2024 márciusában eljött a felügyelő, hogy összegezze a problémákat, és beszéljen velünk a munkáról. Amikor közösen megvitattunk egy prédikációt, én mondtam el először a véleményemet, de az téves volt. Ezután egymás után még két véleményt fűztem hozzá, de azok is tévesek voltak. Emiatt nagyon kínosan éreztem magam. „Annyi hibát vétettem, amikor először találkoztam a felügyelővel. Ez annyira szégyenletes! A nővér, akivel együtt dolgoztam, észrevett néhány problémát, pedig még csak most kezdte ezt a kötelességet, én viszont már régóta tanulom ezt, mégis rosszul láttam a dolgokat. Vajon azt hiszi majd a felügyelő, hogy nem vagyok olyan jó, mint az új nővér? Legközelebb nem fogom elhamarkodni a véleménynyilvánítást. Megvárom, amíg a többiek elmondják a magukét, és csak utána szólalok meg; így biztonságosabb.” Másnap, amikor közösen olvastunk egy prédikációt, alaposan átgondoltam, és találtam néhány problémát. Nem voltam azonban biztos benne, hogy helyes-e a meglátásom, és azt gondoltam magamban: „Most okosnak kell lennem. Előbb meghallgatom, hogyan értékelik a többiek. Aztán, amikor én következem, ötvözöm mindenki véleményét. Ez így biztosabb, ráadásul mindenki azt hiszi majd, hogy képes vagyok kiszúrni a hibákat, és hogy nem is olyan rossz a képességem.” De az idő csak telt, és senki sem szólt semmit. A szemem sarkából láttam, hogy még mindig mélyen gondolkodnak, és töprengeni kezdtem: „Bár már elég sok idő eltelt, nem szólalhatok meg elsőként. Olyan kínos lenne, ha megint rosszat mondanék.” Így hát úgy tettem, mintha buzgón gondolkodnék a problémán. Csak hosszú idő után kezdtek el beszélni néhányan a nővérek közül. Miután mindenki más elmondta a véleményét, én az övéiket a sajátommal ötvöztem, és így beszéltem róluk. Nagyon izgultam, amikor beszéltem, féltem, hogy téves lesz a véleményem, és megint leégek. Később a felügyelő elemzése lényegében egybevágott az enyémmel. A szívem mélyén örültem, és úgy éreztem, sikerült valamennyire arcot mentenem. Két nap múlva azonban a felügyelő észrevette, hogy a prédikációk megvitatásakor nem nyilvánítunk aktívan véleményt; húzzuk és pazaroljuk az időt. Leleplezte, mi velünk a probléma. Eszembe jutott, hogy már régóta végzem ezt a kötelességet, és én vagyok a csapatvezető. Aktívan közösséget kellett volna vállalnom, és vezetnem a többieket a megbeszélés során, de én még akkor sem vállaltam közösséget, amikor volt véleményem. Hát nem csak az időt pazaroltam ezzel? Később, amikor újra prédikációkat vitattunk meg, kezdeményezően léptem fel, és elmondtam a véleményemet, minden általam észlelt problémát szóba hozva. Amikor azonban egyes problémákat nem láttam át teljesen, és a hozzászólásaim egyoldalúak és pontatlanok voltak, nagyon szégyelltem magam. Miután párszor elmondtam a véleményemet, újra passzívvá váltam, és mindig kivártam, hogy legutoljára szólaljak meg. Egyre jobban féltem a prédikációk megvitatásától is, mindig attól rettegve, hogy lelepleződnek a hiányosságaim. Valahányszor elmondtam a véleményemet, nagy nyomást éreztem, és még az is megfordult a fejemben, hogy nem akarom végezni ezt a kötelességet.

