Az utolsó napok Mindenható Istenének szavai

Felmagasztalják önmagukat és önmagukról tesznek bizonyságot, magamutogatók, megpróbálják elérni, hogy az emberek nagyra tartsák és imádják őket – a romlott emberiség ezekre a dolgokra képes. Az emberek ösztönösen így reagálnak, amikor a sátáni természetük irányítja őket – ez az egész romlott emberiségre jellemző. Általában hogyan szokták az emberek felmagasztalni önmagukat, és hogyan tesznek önmagukról bizonyságot? Hogyan érik el azt a célt, hogy az emberek nagyra tartsák és imádják őket? Bizonyságot tesznek arról, hogy mennyi munkát végeztek, mennyit szenvedtek, mennyire feláldozták magukat és milyen árat fizettek. Azáltal magasztalják fel önmagukat, hogy a tőkéjükről beszélnek, ami magasabb, szilárdabb, biztosabb helyet biztosít számukra az emberek gondolkodásában, hogy még többen értékeljék, tartsák nagyra, csodálják, sőt imádják őket, felnézzenek rájuk és kövessék őket. E cél elérése érdekében az emberek sok olyan dolgot tesznek, amelyek a felszínen Istenről tesznek bizonyságot, de lényegében önmagukat magasztalják fel és önmagukról tesznek bizonyságot. Vajon észszerű így cselekedni? Túl vannak a racionalitás hatáskörén, és nem szégyellik magukat, vagyis szemérmetlenül tesznek bizonyságot arról, hogy mit tettek Istenért és mennyit szenvedtek Érte. Még fitogtatják is az ajándékaikat, tehetségüket, tapasztalataikat, különleges képességeiket, a világi ügyekhez használt ügyes módszereiket, az emberekkel való játszadozásuk eszközeit és egyebeket. Az önmaguk felmagasztalásának és önmagukról való bizonyságtételnek az a módszere, hogy önmagukat fitogtatják és másokat lekicsinyelnek. Emellett álcázzák és hamis színben tüntetik fel magukat: elrejtve gyengeségeiket, hiányosságaikat és elégtelenségeiket az emberek elől, hogy mindig csak a ragyogó oldalukat lássák. Még azt sem merik elmondani másoknak, amikor negatívak; nincs bátorságuk megnyílni és beszélgetni velük, ha pedig valami rosszat tesznek, minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy elrejtsék és eltussolják azt. Soha nem említik meg, hogy a kötelességük végzése közben milyen kárt okoztak a gyülekezet munkájában. Amikor azonban valamilyen kisebb hozzájárulást tettek, vagy valamilyen apró sikert értek el, egyből kérkednek vele. Alig várják, hogy az egész világ megtudja, milyen rátermettek, milyen komoly képességekkel rendelkeznek, milyen kivételesek és mennyivel jobbak az átlagembereknél. Ez nem egyik módja önmaguk felmagasztalásának és az önmagukról tett bizonyságnak? Önmaga felmagasztalása és az önmagáról tett bizonyság olyasvalami, amit egy lelkiismerettel és józan ésszel rendelkező ember tesz? Nem. Amikor tehát az emberek így tesznek, általában milyen beállítottságot fednek fel? Arroganciát. Ez az egyik legfőbb feltárt beállítottság, amelyet a csalárdság követ, ami azt jelenti, hogy mindent megtesznek, hogy mások nagyra becsüljék őket. A szavaik teljesen átgondoltak és egyértelműen motivációkat és cselszövéseket tartalmaznak – felvágnak, de ezt a tényt el akarják rejteni. Az általuk mondottak eredménye az, hogy azt éreztetik az emberekkel, hogy jobbak másoknál, hogy senki sem egyenlő velük, hogy mindenki más alacsonyabb rendű náluk. És ezt az eredményt nem alattomos eszközökkel érik-e el? Milyen beállítottság áll az ilyen eszközök mögött? És vannak-e benne elemei az elvetemültségnek? (Vannak.) Ez egyfajta elvetemült beállítottság. Látható, hogy ezeket az általuk alkalmazott eszközöket csalárd beállítottság irányítja – miért mondom tehát, hogy ez elvetemült? Mi köze van ennek az elvetemültséghez? Mit gondoltok: Nyíltan beszélhetnek-e a céljaikról, amikor felmagasztalják önmagukat és önmagukról tesznek bizonyságot? Nem. A szívük mélyén azonban mindig van egy vágy, és amit mondanak és tesznek, ennek a vágynak a beteljesítését segíti elő, a szavaik és cselekedeteik céljait és motivációit pedig a legnagyobb titokban tartják. E célok elérése érdekében például félrevezetést vagy valamiféle homályos taktikákat alkalmaznak. Az ilyen titkolózás nem fondorlatos természetű? Az ilyen fondorlatosság vajon nem nevezhető elvetemültnek? (De igen.) Valóban elvetemültnek nevezhető, és mélyebbre hatol, mint a csalárdság. Egy bizonyos megközelítést vagy módszert használnak a céljaik elérésére. Ez a beállítottság a csalárdság. Ugyanakkor a szívük mélyén rejlő ambíció és vágy, hogy az emberek kövessék őket, felnézzenek rájuk és imádják őket, gyakran arra készteti őket, hogy felmagasztalják önmagukat és önmagukról tegyenek bizonyságot, mégpedig gátlástalanul és szégyentelenül. Mi ez a beállítottság? Ez már felér az elvetemültséggel.

(Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik tétel: Önmagukat magasztalják fel, és önmagukról tesznek bizonyságot)

Milyen dolgokról szoktak beszélni az emberek, amikor felmagasztalják magukat és önmagukról tesznek bizonyságot? Az egyik dolog, hogy a képzettségükről beszélnek. Egyesek például arról beszélnek, hogy hogyan láttak vendégül bizonyos felsőbb szintű gyülekezetvezetőket. Néhányan még azt is mondják: „Magát Istent láttam vendégül, és meglehetősen kedves volt hozzám – engem biztosan tökéletességre juttat.” Mit értenek ez alatt? (Megpróbálják elérni, hogy az emberek jó véleménnyel legyenek róluk.) Céljuk van azzal, hogy ezeket a dolgokat mondják. Mások azt mondják: „Kapcsolatba kerültem a Fennvalóval. Eléggé jó véleménnyel van rólam, és arra buzdított, hogy keményen dolgozzam a törekvéseimért.” Valójában senkinek sincs fogalma arról, hogy a Fennvaló mit gondol róla. Néhányan nagyon eltúlozzák a dolgokat, és néha még ki is találnak dolgokat. Azt sem tudnák, mit tegyenek, ha az emberek egy csoportja összefogna, hogy ellenőrizzék a történeteiket és utánanézzenek azoknak. Lehet, hogy a Fennvaló azt mondja valakinek: „Jó képességű vagy, és van felfogóképességed. Gyakorolnod kellene a tapasztalati tanúságtételed leírását. Mihelyt lesz élettapasztalatod, vezető lehetsz.” Mire céloz itt? Bár ez az ember tehetséges, még szüksége van arra, hogy egy ideig gyakoroljon és megtapasztaljon dolgokat. Amikor ez az ember hivalkodik és henceg, mielőtt képzést kapna vagy tapasztalatokat szerezne, mi ennek a természete? Arrogáns és önhitt, és elvesztette a józan eszét, ugye? Még ha a Fennvaló testvér azt is mondja, hogy ez a személy rendelkezik képességgel és tehetséges, ezzel csupán bátorítja vagy értékeli. Mi a célja ennek a személynek azzal, hogy így felvág? Az, hogy az emberek nagyra tartsák – hogy mások imádják. Azt mondja: „Nézd, a Fennvaló testvér nagyra tart, akkor te miért nem? Most, hogy ezt elmondtam neked, neked is nagyra kell tartanod.” Ezt a célt szeretné elérni. Vannak olyanok is, akik azt mondják: „Régen vezető voltam. Egy régió, egy körzet, egy gyülekezet vezetője voltam – folyton leestem a létrán, és felfelé másztam a lépcsőfokokon – többször előléptettek és lefokoztak. Végül a Mennyet megérintette az őszinteségem, és ma ismét felső szintű vezető vagyok. És egyszer sem voltam negatív.” Amikor megkérdezed tőlük, hogy miért nem érezték magukat soha negatívnak, azt felelik: „Hiszek abban, hogy az igazi aranynak előbb-utóbb fel kell csillannia.” Erre a következtetésre jutottak. Ez az igazságvalóság? (Nem.) Akkor mi ez, ha nem az igazságvalóság? Ez egy bizarr elmélet: azt is mondhatnánk, téveszme. Milyen következménye lehet annak, hogy így beszélnek? Néhányan azt mondhatják: „Ez az ember valóban az igazságra törekszik. Nem lett negatív, miután annyiszor előléptették és lefokozták. És most újra vezető lett belőle – az igazi arany valóban felcsillan. Csak idő kérdése, hogy mikor lesz tökéletes.” Nem erre törekedett az illető? Valójában pontosan ez volt a célja. Függetlenül attól, hogy az antikrisztusok hogyan beszélnek, mindig az a céljuk, hogy az emberek nagyra tartsák őket és imádják őket, hogy elfoglaljanak egy bizonyos helyet a szívükben – sőt, hogy elfoglalják Isten helyét. Ezek mind olyan célok, amelyeket az antikrisztusok el akarnak érni, amikor bizonyságot tesznek önmagukról. Bármikor, amikor az emberek szavai, prédikációi és közlései mögött az a motiváció, hogy mások nagyra tartsák és imádják őket, ez a viselkedés önmaguk felmagasztalása és önmagukról tett bizonyságtétel, és azért történik, hogy mások szívében helyet foglaljanak el. Bár ezek az emberek nem teljesen ugyanúgy beszélnek, kisebb-nagyobb mértékben mégis azt a hatást érik el, hogy önmagukról tesznek bizonyságot, és arra késztetnek másokat, hogy imádják őket. Ilyen viselkedésmódok különböző mértékben szinte minden vezetőnél és dolgozónál előfordulnak. Ha elérnek egy bizonyos pontot, amikor már nem tudnak megálljt parancsolni maguknak és nehezen tudják visszafogni magukat, amikor különösen erős és világos szándékot és célt táplálnak, és azt akarják elérni, hogy az emberek úgy bánjanak velük, mintha ők Isten vagy egy bálvány lennének, és ezáltal elérik céljukat, hogy másokat korlátozni és irányítani tudjanak, hogy mások engedelmeskedjenek nekik és imádják őket, akkor mindezek természete önmaguk felmagasztalása és az önmagukról tett bizonyságtétel, és van benne egy antikrisztusi tulajdonság.

(Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Első tétel: Megpróbálják megnyerni az emberek szívét)

A gyülekezeti életben akadályozásokat és zavarásokat okozó emberek, események és dolgok második megnyilvánulása az, amikor az emberek szavakat és doktrínának szólnak az emberek félrevezetése és a megbecsülésük elnyerése érdekében. Általában a legtöbb ember szólhat néhány szót és doktrínát. A legtöbb ember megtette ezt. Annak a jellegzetes előfordulását, hogy valaki szavakat és doktrínákat szól, úgy kell tekintenünk, mint annak eredményét, hogy az illető érettsége kicsi és nem érti az igazságot. Amíg nem vesz el túl sok időt, nem szántszándékkal csinálja ezt, nem sajátítja ki a beszélgetést, nem követel elnézést mindenkitől, hogy kedvére beszéljen, nem követeli meg mindenkitől, hogy meghallgassa őt, valamint nem vezet félre másokat és nem próbálja meg elnyerni a megbecsülésüket, addig az nem jelent akadályozást vagy zavarást. Mivel a legtöbb ember híján van az igazságvalóságnak, a szavak és doktrínák szólása igen gyakori jelenség. Ha valaki valamelyest nem megfelelően beszél, az menthető; meg lehet bocsátani és nem kell túl komolyan venni. Van azonban egy kivétel, amikor is a szavakat és doktrínákat szóló személy előre megfontolt. Mit tesz előre megfontoltan? Nem a szavakat és a doktrínákat szólja előre megfontoltan, mivel az igazságvalóságnak is híján van. A tettei – mint például szavak és doktrínák hangoztatása, szlogenek kiabálása és elméletekről szóló beszéd – ugyanazok, mint mindenki másé. Van azonban egy különbség: amikor szavakat és doktrínákat hangoztat, mindig azt akarja, hogy mások megbecsüljék őt, valamint a vezetőkhöz és a dolgozókhoz és az igazságra törekvőkhöz akarja hasonlítani magát. Ami még oktalanabb: bármit is mond vagy bárhogyan mondja is, a célja az, hogy a maga oldalára állítsa az embereket, hogy félrevezesse az emberek szívét – mindezt pedig annak érdekében, hogy megbecsüljék őt. Mi célja a megbecsülés keresésének? Arra vágyik, hogy státusza és tekintélye legyen az emberek szívében, hogy kiemelkedő egyén vagy vezető legyen a tömegben, hogy rendkívüli vagy szokatlan emberré, hogy különleges alakká váljon, olyasvalakivé, akinek a szavai tekintélyt hordoznak. Ez a helyzet más, mint annak a jellegzetes esetei, amikor az emberek szavakat és doktrínákat hangoztatnak, és akadályozást és zavarást jelent. Mi választja el ezeket az embereket azoktól, akik az általában látott módon hangoztatnak szavakat és doktrínákat? Az állandó vágyuk arra, hogy beszéljenek; ha bármilyen lehetőséget kapnak, beszélni fognak. Ha összejövetel van vagy összegyűlik egy csoportnyi ember – amennyiben van közönségük – beszélni fognak, különösen erős a vágyuk erre. A céljuk a beszéddel nem az, hogy megosszák a testvérekkel a benső gondolataikat, azt, amit nyertek, a tapasztalataikat, a megértésüket vagy a meglátásaikat, elősegítendő az igazság megértését, illetve a gyakorlására szolgáló utat. Ehelyett az a céljuk, hogy a doktrínák hangoztatásának lehetőségét önmaguk mutogatására használják fel, hogy mások tudtára adják, milyen műveltek is, hogy megmutassák, van eszük, tudásuk és tanultságuk, és az átlagember felett állnak. Azt akarják, hogy tehetséges egyénekként, ne csak hétköznapi emberként ismerjék őket. Azért akarják ezt, hogy minden ügyben mindenki hozzájuk forduljon és velük tanácskozzon. Bármilyen gyülekezeti probléma vagy nehézség esetén, amellyel a testvérek szembesülnek, azt akarják, hogy ők legyenek az elsők, akire a többiek gondolnak; azt akarják, hogy a többiek semmit se tudjanak tenni nélkülük, hogy semmilyen dologgal ne merjenek foglalkozni nélkülük, és mindenki az ő parancsukra várjon. Erre a hatásra vágynak. A szavak és a doktrínák hangoztatásával az a céljuk, hogy tőrbe csalják és irányítsák az embereket. A szavak és doktrínák hangoztatása számukra csupán egy módszer, egy megközelítés; nem azért hangoztatnak szavakat és doktrínákat, mert nem értik az igazságot, hanem azt akarják elérni ezzel, hogy az emberek szívükből csodálják őket, felnézzenek rájuk, sőt még féljenek is tőlük, és a korlátozásuk és irányításuk alá kerüljenek. A szavak és doktrínák efféle hangoztatása ezért akadályozást és zavarást jelent. A gyülekezeti életben korlátozni kell az ilyen egyéneket, valamint a szavak és doktrínák hangoztatásának e viselkedésformáját is le kell állítani, és nem szabad hagyni, hogy ellenőrizetlenül folytatódjon.

(Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (13.))

