Az utolsó napok Mindenható Istenének szavai

Több ezer évnyi romlottság után az ember elfásult és eltompult; démonná vált, amely szembeszáll Istennel, olyannyira, hogy az ember Isten ellen lázadó mivoltát megörökítette a történetírás, és még maga az ember is képtelen teljesen számot adni lázadó magatartásáról – mivel az embert a Sátán mélységesen megrontotta, és a Sátán annyira félrevezette, hogy nem tudja, hová forduljon. Az ember még ma is elárulja Istent: amikor az ember látja Istent, elárulja Őt, és amikor nem látja Istent, akkor is elárulja Őt. Még olyanok is vannak, akik azután is elárulják Istent, hogy tanúi voltak átkainak és haragjának. Ezért mondom, hogy az ember értelme elvesztette eredeti funkcióját, és az ember lelkiismerete is elvesztette eredeti funkcióját. Az ember, akire tekintek, emberi ruhába öltözött vadállat, egy mérges kígyó, és bármilyen szánandónak is próbál tűnni a szememben, soha nem leszek irgalmas hozzá, mert az ember nem érti a különbséget fekete és fehér között, sem a különbséget igazság és igaztalanság között. Az ember értelme annyira fásult, mégis áldásokat akar nyerni; emberi mivolta annyira alantas, mégis egy király szuverenitását akarja birtokolni. Kinek lehetne a királya ilyen értelemmel? Hogyan ülhetne trónon ilyen emberi mivolttal? Az ember valóban szégyentelen! Egy öntelt nyomorult! Azoknak közületek, akik áldásokban szeretnétek részesülni, azt javaslom, hogy először keressetek egy tükröt, és nézzétek meg saját csúnya tükörképeteket – megvan benned, ami ahhoz kell, hogy király légy? Olyan az arcod, mint aki áldásokban részesülhetne? A legcsekélyebb változás sem történt a beállítottságodban, és az igazságból semmit sem ültettél a gyakorlatba, mégis csodálatos holnapra áhítozol. Ámítod önmagadat! Az ilyen mocskos földre született embert jelentős mértékben megfertőzte a társadalom, befolyásolta a feudális etika, és „felsőoktatási intézményekben” tanították. Az elmaradott gondolkodás, a romlott erkölcs, az aljas életszemlélet, a világi ügyekre vonatkozó megvetendő filozófia, a teljesen értéktelen lét, a züllött életmód és szokások – mindezek súlyosan betolakodtak az ember szívébe, és súlyosan aláásták és megtámadták a lelkiismeretét. Ennek eredményeképpen az ember egyre távolabb kerül Istentől, és egyre inkább Ellene szegül. Az ember beállítottsága napról napra ádázabbá válik, és nincs egyetlen ember sem, aki készségesen feladna bármit is Istenért, nincs egyetlen ember sem, aki készségesen alávetné magát Istennek, sőt, nincs egyetlen ember sem, aki készségesen keresné Isten megjelenését. Ehelyett a Sátán hatalma alatt az ember nem tesz mást, csak az élvezetekre törekszik, és átadja magát a hús-vér test romlottságának a sár földjén. Még amikor hallják az igazságot, a sötétségben élők akkor sem gondolnak arra, hogy azt a gyakorlatba ültessék, és nem hajlandók felkeresni Istent, még akkor sem, ha látták az Ő megjelenését. Hogy lehet egy ennyire züllött emberiségnek esélye az üdvösségre? Hogy élhetne egy ennyire dekadens emberiség a fényben?

(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Változatlan beállítottsággal rendelkezni annyi, mint ellenségeskedni Istennel)

Megismerni önmagad azt jelenti, hogy ismered minden szavadat és tettedet, minden egyes cselekedetedet; azt jelenti, hogy ismered a gondolataidat és ötleteidet, szándékaidat, elképzeléseidet és képzelgéseidet. Ismerned kell a Sátán világi ügyekre vonatkozó filozófiáit és minden különféle mérgét, valamint a hagyományos kulturális tudást is. Keresned kell az igazságot, és világosan fel kell ismerned ezeket a dolgokat. Így meg fogod érteni az igazságot, és valóban megismered önmagad. Bár lehet, hogy valaki számtalan jótettet vitt véghez, amióta hinni kezdett Istenben, sok mindent mégsem képes tisztán látni, nem is beszélve az igazság megértéséről. Mégis, számtalan jótette miatt úgy érzi, hogy már gyakorolja az igazságot, már alávetette magát Istennek, és már igencsak eleget tett az Ő szándékainak. Amikor semmi sem ér téged, képes vagy megtenni bármit, amire kérnek, nincsenek aggályaid semmilyen kötelesség teljesítésével kapcsolatosan, és nem állsz ellen. Ha azt mondják, hogy terjeszd az evangéliumot, nem panaszkodsz, és képes vagy elviselni ezt a nehézséget, ha pedig azt mondják, hogy szaladgálj és dolgozz, vagy hajts végre egy feladatot, akkor megteszed. Ezért úgy érzed, hogy olyan valaki vagy, aki aláveti magát Istennek, és valóban törekszik az igazságra. Mégis, ha komolyan megkérdezik tőled: „Becsületes ember vagy-e? Olyan ember vagy-e, aki valóban aláveti magát Istennek? Olyan ember, akinek megváltozott a beállítottsága?” – ha mindenkit Isten szavainak igazságával vetünk össze –, azt lehet mondani, hogy senki sem felel meg a mércének, és senki sem lenne képes az igazságalapelvek szerint cselekedni. Tehát az egész romlott emberiségnek önvizsgálatot kell tartania. El kell gondolkodnia azokon a beállítottságokon, amelyek szerint él, valamint a sátáni filozófiákon, logikán, eretnekségen és téveszméken, amelyekből minden cselekedete és tette ered. El kell gondolkodnia a kiváltó okon, hogy miért fedi fel romlott beállítottságát, mi a lényege annak, hogy akaratosan cselekszik, miből és kiért él. Ha ezt az igazsághoz viszonyítjuk, akkor mindenki el lesz ítélve. Vajon mi ennek az oka? Az ok az, hogy az emberiség annyira mélyen megromlott. Az emberek nem értik meg az igazságot, és mindannyian romlott beállítottságaik szerint élnek. A legcsekélyebb önismerettel sem rendelkeznek, mindig a saját elképzeléseik és képzelgéseik szerint hisznek Istenben, a saját preferenciáik és módszereik alapján végzik kötelességeiket, és vallási elméleteket követve szolgálják Istent. Sőt, még mindig azt gondolják, hogy telve vannak hittel, hogy cselekedeteik nagyon is ésszerűek, és a végén úgy érzik, hogy rengeteget nyertek. Anélkül, hogy felismernék, azt hiszik, hogy már Isten szándékaival összhangban cselekszenek, és teljes mértékben eleget tettek azoknak, hogy már teljesítették Isten követelményeit, és követik az Ő akaratát. Ha így érzel, vagy ha úgy gondolod, hogy Istenbe vetett hited számos éve során már arattál némi nyereséget, akkor még inkább vissza kell térned Isten elé, hogy gondosan megvizsgáld önmagad. Rá kell nézned arra az útra, amelyet hited évei alatt bejártál, hogy lássad, vajon Isten előtti összes cselekedeted és tetted teljesen megfelelt-e az Ő szándékainak. Vizsgáld meg, hogy mely viselkedésformáid voltak Isten ellenében, melyek értek el Neki való alávetettséget, hogy cselekedeteid megfeleltek-e Isten követelményeinek, és eleget tettek-e azoknak. Tisztáznod kell mindezeket, mert csak így ismerheted meg önmagad.

(Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak akkor tud igazán átalakulni valaki, ha felismeri saját téves nézeteit)

Az önismeret azt jelenti, hogy tudjuk, hogy gondolatainkban és nézeteinkben melyek azok a dolgok, amelyek alapvetően összeegyeztethetetlenek az igazsággal, romlott beállítottsághoz tartoznak, és ellenségesek Istennel. Könnyű megérteni az ember romlott beállítottságait, mint amilyen az arrogancia, az önelégültség, a hazugság és a csalárdság. Egy kissé megismerheted azokat úgy, hogy egyszerűen csak néhányszor vagy gyakran közösséget vállalsz az igazsággal, vagy testvéreid felhívják a figyelmed az állapotodra. Sőt, az arrogancia és a csalárdság mindenkiben megvan, csak a mértékük különbözik, így viszonylag könnyű felismerni azokat. Azt viszont nehéz megállapítani, hogy valakinek a gondolatai és nézetei összhangban vannak-e az igazsággal, ez nem olyan egyszerű, mint felismerni a romlott beállítottságait. Amikor valakinek kissé megváltozik a viselkedése vagy a külsődleges szokásai, úgy érzi, hogy megváltozott, de valójában ez csupán viselkedésbeli változás, és nem jelenti azt, hogy valóban megváltozott a dolgokról alkotott szemlélete. Az emberek szívének mélyén még mindig sok elképzelés és képzelgés van, a hagyományos kultúra különféle gondolatai, nézetei és mérgei, és sok olyasmi, ami ellenséges Istennel. Ezek a dolgok bennük rejlenek, és még fel kell tárni őket. Ezek a romlott beállítottságaik feltárulásainak forrásai, és az ember természetlényegéből fakadnak. Ezért van az, hogy amikor Isten olyasmit tesz, ami nem felel meg az elképzeléseidnek, akkor ellenállsz Neki, és szembeszegülsz Vele. Nem fogod megérteni, hogy Isten miért cselekedett így, és bár tudod, hogy van igazság mindabban, amit Isten tesz, és alá szeretnéd vetni magad, rájössz, hogy képtelen vagy erre. Vajon miért nem vagy képes alávetni magad? Mi az oka a szembeszegülésednek és ellenállásodnak? Az, hogy az ember gondolataiban és nézeteiben rengeteg olyasmi van, ami ellenséges Istennel szemben, ellenséges azokkal az alapelvekkel szemben, amelyek szerint Isten cselekszik, és ellenséges az Ő lényegével szemben. Az emberek nehezen szereznek tudomást ezekről a dolgokról.

(Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak akkor tud igazán átalakulni valaki, ha felismeri saját téves nézeteit)

