1999-ben fogadtam el Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Soha nem gondoltam volna, hogy képes leszek fogadni az Urat az utolsó napokban. Olyan boldog voltam, hogy alig tudtam szavakba önteni. Úgy éreztem, hogy ezúttal végre van remény belépni a mennyek országába és elnyerni az örök életet. Akkoriban az 50-es éveimben jártam, és még tele voltam energiával. Akár gyülekezetvezetőként szolgáltam, akár az evangéliumot hirdettem, akár újonnan érkezetteket öntöztem, nagyon aktívan dolgoztam, és minden nap nagyon tartalmas volt. 2018 végén hirtelen megszédültem, a lábaim nehezek voltak, és alig bírtam megemelni a lábam a járáshoz. Még sík talajon is folyton megbotlottam, és gyakran lehorzsoltam a térdemet és a könyökömet, amitől véreztek. A lányom elvitt a kórházba kivizsgálásra. Az orvos azt mondta, hogy lakunáris infarktusom van, és súlyosan figyelmeztetett: „Nagyon óvatosnak kell lennie ezzel az állapottal! Ha újra elesik, az valószínűleg agyvérzést okoz.” Eléggé megijedtem, amikor hallottam, hogy ezt mondja. „Ha tényleg agyvérzésem lenne, hogyan tudnék még bármilyen kötelességet végezni? Hogyan üdvözülhetek, ha nem tudom végezni a kötelességemet? Nem lett volna hiábavaló ez a sok évnyi hit?” Ezután gyógyszert szedtem a kezelésére, és fokozatosan stabilizálódott az állapotom, és jobban éreztem magam. Tudtam, hogy ez Isten oltalma, és ebben az időszakban kitartottam a kötelességem végzése mellett. Miután betöltöttem a 70-et, világosan éreztem, hogy a testem sok tekintetben romlásnak indult. Már kevés munka után is fáradtnak éreztem magam, és a memóriám megromlott. 73 éves koromban prédikációkat ellenőriztem a gyülekezetben. Egy nap a felügyelő összejövetelt tartott velünk. Észrevettem több testvért, akik elég fiatalok voltak, és amikor a felügyelő az alapelvekről beszélt, az ujjaik fürgén kopogtak a számítógép billentyűzetén, gyors kattogó hangot adva. Nagyon irigyeltem őket, és arra gondoltam: „Mindannyian hiszünk Istenben és végezzük a kötelességünket. Miért van ekkora különbség? A fiatalok mindenben gyorsak, és gyorsan felfogják és elsajátítják az alapelveket. Na de én? A szemem nem bírja a tempót, és az agyam lassan reagál. Jó pár lépéssel le vagyok maradva a fiataloktól. Most már öreg vagyok, és a testem nem engedelmeskedik, bármit is próbálok tenni. Képes vagyok jól végezni ezt a kötelességet?” Minél többet gondoltam erre, annál csüggedtebb lettem. Fokozatosan úgy éreztem magam, mint egy leeresztett lufi, és semmihez sem volt kedvem. Nem tudtam, mit mondjak imában, és nem nyertem semmi megvilágosodást vagy világosságot Isten szavainak olvasásából. Azon tűnődtem, vajon Isten elhagy és kivet-e engem. Később elgondolkodtam: „Öreg vagyok és rossz a képességem. Ha nem igyekszem aktívan törekedni felfelé, nem fogok még jobban lemaradni? Ahogy a mondás tartja: »Ne félj attól, hogy lassan haladsz, csak attól félj, hogy egy helyben állsz; ha egyszer megállsz, mérföldekkel lemaradsz.« Nem, törekednem kell felfelé!” Azokban a napokban folyamatosan imádkoztam, könyörögve Istenhez, hogy világosítson meg és adjon útmutatást, hogy megoldódjon a negatív állapotom.

