Prédikátorként dolgozom a gyülekezetben, és több gyülekezet munkájáért felelek. Egy 2024. januári éjszakán, Liu Min nővér továbbított nekem egy dokumentumot a Júdás Csang kizárásáról, és azt mondta: „Csang sok vezetőt és munkást eladott a letartóztatása után. Téged is eladott. Óvatosnak kell lenned.” Kicsit ideges lettem, és arra gondoltam: „Csang eladott engem, így most célponttá váltam, akit üldöz a KKP. Egy nap letartóztathatnak, szóval tényleg óvatosnak kell lennem!” Egy áprilisi napon újabb levelet kaptam egy munkatárstól, amelyben ez állt: „Miután letartóztatták, Jü Júdássá vált, és eladott téged, de nem tudom, hogy azonosított-e a fényképed alapján. Vigyáznod kell.” Amikor ezt hallottam, még jobban aggódni kezdtem, és arra gondoltam: „Ha a KKP rendőrségének megvan a fényképem, és még egy Júdást is megkérnek, hogy azonosítson, akkor igazán veszélyes helyzetben vagyok! Most már mindenhol nagy felbontású kamerák vannak, valamint drónos megfigyelés. Bárhová megyek, figyelni fognak, és csak idő kérdése, mikor tartóztatnak le! Amikor a rendőrség elkapja a vezetőket és a munkásokat, halálra üldözik őket. Ha letartóztatnak, és nem bírom a kínzást, Júdássá válok, vagy halálra vernek, akkor nem volt hiábavaló a hitem?” Minél többet gondoltam erre, annál jobban féltem. Úgy éreztem, vezetőnek vagy munkásnak lenni túl veszélyes. Abban az időben az általam felügyelt gyülekezetekben az evangéliumi munka nem hozott eredményeket. El akartam menni, hogy kiderítsem, miért eredménytelen a munka, de aztán arra gondoltam, hogy üldöz a KKP, és a gyülekezetek környezete, amelyekért felelek, nem jó. Ha útközben kiszúr a KKP rendőrsége, bármikor letartóztathatnak. Amikor erre gondoltam, nem mertem elindulni. Akkoriban sok testvér élt félelemben és bátortalanságban, és passzívak voltak a kötelességeik végzésében. Különösen az evangéliumi munka nem mutatott fejlődést. Bár folyamatosan leveleket írtam, hogy nyomon kövessem a munkát, nem volt nagy előrelépés.

Egy este levelet kaptam a felsőbb vezetőktől. Ez állt benne: „Az evangéliumi munka néhány gyülekezetben nem hoz semmilyen eredményt. Prédikátorként el kell menned a gyülekezetekbe, hogy személyesen tájékozódj a helyzetről, felfedezd a problémákat, és megoldd azokat.” Amikor ezt olvastam, éreztem némi ellenállást, és arra gondoltam: „Minden gyülekezet, amelyért felelek, rossz környezetben van. Kicsit túl veszélyes odamennem és nyomon követni a munkát. Ráadásul a KKP fő célja a vezetők és munkások letartóztatása. Ha letartóztatnak, még az életemet is elveszíthetem. Jobb, ha nem megyek sehova. Csak el kell rejtőznöm, és leveleket írni a munka nyomon követésére. Így biztonságosabb lesz.” Amikor erre gondoltam, nyugtalanná váltam belül. Az általam felügyelt gyülekezetekben az evangéliumi munka gyakorlatilag stagnált, és azonnal oda kellett mennem, hogy megoldjam. De féltem, hogy elkapnak, ezért nem mertem elindulni. Nem tudtam, mit tegyek. Aggodalomban és szorongásban éltem. Másnap újabb levelet kaptam a felsőbb vezetőktől. Ez állt benne: „Az általad felügyelt gyülekezetek lassú haladást értek el a munka különböző tételeiben. A testvérek bátortalanságban élnek, és nagyon passzívak a kötelességeik végzésében. El kellene menned, és körülnézned.” Miután elolvastam a vezetők levelét, tudtam, hogy el kell mennem a gyülekezetekbe, és ténylegesen meg kell oldanom a problémákat. De aztán eszembe jutott, hogy nemrégiben egy vezetőt három nappal a letartóztatása után agyonvert a rendőrség, és belül elbátortalanodtam. Még arra is gondoltam, hogy egy hétköznapi kötelességet végezzek, ahol nem kell ekkora kockázatot vállalnom. Rájöttem, hogy nem megfelelő az állapotom, és kerestem Isten szavait, hogy megoldjam ezt.

