Írta: Ji-fan, Kína

28 éves koromban alakult ki az allergiás asztmám. Amikor kiújult, nem kaptam levegőt, és annyira fulladtam, hogy szédülni kezdett a fejem. Éjszaka le sem tudtam feküdni; egyenesen kellett ülnöm valaminek támaszkodva, és egész éjjel így kellett maradnom. Régen gyakran be kellett feküdnöm a kórházba kezelésre, és a betegségem okozta szenvedés testileg és lelkileg is kimerített. Emlékszem, egyszer súlyosan beteg voltam, és nem kaptam levegőt, és miután több mint tíz napig kórházban kezeltek, az állapotom még mindig nem javult, és még infúzióval és oxigénnel is fulladtam, és csuromvizes voltam az izzadságtól. A kórház nem tudta kezelni a betegségemet, ezért elintézték, hogy átszállítsanak egy nagyobb kórházba. A családtagjaim hordágyon vittek, és amint a kórház bejáratához értünk, elájultam. Akkor azt hittem, ez talán a vég számomra, de tíz nap sürgősségi kezelés után az állapotomat sikerült kontrollálni. Miután kiengedtek, otthon lábadoztam. Mindennap nagyon vigyáztam, attól tartva, hogy a legkisebb hiba is újra előhozhatja a betegségemet. Egy nap elmentem az orvoshoz. Az orvos azt mondta: „Az ön betegsége nagy orvosi kihívást jelent. Már az is jó, hogy a tüneteket kontrollálni lehet, de gyógyulásra nincs esély. Mindig legyen önnél sürgősségi gyógyszer, mert ha túl későn kap kezelést, az életveszélyes lehet.” Eléggé elkeserítő volt ezt hallani. Hogy alakulhatott ki ilyen fiatalon ilyen betegségem? Valahányszor arra az időre gondoltam, amikor súlyosan beteg voltam, és közel álltam a halálhoz, megborzongtam a félelemtől. A következő tíz-egynéhány évben minden orvosi kezelést kipróbáltam, de egyik sem kezelte a kiváltó okot. A betegség gyötrelmei miatt elvesztettem az életkedvemet. 2009-ben édesanyám hirdette nekem Isten utolsó napokbeli evangéliumát. Isten szavainak olvasása által megértettem, hogy ez Isten emberiséget megmentő munkájának utolsó szakasza. Nagy áldás volt, hogy még életemben elfogadhattam Isten utolsó napokbeli munkáját. Azt gondoltam: „Amíg megfelelően törekszem, a betegségem meggyógyítása kis dolog lehet Istennek. Talán még a királyság szépségét is láthatom majd!” Olyan volt, mint egy oázis a sivatagban – és visszanyertem az életkedvemet. Ezután elkezdtem végezni a kötelességemet a gyülekezetben. Lassan úgy éreztem, hogy a betegségem nem olyan súlyos, mint korábban. Bár még mindig gyakran kiújult, némi gyógyszerrel kezelni tudtam. Folyamatosan hálát adtam Istennek a szívemben, és még motiváltabb lettem a kötelességemben. Egyszer találkoztam egy nővérrel, aki már régóta hitt Istenben. Azt mondta, neki is ugyanilyen betegsége volt, mielőtt megtalálta Istent. Miután megtalálta Istent, tovább végezte kötelességét a gyülekezetben, és anélkül, hogy észrevette volna, meggyógyult a betegségéből. Azt gondoltam magamban: „Isten meg tudta gyógyítani őt, tehát biztosan engem is meg tud gyógyítani. Csak még nem hoztam elég áldozatot, és nem vagyok méltó. Ha jobban feláldozom magam, Isten nem fog cserbenhagyni.”

