Tizenkettedik tétel: Az Isten munkáját és a gyülekezet normális rendjét akadályozó és megzavaró különféle emberek, események és dolgok azonnali és pontos azonosítása; ezek leállítása és korlátozása, valamint a dolgok megfordítása; továbbá az igazság közlése, hogy Isten választott népe fejlessze a tisztánlátását ezeken keresztül és tanuljon belőlük (Harmadik rész)

A gyülekezeti életet akadályozó és megzavaró különféle emberek, események és dolgok

A legutóbbi összejövetelen a vezetők és a dolgozók tizenkettedik felelősségéről beszélgettünk: „Az Isten munkáját és a gyülekezet normális rendjét akadályozó és megzavaró különféle emberek, események és dolgok azonnali és pontos azonosítása; ezek leállítása és korlátozása, valamint a dolgok megfordítása; továbbá az igazság közlése, hogy Isten választott népe fejlessze a tisztánlátását ezeken keresztül és tanuljon belőlük.” Ezt a felelősséget illetően elsősorban a gyülekezeti élettel kapcsolatos különböző problémákról beszélgettünk, amelyeket tizenegy problémakörre osztottunk fel. Rajta, olvassuk el őket. (Az első: gyakori eltérés a témától az igazság közlése közben; a második: szavak és doktrínák szólása az emberek félrevezetése és a megbecsülésük elnyerése érdekében; a harmadik: otthoni dolgokról szóló fecsegés, személyes kapcsolatok építése és személyes ügyek kezelése; a negyedik: klikkek alakítása; az ötödik: a státuszért való versengés; a hatodik: helytelen kapcsolatok kialakítása; a hetedik: kölcsönös támadásokban és szóbeli összetűzésekben való részvétel; a nyolcadik: elképzelések terjesztése; a kilencedik: negativitás kieresztése; a tizedik: alaptalan szóbeszédek terjesztése; és a tizenegyedik: a választások manipulálása és szabotálása.) Legutóbb az ötödik problémakörről, azaz a státuszért való versengésről, és a hatodik problémakörről, azaz a helytelen kapcsolatok kialakításáról beszélgettünk. Ez a kétféle probléma az előző négy problémakörhöz hasonlóan szintén zavarásokat és bomlasztásokat okoz a gyülekezeti életben és a gyülekezet normális rendjében. Ha e kétféle probléma természetét nézzük, az általuk a gyülekezeti életnek okozott kárt, valamint az emberek életbe való belépésére gyakorolt hatásukat, mindkettő olyan embereket, eseményeket és dolgokat jelenthet, amelyek akadályozzák és megzavarják Isten munkáját és a gyülekezet normális rendjét.

VII. Kölcsönös támadásokban és szóbeli összetűzésekben való részvétel

Ma a hetedik problémakörről – a kölcsönös támadásokban és szóbeli összetűzésekben való részvételről fogunk beszélgetni. Az efféle problémák általánosak a gyülekezeti életben és mindenki számára nyilvánvalóak. Amikor az emberek összejönnek, hogy egyék és igyák Isten igéjét, a személyes tapasztalataikról beszélgessenek vagy megvitassanak egyes aktuális problémákat, akkor az eltérő nézőpontok, illetve a helyest és a helytelent illető nézeteltérések gyakran szóváltásokhoz és vitákhoz vezetnek az emberek között. Ha az emberek nem értenek egyet és eltérő szemléletük van, ám az nem zavarja a gyülekezeti életet, vajon az is kölcsönös támadásokban és szóbeli összetűzésekben való részvételnek számít? Ez nem minősül annak; ez a normális közösséghez tartozik. Ezért látszólag úgy tűnhet, hogy sok probléma kapcsolódik a hetedik problémakörhöz, valójában azonban csak azok tartoznak ehhez a problémakörhöz, amelyek a körülményeket és a jellegüket illetően súlyosabbak, és ezért akadályozásokat és zavarásokat jelentenek. Most beszélgessünk arról, hogy mely problémák jellege minősül olyannak, ami miatt azok ebbe a problémakörbe tartoznak.

Először is, ha megnézzük a kölcsönös támadásokban való részvétel megnyilvánulásait, az biztosan nem az igazságról való normális beszélgetésről vagy az igazság kereséséről, illetve arról szól, hogy az ember az igazság közlése alapján különböző értelmezésekkel vagy világossággal rendelkezik, illetve nem az igazságalapelvek kereséséről, közléséről, tárgyalásáról, valamint egy gyakorlási út kereséséről szól egy bizonyos igazság tekintetében, hanem a helyest és a helytelent illető szóváltásról és vitáról. Alapvetően így nyilvánul meg. Vajon időnként megjelenik ez a fajta probléma a gyülekezeti életben? (Igen.) Már a külsőségek alapján is nyilvánvaló, hogy egy afféle cselekvés, mint a kölcsönös támadásokban való részvétel, biztosan nem a igazság kereséséről, illetve az igazságnak a Szentlélek útmutatása melletti közléséről vagy a harmonikus együttműködésről szól, hanem forrófejűségben gyökerezik, a benne használt nyelvezetben pedig ítélkezés és elítélés, sőt szitkozódás van – az efféle megnyilvánulás valóban a Sátán romlott beállítottságának a megnyilatkozása. Amikor az emberek támadják egymást – függetlenül attól, hogy a nyelvük éles vagy diplomatikus –, az forrófejűséget, rosszindulatot és gyűlöletet hordoz magában, és híján van a szeretetnek, a toleranciának és a béketűrésnek, és persze még inkább hiányzik belőle a harmonikus együttműködés. Az emberek különféle módszereket használnak egymás támadásához. Amikor például két ember vitat egy dolgot, az A személy ezt mondja B személynek: „Egyeseknek rossz az emberi mivolta és arrogáns a beállítottsága; mindig felvágnak, amikor egy apróságot csinálnak és nem hallgatnak senkire. Épp olyanok, mint amit Isten szavai mondanak azokról, akik oly barbárok és annyira híján vannak az emberi mivoltnak, mint a fenevadak.” Miután ezt hallotta, a B személy erre gondol: „Vajon nem nekem szántad azt, amit az imént mondtál? Még Isten szavait is megidézted, hogy leleplezz engem! Mivel rólam beszéltél, én sem fogom vissza magam. Nem voltál jó hozzám, úgyhogy ártani fogok neked!” És ezért a B személy így szól: „Egyesek kívülről igen jámboraknak tűnhetnek, ám mélyen legbelül valójában vészjóslóbbak bárki másnál. Még az ellenkező neműekkel is helytelen kapcsolatokat alakítanak ki, épp ahogyan az Isten szavaiban említett szajhák és prostituáltak – Isten roppantul undorodik az ilyen emberektől, idegenkedik tőlük. Mi értelme jámbornak tűnni? Az egész csak színlelés. Isten a színlelőket utálja a legjobban; az összes színlelő farizeus!” Ezt hallván az A személy erre gondol: „Ez ellentámadás ellenem! Rendben, nem voltál jó hozzám, úgyhogy ne hibáztass, amiért nem fogom vissza magam!” Oda-vissza, a két ember harcolni kezdett. Ez vajon Isten szavainak a közlése? (Nem.) Mit csinálnak? (Támadják egymást és harcolnak.) Még ütőkártyákat is felhasználnak és „alapot” találnak a támadásukhoz, alapul idézve Isten szavait – ez kölcsönös támadásokban való részvétel, és ugyanakkor szóbeli összetűzésekben való részvétel. Látható időnként a beszélgetés e formája a gyülekezeti életben? Normális beszélgetés ez? A normális emberi mivolt keretein belüli beszélgetés ez? (Nem.) Akkor a beszélgetés e formája okoz vajon bomlasztást és zavarásokat a gyülekezeti életben? Miféle bomlasztást és zavarásokat okoz? (A normális gyülekezeti élet zavart szenved, az emberek szóváltásokba bocsátkoznak a helyes és a helytelen vonatkozásában, következésképp pedig képtelenek csendesen elmélkedni és beszélgetni Isten szavairól.) A Szentlélek vajon akkor is munkálkodik, amikor az emberek efféle harcba és vitába bocsátkoznak a helyesről és a helytelenről, és személyes támadásokat intéznek a gyülekezeti élet során? A Szentlélek nem munkálkodik; az efféle beszélgetés zűrzavarba taszítja az emberek szívét. Van néhány szó a Bibliában, emlékeztek rájuk? („Bizony mondom nektek azt is, hogy ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nekik az én mennyei Atyám. Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Máté 18:19-20).) Mit jelentenek ezek a szavak? Amikor az emberek összegyűlnek Isten előtt, szívükben és elméjükben egynek kell lenniük és egyesülniük kell Isten előtt; Isten csak akkor fogja áldásokkal megajándékozni őket és a Szentlélek csak akkor fog munkálkodni, ha az emberek szívükben és elméjükben egyek. De vajon az Általam az imént említett két vitázó ember szívében és elméjében egy volt-e? (Nem.) Miben vettek részt? Kölcsönös támadásokban, harcban, sőt ítélkezésben és elítélésben. Bár látszólag nem használtak ocsmány szitokszavakat és nem nevezték néven a dolgokat, a szavaik mögötti ösztönző nem az volt, hogy az igazságot közöljék vagy az igazságot keressék, és nem a normális emberi mivolthoz tartozó lelkiismeret és józan ész keretei között beszéltek. Minden általuk szólt szó felelőtlen volt, agresszivitást és rosszindulatot hordozott magában; egyetlen szó sem felelt meg a tényeknek, sem semmilyen alapja nem volt. Egyetlen szó szem szólt valamely dolognak az Isten szavai és Isten követelményei alapján történő megítéléséről, mind arról szólt, hogy a saját preferenciáik és akaratuk alapján személyes támadásokat indítsanak egy általuk gyűlölt és lenézett személy ellen, ítélkezzenek felette és elítéljék őt. Ezek egyike sem annak megnyilvánulása, hogy szívükben és elméjükben egyek lennének, sokkal inkább olyan szavak és megnyilvánulások, amelyek forrófejűségből és a Sátán romlott beállítottságából erednek és nem tetszenek Istennek; ezért ebben nincs ott a Szentlélek munkája. Ez a kölcsönös támadásokban való részvétel megnyilvánulása.

A gyülekezeti életben gyakran merülnek fel szóváltások és konfliktusok az emberek között kisebb dolgokat vagy egymásnak ellentmondó nézőpontokat és érdekeket illetően. Az egymással összeférhetetlen személyiségek, ambíciók és preferenciák miatt is gyakran jelentkeznek szóváltások. Felmerülnek különféle nézeteltérések és viszályok az egyének között a társadalmi státuszt és a műveltségi szintet illető különbségek, illetve az emberi mivoltuk és természetük tekintetében fennálló különbségek, sőt egyéb okok között akár a beszédmódjukat és az ügyek intézésének módját illető különbségek miatt is. Ha az emberek nem törekednek arra, hogy Isten igéjének segítségével oldják meg ezeket a problémákat, ha nincs kölcsönös megértés, tolerancia, támogatás és segítség, és ha az emberek inkább előítéleteket és gyűlöletet dédelgetnek a szívükben, és forrófejűséggel bánnak egymással romlott beállítottságok közepette, akkor az valószínűleg kölcsönös támadásokhoz és ítélkezéshez vezet. Egyeseknek van némi lelkiismerete és józan esze, és amikor szóváltások történnek, képesek türelmet gyakorolni, józan ésszel cselekedni és szeretettel segíteni a másik felet. Némelyek azonban nem tudják elérni ezt, még a legalapvetőbb tolerancia, türelem, emberi mivolt és józan ész is hiányzik belőlük. Gyakran alakítanak ki magukban különféle előítéleteket, gyanút és félreértéseket másokkal szemben jelentéktelen dolgok, vagy egyetlen szó vagy arckifejezés miatt, ami oda vezet, hogy különféle gondolatok, kétségek, ítéletek és elítélések élnek irántuk a szívükben. Ezek a jelenségek gyakran előfordulnak a gyülekezetben és gyakran vannak hatással az egyének közötti normális viszonyra, a testvérek harmonikus interakcióira, sőt arra is, ahogyan Isten szavait közlik. Gyakran támadnak szóváltások, amikor az emberek kapcsolatba kerülnek egymással, ha azonban gyakran merülnek fel efféle problémák a gyülekezeti életben, azok befolyásolhatják, megzavarhatják, sőt akár tönkretehetik a normális gyülekezeti életet. Ha például valaki vitába bocsátkozik egy összejövetelen, akkor az az összejövetel zavart szenved, a gyülekezeti élet nem lesz gyümölcsöző, az összejövetelen részt vevők pedig nem nyernek semmit, és lényegében feleslegesen jönnek össze és az idejüket pazarolják. Következésképp, ezek a problémák már hatást gyakoroltak a gyülekezeti élet normális rendjére.