Vannak, akik nyelvi eszközökkel tesznek bizonyságot önmagukról, és olyan szavakat használnak, amelyekkel dicsekednek, míg mások viselkedésmódokat alkalmaznak. Milyen megnyilvánulásai vannak annak, amikor egy ember viselkedésmódokat alkalmaz, hogy önmagáról tegyen bizonyságot? A felszínen bizonyos viselkedésformákat vesz fel, amelyek nagyrészt megfelelnek az emberek elképzeléseinek, amelyek felkeltik az emberek figyelmét, és amelyeket az emberek meglehetősen nemesnek és nagyrészt az erkölcsi mércéknek megfelelőnek tartanak. Ezek a viselkedésformák arra késztetik az embereket, hogy azt higgyék róla, hogy becsületes, tisztességes, hogy valóban szereti Istent, nagyon jámbor, és valóban istenfélő szívvel rendelkezik, valamint olyan ember, aki az igazságra törekszik. Gyakran mutatnak néhány külsőleg jó viselkedést, hogy félrevezessék az embereket – nem bűzlik ez is az önmaguk felmagasztalásától és az önmagukról történő bizonyságtételtől? Az emberek általában szavakkal magasztalják fel önmagukat és tesznek önmagukról bizonyságot – világos beszéddel fejezik ki, hogy mennyire különböznek a tömegektől, hogy mennyivel bölcsebb véleményük van, mint másoknak, hogy az emberek nagyra tartsák őket és felnézzenek rájuk. Vannak azonban olyan módszerek is, amelyek nem tartalmaznak kifejezett beszédet, amikor az emberek inkább külső gyakorlatokkal tesznek bizonyságot arról, hogy jobbak másoknál. Az ilyenfajta gyakorlatok jól átgondoltak, indítékot és bizonyos szándékot hordoznak magukban, és meglehetősen céltudatosak. Úgy csomagolják be és hajtják végre őket, hogy amit az emberek látnak, azok olyan viselkedések és gyakorlatok legyenek, amelyek összhangban vannak az emberek elképzeléseivel – nemesek, jámborak és megfelelnek a szent tisztességnek, sőt istenszeretőek, istenfélőek és összhangban vannak az igazsággal. Ezzel ugyanazt a célt érik el, hogy felmagasztalják önmagukat és önmagukról tegyenek bizonyságot, valamint hogy elérjék, hogy az emberek nagyra tartsák őket és hódoljanak nekik. Találkoztatok már ilyennel, vagy láttatok már ilyet? Rendelkeztek ezekkel a megnyilvánulásokkal? Ezek a dolgok és ez a téma, amelyet megvitatok, elkülönülnek a valós élettől? Valójában nem. Mondok egy nagyon egyszerű példát. Amikor egyes emberek a kötelességeiket végzik, a felszínen rendkívül elfoglaltnak tűnnek. Céltudatosan folytatják a munkát akkor, amikor mások éppen esznek vagy alszanak, amikor pedig mások elkezdik a kötelességeiket végezni, elmennek enni vagy aludni. Mi a céljuk ezzel? Fel akarják hívni magukra a figyelmet, és meg akarják mutatni mindenkinek, hogy annyira elfoglaltak a kötelességeik végzésével, hogy nincs idejük enni vagy aludni. Azt gondolják: „Ti tényleg nem viseltek terhet. Hogyhogy ilyen proaktívak vagytok az evéssel és alvással kapcsolatban? Semmirekellők! Nézzetek rám – én dolgozom, miközben mindannyian esztek, és még éjszaka is dolgozom, amikor már alszotok. Képesek lennétek így szenvedni? Én el tudom viselni ezt a szenvedést: példát mutatok a viselkedésemmel.” Mit gondoltok erről a fajta viselkedésről és megnyilvánulásról? Ezek az emberek nem szándékosan tesznek így? Vannak, akik szándékosan tesznek így, és miféle viselkedés ez? Ezek az emberek nonkonformisták akarnak lenni: különbözni akarnak a tömegtől, és megmutatni az embereknek, hogy egész éjjel szorgalmasan végzik a kötelességeiket, hogy különösen képesek elviselni a szenvedést. Így mindenki nagyon sajnálni fogja őket, és különös együttérzést fog mutatni irántuk – azt fogja gondolni, hogy súlyos teher van a vállukon, olyannyira, hogy nyakig vannak a munkában, és túlságosan el vannak foglalva ahhoz, hogy egyenek vagy aludjanak. És ha nem lehet őket megmenteni, akkor mindenki könyörögni fog értük Istenhez, könyörögni fog a nevükben, és imádkozni fog értük. Ennek során ezek az emberek az emberi elképzeléseknek megfelelő jó magatartást és gyakorlatot alkalmaznak, mint például a nehézségek elviselését és az ár megfizetését, hogy becsapják a többi embert, hogy csalárd módon elnyerjék a szimpátiájukat és dicséretüket. És mi ennek a végső eredménye? Mindenki, aki kapcsolatba került velük és látta őket megfizetni az árat, egyhangúlag azt fogja mondani: „A mi vezetőnk a legmegfelelőbb – ő képes leginkább a szenvedés elviselésére és az ár megfizetésére!” Vajon akkor nem érték el a céljukat, hogy félrevezessék az embereket? Aztán egy nap Isten háza azt mondja: „A vezetőtök nem végez tényleges munkát. Elfoglalja magát és céltalanul dolgozik – meggondolatlanul cselekszik, önkényes és diktatórikus. Összekuszálta a gyülekezet munkáját, nem végezte el a munkát, amit el kellene végeznie, nem végezte el az evangelizációs munkát vagy a filmgyártó munkát, és a gyülekezeti élet is zűrzavarban van. A testvérek nem értik az igazságot, nincs életbe való belépésük és nem tudnak bizonyságtételeket írni. A legszánalmasabb, hogy még a hamis vezetőket és az antikrisztusokat sem tudják tisztán látni. Az ilyen vezetők teljesen alkalmatlanok – hamis vezetők, akiket el kell bocsátani!” Ilyen körülmények között könnyű lesz elbocsátani őket? Lehet, hogy nehéz lesz. Mivel a testvérek mindannyian helyeslik és támogatják ezt a vezetőt, tiltakozni fognak és kérvényt nyújtanak be a Fennvalónak, hogy tartsák meg, ha valaki megpróbálja elbocsátani. Miért lesz ez az eredmény? Mert ez a hamis vezető és antikrisztus külsőleg jó viselkedést mutat, mint például a nehézségek elviselése és az ár megfizetése, valamint szépen hangzó szavakat használ, hogy meghassa, megvegye és félrevezesse az embereket. Miután ezeket a hamis látszatokat felhasználta az emberek félrevezetésére, mindenki az érdekében fog beszélni és képtelen lesz elhagyni őt. Világosan tudják, hogy ez a vezető nem sok tényleges munkát végzett, hogy nem vezette Isten választottjait az igazság megértéséhez és az életbe való belépéshez – ezek az emberek mégis támogatják, helyeslik és követik, és még az sem érdekli őket, ha ez azt jelenti, hogy nem nyerik el az igazságot és életet. Ráadásul mivel ez a vezető félrevezette őket, ezek az emberek mind neki hódolnak, nem fogadnak el rajta kívül más vezetőket, és már Istent sem akarják többé. Nem Istenként kezelik-e ezt a vezetőt? Ha Isten háza azt mondja, hogy ez az ember nem végez tényleges munkát, hogy hamis vezető és antikrisztus, akkor az emberek a gyülekezetükben tiltakozni fognak és fellázadnak. Mondd meg Nekem, milyen mértékben vezette félre ez az antikrisztus ezeket az embereket? Ha ez a Szentlélek munkája, akkor az emberek állapota csak javulni fog: jobban megértik majd az igazságot, engedelmesebbek lesznek Isten iránt, nagyobb helyet kap Isten a szívükben, és tisztábban fogják látni a hamis vezetőket és az antikrisztusokat. Ebből a szempontból az imént tárgyalt helyzet egyáltalán nem a Szentlélek munkája – csak az antikrisztusok és a gonosz szellemek képesek ilyen mértékben félrevezetni az embereket, miután egy ideig ezen munkálkodtak. Ezek az antikrisztusok sok embert félrevezettek és irányítottak – szívükben csak az antikrisztusoknak van helyük, Istennek pedig nincs. Ez a végeredmény, amit az antikrisztusok elértek, amikor külsőleg jól viselkedve önmagukat magasztalták fel és önmagukról tettek bizonyságot.

(Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik tétel: Önmagukat magasztalják fel, és önmagukról tesznek bizonyságot)

