Bocsáss meg hetvenszer hétszer

Máté 18:21-22 Akkor Péter odament Hozzá, és ezt kérdezte tőle: Uram, hányszor kell megbocsátanom az ellenem vétkező testvéremnek? Még hétszer is? Jézus így válaszolt: Mondom neked, nemhogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.

Az Úr szeretete

Máté 22:37-39 Jézus így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.”

E két passzus közül az egyik a megbocsátásról, a másik pedig a szeretetről szól. E két téma valóban rávilágít arra a munkára, amelyet az Úr Jézus a Kegyelem Korában el akart végezni.

Amikor Isten testet öltött, Magával hozta munkájának egy szakaszát, a konkrét munkafeladatokat és azt a természetet, amelyet ebben a korban kifejezésre akart juttatni. Abban az időszakban minden, amit az Emberfia tett, akörül a munka körül forgott, amit Isten ebben a korban akart elvégezni. Nem tett se többet, se kevesebbet. Minden egyes dolog, amit mondott, és mindenféle munka, amit végzett, ehhez a korhoz kapcsolódott. Függetlenül attól, hogy emberi módon, emberi nyelven vagy isteni nyelven fejezte ki, és függetlenül attól, hogy milyen módon vagy milyen nézőpontból tette, a célja az volt, hogy segítsen az embereknek megérteni, mit akar tenni, mi az Ő akarata és mik az Ő követelményei az emberekkel szemben. Különféle eszközöket és különböző nézőpontokat használhat, hogy segítsen az embereknek megérteni és megismerni az Ő akaratát, és megérteni az emberiség megmentésére irányuló munkáját. A Kegyelem Korában tehát azt látjuk, hogy az Úr Jézus legtöbbször emberi nyelvet használ, hogy kifejezze, amit az emberiséggel közölni akar. Sőt, hétköznapi vezetőként látjuk Őt, aki beszélget az emberekkel, gondoskodik a szükségleteikről és segít nekik abban, amit kértek. A Kegyelem Korát megelőző Törvény Korában nem volt látható ez a munkamódszer. Bensőségesebbé és együttérzőbbé vált az emberiség iránt, valamint jobban el tudott érni gyakorlati eredményeket mind a forma, mind a mód tekintetében. A hetvenszer hétszer megbocsátásról szóló metafora igazán világossá teszi ezt a pontot. A cél, amit ebben a metaforában szereplő szám elért, az, hogy az emberek megérthessék az Úr Jézus szándékát abban az időben, amikor ezt mondta. Az volt a szándéka, hogy az emberek megbocsássanak másoknak – nem egyszer vagy kétszer, és nem is hétszer, hanem hetvenszer hétszer. Milyen elképzelés rejlik a „hetvenszer hét” gondolatában? Az, hogy az emberek a megbocsátást saját felelősségüknek érezzék, olyasvalaminek, amit meg kell tanulniuk, és egy „útnak”, amelyhez tartaniuk kell magukat. Bár ez csak egy metafora volt, arra szolgált, hogy rávilágítson a kritikus pontra. Segített az embereknek mélyen értékelni azt, amire Ő gondolt, és megtalálni a gyakorlat helyes módjait, valamint a gyakorlat alapelveit és normáit. Ez a metafora segített az embereknek világosan érteni, és helyes elképzelést adott nekik – azt, hogy el kell sajátítaniuk a megbocsátást, és megbocsátani akárhányszor, feltétel nélkül, de elfogadó és mások iránt megértő hozzáállással. Amikor az Úr Jézus ezt mondta, mi volt a szívében? Tényleg a „hetvenszer hét” számra gondolt? Nem, nem arra. Van olyan szám, ahányszor Isten megbocsát az embereknek? Sokan vannak, akiket nagyon érdekel az itt említett „szám”, akik valóban meg akarják érteni ennek a számnak az eredetét és jelentését. Meg akarják érteni, miért ez a szám hangzott el az Úr Jézus szájából; úgy vélik, hogy ennek a számnak mélyebb jelentése van. Valójában azonban ez csak egy emberi szófordulat volt, amelyet Isten használt. Bármilyen utalást vagy jelentést az Úr Jézus emberiséggel szemben támasztott követelményeivel együtt kell értelmezni. Amikor Isten még nem lett testté, az emberek nem sokat értettek abból, amit mondott, mert szavai az teljes isteni mivoltból fakadtak. A mondandójának a nézőpontja és kontextusa láthatatlan és elérhetetlen volt az emberiség számára; egy olyan szellemi birodalomból juttatta kifejezésre, amelyet az emberek nem láthattak. A testben élő emberek számára ezek nem tudtak átjutni a szellemi birodalmon. De miután Isten testté lett, emberi szemszögből szólt az emberiséghez, kilépett a szellemi birodalomból és átlépte annak hatókörét. Ki tudta fejezni isteni természetét, akaratát és hozzáállását olyan dolgokon keresztül, amelyeket az emberek el tudtak képzelni, olyan dolgokon keresztül, amelyeket láttak és amelyekkel találkoztak az életükben, és olyan módszerekkel, amelyeket az emberek el tudtak fogadni, olyan nyelven, amelyet megértettek, és olyan tudással, amelyet fel tudtak fogni, és mindez lehetővé tette az emberiség számára, hogy megértsék és megismerjék Istent, hogy felfogják az Ő szándékát és az Ő megkövetelt normáit a képességeik határain belül, illetve olyan mértékben, amennyire képesek voltak. Ez volt Isten emberi mivoltban végzett munkájának módszere és alapelve. Annak ellenére, hogy Isten módszerei és alapelvei a testben végzett munkában többnyire az emberi mivolt révén vagy által valósultak meg, tényleg olyan eredményeket értek el, amelyeket nem lehetett volna elérni közvetlenül az isteni mivoltban végzett munkával. Isten munkája az emberi mivoltban konkrétabb, hitelesebb és célzottabb volt, a módszerek sokkal rugalmasabbak voltak, és formailag felülmúlta a Törvény Korában végzett munkát.