A. A kölcsönös támadásokban és szóbeli összetűzésekben való részvétel különféle megnyilvánulásai

1. A hiányosságok kölcsönös leleplezése

Egyesek szeretnek folyton otthoni dolgokról és lényegtelen témákról fecsegni az összejövetelek során, jelentéktelen háztartási ügyekről beszélnek, és amikor csak találkoznak velük, csevegésbe bocsátkoznak a testvérekkel, ami miatt a testvérek tehetetlennek érzik magukat. Lehet, hogy valaki a sarkára áll, hogy félbeszakítsa őket, aztán mi történik? Ha folyton félbeszakítják őket, boldogtalanok lesznek, az pedig bajt jelent, ha ők boldogtalanok. Erre gondolnak: „Folyton félbeszakítasz engem, és nem hagysz beszélni. Jól van akkor. Majd én is félbeszakítalak, amikor te beszélsz! Amikor Isten szavait közlöd, majd közbevágok Isten szavainak egy másik szövegrészével. Amikor önmagad megismeréséről beszélsz, majd Istennek az embereket megítélő szavairól fogok beszélni. Amikor az arrogáns beállítottságod megértéséről beszélsz, én Istennek az emberek sorsát és rendeltetési helyét meghatározó szavait fogom közölni. Bármit is mondasz, én majd mondok valami mást!” És nemcsak erről van szó; ha a többiek csatlakoznak, hogy félbeszakítsák, akkor az illető felkel és rájuk támad. Ugyanakkor – mivel haragot és gyűlöletet dédelget a szívében, az összejövetelek során gyakran leleplezi az őt félbeszakító személy hiányosságait, és arról beszél, hogy az illető miként csapott be másokat az üzleti életben, mielőtt hinni kezdett Istenben, milyen gátlástalan volt a másokkal való ügyleteiben és így tovább – amikor az illető beszél, ezeket a dolgokat emlegeti. Az illető először még türelmet tud gyakorolni, idővel azonban gondolkodni kezd: „Én mindig segítek neked, én mindig toleráns és türelmes vagyok veled szemben, te azonban semmiféle toleranciát nem tanúsítasz irántam. Ha így bánsz velem, ne hibáztass, ha nem fogom vissza magam! Oly hosszú időn át éltünk ugyanabban a faluban – mindketten jól ismerjük egymást. Megtámadtál engem, úgyhogy én is meg foglak támadni; leleplezted a hiányosságaimat, pedig neked magadnak is van belőlük bőven.” És így azán ezt mondja: „Te még loptál is fiatalkorodban; azok a pitiáner tolvajlások, amelyeket elkövettél, még szégyenteljesebbek! Amit én csináltam, az legalább üzlet volt, az egész csak a megélhetés kedvéért történt. Ki nem követ el pár hibát ebben a világban? Mi van a te viselkedéseddel? Te tolvajként, rablóként viselkedsz!” Vajon ez nem kölcsönös támadásokban való részvétel? Mi a módszere ezeknek a támadásoknak? A hiányosságok kölcsönös leleplezése, nem igaz? (De igen.) Az illető magában még ezt is gondolja: „Folyamatosan leleplezed a hiányosságaimat, mindenki tudtára adod őket és a becstelen múltamat, amivel azt éred el, hogy a többiek többé ne becsüljenek engem – nos, akkor majd én sem fogom vissza magam. Mindent tudok arról, hogy hány partnered volt, hány ellenkező nemű emberrel voltál együtt; az összes muníciót betöltöttem. Ha ismét leleplezed a hiányosságaimat és túl messzire mész, az összes gaztettedet napvilágra hozom!” A hiányosságok kölcsönös leleplezése általános probléma azok között, akik jól ismerik egymást. Talán egy nézeteltérés miatt, vagy azért, mert konfliktusok vagy harag van közöttük, két ember régi és jelentéktelen ügyeket húz elő, hogy fegyverként használja azokat egymás támadásához az összejövetelek során. Ez a két ember leleplezi egymás hiányosságait, valamint támadják és elítélik egymást, mindenki idejét rabolva attól, hogy egye és igya Isten igéjét, és hatást gyakorolva a normális gyülekezeti életre. Gyümölcsözőek lehetnek az efféle összejövetelek? Vajon az őket körülvevő embereknek még mindig van kedvük összejönni? Egyes testvérek így kezdenek gondolkodni: „Ez a kettő valóban kellemetlen, mi értelme felhozni ezeket a múltbeli dolgokat?! Most mindketten hisznek Istenben, el kellene engedniük ezeket a dolgokat. Kinek nincsenek ügyei? Hát most nem mindketten Isten elé járultak? Ez az összes probléma megoldható Isten igéjével. A hiányosságok leleplezése nem az igazság gyakorlása, és nem is az, hogy az egyik ember erősségeiből tanulva pótolja a másik gyengeségeit; ez kölcsönös támadás, sátáni viselkedés.” A kölcsönös támadásaik megzavarják és tönkreteszik a normális gyülekezeti életet. Senki sem tudja megállítani őket, ők pedig nem hallgatnak rá, bárki is közli velük az igazságot. Egyesek ezt tanácsolják nekik: „Hagyjátok abba egymás hiányosságainak leleplezését. Ami azt illeti, ez az egész dolog nem olyan nagy ügy; hát nem csak egy rövid szóbeli nézeteltérés? Kettőtök között nincs mély gyűlölet. Ha mindketten meg tudnátok nyílni, lecsupaszítanátok magatokat, elengednétek az előítéleteiteket, nehezteléseteket és gyűlöleteteket, hogy imádkozzatok és keressétek az igazságot Isten előtt, akkor ez az összes probléma megoldható lenne.” A két ember azonban továbbra is holtponton van. Az egyik így szól: „Ha először ő bocsánatot tudna kérni tőlem, és ha elsőként megnyílna és lecsupaszítaná magát, akkor én is megtenném ugyanezt. Ha azonban – ahogyan korábban is – nem engedi el ezt a dolgot, akkor én nem fogom visszafogni magam vele szemben! Arra kértek, hogy gyakoroljam az igazságot – ő miért nem gyakorolja? Arra kértek, hogy engedjem el a dolgokat – miért nem teszi meg ő először?” Hát nem oktalanság ez? (De az.) Oktalanul kezdenek viselkedni. Senkinek a tanácsa nem hat rájuk, és nem hallgatják meg az igazságról szóló beszédet. Amint meglátják egymást, vitatkoznak, leleplezik egymás hiányosságait és támadják egymást. Azt leszámítva, hogy nem csapnak össze, mindenben gyűlölet van, amit egymással tesznek, és minden szavukban benne van a támadás és a szitkozódás nyoma. Ha van két ilyen ember a gyülekezeti életben, akik támadják egymást és szóbeli összetűzésekben vesznek részt, amikor csak találkoznak, ez a gyülekezeti élet hozhat vajon gyümölcsöt? Nyerhetnek az emberek bármi pozitívot belőle? (Nem.) Amikor ilyen helyzetek állnak elő, a legtöbb ember aggódni kezd, és ezt mondja: „Minden alkalommal, amikor összejövünk, az a kettő állandóan harcol, és senki tanácsára nem hallgatnak. Mit tegyünk?” Amíg ott vannak, az összejövetelek nem békések, és mindenkit zavarnak. Ilyen esetekben a gyülekezetvezetőknek közbe kell lépniük a probléma megoldása érdekében; nem szabad engedniük, hogy efféle egyének tovább zavarják a gyülekezeti életet. Ha ismételt tanács, beszélgetés és pozitív útmutatás után sem születik eredmény, és mindkét fél továbbra is ragaszkodik az előítéleteihez és nem hajlandóak megbocsátani egymásnak, valamint folytatják egymás támadását és a gyülekezeti élet zavarását, akkor az alapelvek szerint kell kezelni az ügyet. Meg kell mondani nekik: „Ti ketten régóta ebben az állapotban vagytok, és ez súlyos zavarásokat okozott a gyülekezeti életben és az összes testvérnek. A legtöbb ember dühös az efféle viselkedésetek miatt, de félnek bármit is mondani róla. A jelenlegi hozzáállásotokat és megnyilvánulásaitokat tekintve a gyülekezetnek – az alapelveknek megfelelően – fel kell függesztenie a részvételeteket a gyülekezeti életben, és el kell különítenie titeket az önvizsgálat érdekében. Amikor képesek lesztek harmonikusan kijönni egymással, normális beszélgetést folytatni, valamint normális kapcsolataitok lesznek az emberekkel, akkor visszatérhettek a gyülekezeti életbe.” Függetlenül attól, hogy beleegyeznek-e ebbe vagy sem, a gyülekezetnek meg kell hoznia ezt a döntést; ez az ügy alapelvek szerint történő kezelése. Ezeket az ügyeket így kell kezelni. Ez egyrészt a két egyén javára válik; arra késztetheti őket, hogy elgondolkodjanak és megismerjék önmagukat. Másrészt elsősorban több testvért megóv attól, hogy gonosz emberek megzavarják őket. Egyesek ezt mondják: „Nem tettek semmi gonoszságot; a lényegüket illetően sem gonosz emberek. Csupán kisebb hiányosságok vannak az emberi mivoltukban, egyszerűen akaratosak, hajlamosak az oktalanságra, valamint hajlamosak a féltékenységre és a szóváltásokra. Csak emiatt miért kell elkülöníteni őket?” Az emberi mivoltuk milyenségétől függetlenül, amíg zavart jelentenek a gyülekezeti élet számára, a gyülekezetvezetőknek be kell avatkozniuk, hogy foglalkozzanak a problémával és megoldják azt. Ha ez a két illető gonosz, akkor amint ezt felismerik, a válasznak nem szabad oly egyszerűnek lennie, hogy elkülönítik őket; azonnal döntést kell hozni arról, hogy rögtön kitakarítják őket. Ha a tetteik arra korlátozódnak, hogy támadják egymást, valamint a helyesről és a helytelenről vitatkoznak anélkül, hogy másoknak kárt okoznának, illetve más gaztetteket követnének el, amelyek veszteségeket okoznának Isten háza érdekeinek, és nem gonoszok, akkor nem szükséges kitakarítani őket. Ehelyett fel kell függeszteni a gyülekezeti életüket, és el kell különíteni őket az önvizsgálat érdekében. Ez a megközelítés a leginkább megfelelő. Az ügy ily módon történő kezelésének célja az, hogy biztosítsuk a gyülekezeti élet normális rendjét és kezeskedjünk arról, hogy a gyülekezeti munka normálisan folyjon.

2. Kölcsönös leleplezés és támadások

Egyeseknek hiányzik a felfogóképessége Isten igéjének evésében és ivásában, és nem tudják, miként közöljék az Isten igéjéről szóló tapasztalati megértésüket. Csak azt tudják, hogy Isten embereket leleplező szavait összekössék másokkal. És így, valahányszor Isten szavait használva az igazságról beszélnek, mindig vannak személyes indítékaik; mindig meg akarják ragadni a lehetőséget, hogy leleplezzenek másokat és lecsapjanak rájuk, ami nyugtalanságot okoz a gyülekezetben. Ha azok, akiket lelepleznek, helyesen tudják kezelni ezeket a helyzeteket, úgy értelmezik azokat, hogy Istentől származnak, és alávetettséget és türelmet tanulnak, akkor nem lesznek viták. Ugyanakkor elkerülhetetlen, hogy valaki netalántán dacosnak érezze magát, amikor azt hallja, hogy mások az ő problémáiról beszélnek és leleplezik azokat. Magában erre gondol: „Miért van az, hogy Isten szavainak olvasása után nem a róluk szóló tapasztalati megértésedet osztod meg vagy önmagad megismeréséről beszélsz, hanem kizárólag engem támadsz és veszel célba helyette? Nem tetszem neked? Isten szavai már egyértelművé tették, hogy romlott a beállítottságom – valóban ki kell mondanod? Lehet, hogy nekem romlott a beállítottságom, de a tiéd vajon nem az? Folyton célba veszel, csalárdnak nevezel engem, ám te sem vagy híján a ravaszságnak!” Nehezteléssel és daccal telve egyszer-kétszer lehet, hogy türelmet gyakorol, ám ahogyan telik az idő és felgyűlnek a sérelmei, kitör. És ha egyszer kitör, az katasztrofális. Ezt mondja: „Amikor egyesek cselekednek és beszélnek, a felszínen nagyon becsületesnek és nyíltnak tettetik magukat, valójában azonban teli vannak mindenféle mesterkedéssel, és folyton szövetkeznek mások ellen. Velük beszélve senki sem foghatja fel a gondolataikat és a szándékaikat; csalárd emberek. Amikor ilyen egyénekkel találkozunk, nem tudunk beszélni vagy kapcsolatot teremteni velük; túlságosan félelmetesek. Ha nem vagy óvatos, a csapdájukba esel, és becsapnak és kihasználnak. Az ilyen emberek a leggonoszabbak, az a fajta, amelyet Isten a legjobban utál és amelytől a legjobban undorodik. A feneketlen mélységbe, a tűz és a kénkő tavába kellene vetni őket!” Ezt hallván a másik erre gondol: „Romlott beállítottságaid vannak, de nem engeded, hogy a többiek leleplezzenek? Oly arrogáns és önelégült vagy, úgyhogy keresek egy másik szövegrészt Isten szavaiból, hogy leleplezzelek, és majd meglátjuk, akkor mit mondasz!” Miután leleplezik, a másik még dühösebb lesz, és erre gondol: „Szóval nem fogod ezt annyiban hagyni? Még mindig nem fogod ezt elengedni, ugye? Egyszerűen nem tetszem neked, és azt hiszed, romlott a beállítottságom, nem igaz? Rendben, akkor én is leleplezlek majd téged!” Így aztán ezt mondja: „Egyesek egyszerűen antikrisztusok; a státuszt és azt szeretik, ha mások dicsérik őket, szeretnek kioktatni másokat, arra használni Isten szavait, hogy leleplezzenek és elítéljenek másokat, elhitetve másokkal, hogy nekik maguknak nincs romlott beállítottságuk. Mindannyian beképzeltek, és azt hiszik, már szentek lettek, de nem mocskos démonok csupán? Nem csupán Sátánok és gonosz lelkek? Mik az antikrisztusok? Az antikrisztusok Sátánok!” Hány menetet vívtak? Van győztes? (Nincs.) Mondtak bármit, ami mások épülésére szolgálhatna? (Nem.) Nos, akkor mik ezek a szavak? (Ítéletek, elítélések.) Ítéletek. Meggondolatlanul beszélnek, a tényleges helyzetre és tényekre tekintet nélkül, önkényesen megítélve és elítélve másokat, sőt szidalmazva őket. Van tényszerű alapjuk arra, hogy antikrisztusnak nevezzék a másik embert? Az antikrisztus mely gonosztetteit és megnyilvánulásait tanúsította az illető? A romlott beállítottsága eléri vajon egy antikrisztus lényegének szintjét? Amikor Isten választott népe hallja, amint leleplezi a másik embert, vajon úgy fogják gondolni, hogy az objektív és az igazságnak megfelelő? Van bármiféle kedvesség vagy jószándék e két ember által mondott szavakban? (Nincs.) Az a céljuk, hogy segítsenek egymásnak megismerni önmagukat, valamint képessé tegyék őket arra, hogy a lehető leghamarabb levessék a romlott beállítottságukat és belépjenek az igazságvalóságba? (Nem.) Akkor miért csinálják ezt? Azért, hogy kiengedjék a személyes rosszindulatukat, hogy lecsapjanak a másik félre és bosszút álljanak rajta, ezért önkényesen megvádolják valamivel, ami egyáltalán nem felel meg a tényeknek. Nem értékelik és jellemzik egymást pontosan Isten szavai, valamint a másik személy megnyilatkozásai és lényege alapján, hanem arra használják Isten szavait, hogy lecsapjanak egymásra, bosszút álljanak és kiengedjék a személyes rosszindulatukat; egyáltalán nem az igazságot közlik. Ez komoly probléma. Folyton belekapaszkodnak a másik emberrel kapcsolatos dolgokba, hogy támadják és elítéljék az arrogáns beállítottsága miatt – ez a hozzáállás baljós és rosszindulatú, és bizonyosan nem egy jószándékú leleplezés, következésképp csak kölcsönös ellenségeskedéshez és gyűlölethez vezet. Ha a leleplezés azzal a hozzáállással történik, hogy szeretetből segítsen másoknak, az emberek ezt érzik és helyesen tudják kezelni. Ha azonban valaki belekapaszkodik a másik ember arrogáns beállítottságába, hogy elítélje és támadja őt, az pusztán azért van, hogy lecsapjon az illetőre és gyötörje őt. Mindenkinek romlott a beállítottsága, akkor miért kell mindig egy embert célba venni? Miért kell mindig egy emberre koncentrálni, anélkül, hogy békén hagyná? Állandóan annak a bizonyos személynek az arrogáns beállítottságát leleplezni – valóban az a célja ennek, hogy segítsen levetnie ezt a beállítottságot? (Nem.) Akkor mi az oka? Azért van, mert kellemetlennek találja a másik embert, ezért keresi az alkalmat, hogy lecsapjon rá és revansot vegyen, folyton gyötörni akarva őt. Vagyis tényszerű az, amikor azt mondja, hogy a másik egy antikrisztus, egy Sátán, egy ördög, csalárd és baljóslatú egyén? Lehet, van egy kis köze a tényekhez, a célja azonban azzal, hogy ezeket a dolgokat mondja, nem az, hogy segítse a másik embert vagy hogy az igazságot közölje, hanem az, hogy kiengedje a személyes rosszindulatát és bosszút álljon. Meggyötörték őt, úgyhogy elégtételt akar venni. Miként vesz elégtételt? Azzal, hogy leleplezi a másik embert, elítéli, ördögnek, Sátánnak, gonosz szellemnek, antikrisztusnak nevezi – a legszörnyűbb címkével és a legsúlyosabb váddal megbélyegezve. Hát nem önkényes ítélkezés és elítélés ez? A két fél szándéka, célja és ösztönzője azzal, hogy ezeket a dolgokat mondja, nem az, hogy segítsen a másik félnek megismernie önmagát és eloszlatnia a romlott beállítottságait, még kevésbé az, hogy segítse őt belépni Isten igéjének valóságába, illetve megérteni az igazságalapelveket. Ehelyett azzal próbálkozik, hogy támadja a másik embert és lecsapjon rá, hogy leleplezze őt, hogy aztán elérje abbéli célját, hogy kiengedje a rosszindulatát és bosszút álljon. Ez kölcsönös támadásokban és szóbeli összetűzésekben való részvétel. Bár úgy tűnhet, hogy a mások támadását szolgáló e módszernek több alapja van, nemcsak a hiányosságok kölcsönös leleplezése, mégpedig Isten szavainak a másik személyhez való kapcsolása annak kimondásáért, hogy romlott a beállítottsága, valamint, hogy ördög és Sátán, és ez látszólag egészen spirituálisnak tűnik, de a két módszer természete ugyanaz. Egyik módszer sem Isten szavának és az igazságnak a közléséről szól a normális emberi mivolt keretei között, hanem a másik személy felelőtlen és önkényes megítéléséről, elítéléséről és szidalmazásáról személyes preferenciák alapján, valamint személyes támadásokban való részvételről. Az ilyen jellegű párbeszédek bomlasztásokat és zavarásokat is okoznak a gyülekezeti életben, valamint akadályozzák Isten választottjainak az életbe való belépését és kárt okoznak abban.