Később eszembe jutottak Isten szavai: „Nem akarok elhagyni vagy kiiktatni bárkit is közületek, de ha az ember nem törekszik a jóra, akkor csak saját magadat teszed tönkre; nem Én vagyok az, aki kiiktat téged, hanem te magad.” Megkerestem és elolvastam Isten szavainak ezt a szakaszát. Isten azt mondja: „Nem akarok elhagyni vagy kiiktatni bárkit is közületek, de ha az ember nem törekszik a jóra, akkor csak saját magadat teszed tönkre; nem Én vagyok az, aki kiiktat téged, hanem te magad. [...] Az a szándékom, hogy mindannyian tökéletesedjetek, de legalábbis meg legyetek hódítva, hogy a munka ezen szakasza sikeresen befejeződhessen. Isten kívánsága az, hogy minden ember tökéletessé váljon, hogy végül megnyerje őket, hogy teljesen megtisztuljanak általa, és olyan emberré váljanak, akiket Ő szeret. Mindegy, hogy azt mondom-e nektek, hogy elmaradottak vagy gyenge képességűek vagytok, ez mind tény. Az, hogy ezt mondom, nem bizonyítja, hogy szándékomban áll elhagyni titeket, hogy elvesztettem a belétek vetett reményt, még kevésbé azt, hogy nem vagyok hajlandó megmenteni titeket. Ma azért jöttem, hogy elvégezzem az üdvösségetek munkáját, ami azt jelenti, hogy az általam végzett munka az üdvösség munkájának folytatása. Minden embernek megvan az esélye arra, hogy tökéletessé legyen téve: ha hajlandó vagy rá, ha törekszel rá, akkor végül képes leszel elérni ezt az eredményt, és egyikőtök sem lesz elhagyatva. Ha gyenge képességű vagy, a veled szemben támasztott követelményeim a gyenge képességeddel lesznek összhangban; ha jó képességű vagy, a veled szemben támasztott követelményeim a jó képességeddel lesznek összhangban; ha balga és írástudatlan vagy, a veled szemben támasztott követelményeim az írástudatlanságoddal lesznek összhangban; ha írástudó vagy, a veled szemben támasztott követelményeim az írástudásoddal lesznek összhangban; ha idős vagy, a veled szemben támasztott követelményeim a koroddal lesznek összhangban; ha képes vagy vendégszeretetre, a veled szemben támasztott követelményeim ezzel a képességeddel lesznek összhangban; ha azt mondod, hogy nem tudsz vendégszerető lenni, és csak egy bizonyos feladatot tudsz ellátni, legyen az az evangélium terjesztése, vagy a gyülekezet gondozása, vagy más általános ügyek intézése, az Általam rajtad végzett tökéletesítés azzal a funkcióval lesz összhangban, amit végzel. Hűségesnek lenni, a végsőkig alávetni magad, és az Isten iránti legfőbb szeretetre törekedni – ezt kell megvalósítanod, és nincs jobb gyakorlat, mint ez a három dolog. Végső soron az embernek ezt a három dolgot kell elérnie, és ha el tudja érni, akkor tökéletessé válik. Ám mindenekelőtt valóban törekedned kell, aktívan előre és felfelé kell nyomulnod, és nem szabad passzívnak lenned e tekintetben” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az ember normális életének helyreállítása és eljuttatása csodálatos rendeltetési helyére). Isten szavainak elolvasása után a szívem nagyon felderült. Isten azt akarja, hogy mindenki üdvözüljön és tökéletesítve legyen. Amíg törekszünk az igazságra, Isten nem vet ki minket, és a végén Isten mindannyiunkat megnyerhet. Isten a különböző képességeik alapján támaszt követelményeket az emberekkel szemben, és nem kezel mindenkit egyformán. Isten nem kéri számon az időseken azokat a mércéket, amelyeket a fiatalok el tudnak érni, és nem mondott olyat, hogy nem menti meg az embereket, ha már megöregedtek. Amíg hajlandó vagy törekedni az igazságra, van esélyed az üdvösségre. Isten annyira igazságos! De én nem értettem Isten szándékát. Azt hittem, mivel a fiatalok gyorsan felfogják az alapelveket és hatékonyak a kötelességük végzésében, nagyobb esélyük van az üdvösségre; és mivel én öreg vagyok, lassan reagálok, és a hatékonyságom a kötelességeim végzésében messze elmarad a fiatalokétól, Isten biztosan ki fog vetni engem. Ez volt az én félreértésem Istennel kapcsolatban. A gyülekezetben a kötelesség végzése nem olyan, mint egy főnöknek dolgozni a világban, ahol senki sem alkalmaz, ha megöregszel. Isten nem így bánik az emberekkel. Korábban vak voltam Isten szándékára nézve, sőt félreértettem, azt gondolva, hogy Isten nem menti meg az öregeket, és ezért csüggedt és csalódott voltam. Nem lett volna szabad ezt gondolnom! Miután elolvastam Isten szavait, úgy éreztem, mintha nyugalom árasztotta volna el az elmémet. Komolyan kell törekednem, és aktívan kell igyekeznem az igazság felé.