Azok az emberek, akik önmagukat magasztalják fel és önmagukról tesznek bizonyságot, vajon egyszerűen csak a mindenféle érdemükről beszélnek? Néha a rossz oldalukról is beszélnek, de boncolgatják-e és próbálják-e igazán megismerni önmagukat, amikor így tesznek? (Nem.) Akkor hogyan fedezi fel az ember, hogy az önismerete nem valódi, hogy valójában hamis, és hogy szándék áll mögötte? Hogyan lehet alaposan megérteni ezt a dolgot? A lényeg, hogy miközben megpróbálják megismerni önmagukat és leleplezni a saját gyengeségeiket, hibáikat, hiányosságaikat és romlott beállítottságaikat, egyúttal kifogásokat és indokokat is keresnek, hogy felmenthessék magukat a bűntudat alól. Alattomosan azt mondják az embereknek: „Mindenki képes hibázni, nem csak én. Ti is mind képesek vagytok hibázni. A hiba, amit elkövettem, megbocsátható – apró hiba. Ha ti esnétek ugyanebbe a hibába, az sokkal súlyosabb eset lenne, mint az enyém, mert nem gondolkodnátok el magatokon, nem boncolgatnátok magatokat. Még ha hibázom is, jobb vagyok nálatok, több racionalitással és tisztességgel rendelkezem.” Amikor az emberek hallják ezt, azt gondolják: „Tökéletesen igazad van. Nagyon jól érted az igazságot és tényleg rendelkezel érettséggel. Amikor hibázol, képes vagy elgondolkodni magadon és boncolgatni magadat; sokkal jobb vagy nálunk. Ha mi hibázunk, nem gondolkodunk el magunkon, nem próbáljuk megismerni magunkat, és a szégyentől való félelemből nem merjük boncolgatni magunkat. Te érettebb és bátrabb vagy, mint mi.” Ezek az emberek hibáztak, mégis elnyerték mások megbecsülését, és dicséretet zengtek magukról – milyen beállítottság ez? Néhány antikrisztus különösen ügyes a színlelésben, az emberek becsapásában és a látszat fenntartásában. Amikor olyan emberekkel találkoznak, akik értik az igazságot, elkezdenek az önismeretükről beszélni – azt is mondják magukról, hogy ördögök, hogy ők a Sátán, hogy az emberi mivoltuk rossz, és hogy megérdemlik, hogy átkozottak legyenek. Tegyük fel, hogy megkérdezed tőlük: „Mivel azt mondod, hogy ördög és Sátán vagy, milyen gonosz tetteket követtél el?”. Azt fogják mondani: „Nem tettem semmit, de ördög vagyok. És nemcsak ördög vagyok, hanem Sátán is!” Ekkor megkérdezed tőlük: „Mivel azt mondod, hogy ördög és Sátán vagy, milyen ördögi és sátáni gonosz cselekedeteket követtél el, hogyan álltál ellen Istennek? El tudod mondani az igazságot azokról a gonosz dolgokról, amelyeket tettél?” Azt fogják mondani: „Nem tettem semmi gonoszságot!” Ekkor nem hagyod a dolgot, és megkérdezed: „Ha nem tettél semmi gonoszságot, akkor miért mondod, hogy ördög és Sátán vagy? Mit próbálsz elérni azzal, hogy ezt mondod?” Amikor ilyen komolyan beszélsz velük, akkor kifogynak a szóból. Valójában sok rossz dolgot tettek, de semmiképpen nem fogják megosztani veled az ezzel kapcsolatos tényeket. Csupán nagyokat fognak mondani és néhány doktrínát fognak szajkózni, hogy üres módon beszéljenek az önismeretükről. Ami azt illeti, hogy konkrétan miként vonzottak be embereket, hogyan csaptak be embereket, hogyan használtak ki embereket az érzéseik alapján, hogyan nem vették komolyan Isten házának érdekeit, hogyan mentek szembe a munkaszervezéssel, hogyan csapták be a Fennvalót, hogyan titkoltak el dolgokat a testvérek elől és mennyire károsították Isten házának érdekeit, ezekről a tényekről egy szót sem fognak szólni. Vajon igazi önismeret ez? (Nem.) Amikor azt mondják, hogy ők ördögök és a Sátán, nem színlelik-e az önismeretet, hogy felmagasztalják önmagukat és bizonyságot tegyenek önmagukról? Nem ezt a módszert alkalmazzák? (De igen.) Az átlagember nem lát át ezen a módszeren. Bizonyos vezetőket elbocsátásuk után hamarosan újra megválasztanak, és amikor megkérdezed ennek az okát, egyesek azt mondják: „Az a vezető jó képességű. Tudja magáról, hogy ördög és Sátán. Ki másnak van ilyen szintű tudása? Csak azok rendelkeznek ilyen tudással, akik valóban az igazságra törekednek. Egyikünk sem képes arra, hogy ezt a tudást megszerezze magáról: az átlagember nem rendelkezik ilyen érettséggel. Ezért választotta őt mindenki újra.” Mi történik itt? Ezeket az embereket félrevezették. Ez a vezető tudta magáról, hogy ördög és Sátán, mégis mindenki őt választotta – milyen hatással és következménnyel jár tehát az emberekre, hogy azt mondja, hogy ő ördög és Sátán? (Az emberek nagyra tartják emiatt.) Így van: az emberek még nagyobbra tartják emiatt. A nem hívők ezt a módszert úgy hívják, hogy „egy lépés hátra, két lépés előre”. Ez azt jelenti, hogy annak érdekében, hogy az emberek nagyobbra tartsák, először rosszat mond magáról – így mások elhiszik, hogy képes megnyílni és ismeri önmagát, hogy van mélysége és éleslátása, hogy átfogó megértéssel rendelkezik, emiatt pedig mindenki még jobban imádja őt. És mi az eredménye annak, hogy mindenki még jobban imádja őt? Amikor ismét eljön a vezetők kiválasztásának ideje, továbbra is őt tartják a tökéletes embernek erre a munkára. Hát nem egészen okos ez a módszer? Ha nem beszélne ily módon az önismeretéről, ha nem mondaná, hogy ő ördög és Sátán, ha ehelyett csak negatív lenne, akkor mások ezt látván, azt mondanák: „Amint téged elbocsátottak és elvesztetted a státuszodat, negatívvá váltál. Régen arra tanítottál minket, hogy ne legyünk negatívak, most pedig a te negativitásod még a miénknél is súlyosabb. Nem fogunk téged választani.” Senki sem tartaná sokra ezt a vezetőt. Bár továbbra sem látná őt senki tisztán, legalább nem választanák újra vezetőnek, az illető pedig nem érné el a célját, hogy másokat rávegyen, hogy nagyra tartsák. Ez a vezető azonban kezdeményez, és azt mondja: „Ördög és Sátán vagyok. Átkozzon meg isten, küldjön a pokol tizennyolcadik bugyrába, és ne engedje, hogy valaha is újjászülessek!” Egyesek ezt hallva sajnálják, és azt mondják: „Vezetőnk oly sokat szenvedett. Ó, mennyire igazságtalanok voltak vele! Ha Isten nem engedi, hogy vezető legyen, akkor majd mi megválasztjuk.” Mindenki olyannyira támogatja ezt a vezetőt – szóval nem vezették-e félre őket? Szavai eredeti szándéka megerősítést nyert, ez pedig azt bizonyítja, hogy ily módon valóban félrevezeti az embereket. A Sátán néha azzal vezeti félre az embereket, hogy önmagát magasztalja fel és önmagáról tesz bizonyságot, néha pedig, amikor nincs más választása, cirkalmas módon képes beismerni a hibáit – mindez azonban csak látszat, és a célja az emberek szimpátiájának és megértésének elnyerése. Még azt is mondja: „Senki sem tökéletes. Mindenkinek vannak romlott beállítottságai és mindenki képes hibázni. Amíg az ember ki tudja javítani a hibáit, addig jó ember.” Amikor az emberek ezt hallják, úgy érzik, hogy ez így van rendjén, és továbbra is imádják és követik a Sátánt. A Sátán módszere, hogy kezdeményező módon elismeri a hibáit és burkoltan felmagasztalja magát, emeli az emberek szívében elfoglalt pozícióját, hogy az emberek mindent elfogadjanak vele kapcsolatban – még a hibáit is –, majd pedig megbocsássák ezeket a hibákat, fokozatosan elfelejtsék őket, végül pedig teljesen elfogadják a Sátánt, halálukig hűségesek legyenek hozzá, soha ne hagyják el vagy fordítsanak neki hátat, és a végsőkig kövessék. Nem ez a Sátán módszere? Így cselekszik a Sátán, és az antikrisztusok is ezt a fajta módszert alkalmazzák, amikor a cselekedeteik célja, hogy beteljesítsék ambícióikat és céljaikat, azaz hogy az emberek imádják és kövessék őket. Mindez ugyanazokhoz a következményekhez vezet, amelyek egyáltalán nem különböznek annak a következményeitől, amikor a Sátán félrevezeti és megrontja az embereket.

(Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik tétel: Önmagukat magasztalják fel, és önmagukról tesznek bizonyságot)