Mit kellene tennetek, amikor két olyan emberrel találkoztok, akik kölcsönös támadásokban vesznek részt egymás romlott beállítottságainak leleplezésével? Szükséges az asztalra csapni és kioktatni őket? Szükséges leönteni őket egy vödör hideg vízzel, hogy lehűtsétek őket, majd ráébredjenek, hogy hibáztak és bocsánatot kérjenek egymástól? Megoldhatják a problémát ezek a módszerek? (Nem.) Ez a két egyén folyton harcol minden összejövetelen, majd miután az egyes összejövetelek véget érnek, a következő csatára készülnek. Otthon keresik Isten szavait és az alapokat, amelyeket felhasználhatnak a támadásaikban, sőt vázlatot is írnak, és kitalálják, hogyan támadják a másik felet, mely aspektusait támadják, hogyan ítéljék meg és ítéljék el őt, milyen hangmenet üssenek meg, és Isten mely szavait használják fel, hogy a legmeggyőzőbb támadást és elítélést indítsák. Különféle spirituális szakszavakat is keresnek és különböző kifejezésmódokat használnak, hogy elítéljék a másik felet és lecsapjanak rá, megakadályozzák, hogy fordítson a helyzeten, és arra törekszenek, hogy a következő csatában legyűrjék őt, és lehetetlenné tegyék számára, hogy ismét felálljon. Ezek a viselkedések mind a kölcsönös támadásokban és a szóbeli összetűzésekben való részvételhez tartoznak. Könnyű megoldani ezeket a problémákat? Ha akkor sem tartanak bűnbánatot, illetve nem váltanak irányt, miután az emberek többségétől tanácsot, segítséget és az igazságról szóló közlést kaptak – vagyis ha találkozáskor vitatkoznak és szidják egymást, senkinek a tanácsára nem hallgatnak és nem fogadják el azt, amikor bárki az igazságról beszél vagy megmetszi őket – akkor mit kell tenni? Ezt könnyű kezelni: el kell takarítani őket. Ez vajon nem oldaná meg a problémát? Nem könnyű ez? Szükséges folytatni a beszélgetést velük? Szükséges továbbra is szeretettel segíteni őket? Mondjátok meg Nekem, vajon helyénvaló szeretettel toleranciát és türelmet tanúsítani ilyen emberek iránt? (Nem helyénvaló.) Miért nem helyénvaló? (Nem fogadják el az igazságot – nincs értelme beszélgetni velük.) Így van, nem fogadják el az igazságot. Csupán azért vesznek részt az összejöveteleken, hogy szóbeli összetűzésekben vegyenek részt. Nem azért hisznek Istenben, hogy törekedjenek az igazságra, és csak a szóbeli összetűzésekben való részvétel tetszik nekik. A normális emberi mivolt megnyilatkozása és megnyilvánulása ez? Megvan bennük az a racionalitás, amellyel a normális emberi mivoltnak rendelkeznie kell? (Nincs.) Híján vannak a normális emberi mivolthoz tartozó racionalitásnak. Az efféle emberek az összejöveteleken nem olvassák odafigyelő és megfelelő módon Isten szavait, hogy Isten szavaiból megérthessék és megkaphassák az igazságot, és ezzel megszüntessék a romlott beállítottságukat és a problémáikat. Helyette folyton mások problémáit akarják megoldani. Állandóan másokra irányul az összpontosításuk, hibákat keresve bennük; mindig arra törekednek, hogy mások problémáit megtalálják Isten szavaiban. Isten szavai olvasásának és közlésének lehetőségét arra használják fel, hogy leleplezzenek és támadjanak másokat, és mások megítélésére, becsmérlésére és elítélésére használják Isten szavait, miközben magukat elkülönítik Isten szavaitól. Miféle emberek ezek? Olyanok, akik elfogadják az igazságot? (Nem.) Egy dologban különösen jók és azért lelkesednek: Isten szavainak olvasását követően gyakran azonosítják másokban azokat a különböző problémákat, állapotokat és megnyilvánulásokat, amelyeket az Ő szavai lelepleznek. Minél inkább azonosítják ezeket a problémákat, annál inkább úgy érzik, hogy jelentős felelősséget vállalnak, és azt hiszik, sokat tehetnek, úgy gondolván, hogy le kell leplezniük ezeket a problémákat. Egyetlen embert sem engednek ki a markukból, akinek ilyen problémái vannak. Miféle emberek ezek? Van az ilyeneknek józan eszük? Képesek felfogni az igazságot? (Nem.) Ha ezek az emberek nem szólalnak fel, illetve nem okoznak zavarásokat a gyülekezetben, akkor nem szükséges foglalkozni velük. Ha azonban következetesen így viselkednek, folyton támadva, megítélve és elítélve másokat, akkor a gyülekezetnek megfelelő lépéseket kell tennie, hogy kezelje és eltakarítsa őket. Ami azokat illeti, akiket az emberek lelepleztek, majd aztán ugyanazokkal a módszerekkel és eszközökkel támadják, megítélik és elítélik őket – ha súlyosak a körülmények, valamint akadályozták és megzavarták a gyülekezeti életet –, akkor őket ugyanúgy el kell takarítani és el kell különíteni Isten választott népétől – semmiféle engedékenységet nem szabad tanúsítani velük szemben.

A kölcsönös támadásokban és a szóbeli összetűzésekben való részvételnek milyen más megnyilvánulásai vannak, amelyek számukra a gyülekezeti életet akadályozó és megzavaró jellegűnek minősülnek? A hiányosságok kölcsönös leleplezése és egymás romlott beállítottságainak leleplezése a személyes harag levezetése és az egymáson való bosszúállás érdekében a gyülekezeti élet akadályozásának és megzavarásának egyértelmű megnyilvánulása. E két megnyilvánulás mellett ott van még annak színlelése, hogy valaki megnyílik, felfedi és boncolgatja magát azért, hogy szándékosan leleplezzen és boncolgasson másokat – az efféle támadás szintén a gyülekezeti élet akadályozásának és zavarásának megnyilvánulása. Nos, vajon támadás az, amit valaki mond, amennyiben az nem a saját problémáiról, hanem másokéról szól, függetlenül attól, hogy célzottan mondja, avagy közvetve, mellékesen, tapintatos módon? (Nem.) Akkor mely helyzetek jelentenek támadásokat? Ez az elmondottak mögötti szándéktól és céltól függ. Ha valami azért hangzik el, hogy lecsapjon az emberekre és bosszút álljon rajtuk, vagy a személyes harag levezetése miatt, az támadás. Ez egy helyzet. Továbbá, egy probléma felszínes aspektusainak aránytalan felfújása azért, hogy megítéljünk és elítéljünk embereket a tényeknek és az igazságnak ellentmondva, felelőtlenül következtetéseket levonva anélkül, hogy egyáltalán megnéznénk, mi a probléma lényege – ez is a személyes harag levezetése és bosszúállás, ítélkezés és elítélés, és az efféle helyzet is támadást jelent. Mi más? (Alaptalan szóbeszédek költése az emberekről – ez is egy?) Természetesen az alaptalan szóbeszédek keltése is ide számít, sőt. Hány helyzet jelent támadást? (Három.) Foglaljuk össze ezeket a helyzeteket. (Az első a másokra történő lecsapás egy konkrét céllal. A második mások megítélése és elítélése a tényeknek és az igazságnak ellentmondó módon, ami mások felelőtlen módon történő önkényes jellemzése. A harmadik alaptalan szóbeszédek költése az emberekről.) A jellegénél fogva mindhárom helyzet személyes támadásnak minősül. Miként teszünk különbséget, hogy mely helyzetek minősülnek személyes támadásnak és melyek nem? Amikor azokról van szó, akik elkövetik a támadást, mely tettek és szavak jelentenek támadást? Tegyük fel, hogy valakinek a szavai kicsit irányító természetűek és képesek félrevezetni másokat, és van bennük szóbeszédköltő jelleg is. Az illető a semmiből költ valamit, valamint szóbeszédeket és hazugságokat gyárt, hogy megtévessze és félrevezesse és az embereket. A szándéka és a célja az, hogy több emberrel elismertesse és elhitesse, hogy az általa mondottak helyesek, ők pedig egyetértsenek vele abban, hogy amit mond, az megfelel az igazságnak. Ezzel egyidejűleg valaki máson is bosszút akar állni, hogy negatívvá és gyengévé tegye. Erre gondol: „Olyan aljas jellemed van – le kell lepleznem a tényleges helyzetedet, el kell tipornom ezt az arroganciádat, és aztán majd meglátjuk, mivel tudsz kérkedni és hencegni! Hogyan tudnék kitűnni melletted? A gyűlöletem nem enyhül addig, amíg nem verlek negativitásba és nem ütlek ki. Mindenkinek meg fogom mutatni, hogy tudsz negatív lenni és hogy neked is vannak gyengeségeid!” Ha ez a célja, akkor a szavai támadást jelentenek. De tegyük fel, hogy egyszerűen az a szándéka, hogy egy dolog tekintetében tisztázza a tényeket és az igazságot – miután egy tapasztalási időszakon keresztül pontos betekintést nyert és felfedezte a probléma lényegét, úgy érzi, hogy közölni kell azt, hogy a többség megérthesse, és megismerhesse, milyen a tiszta felfogása ennek a dolognak, nevezetesen, az a célja, hogy helyreigazítsa több ember torz vagy egyoldalú nézeteit a dologról – ez támadás? (Nem.) Nem kényszerít valakit, hogy elfogadja a személyes véleményét, és még kevésbé dédelgeti a személyes bosszúállás bármiféle szándékát, hanem csak tisztázni akarja a tényállás valóságosságát; szeretettel segíti a másik felet a megértésben, és ezen megértés által megakadályozza, hogy tévútra menjen. Függetlenül attól, hogy a másik fél elfogadja-e ezt, képes eleget tenni a kötelességének. Így aztán ez a viselkedés, ez a megközelítés nem támadás. A nyelvezeten, a szóhasználaton, valamint a beszéd módján, hangnemén és érzületén keresztül e két különböző megnyilvánulásban az ember meg tudja mondani, hogy mi az illető szándéka és célja. Ha valaki támadni akarja a másik felet, a nyelvezete bizonyosan éles lesz, a szándéka és a célja pedig nyilvánvalóvá válik a hangvételéből, a hanglejtéséből, a szóhasználatából és a hozzáállásából. Ha nem kényszeríti a másik felet az általa mondottak elfogadására, és nyilvánvalóan nem támadja őt, akkor a beszéde biztosan megfelel majd a normális emberi mivolthoz tartozó lelkiismert és józan ész megnyilvánulásainak. Emellett a beszédben megnyilvánuló hozzáállása, hangneme és szóhasználata pedig minden bizonnyal racionális lesz, és a normális emberi mivolt határain belül marad.

Miután közöltük azokat az alapelveket, amelyek szerint megkülönböztethető, hogy mi jelent személyes támadást és mi nem, most képesek vagytok tisztán látni ezt? Ha még mindig nem tudjátok tisztán látni, akkor nem lesztek képesek átlátni a probléma lényegét. Bármennyire kellemesnek hangzik is valakinek a beszéde, ha nem az alapelvekkel összhangban gyakorol, ha nem törekszik arra, hogy segítsen az embereknek megérteni az igazságot és megfelelően végezni a kötelességüket, hanem ehelyett olyan dolgokat talál, amelyeket felhasználhat az emberek ellen, hogy megállás nélkül zaklassa őket, és minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy elítélje és megítélje őket, és bár a felszínen úgy tűnik, mintha tisztán látná az embereket, a szándéka és a célja valójában az, hogy elítéljen és támadjon másokat, akkor ez a helyzet személyes támadást foglal magában. Az emberek között zajló jelentéktelen dolgok igen egyszerűek és nyilvánvalóak; ha közölnék az igazságot ezen dolgok tekintetében, az egy összejövetelnyinél is kevesebbet igényelne. Szükséges-e tehát azzal lefoglalni a testvérek idejét, hogy minden összejövetelen sokat beszélnek róluk? Nem szükséges. Ha az emberek folyton megállás nélkül piszkálnak másokat, az az emberek támadását és zavarások okozását jelenti. Mi az oka annak, hogy az emberek ragaszkodnak egy dologhoz és vég nélkül beszélnek róla? Az, hogy senki sem hajlandó elengedni a saját szándékait és céljait, senki sem próbálja megismerni önmagát, és senki sem fogadja el az igazságot, illetve a tényeket és azt, ami igaz, ezért aztán megállás nélkül zaklat másokat. Mi a természete annak, hogy megállás nélkül zaklat másokat? Ez támadás. Dolgok keresése, hogy felhasználja azokat mások ellen, hibakeresés mások szóhasználatában, valamint az emberek hiányosságainak felhasználása ellenük, vég nélkül egyetlen egy dolgon rágódva és addig vitatkozva, amíg az ember arca ki nem vörösödik. Ha az emberek a normális emberi mivolt határain belülről beszélgetnek, támogatva és segítve egymást – vagyis eleget téve a felelősségüknek, – akkor a közöttük lévő viszony egyre jobb lesz. Ha azonban kölcsönös támadásokban és vitákban vesznek részt, összegabalyodnak egymással, hogy világossá tegyék a saját indoklásaikat, mindig felül akarnak kerekedni, nem akarják beismerni a vereséget és nem kötnek kompromisszumot, nem engedik el a személyes sérelmeket, akkor a kettejük közötti kapcsolat végül egyre feszültebb lesz és egyre inkább elromlik; nem lesz normális emberi kapcsolat, sőt akár arra a pontra is eljuthat, hogy a szemük kivörösödik, valahányszor találkoznak. Gondoljatok bele, amikor a kutyák harcolnak, az ádázabbik szeme kivörösödik. Mi a baj azzal, hogy vörös a szeme? Hát nem gyűlölettől ég? Vajon az egymást támadó emberekkel nem ugyanez történik? Ha az emberek, amikor közlik az igazságot, nem támadják egymást, hanem inkább egymás erősségeiből merítve tudják pótolni egymás hiányosságait és támogatják egymást, vajon lehetséges, hogy rossz legyen a viszony közöttük? A viszonyuk biztosan egyre normálisabbá válna. Amikor két ember a normális emberi mivolthoz tartozó lelkiismeret és józan ész határain belül beszél, cseveg, beszélget, sőt akár vitatkozik, normális lesz a kapcsolatuk, és nem lesznek dühösek, illetve nem kezdenek el harcolni, amint találkoznak. Ha – amikor még csak nem is látták egymást – az emberekben gyűlölet és megmagyarázhatatlan dühkitörés támad csak azért, mert a másik felet említik, akkor az nem a normális emberi mivolthoz tartozó józan ész és lelkiismeret birtoklásának megnyilvánulása. Az emberek azért támadják egymást, mert romlott a beállítottságuk; ennek egyáltalán nincs köze a környezetükhöz. Az egész azért van, mert az emberek nem szeretik az igazságot, nem tudják elfogadni az igazságot és nem gyakorolják az igazságot, illetve nem kezelik a dolgokat az alapelvek szerint, amikor viták merülnek fel, és ezért fordulnak elő gyakran a gyülekezeti életben a hiányosságok kölcsönös leleplezésének, az ítélkezésnek, sőt a kölcsönös támadásoknak és az elítélésnek az esetei. Mivel az emberek beállítottsága romlott, és gyakran leledzenek a józan ész hiányának állapotában, valamint a romlott beállítottságuk szerint élnek – és még ha értenek is valamennyit az igazságból, nehezükre esik gyakorolni azt – könnyedén merülnek fel viták és különféle támadások közöttük. Ha ezek a támadások alkalomszerűen jelentkeznek, akkor csupán átmeneti hatásuk van a gyülekezeti életre, azok azonban, akik következetesen hajlamosak a kölcsönös támadásokra, súlyos akadályokat és zavarásokat okoznak a gyülekezeti életben, valamint súlyosan érintik és zavarják Isten választott népének az életbe való belépését is.