Egy nap, amikor a prédikációkban lévő problémákat vitattuk meg, a felügyelő név szerint felszólított, hogy beszéljek elsőként. Én nem szóltam semmit. A felügyelő ezt mondta: „Te vagy a csapatvezető. Miért nem kezdeményezed soha a közösséget? Nincs véleményed, vagy a romlott beállítottságod korlátoz?” Ezután a felügyelő kikeresett egy szakaszt Isten szavaiból: „Alapelve az összehangolt együttműködés a kötelességvégzés gyakorlatának. Amennyiben a teljes szívedet, minden energiádat és teljes odaadásodat beleadod, és mindent felajánlasz, amit meg tudsz tenni, jól végzed a kötelességedet. Ha van egy gondolatod vagy ötleted, mondd el másoknak! Ne tartsd vissza és ne rejtegesd – ha vannak javaslataid, állj elő velük! Akinek az ötlete az igazság szerint való, azt el kell fogadni, annak eleget kell tenni. Tedd ezt, és el fogod érni az összehangolt együttműködést. Ezt jelenti az, hogy valaki odaadóan végzi a kötelességét. A kötelességed végzésekor nem kell mindent magadra venni, és nem kell halálra dolgoznod magad, nem kell magányos harcosnak, »az egyetlen nyíló virágnak« lenned; inkább azt kell megtanulnod, hogyan működj együtt másokkal összehangoltan, és tegyél meg minden tőled telhetőt, tegyél eleget a felelősségeidnek, és add bele minden energiádat. Ezt jelenti a kötelességed végzése. [...] Lehet, hogy kevés az erőd, de ha képes vagy együttműködni másokkal, és el tudsz fogadni megfelelő javaslatokat, ha rendben vannak a motivációid, és védeni tudod Isten házának a munkáját, akkor igaz ember vagy. Időnként egyetlen mondattal meg tudsz oldani egy problémát és mindenki hasznára lehetsz; időnként az igazság egyetlen megállapításának a közlése után mindenki előtt megnyílik a gyakorlás útja, összehangoltan együtt tudnak működni, mindannyian közös cél felé igyekeznek, és ugyanazokat a nézeteket és véleményeket osztják, így hát a munka különösen hatékony. Talán senki nem emlékszik rá, hogy te játszottad el ezt a szerepet, és esetleg te sem érzed úgy, hogy nagy erőfeszítést tettél volna, Isten azonban látni fogja, hogy olyan ember vagy, aki az igazságot gyakorolja, aki az alapelvek szerint cselekszik. Isten emlékezni fog arra, hogy így tettél. Ezt nevezik a kötelességed odaadó végzésének” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A kötelesség megfelelő végzése összehangolt együttműködést kíván). A felügyelő így vállalt közösséget: „Isten megköveteli tőlünk, hogy harmonikusan működjünk együtt, helyesek legyenek a szándékaink, és óvjuk a gyülekezet munkáját, amikor a kötelességünket végezzük. Például, amikor együtt vitatunk meg prédikációkat, kezdeményeznünk kell, hogy annyi problémát említsünk meg, amennyit csak észreveszünk, egyszerű szívvel meg kell nyílnunk, és tanulnunk kell egymás erősségeiből, hogy pótoljuk a gyengeségeinket. Még ha nem is tudunk olyan átfogó közösséget vállalni róluk, mint mások, legalább a szándékaink helyesek, és a folyamat során gyakoroljuk az igazságot. Ha folyamatosan leplezzük és álcázzuk magunkat, a személyes érdekeinket védve, azt Isten nem szereti. Ráadásul már egy ideje mindannyian együtt dolgozunk, és megértjük egymást. Ha folytatjuk az álcázást és a rejtőzködést, azt gondolva, hogy ha csendben maradunk, mások nem veszik észre a hiányosságainkat, az nagyon ostoba dolog. Nemcsak hogy nem fogunk előrehaladni az igazságalapelvekben, de a kötelességünk teljesítését is akadályozni fogjuk. Ha ez sokáig így folytatódik, elveszítjük a Szentlélek munkáját.” Amikor hallottam a felügyelő közösségét, zavaromban égett az arcom, és úgy éreztem, mintha