Most beszéljünk arról, hogy „szeresd az Urat és szeresd felebarátodat, mint magadat”. Olyasvalami ez, ami közvetlenül az isteni mivoltban fejeződik ki? Nem, nyilvánvalóan nem! Ezek mind olyan dolgok, amelyekről az Emberfia emberi mivoltában beszélt; csak az emberek mondanak olyasmit, hogy „szeresd felebarátodat, mint magadat”, és „úgy szeress másokat, ahogy a saját életedet becsülöd”. Ez a beszédmód kizárólag emberi. Isten soha nem beszélt így. Legalábbis Istennek az Ő isteni mivoltában nincs ilyen jellegű nyelvezete, mert nincs szüksége az effajta dogmára, hogy „szeresd felebarátodat, mint magadat” ahhoz, hogy szabályozza az emberiség iránti szeretetét, ugyanis Isten emberiség iránti szeretete természetes kinyilatkoztatása annak, amit Ő birtokol és ami Ő. Mikor hallottátok valaha is, hogy Isten ilyesmit mondott: „Úgy szeretem az emberiséget, ahogyan önmagamat szeretem?” Nem hallottátok, mert a szeretet benne van Isten lényegében, és abban, amit birtokol és ami Ő. Isten emberiség iránti szeretete és az Ő hozzáállása, valamint az, ahogyan az emberekkel bánik, természetes kifejeződése és kinyilatkoztatása az Ő természetének. Nincs szüksége arra, hogy ezt szándékosan egy bizonyos módon tegye, vagy hogy szándékosan kövessen egy bizonyos módszert vagy erkölcsi kódexet ahhoz, hogy úgy szeresse felebarátját, mint Önmagát – Ő már birtokában van az effajta lényegnek. Mit látsz te ebben? Amikor Isten emberi mivoltában munkálkodott, számos módszerét, szavát és igazságát emberi módon fejezte ki. Ugyanakkor Isten természete, a tulajdonai és az Ő lénye, valamint az Ő akarata is kifejezésre jutott, hogy az emberek megismerjék és megértsék azokat. Amit megismertek és megértettek, az pontosan az Ő lényege volt, a Ő tulajdonai és lénye, ami Magának Istennek az eredendő azonosságát és státuszát képviseli. Vagyis az Emberfia a testben a lehető legnagyobb mértékben és a lehető legpontosabban fejezte ki Magának Istennek az eredendő természetét és lényegét. Az Emberfia emberi mivolta nemhogy nem volt akadálya vagy gátja az ember mennybéli Istennel való kommunikációjának és érintkezésének, hanem valójában ez volt az egyetlen csatorna és az egyetlen híd az emberiség számára, hogy kapcsolatot teremtsen a teremtés Urával. Most, ezen a ponton, nem érzitek úgy, hogy sok hasonlóság van az Úr Jézus által a Kegyelem Korában végzett munka természete és módszerei között és a munka jelenlegi szakasza között? A munkának ez a jelenlegi szakasza is sok emberi nyelvet használ Isten természetének kifejezésére, és sok nyelvet és módszert az emberiség mindennapi életéből, valamint az emberi tudásból, hogy kifejezze Magának Istennek az akaratát. Amint Isten testet ölt, nem számít, hogy emberi vagy isteni szemszögből beszél-e, nyelvezete és kifejezésmódjai nagyrészt az emberi nyelv és módszerek közvetítésével jönnek át. Vagyis, amikor Isten testet ölt, ez a legjobb lehetőség számodra, hogy meglásd Isten mindenhatóságát és bölcsességét, valamint megismerd Isten minden valódi aspektusát. Amikor Isten testet öltött, emberi mivoltában, felnőtté válása során megértette, megtanulta és felfogta az emberiség tudásának, józan paraszti eszének, nyelvének és kifejezésmódjainak egy részét. A megtestesült Isten birtokában volt ezeknek a dolgoknak, amelyek az Általa teremtett emberektől származtak. Ezek lettek a megtestesült Isten eszközei, hogy kifejezze a természetét és isteni mivoltát, valamint ezek tették lehetővé Számára, hogy munkáját helytállóbbá, hitelesebbé és pontosabbá tegye, amikor az emberiség körében, emberi nézőpontból és emberi nyelvet használva munkálkodott. Ezáltal az Ő munkája hozzáférhetőbbé és könnyebben érthetővé vált az emberek számára, és így elérte az Isten által kívánt eredményeket. Hát nem praktikusabb Isten számára ily módon munkálkodni a testben? Vajon nem Isten bölcsessége ez? Amikor Isten testet öltött, amikor Isten teste képes volt vállalni azt a munkát, amit el akart végezni, gyakorlatilag akkor juttatta kifejezésre a természetét és a munkáját, és ez volt az az idő is, amikor hivatalosan is megkezdhette szolgálatát Emberfiaként. Ez azt jelentette, hogy Isten és az ember között nem volt többé „generációs szakadék”, és hogy Isten hamarosan felhagyott a hírvivőkön keresztül történő kommunikációval, továbbá hogy a testben Maga Isten tudta személyesen kifejezésre juttatni minden szavát és munkáját, amit akart. Ez azt is jelentette, hogy az emberek, akiket Isten megment, közelebb kerültek Hozzá, hogy irányítási munkája új területre lépett, valamint hogy az egész emberiség egy új korszak előtt állt.