A reggeli áhítataim során olvastam egy részt Isten szavaiból, amelyet egy tapasztalati tanúságtétel-videóban idéztek, és ami nagyon sokat segített nekem. Mindenható Isten azt mondja: „Amikor az emberek nem képesek átlátni, megérteni és elfogadni az Isten által vezényelt körülményeket és az Ő szuverenitását, vagy alávetni magukat ezeknek, és amikor az emberek különböző nehézségekkel szembesülnek a mindennapi életükben, vagy amikor ezek a nehézségek meghaladják azt, amit normális ember el tud viselni, akkor tudat alatt mindenféle aggodalmat és szorongást, sőt gyötrelmet éreznek. Nem tudják, hogy milyen lesz a holnap vagy a holnapután, vagy hogy milyen lesz a jövőjük, ezért gyötrődnek, szoronganak és aggódnak mindenféle dolog miatt. Milyen körülmények váltják ki ezeket a negatív érzelmeket? Amikor nem hisznek Isten szuverenitásában – azaz képtelenek hinni Isten szuverenitásában és átlátni azt, és nincs Istenbe vetett őszinte hit a szívükben. Még ha a saját szemükkel látnák is Isten szuverenitásának tényeit, akkor sem értenék meg, illetve nem hinnék el azt. Nem hiszik el, hogy Isten szuverén úr a sorsuk felett, nem hiszik el, hogy az életük Isten kezében van, ezért bizalmatlanság támad a szívükben Isten szuverenitásával és intézkedéseivel szemben, azután pedig panaszok merülnek fel, és képtelenek lesznek az alávetettségre” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). „Ha az emberek törekszenek az igazságra, nem fognak belekeveredni ezekbe a nehézségekbe, és nem fognak a gyötrelem, a szorongás és az aggodalom negatív érzelmeibe süllyedni. Ellenben ha nem törekszel az igazságra, akkor ezek a nehézségek úgy behálóznak majd, hogy képtelen leszel kiszabadulni belőlük, és ha nem vagy képes megoldani ezeket, végül negatív érzelmekké válnak, amelyek összefonódnak a szíved legmélyén; hatással lesznek a normális életedre és a kötelességeid normális végrehajtására, elnyomottnak fogod érezni magad, és nem fogsz tudni feloldozást találni – ez lesz a végeredmény számodra” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten szavaiból megértettem, hogy a letartóztatástól és a halálra veréstől való félelmem valójában abból fakadt, hogy nem értettem Isten mindenhatóságát és szuverenitását: nem hittem el, hogy minden Isten szuverenitása alatt áll. Mivel egy Júdás eladott, és most a KKP célpontja voltam, féltem, hogy ha letartóztatnak és nem bírom a kínzást, Júdássá válok, vagy halálra vernek, akkor elveszítem az esélyemet az üdvösségre. Így nem mertem elmenni a gyülekezetekbe, hogy megoldjam a problémákat. Nem voltam hajlandó alávetni magam annak a környezetnek, amelyet Isten levezényelt számomra. Még panaszkodtam is, hogy a vezetők és munkások kötelességeinek végzése túl veszélyes, és olyan hétköznapi kötelességet akartam végezni, amely nem jár nagy kockázattal. Egyáltalán nem mutattam hűséget vagy alávetettséget Isten iránt!