3. Szóbeli összetűzések

Van a gyülekezetben egy másik fajta ember is – ez az ember különösen szereti magát igazolni. Ha például valami rosszat tett vagy mondott, fél, hogy a többiek esetleg rossz véleménnyel lesznek róla, és hogy ez befolyásolni fogja a többség szemében róla alkotott képet, ezért az összejövetelek során önigazolást keres és magyarázza a dolgot. A célja a magyarázattal annak megakadályozása, hogy az emberek rossz véleményt formáljanak róla, ezért sok erőfeszítést és gondolatot fektet ebbe, egész nap töprengve: „Miként tisztázhatom ezt a dolgot? Hogyan magyarázhatom el egyértelműen az illetőnek? Miként cáfolhatom a rólam alkotott rossz véleményét? A mai összejövetel jó alkalom arra, hogy erről beszéljünk.” Az összejövetelen így szól: „A dologgal, amit legutóbb tettem, senkit sem akartam megbántani vagy leleplezni; a szándékom jó volt, az, hogy segítsek az embereknek. Némelyek azonban folyton félreértenek engem, folyton célba akarnak venni, és folyton azt gondolják, hogy kapzsi és ambiciózus vagyok, és hogy rossz az emberi mivoltom. Valójában azonban egyáltalán nem vagyok ilyen, ugye? Nem tettem és nem mondtam ilyesmiket. Amikor olyankor beszéltem valakiről, amikor nem volt jelen, az nem olyan, mintha szándékosan bajba kevertem volna. Amikor az emberek rossz dolgokat tettek, hogyhogy nem engedik, hogy mások beszéljenek arról?” Sokat beszél, önmagát igazolva és védelmezve, miközben a másik fél problémái közül is jó néhányat leleplez – mindezt azért, hogy elhatárolódjon a dologtól, és mindenki azt higgye, hogy az, amit feltárt, nem romlott beállítottság, és hogy neki nincs rossz emberi mivolta, illetve nem ellenszenves számára az igazság, és még kevésbé rosszindulatú a szándéka, hanem azt higgye, hogy ő jószándékú, hogy gyakran félreértik a jó szándékát, valamint gyakran elítélik őt mások félreértései miatt. A szavaival kifejezetten és hallgatólagosan is azt az érzést kelti a hallgatóiban, hogy ártatlan, és hogy azok az emberek, akik azt hitték, hogy ő téved és rossz, gonoszok és olyanok, akik nem szeretik az igazságot. Ezt hallván a másik fél megérti: „Vajon nem azt akarják mondani a szavaid, hogy neked nincs romlott beállítottságod? Nem csak arról van szó, hogy jó színben tüntesd fel magad? Nem csak arról van szó, hogy nem ismered önmagad, nem fogadod el az igazságot, nem fogadod el a tényeket? Ha nem fogadod el ezeket a dolgokat, rendben, de miért veszel célba engem? Én nem szándékoztalak célba venni téged és nem is akartam lecsapni rád. Azt gondolsz, amit csak akarsz; mi köze ennek hozzám?” Így aztán nem tudja visszafogni magát, és a következőt mondja: „Amikor egyesek egy jelentéktelen problémával találkoznak, és egy kis méltánytalan bánásmódot vagy fájdalmat szenvednek el, nem hajlandóak elfogadni azt, és igazolni akarják magukat és magyarázkodni akarnak; mindig megpróbálnak elhatárolódni a kérdéstől, és folyton jó színben akarják feltüntetni magukat, be akarják aranyozni a róluk alkotott képet. Ők nem ilyen emberek, akkor miért próbálják jó színben feltüntetni, tökéletesnek beállítani magukat? Mellesleg én az igazságot közlöm, senkit sem veszek célba, és nem is gondolok arra, hogy bárkire lecsapjak vagy bárkin bosszút álljak. Hadd gondoljanak az emberek, amit csak akarnak!” Az igazságot közli ez a két ember? (Nem.) Akkor mit csinálnak? Az egyik fél ezt mondja: „A gyülekezet munkájáért tettem ezeket a dolgokat. Nem érdekel, te mit gondolsz.” A másik így szól: „Amikor az ember cselekszik, a Menny figyel. Isten ismeri az emberek gondolatait. Ne gondold, hogy csak azért, mert van benned némi jóakarat, képesség és ékesszólás, és nem teszel rossz dolgokat, Isten nem fog átvizsgálni téged; ne gondold, hogy ha mélyre elrejted a gondolataidat, Isten nem láthatja őket. A testvérek mind látják, hát még Isten! Hát nem tudod, hogy Isten az emberek szíve mélyét vizsgálja át?” Miről vitatkoznak ezek ketten? Az egyik fél nagy erőfeszítéseket tesz, hogy igazolja önmagát, hogy felmentse magát, mivel nem akarja, hogy a többieknek rossz benyomásuk legyen róla, miközben a másik fél ragaszkodik ahhoz, hogy ne engedje el, nem engedi az illetőnek, hogy jó színben tüntesse fel magát, ugyanakkor pedig arra törekszik, hogy megrovás révén leleplezze és elítélje őt. Ezek ketten látszólag nem szidalmazzák közvetlenül egymást, illetve közvetlenül nem leplezik le egymást, a beszédük azonban célirányos: az egyik fél megpróbálja megakadályozni, hogy a másik személy félreértse őt, és követeli, hogy mossa tisztára a nevét, miközben a másik fél visszautasítja ezt, viszont ragaszkodik ahhoz, hogy megbélyegezze és elítélje a másikat, a másik beismerését követelve. Ez a beszélgetés vajon az igazság normális közlése? (Nem.) A lelkiismereten és a józan észen alapuló beszélgetés ez? (Nem.) Akkor milyen jellegű az efféle beszélgetés? Kölcsönös támadásokban való részvétel ez a fajta beszélgetés? (Igen.) Az, aki önmagát igazolja, arról beszél vajon, hogy miként tud elfogadni dolgokat Istentől, miként tudja megismerni önmagát és megtalálni a gyakorlandó alapelveket? Nem, ő mások előtt igazolja önmagát. Tisztázni akarja a gondolatait, a nézőpontjait, a szándékait és a célját mások előtt, magyarázkodni akar a másik félnek, és azt akarja, hogy a másik fél tisztára mossa a nevét. Továbbá tagadni akarja azt, hogy a másik fél leleplezte és elítélte őt, és nem számít, hogy a másik fél által mondottak megfelelnek-e a tényeknek és az igazságnak, amíg ő nem ismeri fel, illetve nem hajlandó elfogadni, addig tévesnek tartja azt, amit a másik fél mond, és helyesbíteni akarja. Eközben a másik fél nem kívánja tisztára mosni a nevét, hanem leleplezi őt, arra kényszerítve, hogy elfogadja az elítélését. Az egyik nem hajlandó elfogadni, a másik pedig ragaszkodik ahhoz, hogy elfogadtassa vele, ami támadásokhoz vezet közöttük. Az efféle párbeszéd jellege a kölcsönös támadásokban való részvétel. Nos, milyen jellegű az efféle támadás? Kölcsönös tagadás, kölcsönös panasz és kölcsönös elítélés jellemzi ezt a beszélgetést? (Igen.) A gyülekezeti életben is előfordul a párbeszédnek ez a formája? (Igen.) Az efféle beszélgetések mind szóbeli összetűzések.

Miért nevezzük szóbeli összetűzéseknek az efféle párbeszédeket? (Azért, mert az érintett emberek a helyesről és a helytelenről vitáznak, senki sem próbálja megismerni önmagát és senki nem nyer semmit; csupán kitartóan rágódnak a dolgon, a párbeszédek pedig értelmetlenek.) Csak sokat beszélnek és sok időt és energiát vesztegetnek el arról vitatkozva, hogy kinek van igaza, illetve kinek nincs, ki felsőbbrendű, illetve ki alsóbbrendű. Szünet nélkül vitatkoznak, anélkül, hogy valaha is lenne győztes, és aztán folytatják a vitát. Végezetül mit nyernek ebből? Az igazság megértése, Isten szándékainak megértése ez? A megbánásra és Isten átvizsgálásának elfogadására irányuló képesség ez? Arra irányuló képesség, hogy elfogadjanak dolgokat Istentől és jobban megismerjék önmagukat? Ezek egyikét sem nyerik el. Ezek az értelmetlen viták és ezek a helyesről és helytelenről szóló párbeszédek szóbeli összetűzések. Kereken megmondva a szóbeli összetűzések teljességgel értelmetlen beszélgetések, ahol minden, ami elhangzik, ostobaság, egyetlen szó sem építő jellegű vagy hasznos mások számára, hanem az elhangzó szavak inkább mind bántóak, és emberi akaratból, forrófejűségből, az emberek elméjéből és persze még inkább az emberek romlott beállítottságából erednek. Minden kimondott szó az ember saját érdekeit, a saját magáról alkotott képet és a hírnevét szolgálja, nem pedig mások épülését vagy segítését, nem azt, hogy az ember maga megértse az igazság valamely aspektusát vagy megértse Isten szándékait, és persze nem annak megvitatását, hogy az ember romlott beállítottságai közül melyek lepleződnek le Isten szavaiban, hogy a romlott beállítottságai egybevágnak-e Isten szavaival, illetve, hogy helyes-e az ember megértése. Bármennyire tetszetősen, őszintén vagy jámboran hangoznak is ezek az értelmetlen önigazolások és magyarázkodások, mind szóbeli összetűzések és kölcsönös támadások és ítélkezések, amelyek sem mások, sem a saját javát nem szolgálják. Nemcsak ártanak másoknak és hatással vannak az ember normális emberi kapcsolataira, hanem az ember saját életbeli növekedését is akadályozzák. Röviden: függetlenül a kifogásoktól, a szándékoktól, a hozzáállástól és a felvett hangnemtől, illetve az alkalmazott eszközöktől és technikáktól, amíg benne van mások önkényes megítélése és elítélése, addig ezek a szavak, módszerek és a többi mind mások támadásának sorába tartozik, mind szóbeli összetűzés. Tág ez a tartomány? (Elég tág.) Nos, amikor az emberek támadásaival, ítéleteivel és elítélésével találkoztok, képesek vagytok tartózkodni attól, hogy másokat támadó és elítélő viselkedést tanúsítsatok? Miként kellene gyakorolnotok, amikor efféle helyzetekkel találkoztok? (Ima révén Isten elé kell járulnunk, hogy elcsendesedjünk; akkor nem lesz többé gyűlölet a szívünkben.) Amennyiben egy ember megértő és értelmes, amennyiben képes lecsendesedni Isten előtt és imádkozni Hozzá, valamint elfogadni az igazságot, akkor képes irányítani a szándékait és a vágyait, aztán pedig el tud jutni arra a pontra, ahol se nem ítél meg, se nem támad másokat. Amíg valakinek nem az a szándéka és a célja, hogy kiadja a személyes haragját vagy bosszúra szomjazzon, és biztosan nem az, hogy támadja a másik felet, hanem akaratlanul bántja meg a másik felet, mivel nem érti az igazságot vagy túlságosan felületesen érti, és mivel kicsit ostoba és tudatlan, illetve akaratos, akkor segítség, támogatás és a másoktól érkező közösségvállalás révén – miután megérti az igazságot – a beszéde, valamint a másokról alkotott értékelése és nézetei pontosabbá válnak, és képes lesz a mások által felfedett romlott beállítottságokat és a helytelen tetteiket helyesen kezelni, ezzel fokozatosan csökkentve a mások ellen irányuló támadásait és ítéleteit. Ha azonban valaki mindig a romlott beállítottságai közepette él, keresi a lehetőséget, hogy bosszút álljon bárkin, akit kellemetlennek talál vagy aki korábban megsértette őt vagy ártott neki, folyton ilyen szándékokat dédelget, és egyáltalán nem keresi az igazságot, illetve nem imádkozik Istenhez és nem hagyatkozik Rá, akkor bármikor és bárhol képes támadni másokat, ezt pedig nehéz megszüntetni. Mások akaratlan támadását könnyű megszüntetni, a szándékos és készakarva támadást azonban nem. Ha valaki alkalmanként és akaratlanul támad és ítél meg másokat, akkor azáltal, hogy mások közlik vele az igazságot, hogy támogassák és segítsék őt, képes lesz visszafordulni, ha egyszer megérti az igazságot. Ha azonban valaki állandóan arra törekszik, hogy bosszút álljon és levezesse a személyes haragját, folyton gyötörni akar és le akar teríteni másokat, és ilyen szándékkal támad másokat, amit az összes ember érezhet és láthat, akkor az ilyen viselkedés akadállyá és zavarássá válik a gyülekezeti élet vonatkozásában; teljes mértékben szándékos bomlasztást és zavarást jelent. Ezért nehéz változtatni azon, ha valakinek ilyen másokat támadó beállítottsága van.

Most már értitek, hogyan kell megoldani mások támadásának és elítélésének problémáját? Csak egy módja van – az embernek imádkoznia kell Istenhez és Istenre kell hagyatkoznia, és a gyűlölete fokozatosan eltűnik majd. Főként kétféle ember van, aki képes másokat támadni. Az egyik típus az, aki gondolkodás nélkül beszél, aki szókimondó és nyers, és aki, amikor kellemetlennek talál embereket, bántó dolgokat mondhat. Legtöbbször azonban nem szándékosan, illetve készakarva támadja az embereket – egyszerűen nem képes fékezni magát, ilyen a beállítottsága, és akaratlanul indít támadásokat mások ellen. Ha megmetszik, el tudja fogadni, így aztán az ilyenek nem gonosz emberek és nem a kitakarítás célpontjai. A gonosz emberek azonban nem fogadják el a metszést, és gyakran okoznak bomlasztást és zavarásokat a gyülekezeti életben, sűrűn támadnak, megítélnek másokat, lecsapnak rájuk és bosszút állnak rajtuk, valamint a legkevésbé sem fogadják el az igazságot. Gonosz emberek, és ők azok, akikkel a gyülekezetnek foglalkoznia kell és akiket el kell takarítania. Miért kell foglalkozni velük és miért kell eltakarítani őket? A természetlényegükből ítélve a másokat támadó viselkedésük nem akaratlan, hanem szándékos. Ez azért van, mert ezeknek az embereknek rosszindulatú az emberi mivolta – senki sem sértheti meg illetve kritizálhatja őket, és ha valaki olyasmit mond, ami véletlenül egy kicsit megbántja őket, azon fognak gondolkodni, hogyan találjanak alkalmat a bosszúra – tehát az ilyen emberek képesek támadásokat intézni mások ellen. Ez az egyik olyan típusú ember, akivel a gyülekezetnek foglalkoznia kell és akit el kell takarítania. Bárki, aki kölcsönös támadásokban és szóbeli összetűzésekben vesz részt – nem számít, ő melyik fél, hogy aktívan vagy passzívan támad-e – amíg efféle támadások részese, gonosz ember, aljas szándékokkal, aki a legkisebb kellemetlenség hatására gyötörni fog másokat. Az efféle emberek súlyos bomlasztást és zavarásokat okoznak a gyülekezeti életben. A gonosz ember egy típusa a gyülekezeten belül. A kevéssé súlyos esetek kezelhetők oly módon, hogy a szóban forgó személyt elkülönítik, hogy gondolkodjon el; súlyosabb esetekben ki kell takarítani, illetve ki kell zárni az illetőt. A vezetőknek és a dolgozóknak ezt az alapelvet kell megérteniük, amikor ennek a dolognak a kezeléséről van szó.

E közlés révén most már értitek, mit jelent másokat támadni? Képesek vagytok tisztán látni? Miután meghatározom, mi a támadás, egyesek erre gondolnak: „Ha ilyen tág a mások támadását illető definíció, a jövőben ki merne beszélni? Közülünk, emberek közül senki sem érti az igazságot, úgyhogy már csak ha kinyitjuk a szánkat, annak eredményeként is másokat támadunk, ami szörnyű! A jövőben csak együnk ételt és igyunk vizet és legyünk csendben, lakatot téve a szánkra, és ne beszéljünk meggondolatlanul attól a pillanattól fogva, hogy reggel felébredünk, elkerülendő, hogy támadjunk másokat. Ez nagyszerű lenne, a napjaink pedig sokkal békésebbek lennének.” Helyes ez a gondolkodásmód? Az, ha az ember lakatot tesz a szájára, nem oldja meg a problémát; annak az ügynek a lényege, hogy támadunk másokat, az ember szívét illető probléma, az ember romlott beállítottságai okozzák, nem pedig az ember szájával kapcsolatos probléma. Amit az emberek a szájukkal kimondanak, azt a romlott beállítottságaik és a gondolataik irányítják. Ha valaki eloszlatja a romlott beállítottságait és valóban megért néhány igazságot, és a beszéde is elvszerűbbé és mértéktartóbbá válik, akkor részben megoldódik az a probléma, hogy támad másokat. Természetesen ahhoz, hogy az embereknek normális emberi kapcsolataik legyenek a gyülekezeti életben és ne vegyenek részt kölcsönös támadásokban és szóbeli összetűzésekben, az szükséges, hogy gyakran járuljanak imában Isten elé, kérjék Isten útmutatását, valamint jámbor, az igazságosságra éhező és szomjazó szívvel csendesedjenek el Isten előtt. Ily módon, amikor valaki akaratlanul olyasmit mond, ami megbánt téged, a szíved el tud csendesedni Isten előtt, nem fogod azt felróni neki, és nem akarsz majd vitatkozni a másik emberrel, és még kevésbé akarsz majd védekezni és igazolni magad. Inkább elfogadod azt Istentől, megköszönöd Istennek, hogy jó lehetőséget adott számodra, hogy megismerd önmagad, valamint megköszönöd Neki, hogy mások szavain keresztül lehetővé tette számodra, hogy tudatára ébredj annak, hogy még mindig van ilyen-olyan problémád. Ez jó lehetőség számodra, hogy megismerd önmagad, ez Isten kegyelme, neked pedig el kell fogadnod ezt Istentől. Nem szabad haragot táplálnod a téged megbántó emberrel szemben, nem szabad idegenkedést és gyűlöletet érezned az iránt, aki akaratlanul felhozta a hibáidat vagy leleplezte a hiányosságaidat, azzal, hogy akár szándékosan vagy akaratlanul kerülöd őt, vagy mindenféle módszert bevetve bosszút állsz rajta. Isten számára e hozzáállások egyike sem kedves. Járulj gyakran Isten elé, hogy imádkozz, majd miután megnyugodott a szíved, képes leszel helyesen kezelni azt, amikor mások akaratlanul ártanak neked, képes leszel toleranciát és türelmet tanúsítani irántuk. Mit kell tenned, ha valaki szándékosan árt neked? Hogyan közelítenél a dologhoz – forrófejűségből vitáznál vele, vagy elcsendesednél Isten előtt és keresnéd az igazságot? Természetesen anélkül, hogy mondanom kellene, mind világosan tudjátok, hogy a belépés melyik útja a helyes választás.