2022 februárjának elején a 80 éves Liu Ji nővér betegség miatt elhunyt. Ez mély hatással volt rám. Napról napra öregebb vagyok, és lakunáris infarktusom van. Ha véletlenül elesnék és beverném a fejem, agyvérzést kaphatnék. Volt egy konkrét alkalom, amikor hirtelen megszédültem, nem tudtam felállni, és nem mertem kinyitni a szemem. Rendkívül féltem, attól tartva, hogy hirtelen megbetegszem és meghalok. Arra gondoltam: „Majdnem 80 éves vagyok, és ami ma Liu nővérrel történt, az holnap velem is megtörténhet. Szeretném kihasználni a mostani időmet, hogy megfelelően végezzem a kötelességemet, de most már öreg vagyok, a testem nem engedelmeskedik, bármilyen munkát is végzek, és mindig elfelejtek dolgokat. Hogyan üdvözülhetek, ha nem tudom végezni a kötelességemet? Bárcsak pár évvel fiatalabb lennék!” Látva, hogy a pandémia egyre rosszabbodik, aggódtam, hogy egy nap megfertőződhetek, hogy a lakunáris infarktusom súlyosbodik, és bármelyik pillanatban meghalhatok. Azokban a napokban állandó gyötrelem és szorongás közepette éltem. A szívem boldogtalan volt és gyötrődött, és nem tudtam semmi erőt összeszedni a kötelességem végzéséhez. Tudtam azonban, hogy bármi történjék is, az nem opció, hogy ne végezzem a kötelességemet. Ha elhagynám a kötelességemet, az még veszélyesebb lenne. Imádkoztam Istenhez: „Drága Istenem, most, hogy öregszem, úgy érzem, elkezdődött a visszaszámlálás az életemben, és állandóan félek a haláltól. Drága Istenem, kérlek, vezess engem, hogy megértsem az igazságot, és kilábaljak a szorongásból és a gyötrelemből!”

Egyszer az áhítatom során Isten ezen szavait olvastam. Mindenható Isten azt mondja: „Ha Isten megengedi, hogy élj, bármilyen beteg légy is, nem fogsz meghalni. Ha Isten nem engedi, hogy élj, akkor még ha nem is vagy beteg, akkor is meghalsz, ha annak így kell lennie. Isten előre elrendelte az életed hosszát. Ha tisztán látod ezt a kérdést, az azt mutatja, hogy érted az igazságot és valódi hited van. Isten akkor véletlenszerűen betegíti meg az embereket? Ez nem véletlenszerű dolog, hanem a hitük finomításának az egyik módja, és olyan szenvedés, amit el kell viselniük az embereknek. Ha Isten megbetegít, ne próbáld elkerülni; ha nem, akkor ne kérd! Minden a Teremtő kezében van, és az embereknek meg kell tanulniuk hagyni, hogy a természet tegye a dolgát. Mi a természet? A természetben semmi sem véletlenszerű; minden Istentől jön. Ez így igaz. Azok közül, akik ugyanabban a betegségben szenvednek, egyesek meghalnak, mások élve maradnak; ezt Isten mind előre elrendelte. Ha élhetsz, az azt bizonyítja, hogy még nem teljesítetted a küldetést, amelyet Isten adott neked. Keményen kell dolgoznod a teljesítésén, és meg kell becsülnöd ezt az időt, nem pedig elpazarolni. Erről szól a dolog. Ha beteg vagy, ne próbáld elkerülni, de ha nem vagy beteg, ne kérd! Bármiről legyen is szó, nem kaphatod meg csak azért, mert kéred, és semmit sem kerülhetsz el csupán azért, mert el akarod. Senki sem változtathat azon, amit Isten eldöntött” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavainak elolvasása után rájöttem, hogy az ember élettartamát Isten rendeli el előre. Liu nővér 80 éves korában halt meg, mert az élettartama a végéhez ért. Mindenki megtapasztalja a születést, az öregedést, a betegséget és a halált – ez az élet természeti törvénye. Visszagondoltam a szomszédomra, Hsziaosira. Még csak 34 éves volt, amikor meghalt, és mindig makkegészséges volt. Váratlanul halt meg, amikor nekiment egy villanyoszlopnak. Rájöttem, hogy mindenkinek az élete Isten kezében van, és nem irányíthatjuk a saját sorsunkat. Amikor az élettartamunk a végéhez ér, akkor is meghalunk, ha nem vagyunk betegek. Vegyünk például engem. Amikor diagnosztizálták nálam a lakunáris infarktust, az orvos azt mondta, hogy ezzel a betegséggel az én koromban nagy a kockázata az agyvérzésnek, ha elesem. Az elmúlt években azonban sokszor elestem, mégsem kaptam agyvérzést. Volt az az eset is, amikor hirtelen megszédültem és kábultnak éreztem magam, mintha bármelyik pillanatban meghalhatnék. Egy nap rosszullét után azonban felépültem. Ha a küldetésem nem teljesítettem be, akkor sem halok meg, ha öreg és beteg vagyok. Ha egy napon a betegségem tényleg rosszabbodik, ez olyan szenvedés, amit el kell viselnem. Amikor eljön az ideje, hogy távozzak, alávetem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek. Ez az az észszerűség, amivel rendelkeznem kell. Amíg még van levegő a tüdőmben, meg kell ragadnom a mostani lehetőséget, és az időmet és energiámat a kötelességem végzésére és az igazságra való törekvésre kell fordítanom, igyekezve nyerni valamit minden egyes napon, amíg élek. Nem tölthetem továbbra is aggodalommal és szorongással a napjaimat, pazarolva a drága időmet. Amikor ezt megértettem, sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, és több energiám volt a kötelességeim végzésére.