szíven szúrtak volna. Már régóta ebben a csapatban végeztem a kötelességemet, és függetlenül attól, hogy hány problémát vettem észre, egyszerű szívvel meg kellett volna nyílnom, és beszélnem kellett volna róluk, mindenkit aktív megbeszélésre ösztönözve. Ez a munka iránti figyelmesség és az igazság gyakorlásának megnyilvánulása. Én azonban csak a saját hiúságomat tartottam szem előtt, és nem tudtam helyesen kezelni a saját hiányosságaimat. Azt hittem, ha elsőként fejezem ki a véleményemet és az elképzeléseimet, azzal feltárom a hiányosságaimat, és úgy tűnik majd, hogy gyenge a képességem. Ezért megvártam, amíg mindenki más elmondja a véleményét, mielőtt azokat a saját megértésemmel ötvöztem volna. Így átfogóbb és konkrétabb lehettem, hogy az emberek csodáljanak, és jó színben tűnjek fel. Csapatvezetőként nem törődtem a munkával, és szégyelltem magam, ha hibáztam, ezért minden lehetséges módon próbáltam leplezni és álcázni magam, hogy senki ne lásson át rajtam. Emiatt csak passzívan várakoztam a problémák megvitatása közben, lassítva ezzel a munka haladását. Egyáltalán nem végeztem a kötelességemet. Ehelyett a prédikációk megvitatásának lehetőségét arra használtam fel, hogy mutogassam magam, és kivívjam mások csodálatát. Mindig utolsóként mondtam el a véleményemet. Bár az általam kifejtett vélemények átfogóbbak voltak, és megőriztem a tekintélyemet, nem fedezhettem fel a saját hiányosságaimat, sőt azt hittem, hogy jó vagyok a problémák értékelésében. Valójában mindenki tudta, milyen a képességem, de én mégis színjátékot játszottam, és bohócként csodáltam a saját előadásomat. Tényleg túl ostoba voltam!

Este így imádkoztam Istenhez: „Drága Istenem, ebben az időszakban folyamatosan a hiúságomnak és a státuszomnak élek, és mindig félek elmondani a véleményemet. Mégsincs még megértésem a romlottságomról. Kérlek, vezess engem, hogy felismerjem a problémáimat!” Ima után eszembe jutott Isten szavainak egy szakasza, amit korábban olvastam, és kikeresem, hogy elmélkedjek rajta. Isten azt mondja: „Egyesek ritkán szólalnak meg, mivel gyenge képességűek vagy egyszerű gondolkodásúak, és nincsenek bonyolult gondolataik, de amikor az antikrisztusok szólalnak meg ritkán, az nem ugyanezen okból történik; az beállítottságbeli probléma. Ritkán beszélnek, amikor másokkal találkoznak, és nem szívesen mondják ki a nézeteiket a dolgokról. Miért nem mondják ki a nézeteiket? Először is, az biztos, hogy híján vannak az igazságnak, és nem képesek átlátni a dolgokat. Ha beszélnek, hibákat véthetnek, és éppen őrajtuk fognak átlátni; félnek attól, hogy lenézik majd őket, ezért csendesnek tettetik magukat és mély gondolkodást színlelnek, amitől aztán mások nehezen tudják felmérni őket, ők pedig bölcsnek és kiválónak tűnnek. E látszat miatt az emberek nem merik alábecsülni az antikrisztusokat, és a látszólag nyugodt és összeszedett külsejük láttán csak még többre fogják tartani és nem merik semmibe venni őket. Ez az antikrisztusok ravasz és elvetemült aspektusa. Azért nem mondják ki készségesen a nézeteiket, mivel nézeteik többsége nincs összhangban az igazsággal, hanem emberi elképzelések és képzelődések csupán, amelyek nem érdemesek arra, hogy előálljanak velük. Így aztán inkább csendben maradnak. Belül azt remélik, hogy nyernek némi világosságot, amelyet megmutathatnak, hogy általa elismerésre tegyenek szert, de mivel nincs világosságuk, inkább csendben és rejtve maradnak az igazságról történő beszélgetés során, az árnyékban ólálkodva, akár egy szellem, amely csak az alkalomra vár. Amikor