Ezután többet elolvastam Isten szavaiból, és némi megértést nyertem az állapotomról. Mindenható Isten azt mondja: „A saját biztonságuk mérlegelése mellett mire gondolnak még bizonyos antikrisztusok? Azt mondják: »A környezetünk jelenleg kedvezőtlen, úgyhogy mutatkozzunk kevesebbet és hirdessük kevesebbet az evangéliumot. Így kevésbé valószínű, hogy elkapnak, és a gyülekezet munkája nem megy tönkre. Ha elkerüljük, hogy elkapjanak, nem fogunk Júdássá változni, és meg tudunk majd maradni a jövőben, nem igaz?« Nincsenek vajon antikrisztusok, akik ilyen kifogásokkal élnek, hogy félrevezessék a testvéreiket? Egyes antikrisztusok nagyon félnek a haláltól és elnyújtják a gyalázatos létüket; a hírnevet és a státuszt is szeretik, és hajlandóak vezető szerepet vállalni. Bár tudják, hogy »nem könnyű egy vezető munkáját vállalni – ha a nagy vörös sárkány rájön, hogy vezetővé tettek, híres leszek és lehet, hogy a körözöttek listájára kerülök, amint pedig elkapnak, veszélybe kerül az életem« – azért, hogy átadják magukat e státusz előnyeinek, nem törődnek ezekkel a veszélyekkel. Amikor vezetőként szolgálnak, csak a testi élvezetüknek adják át magukat, és tényleges munkával nem foglalkoznak. Azon kívül, hogy folytatnak egy kis levelezést különböző gyülekezetekkel, semmi mást nem csinálnak. Elrejtőznek valahová és senkivel nem találkoznak, elzárkóznak, a testvérek pedig nem tudják, hogy ki a vezetőjük – ennyire félnek. Nem helyes tehát azt mondani, hogy csak névleg vezetők? (De igen.) Vezetőkként semmilyen tényleges munkával nem foglalkoznak; csak azzal törődnek, hogy rejtőzködjenek. Amikor a többiek megkérdik őket, hogy milyen vezetőnek lenni, azt mondják: »Hihetetlenül elfoglalt vagyok, és a biztonság kedvéért folyton költözködnöm kell. Ez a környezet olyan nyugtalanító, hogy nem tudok a munkámra összpontosítani.« Folyton úgy érzik, mintha sok szem figyelné őket, és nem tudják, hol biztonságos elrejtőzni. Azon kívül, hogy álcát viselnek, különböző helyeken rejtőzködnek és nem maradnak meg egy helyen, nap nap után nem végeznek semmilyen tényleges munkát. Léteznek ilyen vezetők? (Igen.) Milyen alapelveket követnek? Ezek az emberek azt mondják, hogy »egy ravasz nyúlnak három odúja van. Ahhoz, hogy a nyúl védekezzen egy ragadozó támadása ellen, három odút kell készítenie, ahol elrejtőzhet. Ha valaki veszéllyel találkozik és menekülnie kell, ám nincs hová rejtőznie, az elfogadható vajon? Tanulnunk kell a nyulaktól! Isten teremtett állatainak megvan ez a túlélési képességük, és az embereknek tanulniuk kell tőlük.« Mióta vezető szerepet vállaltak, ráébredtek erre a doktrínára, sőt azt hiszik, hogy megértették az igazságot. Valójában szörnyen meg vannak rémülve. Amint hallanak egy vezetőről, akit feljelentettek a rendőrségen, mivel a hely, ahol élt, nem volt biztonságos, vagy egy vezetőről, aki a nagy vörös sárkány kémeinek célkeresztjébe került, mert túl gyakran eljárt tenni a kötelességét és túl sok emberrel állt kapcsolatban, és meghallják, hogy ezeket az embereket végül letartóztatták és elítélték, azonnal megrémülnek. Erre gondolnak: »Ó ne, vajon én leszek a következő, akit letartóztatnak? Tanulnom kell ebből. Nem szabad túl aktívnak lennem. Ha el tudok kerülni valamennyit a gyülekezeti munkából, nem fogom elvégezni azt. Ha el tudom kerülni azt, hogy mutatkozzam, nem fogom tenni. A lehető legjobban le fogom csökkenteni a munkámat, kerülöm az elmenetelt, kerülöm, hogy érintkezzem bárkivel, és gondoskodom róla, hogy senki ne tudja, hogy vezető vagyok. Ki engedheti meg manapság magának, hogy bárki mással törődjön? Már csak életben maradni is kihívást jelent!