Később elkaptam a COVID-19-et, és az egészségem meggyengült, a memóriám pedig romlott. Egyszer a felügyelő összegyűlt velünk, és Isten szavait olvasta. Akkor olvastam egy részt Isten szavaiból, amely nagyon illett az állapotomra, és utána beszélni szerettem volna erről a részről. Amikor azonban tovább olvastam, nem emlékeztem az előző kulcsfontosságú pontra, és amikor az olvasás befejezése után megpróbáltam visszakeresni azt a részt, nem találtam. Olyan ideges voltam, hogy az orrom hegye izzadni kezdett. Végül sikerült mondanom néhány szót, de összefüggéstelenek voltak. Rendkívül zavarba jöttem, és kissé csüggedt és lehangolt voltam. Azt gondoltam: „Most, hogy megöregedtem, igazán haszontalan vagyok. Az agyam lassan reagál, és bármilyen keményen próbálkozom, nem tudom tartani a lépést a fiatalokkal!” Minél többet gondoltam erre, annál negatívabb lettem. Úgy éreztem, hogy az üdvösségre való esélyem egyre halványabb, és még kevesebb reményem van arra, hogy áldásban részesüljek. Egy másik alkalommal egy nővér átmásolt nekem egy videót, amiben Isten szavait olvasták fel. A saját szememmel láttam, hogy a nővér átmásolta nekem, de amikor hazaértem és bekapcsoltam a számítógépet, nem találtam. Azt gondoltam magamban: „Úgy tűnik, nem dacolhatok az öregséggel. Miért ilyen rossz a memóriám? Ha valami sürgős dolog történik, nem fogom késleltetni?” Éppen amikor kezdtem ideges lenni, megjött a nővérem, és panaszkodtam neki: „Olyan öreg vagyok már, hogy semmire sem emlékszem. Nincs nekem végem? Tudok még törekedni az igazságra és üdvözülni?” Látva, hogy kissé negatív vagyok, a nővérem megvigasztalt, és megkért, hogy olvassam el Isten szavainak a „Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)” című fejezetét. Miután a nővérem elment, megkerestem ezt a fejezetet Isten szavaiban, hogy elolvassam. „Az idős emberek mindig abban a tévhitben élnek, hogy zavarodottak, hogy rossz a memóriájuk, és ezért nem tudják megérteni az igazságot. Igazuk van? (Nincs.) Bár a fiataloknak sokkal több az energiájuk, mint az időseknek, és fizikailag erősebbek, valójában a megértési, felfogási és megismerési képességük ugyanolyan, mint az időseké. Nem voltak-e az idősek is valamikor fiatalok? Nem öregnek születtek, és egyszer a fiatalok is meg fognak öregedni. Az idős embereknek nem szabad mindig azt gondolniuk, hogy azért, mert öregek, fizikailag gyengék, mivel nincsenek jól, és rossz a memóriájuk, különböznek a fiataloktól. Valójában nincs különbség. Hogy értem azt, hogy nincs különbség? Akár idős valaki, akár fiatal, a romlott beállítottsága ugyanaz, a hozzáállása és a nézetei a dolgokról ugyanazok, valamint a dolgokat illető látásmódja és álláspontja ugyanaz. [...] Nem arról van szó, hogy az idős embereknek nincs semmi dolguk, és nem képesek végezni a kötelességüket, még kevésbé arról, hogy képtelenek az igazságra törekedni – sok minden van, amit tehetnek. A különböző eretnekségek és tévtanok, amelyeket életed során felhalmoztál, valamint a különböző hagyományos eszmék és elképzelések, a tudatlanság és makacsság, a konzervatív, irracionális, illetve eltorzult dolgok, amelyeket felhalmoztál, mind felgyülemlettek a szívedben, és ezek kiásására, boncolgatására és felismerésére még több időt kell fordítanod, mint a fiataloknak. Nem arról van szó, hogy nincs semmi dolgod, vagy