Később szövegalapú kötelességeket vállaltam. Azt gondoltam magamban: „Azzal, hogy tudok szövegalapú kötelességeket végezni, Isten kegyelmet adott nekem és felemelt, ezért teljes szívvel kell végeznem azt. Talán Isten látni fogja az áldozatkészségemet, és enyhíti a szenvedésemet. Isten mindenható, és talán teljesen meg tudja gyógyítani a betegségemet.” Ezzel a gondolkodásmóddal dolgoztam napkeltétől napnyugtáig mindennap, és a kötelességem hozott is némi eredményt. 2017-re, mivel egyes gyógyszerek hosszú távon szedve nem hatottak, a hatékonyabbak pedig túl drágák voltak számomra, csak hormonális gyógyszerekre tudtam támaszkodni, hogy kordában tartsam a betegségemet. Azt gondoltam magamban: „Ennyi év alatt nem korlátozott ez a betegség, és kitartóan végeztem a kötelességemet. Talán Isten látni fogja az áldozatomat, és egy nap meggyógyítja a betegségemet. Akkor normális emberként végezhetem majd a kötelességemet. Milyen csodálatos lenne az!” Éppen amikor erről álmodoztam, a betegségem nemhogy nem javult, hanem rosszabbodott. Mivel már régóta hormonális gyógyszert szedtem, mellékhatások jelentkeztek, és a testem elkezdett felpuffadni. Az állapotomat látva a felügyelőnek nem volt más lehetősége, haza kellett küldenie, hogy kezelést kapjak. Rendkívül negatívnak és boldogtalannak éreztem magam, és arra gondoltam: „Nagyon súlyos lett a betegségem. Még azt sem tudom, megérem-e a holnapot, nemhogy Isten királyságának jövőbeli gyönyörű jeleneteit.” Ahogy erre gondoltam, észrevétlenül könnyek kezdtek folyni az arcomon, és a szívemben panaszkodni kezdtem: „Ó, Istenem! Sok éven keresztül dacoltam a széllel és az esővel, hogy végezzem a kötelességemet, elviseltem számos nehézséget, és áldozatot hoztam. A kötelességem hozott is eredményeket, akkor miért nem óvtál meg engem? Ha így halok meg, nem lesz minden áldozatom értelmetlen? Istenem, ezt a betegséget használod arra, hogy felfedj és kiiktass engem? Ha tudtam volna, hogy ez fog történni, a betegségem kezelésére és a testem ápolására összpontosítottam volna. Akkor nem kerültem volna ilyen helyzetbe.” Minél többet gondolkodtam ezen, annál sértettebbnek éreztem magam. Ezután sem Isten szavait nem ettem és ittam, se nem imádkoztam. Mindennap kábultan éltem, mint egy két lábon járó hulla. Nagyon távolinak éreztem Istent, mintha elhagyott volna. Eléggé féltem, ezért így imádkoztam Istenhez: „Istenem, tudom, hogy az állapotom rossz, de nem tudom, milyen leckét kellene megtanulnom. Kérlek, világosíts meg, és vezess, hogy megértsem a problémámat!”

Egy nap Isten szavait olvastam, és némi megértést nyertem a problémámat illetően. Mindenható Isten azt mondja: „Amikor az emberek elkezdenek hinni Istenben, melyiküknek nincsenek saját céljai, motivációi és ambíciói? Még ha egy részük hisz is Isten létezésében, és látta Isten létezését, az Istenbe vetett hitük továbbra is tartalmazza azokat a motivációkat, az Istenbe vetett hitük végső célja pedig az, hogy megkapják Tőle az áldásokat és a dolgokat, amiket akarnak. Az emberek élettapasztalataik során gyakran gondolják magukban: »Feladtam a családomat és a karrieremet Istenért, és Ő mit adott nekem? Összegeznem kell, és meg kell erősítenem: vajon részesültem mostanában áldásokban? Sokat áldoztam ez idő alatt, sokat futottam és futottam, sokat szenvedtem – Isten vajon adott cserébe bármilyen ígéretet az ez idő alatt végzett teljesítményemért? Emlékezett a jótetteimre? Mi lesz a sorsom? Kaphatok áldásokat?...