azt tapasztalják, hogy mások a világosságot szólják, keresik a módját, hogy miként tegyék azt a magukévá, és más módon fejezik ki ugyanazt, hogy felvágjanak. Ennyire fortélyosak az antikrisztusok. Nem számít, mit tesznek, igyekeznek kitűnni és felsőbbrendűnek lenni, mivel csak ekkor éreznek elégedettséget. Ha nem adódik alkalmuk, akkor először meglapulnak, és megtartják maguknak a nézeteiket. Ez az antikrisztusok fortélyossága. Amikor például egy prédikációt ad ki Isten háza, egyesek azt mondják róla, hogy Isten szavainak tűnik, míg mások azt gondolják, hogy inkább a Fennvalótól származó közlésnek. A viszonylag nyíltszívű emberek kimondják, amit gondolnak, de az antikrisztusok, ha van is erről véleményük, titokban tartják. Megfigyelik és készek követni a többség véleményét, de valójában ők maguk nem tudják azt alaposan felfogni. Megérthetik vajon az ilyen dörzsölt és fortélyos emberek az igazságot, vagy lehet igazi tisztánlátásuk? Mit képes átlátni valaki, aki nem érti az igazságot? Semmit sem képes átlátni. Némelyek nem képesek átlátni a dolgokat, mégis úgy tesznek, mintha mély megértéssel rendelkeznének; valójában híján vannak a tisztánlátásnak, és félnek attól, hogy mások átlátnak majd rajtuk. Az ilyen helyzetekben ez a helyes hozzáállás: »Nem tudjuk átlátni ezt a dolgot. Mivel nem tudjuk, nem szabad gondatlanul beszélnünk. Ha helytelenül beszélünk, annak negatív kihatása lehet. Várni fogok, és majd meglátom, mit mond a Fennvaló.« Hát nem ez a becsületes beszéd? Annyira egyszerűen van megfogalmazva, de akkor mégis miért nem ezt mondják az antikrisztusok? Nem akarják, hogy átlássanak rajtuk, mivel ismerik a saját korlátaikat; ugyanakkor egy megvetendő szándék is van e mögött: az, hogy csodálják őket. Vajon nem ez az, ami a legundorítóbb?” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Hatodik tétel). Isten leleplezte, hogy az antikrisztusok ravaszak és álnokok. Ha szokás szerint nem beszélnek sokat, az nem azért van, mert együgyűek és nincsenek ötleteik. Hanem azért, mert egyszerűen nincs bennük igazság, és nem látják át a dolgokat. Mégis bölcsnek tettetik magukat, hogy ne fedjék fel a saját hiányosságaikat. Lesik az alkalmat, hogy ellopják mások ötleteit és meglátásait, hogy mutogassák magukat és felvágjanak. A természetük túlságosan gonosz! Az állapotom pontosan olyan volt, amilyennek Isten leleplezte. Amikor láttam, hogy mennyi hiányosságot tárok fel, annak ellenére, hogy már régóta végzek szövegalapú kötelességeket, aggódtam, hogy a testvérek lenéznek majd, és féltem, hogy még több hibát követek el, és megint kínos helyzetbe hozom magam. Ezért a problémák megvitatásakor még akkor sem beszéltem a saját véleményemről, amikor pedig volt, sőt úgy tettem, mintha buzgón gondolkodnék, szándékosan addig húzva az időt, míg végül utolsóként szólaltam meg, hogy egyesíthessem mindenki véleményét. Így még ha téves is volna a véleményem, akkor mindenki más is tévedne, és én nem égnék le. Ha pedig igazam volna, akkor az, amit mondok, jobb és teljesebb volna, mint amit a nővéreim mondtak. Ez megmutatná mindenkinek, hogy bár fiatal vagyok, jó a képességem, és fel tudom mérni a problémákat, ami jó színben tüntetne fel. Valójában nem látom átfogóan a problémákat, és gyenge a képességem, de ezzel nem tudtam helyesen szembenézni. Folyamatosan jó képességű embernek akartam álcázni magam, hogy becsapjam és félrevezessem az embereket. Igazán elvetemült és csalárd voltam. Amit feltártam, az egy antikrisztus beállítottsága volt, ami kiváltja Isten gyűlöletét és undorát!