Emberi erőre, emberi önuralomra és emberi türelemre hagyatkozva igen nehéz elkerülni a kölcsönös támadásokat és a szóbeli összetűzéseket a gyülekezeti életben. Nem számít, milyen jó az emberi mivoltod, mennyire szelíd és kedves, illetve mennyire nagylelkű vagy, elkerülhetetlenül találkozni fogsz olyan emberekkel, illetve dolgokkal, amelyek megsértik a méltóságodat, a tisztességedet és más hasonlókat. Az elmédben kell lennie arra vonatkozó alapelvnek, hogy miként kezeld az efféle problémákat és hogyan bánj velük. Ha forrófejűséggel közelítesz ezekhez a problémákhoz, az nagyon könnyű: ő szidalmaz téged és te szidalmazod őt, ő támad téged és te támadod őt, szemet szemért, fogat fogért, bármit, amit hozzád vág, ugyanazzal a módszerrel adsz vissza neki, és védelmezed a méltóságod, a tisztességed és a rólad alkotott képet. Ezt igen könnyű elérni. A szívedben azonban mérlegre kellene tenned, hogy tanácsos-e ez a módszer, hogy egyaránt előnyös-e az számodra és mások számára, és hogy Istennek tetsző-e. Gyakorta, amikor az emberek nem jöttek rá a probléma lényegére, ezek az első gondolataik: „Ő nem tanúsít irgalmat irántam, akkor nekem miért kellene őiránta? Ő nem tanúsít szeretetet irántam, akkor nekem miért kellene szeretettel bánnom vele? Nincs türelme hozzám és nem segít nekem, akkor nekem miért kellene türelmesnek lennem vele vagy segítenem neki? Ő nem jó hozzám, úgyhogy ártani fogok neki. Miért nem adhatok vissza szemet szemért, fogat fogért?” Ezek az első gondolatok, amelyek az emberek eszébe jutnak. Amikor azonban valóban így teszel, belül vajon békét érzel, vagy nyugtalan vagy és fáj? Amikor tényleg ezt választod, mit nyersz? Mit kapsz? Sok ember tapasztalta azt, hogy amikor tényleg így viselkedik, belül nyugtalankodik. Persze ez a legtöbb ember számára nem bűnös lelkiismeret kérdése, még kevésbé az abbéli érzés okozta nyugtalanság, hogy adós Istennek; az embereknek nincs efféle érettségük. Mi okozza bennük ezt a nyugtalanságot? Az emberek gyűlöletéből, a méltóságuk és a tisztességük megkérdőjelezéséből ered, amikor megsértik őket, valamint az általuk érzett sértettségből és a szívükben támadó düh, gyűlölet, dac és felháborodás kitöréseiből a szóbeli provokációt követően – az emberek ezek miatt nyugtalankodnak. Melyek ennek a nyugtalanságnak a következményei? Rögtön azután, hogy ezt érzed, elkezdesz azon töprengeni, hogy miként használd a nyelvet arra, hogy kezeld az illetőt, miként használj legális és észszerű eszközöket a leterítésére, miként mutasd meg neki, hogy neked van méltóságod és tisztességed, és nem könnyű megfélemlíteni téged. Amikor nyugtalankodsz, amikor gyűlölet születik benned, nem arról gondolkodsz, hogy miként tanúsíts türelmet és toleranciát az illető iránt, illetve hogy helyesen bánj vele, vagy más pozitív dolgokról, hanem sokkal inkább csupa negatív dologról, amilyen a féltékenység, az idegenkedés, az utálat, az ellenséges érzület, a gyűlölet és az elítélés, oly mértékig, hogy a szívedben számtalanszor elátkozod őt, és az időtől függetlenül – még miközben eszel vagy alszol is – arra gondolsz, hogy miként állj bosszút rajta, és elképzeled, hogy miként fogsz elbánni vele és hogyan kezeled majd az efféle helyzeteket, ha megtámad vagy elítél és így tovább. Az egész napot az arról való töprengéssel töltöd, hogy miként terítsd le az illetőt, miként vezesd le a haragodat és a gyűlöletedet, és érd el, hogy a másik ember engedjen neked és féljen téged, és ne merjen ismét provokálni téged. Arra is gyakran gondolsz, hogy miként leckéztesd meg a másikat, hogy tudtára add, milyen erős is vagy. Amikor efféle gondolatok támadnak és amikor az elképzelt forgatókönyvek ismételten megjelennek az elmédben, a zavar és a következmények, amelyeket ezek okoznak neked, mérhetetlen. Melyek a következmények, ha egyszer abba az állapotba kerülsz, hogy szóbeli összetűzésekben és kölcsönös támadásokban veszel részt? Könnyű akkor elcsendesedni Isten előtt? Nem késlelteti vajon az életbe való belépésedet? (De igen.) Ez a hatás éri az embert, ha rosszul választja meg a dolgok kezelésének módját. Ha a helyes utat választod, amikor valaki a rólad kialakult képnek vagy a büszkeségednek ártó, illetve tisztességedet és a méltóságodat sértő módon beszél, dönthetsz a türelem mellett. Nem bocsátkozol vitába vele semmiféle nyelvezetet használva, nem fogsz szándékosan magyarázkodni, és nem fogod cáfolni és támadni a másik felet, gyűlöletet ébresztve magadban. Mi a türelmesség lényege és jelentősége? Azt mondod: „Az általa mondott dolgok némelyike nem egyezik a tényekkel, ám mindenki ilyen, mielőtt megérti az igazságot és eljut az üdvösségre, egykor én is ilyen voltam. Most, hogy értem az igazságot, nem járom a nem hívők helyesről és helytelenről vitatkozó, illetve a küzdelem filozófiájához folyamodó útját – a türelmet és azt választom, hogy szeretettel bánok másokkal. Az általa mondott dolgok némelyike nem egyezik a tényekkel, de nem szentelek figyelmet ezeknek. Amit felismerek és felfogok, azt elismerem. Elfogadom Istentől és imában Isten elé tárom, arra kérve Őt, hogy teremtsen olyan körülményeket, amelyek felfedik a romlott beállítottságaimat, lehetővé téve számomra, hogy megismerjem ezeknek a romlott beállítottságoknak a lényegét és alkalmat teremtve arra, hogy elkezdjek foglalkozni ezekkel a problémákkal, fokozatosan úrrá legyek rajtuk és belépjek az igazságvalóságba. Ami azt illeti, hogy ki bánt meg a szavaival, és hogy az általa mondott dolgok helyesek-e vagy sem, illetve, hogy mik a szándékai, egyrészt gyakorlom a felismerésüket, másrészt eltűröm őket.” Ha az illető olyasvalaki, aki elfogadja az igazságot, leülhetsz és békésen beszélgethetsz vele. Ha nem olyan, ha gonosz ember, akkor ne figyelj rá. Várj, amíg kellő mértékben teljesít és az összes testvér és te is alaposan kiismeritek őt, a vezetők és a dolgozók pedig lassan kitakarítják és kezelik őt – ekkor jön el az ideje, hogy Isten foglalkozzon vele, és persze te is örülni fogsz. Ugyanakkor az út, amelyet választanod kell, egyáltalán nem az, hogy szóbeli civakodásba bocsátkozol gonosz emberekkel vagy hogy vitatkozol velük és megpróbálsz magyarázkodni, hanem az, hogy az igazságalapelvek szerint gyakorolsz, bármi is történik. Akár olyan emberekkel van dolgod, akik megbántottak, akár olyanokkal, akik nem, és hasznosak számodra, a gyakorlás alapelveinek ugyanazoknak kell lenniük. Amikor ezt az utat választod, lesz bármiféle gyűlölet a szívedben? Talán lesz egy kis kényelmetlenség. Ki ne érezné magát kényelmetlenül, amikor megsértik a méltóságát? Ha valaki azt állítaná, hogy nem érzi kényelmetlenül magát, az hazugság lenne, csalárd lenne, te azonban képes vagy elviselni és elszenvedni ezt a nehézséget az igazság gyakorlása kedvéért. Ha ezt utat választod, tiszta lelkiismereted lesz, amikor ismét Isten elé járulsz. Miért lesz tiszta a lelkiismereted? Azért, mert világosan tudni fogod, hogy a szavaid nem forrófejűségből erednek, hogy a saját önző vágyaid kedvéért nem bonyolódsz vitákba másokkal, amíg ki nem vörösödik az arcod, valamint, hogy az igazság felfogásának alapjára építve inkább Isten útját követed és a saját utadat járod. A szívedben teljesen nyilvánvaló lesz számodra, hogy az általad választott utat Isten vezérli, Isten követeli meg, és ezért különösen békésnek fogod érezni magad belül. Amikor ilyen békéd van, zavarni fog vajon a közted és mások között fennálló gyűlölet és személyes neheztelések? (Nem.) Amikor igazán elengeded ezt és szívesen választod a pozitív utat, a szíved nyugodt és békés lesz. Nem zavar többé sértettség, gyűlölet és ebből a gyűlöletből születő bosszúálló gondolkodásmód és mesterkedés, többek között a forrófejűségből eredő dolgok. Az általad választott út békét és csendes szívet hoz neked, a forrófejűségből eredő dolgok pedig többé nem tudnak megzavarni. Ha nem tudnak megzavarni többé, vajon akkor is azon fogsz gondolkodni, hogy miként támadd azokat, akik a szavaikkal megbántanak, vagy hogy szóbeli összetűzésekben vegyél részt velük? Nem fogsz. A forrófejűséged, a lobbanékonyságod és a sértettséged persze alkalmanként feltámad majd a kicsi érettséged és egyes különleges összefüggések miatt. Az elhatározásod, az elszántságod és az igazság gyakorlását célzó akaratod azonban megakadályozza majd, hogy ezek a dolgok felkavarják a szívedet, vagyis ezek a dolgok nem tudnak megzavarni. Lehet, hogy lesznek még kitörései a forrófejűségednek, például, hogy ezt gondolod: „Állandóan megnehezíti a dolgomat. Egyszer már jól meg kellene dorgálnom, és megkérdezni, vajon miért vesz folyton célba, és miért nehezíti meg mindig a dolgomat. Meg kellene kérdeznem tőle, hogy miért néz mindig le és miért sérteget.” Időnként lehetnek efféle gondolataid. Ha azonban kicsit tovább gondolod, rájössz majd, hogy ezek rosszak, és ha így cselekednél, az nem tetszene Istennek. Amikor ilyen gondolataid támadnak, gyorsan visszatérsz Isten elé, hogy megfordítsd ezt az állapotot, hogy ne uraljanak el ezek a téves gondolatok. Ennek következtében pozitív dolgok kezdenek majd feltámadni benned – például önismeret, valamint némi megvilágosodás és megvilágítás, amelyet Isten ad neked, amelyek képessé tesznek arra, hogy tisztán lásd az embereket és átlásd a dolgokat – és anélkül, hogy észrevennéd, ezek a pozitív dolgok arra késztetnek majd, hogy többet megérts az igazságvalóságból és több igazságvalóságba belépj. Ezen a ponton az ellenállóképességed, nevezetesen a gyűlöletet, az önző vágyakat és a forrófejűséget elhárító „antitestek” egyre erősebbé válnak, az érettséged pedig egyre nagyobbra nő. A forrófejűségből eredő dolgok többé nem lesznek képesek irányítani téged. Bár alkalmanként lehet néhány helytelen gondolatod, elképzelésed és késztetésed, ezek a dolgok gyorsan eltűnnek majd, az ellenállásod és az érettséged kiiktatja és megsemmisíti őket. Ekkor a pozitív dolgok, az igazság valósága és Isten szavai fognak uralkodni benned. Amikor ezek a pozitív dolgok uralkodnak, nem befolyásolnak többé külső emberek, események és dolgok. Az érettséged növekedni fog, az állapotod egyre normálisabbá válik, és nem élsz többé romlott beállítottságok szerint, és nem haladsz egy ördögi kör irányába, ily módon pedig folyamatosan nőni fog az érettséged.

Amikor a gyülekezetben vagy emberek csoportjában vagy, hasznos, ha a toleranciát és a türelmet tudod választani, valamint a gyakorlás helyes útja mellett döntesz, amikor a méltóságodat és a tisztességedet sértő személyes támadásokkal találkozol. Talán nem látod ezt az előnyt, amikor azonban megtapasztalsz egy efféle eseményt, öntudatlanul felfedezed majd, hogy Isten emberekkel szemben támasztott követelményei és az Általa nekik nyújtott út fényes sugárút, valamint igaz és élő út, hogy ezek lehetővé teszik az emberek számára azt, hogy elnyerjék az igazságot, és az emberek javát szolgálják, és hogy a legértelmesebb utat ezek jelentik. Amikor emberek csoportjában, különösen, amikor a gyülekezeti életben vagy, legyőzhetsz különféle kísértéseket és csábításokat. Amikor valaki rosszindulatúan támad és megbánt téged, vagy szándékosan arra törekszik, hogy bosszút álljon rajtad és rád zúdítsa a gyűlöletét, akkor kulcsfontosságú, hogy képes legyél az igazságalapelvekkel összhangban viszonyulni ehhez és gyakorolni. Mivel Isten gyűlöli az emberek romlott beállítottságait, azt mondja az embereknek, hogy ne forrófejűséggel közelítsenek az útjukba kerülő dolgokhoz, hanem csendesedjenek el Isten előtt és keressék az igazságot és Isten szándékait, és aztán értsék meg, valóban melyek is Isten követelményei az emberek számára. Az emberi türelem véges, ha azonban az ember egyszer megérti az igazságot, lesznek alapelvei a türelmének, és az hajtóerővé és segítséggé válhat az illető számára az igazság gyakorlásában. Ha azonban valaki nem szereti az igazságot, szívesen vitatkozik a helyesről és a helytelenről, és támad másokat, és hajlik rá, hogy a forrófejűsége közepett éljen, akkor, amikor támadás éri, hajlamos lesz szóbeli összetűzésekbe és kölcsönös támadásokba bocsátkozni. Ez minden érintettnek árt, senki épülését nem szolgálja és senkinek nem nyújt segítséget. Amikor valaki kölcsönös támadásokban és szóbeli összetűzésekben vesz részt, utána kimerült, rendkívül fáradt, és minként fél sérül; egyáltalán nem képesek hozzájutni semennyi igazsághoz, végül pedig semmit sem nyernek. Csak a gyűlölet és a megtorló szándék marad, amikor lesz rá lehetőségük. Ez az a kedvezőtlen kimenetel, amelyet a kölcsönös támadások és a szóbeli összetűzések végül az embereknek okoznak.