« Amióta felvették a vezető szerepét, azon kívül, hogy zsákot cipelnek és rejtőzködnek, semmilyen munkát nem végeznek. Tűkön ülnek, állandó félelemben attól, hogy elkapják és elítélik őket. Tegyük fel, hogy hallják, amint valaki így szól: »Ha elkapnak, meg fognak ölni! Ha nem lennél vezető, ha csak hétköznapi hívő lennél, lehet, hogy mindössze egy kis bírság megfizetése után kiengednének, de mivel vezető vagy, nehéz megmondani. Túl veszélyes! Egyes vezetők, illetve dolgozók, akiket elfogtak, semmilyen információt nem voltak hajlandók kiadni, és a rendőrség halálra verte őket.« Amint meghallják, hogy valakit halálra vertek, a félelmük fokozódik és még jobban tartanak a munkától. Mindennap csak arra gondolnak, hogyan kerüljék el, hogy elfogják őket, hogy mutatkozniuk kelljen, hogy megfigyeljék őket, és hogyan kerüljék a kapcsolatot a testvéreikkel. Ezeken a dolgokon gondolkodva törik a fejüket, és teljesen megfeledkeznek a kötelességeikről. Hűséges emberek ezek? Tudnak az ilyen emberek bármilyen munkát kezelni? (Nem, nem tudnak.)” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Második rész)). Isten leleplezi, hogy az antikrisztusok csak azzal törődnek, hogy magukat óvják, amikor veszély fenyeget. Csak magukat tartják távol a bajtól, és egyáltalán nem gondolnak a gyülekezet érdekeire. A természetük önző és megvetendő. Rájöttem, hogy a saját viselkedésem ugyanolyan önző volt, mint egy antikrisztusé. Jól tudtam, hogy az általam felügyelt gyülekezetekben a munka különböző tételei lassan haladnak, és hogy a testvérek félelemben és bátortalanságban élnek. Pusztán a nyomon követő levelek írásával semmilyen eredményt nem lehetett elérni. Azonnal el kellett mennem a gyülekezetekbe, és meg kellett oldanom ezeket a problémákat. De nem mertem elindulni, mert féltem a letartóztatástól, és még panaszkodtam is, hogy a vezetők és munkások kötelességei túl veszélyesek. Különösen amikor arra gondoltam, hogy nemrégiben egy vezetőt három nappal a letartóztatása után agyonvert a rendőrség, még jobban félni kezdtem a letartóztatástól; nem akartam elmenni a gyülekezetekbe, hogy megoldjam ezeket a problémákat, sőt olyan kötelességet akartam végezni, amely nem jár semmilyen kockázattal. Vezetőként elmulasztottam megóvni a gyülekezet munkáját a kritikus pillanatban, és nem törődtem a saját kötelességemmel és felelősségeimmel, egyáltalán nem mutatva hűséget vagy alávetettséget Isten iránt. Isten felmagasztalt, hogy vezetői kötelességet végezzek; jól kellett volna végeznem a gyülekezet munkáját, és meg kellett volna védenem Isten házának érdekeit. De ehelyett, hogy megóvjam magam, elrejtőztem, szégyenteljesen ragaszkodva a saját életemhez. A kritikus pillanatban nem törődtem azzal, hogy a testvérek élnek-e vagy halnak, nem foglalkoztam a gyülekezet érdekeivel, és egyáltalán nem voltam odaadó a kötelességem iránt. Ezeknek a gyülekezeteknek a munkája állt, és a munka késleltetésével már vétkeket hagytam magam után. Ha nem tartok azonnal bűnbánatot, akkor még ha sikerül is elrejtőznöm és elkerülnöm a letartóztatást, akkor sem teljesítettem volna a kötelességemet vagy a felelősségeimet. Ez Isten elárulása lenne, és végül Isten kiiktatna és megbüntetne, akárcsak egy antikrisztust.