A lelki áhítataim során olvastam egy szakaszt Isten szavaiból. Mindenható Isten azt mondja: „Amikor a család vénjei gyakran mondják neked, hogy »az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg«, azzal azt akarják elérni, hogy jelentőséget tulajdoníts annak, hogy jó hírneved legyen, büszke életet élj, és ne tegyél olyasmit, ami szégyent hoz rád. Nos, vajon pozitív vagy negatív irányba tereli az embereket ez a szólás? El tud vezetni az igazsághoz? El tud vezetni az igazság megértéséhez? (Nem, nem tud.) Teljes bizonyossággal mondhatod: »Nem, nem tud!« Gondolj bele: Isten azt mondja, hogy az emberek viselkedjenek becsületes emberekként. Amikor vétkeztél vagy valami rosszat, illetve olyasmit tettél, ami lázad Isten ellen és szembemegy az igazsággal, be kell ismerned a hibádat, megértést kell nyerned önmagadról, és folyamatosan boncolgatnod kell magad, hogy valódi bűnbánatot érj el, és ezek után Isten szavaival összhangban cselekedj. Ha tehát az emberek becsületes emberekként viselkednek, az vajon ütközik azzal a szólással, miszerint »az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg«? (Igen.) Hogyan ütközik? A szólásnak, hogy »az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg«, az a célja, hogy arra késztesse az embereket, hogy jelentőséget tulajdonítsanak a ragyogó és színes oldaluk megélésének és annak, hogy több olyan dolgot tegyenek, amitől jól festenek – ahelyett, hogy rossz vagy becstelen dolgokat tennének vagy lelepleznék a rút oldalukat –, illetve, hogy megakadályozza őket abban, hogy büszkeség és méltóság nélkül éljenek. Az ember a jó hírneve, a büszkeség és a becsület kedvéért nem hordhat össze mindenfélét magáról, arról nem is beszélve, hogy a sötét oldaláról és a szégyenteljes aspektusairól beszéljen másoknak, hiszen az embernek büszkeséggel és méltósággal kell élnie. Ahhoz, hogy méltósága legyen, az embernek jó hírnévre van szüksége, a jó hírnévhez pedig színlelnie kell, és jelmezt kell öltenie. Vajon ez nem áll ellentétben a becsületes emberként való viselkedéssel? (De igen.) Amikor becsületes emberként viselkedsz, az, amit teszel, szöges ellentétben áll a szólással, miszerint »az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg«. Ha becsületes emberként akarsz viselkedni, ne tulajdoníts jelentőséget a büszkeségnek; az ember büszkesége fabatkát sem ér. Az igazsággal szembesülve az embernek le kell lepleznie magát, nem pedig színlelnie vagy hamis képet festenie. Az ember fel kell tárja Istennek a valódi gondolatait, az általa elkövetett hibákat, az igazságalapelveket sértő aspektusokat és így tovább, és a testvéreinek is fel kell fednie ezeket a dolgokat. Nem arról van szó, hogy az ember a hírneve kedvéért éljen, hanem inkább azért, hogy becsületes emberként viselkedjen, az igazságra való törekvés kedvéért éljen, azért éljen, hogy valódi teremtett lény legyen, valamint azért, hogy eleget tegyen Istennek és megmeneküljön. Ha azonban nem érted ezt az igazságot és nem érted Isten szándékait, jellemzően a családod által beléd ültetett dolgok dominálnak. Tehát, amikor valami rosszat teszel, leplezed azt és színlelsz, arra gondolván: »Nem beszélhetek erről, és azt sem engedem, hogy bárki más, aki tud róla, bármit is mondjon. Ha bármelyikőtök mond bármit, nem hagyom, hogy egykönnyen megússza. A hírnevem az első. Az élet mit sem ér, ha nem a hírnévért élünk, az ugyanis minden másnál fontosabb. Ha az ember elveszíti a jó hírnevét, az összes méltóságát elveszíti. Tehát nem mondhatod el úgy, ahogy van, színlelned kell, el kell fedned a dolgokat, különben elveszíted a jó hírnevedet és a méltóságodat, az életed pedig értéktelenné válik. Ha senki sem tisztel, akkor csak értéktelen, olcsó szemét vagy.