hogy gyötrődnöd, szoronganod és aggódnod kellene, hogy nincs mit csinálnod – ez sem nem a te feladatod, sem nem a te felelősséged. Mindenekelőtt, az idős embereknek megfelelő gondolkodásmóddal kell rendelkezniük. Bár lehet, hogy múlnak az éveid, és viszonylag idős vagy fizikailag, mégis fiatalos gondolkodásmódod kell, hogy legyen. Bár öregszel, a gondolkodásod lelassult és a memóriád gyenge, de ha még mindig tisztában vagy önmagaddal, megérted a szavaimat, és megérted az igazságot, akkor ez azt bizonyítja, hogy nem vagy öreg, és hogy nem hiányosak a képességeid. Ha valaki a 70-es éveiben jár, de képtelen megérteni az igazságot, akkor ez azt mutatja, hogy az érettsége nagyon csekély, és nem nőtt fel a feladathoz. Ezért amikor az igazságról van szó, nem számít az életkor. [...] Vajon Isten házában, és amikor az igazságról van szó, az idősek különleges csoportot alkotnak? Nem. Az életkor lényegtelen, amikor az igazságról van szó, ugyanúgy, mint amikor a romlott beállítottságodról, a romlottságod mélységéről, és arról van szó, hogy alkalmas vagy-e arra, hogy törekedj az igazságra, hogy el tudod-e érni az üdvösséget, vagy hogy mekkora a valószínűsége annak, hogy megmenekülj. Hát nem így van? (Így van.)” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről). Isten szavai egyenesen a szívemhez szóltak, különösen ezek a szavak: „Bár öregszel, a gondolkodásod lelassult és a memóriád gyenge, de ha még mindig tisztában vagy önmagaddal, megérted a szavaimat, és megérted az igazságot, akkor ez azt bizonyítja, hogy nem vagy öreg, és hogy nem hiányosak a képességeid.” Isten olyan jól ismer minket, öregeket. Nem utasítja el az időseket, hanem arra bátorít minket, hogy legyen pozitív a gondolkodásmódunk, ne éljünk gyötrelemben és szorongásban a korunk miatt, és tegyünk meg minden tőlünk telhetőt a kötelességeink megfelelő végzése érdekében a legjobb képességeink szerint. Isten szavai utat mutattak a gyakorláshoz, és láttam némi reményt. Mindig azt hittem, hogy a fiataloknak jó a képességük, gyorsan felfogják az igazságot, hatékonyak a kötelességük végzésében, és ezért nagyobb reményük van az üdvösségre. Az én funkcióim viszont hanyatlanak, ahogy öregszem. Rossz a memóriám, lassan fogom fel az igazságot, és nem tudom tartani a tempót semmiben. Konkrétan a memóriám romlott, miután elkaptam a COVID-19-et, és úgy éreztem, haszontalan vagyok, és nincs reményem arra, hogy áldásokat nyerjek. A gyötrelem és szorongás negatív érzelmeiben éltem, ami nemcsak a saját életbe való belépésemet akadályozta, hanem a kötelességemet is hátráltatta. Láttam, hogy mennyire káros negatív érzelmekben élni, és pozitívan és aktívan kell törekednem felfelé az igazság irányába. Bár öreg vagyok, lassan fogom fel a dolgokat, és rossz a memóriám, nem arról van szó, hogy egyáltalán nem tudom megérteni az igazságot, és nem vagyok olyan öreg, hogy ne érthetném meg Isten szavait. Meg kell becsülnöm a korlátozott időmet, és törekednem kell az igazságra, hogy megváltoztassam a romlott beállítottságomat. Még sok romlott beállítottságom van, amit nem vetettem le, és sok nézőpontom van, amit gyökeresen meg kell változtatni. Amíg nem adom fel az igazságra való törekvést, van esélyem az üdvösségre. Az igazság nem bánik igazságtalanul az emberekkel. Amikor ezt megértettem, a szívem megkönnyebbült.