Később olvastam még néhány részt Isten szavaiból, ami hitet és erőt adott nekem. Isten azt mondja: „A hatalmon lévők kívülről gonosznak tűnhetnek, de ne féljetek, mert ez a kevés hitetek miatt van. Amíg a hitetek növekszik, semmi sem lesz túl nehéz. Örüljetek és ugráljatok kedvetekre! Minden a lábatok alatt van és az Én markomban. A megvalósítást vagy a pusztítást nem az Én egyetlen szavam dönti el?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 75. fejezet). „Nem kell félned ettől meg amattól; nem számít, mennyi nehézséggel és veszéllyel szembesülhetsz, szilárdan meg kell maradnod Énelőttem, gátló körülményektől nem korlátozva, hogy akaratom akadálytalanul végrehajtható legyen. Ez a te kötelességed, [...] Mindent el kell viselned; Értem készen kell állnod arra, hogy lemondj mindenről, és minden erőddel kövess Engem, készen kell állnod arra, hogy minden árat megfizess. Itt az ideje, hogy próbára tegyelek téged: Felajánlod-e Nekem hűségedet? Tudsz-e hűségesen követni Engem az út végéig? Ne félj; az Én támogatásom mellett ki tudná valaha is eltorlaszolni ezt az utat?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 10. fejezet). Így van. Isten támogatásával mitől kellett volna félnem? Bármilyen féktelen és ádáz is legyen a nagy vörös sárkány, Isten szuverenitásán belül van. Csupán egy szolgáló Isten kezében. Isten engedélye nélkül a rendőrség még akkor sem tudna letartóztatni, ha az orruk előtt lennék. Visszatekintve az évekre, amióta Istent követem, sokszor előfordult, hogy veszélybe kerültem és majdnem letartóztattak. Isten csodálatos oltalma volt az, amely minden egyes alkalommal megmentett a veszélytől. Például 2020-ban egyik este két ember ellenőrizte a házat, amit béreltünk. Mivel a biztonságom veszélyben forgott, és nem tudtam felmutatni a személyi igazolványomat, fel akartak jelenteni minket. Az egyik férfi dühösen azt mondta nekem: „Várj csak, megyek és hívom a rendőrséget, hogy most rögtön letartóztassanak!” Miután ezt mondta, kiment. A nővéreim és én megragadtuk az alkalmat, és gyorsan távoztunk. Másnap reggel tíz rendőr ment a házhoz. Minket nem tudtak letartóztatni, ezért helyette a nem hívő bérbeadónkat tartóztatták le. Láttam, hogy Istenen múlik, letartóztatnak-e vagy sem. Éppen úgy, ahogy Isten mondja: „Isten engedélye nélkül a Sátán akár csak egy csepp vizet vagy egy homokszemet sem tud egykönnyen megérinteni a földön; Isten engedélye nélkül a Sátán még a földön a hangyákat sem zaklathatja, nemhogy az Isten által teremtett emberiséget” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló I.). Ha Isten megengedné, hogy letartóztassanak, az az Ő jó szándékával lenne, nekem pedig alá kellene vetnem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, szilárdan megállva az Isten melletti bizonyságtételemben.

Elolvastam egy másik szakaszt Isten szavaiból, és sokkal világosabb képet kaptam a halálról. Mindenható Isten azt mondja: „Hogyan haltak meg az Úr Jézus tanítványai? A tanítványok közül voltak olyanok, akiket megköveztek, ló mögött húztak, fejjel lefelé megfeszítettek, öt lóval szétszaggattak – a halál különféle formái érték őket. Mi okból haltak meg? Vajon azért, mert valami rosszat tettek és utána a törvény által kivégezték őket? Nem. Az Úr evangéliumát népszerűsítették, de a világi emberek azt nem fogadták el, és helyette kárhoztatták, megverték és gyalázták őket, sőt halálba küldték őket – így jutottak vértanúságra. [...] Valójában a testük halt meg és hunyt el így; ily módon távoztak az emberi világból, de ez nem azt jelenti, hogy ugyanez volt a sorsuk is. Nem számít, mi volt a haláluk és a távozásuk módja, és hogy az miként történt, Isten nem így határozta meg ezeknek az életeknek, ezeknek a teremtett lényeknek a végső sorsát. Ezt világosan kell látnod. Éppen ellenkezőleg: ez pontosan az a mód volt, amellyel