Egyesek elvont elméleteket és érveket hangoztatnak, hogy elhitessék az emberekkel, hogy intellektuálisak és nagy tudásúak, valamint hogy a cselekedeteik nagyon mélyrehatóak. Ezzel elérik céljukat, hogy az emberek hódoljanak nekik. Ez azt jelenti, hogy mindig minden dologban részt akarnak venni és véleményt akarnak nyilvánítani, amikor pedig már mindenki meghozta a végső döntést, és nem elégedettek vele, akkor is elpufogtatnak néhány nagyképű ötletet, hogy felvágjanak. Ez vajon nem annak az eszköze, hogy felmagasztalják önmagukat és önmagukról tesznek bizonyságot? Egyes dolgokkal kapcsolatban valójában már mindenki mindent megbeszélt – tanácskoztak, megtalálták az alapelveket és döntöttek a cselekvési tervről, ők azonban nem fogadják el a döntést, és esztelen módon akadályozzák a dolgokat, mondván: „Ez nem fog menni. Ezt nem gondoltátok át alaposan. Azon a néhány aspektuson kívül, amiről beszéltetek, egy másikra is gondoltam.” Valójában az az aspektus, amire gondoltak, csak valami abszurd elmélet, csak szőrszálhasogatás. Teljesen tisztában vannak vele, hogy szőrszálakat hasogatnak és megnehezítik mások dolgát – mégis így tesznek. Mi a céljuk ezzel? Az, hogy megmutassák az embereknek, hogy mások, hogy okosabbak, mint a többiek. A szavaik azt jelentik: „Szóval mindannyian ezen a szinten vagytok? Meg kell mutatnom nektek, hogy én magasabb szinten vagyok.” Általában nem vesznek tudomást arról, amit mások mondanak, de amint valami fontos dolog kerül szóba, elkezdenek zavart okozni. Hogy hívják az ilyen embereket? A köznyelvben úgy hívják őket, hogy kukacoskodók és jómadarak. Mik a kukacoskodók gyakori megközelítései? Élvezettel szajkózzák a nagyképű ötleteket, ugyanakkor szívesen vesznek részt aljas és elvetemült gyakorlatokban. Ha arra kéred őket, hogy mutassanak be egy korrekt cselekvési tervet, akkor nem lesznek képesek előállni vele, ha pedig arra kéred őket, hogy valami komoly dolgot kezeljenek, nem lesznek képesek rá. Csak aljas dolgokat csinálnak: mindig „meglepetést” akarnak okozni az embereknek, és fitogtatni akarják a képességeiket. Hogy is van ez a mondat? „Egy idős hölgy kirúzsozza magát, hogy legyen mit nézned.” Ez azt jelenti, hogy mindig fitogtatni akarják a képességeiket, és függetlenül attól, hogy jól tudják-e fitogtatni őket vagy sem, az emberekkel tudatni akarják: „Én kiemelkedőbb vagyok, mint ti. Ti semmirekellők vagytok, egyszerű halandók vagytok, átlagemberek. Én rendkívüli és transzcendens vagyok. Megosztom az ötleteimet, hogy meglepjelek benneteket: utána majd meglátjátok, hogy felsőbbrendű vagyok-e vagy sem.” Ez nem borítja fel a dolgokat? Szándékosan borítják fel a dolgokat. Miféle magatartás ez? Bomlasztásokat és megzavarásokat okoznak. A szavaik azt jelentik: Még nem mutattam meg, hogy milyen okos vagyok ebben a dologban, ezért nem számít, hogy kinek az érdekei sérülnek, és nem számít, kinek az erőfeszítései vesznek kárba: addig fogom szabotálni ezt a dolgot, amíg mindenki el nem hiszi, hogy felsőbbrendű, rátermett és alkalmas vagyok. Csak akkor fogom hagyni, hogy ez a dolog akadálytalanul haladjon. Léteznek ilyen rossz emberek? Csináltatok már ilyen dolgokat? (Igen. Előfordult, hogy mások már befejezték egy dolog megvitatását, és kitaláltak egy megfelelő tervet, de mivel engem nem tájékoztattak a döntéshozatali folyamat során, szándékosan hibákat találtam benne.) Amikor ezt tetted, tudtad-e a szíved mélyén, hogy ez helyes vagy helytelen? Tudtad, hogy a probléma természete súlyos, hogy bomlasztást és megzavarást okoz? (Akkoriban nem voltam ennek tudatában, de azáltal, hogy testvéreim szigorúan megmetszettek, és azáltal, hogy ettem és ittam Isten ítélő és fenyítő szavait, beláttam, hogy ez a probléma súlyos természetű, hogy bomlasztja és megzavarja a gyülekezet munkáját, hogy egyfajta sátáni viselkedés.) Mivel felismerted, hogy ez mennyire komoly, képes voltál-e egy kicsit megváltozni és volt-e némi belépésed a hozzáállásodat illetően, amikor ezután hasonló dolgok történtek veled? (Igen. Amikor ilyen gondolatokat és ötleteket tártam fel, tudatában voltam, hogy ez sátáni beállítottság, hogy nem tehetem így a dolgokat – képes voltam tudatosan imádkozni Istenhez, és fellázadni ezek ellen a helytelen gondolatok és eszmék ellen.) Képes voltál némileg változni. Amikor ilyen romlottsági problémáid vannak, keresned kell az igazságot, hogy megoldd őket, uralkodnod kell magadon, és imádkoznod kell Istenhez. Amikor azt gondolod, hogy mások lenézően tekintenek rád, hogy nem tartanak sokra, vagy nem vesznek komolyan, és következésképpen zavarást akarsz okozni – amikor ilyen gondolatod van, tudatában kell lenned, hogy ez nem a normális emberi mivoltból, hanem a sátáni beállítottságból ered, és hogy ha így folytatod, baj lesz, és valószínűleg megsérted Isten beállítottságát. Mindenekelőtt tudnod kell, hogyan fogd vissza magad, majd Isten elé kell járulnod, hogy imádkozz Hozzá és megfordítsd az irányodat. Amikor az emberek a saját gondolataikban, a romlott beállítottságukban élnek, semmi, amit tesznek, nincs összhangban az igazsággal, és nem képes megfelelni Istennek: minden, amit tesznek, Vele ellentétes. Ugye most már képes vagy felismerni ezt a tényt? Az antikrisztusok legnyilvánvalóbb megnyilvánulásai, hogy mindig a hírnévért és a haszonért akarnak harcolni, hogy nem haboznak megzavarni és akadályozni a gyülekezet munkáját, hogy hírnevet és státuszt szerezzenek.

(Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik tétel: Önmagukat magasztalják fel, és önmagukról tesznek bizonyságot)