« Azzal, hogy így gyakorolsz, vajon lehetséges becsületes emberként viselkedned? Lehetséges, hogy teljesen nyílt légy és boncolgasd magad? (Nem, nem az.) Azzal, hogy így teszel, nyilvánvalóan ahhoz a szóláshoz tartod magad, miszerint »az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg« – amit a családod ültetett beléd. Ha azonban elengeded ezt a szólást annak érdekében, hogy az igazságra törekedj és gyakorold az igazságot, akkor az megszűnik hatással lenni rád, és nem lesz többé a mottód, sem az alapelved a dolgok végzéséhez, hanem amit teszel, az pontosan az ellentéte lesz annak a szólásnak, hogy »az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg«. Nem a hírnevedért, és nem is a méltóságodért fogsz élni, hanem az igazságra való törekvés és annak kedvéért, hogy becsületes emberként viselkedj, valamint, hogy igyekezz eleget tenni Istennek és valódi teremtett lényként élni. Ha ehhez az alapelvhez tartod magad, akkor elengedted a családod által rád gyakorolt kondicionáló hatásokat” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (12.)). Miután elolvastam Isten szavait, eszembe jutott, hogy anyám gyerekkorom óta arra tanított, hogy az életben adni kell a látszatra, és hogy a rossz oldalunkat nem szabad kifelé mutatni, különben lenéznek. Ettől az időtől kezdve mélyen a szívembe ivódott a Sátán mérge: „az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg”. Hittem abban, hogy az embereknek meg kell őrizniük a látszatot az életben, és semmiképpen sem szabad csak úgy felfedniük a saját hiányosságaikat és hibáikat; mert ha így tesznek, lealacsonyítják magukat, és elveszítik a tisztességüket vagy a méltóságukat. E gondolatok és nézetek irányítása alatt különösen ügyeltem arra, hogy megőrizzem a látszatot, és soha nem fedtem fel csak úgy a saját hibáimat és hiányosságaimat, sőt, kerestem a módját annak, hogy elleplezzem és eltitkoljam őket. Például amikor iskolába jártam, bár világosan láttam, hogy nem értek jól bizonyos kérdéseket, féltem, hogy ha másokat megkérdezek, akkor lejáratom magam és megaláznak, ezért nem kérdeztem. Most ugyanez volt a helyzet a kötelességem végzése során is. Amikor közösen vitatjuk meg a problémákat, az azért van, hogy megosszuk egymással a saját megértésünket és nézeteinket. Annyit kellene mondanunk, amennyit értünk a dologból. Minél több közösséget vállalunk, annál tisztábban látunk, és annál átfogóbban látjuk a problémákat. Ez hasznos a munka szempontjából, és egymás hiányosságait is pótolhatjuk vele. Én azonban féltem, hogy ha túl sokat hibázom, az úgy fog tűnni, mintha gyenge lenne a képességem. Ezért amikor elmondtam a véleményemet, nagyon óvatos voltam. Többször át kellett gondolnom magamban egy mondatot, mielőtt kimondtam volna, félve, hogy ha nem vigyázok, szégyenbe hozom magam. Világosan láttam, hogy nem tudom átfogóan szemlélni a problémákat, mégsem mertem őszintén elmondani a véleményemet. Sőt, el akartam lopni magamnak mások megértését és véleményét, hogy elérjem a célomat, és csodáljanak. Amikor a felügyelő megkért, hogy én vállaljak először közösséget, inkább vesztegettem az időt és késleltettem a haladást, mintsem hogy kezdeményezően közösséget vállaltam volna. A véleményem kifejezése nagyon fájdalmas volt, és még arra is gondoltam, hogy elhagyom a kötelességemet. Többre becsültem a látszat megőrzését, mint a kötelességem végzését és az igazság gyakorlását. Láttam, hogy mivel e sátáni mérgek szerint éltem, különösen önzővé és csalárddá váltam, és mindig úgy éreztem, hogy ha egyszerű szívvel megnyílok, azzal azt kockáztatom, hogy zavarba hozom magam, és ha téves véleményt mondok, az nagyon kínos lesz. Isten azonban nem így látja. Isten azt akarja, hogy becsületes emberek legyünk, tárjuk fel valódi gondolatainkat, és annyiról vállaljunk közösséget, amennyit megértünk, hogy nyíltan viselkedjünk, hiszen csak ekkor élhetünk méltósággal és tisztességgel. Sok hiányosságom és hibám van, és a többiek közössége által pótolhatók a hiányosságaim. Ez valójában jó lehetőség arra, hogy megértsem az igazságot. Én azonban mindig próbáltam menteni a látszatot, negatív és passzív voltam, és sok lehetőséget szalasztottam el az igazság elnyerésére. Ártottam magamnak!

