A Teremtő munkája minden dolog létrehozásán észrevétlenül folyt öt napon át, amely után közvetlenül a Teremtő minden dolog megteremtésének hatodik napját köszöntötte. Ez a nap ismét egy új kezdet és ismét egy rendkívüli nap volt. Mi volt hát a Teremtő terve ennek az új napnak az előestéjén? Miféle új teremtményeket fog előhozni, megteremteni? Figyeljetek, ez a Teremtő hangja...

„Azután ezt mondta Isten: Hozzon elő a föld különféle élőlényeket: különféle jószágokat, csúszómászókat és vadállatokat! És úgy történt. Megalkotta Isten a különféle vadállatokat, a különféle jószágokat és a különféle csúszómászókat. És látta Isten, hogy ez jó” (1Mózes 1:24-25). Miféle élő teremtmények tartoznak ebbe bele? Azt mondja az Írás: különféle jószágok, csúszómászók és vadállatok. Ez annyit tesz, hogy ezen a napon nemcsak mindenféle élő teremtmény volt a földön, hanem mind fajtájuk szerint osztályokba voltak sorolva, és ismét „látta Isten, hogy ez jó”.

Akárcsak az előző öt nap alatt, a Teremtő ugyanazon a hangon szólt, és elrendelte az Általa kívánt élő teremtmények születését, és hogy jelenjenek meg a földön, mindegyik a maga fajtája szerint. Amikor a Teremtő az Ő hatalmát gyakorolja, az Ő szavai közül egy sem hangzik el hiába, így a hatodik napon minden élő teremtmény, amelyet Neki szándékában állt megteremteni, megjelent a kijelölt időben. Ahogy a Teremtő kimondta: „Hozzon elő a föld különféle élőlényeket”, a föld egyszeriben megtelt élettel, és a szárazföldön hirtelen felbukkant mindenféle élő teremtmény lélegzete... A füves, zöld vadonban egymás után jelentek meg a jól megtermett tehenek, ide-oda csapkodva a farkukkal, bégető juhok gyűltek nyájakba, és nyerítő lovak kezdtek vágtázni... A néma mező hatalmas térségeiben egy pillanat alatt kirobbant az élet... Ezeknek a különféle jószágoknak a megjelenése gyönyörű látvány volt a nyugodt mezőn, és határtalan életerőt hozott magával... Ők lesznek a mezők társai, a mezők urai, kölcsönös függésben egymástól; így lesznek ők az állandó lakóhelyükként szolgáló földeknek az őrzői és fenntartói, amelyek majd ellátják őket mindennel, amire szükségük van, létezésük örök táplálásának forrásaként...

Ugyanazon a napon, amikor ezek a különféle jószágok létrejöttek, a Teremtő szavára rengeteg rovar is megjelent, egyik a másik után. Jóllehet minden teremtmény közül ők voltak a legapróbb élőlények, életerejük mégis a Teremtő csodálatos teremtése volt, és nem érkeztek túl későn... Egyesek apró szárnyaikat lebegtették, míg mások lassan másztak; egyesek ugráltak és pattogtak, mások imbolyogtak; egyesek előreszáguldottak, míg mások gyorsan visszahúzódtak; egyesek oldalaztak, mások fel-le ugrándoztak... Mind buzgón próbáltak otthont találni maguknak. Egyesek benyomultak a fű közé, mások nekiláttak járatokat fúrni a talajba, megint mások felrepültek a fákra és elrejtőztek az erdőkben... Bár apró méretűek voltak, ők sem akarták az üres gyomor kínjait szenvedni, és miután mindegyikük otthonra talált, rohantak élelmet keresni maguknak. Egyesek megmászták a füvet, hogy a zsenge fűszálakat rágják, mások falatszámra nyelték gyomrukba a földet, örömmel és jó étvággyal (számukra még a föld is ízletes csemege); megint mások az erdőkben rejtőztek, de nem álltak meg pihenni, hiszen a fényes, sötétzöld levelek nedve ízletes eledelt kínált... Miután jóllaktak, a rovarok még mindig nem hagytak fel tevékenységükkel; bár termetük apró volt, hihetetlen energia és határtalan lelkesedés töltötte el őket, épp ezért minden teremtmény közül ők a legaktívabbak és legszorgalmasabbak. Sohasem lustálkodtak, sohasem engedték meg maguknak a pihenést. Amikor étvágyuk már kielégült, ők tovább fáradoztak munkájukkal a jövőjükért, rohangálva és buzgón foglalatoskodva a holnapjuk, a túlélésük érdekében... Különféle dallamú és ritmusú balladákat zümmögtek halkan, hogy tovább biztassák és sürgessék önmagukat. Örömöt is adtak a fűnek, a fáknak és minden hüvelyknyi talajnak, és minden napot, minden évet megismételhetetlenné tettek... Saját nyelveikkel és saját módjaikon információt adtak át a szárazföldön élő összes élőlénynek. Saját különleges életpályájuk segítségével megjelöltek mindent, amin nyomokat hagytak... Bensőséges viszonyban voltak a talajjal, a fűvel és az erdőkkel, életerőt és vitalitást hoztak a talaj, a fű és az erdők számára. Minden élőlénynek elhozták a Teremtő buzdító és üdvözlő üzenetét...

