Máté 18:12-14 Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van, és eltéved közülük egy, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyekben, és nem megy el megkeresni az eltévedtet? És ha megtalálja, bizony mondom nektek, jobban örül neki, mint annak a kilencvenkilencnek, amelyik nem tévedt el. Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül.

Ez a passzus egy példabeszéd – milyen érzéseket kelt az emberekben? Az itt használt kifejezésmód – példabeszéd – az emberi nyelv egyik szófordulata, és mint ilyen, az emberi tudás körébe tartozik. Ha Isten a Törvény Korában mondott volna valami hasonlót, az emberek úgy érezték volna, hogy az ilyen szavak nem igazán felelnek meg Isten lényének, de amikor az Emberfia közvetítette ezeket a szavakat a Kegyelem Korában, az emberek vigasztalónak, melegnek és bensőségesnek érezték. Amikor Isten testet öltött, amikor emberi alakban jelent meg, egy nagyon megfelelő, saját emberi mivoltából származó példázatot használt, hogy kifejezésre juttassa szíve hangját. Ez a hang Isten saját hangját és azt a munkát képviselte, amelyet abban a korban el akart végezni. Emellett azt a hozzáállást is képviselte, amelyet Isten a Kegyelem Korában tanúsított az emberek iránt. Isten emberekhez való hozzáállásának szemszögéből nézve minden egyes embert egy bárányhoz hasonlított. Ha egy bárány elveszett, Ő bármit megtett, hogy megtalálja. Ez Isten akkori munkájának egyik alapelvét képviselte az emberiség körében, amikor testben élt. Isten ezt a példabeszédet használta arra, hogy jellemezze az elhatározását és hozzáállását abban a munkában. Ez volt az előnye annak, hogy Isten testté lett: kihasználhatta az emberiség tudását, emberi nyelven szólhatott az emberekhez és fejezhette ki akaratát. Megmagyarázta vagy „lefordította” az embereknek az Ő mély, isteni nyelvét, amelynek megértésével az emberek emberi nyelven, emberi módon küszködtek. Ez segített az embereknek megérteni az Ő akaratát, és tudni, hogy mit akar tenni. Az emberekkel emberi szemszögből, emberi nyelvet használva is tudott beszélgetni, és úgy kommunikálni velük, hogy megértsék. Még beszélni és munkálkodni is tudott az emberi nyelvet és tudást használva, hogy az emberek érezhessék Isten kedvességét és közelségét, hogy láthassák az Ő szívét. Mit láttok ebben? Van bármilyen tiltás Isten szavaiban és tetteiben? Ahogy az emberek látják, kizárt, hogy Isten emberi tudás, nyelv vagy beszédmód alkalmazásával beszéljen arról, amit Maga Isten akart elmondani, vagy a munkáról, amit végezni akart, illetve fejezze ki saját akaratát. Ez azonban téves gondolkodás. Isten azért használta ezt a fajta példabeszédet, hogy az emberek érezzék Isten valódiságát és őszinteségét, és lássák az Ő hozzáállását az emberekhez abban az időszakban. Ez a példabeszéd felébresztette álmából azokat az embereket, akik hosszú ideig a törvény szerint éltek, és nemzedékről nemzedékre inspirálta azokat az embereket is, akik a Kegyelem Korában éltek. E példabeszéd passzusának olvasása révén az emberek megismerik Isten őszinteségét az emberiség megmentésében, és megértik az emberiségnek tulajdonított súlyt és fontosságot Isten szívében.

Vessünk egy pillantást a passzus utolsó mondatára: „Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül.” Vajon ezek az Úr Jézus saját szavai voltak, vagy a mennyei Atya szavai? A felszínen úgy tűnik, mintha az Úr Jézus beszélne, de az Ő akarata Magának Istennek az akaratát képviseli, ezért mondta: „Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül.” Abban az időben az emberek csak a mennyei Atyát ismerték el Istennek, és azt hitték, hogy ezt az embert, akit a szemük előtt látnak, Ő csupán elküldte, de nem képviselheti a mennyei Atyát. Ezért kellett az Úr Jézusnak odatennie ezt a mondatot a példabeszéd végére, hogy az emberek valóban érezzék Isten emberiséggel kapcsolatás akaratát, és érezzék az Általa elmondottak hitelességét és helyességét. Bár ez a mondat egyszerű volt, mégis gondosan és szeretettel hangzott el, és feltárta az Úr Jézus alázatát és rejtőzködését. Mindegy, hogy Isten testet öltött, vagy a szellemi birodalomban munkálkodott, Ő ismerte legjobban az emberi szívet, Ő értette legjobban, mire van szüksége az embereknek, tudta, mi miatt aggódnak és mi zavarja őket össze, ezért fűzte hozzá ezt a mondatot. Ez a mondat rávilágított az emberiség egy rejtett problémájára: az emberek szkeptikusak voltak azzal kapcsolatban, amit az Emberfia mondott, vagyis amikor az Úr Jézus beszélt, hozzá kellett tennie: „Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül”, és csak ezzel a kitétellel tudtak szavai gyümölcsöt teremni, hogy az emberek elhiggyék azok helyességét, és hihetőbbé váljanak. Ez azt mutatja, hogy amikor Isten mezei Emberfiává lett, Isten és az emberiség között nagyon nehézkes volt a kapcsolat, és az Emberfia helyzete nagyon kínos volt. Ez azt is megmutatja, hogy az Úr Jézus státusza az emberek között akkoriban mennyire jelentéktelen volt. Amikor ezt mondta, valójában azért tette, hogy közölje az emberekkel: megnyugodhattok – ezek a szavak nem azt képviselik, ami a saját szívemben van, hanem annak az Istennek az akaratát, aki a ti szívetekben van. Vajon az emberiség számára nem volt ez ironikus dolog? Annak ellenére, hogy a testben munkálkodó Istennek sok olyan előnye volt, amivel a személyében nem rendelkezett, mégis állnia kellett a kételyeiket és elutasításukat, valamint érzéketlenségüket és tompultságukat is. Azt mondhatnánk, hogy az Emberfia munkájának folyamata az emberiség elutasításának és Vele való versengésének megtapasztalása volt. Ennél is inkább annak a szüntelen munkának a folyamata volt, hogy elnyerje az emberiség bizalmát, és meghódítsa az emberiséget azon keresztül, amivel rendelkezik és ami Ő, a saját lényege által. Nem annyira arról volt szó, hogy a megtestesült Isten a földi háborút vívott a Sátán ellen; sokkal inkább arról volt szó, hogy Isten hétköznapi emberré lett, és harcba kezdett azokkal, akik követik Őt, és ebben a harcban az Emberfia vitte véghez a munkáját alázatával, a tulajdonaival és lényével, valamint szeretetével és bölcsességével. Megszerezte az embereket, akiket akart, elnyerte az identitást és a státuszt, melyet megérdemelt, és „visszatért” a trónjára.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga III.)