztatás fenyegetett, egyből félredobtam a kötelességemet. Egyszer, kétszer, háromszor is felhagytam a kötelességemmel. Megértettem, hogy bár kész voltam áldozatot hozni Istenért, ha a saját érdekeim kerültek veszélybe, csak saját magamat védtem, és nem a gyülekezet munkáját. Nem végeztem felelősségteljesen a kötelességemet, lelkiismeretlen és esztelen voltam. De végül felismertem, hogy nem voltam hű, nem voltam elég őszinte Istenhez, hogy rettenetesen önző és hitvány voltam!

Elolvastam egy passzust Isten szavaiból, ami ösztönzőleg hatott rám. „Az evangélium terjesztése mindenkinek feladata és kötelessége. Bármikor, függetlenül attól, hogy mit hallunk, vagy mit látunk, vagy milyen bánásmóddal találkozunk, mindig fenn kell tartanunk az evangélium terjesztésének ezt a felelősségét. Semmilyen körülmények között nem mondhatunk le erről a kötelességünkről a negatív hozzáállás vagy gyengeség miatt. Az evangélium terjesztésének kötelessége nem sima ügy, hanem veszélyekkel teljes. Az evangélium terjesztése során nem angyalokkal, idegenekkel vagy robotokkal fogsz találkozni. Csak gonosz és romlott emberiséggel, élő démonokkal fogsz szembesülni – ők mind emberek, akik túlélők ebben a gonosz térben, ebben a gonosz világban, akiket a Sátán mélyen megrontott, és ellenállnak Istennek. Ezért az evangélium terjesztése során minden bizonnyal sokféle veszély leselkedik ránk, nem is beszélve a kicsinyes rágalmakról, gúnyolódásokról és félreértésekről, amelyek gyakran előfordulnak. Ha valóban felelősségnek, kötelességnek és feladatodnak tekinted az evangélium terjesztését, akkor képes leszel helyesen tekinteni ezekre a dolgokra sőt helyesen kezelni őket. Nem fogsz lemondani a felelősségedről és a kötelességedről ezek miatt, sem pedig eltérni eredeti szándékodtól, hogy terjeszd az evangéliumot és tanúságot tegyél Isten mellett, és soha nem fogod félretenni ezt a felelősséget, mert ez a kötelességed. Hogyan kell érteni ezt a kötelességet? Ez az emberi élet értéke és elsődleges kötelezettsége. Isten utolsó időkben végzett munkája jó hírének és Isten munkája evangéliumának terjesztése az emberi élet értéke” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az evangélium terjesztése az a kötelesség, amely minden hívő becsületbeli ügye). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy az evangélium terjesztése nem sétakocsikázás. Mivel az emberiség romlott, az evangélium terjesztése közben mindenképpen találkozni fogunk veszélyes helyzetekkel: megverhetnek, leszidhatnak, megalázhatnak, kigúnyolhatnak és megrágalmazhatnak. Ez elkerülhetetlen. Az evangélium terjesztése olyan kötelesség, ami alól nem bújhat ki senki, aki Istenben hisz. Nem számít, hogyan üldözik, alázzák meg, vagy gúnyolják ki őket mások, nem hagyhatnak fel a kötelességükkel, és a kritikus pillanatban csak akkor fog rájuk emlékezni Isten, ha jól végezték a kötelességüket. Nincs fontosabb az Istentől kapott kötelességemnél és feladatomnál. Le kell mondanom a hiúságomról és az önbecsülésemről, és folytatnom kell az evangélium terjesztését és az Isten mellett való tanúságtételt, több embert vezetve Isten elé, hogy teljesítsem a feladatomat. Ez a legjobb módja, hogy tanúságot tegyünk Isten mellett, és megalázzuk a Sátánt. Nem számít, hogyan szid le vagy aláz meg a szakaszvezető, nem számít, hogyan gúnyolnak ki a bajtársaim, még az sem, ha a fához kötöznek és felakasztanak, akkor is terjesztenem kell az evangéliumot, és tanúságot kell tennem Isten mellett.