Mindenki, aki olvasta a Bibliát, tudja, hogy az Úr Jézus születésekor számos esemény történt. Ezek közül a legnagyobb esemény az volt, hogy üldözte Őt az ördögök királya, ami olyan rendkívüli esemény volt, hogy a város összes kétéves és annál fiatalabb gyermekét lemészárolták. Nyilvánvaló, hogy Isten nagy kockázatot vállalt azzal, hogy testet öltött az emberek között; az is nyilvánvaló, hogy milyen nagy árat fizetett azért, hogy véghez vigye az emberiség megmentését célzó irányítását. Az is nyilvánvaló, hogy Isten milyen nagy reményeket fűzött az emberiség körében, testben végzett munkájához. Amikor Isten teste képes volt munkát vállalni az emberiség körében, hogyan érezte magát? Az embereknek valamilyen szinten meg kellene ezt érteniük, nem? Isten legalábbis boldog volt, hiszen elkezdhette végezni új munkáját az emberiség körében. Amikor az Úr Jézust megkeresztelték, és hivatalosan megkezdte munkáját, hogy teljesítse szolgálatát, Isten szívét elöntötte az öröm, mert annyi év várakozás és előkészület után végre egy normális ember testét viselhette, és megkezdhette új munkáját hús-vér ember formájában, akit az emberek láthattak és megérinthettek. Végre szemtől-szembe és őszintén beszélhetett az emberekkel egy ember személyiségén keresztül. Isten végre szemtől szembe kerülhetett az emberiséggel emberi módon és emberi nyelv által; emberi nyelvet használva gondoskodhatott az emberiségről, megvilágosíthatta és segíthette őket; egy asztalnál ehetett és egy térben élhetett velük. Emellett az embereket, a dolgokat és mindent úgy láthatott, ahogy az emberek, sőt a saját szemükön keresztül is. Isten számára ez már az első győzelme volt a testben történő munkálkodásban. Azt is mondhatnánk, hogy egy nagy munka beteljesedése volt – Isten természetesen ennek örült a legjobban. Onnantól kezdve Isten először érzett egyfajta megnyugvást az emberiség körében végzett munkájában. Minden esemény, amely bekövetkezett, annyira gyakorlatias és természetes volt, és a vigasz, amit Isten érzett, nagyon igazi volt. Ami az emberiséget illeti, minden olyan alkalommal, amikor Isten munkájának egy új szakasza beteljesedik, és minden alkalommal amikor Isten megelégedettséget érez, az emberiség közelebb kerülhet Istenhez és az üdvösséghez. Isten számára ez egyben az új munkájának elindítása is, előrehaladás az irányítási tervében, ráadásul ezek azok az idők, amikor szándékai közelednek a teljes beteljesedéshez. Az emberiség számára egy ilyen lehetőség érkezése szerencsés és nagyon jó; mindazok számára, akik Isten üdvösségére várnak, ez jelentős és örömteli hír. Amikor Isten a munka egy új szakaszát végzi, akkor Számára az egy új kezdet, és amikor ez az új munka és új kezdet elindul és bevezetésre kerül az emberiség körében, akkor a munka ezen szakaszának eredménye már eldőlt és beteljesedett, és Isten már látja a végső hatását és gyümölcsét. Szintén ez az a pillanat, amikor ezek a hatások elégedettséggel töltik el Istent, és természetesen