A következő napokban folyamatosan azon tűnődtem, miért félek állandóan attól, hogy nem üdvözülhetek, mert túl öreg vagyok a kötelességvégzéshez. Milyen romlott beállítottság uralt engem? Olvastam Isten szavait: „Az emberek azért hisznek Istenben, hogy megáldják, megjutalmazzák, megkoronázzák őket. Vajon nincs-e ez ott mindenkinek a szívében? [...] Hogyan éreznétek magatokat enélkül az áldások elnyerésére irányuló motiváció nélkül? Milyen hozzáállással hajtanátok végre a kötelességeteket és követnétek Istent? Mi történne az emberekkel, ha megszabadulnának ettől a szívükben rejlő, áldások elnyerésére irányuló motivációtól? Lehetséges, hogy sokan negatívvá válnának, míg némelyek demotiválttá válnának a kötelességeikben. Elveszítenék érdeklődésüket az Istenbe vetett hitük iránt, mintha eltűnt volna a lelkük. Olyannak tűnnének, mintha elrabolták volna a szívüket. Ezért mondom, hogy az áldásokra irányuló motiváció valami olyasmi, ami mélyen el van rejtve az emberek szívében. Talán, amint teljesítik kötelességüket, vagy élik a gyülekezeti életet, úgy érzik, hogy képesek elhagyni a családjukat, és örömmel feláldoznák magukat Istenért, és hogy most már ismerik az áldások elnyerésére irányuló motivációjukat, hogy félretették ezt a motivációt, és az többé már nem irányítja vagy korlátozza őket. Akkor azt gondolják, hogy már nincs meg bennük a motiváció, hogy áldottak legyenek, de Isten másképp gondolja. Az emberek csak felületesen tekintenek a dolgokra. Próbatételek nélkül jól érzik magukat. Amíg nem hagyják el a gyülekezetet, vagy nem tagadják meg Isten nevét, és kitartanak az Istenért való áldozat mellett, addig azt hiszik, hogy megváltoztak. Úgy érzik, hogy már nem személyes lelkesedés vagy pillanatnyi impulzusok vezérlik őket kötelességük teljesítése során. Hanem azt hiszik, hogy törekedhetnek az igazságra, és hogy kötelességük teljesítése közben folyamatosan kereshetik és gyakorolhatják az igazságot, így romlott beállítottságaik megtisztulnak, és némi valódi változást érnek el. Amikor azonban olyan dolgok történnek, amelyek közvetlenül kapcsolódnak az emberek rendeltetési helyéhez és sorsához, hogyan viselkednek? Az igazság a maga teljességében feltárul. Tehát végső soron, ami az embereket illeti, ez a körülmény vajon üdvösség és tökéletesség, vagy pedig felfedés és kiiktatás? Vajon ez jó vagy rossz dolog? Azok számára, akik törekednek az igazságra, ez üdvösséget és tökéletesítést jelent, ami jó; azok számára pedig, akik nem törekednek az igazságra, ez felfedést és kiiktatást jelent, ami rossz” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet növekedésének hat mutatója). Isten szavain töprengve összekapcsoltam őket magammal: azért hittem Istenben, mert áldott akartam lenni. Miután elfogadtam a munkának ezt a szakaszát, lelkesen áldozatot hoztam, és mindent beleadtam bármilyen kötelességbe, amit a gyülekezet kijelölt nekem, soha nem éreztem úgy, hogy szenvedek vagy fáradt vagyok. Néha nagy kockázatot vállalva szállítottam Isten szavainak könyveit, de nem féltem. Még amikor 2018-ban lakunáris infarktust kaptam, akkor sem hagytam abba a kötelességeim végzését. Azt hittem, hogy amíg ilyen aktívan végzem a kötelességeimet, addig áldásban részesülök, és jó rendeltetési helyem lesz a jövőben. Miután azonban betöltöttem a 70-et, minden testi funkcióm hanyatlani kezdett, és a memóriám sem volt olyan jó, mint korábban, a lakunáris infarktusomon felül. Féltem, hogy ha