Ma egy új téma kapcsán leszek veletek közösségben. Mi ez a téma? A címe: „Isten az élet forrása minden dolog számára.” Kicsit túl nagynak hangzik ez a téma? Úgy érzitek, egy kissé túlmutat a befogadóképességeteken? „Isten az élet forrása minden dolog számára” – ez a téma némiképp távolinak tűnhet az emberek számára, de mindenkinek meg kell értenie, aki Istent követi, mert kibogozhatatlanul összekapcsolódik minden ember istenismeretével és képességével arra, hogy megfeleljen Neki és félje Őt. Ezért fogok ehhez a témához kapcsolódni a közösségben. Meglehet, hogy egyesekben van egy egyszerű előzetes megértés erről a témáról, vagy talán valamilyen szinten tisztában is vannak vele. Ezt az ismeretet vagy tudatosságot egyesek elméjében egyszerű vagy sekély megértés is kísérheti. Mások talán különleges tapasztalatokat éltek át szívükben, amelyek elvezették őket egy mély, személyes találkozásra ezzel a témával. De ez az előzetes tudás, akár mély, akár felszínes, csupán egyoldalú, és nem eléggé konkrét. Ezért választottam hát ezt a témát a közösség számára: hogy segítsek nektek mélyebb és konkrétabb megértésre jutni. Egy különleges módszerrel fogok ebben a témában kapcsolódni veletek, egy olyan módszerrel, amelyet eddig még nem használtunk, és amelyet talán egy kicsit szokatlannak vagy kényelmetlennek fogtok találni. Később megtudjátok, mire gondolok. Szeretitek a történeteket? (Igen.) Nos, akkor úgy tűnik, jó döntés volt Részemről, hogy történeteket meséljek nektek, hiszen mindannyian nagyon szeretitek őket. Kezdjük hát. Nem kell jegyzetelnetek. Arra kérlek benneteket, hogy maradjatok nyugton, ne mocorogjatok. Ha úgy érzitek, hogy a környezetetek vagy a körülöttetek lévő emberek elvonják a figyelmeteket, a szemeteket is behunyhatjátok. Egy csodálatos történetet fogok elmondani nektek. Ez a történet egy magról, a földről, egy fáról, a napfényről, a madarakról és az emberről szól. Kik a főszereplői? (Egy mag, a föld, egy fa, a napfény, a madarak és az ember.) Isten is köztük van? (Nincs.) Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy miután meghallgattátok ezt a történetet, felfrissültnek és elégedettnek érzitek majd magatokat. Most, kérlek, hallgassatok csendben.

Egy apró mag a földre hullott. Nagy eső jött, a mag pedig zsenge hajtást növesztett, míg a gyökerei lassan belemélyedtek lent a talajba. A hajtás idővel magasra nőtt, zord szeleket és kemény esőket tűrt el, tanúja volt az évszakok változásának, ahogy a hold dagadt és fogyott. Nyáron a föld előhozta ajándékát, a vizet, hogy a hajtás átvészelhesse az évszak perzselő forróságát. És hála a földnek, a hajtást nem gyűrte le a hőség; így múlt el a legsúlyosabb nyári forróság. Amikor eljött a tél, a föld meleg ölelésébe burkolta a hajtást, és a föld és a hajtás szorosan egymásba kapaszkodtak. A föld melengette a hajtást, így az túlélte az évszak zord hidegét, és a csípős szelek és hóviharok nem tettek kárt benne. A föld oltalmában a hajtás bátran és boldogan nőtt; mivel a föld önzetlenül táplálta, egészségben és erőben növekedett. Boldogan cseperedett, énekelve az esőben, táncolva és lengedezve a szélben. A hajtás és a föld egymásra támaszkodnak...

Évek teltek el, és a hajtás toronymagas fává nőtt. Erősen állt a földön, masszív ágait számtalan levél koronázta. A fa gyökerei továbbra is a földbe ásták magukat, mint azelőtt, és most már mélyre hatoltak odalent a talajban. A föld, amely egykor az apró hajtást védelmezte, most már egy óriási fa alapjaként szolgált.

Egy napsugár ragyogott le a fára. A fa teste megmozdult, szélesre tárta karjait, és mélyen magába szívta a napsütötte levegőt. Odalent a talaj együtt lélegzett a fával, és a föld úgy érezte, megújul. Ekkor friss szellő libbent elő az ágak közül, és a fa megremegett gyönyörűségében, csordultig telve energiával. A fa és a napfény egymásra támaszkodnak...

A fa hűvös árnyékában emberek üldögéltek, és sütkéreztek a friss, illatos levegőben. A levegő megtisztította a szívüket és tüdejüket, megtisztította bennük a vért, és testük nem volt többé sem lankadt, sem feszült. Az emberek és a fa egymásra támaszkodnak...