« A szívében minden ember gyakran és folyamatosan számítgat ily módon, motivációkat, ambíciókat és egy ügyletalapú gondolkodásmódot táplálva, amint dolgokért folyamodik Istenhez. Ez azt jelenti, hogy szíve mélyén az ember állandóan próbára teszi Istent, állandóan terveket sző Istennel kapcsolatban, állandóan »vitatkozik« Istennel a saját sorsa ügyében, és megpróbál nyilatkozatot kicsikarni Istentől és meglátni, hogy Isten megadja-e neki, amit akar, vagy sem. Miközben az ember Isten felé törekszik, nem kezeli Őt Istenként. Az ember mindig is megpróbált alkudozni Istennel, szüntelenül dolgokért folyamodva Hozzá, sőt minden lépésnél nyomást gyakorolva Rá, s megpróbál egy kilométert megszerezni, miután egy centimétert kapott. Miközben az ember alkudozni próbál Istennel, vitatkozik is Vele, sőt vannak olyanok, akik, amikor próbatételek elé kerülnek, vagy bizonyos helyzetekbe kerülnek, gyakran gyengék, negatívak és hanyagok lesznek a munkájukban, és folyton panaszkodnak Istenre. Attól kezdve, hogy az ember először hinni kezdett Istenben, bőségszarunak, svájci bicskának tekintette Őt, magát pedig Isten legnagyobb hitelezőjének tartotta, mintha az Istentől jövő áldásokért és ígéretekért való folyamodás eredendő joga és kötelezettsége lenne, míg az ember megóvása, a vele való törődés és az ellátása olyan felelősségek lennének, amelyeknek Istennek eleget kell tennie. Ez az »Istenbe vetett hit« három szavának alapvető felfogása mindazok részéről, akik hisznek Istenben, és ez az Istenbe vetett hitük fogalmának legmélyebb megértése” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.). „Az ember Istenhez fűződő kapcsolata csupán a pőre önérdeken alapul. Ez az áldások fogadója és az áldások adója közötti kapcsolat. Ez egyszerűen fogalmazva egy alkalmazott és egy munkáltató közötti kapcsolat. Az alkalmazott csak azért dolgozik keményen, hogy megkapja a munkáltató által adott jutalmat. Egy ilyen önérdeken alapuló kapcsolatban nincs rokoni ragaszkodás, csak tranzakció. Nincs szeretés vagy szeretve levés, csak adakozás van és irgalom. Nincs megértés, csak tehetetlen, elfojtott felháborodás és megtévesztés. Nincs intimitás, csak egy áthidalhatatlan szakadék. Most, hogy idáig jutottak a dolgok, ki fordíthatja vissza ezt az irányt? És hány ember képes igazán megérteni, milyen válságossá vált ez a kapcsolat? Hiszem, hogy amikor az emberek elmerülnek az áldottság örömteli légkörében, egyikük sem tudja elképzelni, hogy milyen kínos és elviselhetetlen látvány egy ilyen kapcsolat Istennel” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. 3. függelék: Az ember csak Isten irányításának közepette menthető meg). Amikor Isten szavait olvastam, úgy éreztem, hogy behatolt a szívembe, gyötrődtem, szégyelltem és megalázva éreztem magam. Az istenhitem évei alatt még betegségtől szenvedve is korán keltem és későn feküdtem, hogy végezzem a kötelességemet, és bár úgy tűnt, odaadóan hiszek Istenben, figyelembe veszem az Ő szándékait, és igyekszem eleget tenni Neki, a valódi szándékom az volt, hogy az áldozataimat és eredményeimet tőkeként használjam fel, hogy Isten meggyógyítsa a betegségemet. Ezeket a dolgokat alkualapnak tekintettem, hogy biztosítsam az üdvösségemet és azt, hogy bemenjek Isten királyságába. Mindent a saját áldásaimért és előnyeimért tettem, és üzletelni próbáltam Istennel. Tényleg nem azért végeztem jól a kötelességemet, hogy eleget tegyek Istennek. A betegségem gyógyíthatatlan volt, és az évekig tartó fájdalom és szenvedés miatt elvesztettem az életkedvemet, de fájdalmamban és kétségbeesésemben Isten evangéliuma eljutott hozzám. Látva Isten tekintélyét és hatalmát, Belé vetettem a reményemet. Különösen akkor, amikor láttam egy nővért meggyógyulni, miután megtalálta Istent, gondoltam azt, hogy amíg hajlandó vagyok szenvedést elviselni és árat fizetni a kötelességemben, Isten nem fog cserben hagyni. Hittem, hogy nemcsak meggyógyítja a betegségemet, hanem bevisz az Ő királyságába is, hogy örök életet élvezhessek. Ezért bármilyen kötelességet is bízott rám a gyülekezet, elfogadtam azt, alávetettem magam, gyógyszert szedtem a betegségem kezelésére, és soha nem hanyagoltam el a kötelességemet. De amikor a betegségem nemhogy nem javult, hanem rosszabbodott, és még a halál fenyegetésével is szembenéztem, azonnal Isten ellen fordultam, úgy érezve, hogy Isten igazságtalan velem szemben. Negatív állapotban éltem, panaszkodtam Istenre, és félreértettem Őt. Sem Isten szavait nem olvastam, se nem imádkoztam, és még a korábbi áldozataimat is megbántam. Amikor annak fényében szemléltem magam, ahogy Isten szavai lelepleztek, felismertem, hogy a kapcsolatom Istennel