kárhoztatták a világot és tanúságot tettek Isten cselekedetei mellett. Ezek a teremtett lények a mindennél drágább életüket – életük utolsó pillanatát – arra használták, hogy tanúságot tegyenek Isten cselekedetei mellett, hogy tanúságot tegyenek Isten nagy ereje mellett, és hogy kihirdessék a Sátán és a világ felé, hogy Isten cselekedetei helyesek, hogy az Úr Jézus Isten, hogy Ő az Úr és Isten megtestesült teste. Életük utolsó pillanatáig sohasem tagadták meg az Úr Jézus nevét. Vajon ez nem az e világ fölötti ítélet egyik formája volt? Arra használták az életüket, hogy kihirdessék a világnak és bizonyítsák az emberi lények előtt, hogy az Úr Jézus az Úr, hogy az Úr Jézus a Krisztus, hogy Ő Isten megtestesült hús-vér teste, hogy az egész emberiség megváltásáért végzett munkája révén maradhat fenn ez az emberiség – ez a tény örökre változhatatlan. Vajon milyen mértékig hajtották végre a kötelességüket azok, akik vértanúvá lettek az Úr Jézus evangéliumának népszerűsítése miatt? A maximális mértékig? Miben nyilvánult meg a maximális mérték? (Az életüket áldozták.) Így van, az életükkel fizették meg az árat” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az evangélium hirdetése az a kötelesség, amit minden hívő köteles jól végezni). Isten szavai nagyon világossá teszik a halál jelentését. Az Úr Jézus tanítványai mártírhalált haltak az Úr evangéliumának népszerűsítéséért. Volt, aki kard által halt meg, volt, akit felakasztottak, és volt, akit keresztre feszítettek. Életükkel szép és zengő bizonyságot tettek Isten mellett, és megalázták a Sátánt. Haláluk értelmes és értékes volt, és Isten elismerte azt. Bár a hús-vér testük meghalt, ez nem volt valódi halál: lelkük visszatért Istenhez. Isten utolsó napokbeli munkájában is sok testvér tett bizonyságot a Sátán feletti győzelemről. Miután letartóztatták őket, bárhogy is kínozta őket a rendőrség, inkább a halált választották, mintsem hogy elárulják Istent vagy Júdássá váljanak. Én azonban már azelőtt féltem, hogy halálra vernek, mielőtt letartóztattak volna, és mint egy páncéljába bújó teknős, nem mertem végezni a kötelességemet. Hol volt ebben a bizonyságtétel? Minél többet gondoltam erre, annál nagyobb megbánást és önvádat éreztem. Túlságosan szégyelltem megmutatni az arcomat, és gyűlöltem magam, amiért ennyire önző, megvetendő és hiányos emberi mivoltú vagyok. Így imádkoztam Istenhez: „Drága Istenem, hogy megóvjam magam, a saját bőrömet próbáltam menteni – szánalmas életet élek, és nem mutatok hűséget vagy alávetettséget Irántad. Te mondod ki az utolsó szót arról, hogy letartóztatnak-e vagy sem. Hajlandó vagyok teljesen a Te kezedbe bízni magam, és nem hagyom többé, hogy a halálfélelem korlátozzon. Hajlandó vagyok elmenni a gyülekezetekbe, hogy ténylegesen megoldjam a problémákat és jól végezzem a kötelességeimet.” Az ima után sokkal nyugodtabbnak és felszabadultabbnak éreztem magam.

Ezután elmentem egy gyülekezetbe. Tájékozódásom során rájöttem, hogy a gyülekezetvezetők féltek attól, hogy a testvéreiket letartóztatják az evangélium hirdetése miatt, és hogy őket vonják majd felelősségre, ezért nagyon passzívak voltak a munka nyomon követésében. Ettük, ittuk, és közöltük Isten szavait erre az állapotra vonatkozóan. A gyülekezetvezetők megértették, hogy a felelősségvállalástól való félelmük és az, hogy nem végeztek valódi munkát, abból fakadt, hogy önző és megvetendő sátáni beállítottságaik irányították őket, és hajlandóak voltak változtatni a dolgokon. Ezután elkezdtek találkozni a csoportvezetőkkel, diakónusokkal és evangéliumi munkásokkal, hogy beszélgessenek az evangéliumi munkában felmerülő problémákról és megoldják azokat. Együtt dolgoztunk, a gyülekezet munkája pedig fokozatosan a javulás jeleit kezdte mutatni. Szívem mélyéből köszönöm Mindenható Istennek, hogy felfedett és megmentett engem!