Milyen aspektusai vannak az önismeretnek? Az első az, hogy az ember tudja, milyen romlott beállítottságok tárulnak fel a beszédében és a cselekedeteiben. Ez néha arrogancia, máskor csalárdság, esetleg elvetemültség, hajthatatlanság, vagy árulás és így tovább. Ezen túlmenően, amikor valami történik az emberrel, meg kell vizsgálnia önmagát, hogy lássa, vannak-e olyan szándékai vagy indítékai, amelyek nincs összhangban az igazsággal. Azt is meg kell vizsgálnia, hogy van-e valami a beszédében vagy cselekedeteiben, ami ellenáll Istennek vagy lázad Ellene. Különösen azt kell megvizsgálnia, hogy van-e teherérzete és hűséges-e a kötelességét illetően, hogy őszintén feláldozza-e magát Istenért, és érdekalapúan vagy felületesen cselekszik-e. Az önismeret azt is jelenti, hogy valaki tudja, hogy vannak-e elképzelései és képzelődései, túlzó igényei, vagy félreértései és sérelmei Istennel kapcsolatban, és hogy hajlandó-e alávetni magát. Ez azt jelenti, hogy az ember tudja, hogy képes-e keresni az igazságot, elfogadni Istentől, és Istennek alávetett szívvel viszonyulni az Általa vezényelt helyzetekhez, emberekhez, eseményekhez és dolgokhoz. Azt jelenti, hogy valaki tudja, hogy van-e lelkiismerete és józan esze, és hogy szereti-e az igazságot. Azt jelenti, hogy az ember tudja, hogy aláveti-e magát, vagy inkább megpróbál vitatkozni, amikor történik vele valami, és hogy elképzelésekre és képzelődésekre vagy inkább az igazság keresésére hagyatkozik-e, abban, ahogy hozzááll ezekhez az ügyekhez. Mindez az önismeret körébe tartozik. Az embernek el kell gondolkodnia azon, hogy a különböző helyzetekhez és emberekhez, eseményekhez és dolgokhoz való hozzáállásának fényében szereti-e az igazságot, és igaz hite van-e Istenben. Ha valaki képes felismerni a romlott beállítottságát, és meglátni, hogy milyen súlyos az Istennel szembeni lázadása, akkor az azt jelenti, hogy növekedett. Ezenkívül, amikor olyan ügyekről van szó, amelyek az Istennel való bánásmódját érintik, az embernek el kell gondolkodni azon, hogy vajon vannak-e elképzelései, félelmei, vagy alávetettséget tanúsít-e abban, ahogy Isten nevével és megtestesülésével bánik, és különösen azon, hogy milyen a hozzáállása az igazsághoz. Az embernek ismernie kell a hiányosságait, az érettségét, és azt, hogy rendelkezik-e az igazságvalósággal, valamint azt is, hogy a törekvése és az általa járt út helyes-e, és összhangban van-e Isten szándékaival. Ezek mind olyan dolgok, amelyekkel tisztában kell lenniük az embereknek. Összefoglalva, az önismeret különböző aspektusai lényegében a következőkből állnak: az embernek tisztában kell lennie azzal, hogy a képessége magas vagy alacsony szintű, a jellemével, a cselekedeteiben rejlő szándékaival és motivációival, az általa feltárt romlott beállítottsággal és természetlényeggel, a preferenciáival és a törekvésével, az általa járt úttal, a dolgokról alkotott nézeteivel, az életszemléletével és az értékrendjével, valamint az Istenhez és az igazsághoz való hozzáállásával. Az önismeret főként ezekből az aspektusokból tevődik össze.

(Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (2.))

Ahhoz, hogy megismerd magad, ismerned kell romlottságod feltárulásait, romlott beállítottságodat, főbb gyengeségeidet és a természetlényegedet. Azokat a dolgokat is ismerned kell, mégpedig egészen aprólékosan, amelyek a mindennapi életed során tárulnak fel – az indítékaidat, a kilátásaidat és a hozzáállásodat minden egyes dologgal kapcsolatban – akár otthon vagy, akár távol hazulról, amikor összejövetelen vagy, amikor Isten szavait eszed és iszod, valamint minden egyes dologban, amivel találkozol. Meg kell ismerned magad mindezen aspektusokon keresztül. Természetesen ahhoz, hogy mélyebben megismerd magad, bensővé kell tenned Isten szavait; csak akkor érhetsz el eredményeket, ha az Ő szavai alapján ismered meg magad.

(Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az igazságra törekvés jelentősége és a törekvés útja)

Péter arra törekedett, hogy megismerje önmagát, és megvizsgálja, mi tárult fel benne Isten szavainak finomítása és a különféle próbatételek által, amelyek elé Isten állította őt. Amikor igazán megértette önmagát, Péter ráébredt, hogy mennyire mélyen romlottak az emberek, milyen értéktelenek, mennyire méltatlanok Isten szolgálatára, és mennyire nem érdemlik meg, hogy Isten színe előtt éljenek. Péter ekkor leborult Isten előtt. Miután oly sokat megtapasztalt, Péter végül érezni kezdte: „Istent ismerni a legdrágább dolog! Milyen kár lenne, ha meghalnék, mielőtt megismerem Őt! Isten ismerete a létező legfontosabb, legjelentőségteljesebb dolog. Ha az ember nem ismeri Istent, akkor nem érdemli meg, hogy éljen, ugyanolyan, mint az állatok, és nincs élete.” Mire Péter tapasztalata elért eddig a pontig, megismerte a saját természetét, és viszonylag jó megértést nyert róla. Bár talán nem tudta volna olyan világosan elmagyarázni, mint a mai emberek, Péter valóban elérte ezt az állapotot. Ezért ahhoz, hogy valaki az igazságra való törekvésnek és az Isten általi tökéletesítés elérésének útját járja, szükséges, hogy az ember megismerje saját természetét Isten kijelentéseiből, valamint megértse természetének különféle aspektusait, és világos, egyszerű beszéddel, pontosan szavakba foglalja azokat. Csakis ez önmagunk valódi ismerete, és csak így érheted el azt az eredményt, amelyet Isten megkövetel. Ha a tudásod még nem érte el ezt a pontot, de azt állítod, hogy ismered magad, és azt mondod, életet nyertél, akkor nem dicsekszel csupán? Nem ismered önmagadat, és azt sem tudod, mi vagy Isten színe előtt, valóban megfeleltél-e az emberség normáinak, vagy hogy hány sátáni elem van még benned. Még mindig nem vagy tisztában azzal, kihez tartozol, és egyáltalán nincs még önismereted – akkor hogyan lehetne benned józan ész Isten színe előtt? Amikor Péter az életre törekedett, arra összpontosított, hogy megértse önmagát és megpróbáltatásai folyamán átalakítsa saját beállítottságát, és igyekezett megismerni Istent. A végén ezt gondolta: „Az embereknek arra kell törekedniük az életben, hogy megértsék Istent; az Ő ismerete a legfontosabb dolog. Ha nem ismerem Istent, nem nyugodhatok békében, amikor meghalok. Ha, miután megismertem Őt, Isten úgy rendelné, hogy meghaljak, nagyon elégedettnek érezném magam. A legkevésbé sem fogok panaszkodni, és az egész életem beteljesedett lesz.” Péter nem volt képes azonnal elnyerni a megértésnek ezt a szintjét vagy elérni ezt a pontot, miután hinni kezdett Istenben; hanem számtalan megpróbáltatáson ment keresztül. Tapasztalatának el kellett érnie egy bizonyos mérföldkövet, és teljesen meg kellett értenie önmagát, mielőtt érzékelhette volna Isten ismeretének értékét. Ezért az út, amelyen Péter elindult, az igazságra való törekvés útja volt, az élet elnyerése és a tökéletessé válás felé vezető út. Ez volt az az aspektus, amelyre az ő konkrét gyakorlata elsősorban irányult.

(Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan kell Péter útján járni?)

Ha önismereted csak a felszínes dolgok felületes felismerését jelenti – ha csupán azt mondod, hogy arrogáns és önigaz vagy, hogy lázadsz Isten ellen és ellenállsz Neki –, akkor ez nem igazi tudás, hanem doktrína. Bele kell integrálnod ebbe a tényeket: világosságra kell hoznod azokat a dolgokat, amelyekről téves szándékaid és nézeteid vagy torz véleményeid vannak, hogy beszélj azokról és ízekre szedd őket. Csak ez jelenti önmagad igazi megismerését. Ne pusztán a cselekedeteid alapján szerezz megértést önmagadról; a lényeget kell megragadnod, és a probléma gyökerét kell megoldanod. Egy bizonyos idő elteltével meg kell vizsgálnod magadat, és össze kell foglalnod, hogy mely problémákat oldottad meg, és melyek maradtak meg. Ugyanígy az igazságot is keresned kell, hogy megoldd ezeket a problémákat. Nem szabad passzívnak lenned, nem lehet mindig szükséged arra, hogy mások beszéljenek vagy vegyenek rá dolgokra, vagy hogy akár az orrodnál fogva vezessenek; meg kell legyen a saját utad az életbe való belépéshez. Gyakran meg kell vizsgálnod magad, hogy lásd milyen, az igazságnak ellentmondó dolgokat mondtál és tettél, mely szándékaid helytelenek, és milyen romlott beállítottságokat fedtél fel. Ha mindig ezen az úton gyakorolsz és lépsz be – ha szigorú követelményeket támasztasz önmagaddal szemben –, akkor fokozatosan képes leszel megérteni az igazságot, és lesz belépésed az életbe. Amikor igazán megérted az igazságot, látni fogod, hogy te valóban semmi vagy. Egyrészt, súlyosan romlott beállítottsággal rendelkezel; másrészt túl sok minden hiányzik belőled, és semmilyen igazságot nem értesz. Ha eljön a nap, amikor valóban rendelkezel ilyen önismerettel, akkor többé nem leszel képes az arroganciára, és sok kérdésben józan ésszel bírsz majd, és képes leszel az alávetettségre. Mi most a kulcskérdés? Az elképzelések lényegével kapcsolatos beszélgetés és boncolgatás révén az emberek megértették az okot, amiért elképzeléseket alkotnak; képesek megoldani néhány elképzelést, de ez nem jelenti azt, hogy minden elképzelés lényegét tisztán látják, csak azt jelenti, hogy van némi önismeretük, a tudásuk azonban még nem elég mély és nem elég világos. Más szóval, még mindig nem látják tisztán saját természetlényegüket, és azt sem látják, hogy milyen romlott beállítottságok vertek gyökeret a szívükben. Van egy határa annak, hogy az ember ily módon önismeretet szerezzen. Néhányan azt mondják: „Tisztában vagyok azzal, hogy a beállítottságom rendkívül arrogáns – ez nem azt jelenti, hogy ismerem magam?” Az ilyen tudás túl felszínes; nem képes megoldani a problémát. Ha valóban ismered önmagad, akkor miért törekszel még mindig a személyes fejlődésre, miért sóvárogsz még mindig státuszra és kitüntetésre? Ez azt jelenti, hogy arrogáns természeted még nem lett kiirtva. Ezért a változásnak a gondolataiddal és nézeteiddel, valamint a szavaid és tetteid mögött álló szándékokkal kell kezdődnie. Elismeritek, hogy az emberek sok éles és mérgező dolgot mondanak, és hogy a hangnemükben jelen van az arrogancia valamilyen formában? Szavaik a szándékaikat és a személyes véleményeiket hordozzák. Azok, akiknek van rálátásuk, képesek lesznek ezt felismerni, amikor hallják. Vannak emberek, akik legtöbbször egy bizonyos módon beszélnek és bizonyos kifejezéseket használnak, amikor az arroganciájuk nem mutatkozik meg, ám egészen máshogy viselkednek olyankor, amikor az arroganciájuk megmutatkozik. Néha döngicsélnek a saját hangzatos ötleteikről, néha pedig fogaikat és karmaikat viselik, és magasra emelik a fejüket. Azt hiszik, hogy ők a nagyfiúk, és ebben lelepleződik a Sátán rút ábrázata. Minden emberben mindenféle szándék és romlott beállítottság van. Pont úgy, ahogy a csalárd emberek kacsintanak, amikor beszélnek, és a szemük sarkából nézik az embereket – ezek a cselekedetek egy romlott beállítottságot rejtenek. Néhány ember kitérő szavakkal beszél, a többiek pedig soha nem tudják pontosan, hogy mire gondolnak. A szavaikban mindig rejtett jelentések és trükkök vannak, kívülről azonban nagyon nyugodtak és higgadtak. Az ilyen emberek még csalárdabbak, és számukra még nehezebb elfogadni az igazságot. Őket nagyon nehéz megmenteni.

(Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan lép át az ember az Új Korba?)