puszta önérdek volt, mint egy alkalmazott és egy munkaadó kapcsolata. Azért fáradoztam és hoztam áldozatokat, hogy előnyöket szerezzek Istentől, kihasználtam és becsaptam Istent, soha nem kezeltem igazán Istent Istenként. Visszagondoltam a húszas éveimben elszenvedett súlyos betegségemre, és tudtam, hogy Isten oltalma nélkül már rég meghaltam volna. Másképp hogyan tudtam volna tovább élni? Isten volt az, aki második életet biztosított nekem, és aki megengedte, hogy idáig élhessek. De ahelyett, hogy hálás lettem volna, az áldozataimat arra használtam, hogy áldásokat és kegyelmet követeljek Istentől. Valóban hiányzott belőlem az emberi mivolt, és méltatlan voltam arra, hogy Isten megmentsen. Pálra gondoltam. Bár fáradozott és áldozatokat hozott, nem azért tette, hogy eleget tegyen Istennek, hanem hogy áldásokat és koronát nyerjen. Végül lázadásában azt mondta: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája” (2Timóteus 4:7-8). Megsértette Isten természetét. Ha nem térek meg és nem változom meg, és továbbra is áldásokat és kegyelmet követelek Istentől, végül Isten vissza fog utasítani és ki fog iktatni, mint Pált. Ezt felismerve még nagyobb megbánást éreztem, és gyűlöltem magam azért, amiért annyi éven át hittem Istenben anélkül, hogy az igazságra törekedtem volna. Az áldásokra törekvés helytelen útjára tévedtem. Imádkoztam Istenhez: „Ó Istenem! Az istenhitem oly sok éve alatt nem mutattam semmi szeretetet Irántad, és nem próbáltam visszafizetni Neked. Mindig csak kihasználni próbáltalak. Nem volt semmi emberi mivoltom! Istenem, fel akarok lázadni helytelen szándékom ellen, és nem akarok többé üzletelni Veled.”

Ezután gyógyszerekkel és inhalátoros kezelésekkel viszonylag stabilan tartották a betegségemet. 2022 áprilisában újra szövegalapú kötelességeket vállaltam. Nagyon becsültem ezt a lehetőséget. Ez idő alatt a kötelességemet legjobb tudásom szerint és teljes szívemből végeztem, és a kötelességem eredményei elég jók voltak. Egy szempillantás alatt már 2023 szeptembere volt, és az asztmám hirtelen rosszabb lett. A gyógyszerek és injekciók hatástalanok voltak, és nem volt más választásom, mint hogy a tartományi kórházba menjek kezelésre. Nagy nehezen az állapotom végre stabilizálódott. De nem sokkal később az asztmám újra kiújult. Csak belélegezni tudtam, de kilélegezni nem, ettől szédültem és kóvályogtam, és úgy éreztem, hogy állandó életveszélyben vagyok. Nem tehettem mást, mint hazamenni lábadozni. A hazamenetel gondolatától rendkívül csüggedtnek és reménytelennek éreztem magam, és nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Azt gondoltam magamban: „Nagyon keményen dolgoztam a kötelességemben, nagyon sok szenvedést elviseltem és áldozatot hoztam, akkor miért lesz egyre rosszabb a betegségem! Miért nem veszi figyelembe Isten, hogy készségesen végzem a kötelességemet, és miért nem óv és gyógyít meg engem? Isten nem látja a szívemet?” Minél többet gondolkodtam ezen, annál sértettebbnek éreztem magam, és úgy hittem, hogy Isten igazságtalanul bánik velem. Teljesen reménytelennek éreztem a jövőt. Nem csak a betegségem gyógyítása volt valószínűtlen, hanem azt is éreztem, hogy elhalványult a reményem, hogy üdvösséget nyerjek és bemenjek a királyságba. Akkoriban egy nővér az állapotom alapján talált nekem egy szakaszt Isten szavaiból: „Amikor Isten úgy rendezi el, hogy megbetegedj, legyen az súlyos vagy enyhe, ezzel nem az a célja, hogy megtapasztaltassa veled a betegség minden velejáróját, a kárt, amit a betegség okoz neked, a különféle kényelmetlenségeket és nehézségeket, amelyeket a betegség okoz neked, és mindazokat a különféle érzéseket, amelyeket a betegség vált ki belőled – nem az a célja, hogy megtapasztald a betegséget a betegség folyamatában. Inkább az a célja, hogy leckéket tanulj a betegségből, hogy megtanuld, hogyan fogd fel Isten szándékait, hogy megismerd a romlott beállítottságokat, amelyeket felfedsz, és a helytelen hozzáállásokat, amelyeket Isten iránt tanúsítasz, amikor beteg vagy, és hogy megtanuld, hogyan vesd alá