ilyenkor boldog az Ő szíve. Isten megnyugvást érez, mert a szemével Ő már látta és meghatározta azokat az embereket, akiket keres, és már megnyerte ezt az embercsoportot, amely képes sikeressé tenni az Ő munkáját és eltölteni Őt elégedettséggel. Így félreteszi aggályait és boldognak érzi Magát. Más szóval, amikor Isten teste képes új munkába kezdeni az emberek között, és akadályok nélkül elkezdi végezni azt a munkát, amit el kell végeznie, és amikor úgy érzi, hogy minden elkészült, akkor Ő már látja a végét. Emiatt elégedett, és boldog a szíve. Hogyan fejeződik ki Isten boldogsága? El tudjátok képzelni, hogy mi lehet a válasz? Lehet, hogy Isten sír? Tud Isten sírni? Tud Isten tapsolni? Tud Isten táncolni? Tud Isten énekelni? Ha igen, mit énekelne? Természetesen Isten tudna énekelni egy gyönyörű, megható dalt, egy olyan dalt, amely kifejezné a szívében lévő örömöt és boldogságot. Elénekelhetné az emberiségnek, Önmagának és minden dolognak. Isten boldogsága bármilyen módon kifejezhető – mindez normális, mert Istennek vannak örömei és bánatai, és az Ő különféle érzései különféle módokon fejezhetők ki. Ez az Ő joga, és semmi sem lehetne normálisabb és helyesebb. Az embereknek nem kellene mást gondolniuk erről. Nem kellene megpróbálnotok a „szorítópánt varázslatot”^[a] alkalmazni Istenre, mondván, hogy ne tegye ezt vagy azt, ne cselekedjen így vagy úgy, ily módon korlátozva a boldogságát vagy bármilyen érzését. Az emberek szívében Isten nem lehet boldog, nem tud könnyeket hullajtani, nem tud sírni – nem tud semmilyen érzelmet kifejezni. Az ebben a két közös beszélgetésben elmondottaknak köszönhetően, úgy vélem, többé nem így fogjátok látni Istent, hanem megengeditek Neki, hogy legyen némi szabadsága és könnyebbsége. Ez egy nagyon jó dolog. A jövőben, ha képesek vagytok igazán átérezni Isten szomorúságát, amikor arról hallotok, hogy szomorú, és képesek vagytok igazán átérezni a boldogságát, amikor arról hallotok, hogy boldog, akkor legalább tisztán fogjátok tudni és érteni, hogy mi teszi Istent boldoggá és mi teszi Őt szomorúvá. Amikor képes leszel szomorkodni, mert Isten szomorú, és képes leszel boldogságot érezni, mert Isten boldog, akkor nyerte el teljesen a szívedet, és többé nem lesz semmilyen akadály közted és Közte. Nem fogod többé megpróbálni Istent emberi fantazmagóriákkal, elképzelésekkel és tudással korlátozni. Akkor majd Isten élő és eleven lesz a szívedben. Ő lesz a te életed Istene és minden veled kapcsolatos dolog Ura. Van ilyen törekvésetek? Bíztok abban, hogy el tudjátok ezt érni?

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga III.)

Lábjegyzet:

a. A „szorítópánt varázslat” olyan varázslat, amelyet Tang Szan-cang szerzetes használ a Nyugati utazás című kínai regényben. Ezt a varázslatot Szun Vu-kung megfékezésére használja úgy, hogy egy fémpántot feszít a feje köré, ami heves fejfájást okoz neki, így az irányítása alá vonja. Ez annak metaforájává vált, amikor valami gúzsba köt egy embert.