meghalok, nem tudom végezni a kötelességemet, és nem üdvözülök, ezért csüggedt állapotban éltem. Vonakodva végeztem a kötelességemet, de nem voltam motivált. Különösen miután elkaptam a COVID-19-et, és láttam, hogy az egészségem és a memóriám még rosszabb, mint korábban, éreztem úgy: nincs reményem arra, hogy áldásban részesüljek, és nem kaphatok jó rendeltetési helyet, ezért negativitásban és nyomorúságban éltem, és semmihez sem volt kedvem. Nem akartam olvasni Isten szavait, se imádkozni Istenhez, és elvesztettem minden energiámat a kötelességem végzésében; a szívem egyre távolabb sodródott Istentől. A múltban, amikor volt reményem az áldások elnyerésére, képes voltam elviselni a szenvedést és árat fizetni a kötelességemben, őszintének tűnve Isten iránt. Valójában azonban a kötelességem végzését tőkének tekintettem az áldások megszerzéséhez, és folyamatosan próbáltam alkudozni Istennel és becsapni Őt. Olyan önző és aljas voltam, annyira híján az emberségnek! Milyen tekintetben voltam én Isten őszinte hívője? Isten szent, és az Ő természetét nem lehet megsérteni. Hogyan tűrhetné el, hogy az emberek megpróbálják becsapni Őt? Bár így viselkedtem, mégis áldásokat kértem Istentől. Hogyan lehettem ennyire észszerűtlen? Milyen végtelenül szégyentelen voltam! Mindezen évek alatt nem fordítottam figyelmet az igazságra való törekvésre, és a beállítottságom nem változott. Az áldások elnyerése érdekében hittem Istenben. Pál útján jártam! Ha Isten nem teremtette volna meg ezt a környezetet, hogy leleplezzen engem, még mindig az áldásokra törekednék, és a végén Isten teljesen kivetett és a pokolra küldött volna. Ma már megérthettem, milyen rossz úton jártam. Ez Isten hatalmas üdvössége volt számomra! Amikor ezt megértettem, nagyon megbántam, hogy mindezen évek alatt nem törekedtem az igazságra. Ezután el kellett engednem az áldások elnyerésére irányuló szándékomat, és komolyan törekednem kellett az igazságra. Nem okozhattam továbbra is csalódást Istennek.

Később eszembe jutott egy rész Isten szavaiból: „Nem az életkor, a rangidősség vagy a szenvedés mértéke alapján határozom meg, hogy kinek milyen rendeltetési helye van, és még kevésbé az alapján, hogy mennyire szánalomra méltó az illető, hanem aszerint, hogy birtokában van-e az igazságnak. Nincs más választás, csak ez” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Készíts elegendő jócselekedetet rendeltetési helyedhez). Isten világosan kijelentette az ember kimenetelének meghatározására szolgáló mércéket. Isten az alapján határozza meg az emberek kimenetelét, hogy törekszenek-e az igazságra, gyakorolják-e az igazságot, és végső soron elérik-e a beállítottságuk megváltozását. Ez Isten igazságossága. Korábban azt hittem, hogy Isten az életkoruk és az alapján határozza meg az emberek kimenetelét, hogy mennyi kötelességet végeznek. Ha az én nézőpontomból nézzük, minden idős ember ki lenne vetve, és minden fiatal üdvözülne. Ha ez így lenne, nem tárulna fel Isten igazságos természete. Eszembe jutottak azok a fiatalok, akiket kitakarítottak a gyülekezetünkből. Okosak és tehetségesek voltak, de egyszerűen nem törekedtek az igazságra, sóvárogtak a világi örömök után, nem olvasták Isten szavait, és nem végezték a kötelességüket. Végül álhívőnek minősítették és kivetették őket. Láttam, hogy függetlenül attól, hogy valaki fiatal vagy öreg, ha nem törekszik az igazságra, és nem változik meg a beállítottsága, végül ki lesz vetve.