magad Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, hogy elérhesd az Istennek való igaz alávetettséget, és képes legyél szilárdan állni a bizonyságtételedben – ez kulcsfontosságú. Isten a betegség által meg akar menteni és meg akar tisztítani téged. Mit akar megtisztítani benned? Meg akar tisztítani az összes túlzó vágyadtól és követelésedtől, amelyeket Istennel szemben támasztasz, sőt megtisztítani a különböző számításoktól, ítéletektől és tervektől is, amelyekkel a túlélés és az életben maradásod érdekében mindenáron előállsz. Isten nem engedi, hogy terveket készíts, nem engedi, hogy ítélkezz, és nem engedi meg neked, hogy bármilyen túlzó dolgot kívánj Tőle; Ő csak azt várja el tőled, hogy alávesd magad Neki, és az alávetettség gyakorlása és megtapasztalása során megismerd a saját hozzáállásodat a betegséghez és ezekhez a testi feltételekhez, amelyeket Ő ad számodra, valamint, hogy megismerd a személyes kívánságaidat. Amikor megismered ezeket a dolgokat, akkor fogod tudni érzékelni, hogy mennyire a javadra válik, hogy Isten így alakította számodra a betegség körülményeit, vagy hogy ezt a testi állapotot adta neked; és akkor fogod tudni érzékelni, hogy ezek mennyire hasznosak a beállítottságod megváltoztatását, az üdvösséged elérését és az életbe való belépésedet illetően. Éppen ezért, amikor betegség tör rád, nem szabad mindig azon gondolkodnod, hogyan szabadulhatsz meg tőle vagy menekülhetsz el előle, illetve hogyan utasíthatod el. [...] Nem mondhatod, hogy »ha meggyógyulok ebből a betegségből, akkor elhiszem, hogy ez Isten nagy erejének köszönhető, de ha nem gyógyulok meg, akkor nem leszek elégedett Istennel. Miért adta Isten nekem ezt a betegséget? Miért nem gyógyítja meg ezt a betegséget? Miért éppen én kaptam meg ezt a betegséget, és nem valaki más? Képtelen vagyok elfogadni! Miért kell ilyen korán, ilyen fiatalon meghalnom? Mások hogyan élhetnek tovább? Miért?« Nincs »miért« – ez Isten vezénylése. Ő rendezte és tervezte így a dolgokat. Nincs oka, és nem is kellene kérdezned, hogy miért. Azt kérdezni, hogy miért, lázadó beszéd, és ez nem olyan kérdés, amit egy teremtett lénynek fel kellene tennie. Ha azt kérdezed, miért, arra csak azt lehet mondani, hogy túlságosan lázadó és hajthatatlan vagy. Ha valami nem tetszik neked, vagy Isten nem azt teszi, amit szeretnél, vagy nem engedi, hogy a saját utadat járd, akkor boldogtalan leszel, elégedetlenkedsz, és mindig azt kérdezed, hogy miért. Úgyhogy tegyük fel, hogy Isten megkérdezi tőled: »Mint teremtett lény, miért nem végezted jól a kötelességedet? Miért nem hajtottad végre odaadással a kötelességedet?« Hogyan fogsz válaszolni? Ha azt mondod: »Nincs ’miért’, én már csak ilyen vagyok« – elfogadható ez a válasz? (Nem.) Az elfogadható, hogy Isten így beszél veled, de az nem fogadható el, hogy te így beszélj Istennel. A rossz helyen állsz, és teljesen híján vagy a józan észnek” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten szavait olvasva némileg megértettem Isten szándékát. Isten nem akarta, hogy a betegségemben éljek, és a betegségem részleteit fontolgassam, sem azt, hogy szorongva keressem a betegségemből való menekülést. A betegséget lehet kezelni, de hogy meggyógyul-e, vagy hogy veszélyezteti-e az életemet, az nem az embereken múlik. Minden Isten szuverenitása és előre elrendelése alatt áll. Nekem az volt a dolgom, hogy alávessem magam Isten szuverenitásának és rendelkezéseinek, elgondolkodjak azon, milyen romlott hajlamokat és téves nézeteket tártam fel a betegségemben, és keressem az igazságot ezeknek a dolgoknak a megoldására. Ilyen észszerűséget kellett volna mutatnom. Arra gondoltam, hogy a betegségemben nem tanúsítok alávetettséget Isten iránt. Amikor az állapotom rosszabbodott, és nem tudtam végezni a kötelességeimet, vagy amikor még az életem is veszélyben forgott, nem kerestem az igazságot, hanem panaszkodtam. Panaszkodtam Istenre, amiért nem veszi figyelembe a szenvedésemet és az áldozathozatalomat, és amiért nem óvott meg, és úgy véltem, hogy Isten igazságtalan. Bár korábbi tapasztalataim révén