Akkor épp megint áthelyezték a csapatainkat, és sehogy sem tudtam kiszökni, hogy terjesszem az evangéliumot, ezért online terjesztettem az evangéliumot több, a hadseregben szolgáló testvéremmel együtt. Létrehoztam egy csoportot a telefonomon, és hozzáadtam őket a csoporthoz. A szakaszvezető egyszer váratlanul elvette a telefonomat, amikor nem figyeltem, és ezt mondta: „Ha megesküszöl írásban, hogy nem hiszel Istenben, akkor visszaadom a telefonodat.” Ezt mondtam: „Nem tettem semmi rosszat, miért koboztad el a telefonomat?” A szakaszvezető ezt válaszolta: „Túl messzire mentél az Istenben való hitedben. A Wa nép a pártban hisz – Istenben hinni törtvénytelen!” Ahogy ezt mondta, fogott egy lapátot, és megütött vele. Másnap a szakaszvezető megtalálta a testvéreimmel folytatott beszélgetésünket a telefonomon, és megtalálta Isten szavait, valamint a gyülekezet filmjeit és videóit is. Ezt jelentette a feletteseinek a parancsnokságon. A parancsnok kérdezgetett: „Hol fogadtad el Mindenható Istent? Milyen pozíciód van a gyülekezetben? Kinek terjesztetted az evangéliumot? Hány hívő van a katonáink között?” A kérdéseket hallva megijedtem, és kicsit remegni kezdtem. Így gondolkodtam: „Ha elmondom az igazat, akkor elárulom Istent, mint Júdás, ha viszont nem mondom el, akkor a parancsnok és a többiek a testvéreket is meg fogják kérdezni, hogy ki terjesztette nekik az evangéliumot, és ha megmondják, hogy én voltam az, a sorsom biztosan még rosszabbra fordul.” Folyamatosan Istenhez imádkoztam magamban, arra kérve Őt, hogy mutasson utat, és adjon erőt ahhoz, hogy szilárdan megálljak a bizonyságtételemben, hogy akármilyen megaláztatásban és szenvedésben is legyen részem, ne áruljam el a testvéreimet, ahogyan Júdás tette. Ezután azt mondtam: „A Mindenható Istenben való hitem azt jelenti, hogy részt veszek az összejöveteleken, és imádom Istent.” Ezután nem válaszoltam egyik kérdésükre sem.

Végül visszaküldtek és bezártak. Összeláncoltak három másik emberrel a lábunknál fogva. Akár ettünk, aludtunk, vagy a mosdóba mentünk, mindent együtt kellett csinálnunk, és járni is csak nehezen tudtunk. Kicsit elhagyott a lelkierőm: „Bezártak, megbilincseltek, megbéklyóztak. Mit fognak rólam gondolni a hitetlen bajtársak, ha meglátnak? Ők is azt mondják majd, hogy túl messzire mentem az Istenben való hitemben?” Amikor erre gondoltam, szégyent éreztem, és azt, hogy tönkretették a jó hírnevemet. Az idegösszeroppanás határán voltam. Azt akartam, hogy Isten segítsen kitörni ebből a környezetből, nem akartam többet ilyen megaláztatásban részesülni. Étkezés közben bilincset kellett viselnem, és a többi katona így gúnyolódott: „Miért nem kéred meg az Istened, hogy szabadítson meg a bilincstől?” Evés közben fel sem mertem emelni a tekintetemet, és magamban így imádkoztam: „Istenem! Szenvedek. Nem vagyok elég érett. Kérlek, mutass nekem utat, és adj nekem hitet és erőt, hogy szembe tudjak nézni a megaláztatásokkal!” Imádkozás után erősebbnek éreztem magam, és eszembe jutott „A döntés, mit nem bánunk meg” című himnusz:

1 Amikor a Sátán általi letartóztatások és a keresztények üldözése egyre kegyetlenebbé válik, amikor a város sötét borzalmakkal teli, és csak menekülök, ahogy tudok, amikor az embereket önkényesen megfosztják a jogaiktól, amikor egy hosszú, fájdalmas éjszaka az egyetlen társaságom, nem fog megrendülni a hitem Istenben, nem fogom elárulni a Teremtőt, az egyetlen igaz Istent. Mindenható igaz Isten, Tiéd a lelkem. A bebörtönzés csak a testemet korlátozhatja. Nem állíthatom meg a lépéseimet, amelyekkel Téged követlek. Fájdalmas szenvedés, rögös út, a Te szavaid útmutatásával nincs félelem a szívemben, a Te szereteted társaságában nem szomjazik a lelkem.