Apró, csiripelő madarak szálltak le csapatostul a fa ágaira. Talán azért telepedtek oda, hogy elkerüljenek egy ragadozót, vagy hogy párosodjanak, és felneveljék fiókáikat, vagy talán csak megpihentek egy kicsit. A madarak és a fa egymásra támaszkodnak...

A fa kócos és tekervényes gyökerei mélyen a földbe ásták magukat. Törzsével megoltalmazta a földet a széltől és esőtől, és kiterjesztette ágait, hogy védje a földet a lába alatt. A fa azért tett így, mert a föld volt az anyja. Erősítik egymást, egymásra támaszkodnak, és sohasem válnak el egymástól...

És ezzel véget ér a történet. A történet, amelyet elmondtam, egy magról, a földről, egy fáról, a napfényről, a madarakról és az emberről szólt. Csak néhány jelenetből állt. Milyen érzéseket hagyott bennetek? Amikor így beszélek, értitek, amit mondok? (Értjük.) Kérlek, beszéljetek az érzéseitekről. Mit éreztetek, miután meghallgattátok ezt a történetet? Először is elmondom nektek, hogy a történet minden szereplője látható és megérinthető; valódi dolgok, nem metaforák. Szeretném, ha átgondolnátok, amit mondtam. Semmi ezoterikus nem volt a történetemben, és a fő pontjait a történet néhány mondatával össze lehet foglalni. (A történet, amelyet hallottunk, egy gyönyörű képet fest le. Egy mag életre kel, és ahogy növekszik, megtapasztalja az év négy évszakát: a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet. A föld úgy táplálja a csírázó magot, ahogy egy anya tenné. Télen melengeti a hajtást, hogy túlélje a hideget. Miután a hajtás fává cseperedett, egy napsugár érinti meg az ágait, és nagy örömet szerez neki. Látom, hogy Isten teremtésének sokaságában a föld is eleven, és hogy a föld és a fa egymásra támaszkodnak. A nagy melegséget is látom, amellyel a napfény ajándékozza meg a fát, és látom, amint a madarak, bármilyen közönséges teremtmények is, a tökéletes harmónia képében találkoznak a fával és az emberi lényekkel. Ezek az érzések voltak a szívemben, amikor ezt a történetet hallottam; most értem meg, hogy ezek a dolgok mind valóban elevenek.) Jól mondtad! Van még valakinek hozzátennivalója? (A mag történetében, amely kicsírázik és toronymagas fává nő, Isten teremtésének csodáját látom. Látom, hogy Isten úgy rendezte, hogy minden dolog erősítse egymást és egymásra támaszkodjon, és azt is, hogy minden dolog összekapcsolódik egymással és egymást szolgálja. Látom Isten bölcsességét, az Ő csodáját, és látom, hogy minden dolog számára Ő az élet forrása.)

Minden, amiről az előbb beszéltem, olyasmi, amit láttatok már. Például a magvak fává serdülnek, és bár nem követheted szemmel a folyamat minden egyes részletét, tudod, hogy ez történik, nem igaz? Ismered a földet és a napfényt is. A fán üldögélő madarak képe is olyasmi, amit mindenki látott már, ugye? És a fa árnyékában hűsölő emberek képe – ez is olyasmi, amit mind láttatok már, ugye? (Igen.) Tehát amikor mindezek a dolgok egyetlen képben egyesülnek, milyen érzést kelt ez a kép? (A harmónia érzését.) Vajon ezen a képen belül minden egyes dolog Istentől származik? (Igen.) Mivel Istentől származnak, Isten ismeri mindezen különféle dolgok földi létezésének értékét és jelentőségét. Amikor Isten mindent megteremtett, amikor minden egyes dolgot megtervezett és megteremtett, egy bizonyos szándékkal tette; és amikor megteremtette mindezt, minden egyes dolgot élettel itatott át. A környezet, amelyet az emberiség létezéséhez teremtett, ahogy a történetünkben az imént leírtuk, olyan környezet, amelyben a magvak és a föld egymásra támaszkodnak, ahol a föld képes táplálni a magvakat, a magvak pedig a földhöz kötődnek. Ezt a kapcsolatot Isten rendelte el az Ő teremtésének legelején. Egy fát, napfényt, madarakat és embereket ábrázoló jelenet az Isten által az emberiség számára teremtett élő környezetet festi le. Először is: a fa nem képes elhagyni a földet, és napfény nélkül sem létezhet. Mi volt hát Isten célja a fa megteremtésével? Mondhatjuk-e, hogy csak a földnek szánta? Mondhatjuk-e, hogy csak a madaraknak szánta? Mondhatjuk-e, hogy csak az embereknek szánta? (Nem.) Mi a kapcsolat köztük? A köztük lévő kapcsolat abban áll, hogy kölcsönösen erősítik egymást, egymástól függenek, és elválaszthatatlanok egymástól. Ez azt jelenti, hogy a föld, a fa, a napfény, a madarak és az emberek létezése egymásra támaszkodik, és egymást táplálják. A fa védelmezi a földet, és a föld táplálja a fát; a napfény gondoskodik a fáról, míg a fa friss levegőt nyer a napfényből, és csillapítja a nap perzselő hevét a földön. Kinek van ebből haszna végül? Az emberiségnek, nem igaz? Ez az egyik alapelv az ember által lakott környezet hátterében, amelyet Isten teremtett; Isten kezdettől fogva így akarta. Bár ez a kép egyszerű, mégis láthatjuk benne Isten bölcsességét és szándékát. Az emberiség nem élhet a föld nélkül vagy fák nélkül, és még kevésbé a madarak és a napfény nélkül. Nem így van? Bár ez csak egy történet, egy mikrokozmosz formájában azt ábrázolja, hogyan teremtette meg Isten a mennyet és a földet és minden dolgot, és hogyan ajándékozott az emberiségnek olyan környezetet, amelyben az élni tud.