Ami a kölcsönös támadások és szóbeli összetűzések imént tárgyalt témáját illeti, értitek-e most már a tisztánlátás alapelveit? Tudtok-e különbséget tenni, hogy mely helyezetek jelentenek kölcsönös támadásokat és szóbeli összetűzéseket? A kölcsönös támadások és a szóbeli összetűzések gyakran megjelennek az emberek csoportjaiban, és gyakran megfigyelhetők. A kölcsönös támadások elsősorban azzal járnak, hogy szándékosan célba veszik valakinek a problémáit, hogy személyesen támadják, megítéljék, elítéljék, sőt szidalmazzák őt, a bosszúállás, az ellentámadás, a személyes harag levezetése és más hasonlók szándékával. Mindenesetre a kölcsönös támadások és a szóbeli összetűzések nem az igazság közléséről és nem is az igazság gyakorlásáról szólnak, és biztosan nem a harmonikus együttműködés megnyilvánulásai. Ehelyett az embereken való bosszúállás és az emberekre való lecsapás megnyilvánulásai forrófejűség és a Sátán romlott beállítottsága miatt. A kölcsönös támadások és a szóbeli összetűzések célja egyáltalán nem az igazság egyértelmű közlése, még kevésbé az igazság megértése végett folytatott vita. A célja inkább az ember saját romlott beállítottságinak, ambícióinak, önző vágyainak és testi preferenciáinak kielégítése. A kölcsönös támadások nyilvánvalóan nem az igazság közléséről szólnak, és biztosan nem mások segítéséről és a velük való szeretetteljes bánásmódról; hanem a Sátán emberek gyötrését, az emberekkel való játszadozást és az emberek bolonddá tételét célzó stratégiáinak és módszereinek egyikét képviselik. Az emberek romlott beállítottságok közepette élnek és nem értik az igazságot. Ha nem döntenek az igazság gyakorlása mellett, igen könnyen kerülnek efféle csapdák és kísértések hálójába, valamint a kölcsönös támadások és szóbeli összetűzések küzdelmei közé. Addig vitatkoznak, amíg az arcuk ki nem vörösödik, sőt akár az örökkévalóságig folytatják, egyetlen szó, kifejezés vagy tekintet miatt, évekig harcolva, hogy túlszárnyalják egymást, egészen egy mindenki számára vesztes helyzetig – csupán egy dolog miatt. Amikor találkoznak, vég nélkül vitatkoznak, sőt, egyesek akár számítógépes csevegőcsoportokban támadják, szidalmazzák és ítélik el egymást. Milyen súlyossá vált ez a gyűlölet! Az összejövetelek során nem szidalmazták eleget egymást, nem adták ki a gyűlöletüket, nem érték el a céljaikat, és miután hazamennek, minél többet gondolnak rá, annál mérgesebbek lesznek, és ott folytatják egymás szidalmazását. Miféle szellemiség ez? Érdemes népszerűsíteni, érdemes támogatni? (Nem.) Miféle „rettenthetetlen szellemiség” ez? Ez egy semmitől sem félő szellemiség, a törvénytelenség szellemisége, annak következménye, hogy a Sátán megrontotta az embert. Az ilyen viselkedések és cselekvés természetesen jelentős zavarásokat és veszteségeket okoz ezeknek az egyéneknek az életbe való belépését illetően, és a gyülekezeti életnek is zavarásokat és akadályokat okoz. Ezért amikor ilyen helyzetekkel néztek szembe, ha a vezetők és a dolgozók úgy találják, hogy két ember támadja egymást és szóbeli összetűzésekben vesz részt, valamint megesküszik, hogy harcol a végsőkig, gyorsan el kell takarítaniuk őket, nem szabad megtűrniük őket és biztosan nem szabad engedékenynek lenniük velük. Oltalmazniuk kell a többi testvért és normális gyülekezeti életet kell fenntartaniuk, gondoskodva arról, hogy mindegyik összejövetel hozzon eredményt, és nem szabad hagyniuk, hogy az ilyen egyének lefoglalják a testvérek Isten szavainak olvasásával és az igazság közlésével töltött idejét, megzavarva a normális gyülekezeti életet. Ha az összejövetelek során kiderül, hogy támadják egymást és szóbeli összetűzésekben vesznek részt, azt azonnal le kell állítani és meg kell oldani. Ha nem lehet megfékezni, akkor ezeket az embereket azonnal le kell leplezni és boncolgatni kell egy összejövetelen keresztül, majd el kell takarítani őket. A gyülekezet Isten szavai evésének és ivásának helye, Isten imádásának helye; nem pedig egymás támadásának vagy szóbeli összetűzésekben való részvételnek a helye a személyes harag levezetése érdekében. Mindenkit el kell takarítani, aki gyakran zavarja a gyülekezeti életet, ezzel hatást gyakorolva Isten választott népének életbe való belépésére. A gyülekezet nem látja szívesen az ilyen embereket, nem engedélyezi az ördögök zavarását, illetve a gonosz emberek jelenlétét – takarítsátok el ezeket az embereket, és a probléma meg fog oldódni.

Ha a gyülekezetben kiderül, hogy egyesek kölcsönös támadásokban és szóbeli összetűzésekben vesznek részt, akkor a kifogásaiktól és az indokaiktól függetlenül, és attól függetlenül, hogy mi áll a vitájuk középpontjában – akár olyasmi, ami mindenkit érdekel, akár nem –, amennyiben a gyülekezetnek bomlasztást és zavarásokat okoz, haladéktalanul és habozás nélkül meg kell oldani ezt a problémát. Ha az érintetteket nem lehet leállítani vagy megfékezni, akkor el kell takarítani őket. A vezetőknek és a dolgozóknak el kell végezniük ezt a munkát, amikor ilyen helyzetekkel néznek szembe. A fő alapelv nem az, hogy pártold ezeknek az embereknek a rossz viselkedését azzal, hogy megtűröd őket vagy elnéző vagy velük, nem is az, hogy „feddhetetlen tisztviselőként” viselkedj, meghatározva ezeknek az embereknek azt, hogy mi helyes és mi helytelen, megnézve, hogy ki korrekt és ki nem az, kinek van igaza és kinek nincs, nyilvánvalóan megkülönböztetve azt, akinek igaza van, attól, aki téved, majd egyenlő büntetést kiszabva mindkét félnek, vagy megbüntetve azt, akit bűnösnek ítélsz és megjutalmazva a másikat – nem ez a probléma megoldásának módja. Amikor ezt az ügyet kezeled, nem kell azt a törvényhez mérned, még kevésbé kell erkölcsi normákhoz mérned és azok alapján megítélned, hanem a gyülekezet munkájának alapelvei szerint kell felmérned és kezelned. A kölcsönös támadásokban részt vevő két felet tekintve – amennyiben akadályozzák és zavarják a gyülekezeti életet, a gyülekezet vezetői és dolgozói tekintsék kutya kötelességüknek, hogy leállítsák és megfékezzék, illetve elkülönítsék vagy kitakarítsák őket, ahelyett, hogy figyelmesen hallgatnák, amint minkét fél elmeséli, mi történt, és kifejti minden egyes okát és a kifogását, valamint azt a szándékot, célt és alapvető okot, ami miatt támadja a másik embert és szóbeli összetűzésbe bocsátkozik – nem kell megérteniük az egész történetet, hanem meg kell oldaniuk a problémát, felszámolva ezeket a gyülekezeti életet érintő bomlasztásokat és zavarásokat, és kezelve azokat, akik ezeket okozták. Tegyük fel, hogy a vezetők és a dolgozók elsimítják a dolgokat és egy „középutas” megközelítést választanak, békéltető politikát folytatva mindkét, a kölcsönös támadásokban részt vevő emberrel szemben, és engedik, hogy önkényesen bomlasztásokat és zavarásokat okozzanak a gyülekezeti életben, anélkül, hogy beavatkoznának vagy kezelnék azt – továbbra is engedékenyek ezekkel az emberekkel szemben. Minden egyes alkalommal csak intik őket és tanácsot adnak nekik, és képtelenek mélyrehatóan megoldani a problémát. Az ilyen vezetők és dolgozók hanyagok a felelősségeikben. Ha a gyülekezetben felmerül az a probléma, hogy emberek kölcsönös támadásokban és szóbeli összetűzésekben vesznek részt, ezzel súlyos bomlasztást és zavarásokat okozva a gyülekezeti életben, és emiatt az emberek többségében sértettség és idegenkedés ébred, a vezetőknek és a dolgozóknak gyorsan cselekedniük kell, mindkét felet elkülönítve vagy kitakarítva Isten házának a gyülekezet megtisztítására vonatkozó munkarendje és alapelvei szerint. Nem szabad „feddhetetlen tisztviselőkként” fellépniük, határozva az érintettek ügyében és ítéletet hozva e személyes összetűzések tekintetében, nem szabad figyelmesen hallgatniuk ezeket az embereket, amint rothadt, terjengős badarságot szajkóznak, hogy lássák, kinek van igaza és ki téved, ki korrekt és ki nem az, majd miután megítélték ezeket a dolgokat, több embert késztessenek arra, hogy megtárgyalják ezeket a dolgokat és beszélgessenek róluk, ami miatt egyre több ember táplál idegenkedést és utálatot a szívében. Ez elvesztegeti azt az időt, amelyet az embereknek Isten szavainak evésére, ivására és közlésére kellene fordítaniuk. Ez még inkább azt jelenti, hogy a vezetők és a dolgozók elhanyagolják a felelősségüket, és a gyakorlásnak ez az alapelve helytelen. Ha a megfékezett felek egy ponton bűnbánatot tartanak és többé nem rabolják az összejövetelek idejét a kölcsönös támadásaikkal és szóbeli összetűzéseikkel, akkor a rájuk kirótt elkülönítés feloldható. Ha gonosz emberekként kitakarították őket, és valaki azt állítja, hogy megjavultak, akkor meg kell nézni, hogy a bűnbánat valódi megnyilvánulásait tanúsítják-e, valamint a többség véleményét is ki kell kérni az ügyben. Még ha vissza is fogadják, akkor is szoros megfigyelés alatt kell tartani őket, a beszédidejüket szigorúan korlátozni kell, később pedig a megnyilvánulásaiknak megfelelően kell kezelni őket. A gyülekezetvezetőknek és a dolgozóknak ezeket az alapelveket kell megérteniük és ezekre kell odafigyelniük. Az ügy kezelését természetesen nem szabad szubjektív feltevésekre alapozni; a két fél kölcsönös támadásaiban benne kell legyen a bomlasztásokat és zavarásokat okozó jelleg. Nem szabad az embereket eltiltani a beszédtől és elkülöníteni csak azért, mert az egyik pillanatnyilag mondott valami olyasmit, ami rosszul esett a másiknak, az illető pedig azután a saját megjegyzésével megtorolta azt. Az egyáltalán nincs összhangban az alapelvekkel, ha így kezelik az embereket! A vezetőknek és a dolgozóknak megfelelően kell felfogniuk az alapelveket, biztosítva, hogy a többség egyetért azt illetően, hogy a tetteik összhangban állnak az alapelvekkel, ahelyett, hogy rossz dolgokat cselekedve ámokfutást rendeznének, vagy a lehető legnagyobb mértékig eltúloznák a probléma súlyosságát. Amikor a munka ezen aspektusáról van szó, egyrészt a többségnek meg kell tanulnia felismerni, hogy mi jelent támadást, másrészt pedig a gyülekezetvezetőknek és a dolgozóknak is ismerniük kell azokat az alapelveket, amelyeket fel kell fogni, valamint azokat a felelősségeket, amelyeknek eleget kell tenni e munka végzése során.

4. Az emberek önkényes kárhoztatása

Van a kölcsönös támadásoknak egy másik megnyilvánulása is. Egyesek ismernek néhány spirituális kifejezést és mindig használnak párat a beszédükben, mint például „ördög”, „Sátán”, „nem gyakorolni az igazságot”, „nem szeretni az igazságot”, „farizeus” és így tovább – ezeket a kifejezéseket használják bizonyos emberek önkényes megítélésére. Nincs ennek egy kissé támadó jellege? Volt korábban egy ember, aki mindenkit szidalmazni akart, aki nem az ő kívánságai szerint cselekedett, amikor kapcsolatba került a testvérekkel. Magában azonban erre gondolt: „Most, hogy hiszek istenben, az emberek szidalmazása illetlennek tűnik. Emiatt olyannak tűnök, aki nem felel meg a szent illemnek. Nem szitkozódhatok és nem használhatok csúnya szavakat, ha azonban nem szitkozódom, nyugtalannak fogom érezni magam, képtelen leszek enyhíteni a gyűlöletemet – folyton szidalmazni akarom majd az embereket. Akkor hogyan szidalmazzam őket?” Így aztán kitalált egy új kifejezést. Ha valaki megsértette, megbántotta a tetteivel vagy nem hallgatott rá, így szidalmazta: „Gonosz ördög!” „Gonosz ördög vagy!” „XY gonosz ördög!” Az ördög szó elé tette a gonoszt – még soha nem hallottam, hogy bárki is használta volna ezt a szófordulatot. Hát nem elég újszerű? Alkalomszerűen „gonosz ördögökként” szidalmazta a testvéreket – ki érezte volna magát jól ezt hallván? Ha például megkért egy testvért, hogy töltsön neki egy csésze vizet, az illető pedig túlságosan elfoglalt volt és azt mondta, tegye meg maga, így szidta: „Te gonosz ördög!” Ha visszatért egy összejövetelről és azt látta, hogy az étele még nem készült el, feldühödött: „Ti gonosz ördögök, mind olyan lusták vagytok. Én elmegyek és végzem a köteleségem, és még csak kész ételem sincs, amikor visszatérek!” Bárkit, aki kapcsolatba került vele, „gonosz ördögként” szidalmazhatott. Miféle ember ez? (Gonosz ember.) Miként gonosz? Az ő szemében bárki, aki megsérti őt vagy nem igazodik a kívánságaihoz, gonosz ördög – Ő maga nem az, de mindenki más igen. Van bármi alapja arra, hogy ezt mondja? Egyáltalán nincs; csupán önkényesen kiválasztott egy szót, hogy szidalmazza az embereket, amivel enyhítheti a gyűlöletét és kiadhatja az érzelmeit. Azt hiszi, ha tényleg szidalmaz valakit, a többiek azt mondják majd, hogy nem tűnik olyannak, aki hisz Istenben, ám úgy véli, hogy ha ördögnek hív valakit, az nem szidalmazás, annak észszerűnek kellene tűnnie mások számára, és a saját vágyait is kielégíti, miközben nem hagy másoknak teret arra, hogy kifogásolják. Ez a fickó meglehetősen ravasz és elég gonosz, a leginkább rosszindulatú nyelvezetet használja, afféle nyelvet, amely nem hagy az embereknek lehetőséget az ellenállásra – azért, hogy bosszút álljon rajtuk és kárhoztassa őket, viszont az emberek tudják szidalmazással vagy észszerűtlen beszéddel vádolni őt. A legtöbb ember vajon kerülné vagy közeledne hozzá, ha egy ilyen személlyel találná szemben magát? (Kerülnék őt.) Miért? Nem engedhetik meg maguknak, hogy provokálják őt, úgyhogy csak elkerülhetik; az okos emberek ezt tennék.