2 Amikor a Sátán ördögeinek romboló kínzása egyre kegyetlenebbé válik, amikor az égető fájdalom újból és újból belém nyilall, amikor a test kínszenvedése már a határaimat súrolja, a végső pillanatban, amikor a halállal nézek szembe, sosem fogom megadni magam a nagy vörös sárkánynak, sosem válok Júdássá, Isten szégyenfoltjává. Mindenható igaz Isten, halálomig hű leszek Hozzád. A Sátán csak a testemet kínozhatja és pusztíthatja el. Nem rombolhatja le a hitemet és az Irántad érzett szeretetemet. Az életet és a halált örökké Te uralod. Mindenről lemondok, hogy tanúságot tegyek Melletted. Ha tanúságot tudok tenni Melletted, és meg tudom szégyeníteni a Sátánt, panasz nélkül halok meg.

Hatalmas megtiszteltetés, hogy követhetem Krisztust, és szeretetet gyakorolhatok Isten iránt ebben az életben! Szívvel-lélekkel kell meghálálnom Isten szeretetét. Kész vagyok mindenről lemondani, hogy tanúságot tehessek Isten mellett. Ha a teljes lényemet átadom Istennek, az egy olyan döntés, amit sohasem fogok megbánni, amíg csak élek.

(Kövesd a Bárányt és énekelj új énekeket)

Ez az ének hitet adott nekem. Nem számít, hogyan bántak velem mások, nem árulhattam el Istent. Isten követése egy olyan döntés volt, amit nem fogok megbánni, amíg élek. Le kell mondanom a jó hírnevemről, és mindent kockára kell tennem, hogy szilárdan megállhassak az Isten mellett való bizonyságtételemben.

Régebben mindig úgy éreztem, hogy megalázó, ha üldöznek, mert hiszek Istenben, de aztán eszembe jutott egy passzust Isten szavaiból, ami megváltoztatta a nézőpontomat. Mindenható Isten mondja: „Te egy teremtett lény vagy – természetesen imádnod kell Istent, és értelmes életet kell folytatnod. Ha nem imádod Istent, hanem a tisztátalan tested szerint élsz, vajon nem csupán egy emberi ruhába öltözött vadállat vagy? Mivel emberi lény vagy, fel kell áldoznod magad Istenért, és el kell viselned minden szenvedést! Örömmel és bizonyossággal kell fogadnod azt a kis szenvedést, amelynek ma ki vagy téve, és értelmes életet kell élned, mint Jób és Péter. Ebben a világban az ember az ördög ruházatát viseli, az ördög ételét eszi, és az ördög keze alatt dolgozik és szolgál, miközben teljesen beletaposódik annak szennyébe. Ha nem érted meg az élet értelmét, vagy nem találod meg az igaz utat, akkor mi értelme van így élni? Ti olyan emberek vagytok, akik a helyes utat követitek, akik a fejlődésre törekesztek. Ti vagytok azok, akik felemelkedtek a nagy vörös sárkány nemzetében, azok, akiket Isten igazaknak nevez. Hát nem ez a legértelmesebb élet?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Gyakorlat (2.)). Isten szavaiból megértettem, hogy az ördögök, akik letartóztatták és üldözték a keresztényeket, Isten ellenségei voltak, és hogy a diktatúrák kormányzata nem engedi, hogy az emberek higgyenek Istenben és kövessék Őt, csak azt, hogy Buddhát és az elnököt imádják, és a Wa Állam Egyesített Pártjában higgyenek. Rávették az embereket, hogy a jövőjüket illetően a saját két kezükben bízzanak, és hogy tanulással és pénzkereséssel