Isten az emberiség számára teremtette a mennyet és a földet és minden dolgot, valamint a lakható környezetet. Először is, a lényeg, amelyről történetünk szólt, az volt, hogyan erősíti egymást kölcsönösen minden dolog, hogyan függenek egymástól, és hogyan léteznek egymás mellett. Ennek az elvnek alapján az emberiség létezésének környezete védelmet élvez; így tud létezni és fennmaradni. Emiatt képes az emberiség gyarapodni és szaporodni. A kép, amelyet láttunk, egy fát, a földet, a napfényt, madarakat és embereket ábrázolt együtt. Ott volt Isten ezen a képen? Nem láttuk Őt ott. Azt viszont láthattuk, hogy a jelenet szereplőit az egymástól függés és egymás kölcsönös erősítésének szabálya köti össze; ebben a szabályban láthatjuk Isten létezését és szuverenitását. Isten ennek az alapelvnek és ennek a szabálynak a segítségével tartja fenn minden dolog életét és létezését. Ily módon gondoskodik minden dologról és az emberiségről. Kapcsolódik ez a történet a fő témánkhoz? A felszínen úgy tűnik, hogy nem, valójában azonban az a szabály, amellyel Isten mindent megteremtett, és az Ő uralma minden fölött bensőségesen kapcsolódik ahhoz, hogy minden dolog számára Ő az élet forrása. Ezek a tények szétválaszthatatlanok. Ti pedig most kezdtek valami újat tanulni!

Isten szabja meg a szabályokat, amelyek minden dolog működését irányítják; Ő szabja meg a szabályokat, amelyek minden dolog túlélését irányítják; Ő irányít mindent, és Ő rendezi úgy, hogy egymást erősítsék és egyúttal egymásra támaszkodjanak, hogy ne pusztuljanak vagy tűnjenek el. Csakis így élhet tovább az emberiség; csakis így élhet Isten útmutatása alatt ilyen környezetben. Isten a mestere ezeknek a működési szabályoknak, és senki nem avatkozhat bele ezekbe, és nem is változtathat rajtuk. Egyedül Maga Isten ismeri ezeket a szabályokat, és egyedül Maga Isten irányítja őket. Mikor hajtanak ki a fák; mikor jön az eső; mennyi vizet és tápanyagot ad a föld a növényeknek; melyik évszakban hullanak le a levelek; melyik évszakban hoznak gyümölcsöt a fák; mennyi tápanyagot ad a napfény a fáknak; mit párologtatnak ki a fák, miután a napfény táplálta őket – mindezeket a dolgokat Isten senki által meg nem szeghető szabályokként előre elrendelte, amikor mindent megteremtett. Az Isten által teremtett dolgok, akár élők, akár – az ember szemében – élettelenek, az Ő tenyerén ülnek, ahol Ő irányítja őket és uralkodik fölöttük. Ezeket a szabályokat senki nem változtathatja vagy szegheti meg. Vagyis amikor Isten mindent megteremtett, előre meghatározta, hogy a föld nélkül a fa nem képes gyökeret verni, kihajtani és növekedni; hogy a föld kiszáradna, ha nem nőnének rajta fák; hogy a fának a madarak otthonává kell válnia, olyan hellyé, ahol védelmet találhatnak a szél elől. Élhet egy fa a föld nélkül? Semmiképpen. Élhetne a nap vagy az eső nélkül? Anélkül sem. Mindezek a dolgok az emberiségért, az emberiség életben maradásáért vannak. A fától az ember friss levegőt kap, és az ember a földön él, amelyet a fa védelmez. Az ember nem élhet napfény és különféle élőlények nélkül. Bár ezek a kapcsolatok bonyolultak, észben kell tartanod, hogy Isten teremtette azokat a szabályokat, amelyek mindent irányítanak, hogy a dolgok egymást erősítsék, egymástól függjenek, és együtt létezzenek. Más szavakkal: minden egyes dolognak, amit Ő teremtett, értéke és jelentősége van. Ha Isten valami olyat teremtene, aminek nincs jelentősége, azt Isten eltüntetné. Ez Isten egyik módszere arra, hogy minden dologról gondoskodjon. Mire utal a „gondoskodás” szó ebben a történetben? Talán Isten naponta öntözi a fát? Szüksége van a fának Isten segítségére a lélegzéshez? (Nem.) A „gondoskodás” itt arra utal, ahogy Isten minden dolgot irányít megteremtésük után; Istennek elég akkor irányítania őket, amikor már meghatározta a rájuk vonatkozó szabályokat. Mihelyt a mag a földbe kerül, a fa magától nő. Növekedése feltételeit mind Isten teremtette meg. Isten alkotta a napfényt, a vizet, a talajt, a levegőt és a környezetet körülötte; Isten alkotta a szelet, zúzmarát, havat, az esőt és a négy évszakot. Ezekre a feltételekre van szüksége a fának a növekedéshez, és ezeket Isten készítette elő. Akkor hát ennek az élő környezetnek Isten a forrása? (Igen.) Vajon Istennek mindennap meg kell számolnia az összes levelet a fákon? Nem! Az sem szükséges, hogy Isten segítsen a fának lélegezni, vagy hogy mindennap felébressze a napfényt ezekkel a szavakkal: „Most már ideje a fákra sütni!” Neki nem kell ezzel foglalkoznia. A napfény magától ragyog, amikor itt az ideje, a szabályoknak megfelelően; megjelenik, és ráragyog a fára, a fa pedig magába szívja a napfényt, amikor erre van szüksége, amikor pedig nincs, a fa akkor is a szabályok keretei között él. Talán nem vagytok képesek világosan elmagyarázni ezt a jelenséget, de ettől még ez tény, amelyet mindenki láthat és elismerhet. Mindössze csak fel kell ismerned, hogy a minden dolog létezését irányító szabályok Istentől származnak, és tudnod kell, hogy Isten szuverén hatalmat gyakorol minden dolog növekedése és túlélése fölött.