némi megértésre tettem szert arról a téves gondolkodásmódomról, hogy üzletelni próbálok Istennel, valódi átalakulás nem történt. Isten ismerte a hiányosságaimat és fogyatékosságaimat, és a betegségem kiújulásán keresztül újra leleplezte az Őbenne való hitem mögött rejlő aljas szándékaimat. Csak ekkor jöttem rá, milyen mélyen gyökerezik bennem az áldások megszerzésére irányuló szándékom. A betegségem kiújulása Isten jó szándékát hordozta, és azért következett be, hogy megtisztítsa a romlottságaimat és tisztátalanságaimat. De nem értettem Isten munkáját, és panaszkodtam, hogy Isten igazságtalan. Félreértettem Istent, azt gondolva, hogy betegségem által szándékozik kiiktatni engem, és láttam, hogy mindezen évek hite után még mindig egyáltalán nem ismerem Istent. Valóban szegény, szánalmas és vak voltam! Most már megértettem, hogy bár látszólag sokat szenvedtem ettől a betegségtől, mindez mögött Isten gondos szándéka rejlett, ezzel Isten megmentett engem, és ez arra szolgált, hogy a betegségemben elgondolkodjak magamon, és megismerjem magam. Ha ez nem történt volna meg, továbbra is téves nézőpontból folytattam volna a törekvésemet, és csak egyre távolabb kerültem volna Isten követelményeitől, végül pedig egy olyan útra tévedtem volna, ahonnan nincs visszafordulás. Ezt felismerve a szívem felderült, és többé nem panaszkodtam Istenre, és nem értettem félre Őt.

Később Isten szavait olvastam, és nyertem némi megértést Isten igazságos természetéről. Mindenható Isten azt mondja: „Az igazságosság semmi esetre sem méltányosság vagy észszerűség; nem puszta egyenlő elbírálás, és nem arról szól, hogy megkapod, amit megérdemelsz a munkádért, vagy fizetnek neked az elvégzett munkádért, vagy hogy megkapod a járandóságodat aszerint, amekkora erőfeszítést teszel. Ez nem igazságosság, ez csupán korrektség és észszerűség. Nagyon kevés ember képes megismerni Isten igazságos természetét. Tegyük fel, hogy Isten elpusztította volna Jóbot, miután Jób tanúságot tett Neki: ez igazságos lenne? Valójában az lenne. Miért hívják ezt igazságosságnak? Hogyan tekintenek az emberek az igazságosságra? Ha valami összhangban van az emberek elképzeléseivel, akkor nagyon könnyű azt mondaniuk, hogy Isten igazságos; azonban, ha úgy látják, hogy valami nincs összhangban az elképzeléseikkel – ha ez olyasvalami, amit képtelenek megérteni – akkor nehéz lenne azt mondaniuk, hogy Isten igazságos. Ha Isten annak idején elpusztította volna Jóbot, az emberek nem mondanák, hogy Ő igazságos. Valójában függetlenül attól, hogy romlottak-e az emberek, vagy sem, és hogy mélységesen romlottak-e, vagy sem, kell-e Istennek igazolnia Magát, amikor elpusztítja őket? Meg kell-e magyaráznia az embereknek, hogy milyen alapon cselekszik így? El kell-e Istennek mondania az embereknek a törvényeket, amelyeket elrendelt? Nincs rá szükség. Isten szemében aki romlott és hajlamos Istennek ellenállni, az nem ér semmit; akárhogy is kezeli Isten őt, az helyénvaló lesz, és mindez Isten elrendezései szerint van. Ha nem tetszenél Istennek, és azt mondaná, hogy nem veszi hasznodat a tanúságtételed után, és ezért elpusztítana téged, az vajon az Ő igazságossága lenne? Az is az lenne. Talán most még nem vagy képes megérteni ezt a tények szemszögéből, de doktrínában meg kell értened. Mit mondanátok – az, hogy Isten elpusztítja a Sátánt, az Ő igazságosságának egy kifejeződése? (Igen.) És mi lenne akkor, ha megengedné a Sátánnak, hogy megmaradjon? Nem meritek kimondani, igaz? Isten lényege az igazságosság. Habár nem könnyű megérteni, amit Ő tesz, minden, amit tesz, az igazságos; egyszerűen csak az emberek nem értik. Amikor Isten átadta Pétert a Sátánnak, hogyan reagált Péter? »Az emberiség képtelen kifürkészni azt, amit teszel, de mindenben, amit teszel, ott vannak a Te jó szándékaid; igazságosság van mindben. Hogyan ne mondanék dicséretet a Te bölcsességedért és cselekedeteidért?