Amikor egyesek az önismeretükről beszélnek, az első mondat, ami elhagyja a szájukat, az, hogy „Én ördög vagyok, egy élő Sátán, olyasvalaki, aki lázad Isten ellen. Engedetlenkedem Vele szemben, és elárulom Őt; vipera vagyok, gonosz ember, akit átok kellene, hogy sújtson.” Vajon igazi önismeret ez? Csak általánosságokban beszélnek. Miért nem hoznak fel példákat? Miért nem hozzák napvilágra azokat a szégyenletes dolgokat, amelyeket tettek, hogy boncolgassák azokat? Néhány ítélőképesség nélküli ember hallja őket, és azt gondolja: „Nahát, ez igazi önismeret! Hogy ördögnek ismerik, sőt, még meg is átkozzák magukat – micsoda magasságokat értek el!” Sokan, különösen az új hívők, hajlamosak arra, hogy félrevezesse őket ez a beszéd. Azt gondolják, hogy a felszólaló tiszta, és van lelki megértése, hogy olyasvalaki, aki szereti az igazságot, és alkalmas a vezetésre. Ha azonban egy kis ideig kapcsolatba kerülnek vele, rájönnek, hogy ez nem így van, hogy az illető nem az, akinek elképzelték, hanem rendkívül hamis és csalárd, ügyesen színlel és álcázza magát, ami nagy csalódást okoz nekik. Vajon mi alapján lehet megítélni, hogy az emberek valóban ismerik-e önmagukat? Nem vehetjük csupán azt figyelembe, amit mondanak – kulcsfontosságú, hogy megállapítsuk, képesek-e gyakorolni és elfogadni az igazságot. Akik valóban megértik az igazságot, azoknak nemcsak önmagukról van igaz ismeretük, hanem, ami a legfontosabb, képesek gyakorolni is az igazságot. Nemcsak beszélnek a valódi megértésükről, hanem arra is képesek, hogy valóban megtegyék, amit mondanak. Vagyis a szavaik teljesen összhangban vannak a tetteikkel. Ha következetesnek és elfogadhatónak hangzik, amit mondanak, de nem teszik meg, nem élik meg azt, akkor farizeusokká váltak abban, képmutatók, és semmiképpen sem olyanok, akik igazán ismerik önmagukat. Sokan vannak, akik nagyon következetesnek tűnnek, amikor az igazságról beszélnek, azonban nem veszik észre, amikor romlott beállítottság tárul fel belőlük. Vajon az ilyen emberek ismerik önmagukat? Ha valaki nem ismeri önmagát, akkor megérti-e az igazságot? Mindazok, akik nem ismerik önmagukat, olyan emberek, akik nem értik meg az igazságot, és mindazok, akik üres szavakat mondanak az önismeretről, hamis spiritualitással rendelkeznek, hazugok. Egyesek nagyon következetesnek tűnnek, amikor szavakat és doktrínákat mondanak, de a szellemük állapota zsibbadt és tompa, érzéketlenek, és nem reagálnak semmilyen problémára. Azt mondhatjuk, hogy zsibbadtak, de időnként, amikor beszélni halljuk őket, a szellemük egészen élesnek tűnik. Például egy eseményt követően azon nyomban képesek megismerni önmagukat: „Épp most vált nyilvánvalóvá bennem egy gondolat. Elgondolkodtam rajta, és rájöttem, hogy ez csalárdság volt, hogy becsaptam Istent.” Néhány ítélőképesség nélküli ember irigykedik, amikor ezt hallja, és azt mondja: „Ez az ember azonnal észreveszi, ha romlottság tárul fel belőle, képes megnyílni és beszélni is arról. Olyan gyorsan reagál, éles a szelleme, sokkal jobb, mint mi. Tényleg olyasvalaki, aki törekszik az igazságra.” Ez vajon helyes módja az emberek értékelésének? (Nem.) Mi alapján kellene tehát értékelni, hogy az emberek valóban ismerik-e önmagukat? Nem csak az alapján, ami elhagyja a szájukat. Azt is meg kell nézni, hogy valójában mi nyilvánul meg bennük. A legegyszerűbb módszer az, hogy megnézzük, képesek-e gyakorolni az igazságot – ez a legmeghatározóbb. Az igazság gyakorlására való képességük azt bizonyítja, hogy valóban ismerik önmagukat, mert akik valóban ismerik önmagukat, azok bűnbánatot tanúsítanak, és csak akkor ismerik meg valóban önmagukat az emberek, ha bűnbánatot tanúsítanak. Például lehet, hogy valaki tudja, hogy csalárd, hogy tele van kicsinyes cselszövésekkel és ármánykodással, és képes lehet megmondani azt is, ha mások csalárdságot tárnak fel. Ezért arra kellene figyelned, hogy valóban megbánja-e és leveti-e csalárdságát, miután beismerte, hogy csalárd. És ha újból csalárdságot tár fel, figyeld meg, hogy érzi-e a szemrehányást és a szégyent, amiért ezt tette, hogy őszintén bűnbánó-e. Ha nincs szégyenérzete, még kevésbé bűnbánata, akkor az önismerete felületes, felszínes dolog. Csak színleli; az ismerete nem igazi ismeret. Nem érzi, hogy a csalárdság nagyon gonosz és démoni dolog, bizonyára nem érzi azt sem, hogy a csalárdság milyen szégyentelen, aljas viselkedés. Azt gondolja: „Az emberek mind csalárdak. Csak a bolondok nem azok. Egy kis csalárdság miatt nem válok rossz emberré. Nem tettem gonoszságot, nem én vagyok a legcsalárdabb ember a világon.” Vajon ismerheti-e az ilyen ember igazán önmagát? Egészen biztos, hogy nem. Ugyanis nincs tudatában csalárd beállítottságának, nem irtózik a csalárdságtól, és mindaz, amit az önismeretről mond, csak színlelés és üres beszéd. Ha valaki nem ismeri fel saját romlott beállítottságait, az nem igazi önismeret. A csalárd emberek azért nem képesek igazán megismerni önmagukat, mert számukra nem könnyű elfogadni az igazságot. Így bármennyi szót és doktrínát képesek is szajkózni, nem fognak igazán megváltozni.

(Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az igazságra törekvésben csak az önismeret segít)

A romlott beállítottságod lényegének megismerése nem egyszerű feladat. Az, hogy ismered magad, nem azt jelenti, hogy általánosságban ezt mondod: „Romlott ember vagyok; ördög vagyok; a Sátán ivadéka vagyok, a nagy vörös sárkány leszármazottja; ellenálló és ellenséges vagyok Istennel szemben; az Ő ellensége vagyok.” Az efféle beszéd nem feltétlenül jelenti azt, hogy valódi ismerettel rendelkezel a saját romlottságodról. Akár valaki mástól is tanulhattad ezeket a szavakat, és nem sokat tudsz magadról. A valódi önismeret nem az ember tanulásán vagy ítéletein alapszik, hanem Isten szavain – a romlott beállítottságok következményeinek és annak a szenvedésnek a meglátása, amelyet ezek eredményeképp megtapasztaltál, az érzés, hogy a romlott beállítottság nemcsak neked árt, hanem másoknak is. Ez annak a ténynek az átlátása, hogy a romlott beállítottságok a Sátánban erednek, hogy a Sátán mérgei és filozófiái, és hogy teljességgel ellenségesek az igazsággal és Istennel szemben. Amikor átlátod ezt a problémát, akkor ismered meg a romlott beállítottságodat. Miután egyesek elismerik, hogy ők ördögök és sátánok, továbbra sem fogadják el, hogy megmetszik őket. Nem ismerik el, hogy bármi rosszat tettek, vagy megsértették az igazságot. Mi a gond velük? Még mindig nem ismerik magukat. Néhányan azt mondják, hogy ők ördögök és sátánok, ám ha megkérdeznéd tőlük: „Miért mondod, hogy ördög és sátán vagy?”, nem tudnának válaszolni. Ez azt mutatja, hogy nem ismerik a romlott beállítottságukat, sem a természetlényegüket. Ha látnák, hogy természetük az ördög természete, hogy a romlott beállítottságuk a Sátán beállítottsága, és beismernék, hogy ezért ők maguk ördögök és sátánok, akkor megismernék saját természetlényegüket. Az igazi önismeret Isten szavainak leleplezésén, ítéletén, gyakorlásán és megtapasztalásán keresztül érhető el. Az igazság megértésén keresztül érhető el. Ha valaki nem érti az igazságot, akkor bármit is mond az önismeretéről, az üres és gyakorlatiatlan, mivel nem tudja megtalálni vagy megragadni azokat a dolgokat, amelyek a gyökerét és a lényegét jelentik. Ahhoz, hogy megismerjük magunkat, be kell ismernünk, hogy konkrét esetekben milyen romlott beállítottságokat fedtük fel, hogy mi volt a szándékunk, hogyan viselkedtünk, mi szennyezett be, és miért nem tudtuk elfogadni az igazságot. Képesnek kell lennünk világosan megfogalmazni ezeket a dolgokat, csak akkor ismerhetjük meg magunkat. Amikor egyes emberek azzal szembesülnek, hogy megmetszik őket, beismerik, hogy idegenkednek az igazságtól, hogy gyanúik és félreértéseik vannak Istent illetően, és hogy óvakodnak Tőle. Azt is elismerik, hogy Isten minden szava, amely megítéli és leleplezi az embert, tényszerű. Ez azt mutatja, hogy van egy kevés önismeretük. De mivel nincs ismeretük Istenről és az Ő munkájáról, mert nem értik az Ő szándékait, az önismeretük meglehetősen sekélyes. Ha valaki csak a saját romlottságát ismeri be, ám nem találja meg a probléma gyökerét, feloldható-e az Istennel kapcsolatos gyanakvása, félreértése és óvakodása? Nem, nem oldható fel. Ezért több az önismeret a saját romlottságunk és problémáink puszta beismerésénél – az igazságot is meg kell értenünk, és a romlott beállítottságunk problémáját a gyökerénél kell megoldanunk. Ez az egyetlen módja annak, hogy átlássuk a romlottságunk valódiságát, és igaz bűnbánatot érjünk el. Amikor az igazságot szeretők megismerik önmagukat, akkor arra is képesek, hogy keressék és megértsék az igazságot, hogy megoldják a problémáikat. Csak az efféle önismeret hoz eredményt. Amikor az igazságot szerető ember elolvas egy olyan mondatot Isten szavaiból, amely leleplezi és megítéli az embert, mindenekelőtt abban hisz, hogy Isten szavai, amelyek leleplezik az embert, valósak és tényszerűek, és hogy Isten embert megítélő szavai az igazság, és Isten igazságosságát képviselik. Az igazságot szerető embereknek legalább ezt fel kell ismerniük. Ha valaki még Isten szavait sem hiszi, és nem hiszi, hogy Isten embert leleplező és megítélő szavai tények és az igazság, akkor vajon megismerheti önmagát az Ő szavai által? Biztosan nem – még ha akarná, sem tudná. Ha szilárd az abbéli hited, hogy Isten minden szava az igazság, és mindet elhiszed, függetlenül attól, hogy mit mond Isten, vagy hogyan beszél, ha akkor is képes vagy elhinni és elfogadni Isten szavait, ha nem érted őket, akkor könnyű lesz számodra, hogy elgondolkodj magadon, és megismerd magad általuk. Az önvizsgálatnak az igazságon kell alapulnia. Ez kétségen felül áll. Csak Isten szavai az igazság – az ember szavai és a Sátán szavai közül egy sem az igazság. A Sátán évezredek óta rontja meg az emberiséget mindenféle tanulással, tanítással és elméletekkel, és az emberek olyannyira elzsibbadtak és eltompultak, hogy nem csak hogy a legcsekélyebb önismerettel nem rendelkeznek, de még az eretnekségeket és a téveszméket is fenntartják, és nem hajlandók elfogadni az igazságot. Az ilyen embereket nem lehet megváltani. Azok, akiknek igaz hitük van Istenben, hisznek abban, hogy csak az Ő szavai az igazság, képesek megismerni magukat Isten szavai és az igazság alapján, és ezáltal elérik az igazi bűnbánatot. Vannak, akik nem törekszenek az igazságra; önvizsgálatukat csak az emberi tanulásra alapozzák, és nem vallanak be mást, mint a bűnös viselkedést, mindeközben pedig képtelenek átlátni saját romlott lényegüket. Az ilyen önismeret hiábavaló törekvés, és nem vezet eredményre. Az embernek Isten szavaira kell alapoznia önvizsgálatát, majd az elmélkedést követően fokozatosan meg kell ismernie azokat a romlott beállítottságokat, amelyeket feltár. Képesnek kell lennie arra, hogy az igazság alapján felmérje és megismerje a hiányosságait, az emberi mivolt lényegét, a dolgokról alkotott nézeteit, életszemléletét és értékeit, majd pontos értékelést és ítéletet alkosson mindezekről a dolgokról. Ily módon fokozatosan eljuthat önmaga megismeréséhez. Az önismeret azonban egyre inkább elmélyül, ahogyan az ember többet tapasztal az életben, és mielőtt az ember elnyerné az igazságot, képtelen tökéletesen átlátni a természetlényegét. Ha valaki igazán ismeri önmagát, láthatja, hogy a romlott emberi lények valóban a Sátán ivadékai és megtestesülései. Úgy fogja érezni, hogy nem érdemli meg, hogy Isten előtt éljen, hogy nem méltó az Ő szeretetére és üdvösségére, és képes lesz teljesen leborulni Előtte. Csak azok ismerik igazán magukat, akik képesek egy ilyen fokú tudásra.

(Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (1.))

Most már van némi rálátásotok az általatok feltárt romlott beállítottságra. Ha egyszer világosan látjátok, hogy milyen romlott dolgokat vagytok hajlamosak még mindig rendszeresen feltárni, és hogy milyen dolgokat tesztek még mindig, amelyek ellentétesek az igazsággal, akkor könnyű lesz megtisztítani romlott beállítottságotokat. Miért nem tudnak az emberek sok mindenben uralkodni magukon? Mert mindenkor és minden tekintetben romlott beállítottságaik irányítják őket, amelyek mindenben korlátozzák és megzavarják őket. Amikor minden jól megy, és nem botlottak meg, vagy nem váltak negatívvá, egyesek mindig úgy érzik, hogy van érettségük, és nem gondolnak semmit arról, amikor látják, hogy egy gonosz embert, hamis vezetőt vagy antikrisztust felfednek és kirekesztenek. Sőt, még dicsekednek is mindenki előtt, hogy „Bárki más megbotolhat, csak én nem. Lehet, hogy senki más nem szereti Istent, de én igen.” Azt gondolják, hogy bármilyen helyzetben vagy körülmények között szilárdan meg tudnak állni bizonyságtételükben. És mi az eredmény? Eljön a nap, amikor próbára teszik őket, ők pedig panaszkodnak és zúgolódnak Istenre. Vajon nem gyarlóság ez, nem botlás? Semmi sem fedi fel jobban az embereket, mint az, amikor próbára teszik őket. Isten átvizsgálja az ember szívének legmélyét, és az embereknek soha nem szabad dicsekedniük. Bármivel is dicsekednek, az az, ahol egy napon majd előbb-utóbb megbotlanak. Amikor látják, hogy mások megbotlanak és elbuknak bizonyos körülmények között, nem gondolnak semmit arról, sőt azt hiszik, hogy ők maguk nem tudnak rosszat tenni, hogy képesek lesznek szilárdan megállni – de végül ők is megbotlanak és elbuknak ugyanolyan körülmények között. Miért lehetséges ez? Azért, mert az emberek nem értik meg alaposan saját természetlényegüket; a saját természetlényegükkel összefüggő problémákkal kapcsolatos tudásuk még mindig nem elég mély, ezért az igazság gyakorlatba ültetése nagyon megerőltető számukra. Például vannak, akik nagyon csalárdak, szavaikban és tetteikben pedig tisztességtelenek, mégis, ha megkérdezed tőlük, hogy milyen tekintetben a legsúlyosabb a romlott beállítottságuk, azt mondják: „Egy kissé csalárd vagyok.” Csupán azt mondják, hogy egy kissé csalárdak, de azt nem mondják, hogy maga a természetük csalárd, és azt sem, hogy csalárd emberek. Saját romlott állapotukról nincs olyan elmélyült tudásuk, és nem vizsgálják azt sem olyan komolyan, sem olyan alaposan, mint ahogyan mások teszik. Mások szemszögéből nézve ez az ember nagyon csalárd és nagyon elvetemült, mindenben, amit mond, csalás rejlik, a szavai és a tettei pedig soha nem őszinték – azonban ez az ember képtelen arra, hogy önmagát ilyen mélyen megismerje. Még ha rendelkeznek is valami tudással, az csupán felszínes. Valahányszor beszélnek és cselekszenek, felfedik természetük valamelyik részét, de ennek nincsenek tudatában. Azt hiszik, ha így viselkednek, az nem a romlottság kinyilatkoztatása, azt gondolják, hogy már gyakorlatba is ültették az igazságot – de a megfigyelők szemében ez az ember meglehetősen elvetemült és csalárd, szavai és tettei pedig nagyon tisztességtelenek. Ez azt jelenti, hogy az embereknek nagyon felszínes megértésük van a saját természetükről, és óriási az eltérés eközött és Isten szavai között, amelyek megítélik és leleplezik őket. Ez nem annak a hibája, amit Isten leleplez, hanem inkább az, hogy az emberek nem rendelkeznek kellően alapos megértéssel a saját természetükről. Az emberek nem rendelkeznek alapvető vagy lényeges megértéssel önmagukról; helyette arra összpontosítanak és arra fordítják az energiájukat, hogy megismerjék saját tetteiket és külső megnyilvánulásaikat. Még ha némelyek időnként képesek is mondani valamit az önismeretükről, az nem lesz túl mélyreható. Még soha senki nem gondolta azt, hogy ő egy bizonyos típusú ember, vagy, hogy egy bizonyos típusú természete van, mivel egy bizonyos típusú dolgot tett, vagy felfedett egy bizonyos dolgot. Isten leleplezte az ember természetlényegét, azonban, amit az emberek megértenek az az, hogy cselekvés- és beszédmódjuk hibás és hiányos; ennek következtében viszonylag nehéz feladat számukra az igazság gyakorlatba ültetése. Úgy gondolják, hogy hibáik csupán pillanatnyi megnyilvánulások, amelyek óvatlanul feltárulnak, nem pedig a természetük megnyilatkozásai. Amikor az emberek így gondolkodnak, nagyon nehéz számukra, hogy valóban megismerjék önmagukat, és nagyon nehéz számukra, hogy megértsék és gyakorolják az igazságot. Mivel nem ismerik az igazságot, és nem szomjazzák azt, amikor gyakorlatba ültetik az igazságot, csupán felületes módon előírásokat követnek. Az emberek nem tartják nagyon rossznak a saját természetüket, és úgy vélik, hogy nem annyira rosszak, hogy el kellene őket pusztítani vagy megbüntetni. Isten mércéje szerint azonban túlságosan mélyen romlottak, még mindig messze állnak az üdvösség kívánalmaitól, mivel csupán egy pár olyan szemlélettel rendelkeznek, amelyek kívülről nézve nem tűnnek az igazságot sértőnek, valójában azonban nem gyakorolják az igazságot, és nem vetik alá magukat Istennek.

(Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész)

Ha az emberek önismerete túl sekélyes, akkor lehetetlennek találják a problémák megoldását, és az életfelfogásuk egyszerűen nem fog megváltozni. Szükséges önmagunk mélyebb szintű megismerése, ami saját természetünk megismerését jelenti: hogy milyen elemek tartoznak ebbe a természetbe, hogyan keletkeztek ezek a dolgok, és honnan származnak. Továbbá valóban képes vagy gyűlölni ezeket a dolgokat? Láttad a saját csúnya lelkedet és elvetemült természetedet? Ha valóban képes vagy látni az igazságot magadról, akkor gyűlölni fogod magadat. Ha meggyűlölöd önmagad, majd pedig gyakorlod Isten szavát, akkor képes leszel fellázadni a hús-vér test ellen, és lesz erőd az igazság megvalósításához anélkül, hogy azt fárasztónak hinnéd. Miért követik sokan a testi preferenciáikat? Mivel elég jónak tartják magukat, úgy érzik, hogy cselekedeteik helyesek és indokoltak, hogy nincsenek hibáik, sőt, hogy teljesen igazuk van, ezért képesek azzal a feltevéssel cselekedni, hogy az igazság az ő oldalukon áll. Amikor az ember felismeri, hogy mi az igazi természete – milyen csúnya, milyen megvetendő és milyen szánalmas –, akkor már nem túlságosan büszke magára, nem olyan vadul arrogáns, és nem olyan elégedett önmagával, mint korábban. Az ilyen ember úgy érzi: „Komolyan és két lábbal a földön kell gyakorolnom Isten szavának egy részét. Ha nem teszem, akkor nem fogok megfelelni az emberi lét mércéjének, és szégyenkezni fogok Isten jelenlétében.” Az ember ekkor látja magát igazán csekélynek, igazán jelentéktelennek. Ekkor az ember számára könnyűvé válik az igazság megvalósítása, és úgy tűnik majd, hogy valamelyest olyan lesz, amilyennek egy embernek lennie kell. Az emberek csak akkor képesek fellázadni a hús-vér test ellen, ha valóban gyűlölik magukat. Ha nem gyűlölik magukat, akkor képtelenek lesznek fellázadni a hús-vér test ellen. Igazán gyűlölni önmagunkat nem egyszerű dolog. Több dolgot kell megtalálni magunkban: először is ismerni kell saját természetünket, másodszor pedig szegénynek és szánalmasnak, rendkívül kicsinek és jelentéktelennek kell látni magunkat, továbbá látni kell saját szánalmas és piszkos lelkünket. Amikor az ember teljes mértékben meglátja, hogy mi is ő valójában, és eléri ezt a kimenetelt, akkor valóban ismeretre tesz szert önmagáról, és kimondhatjuk, hogy teljes mértékben megismerte önmagát. Csak ekkor tudja az ember igazán gyűlölni önmagát, egészen odáig menve, hogy megátkozza önmagát, és csak ekkor érzi valóban úgy, hogy a Sátán mélységesen megrontotta, annyira, hogy már nem is hasonlít emberi lényre. Aztán egy napon, amikor a halál fenyegetése megjelenik, az ilyen ember azt fogja gondolni: „Ez Isten igazságos büntetése. Isten valóban igazságos, tényleg meg kellene halnom!” Ezen a ponton nem fog panaszt tenni, még kevésbé fogja hibáztatni Istent, egyszerűen csak úgy érzi majd, hogy ő olyan szegény és szánalmas, olyan mocskos és romlott, hogy Istennek ki kell őt rekesztenie és el kell pusztítania, és egy olyan lélek, mint az övé, nem alkalmas arra, hogy a földön éljen. Ezért ez az ember nem fog panaszt emelni Isten ellen vagy ellenállni Neki, még kevésbé elárulni Őt.

(Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész)

Kapcsolódó tapasztalati bizonyságtételek

Az úgynevezett önismeret