Nos, van ebben a történetben olyasmi, amit az emberek „metaforának” neveznek? Vajon ez egy megszemélyesítés? (Nem.) Egy igaz történetet mondtam el. Mindenféle élőlény fölött, minden fölött, aminek élete van, Isten uralkodik; minden élőlényt Isten itatott át élettel, amikor megteremtette; minden élő dolog élete Istentől származik, és a neki irányt mutató pályát és törvényeket követi. Ehhez nem kell emberi beavatkozás, sem emberi segítség; ez az egyik módja annak, ahogyan Isten minden dologról gondoskodik. Értitek, nemde? Úgy gondoljátok, az embereknek ezt fel kell ismerniük? (Igen.) Nos hát, van ennek a történetnek bármi köze a biológiához? Kapcsolódik valamiképpen egy tudományághoz vagy szakterülethez? Nem a biológiáról beszélünk, és bizonyosan nem biológiai kutatást végzünk. Mi a beszélgetésünk fő gondolata? (Isten az élet forrása minden dolog számára.) Mit láttatok a teremtésen belül? Láttatok fákat? Láttátok a földet? (Igen.) Láttátok a napfényt, nem igaz? Láttatok fákon üldögélő madarakat? (Láttunk.) Boldog az emberiség, amiért ilyen környezetben élhet? (Igen.) Vagyis Isten arra használ fel minden dolgot – az Általa teremtett dolgokat –, hogy fenntartsa és védje az emberiség otthonát, életük környezetét. Ily módon gondoskodik Isten az emberiségről és minden dologról.

Hogy tetszik nektek ennek a beszédnek a stílusa, a mód, ahogyan kommunikálok? (Könnyen érthető, és sok való életből vett példát tartalmaz.) A szavak, amelyeket mondok, nem üres szavak, ugye? Szükségük van az embereknek erre a történetre, hogy megértsék, hogy Isten az élet forrása minden dolog számára? (Igen.) Ez esetben lépjünk tovább a következő történetünkre. A következő történet tartalma egy kicsit másmilyen, és a középpontjában is egy kicsit más áll. Minden, ami ebben a történetben megjelenik, olyasmi, amit az emberek a saját szemükkel láthatnak Isten teremtésében. Most el is kezdem a következő elbeszélésemet. Kérlek, figyeljetek csendben, és próbáljatok rájönni a mondanivalómra. A történet után felteszek majd nektek néhány kérdést, hogy lássam, mennyit tanultatok. Ennek a történetnek a szereplői egy nagy hegy, egy kis patak, egy heves szél és egy óriási hullám.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VII.)