Később tovább kerestem a választ a saját problémáimra, és a gyakorlás útja világosabbá vált. Olvastam Isten szavait: „Ahhoz, hogy becsületes ember légy, először is le kell vetkőztetned a szívedet, hogy mindenki belenézhessen és láthassa mindazt, amire gondolsz, és megnézhesse a valódi arcodat. Nem szabad megpróbálnod álcázni magad, vagy leplezni magad. Csak akkor fognak megbízni benned mások, és akkor tartanak majd becsületes embernek. Ez a legalapvetőbb gyakorlat, és előfeltétele a becsületes emberi létnek. Ha mindig tettetsz, mindig szentséget, nemességet, nagyságot és erős jellemet színlelsz; ha nem hagyod, hogy az emberek lássák romlottságodat és hibáidat; ha hamis képet festesz az embereknek, hogy azt higgyék, feddhetetlen vagy, nagyszerű vagy és önmegtagadó, igaz és önzetlen – ez vajon nem csalárdság és hamisság? Vajon idővel az emberek nem tudnak majd átlátni rajtad? Ezért ne ölts magadra álcát, és ne leplezd magad. Helyette tárd ki fedetlenül önmagadat és szívedet, hogy a többiek lássák. Ha képes vagy lecsupaszítani a szívedet, hogy mások láthassák, ha minden gondolatodat és tervedet – mind a pozitívokat, mind a negatívokat képes vagy kiteríteni takargatás nélkül, az nem becsületesség? [...] Könnyű elérni ezt? Kell hozzá egy felkészülési idő, ahogy gyakori imádság és Istenre való hagyatkozás is. Képezned kell magad arra, hogy minden dologban egyszerűen és nyíltan kimondd a szívedben lévő szavakat. Ha így képzed magad, akkor tudsz fejlődni. Ha egy nagyobb nehézséggel találkozol, imádkoznod kell Istenhez és az igazságot keresni; harcolnod kell a szívedben, hogy legyőzd a testet, amíg képes nem vagy az igazságot gyakorolni. Ha így képzed magad, akkor a szíved apránként, fokozatosan meg fog nyílni. Egyre tisztább leszel, szavaid és cselekedeteid pedig más hatást érnek majd el, mint azelőtt. Egyre kevesebbet fogsz hazudni és trükközni, és képes leszel Isten előtt élni. Akkor megvalósul, hogy alapvetően becsületes emberré váltál” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A becsületes emberi lét legalapvetőbb gyakorlata). „A becsületes emberek képesek felelősséget vállalni. Nem a saját nyereségeiket és veszteségeiket mérlegelik; csak Isten házának a munkáját és érdekeit védik. Kedves és becsületes szívük van, amely olyan, akár egy tiszta vízzel teli tál, amelynek azonnal le lehet látni az aljára. A cselekedeteiket is átláthatóság jellemzi” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). Isten szavaiból megértettem, hogy amikor összejöveteleken közösséget vállalunk vagy megbeszéljük a munkát a gyülekezetben, egyszerű szívűnek és nyíltnak kell lennünk, és becsületes embernek kell lennünk, nem törődve a saját hiúságunkkal vagy érdekeinkkel, és nem leplezve vagy álcázva magunkat. Ha bármilyen problémát észlelünk a kötelességünkben, meg kell nyílnunk és beszélnünk kell róla, és nem szabad félnünk elmondani a véleményünket. Ez hasznos a gyülekezet munkája szempontjából, és a testvérek kiegészíthetik egymást. Korábban mindig korlátozott a hiúságom, és nem mertem elmondani a véleményemet. Valahányszor prédikációkat vitattunk meg, nagy nyomást éreztem. Féltem felfedni a hiányosságaimat, ezért halogattam a véleményem kinyilvánítását, újra és újra hátráltatva a haladást. Nem elég, hogy nem haladtam előre, de Isten is megvetett engem. Ez volt a keserű gyümölcse annak, hogy nem gyakoroltam az igazságot! Eszembe jutott, mit mondott az Úr Jézus: „Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába” (Máté 18:3). Isten szereti a becsületes embereket. Ha nem tudok olyan egyszerű szívű és becsületes lenni, mint egy kisgyermek, nem üdvözülök. Abban az időben gyakran imádkoztam Istenhez, kérve Őt, hogy vizsgálja meg a szívemet, és adjon hitet és erőt. Hajlandó voltam elengedni a hiúságomat és az érdekeimet, gyakorolni az igazságot, és becsületes ember lenni, annyit mondva, amennyit megértettem, egyszerű szívvel megnyílva, és nem védve többé a saját hiúságomat és státuszomat.