Minden gyülekezetben gyakran feltűnik az a jelenség, hogy valakit önkényesen kárhoztatnak, megbélyegeznek és gyötörnek. Egyesek például előítéletet táplálnak egy bizonyos vezetővel vagy dolgozóval szemben, és a bosszúállás érdekében megjegyzéseket tesznek rá a háta mögött, az igazságról való beszélgetés leple alatt leleplezve és boncolgatva őt. Az efféle tettek mögötti szándék és célok rosszak. Ha valaki valóban az igazságról beszél azért, hogy tanúságot tegyen Isten mellett és mások javát szolgálja, a saját igazi tapasztalatairól kellene beszélnie, és önmaga boncolgatásával és megismerésével kellene mások javát szolgálnia. Az ilyen gyakorlat jobb eredményeket hoz, és Isten választott népe helyeselni fogja. Ha valakinek a közlése leleplez, támad és becsmérel egy másik embert, abbéli próbálkozásában, hogy lecsapjon rá vagy bosszút álljon rajta, akkor a közlés szándéka rossz, indokolatlan, Isten utálja, és nem építő jellegű a testvérek számára. Ha valakinek az a szándéka, hogy kárhoztasson másokat vagy gyötörje őket, akkor az gonosz ember és gonoszságot tesz. Isten választott népe összességének rendelkeznie kell tisztánlátással, amikor gonosz emberekről van szó. Ha valaki készakarva csap le emberekre, leplezi le vagy becsmérli őket, akkor szeretettel kell segíteni, el kell beszélgetni vele és boncolgatni kell, vagy meg kell metszeni. Ha képtelen elfogadni az igazságot és makacsul nem hajlandó javítani a szokásain, akkor az egy teljesen más dolog. Amikor gonosz emberekről van szó, akik gyakran önkényesen kárhoztatnak, megbélyegeznek és gyötörnek másokat, alaposan le kell leplezni őket, hogy mindenki megtanulhassa felismerni őket, majd pedig meg kell fékezni vagy ki kell közösíteni őket a gyülekezetből. Ez alapvető, ugyanis az ilyen emberek zavarják a gyülekezeti életet és a gyülekezeti munkát, és valószínű, hogy félrevezetik az embereket és káoszt hoznak a gyülekezetre. Különösen egyes gonosz emberek támadnak és ítélnek el gyakran másokat, kizárólag azért, hogy elérjék abbéli céljukat, hogy hivalkodjanak, mások pedig felnézzenek rájuk. Ezek a gonosz emberek gyakran ragadják meg a lehetőséget, hogy az összejöveteleken beszéljenek az igazságról, hogy közvetett módon leleplezzenek, boncolgassanak és elnyomjanak másokat. Ezt még meg is indokolják, mondván, hogy azért teszik, hogy segítsenek az embereknek és megoldják a gyülekezetben fennálló problémákat, és álcaként használják ezeket az ürügyeket, amellyel elérhetik a céljaikat. Azok a fajta emberek, akik támadnak és gyötörnek másokat, és nyilvánvalóan mind gonosz emberek. Mindazok, akik támadják és kárhoztatják az igazságra törekvő embereket, rendkívül ádázak, és csak azoknak van igazságérzetük és Isten csak azokat hagyja jóvá, akik leleplezik és boncolgatják a gonosz embereket Isten háza munkájának védelme érdekében. A gonosz emberek gyakorta igen ravaszok a gaztetteikben; mind ügyesen használják a doktrínát, hogy önigazolással éljenek és elérjék abbéli céljukat, hogy félrevezessenek másokat. Ha Isten választott népe nem ismeri fel őket és képtelen megfékezni ezeket a gonosz embereket, a gyülekezeti élet és a gyülekezet munkája teljes összevisszaságba – sőt akár zűrzavarba süllyed. Amikor gonosz emberek beszélnek problémákról és boncolgatják azokat, mindig van valami szándékuk és céljuk, és az mindig valakire irányul. Nem önmagukat boncolgatják vagy ismerik meg, nem is nyílnak meg és tárják fel magukat, hogy megoldják a saját problémáikat – ehelyett megragadják a lehetőséget, hogy másokat leplezzenek le, boncolgassanak és támadjanak. Gyakran használják ki a saját önismeretük közzétételét arra, hogy másokat boncolgassanak és kárhoztassanak, Isten szavai és az igazság közlése révén pedig lelepleznek, becsmérelnek és gyaláznak embereket. Különösen azoktól irtóznak és azokkal szemben éreznek gyűlöletet, akik törekednek az igazságra, akik terhet viselnek a gyülekezet munkájáért és akik gyakran végzik a kötelességüket. A gonosz emberek mindenféle indokot és kifogást felhasználnak majd, hogy lecsapjanak ezeknek az embereknek a motivációjára, és megakadályozzák, hogy gyülekezeti munkát végezzenek. Részben féltékenységet és gyűlöletet éreznek irántuk; másrészt attól tartanak, hogy ezek az emberek – azzal, hogy készek munkát végezni – fenyegetést jelentenek az ő hírnevükre, nyereségükre és státuszukra. Ezért feszülten igyekeznek minden lehetséges módon figyelmeztetni, elnyomni és fékezni őket, és akár odáig is elmennek, hogy muníciót gyűjtsenek, amellyel tőrbe csalják őket és eltorzítják a tényeket a kárhoztatásuk érdekében. Ez teljességgel felfedi, hogy ezeknek a gonosz embereknek a beállítottsága olyan, ami gyűlöli az igazságot és a pozitív dolgokat. Különös gyűlölettel viseltetnek azok iránt, akik törekednek az igazságra és szeretik a pozitív dolgokat, valamint azok iránt, akik eléggé jámborak, rendesek és becsületesek. Lehet, nem mondják, ám ilyen a gondolkodásmódjuk. Nos, miért kifejezetten az igazságra törekvőket, valamint a rendes és becsületes embereket veszik célba, hogy leleplezzék, becsméreljék, elnyomják és kizárják őket? Nyilvánvalóan arra tett kísérlet ez a részükről, hogy legyőzzék a jó embereket és azokat, akik az igazságra törekednek, és lecsapjanak rájuk, hogy lábbal tiporják őket, hogy ők irányíthassák a gyülekezetet. Egyesek nem hiszik, hogy ez így van. Hozzájuk egy kérdésem van: Amikor ezek a gonosz emberek az igazságról beszélnek, vajon miért nem magukat leplezik le, illetve boncolgatják, és helyette miért mindig másokat vesznek célba és lepleznek le? Valóban az lenne a helyzet, hogy ők nem mutatnak romlottságot, vagy hogy nekik nincsenek romlott beállítottságaik? Biztosan nem. Akkor miért ragaszkodnak ahhoz, hogy másokat vegyenek célba leleplezés és boncolgatás céljából? Pontosan mit igyekeznek elérni? Ez a kérdés mély átgondolást igényel. Az ember azt teszi, amit kell, ha leleplezi a gyülekezetet zavaró gonosz emberek gaztetteit. Ezek az emberek azonban jó embereket lepleznek le és gyötörnek, az igazságról szóló beszéd ürügyén. Mi a szándékuk és a céljuk? Vajon dühösek, mert azt látják, hogy Isten a jó embereket menti meg? Valójában erről van szó. Isten gonosz embereket nem ment meg, ezért a gonosz emberek gyűlölik Istent és a jó embereket – ez egészen természetes. A gonosz emberek nem fogadják el az igazságot, illetve nem törekednek rá; ők maguk nem menthetők meg, mégis gyötrik azokat jó embereket, akik törekednek az igazságra és megmenthetők. Mi itt a probléma? Ha ezek az emberek ismernék önmagukat és az igazságot, meg tudnának nyílni és közösséget tudnának vállalni, ám ők folyton másokat vesznek célba és provokálnak – mindig hajlamosak másokat támadni –, és mindig a képzelt ellenségeikként állítják be azokat, akik az igazságra törekednek. Ezek a gonosz emberek ismertetőjegyei. Az efféle gonoszságra képes emberek a valódi ördögök és Sátánok, tipikus antikrisztusok, akiket meg kell fékezni, és ha sok gonoszságot követnek el, haladéktalanul kezelni kell őket – ki kell közösíteni őket a gyülekezetből. Mind rothadt almák azok, akik lecsapnak a jó emberekre és kizárják őket. Miért hívom rothadt almáknak őket? Azért, mert nagy valószínűséggel provokálnak szükségtelen vitákat és konfliktusokat a gyülekezetben, egyre súlyosbítva a dolgok ottani állását. Egyik nap az egyik ember a célpontjuk, másik nap a másik, és folyton másokat vesznek célba: azokat, akik szeretik az igazságot és az igazságra törekednek. Ez zavarhatja a gyülekezeti életet és visszahathat arra, hogy Isten választott népe normális módon egye és igya Isten szavait és normálisan beszélgessen az igazságról. Ezek a gonosz emberek gyakran kihasználják a gyülekezeti életet, hogy az igazság közlése nevében támadjanak másokat. Minden általuk mondott dologban ellenségesség lakozik; provokatív megjegyzéseket tesznek, hogy támadják és kárhoztassák azokat, akik az igazságra törekednek, valamint azokat, akik feláldozzák magukat Istenért. Mi lesz ennek a következménye? Akadályozni és zavarni fogja a gyülekezet életét, nyugtalanságot okoz az emberek szívében, és emiatt képtelenek lesznek elcsendesedni Isten előtt. Különösen azok a gátlástalan dolgok válthatnak ki ellenállást, amelyeket azért mondanak ezek a gonosz emberek, hogy kárhoztassanak, megsebezzenek másokat és lecsapjanak rájuk. Ez nem segíti elő a problémák megoldását; épp ellenkezőleg: félelmet és szorongást kelt a gyülekezetben és terheli az emberek közötti kapcsolatokat, ami miatt feszültség keletkezik közöttük, ők pedig viszályba keverednek. Ezeknek az embereknek a viselkedése nemcsak hatást gyakorol a gyülekezeti életre, hanem konfliktust is gerjeszt a gyülekezetben. Még az egyház egészének munkájára és az evangélium terjesztésére is hatással lehet. A vezetőknek és a dolgozóknak ezért figyelmeztetniük kell az efféle embert, valamint meg is kell fékezniük és kezelniük is kell őt. A testvéreknek egyrészt súlyos korlátozásokat kell bevezetniük ezekkel a gonosz emberekkel szemben, akik gyakorta támadnak és kárhoztatnak másokat. Másrészt a gyülekezetvezetőknek azonnal le kell leplezniük és le kell állítaniuk azokat, akik önkényesen lecsapnak másokra és kárhoztatnak másokat, ha pedig javíthatatlanok maradnak, ki kell takarítani őket a gyülekezetből. Elejét kell venni annak, hogy gonosz emberek megzavarják a gyülekezet életét az összejövetelek során, a zavarodott embereket pedig egyúttal vissza kell tartani az afféle beszédtől, amely hatást gyakorol a gyülekezeti életre. Ha gonosz embert gaztett elkövetésén kapnak, le kell leplezni őt. Semmiképp sem szabad hagyni, hogy szánt szándékkal cselekedjen, tetszése szerint gonoszkodjon. Ez szükséges a normális gyülekezeti élet fenntartásához és annak biztosításához, hogy Isten választott népe gyülekezhessen, ehesse és ihassa Isten szavait és normálisan beszélgethessen az igazságról, lehetővé téve, hogy tagjai normálisan teljesítsék a kötelességüket. Csak ekkor valósulhat meg Isten akarata a gyülekezetben és a választott népe csak így értheti meg az igazságot, léphet be a valóságba és nyerheti el Isten áldásait. Felfedeztetek efféle gonosz embereket a gyülekezetben? Folyton irigy gyűlöletet táplálnak a jó emberekkel szemben és mindig célba veszik őket. Ma az egyik jó embert nem kedvelik, holnap egy másikat; bárkit képesek kritizálni és hibák sokaságát kiszúrni benne, ráadásul, amit mondanak, az nagyon is megalapozottnak és észszerűnek hangzik, és végül széles körű felháborodást váltanak ki, csapássá válva a csoport számára. Olyannyira megzavarják a gyülekezetet, hogy az emberek szíve zűrzavarba merül, sokan negatívvá és gyengévé válnak, az összejövetelekből nem származik haszon és épülés, egyesek pedig még abbéli vágyukat is elveszítik, hogy összejövetelekre járjanak. Hát nem rothadt almák az efféle gonosz emberek? Ha még nem érték el azt a szintet, ahol ki kell takarítani őket, akkor el kell különíteni, illetve meg kell fékezni őket. Az összejövetelek során például jelöljetek ki nekik egy félreeső széket, megakadályozandó, hogy befolyásoljanak másokat. Ha ragaszkodnak hozzá, hogy alkalmat keressenek a felszólalásra és az emberek támadására, meg kell fékezni őket – meg kell tiltani nekik, hogy haszontalan dolgokat mondjanak. Ha a megfékezésük lehetetlenné válik, és a kitörés, illetve az ellenállás határán vannak, azonnal ki kell takarítani őket. Nevezetesen, amikor nem hajlandóak többé fékezve lenni és így szólnak: „Miért beszélhet mindenki más öt percen át, én pedig csak egy percet kapok?” – ha folyton efféléket kérdeznek, az azt jelenti, hogy ellen fognak állni. Amikor az ellenállás küszöbén állnak, vajon nem dacosak? Nem azon vannak, hogy bajt okozzanak, hogy nyugtalanságot szítsanak? Nem azon vannak, hogy megzavarják a gyülekezeti életet? Közel állnak ahhoz, hogy felfedjék, kik is valójában; és eljött az ideje, hogy kezeljék őket – gyorsan el kell takarítani őket. Észszerű ez? Igen, az. Mindenféle gonosz emberrel, gonosz lélekkel, szennyes démonnal és a dolgok tönkretételét kereső „különleges tehetségekkel” nem könnyű gondoskodni arról, hogy a többség normális gyülekezeti életet élhessen. Megengedhetjük vajon magunknak, hogy ne fékezzük meg őket? Egyes „különleges tehetségek”, amint kinyitják a szájukat, elkezdenek becsmérelni és támadni másokat – ha szemüveget hordasz vagy ha nincs sok hajad, támadnak; támadnak és megítélnek, ha megosztod a tapasztalati bizonyságtételedet az összejövetelek során, vagy ha proaktív és felelősségteljes vagy a kötelességeid végzésében; támadnak, ha a megpróbáltatások során van hited Istenben, ha gyenge vagy, vagy ha a hited segítségével, anélkül, hogy panaszkodnál Istenre, felülkerekedsz a családi nehézségeken. Mit jelent itt a támadás? Azt jelenti, hogy bármit tesznek is mások, az sosem tetszik ezeknek az embereknek; mindig ellenükre van, mindig nem létező hibákat keresnek, folyton arra törekednek, hogy dolgokkal megvádoljanak másokat, és az ő szemükben sosem helyes semmi, amit a többiek tesznek. Még ha az igazságot közlöd és Isten házának munkarendjével összhangban kezeled is a problémákat, ők kukacoskodni és kritizálni fognak, hibát találva mindenben, amit teszel. Szándékosan kevernek bajt és mindenki a támadásaik tárgya. Minden alkalommal, amikor a gyülekezetben megjelenik egy ilyen ember, kezelnetek kell őt; ha kettő jelenik meg, akkor mindkettőt kezelnetek kell. Ez azért van így, mert jelentős kárt okoznak a gyülekezeti életnek, bomlasztást és zavarásokat okoznak a gyülekezet munkájában, ennek pedig végzetes következményei vannak.

B. A másokat gyakran támadó emberek emberi mivoltának jellemzői

Ma a kölcsönös támadások és a szóbeli összetűzések problémakörével kapcsolatos több aspektusról beszélgettünk. Felfogtátok-e a különböző típusú egyének által ezen egyes aspektusokon belül mutatott megnyilvánulások természetét? Kezdjük azokkal, akik hajlamosak támadni másokat – rendelkeznek ők vajon a normális emberi mivolthoz tartozó józan ésszel? (Nem.) Miként nyilvánul meg a józan eszük hiánya? Milyen hozzáállásokkal és alapelvekkel viszonyulnak az emberekhez, eseményekhez és dolgokhoz? Milyen módszereket és hozzáállásokat választanak a különféle emberek, események és dolgok kezeléséhez? Például az, hogy szeretnek vitatkozni a helyesről és a helytelenről, vajon nem az emberekkel, eseményekkel és dolgokkal szemben tanúsított hozzáállásaik egyike? (De igen.) Az, hogy szeretnek vitatkozni a helyesről és a helytelenről, azt jelenti, hogy minden egyes kérdésben megpróbálják tisztázni, mi a helyes vagy mi a helytelen, nem hagynak fel vele, amíg nem tisztázták a kérdést és meg nem értik, kinek volt igaza és ki tévedett, és makacsul ragaszkodnak értelmetlen dolgokhoz. De mi értelme így viselkedni? Végső soron helyes-e a helyesről és a helytelenről vitatkozni? (Nem.) Hol a hiba? Van bármilyen kapcsolat ez és az igazság gyakorlása között? (Nincs kapcsolat.) Miért mondjátok, hogy nincs kapcsolat? A helyesről és a helytelenről való vitatkozás nem az igazságalapelvek követése, nem az igazságalapelvek megvitatása vagy az azokról való beszélgetés; ehelyett az emberek folyton arról beszélnek, hogy kinek van igaza és kinek nincs, ki tudja jól és ki téved, ki jár el helyesen és ki nem, kinek van jó oka és kinek nincs, ki fejez ki magasabb szintű doktrínát; ez az, amit kutatnak. Amikor Isten próbatételek elé állítja az embereket, mindig megpróbálnak okoskodni Istennel, folyton előállnak ilyen-olyan érvekkel. Vajon Isten megbeszéli veled az efféle dolgokat? Megkérdezi Isten, hogy mi az összefüggés? Kérdez Isten arról, hogy milyen indokaid és okaid vannak? Nem teszi. Isten azt kérdezi, hogy az alávetettség vagy az ellenállás hozzáállásával rendelkezel-e, amikor próbára tesz. Isten azt kérdezi, hogy érted-e az igazságot vagy sem, hogy aláveted-e magad vagy sem. Isten csak ennyit kérdez, semmi mást. Isten nem kérdezi meg tőled, hogy miért hiányzik belőled az alávetettség, nem nézi, hogy jó okod van-e – Ő egyáltalán nem vesz figyelembe ilyesmiket. Isten csak azt nézi, hogy aláveted-e magad vagy sem. Az életkörülményeidtől és a kontextustól függetlenül Isten csak azt vizsgálja át, hogy van-e a szívedben alávetettség, hogy az alávetettség hozzáállását tanúsítod-e. Isten nem vitatja veled a helyest és helytelent; Istent nem érdeklik az indokaid. Isten csak azzal törődik, hogy igazán aláveted-e magad – Isten csakis ennyit kérdez tőled. Hát nem egy igazságalapelv ez? Ami az afféle embereket illeti, akik szeretnek a helyesről és a helytelenről vitatkozni, akik szeretnek szócsatákba bocsátkozni – vajon az ő szívükben ott vannak az igazságalapelvek? (Nincsenek.) Miért nincsenek? Odafigyeltek valaha bármennyire is az igazságalapelvekre? Törekedtek rájuk valaha is? Keresték őket valaha? Sohasem figyeltek rájuk, nem törekedtek rájuk és nem keresték őket, és ezek teljességgel hiányoznak a szívükből. Ennek eredményeképp csak emberi elképzelések közepette tudnak élni, a szívükben mindössze helyes és helytelen, helytálló és nem helytálló, kifogások, indokok, álokoskodás és érvek vannak, ami után hamarosan támadják egymást, megítélik és elítélik egymást. Az efféle embereknek az a beállítottsága, hogy szeretik vitatni a helyest és helytelent, valamint szeretik megítélni és elítélni az embereket. Az efféle emberek nem szeretik és nem fogadják el az igazságot, hajlamosak arra, hogy megpróbáljanak érvelni Istennel, sőt, hogy ítéletet mondjanak Isten felett és szembeszálljanak Vele. Végezetül büntetést kapnak majd.