Miben más, amikor egy antikrisztus felmagasztalja önmagát és önmagáról tesz bizonyságot, mint amikor egy átlagember teszi ugyanezt? Az átlagember gyakran dicsekszik és kérkedik, hogy az emberek nagyra tartsák, és ilyen beállítottságai és állapotai nyilvánulnak meg – miben különbözik tehát az, ahogyan egy antikrisztus magasztalja fel önmagát és tesz önmagáról bizonyságot attól, ahogyan az átlagemberek teszik ugyanezt? Miben rejlik a különbség? [...] Amikor egy romlott beállítottságú átlagember önmagát magasztalja és hivalkodik, csupán az a célja, hogy kérkedjen. Miután kérkedett, akkor vége a dolognak, és nem érdekli, hogy mások sokra vagy kevésre tartják. A szándéka nem túl egyértelmű: ez csupán egy beállítottság, ami irányítja, a beállítottság feltárulása. Ennyi az egész. Könnyű megváltoztatni ezt a fajta beállítottságot? Ha a szóban forgó ember az igazságra törekszik, akkor képes lesz fokozatosan megváltozni, amikor megtapasztalja, hogy megmetszik, megítélik és megfenyítik. Fokozatosan egyre több lesz a szégyenérzete és a racionalitása, és egyre kevésbé fogja ezt a fajta viselkedést tanúsítani. El fogja ítélni ezt a fajta viselkedést – önmérsékletet fog tanúsítani és visszafogja magát. Ezt jelenti, amikor valaki öntudatlanul magasztalja fel önmagát és tesz bizonyságot önmagáról. Bár a beállítottság ugyanaz, amikor valaki tudatosan magasztalja fel önmagát és tesz bizonyságot önmagáról, illetve amikor öntudatlanul teszi, a kettő természete eltér. Miben különbözik a természetük? Amikor valaki tudatosan magasztalja fel önmagát és tesz bizonyságot önmagáról, akkor szándékosan teszi. Azok az emberek, akik ezt teszik, nem véletlenül beszélnek – minden alkalommal, amikor önmagukat magasztalják fel és önmagukról tesznek bizonyságot, bizonyos szándékokkal és rejtett célokkal teszik, és a cselekedetük mögött sátáni ambíciók és vágyak vannak. A felszínen ez ugyanolyan megnyilvánulásnak tűnik. Az emberek mindkét esetben önmagukat magasztalják fel és önmagukról tesznek bizonyságot, de hogyan határozza meg Isten azt, amikor valaki öntudatlanul önmagát magasztalja fel és önmagáról tesz bizonyságot? A romlott beállítottság feltárulásaként. És hogyan határozza meg Isten azt, amikor valaki tudatosan magasztalja fel önmagát és tesz bizonyságot önmagáról? Úgy, hogy az illető félre akarja vezetni az embereket – el akarja érni, hogy az emberek nagyra tartsák, imádják, felnézzenek rá, majd kövessék. A cselekedete a természeténél fogva félrevezető. Amint tehát az a szándéka, hogy félrevezesse és uralja az embereket, hogy kövessék és imádják őt, beszéde és cselekedetei során olyan eszközöket és módszereket alkalmaz, amelyek könnyen félrevezethetik és megtéveszthetik azokat, akik nem értik az igazságot és akik nem rendelkeznek mély alappal. Az ilyen embereknek nem csak a tisztánlátása hiányzik – éppen ellenkezőleg: azt gondolják, hogy amit ez az ember mond, az helyes, hogy fel kell nézniük rá és nagyra kell tartaniuk, idővel pedig imádni, sőt követni fogják. A mindennapi életben nagyon gyakori jelenség, amikor úgy tűnik, hogy valaki eléggé jól megérti a hallott prédikációt, de később, amikor valami történik vele, nem tudja, hogyan oldja meg. Isten elé járul, és keres – ez azonban eredménytelen marad, és végül a vezetőjéhez kell fordulnia, hogy őt kérdezze a dologról és megoldást kérjen tőle. Minden alkalommal, amikor valami történik vele, a vezetőjét akarja megkérni, hogy oldja meg. Ez olyan, mint amikor az ópiumszívás függőséggé és mintává válik egyes emberek számára, és idővel nem képesek tovább élni anélkül, hogy csinálnák. Így amikor antikrisztusok felmagasztalják önmagukat és önmagukról tesznek bizonyságot, ez észrevétlenül egyfajta kábítószerré válik azok számára, akik éretlenek, nem látnak tisztán, ostobák és tudatlanok. Ha bármi történik velük, az antikrisztushoz fordulnak, és őt kérdezik: ha pedig az antikrisztus nem ad ki parancsot, akkor semmit sem mernek tenni – még akkor sem, ha már mindenki befejezte a beszélgetést és egyetértésre jutott a dologban. Félnek az antikrisztus akarata ellen fordulni, és attól, hogy elnyomják őket, ezért minden dologban csak akkor mernek cselekedni, ha az antikrisztus már megszólalt. Még akkor sem mernek dönteni, vagy kezelni a dolgot, amikor világosan megértették az igazság alapelveit, inkább megvárják a végső ítélettel és döntéssel a „mestert”, akit csodálnak. Ha a mesterük nem mond semmit, akkor az, aki a dolgot kezeli, bizonytalannak érzi magát azzal kapcsolatban, hogy mit kellene tennie. Nem mérgezték-e meg ezeket az embereket? (De igen.) Ezt jelenti, hogy megmérgezték őket. Ahhoz, hogy ilyen mélyen meg legyenek mérgezve, mennyi munkát kell az antikrisztusnak elvégeznie, és mennyi mérget kell az antikrisztusnak csepegtetnie beléjük? Ha az antikrisztus gyakran boncolgatná és megismerné önmagát, ha gyakran kiteregetné a gyengeségeit, a hibáit és a vétkeit, hogy az emberek láthassák, vajon akkor is mindenki így imádná őt? Egyáltalán nem. Úgy tűnik, hogy az antikrisztus jelentős erőfeszítéseket tesz, hogy felmagasztalja önmagát és önmagáról tegyen bizonyságot, és ezért ért el ilyen „sikert”. Ez az eredmény, amit akar. Nélküle senki sem tudná, hogyan végezze megfelelően a kötelességeit, és mindenki teljesen tanácstalan lenne. Nyilvánvaló, hogy az antikrisztus, miközben irányítja ezeket az embereket, titokban sokat mérgezi őket és nagy erőfeszítéseket tesz! Ha csak néhány szót szólna, akkor is így korlátozná-e ezeket az embereket? Egyáltalán nem. Amikor az antikrisztusnak sikerül elérnie célját, hogy az emberek minden dologban imádják, felnézzenek és hallgassanak rá, akkor nem tett-e sok olyan dolgot és nem mondott-e sok olyan szót, amellyel önmagát magasztalja fel és önmagáról tesz bizonyságot? Milyen eredményt ér el ezzel? Azt, hogy az emberek eltévednének és nem tudnának tovább élni nélküle – mintha nélküle az ég leszakadna és a föld nem forogna tovább, az Istenben való hitnek nem lenne értéke és értelme, a prédikációk hallgatása pedig haszontalan lenne. Azt is eléri, hogy az emberek úgy érzik, hogy van némi remény az életükben, amikor az antikrisztus jelen van, és minden reményüket elveszítenék, ha az antikrisztus meghalna. Nem ejtette-e foglyul ezeket az embereket a Sátán? (De igen.) És az ilyen emberek nem ezt érdemlik-e? (De igen.) Miért mondjuk, hogy ezt érdemlik? Isten az, akiben hiszel. Akkor miért imádod és követed az antikrisztusokat, miért engeded, hogy mindenben korlátozzanak és irányítsanak? Emellett függetlenül attól, hogy milyen kötelességet végeznek, Isten háza egyértelmű alapelvekkel és szabályokkal látta el az embereket. Ha van egy nehézség, amit valaki nem tud önállóan megoldani, akkor olyasvalakihez kell fordulnia, aki érti az igazságot – komolyabb dolgokban pedig a Fennvalóhoz kell fordulnia. De te nemhogy nem keresed az igazságot, hanem éppen ellenkezőleg, embereket imádsz és felnézel rájuk – elhiszed, amit ezek az antikrisztusok mondanak. Ily módon a Sátán szolgájává váltál – nem csak önmagadat hibáztathatod? Nem érdemled meg ezt? Önmaga felmagasztalása és az önmagáról történő bizonyságtétel minden antikrisztusra jellemző magatartás és megnyilvánulás – az egyik leggyakoribb megnyilvánulás. Mi a fő jellemzője annak, ahogyan az antikrisztusok önmagukat magasztalják fel és önmagukról tesznek bizonyságot? Miben különbözik attól, ahogyan az átlagember magasztalja fel önmagát és tesz bizonyságot önmagáról? Abban, hogy az antikrisztusoknak megvan a maguk szándéka, amikor így tesznek, és egyáltalán nem öntudatlanul cselekednek. Ellenkezőleg: szándékokat, vágyakat és ambíciókat dédelgetnek: elgondolni is rettenetes, mik a következményei, hogy ilyen módon tesznek bizonyságot önmagukról – képesek félrevezetni és irányítani az embereket.

(Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik tétel: Önmagukat magasztalják fel, és önmagukról tesznek bizonyságot)

Néhányan azt mondják: „Az önmagam felmagasztalása és az önmagamról való bizonyságtétel olyan megközelítés, amely nincs összhangban az igazsággal, és amely a Sátántól és az antikrisztusoktól származik. Ezért ha nem mondok vagy teszek semmit, akkor vajon ez nem azt jelenti, hogy nem önmagamat magasztalom, illetve nem önmagamról teszek bizonyságot?” Ez nem így van. Milyen viselkedésmód tehát az, amikor valaki nem önmagát magasztalja fel és nem önmagáról tesz bizonyságot? Ha egy bizonyos dologgal kapcsolatban önmagadat fitogtatod és önmagadról teszel bizonyságot, akkor azt az eredményt éred el, hogy egyesek nagyra fognak tartani és imádni fognak. De ha ugyanazzal a dologgal kapcsolatban felfeded magad és megosztod az önismeretedet, akkor ennek más a természete. Nem így van ez? A mindennapi emberi mivolt része kell, hogy legyen, hogy felfedd magad, hogy az önismeretedről beszélgess. Ez egy pozitív dolog. Az jelenti az Istenről való bizonyságtételt, ha valóban ismered magad, és szabatosan, őszintén és pontosan beszélsz az állapotodról; ha olyan tudásról beszélsz, amely teljes mértékben Isten szavain alapul; ha azok, akik hallgatnak téged, épülnek és a javukra válik; valamint ha bizonyságot teszel Isten munkájáról és dicsőíted Őt. Ha miközben felfeded magad, sokat beszélsz az erősségeidről, arról, hogyan szenvedtél és hogyan fizetted meg az árat, hogyan álltál meg szilárdan a bizonyságtételedben, és ennek eredményeként az emberek nagyra tartanak és imádnak téged, akkor azzal önmagadról teszel bizonyságot. Meg kell tudnod különböztetni ezt a két viselkedést. Ha például elmagyarázod, hogy milyen gyenge és negatív voltál, amikor megpróbáltatásokkal néztél szembe, és hogy imádság és az igazság keresése után végül megértetted Isten szándékát, hitre tettél szert és szilárdan megálltál a bizonyságtételedben, akkor Istent magasztalod fel és Őróla teszel bizonyságot. Ez egyáltalán nem magamutogatás és önmagadról való bizonyságtétel. Ezért az, hogy önmagadat fitogtatod-e és önmagadról teszel-e bizonyságot vagy sem, elsősorban attól függ, hogy a valódi tapasztalataidról beszélsz-e, hogy eléred-e azt a hatást, hogy Istenről teszel bizonyságot. Azt is meg kell vizsgálni, hogy mik a szándékaid és a céljaid, amikor a tapasztalati bizonyságtételedről beszélsz. Ha így teszel, az megkönnyíti majd annak felismerését, hogy milyen magatartást tanúsítasz. Ha helyes szándékkal osztod meg a bizonyságot, akkor az sem igazán probléma, ha az emberek jó véleménnyel vannak rólad és imádnak. Ha rossz a szándékod, az akkor is problémát jelent, ha senki sincs jó véleménnyel rólad vagy nem imád – ha pedig az emberek mégis jó véleménnyel vannak rólad és imádnak, akkor az még inkább probléma. Ezért nem lehet kizárólag az eredményeket nézni annak eldöntése céljából, hogy valaki önmagát magasztalja-e fel és önmagáról tesz-e bizonyságot. Elsősorban a szándékát kell nézned: e két viselkedés közötti különbségtétel helyes módja a szándékokon alapszik. Ha csupán az eredmények alapján próbálod felismerni ezt, akkor hajlamos leszel rá, hogy tévesen vádolj meg jó embereket. Vannak, akik különösen őszinte bizonyságtételt osztanak meg, mások pedig emiatt jó véleménnyel vannak róluk és imádják őket – elmondhatod, hogy ezek az emberek önmagukról tesznek bizonyságot? Nem, nem mondhatod. Ezekkel az emberekkel nincs semmi probléma. A bizonyságtétel, amelyet megosztanak és a kötelesség, amelyet végeznek, mások javát szolgálja, és csak az ostoba és tudatlan emberek, akiknek torz a felfogása, imádnak másokat. A kulcs annak tisztán látásához, hogy az emberek önmagukat magasztalják-e fel és önmagukról tesznek-e bizonyságot vagy sem, az, hogy a beszélő szándékát nézzük. Ha az a szándékod, hogy megmutasd mindenkinek, hogyan tárult fel a romlottságod és hogyan változtál meg, valamint az, hogy ez másoknak is a javára válhasson, akkor a szavaid komolyak és igazak, és összhangban vannak a tényekkel. Az ilyen szándékok helyesek, és ilyenkor nem magadat fitogtatod, nem magadról teszel bizonyságot. Ha mindenkinek megmutatod, hogy valódi tapasztalataid vannak, hogy megváltoztál és birtokában vagy az igazságvalóságnak, és ezzel az a szándékod, hogy nagyra tartsanak és imádjanak, akkor ezek a szándékok helytelenek. Ez magamutogatás és önmagadról való bizonyságtétel. Ha a tapasztalati bizonyságtétel, amelyről beszélsz, hamis, nem valóságos, és az a szándéka, hogy becsapja az embereket, hogy megakadályozza őket abban, hogy meglássák a valódi állapotodat, hogy megakadályozza, hogy a szándékaid, romlottságod, gyengeséged vagy negativitásod mások előtt feltáruljon, akkor az ilyen szavak megtévesztőek és félrevezetőek. Ez hamis bizonyságtétel. Isten becsapása és Isten megszégyenítése. Ez az, amit Isten a leginkább gyűlöl. Világos különbségek vannak ezek között az állapotok között, és mindegyiket a szándék alapján lehet tisztán látni. Ha képes vagy másokat tisztán látni, akkor képes leszel átlátni az állapotaikat, képes leszel magadat is tisztán látni, és átlátni a saját állapotaidon.

(Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik tétel: Önmagukat magasztalják fel, és önmagukról tesznek bizonyságot)

Isten családjában, a testvérek között, bármilyen magas is a státuszod vagy a helyzeted, bármilyen fontos is a kötelességed, bármilyen nagy is a tehetséged és a hozzájárulásaid, bármilyen régóta hiszel Istenben, Isten szemében teremtmény vagy, hétköznapi teremtmény, és a magad által magadra ruházott előkelő címek és megszólítások nem léteznek. Ha ezeket mindig koronáknak tekinted, vagy olyan tőkének, amely lehetővé teszi számodra, hogy egy különleges csoporthoz tartozz vagy különleges személyiség légy, akkor ezáltal ellenszegülsz Isten nézeteinek, ellentétbe kerülsz azokkal, és összeegyeztethetetlen vagy Istennel. [...] Ha nem gondolod, hogy teremtmény vagy, hanem úgy véled, címeid vannak és glória a fejed körül, magas státuszú ember vagy, nagyszerű vezető, karmester, szerkesztő vagy rendező Isten családjában, olyasvalaki, aki értékes hozzájárulásokkal segítette elő Isten családjának munkáját – ha ezt gondolod, akkor rendkívül esztelen és pimaszul szégyentelen ember vagy. Magas státuszú, helyzetű és értékű emberek vagytok? (Nem vagyunk azok.) Akkor mi vagy te? (Teremtmény vagyok.) Így igaz, csak egy hétköznapi teremtmény vagy. Az emberek között hivalkodhatsz a képesítéseiddel, kijátszhatod a rangidőskártyát, dicsekedhetsz a hozzájárulásaiddal, vagy mesélhetsz a hőstetteidről. Isten előtt azonban ezek a dolgok nem léteznek, és sohasem szabad ezekről beszélned vagy ezeket fitogtatnod, vagy megjátszanod, hogy vén róka vagy. Ha a képesítéseiddel hivalkodsz, félre fognak menni a dolgok. Isten teljesen esztelen és rendkívül arrogáns embernek fog tartani. Elborzad és undorodik majd tőled, félreállít, és akkor bizony bajban leszel. Először el kell ismerned teremtményi identitásodat és helyzetedet. Nem számít, mi a státuszod a többiek között, milyen megkülönböztetett a helyzeted, milyen előnyökkel rendelkezel, adott-e neked Isten valami különleges tehetséget, hogy bőven élvezhesd a felsőbbrendűség érzését az emberek között – amikor Isten elé járulsz, ezeknek a dolgoknak semmilyen értékük nincs, és a létüknek sincs semmi értelme. Ezért nem szabad hivalkodnod, hanem alázatosan teremtménynek kell lenned Isten előtt.

(Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (11.))

Amikor bizonyságot tesztek Isten mellett, főként arról kell beszélnetek, hogy Isten hogyan ítéli és fenyíti meg az embereket, és milyen próbatételeket használ az emberek finomítása és beállítottságainak megváltoztatása céljából. Arról is beszélnetek kell, hogy mennyi romlottság tárult fel a tapasztalatotokban, mennyit szenvedtetek, mi mindent tettetek meg, hogy ellenálljatok Istennek, és végül hogyan hódított meg titeket Isten. Beszéljetek arról, hogy mennyi valódi ismeretetek van Isten munkájáról és hogyan kell tanúságot tennetek Isten mellett, valamint meghálálni az Ő szeretetét. Tartalommal kell megtöltenetek az efféle nyelvezetet, miközben egyszerűen fogalmaztok. Ne beszéljetek üres elméletekről. Beszéljetek gyakorlatiasabban; beszéljetek szívből. Így kell megtapasztalnotok a dolgokat. Ne vértezzétek fel magatokat mélyrehatónak tűnő, üres elméletekkel, arra törekedve, hogy felvágjatok; ha így tesztek, meglehetősen arrogánsnak és észszerűtlennek tűntök majd. Többet kell beszélnetek a tényleges tapasztalatotokból származó valós dolgokról és többet kell szívből szólnotok; ez a leghasznosabb mások számára és a legmegfelelőbb is, hogy lássanak. Valaha ti voltatok azok, akik a leginkább szembehelyezkedtek Istennel, akik a legkevésbé voltak hajlandóak alávetni magukat Neki, most azonban meg lettetek hódítva – ezt sose felejtsétek el. Többet kellene elmélkednetek és gondolkodnotok ezekről a kérdésekről. Ha az emberek egyszer világosan megértik őket, tudni fogják, hogyan tegyenek bizonyságot; különben szégyenletes és észszerűtlen cselekedeteket követhetnek el, ami nem Isten melletti bizonyságtétel, hanem inkább szégyent hoz Rá. Valódi tapasztalatok és az igazság megértése nélkül nem lehet bizonyságot tenni Isten mellett. Azok az emberek, akiknek Istenbe vetett hite kusza és zavaros, sosem lesznek képesek bizonyságot tenni Isten mellett.

(Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazságra törekvéssel érhet el változást a beállítottságában)