változtassák meg a sorsukat. Egy ilyen helyen üldözéshez vezet és akadályokba ütközik az evangélium terjesztése. Itt azokat, akik Istenben hisznek, és az evangéliumot terjesztik, üldözni fogják, kigúnyolják, megverik és leszidják, sőt, akár börtönbe is zárhatják őket. De ez az üldöztetés az igazságért történik – ennek a szenvedésnek van értelme. Ha a kínzástól, kigúnyolástól és megalázástól úgy érzem, hogy szégyenbe kerültem, és nem tudok senkinek a szemébe nézni, akkor nem helyes a nézőpontom. Teremtett lény vagyok, és az, hogy hiszek Istenben és imádom Őt, teljesen természetes és indokolt. Az evangélium terjesztése és az Isten mellett való tanúságtétel olyan küldetés és felelősség, amivel a Teremtő bízott meg bennünket, és egyben az egész emberiség legigazabb ügye. Ha az evangélium terjesztése miatt üldöznek, az nem megalázó – ez az igazság miatti üldöztetés. Mint Jób és Péter története. Amikor Jób nézett szembe megpróbáltatásokkal, rablók orozták el a családi vagyonát, meghaltak a gyermekei, és fekélyes lett. A hitetlenek azzal gúnyolták, hogy az Isten, akiben hisz, hamis. Még a felesége is azt mondta neki, hogy hagyja el Istent, és haljon meg, de ő végig Istenhez imádkozott, magasztalva Isten nevét, és szilárdan megállva az Isten mellett tett bizonyságtételében. Pétert is üldözték, amikor az evangéliumot terjesztette, és végül keresztre feszítették fejjel lefelé, mégsem érezte, hogy ez megalázó dolog lenne. Épp ellenkezőleg: úgy érezte, hogy nem volt méltó a kereszthalálra. A romlott emberiséghez tartozott, és nem volt méltó arra, hogy úgy szögezzék a kereszthez, mint az Úr Jézust, ezért azt választotta, hogy fejjel lefelé feszítsék keresztre, ezzel egyértelmű tanúságot téve Isten mellett. Igazán értékes és tartalmas életet éltek – a legnagyobb megtiszteltetés, ha Isten igaznak nevez valakit. Isten akaratát is megértettem. Túl sokat törődtem a jó hírnevemmel, és nem mertem a kötelességemet végezni, mert féltem, hogy megaláznak. Azzal, hogy ilyen környezetet rendezett el nekem, Isten lehetőséget adott, hogy felismerjem és kijavítsam a romlott beállítottságomat és a hibás nézőpontomat ezek között a körülmények között. Az volt a célja, hogy tökéletesebbé tegyen és megmentsen, és azt is megmutatta, hogy a Wa nép kormánya démon volt, ami gyűlölte az igazságot és ellenállt Istennek, és hogy nem számít, hogyan üldöztek és akadályoztak engem, nem hagyhattam, hogy legyőzzenek. Isten uralja a világot és az emberiséget, és a sorsom az Ő kezében van. Semmilyen ország kormánya sem változtathatja meg a sorsomat vagy a jövőmet. Nem kell aggódnom. Nem számít, milyen nehéz, mindig követni fogom Istent, és szilárdan meg fogok állni az Isten mellett tett bizonyságtételemben. Amikor ezt felismertem, éreztem, hogy megérte hinnem Istenben, megérte a sok szenvedés. Már nem féltem attól, hogy kigúnyolnak és megláznak, és az étkezéseknél nem szégyelltem másokra emelni a tekintetem. Gyakran imádkoztam Istenhez, éreztem, hogy velem van, és napról napra egyre boldogabb lettem.