A Teremtő tekintete végigsöpört mindenen, amit megteremtett, és ebben a pillanatban szemei megpihentek az erdőkön és hegyeken, és elgondolkodott. Mihelyt kiejtette szavait, a sűrű erdőkben és a hegyeken megjelent a teremtmények egy fajtája, amely különbözött minden előzőtől: ezek voltak az Isten szája által kimondott vadállatok. Legfőbb ideje volt: fejüket rázták és farkukkal csapkodtak, és mindegyiküknek egyedi ábrázata volt. Volt köztük szőrös, páncélos, vicsorgó, vigyorgó, hosszú nyakú, rövid farkú, vad vagy félénk tekintetű; volt lehajolva füvet legelő, véres szájú, két lábon ugráló, négy patán lépkedő, fák fölött a távolba tekintő, erdőben zsákmányra leső, barlangokban pihenni térő, síkságokon futkosó-hancúrozó, erdőn át lopakodó...; volt köztük ordító, üvöltő, ugató, síró...; volt szoprán, bariton, teli torkú, tiszta és dallamos hangú...; volt könyörtelen, szép, visszataszító, szeretetre méltó, ijesztő, bájosan együgyű... Egymás után mind előjöttek. Nézzétek, milyen büszkék és hatalmasak, szabad lelkűek, egymással mit sem törődők, a másikra rá sem nézők... Mindegyik azt a sajátos életet hordozva, amellyel a Teremtő megajándékozta, a maguk vadságában és állatiasságában, megjelentek az erdőkben és a hegyeken. Teljes gőgjükben lenézve mindent – végtére is ők voltak a hegyek és erdők igazi urai. Attól a pillanattól, amikor a Teremtő elrendelte megjelenésüket, „igényt támasztottak” az erdőkre és hegyekre, mert a Teremtő már megpecsételte határaikat, és meghatározta életterüket. Csakis ők voltak a hegyek és erdők igazi urai, és ezért voltak oly vadak, oly gőgösek. Pusztán azért hívták őket „vadállatoknak”, mert minden teremtmény közül ők voltak azok, amelyek igazán vadak, állatiasak és megszelídíthetetlenek voltak. Nem lehetett őket megszelídíteni, így nem lehetett háznál tartani őket, és nem voltak képesek harmóniában élni az emberiséggel, sem az emberiség számára munkát végezni. Mivel nem lehetett őket háziasítani és nem tudtak az emberiségnek dolgozni, ezért kellett az emberiségtől bizonyos távolságban élniük, és ember nem mehetett a közelükbe. Másrészt viszont, mivel az emberiségtől bizonyos távolságban éltek, és ember nem mehetett a közelükbe, ezért be tudták tölteni a Teremtő által rájuk ruházott felelősségteljes feladatot: a hegyek és az erdők őrzését. Vadságuk védelmezte a hegyeket és őrizte az erdőket, és ez volt létezésük és szaporodásuk legjobb védelme és biztosítéka. Ugyanakkor vadságuk tartotta fenn és biztosította az egyensúlyt minden dolog között. Érkezésük támogatást és biztos pontot nyújtott a hegyeknek és erdőknek; érkezésük határtalan életerővel és vitalitással oltotta be a néma és üres hegyeket és erdőket. Ettől a ponttól kezdve a hegyek és erdők lettek állandó lakóhelyükké, és soha nem veszítik el otthonukat, mert értük jelentek meg és léteztek a hegyek és az erdők; a vadállatok teljesítik kötelességüket, és minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy őrizzék őket. Így a vadállatok is szigorúan betartják majd a Teremtő buzdításait, hogy ragaszkodjanak területükhöz, és vadállati természetük segítségével folyamatosan fenntartják minden dolognak a Teremtő által megalkotott egyensúlyát, és kinyilvánítják a Teremtő hatalmát és erejét.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló I.)