Isten jelentős mennyiségű munkát végzett el az embereken, de beszélt róla valaha is? Elmagyarázta valaha is? Bejelentette valaha is? Nem, soha. Akármennyire félreértik is Istent az emberek, Ő soha nem ad magyarázatot. Isten szemszögéből nézve nem számít, hogy hatvan vagy nyolcan éves vagy-e, az Istennel kapcsolatos megértésed nagyon korlátozott, és annak alapján, amilyen keveset tudsz, még mindig gyermek vagy. Isten nem hánytorgatja fel neked ezt; még mindig egy éretlen gyermek vagy. Nem számít, hogy egyesek talán már sok évet leéltek, és a testük az öregedés jeleit mutatja; az Istennel kapcsolatos megértésük még mindig nagyon gyerekes és felületes. Isten nem rója ezt fel neked – ha nem érted, akkor nem érted. Ennyi a képességed és a kapacitásod, és ezen nem lehet változtatni. Isten semmit sem fog rád erőltetni. Isten megköveteli, hogy az emberek bizonyságot tegyenek Mellette, de Ő vajon tett bizonyságot Önmaga mellett? (Nem.) A Sátán ezzel szemben fél attól, hogy az emberek nem fognak tudni akár a legapróbb dologról is, amit tesz. Nem mások az antikrisztusok sem: a legkisebb dolgokkal is eldicsekednek, amelyet mindenki szeme láttára tesznek. Amikor hallgatod őket, úgy tűnhet, mintha Isten mellett tennének bizonyságot, ám ha igazán odafigyelsz, észre fogod venni, hogy nem Isten mellett tesznek bizonyságot, hanem hencegnek és magukat reklámozzák. Mondandójuk hátterében az a szándék és lényeg áll, hogy versengjenek Istennel az Ő választott népéért és a státuszért. Isten alázatos és rejtőzködő, a Sátán pedig hivalkodó. Van különbség? Melyek a pozitív dolgok: a magamutogatás vagy pedig az alázatosság és a rejtőzködés? (Az alázatosság és a rejtőzködés.) A Sátánt lehet alázatosként jellemezni? (Nem.) Miért nem? Az elvetemült természetlényegéből ítélve értéktelen söpredék; abnormális lenne, hogy a Sátán ne hivalkodjék. Hogyan lehetne „alázatosnak” nevezni a Sátánt? Az „alázatosság” Istenről mondható el. Isten identitása, lényege és beállítottsága magasztos és tiszteletre méltó, de Ő sosem vág fel. Isten alázatos és rejtőzködő, így az emberek nem látják, hogy mit tett, de ahogy ilyen rejtve munkálkodik, szüntelenül ellátja, táplálja és vezeti az emberiséget – és mindezt Isten rendezi el. Avagy nem rejtőzködés és alázatosság az, hogy Isten soha nem jelenti be és soha nem említi ezeket a dolgokat? Isten pontosan azért alázatos, mert képes arra, hogy megtegye ezeket a dolgokat, de soha nem említi meg és nem jelenti be őket, valamint soha nem vitatkozik róluk az emberekkel. Mi jogod van alázatról beszélni, ha képtelen vagy ezekre a dolgokra? Egyiküket sem tetted meg, mégis mindenáron elismerést akarsz kapni értük – ezt szégyentelenségnek hívják. Isten az emberiséget vezérelve ilyen nagy munkát visz véghez, és az egész világmindenség fölött Ő uralkodik. Óriási a hatalma és az ereje, de mégsem mondta soha ezt: „Rendkívüli hatalmam van.” Rejtőzködve marad mindenek közepette, miközben mindenek felett uralkodik, táplálja és ellátja az emberiséget, és lehetővé teszi az egész emberiségnek, hogy nemzedékről nemzedékre tovább létezzen. Vegyük például a levegőt és a napsütést, vagy az emberek földi létéhez szükséges összes anyagi dolgot – ezek mind szüntelenül áramlanak. Ahhoz, hogy Isten ellátja az emberiséget, nem fér kétség. Ha a Sátán tenne valami jót, vajon hallgatna róla, ő maga pedig ismeretlen hős maradna? Soha. Így vannak a gyülekezetben egyes antikrisztusok is, akik korábban veszélyes munkát vállaltak, akik elhagytak dolgokat és szenvedést álltak ki, vagy akár börtönbe is mentek; olyan antikrisztusok is vannak, akik egykor hozzájárultak Isten háza munkájának egyik aspektusához. Ők soha nem felejtik el ezeket a dolgokat, azt gondolják, hogy életük végéig elismerés illeti őket miattuk, és hogy ezek egész életükre tőkét jelentenek a számukra – amiből látszik, hogy milyen kicsinyesek az emberek! Az emberek valóban kicsinyesek, a Sátán pedig szégyentelen.

(Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Hetedik tétel: Elvetemültek, alattomosak és csalárdak (Második rész))

Isten a legnagyobb türelemmel visel mindenféle fájdalmat, hogy munkálkodjon és megmentse az embereket, az emberek azonban még mindig félreértik Istent, állandóan szembeszállnak Vele, állandóan a saját érdekeiket óvják, Isten házának érdekeivel nem törődve, és folyton nagyszerű életet akarnak élni, Isten dicsőségéhez azonban nem akarnak hozzájárulni – van ebben az egészben említésre méltó emberi mivolt? Bár az emberek hangos tanúságot hirdetnek Istenről, a szívük mélyén ezt mondják: „Ezt a munkát én végeztem el, és eredményeket hozott. Én is fáradoztam, én is fizettem árat. Mellettem miért nem tesznek tanúságot?” Mindig osztozni akarnak Isten dicsőségében és a Mellette tett tanúságban. Méltók vajon az emberek ilyesmikre? A „dicsőség” szó nem az emberekhez tartozik. A dicsőség csak Istent, a Teremtőt illetheti, és semmi köze a teremtett emberi lényekhez. Még ha fáradoznak és együttműködnek is az emberek, akkor is a Szentlélek munkájának vezetése alatt állnak. Ha a Szentlélek munkája nincs jelen, mit tehetnek vajon az emberek? A „tanúság” szó sem tartozik az emberekhez. Legyen az a „tanúság” főnév vagy a „tanúskodik” ige, e két szó egyikének sincs köze a teremtett emberi lényekhez. Csak a Teremtő méltó arra, hogy tanúságot tegyenek Róla, illetve méltó az emberek tanúságtételére. Ezt Isten identitása, státusza és lényege határozza meg, illetve azért van, mert minden, amit Isten tesz, Isten erőfeszítéseiből fakad, és Isten méltó arra, hogy az Övé legyen. Az, amit az emberek tehetnek, határozottan korlátozott, és mind a Szentlélek megvilágosításának, vezetésének és útmutatásának eredménye. Ami az emberi természetet illeti, amint megértenek néhány igazságot és tudnak végezni egy kevés munkát, az emberek arrogánssá válnak. Ha nem kíséri őket Isten ítélete és fenyítése, senki sem tudja elérni az Istennek való alávetettséget és nem tud tanúskodni Róla. Isten előre elrendelésének eredményeképp az embereknek lehet néhány adottságuk vagy különleges tehetségük, megtanulhattak valamilyen szakmát vagy készségeket, vagy lehet egy kis ügyességük, és emiatt elviselhetetlenül arrogánssá válnak, és állandóan azt akarják, hogy Isten ossza meg velük az Ő dicsőségét és a Róla szóló tanúságtételt. Hát nem észszerűtlen ez? Ez a végletekig észszerűtlen. Azt mutatja, hogy a rossz helyen állnak. Nem emberi lényeknek tekintik magukat, hanem egy külön fajtának, emberfelettieknek. Azoknak az embereknek, akik nem ismerik a saját identitásukat, lényegüket és azt, hogy hol a helyük, nincs öntudatuk. Az emberek alázatossága nem olyasmi, ami lealacsonyodásból ered – az emberek kezdettől fogva alázatosak és alacsonyrendűek. Isten alázatossága az, ami lealacsonyodásból ered. Azt mondani, hogy az emberek alázatosak, a felmagasztalásukat jelenti – valójában alacsonyrendűek. Az emberek folyton hírnévért, nyereségért és státuszért akarnak versengeni, és versenyezni akarnak Istennel az Ő választottaiért. Ily módon a Sátán szerepét játsszák, és ez a Sátán természete. Valóban a Sátán leszármazottai, a legcsekélyebb különbség nélkül. Tegyük fel, hogy Isten ad az embereknek egy kevés hatalmat és erőt, és tegyük, fel, hogy képesek jeleket és csodákat mutatni és tenni néhány rendkívüli dolgot, és tegyük fel, hogy mindent Isten követelményei szerint tesznek, és szó szerint teljesítik azokat. De felülmúlhatják vajon Istent? Nem, soha. Vajon a Sátán, az arkangyal képességei nem nagyobbak az emberek képességeinél? Mindig felül akarja múlni Istent, de mi a végeredmény? Végül a feneketlen mélységbe kell alászállnia. Isten örökre az igazság megtestesülése lesz, miközben a Sátán, az ördög, az arkangyal örökre az elvetemültség megtestesülése, valamint az elvetemültség erőinek képviselője lesz. Isten örökké igazságos lesz, és ezen a tényen nem lehet változtatni. Ez Isten kivételes és rendkívüli oldala. Még ha az emberi lények Isten összes igazságát elnyerik is Tőle, akkor is csak apró teremtett lények, és nem múlhatják felül Istent. Ez a különbség az emberiség és Isten között. Az emberek csak az Isten által megfogalmazott szabályokon és törvényeken belül tudnak rendezett módon létezni, és csak e szabályokon és törvényeken belül tudják irányítani mindazt, amit Isten teremtett. Emberek semmiféle élő dolgot nem tudnak teremteni, sem az emberiség sorsán nem tudnak változtatni – ez tény. Mit jelez ez a tény? Azt, hogy bármennyi hatalmat és képességet ad is Isten az emberiségnek, Isten hatalmát végül senki sem tudja meghaladni. Akárhány év, akárhány generáció vagy akárhány ember is van, az emberek mindig csakis Isten hatalma és szuverenitása alatt létezhetnek. Ez egy örökké változhatatlan tény, olyan, amely soha, de soha nem változik meg!

(Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Első rész))

Kapcsolódi filmrészletek

A hírnév és a státusz elengedése Isten ítélete és fenyítése által

Kapcsolódó tapasztalati bizonyságtételek

A hivalkodás okozta kár