Olvastam még Isten szavaiból, és a szívem még jobban felderült. Mindenható Isten azt mondja: „Egyesek azt mondják: »Hatvanéves vagyok. Isten hatvan éve őrködik fölöttem, oltalmaz és vezérel engem. Ha öreg fejjel már nem tudok kötelességet végezni és semmit sem tudok csinálni, Isten akkor is törődik majd velem?« Hát nem butaság ilyet mondani? Isten nem csupán egy életen át őrködik az ember felett és óvja őt, és van szuverenitása a sorsa fölött, és nem csak ennyi ideig őrködik fölötte és oltalmazza őt. Ha csak egyetlen élet idejéről lenne szó, az nem bizonyítaná, hogy Isten mindenható és minden fölött szuverenitással rendelkezik. A munka, amelyet Isten végez, és az ár, amelyet egy-egy emberért fizet, nem pusztán abban áll, hogy elrendezi, mit csinálnak ebben az életben, hanem azt, hogy ezt számtalan életen át teszi. Isten teljes felelősséget vállal minden újból testet öltött lélekért. Figyelmesen dolgozik, élete árát fizetve, vezérelve minden embert és elrendezve mindegyikük életét. Isten így fáradozik és így fizeti meg az árat az emberért, és mindezeket az igazságokat és ezt az életet az embernek ajándékozza. Ha az emberek nem végzik a teremtett lények kötelességét ezekben a végső napokban, és nem térnek vissza a Teremtő színe elé – ha végül, akárhány életet és generációt éltek végig, mégsem végzik jól a kötelességeiket, és nem felelnek meg Isten követelményeinek –, nem lenne akkor túl nagy a tartozásuk Isten felé? Nem lennének méltatlanok mindarra az árra, amelyet Isten fizetett? Teljesen hiányozna belőlük a lelkiismeret, meg sem érdemelnék az ember nevet, mert az Istennel szembeni tartozásuk túl nagy lenne” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Nagy jelentőségű, hogy megfizessük az árat az igazság elnyeréséért). „Mi az, amit most tennetek kell? Amíg Isten szíve még fáradozik az emberiségért, amíg terveket készít az emberiség számára, amíg szomorkodik és nyugtalankodik minden emberi mozdulat és gesztus miatt. Minél hamarabb döntenetek kell, és meg kell határoznotok a törekvésetek célját és irányát. Ne várjatok addig a tervezéssel, amíg Isten nyugalmának napjai elérkeznek. Ha addig a napig nem érzel igazi bánkódást, megbánást, szomorúságot és siránkozást, akkor mindez már túl késő lesz. Senki nem lesz képes megmenteni téged, még Isten sem” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Miért kell az embernek az igazságra törekednie). Miután elolvastam Isten szavait, nagyon meghatódtam. Isten mindig is vigyázott az emberekre és óvta őket, és mindig vezette őket. Túl nagy az ár, amit Isten fizetett az ember megmentéséért. Vegyünk például engem. Én csak egy átlagos háziasszony vagyok. Szegény családban nőttem fel, és senki sem nézett fel rám, ezért kisebbségi érzéssel éltem. Isten kegyelemben részesített azzal, hogy megengedte, hogy elfogadjam az Ő utolsó napokbeli munkáját, és végezzem a kötelességemet a gyülekezetben, esélyt nyerve az üdvösségre. Isten folyamatosan környezeteket rendezett el, hogy felfedje a romlottságomat, a szavait használva, hogy megvilágosítson, és segítsen megismerni önmagamat és megérteni néhány igazságot. Amikor megöregedtem, azt hittem, hogy mivel a reakcióim túl lassúak, és nem tudok semmilyen kötelességet végezni, nem üdvözülhetek, és ezért negatív állapotban éltem. De Isten mégis megvilágosított, hogy megértsem az igazságot, és segített kilépni a gyötrelem és szorongás negatív érzelmeiből, lépésről lépésre az igazságra való törekvés útjára vezetve engem. Isten oly sok gondos erőfeszítését áldozta rám! Sírtam, ahogy Isten szavain töprengtem, és úgy éreztem, teljesen híján vagyok a lelkiismeretnek és a józan észnek! Igazán cserbenhagytam Istent azzal, hogy mindezen évek alatt nem törekedtem komolyan az igazságra, és túl sok megbánást hagytam magam után. Most Isten munkája még nem ért véget, és Ő még mindig az emberek megmentésén munkálkodik. Minden időmet és energiámat az igazságra való törekvésre, a romlott beállítottságom feloldására és a kötelességem végzésére kell fordítanom. A tőlem telhető legjobban kell teljesítenem a kötelességemet, és nem szabad hagynom, hogy Isten tovább bánkódjon és aggódjon miattam.

Most két csoport összejöveteleiért felelek. Amikor látok egy testvért, aki rossz állapotban van, vagy bármilyen nehézsége van, megkeresem Isten vonatkozó szavait, hogy segítsek neki megoldani a problémáit. Amikor látom, hogy a problémái valamennyire megoldódtak, igazán boldognak érzem magam. Amikor van időm, gyakorlom a tapasztalati tanúságtétel-cikkek írását és az evangélium hirdetését is, és a legjobb tudásom szerint végzem a kötelességemet. Így élve minden napot nagyon tartalmasnak és békésnek érzek. Hála legyen Mindenható Istennek az üdvösségéért!