Amikor kiderült, hogy elkaptam a COVID-19-et, áthelyeztek a dandárparancsnokságra karanténba. Amikor a központ felé tartottam, rosszabbul bántak velem, mint egy gyilkossal. Három béklyót tettek a lábamra. A szakaszvezető és a többiek mind így gúnyolódtak: „Ha hiszel Istenben, hogy lehet, hogy elkaptad a COVID-19-et? Azt mondod, Isten létezik, pedig igazából egyáltalán nincs Isten a világban.” Amikor ezt hallottam, nem éreztem magam annyira gyengének. Nem számított, hogyan gúnyolt a szakaszvezető és a többiek, nem számított, milyennek láttak mások, kész voltam alávetni magam neki. Aztán a szakaszvezető azt mondta, hogy be fog záratni a biztonsági részlegen. Félelem költözött a szívembe, mert a biztonsági részleg nagyon szigorú volt, és amiatt is aggódtam, hogy meg fognak alázni a börtönben. Ráadásul, ha börtönben vagyok, akkor nem tudok hazamenni. Ezalatt egy szobába voltam bezárva. Nem volt nálam a telefonom, és nem tudtam Isten szavait olvasni. Volt ott egy gitár, és csak annyit tehettem, hogy gitároztam és himnuszokat énekeltem. Nagyon szerettem volna Isten szavait olvasni, és imádkoztam Hozzá, könyörögve Neki, hogy kijuthassak. Néhány nappal később kölcsönkértem Ivan testvérem telefonját, és megnéztem Az én történetem, a mi történetünk című filmet. A filmben szereplő testvéreket letartóztatta a Kínai Kommunista Párt, mert hittek Istenben és terjesztették az evangéliumot. Nagyon durván megkínozták és meggyötörték, és sokan megalázták őket. Börtönbüntetésre ítélték és több évre bezárták őket – néhányukat több mint 10 évre. Minden szabadságuktól megfosztották, és minden nap agyonhajszolták őket, de még így is tudtak a börtönben Istenhez imádkozni, himnuszokat énekelni, és megosztani egymással Isten szavait. Olyan mentalitásuk volt, amiben alávetették magukat Istennek, és tudták, hogy a helyes utat járják az életben. Mindannyiuknak volt hite, és szilárdan megálltak az Isten mellett tett bizonyságtételükben. Különösképp megérintett, amikor hallottam őket Isten szavait olvasni. Valóban csodáltam őket. Annyi szenvedés közepette még mindig képesek voltak rendületlenül kitartani a hitük mellett, követni Istent, és sosem visszakoztak. Viszont amikor én tapasztaltam megaláztatást, amikor engem vertek meg és szidtak le, én nem tudtam elviselni. Féltem a bebörtönzéstől, már egy kis szenvedéstől is elhagyott az akaraterőm, és azt akartam, hogy Isten segítsen nekem kitörni abból a környezetből. Azt éreztem, hogy tartozom Istennek, és reméltem, hogy Isten ad nekem még egy esélyt. Nem számít, hány évre zárnak börtönbe, és hogy mekkora megaláztatás ér, alávetem magam, és szembenézek vele. Amikor már 10 napja karanténban voltam, éppen akkor jöttek haza a katonák a frontvonalról a hivatalos egyhónapos pihenőjükre. Nem számítottam rá, de engem is elengedtek szabadságra. Az egyik hitetlen bajtársam ezt mondta: „Nézzétek, Ayden hibázott, és átnevelő munkaszolgálatra küldték, mégis úgy néz ki, hogy még nálunk is hamarabb mehet szabadságra.” Nagyon hálás voltam Istennek. Azt hittem, hogy több évre be fognak zárni. Nem számítottam rá, hogy szabadságot kapok és hazamehetek. Láttam Isten csodás tetteit, és láttam Isten mindenhatóságát és uralmát. Mielőtt hazamentem, a parancsnok azt mondta, hogy ne terjesszem az evangéliumot otthon. Akkor ezt gondoltam: „Amikor a hadseregben terjesztettem az evangéliumot, korlátoztál és megvertél. Az, hogy most hazamegyek, jó lehetőség arra, hogy tanúságot tegyek Isten mellett – hogyan is hagyhatnám ezt ki? Minden energiámat az evangélium terjesztésébe fogom fektetni. Nem hagyom, hogy bármi befolyásoljon, amit mondasz.” Amikor hazaértem, elkezdtem összeszedni a testvéreimet, hogy elmenjünk egy faluba az evangéliumot terjeszteni. Ezalatt 6 ember fogadta el Isten utolsó napokbeli munkáját. Több mint 10 nappal azután, hogy visszamentem a seregbe, a szakaszvezető egy ellenőrzőponthoz helyezett át őrségbe. Nagyon hálás voltam Istennek. Korábban nagyon sok dolgom volt a seregben, és nem maradt sok időm az evangélium terjesztésére. Ebben a beosztásban viszont már nem volt annyi dolgom, és több időm maradt terjeszteni az evangéliumot. Bár továbbra is folytatódott az üldöztetés a katonaságnál, kitartottam az evangélium terjesztésében és az Isten mellett való tanúságtételben, és sikerült több embert Isten elé vezetnem, hogy elnyerhessék az üdvösségét.

Az evangélium terjesztése közben, bár szenvedtem kicsit, megaláztak, megvertek, lehordtak, és be is zártak, felismertem a saját romlottságomat és hiányosságaimat, és éreztem Isten szeretetét. Bármilyen körülménnyel kellett szembenéznem, mindig ott voltak nekem Isten szavai, hogy utat mutassanak, hogy segítsenek lemondani a hiúságomról és jó hírnevemről, és hogy hitet és erőt adjanak a folytatáshoz. Ezek a tapasztalatok első kézből mutatták meg, hogy az evangélium terjesztéséért elszenvedett gyötrelmeknek és üldöztetésnek értelme van. Isten követése, az Érte történő áldozathozatal és a kötelességünk teljesítése a lehető legtartalmasabb élet, amit élhetünk.