« Most már látnod kell, hogy Isten azért nem pusztítja el a Sátánt akkor, amikor megmenti az embert, hogy az emberek világosan láthassák, hogyan rontotta meg őket a Sátán, valamint annak mértékét, amennyire megrontotta őket, és azt, hogy Isten hogyan tisztítja és menti meg őket. Végül, amikor az emberek megértették az igazságot és tisztán látták a Sátán rettenetes arcát, és észrevették a Sátán gyalázatos bűnét az ő megrontásukban, Isten el fogja pusztítani a Sátánt, megmutatva nekik az Ő igazságosságát. A Sátán elpusztításának időzítésében benne van Isten természete és bölcsessége. Minden, amit Isten tesz, igazságos. Habár az emberek talán nem képesek érzékelni ezt, nem szabadna tetszés szerint ítéletet mondaniuk. Ha valami, amit Ő tesz, észszerűtlennek tűnik az emberek számára, illetve, ha van róla bármilyen elképzelésük, és ezután azt mondják, Ő nem igazságos, akkor ők a legészszerűtlenebbek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Miután elolvastam Isten szavait, rájöttem, hogy egyáltalán nem értettem Isten igazságos természetét. Isten igazságosságát a romlott emberiség által felfogott méltányosságnak és észszerűségnek tekintettem. Úgy gondoltam, mivel hiszek Istenben, áldozatot hoztam és feláldoztam magam, Istennek meg kellene gyógyítania a betegségemet, valamint kegyelmet és áldásokat kellene biztosítania nekem. Amikor a dolgok összhangban voltak az elképzeléseimmel, Istent igazságosnak tartottam, de amikor Isten nem áldott meg, és a dolgok nem feleltek meg az elképzeléseimnek és képzelődéseimnek, azt gondoltam, hogy Isten igazságtalan. Isten igazságosságát teljes mértékben azon mértem le, hogy részesültem-e áldásokban és előnyökben, ami teljesen összeegyeztethetetlen az igazsággal. Ezek a nézetek valóban eltorzultak! Valójában függetlenül attól, hogy valaki mennyi mindenről mond le, mennyire áldozza fel magát, miután megtalálta Istent, mennyit szenved, vagy mennyi áldozatot hoz, mindezt egy teremtett lénynek meg kell tennie. Ami pedig azt illeti, hogy Isten hogyan bánik az emberekkel – ad-e kegyelmet és áldásokat, vagy meggyógyítja-e a test betegségét –, az Isten előjoga, és a romlott emberiségnek nincs joga azt követelni, hogy Isten ezt vagy azt tegye. Az embereknek elfogadást kell tanúsítaniuk és alá kell vetniük magukat, mert csak így cselekszenek észszerűen. De én önelégülten azt követeltem, hogy Isten gyógyítson meg az önfeláldozásom miatt. Vajon nem zsarolni próbáltam Istent? Az a gondolat, hogy mivel hiszek Istenben, áldozatot hoztam és feláldoztam magam, és ezért Istennek biztosítania kell, hogy minden simán menjen számomra, és meg kell gyógyítania a betegségemet, és ha nem teszi, akkor Ő igazságtalan – vajon nem csupán a saját elképzelésem volt? Ha Isten meggyógyít, az az Ő igazságossága, és ha nem gyógyít meg, az is az Ő igazságossága. Bármilyen súlyossá is váljon a betegségem, még ha Isten hagy is meghalni, ez akkor is Isten igazságossága. Nem a személyes érdekek, hanem az Ő lényegének szemszögéből kellett tekintenem Isten igazságos természetére. Isten a Teremtő, és az Ő lényege az igazságosság. Bárhogyan is bánik velünk, az helyes és igazságos. Eszembe jutott, hogyan adta át Isten Pétert a Sátánnak. Péter képes volt ezt elfogadni anélkül, hogy panaszkodott volna Istenre, vagy félreértette volna Istent, és még azt is mondta: „Az emberiség képtelen kifürkészni azt, amit teszel, de mindenben, amit teszel, ott vannak a Te jó szándékaid; igazságosság van mindben. Hogyan ne mondanék dicséretet a Te bölcsességedért és cselekedeteidért?” Én csupán egy apró teremtett lény vagyok, és bármit is tesz velem Isten, az helyénvaló. Függetlenül attól, hogy meggyógyít-e vagy sem, hogy jó sorsot vagy rendeltetési helyet ad-e nekem vagy sem, el kell fogadnom azt, és alá kell vetnem magam, mert ez mutatja meg, hogy emberi mivolttal és józan ésszel rendelkezem. Ezt felismerve, imádkoztam Istenhez: „Istenem! Korábban nem értettem a Te igazságos természetedet, és a saját elképzeléseim és képzelődéseim alapján mértem azt. Most már megértettem, hogy bármit is teszel, az igazságos. Még ha a betegségem nem is gyógyul meg, és meghalok, Te akkor is igazságos vagy, és én akkor is hálát adok Neked, és dicsőítelek Téged!”