Vajon az igazságot keresik azok, akik szeretnek a helyesről és a helytelenről vitatkozni? Ezekben a helyzetekben Isten szándékait, Isten követelményeit vagy a gyakorlandó igazságalapelveket keresik vajon azon emberek, események és dolgok révén, akikkel és amelyekkel ezeken belül találkoznak? Nem. Amikor helyzetekkel kerülnek szembe, hajlamosak azt tanulmányozni, hogy „milyen volt az esemény” vagy „milyen az illető”. Milyen viselkedés ez? Nem ez az vajon, amire az emberek gyakorta úgy utalnak, hogy kíméletlen rászállás emberekre és dolgokra? Az emberek indokairól és az események folyásáról vitatkoznak, ragaszkodnak hozzá, hogy tisztázzák ezeket a dolgokat, ám azt nem említik, hogy ezen összetett helyzetek folyamatának mely részében keresték az igazságot, értették meg az igazságot, illetve világosodtak meg. Híján vannak ezeknek a tapasztalatoknak és gyakorlási módszereknek. Csak ezt hajtogatják: „Nyilvánvalóan engem vettél célba azzal a dologgal, sértegettél engem. Azt hiszed, olyan ostoba vagyok, hogy nem tudom megmondani? Miért sértegetnél? Én nem bántottalak meg téged; miért vennél célba engem? Mivel a célpontod vagyok, nem fogom vissza magam! Hosszú időn át türelmes voltam veled, ám megvannak a türelmem határai. Ne hidd, hogy könnyű packázni velem; nem félek tőled!” Ezekbe a kérdésekbe kapaszkodva szüntelenül előadják az önigazolásaikat, a helyesen és a helytelenen, valamint a dolog helytálló és nem helytálló voltán rágódva, ám az úgynevezett magyarázataik egyáltalán nem igazodnak az igazsághoz, és egyetlen szavuk sem felel meg Isten követelményeinek. Oly mértékig rágódnak embereken, eseményeken és dolgokon, hogy a többieknek teljesen elegük lesz, és senki sem akarja meghallgatni őket, ők maguk azonban sosem unják meg, hogy ezekről a dolgokról beszéljenek, bárhová mennek, ezekről beszélgetnek, mintha megszállottak lennének. Ezt úgy hívják, hogy kíméletlen rászállás emberekre és dolgokra, és ez az igazság keresésének egyszerű elutasítása. A kölcsönös támadásokba és a szóbeli összetűzésekbe bocsátkozó emberek második jellemzője az, hogy különösképp szeretnek kíméletlenül rászállni emberekre és dolgokra. Szeretik vajon az igazságot azok, akik kíméletlenül rászállnak emberekre és dolgokra? (Nem.) Nem szeretik az igazságot, ez nyilvánvaló. Akkor értik ezek az egyének az igazságot? Tudják, hogy valójában mi az igazság, amelyről Isten beszél? Abbéli külső viselkedésükből ítélve, hogy kíméletlenül rászállnak emberekre és dolgokra, tudják vajon, hogy valójában mi az igazság? Nyilvánvalóan nem tudják. Milyen elgondolásnak hódolnak? Annak az elgondolásnak, hogy annak van igaza, akinek a szavai a leginkább igazoltak, az jár el helyesen, akinek a tettei tisztességek és mindenki számára láthatóak, és az jár el helyesen, aki az erkölcs, az etika és a hagyományos kultúra szerint cselekszik, ezzel elnyerve a többség helyeslését. Az ő nézetük szerint ez a „helyes” képviseli az igazságot, ezért hatalmas arcátlansággal kíméletlenül rászállhatnak emberekre és dolgokra, és sosem szűnnek meg ezeken a dolgokon rágódni. Azt hiszik, hogy ha igazolást nyernek, az egyenlő azzal, hogy az igazság birtokában vannak – hát nem nagyon bajos ez? Egyesek ezt mondják: „Én nem akadályoztam és nem zavartam meg a gyülekezet munkáját, nem használok ki másokat, nem szeretek lopni másoktól és nem vagyok erőszakos; nem vagyok gonosz ember.” Ebből az következik vajon, hogy olyan ember vagy, aki gyakorolja az igazságot, olyasvalaki, aki az igazság birtokában van? Az emberekre és dolgokra kíméletlenül rászálló emberek nagy része azt hiszi magáról, hogy ő tisztességes ember, akinek ebből adódóan nem kell szóbeszédek miatt aggódnia, és derék, tiszteletreméltó embernek tartja magát, aki sosem hízelegne másoknak. Ezért, amikor egyes helyzetekkel kerül szembe, hajlamos veszekedni és vitázni, és ezeken az eszközökön keresztül hajlamos bizonygatni, hogy az ő indoklása helyes. Azt hiszi, hogy ha az indoklása szilárd és nyíltan előadható, és a többség egyetért vele, akkor olyan ember, aki az igazság birtokában van. Mi az ő „igazsága”? Milyen mércével mérik? Azt hiszitek, az efféle emberek meg tudják érteni az igazságot? (Nem.) Ezért mindig kíméletlenül rászállnak emberekre és dolgokra, és makacsul rágódnak rajtuk. Ezek az emberek nem értik az igazságot, így folyton ezt mondják: „Én nem sértettelek meg téged. Miért veszel folyton célba engem? Helytelen, hogy célba veszel!” Azt hiszik: „Ha én nem sértettelek meg, akkor nem kellene így bánnod velem. Mivel így bánsz velem, vissza fogok vágni neked, meg fogom torolni, a megtorlásom pedig jogos önvédelem, törvényes. Ez az igazságalapelv. Ezért az, amit te teszel, nem felel meg az igazságalapelveknek, amit azonban én teszek, az igen, úgyhogy rá fogok szállni a dologra, mindig fel fogom hozni ezt a kérdést és mindig meg foglak említeni!” Azt hiszik, hogy ha kíméletlenül rászállnak emberekre és dolgokra, az megfelel az igazságalapelveknek, de vajon nem óriási tévedés ez? Ez bizony óriási tévedés, ők pedig el vannak tájolva. Kíméletlenül rászállni emberekre és dolgokra teljesen más dolog, mint az igazság gyakorlása. Ez a második probléma ezeknek az embereknek az emberi mivoltával – kíméletlenül rászállnak emberekre és dolgokra. Mivel kapcsolatosak az emberi mivolt problémái? Nem az ember természetével kapcsolatosak? Ezek az emberek sok éve hisznek Istenben, ám nem értik az igazságot, és azt hiszik, hogy az általuk ismert kifejezések, például az, hogy valaki nyílt és tisztességes, derék és becsületes, őszinte és készséges, szókimondó és egyenes derekú, és a többi a magaviselet alapjai, és ezeket a dolgokat tartják az igazságalapelveknek. Ez egy alapvetően helytelen nézőpont.

Azoknak az embereknek, akik kölcsönös támadásokba bocsátkoznak és hajlamosak szóbeli összetűzésekben részt venni, abnormális az emberi mivolta. Ennek az első aspektusa az, hogy szeretnek a vitatkozni a helyesről és a helytelenről; a második az, hogy kíméletlenül rászállnak emberekre és dolgokra. Melyik a harmadik aspektus? Vajon nem az, hogy teljességgel elutasítják az igazság elfogadását? Még egyetlen helyes állítást sem képesek elfogadni. Ezt gondolják: „Még ha igaz is, amit mondasz, akkor is segítened kell, hogy megőrizzem a tekintélyemet, tapintatosan kell beszélned, és nem szabad megbántanod. Ha a szavaid metszőek és miattuk elveszíthetem a tekintélyemet, akkor négyszemközt kell elmondanod őket nekem. Nem bánthatsz meg sok ember előtt, nem törődve a büszkeségemmel és nem biztosítva kiutat nekem ebből a kínos kutyaszorítóból. Mi több, amit mondasz, az téves, úgyhogy meg kell torolnom!” Súlyosabb esetekben az ilyesfajta emberek ellenállnak: „Nem számít, mennyire helyesek a szavaid, nem fogom elfogadni őket! Ha bárki másról beszélsz, az rendben van, de az nincs rendben, hogy engem veszel célba, még ha igazad is van!” Még Isten szavainak olvasásakor is – ha megérzik, hogy Isten szavai őket veszik célba vagy leleplezik őket, idegenkednek azoktól a szavaktól és nem hajlandóak meghallgatni őket – csakhogy mivel csupán Isten szavaival szembesülnek, Vele nem vitatkozhatnak. Ha valaki szemtől szemben mutat rá a problémáikra vagy állapotaikra, vagy akaratlanul megemlíti őket, anélkül, hogy őket akarná célba venni, képesek visszavágni és szóbeli összetűzéseket kezdeményezni. Nem azt jelenti ez vajon, hogy ezek az egyének teljességgel megtagadják az igazság elfogadását? (De igen.) Ez az emberi mivoltuk lényege – az igazság elfogadásának teljes elutasítása. Így hát, függetlenül a szóbeli összetűzéseik tartalmától, illetve attól, hogy hol folynak ezek az összetűzések, az efféle emberek emberi mivolta nyilvánvaló. Nem értik az igazságot, és még ha értik is, hogy mi hangzik el a prédikációk során, az igazságot nem fogadják el; továbbra is kölcsönös támadásokba bocsátkoznak és folyamatosan szóbeli összetűzésekben vesznek részt, illetve gyakorta hajlanak arra, hogy támadjanak másokat. E megnyilvánulásaikból ítélve miféle emberek ezek? Először is: az igazság szeretői vajon? Olyan egyének, akik képesek gyakorolni az igazságot, ha értik azt? (Nem.) Amikor problémákat fedeznek fel, képesek keresni az igazságot azok megoldása érdekében? (Nem.) Amikor más emberekkel kapcsolatos elképzeléseket, előítéleteket, illetve személyes véleményeket táplálnak, képesek vajon kezdeményezően félretenni azokat, hogy az igazságot keressék? (Nem.) Ezek egyikét sem tudják megtenni. Ha megnézzük mindezeket a dolgokat, amelyekre nem képesek, nyilvánvaló, hogy egyetlen olyan egyén sem jó, aki hajlamos másokat támadni és szóbeli összetűzésekbe bocsátkozni. A különféle megnyilvánulásaikból ítélve nem szeretik az igazságot és nem hajlandóak keresni azt. Az igazsággal kapcsolatos dolgokban – függetlenül attól, hogy milyen elfogultság vagy téves nézetek alakulnak ki bennük, önelégültek maradnak és egyáltalán nem keresik az igazságot, és még ha világosan közlik is velük az igazságot, nem hajlandóak elfogadni, gyakorolni pedig még kevésbé hajlandóak. Ezzel egyidejűleg ezek az egyének egy még utálatosabb megnyilvánulást és tanúsítanak: Miután egyes szavakat és doktrínákat megértettek, ezeket az általuk megértett grandiózus doktrínákat arra használják fel, hogy önkényesen támadjanak, megítéljenek és kárhoztassanak másokat, sőt, akár hogy korlátozzanak és irányítsanak másokat. Ha az ítéleteikkel és kárhoztatásukkal nem sikerül legyőzniük téged, minden lehetséges módot kitalálnak, hogy üres elméletekkel korlátozzanak. Ha még ekkor sem engedsz, még aljasabb és szörnyűbb módszerekhez folyamodnak majd, hogy támadjanak, amíg nem engedsz nekik, gyengévé és negatívvá nem válsz, illetve csodálni nem kezded őket és nem manipulálhatnak – ekkor lesznek elégedettek. Vagyis ezeknek az egyéneknek a viselkedése, megnyilvánulásai és az igazsághoz való hozzáállása alapján miféle emberek ezek? Teljességgel megtagadják az igazság elfogadását – ez a hozzáállásuk az igazsághoz. És mi a helyzet az emberi mivoltukkal? Ezeknek az egyéneknek a többsége gonosz ember; óvatosan szólva, több, mint 90 százalékuk az. A gonosz emberek minden kérdésben szeretik tisztázni a helyest és a helytelent, különben nem engedik el, és mindig megvan bennük ez a hajlam. Ráadásul, amikor helyzetekkel kerülnek szembe, a gonosz egyének rágódnak embereken és dolgokon és kíméletlenül rájuk szállnak, folyton előadják a saját indokaikat, mindig megpróbálnak mindenkit rávenni, hogy értsen egyet velük és támogassa őket, mondja azt, hogy igazuk van, és nem engedik, hogy bárki is bármi rosszat mondjon róluk. Sőt, amikor gonosz emberek helyzetekkel szembesülnek, mindig keresik a lehetőséget, hogy ketrecbe zárják és irányítsák az embereket. Milyen módszert használnak az emberek irányítására? Mindenkit kárhoztatnak, mindenki mással elhitetve, hogy alkalmatlanok, hogy problémáik és hibáik vannak, valamint, hogy alsóbbrendűek ezeknél a gonosz embereknél, amit követően a gonosz emberek örülnek és boldogok. Miután mindenki mást eltiportak és csak ők maradtak állva, vajon nem hajtottak-e mindenkit az irányításuk alá? Az emberek irányításával azt a célt érik el, hogy mindenkit kárhoztatnak és kiütnek, mindenkivel elhitetve, hogy alkalmatlanok, negatívvá és gyengévé téve őket, elérve, hogy elveszítsék a hitüket Isten szavaiban és az igazságban, és elveszítsék a hitüket Istenben és ne legyen követendő útjuk – ezek a gonosz emberek ezután boldogok és elégedettek. Ha megnézzük ezeket az aspektusokat, nem nyilvánvaló, hogy az ilyesfajta egyéneknek a többségét gonosz emberek teszik ki? Nézzétek meg, hogy milyen típusú emberek hajlamosak állandóan támadni másokat, amikor csoportban vannak, akár szemtől szemben, akár az emberek háta mögött, különféle módszereket felhasználva mások támadására – az ilyen emberek gonoszok. Ezek az egyének egyáltalán nem fogadják el az igazságot, se nem közlik az igazságot, és gyakran kihasználják a helyzetet, hogy azzal kérkedjenek, hogy ők jó emberek, hogy minden, amit tesznek, indokolt és megalapozott, valamint, hogy ők derék és tisztességes módon viselkednek – folyton azzal kérkednek, hogy ők rendes és tiszteletreméltó emberek, valamint szókimondó és igazságos egyének. Ezek az emberek sosem tesznek tanúságot az igazságról, sem Isten szavairól nem tesznek tanúságot, ők csak azt szeretik, hogy kíméletlenül rászállnak emberekre és dolgokra, és a saját indoklásaikat hangoztatják. A szándékuk és a céljuk az, hogy elhitessék az emberekkel, hogy ők jó emberek, és hogy ők mindent értenek. Ami azokat illeti a gyülekezetben, akik gyakran kölcsönös támadásokba és szóbeli összetűzésekbe bocsátkoznak – akár azokról van szó, akik a támadásokat kezdeményezik, vagy azokról, akiket támadnak –, ha a gyülekezeti életet akadályozzák és megzavarják, akkor a többségnek ki kell állnia, hogy figyelmeztesse és megfékezze őket. Nem szabad időt adni ezeknek az embereknek, hogy rossz dolgokat téve ámokfutást rendezzenek, és azt sem szabad megengedni nekik, hogy a személyes haragjuk levezetésével, valamint a személyes sérelmeik és átmeneti dühük miatt bosszúra szomjazva hatást gyakoroljanak másokra. Persze a gyülekezetvezetőknek is kötelességtudó módon eleget kell tenniük a felelősségüknek, hatékonyan korlátozva ezeket az embereket abban, hogy akadályozzák és megzavarják a gyülekezeti életet, és az emberek többségét megóvva a zavarástól. Amikor az emberek kölcsönös támadásokba és szóbeli összetűzésekbe bocsátkoznak, a gyülekezetvezetőknek képesnek kell lenniük időben leállítani és megfékezni őket. Ha a leállításukra és a megfékezésükre tett kísérlet nem oldja meg a problémát, és folytatják egymás támadását és szóbeli összetűzésekbe keverednek, másokat zavarva, valamint folytatják a gyülekezeti élet tönkretételét, akkor az ilyen egyéneket ki kell takarítani vagy ki kell közösíteni. Ez a gyülekezetvezetők felelőssége.

Elég sokat beszélgettünk azok viselkedéséről és megnyilvánulásairól, akik kölcsönös támadásokba és szóbeli összetűzésekbe bocsátkoznak. Az imént röviden az emberi mivoltukat is boncolgattuk és beszéltünk róla, ami lehetővé teszi számotokra, hogy tisztábban lássátok őket, és a többségeteket képessé teszi arra, hogy rájöjjetek, mi folyik, és időben felismerjétek őket, amikor beszélnek és cselekednek. Minél alaposabban értitek és ismeritek ezeknek az embereknek a lényegét, annál gyorsabban fel tudjátok ismerni őket, következésképp egyre kevésbé fognak zavarni titeket. A többségeteknek tisztában kell lennie azzal a kárral, amelyet a kölcsönös támadásokba és a szóbeli összetűzésekbe bocsátkozók okoznak a gyülekezeti életnek és Isten választott népének. Az efféle emberek biztosan nem fognak elgondolkodni önmagukon és nem hagyják abba a harcot. Ha nem kezelik és takarítják ki őket haladéktalanul, folyamatos bomlasztást és zavarásokat fognak okozni a gyülekezeti életben. Ezért a gyülekezetvezetők számára igen fontos feladat az efféle emberek kezelése és kitakarítása, és nem szabad figyelmen kívül hagyni.

2021. június 5.