Hamarosan máshová mentem szövegalapú kötelességeket végezni. Egyszer, amikor egy prédikációt vitattunk meg, nem láttam át tisztán egy benne lévő problémát. Miután többször elolvastam, még mindig kicsit zavart voltam, ezért haboztam elmondani a véleményemet. Ahogy telt az idő, egyre jobban aggódtam. Azt gondoltam magamban: „Még mindig nem vagyok tisztában ezzel a kérdéssel. Szóljak róla valamit? Mostanában a prédikációk megvitatása során kifejtett véleményeimben gyakran voltak eltérések. Mit csinálok, ha megint rosszat mondok? Mit gondol majd rólam a felügyelő és a nővér, akivel együtt dolgozom? Azt hiszik majd, hogy elég gyenge a képességem, és nem vagyok alkalmas erre a kötelességre? Talán meg kéne várnom, hogy a nővér, akivel együtt dolgozom, szólaljon meg először. Meghallgatom a véleményét, és aztán eldöntöm, hogy szóljak-e.” Aztán azonban arra gondoltam, hogy ha tovább halogatom, az időpazarlás lesz. Csendben imádkoztam a szívemben, kérve Istent, hogy nyugtassa meg a szívemet, hogy ne kössön többé a hiúság, és annyiról vállaljak közösséget, amennyit megértettem. Eszembe jutottak Isten szavai: „Ne ölts magadra álcát, és ne leplezd magad. Helyette tárd ki fedetlenül önmagadat és szívedet, hogy a többiek lássák” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A becsületes emberi lét legalapvetőbb gyakorlata). „A becsületes emberek képesek felelősséget vállalni. Nem a saját nyereségeiket és veszteségeiket mérlegelik; csak Isten házának a munkáját és érdekeit védik. Kedves és becsületes szívük van, amely olyan, akár egy tiszta vízzel teli tál, amelynek azonnal le lehet látni az aljára. A cselekedeteiket is átláthatóság jellemzi” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). Isten szavai erőt adtak a szívemnek. Bár nem láttam át teljesen ezt a problémát, volt saját véleményem. Bátornak kellett lennem, ki kellett mondanom, amit gondolok, és abba kellett hagynom az elrejtőzést és az álcázást. Így hát megosztottam a véleményemet, és beszéltem a bizonytalanságomról. A felügyelő megvitatta a véleményem néhány részletét, és ezáltal megoldódott a kérdés, ami zavart okozott bennem, és láttam a saját hiányosságaimat és hibáimat is. Nagyon örültem, hogy hangot adtam a véleményemnek és a gondolataimnak, különben még mindig bizonytalan lennék ezzel a problémával kapcsolatban. Bár ez a lépés felfedte a hiányosságaimat, segített pótolni is azokat. Később, amikor a munkáról kommunikáltunk vagy prédikációkat vitattunk meg, tudatosan elengedtem a hiúságomat, és annyit mondtam, amennyit megértettem. Bár ez felfedte számos hiányosságomat és hibámat, és veszítettem valamennyit az arcomból, sokkal tisztábban láttam a vonatkozó igazságalapelveket, és a hatékonyságom a kötelességem végzésében sokat javult. Most már megtapasztaltam, hogy az igazság gyakorlása és a becsületesség sok hasznot hozott nekem. Már nem gabalyodok bele annyi teherbe a kötelességem végzése közben, és az elmém sokkal egyszerűbbé vált. Ez a kevés gyakorlás és belépés, amit nyertem, az Isten szavaitól kapott megvilágosítás és útmutatás eredménye. Hála Istennek!