Ezután láttam Isten szavaiban, hogy Jób alávetette magát Istennek, és ez mélyen meghatott. Isten azt mondja: „Jób nem próbált üzletet kötni Istennel, nem támasztott követeléseket Istennel szemben és semmiért sem folyamodott Istenhez. Isten nevét az Ő abbéli nagy ereje és hatalma miatt dicsőítette, hogy szuverenitást gyakorol minden dolog felett, és ez nem függött attól, hogy áldást nyert-e, vagy szerencsétlenségben volt része. Hitte, hogy függetlenül attól, hogy az emberek áldásokat vagy szerencsétlenséget kapnak-e Istentől, Isten nagy ereje és hatalma nem fog megváltozni, ezért az ember körülményeitől függetlenül Isten nevét dicsőíteni kell. Az, hogy Isten megáldja az embert, Isten szuverenitása miatt van, és amikor az embert szerencsétlenség éri, az is Isten szuverenitása miatt van. Isten nagy ereje és hatalma gyakorol szuverenitást minden, az emberrel kapcsolatos dolog fölött és rendezi el azokat; az ember szeszélyes szerencséje Isten nagy erejének és hatalmának megnyilvánulása, és függetlenül attól, hogy milyen nézőpontból tekintesz rá, Isten nevét dicsőíteni kell. Jób ezt tapasztalta meg és ezt ismerte meg élete évei során. Jób minden gondolata és cselekedete eljutott Isten fülébe, Isten elé került, és Isten megbecsülte őket. Isten nagyra becsülte Jóbnak ezt a tudását, és nagy becsben tartotta Jóbot azért, mert ilyen szíve volt. Ez a szív mindig és mindenütt várta Isten parancsát, és függetlenül attól, hogy milyen időben vagy helyen, üdvözölte, bármi is történt vele. Jób nem követelt Istentől semmit. Magától azt követelte meg, hogy minden Istentől érkező elrendezést várjon, fogadjon el, nézzen velük szembe és vesse magát alá nekik; Jób úgy vélte, hogy ez a kötelessége, és Isten pontosan ezt akarta” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.). Isten szavait olvasva a szívem felderült, és rátaláltam a gyakorlás útjára. Jób úgy hitt Istenben, hogy nem próbált üzletelni Vele, és akár áldásokat kapott, akár nehézségeket szenvedett el, képes volt Istent dicsőíteni. Ez azért volt, mert minden dologból és saját tapasztalataiból felismerte Isten hatalmát, és tudta, hogy Isten hatalmas ereje rendez el mindent, és Isten hatalmas ereje szuverén minden felett. Függetlenül attól, hogy valaki végül áldásokat kap-e vagy nehézséget szenved el, feltétel nélkül alá kell vetnie magát a Teremtő szuverenitásának és elrendezéseinek. Jóbnak volt emberi mivolta és józan esze; nem kért Istentől semmit. Ehelyett megkövetelte magától, hogy mindig várja, elfogadja mindazt, ami Istentől jön, és alávesse magát mindezeknek. Jób becsületes és kedves volt, igazán hitt Istenben; végül szilárdan megállt a tanúságtételében a megpróbáltatások alatt, és elnyerte Isten jóváhagyását. Én is utánozni akartam Jóbot, és függetlenül attól, hogy meggyógyul-e a betegségem vagy nem, akármi is lesz a kimenetelem, alávetem magam Isten rendelkezéseinek és vezényléseinek, és többé nem hozok saját döntéseket. Imádkoztam Istenhez: „Istenem, a múltban nem értettem az igazságot. Mindig aggódtam, hogy meggyógyul-e a betegségem, és hogy jó kimenetelem és rendeltetési helyem lesz-e, és nagy szenvedésben éltem. Ma kész vagyok a Te kezedbe helyezni magamat, és akár áldásokat kapok, akár nehézséget szenvedek el, alávetem magam a Te szuverenitásodnak és elrendezéseidnek.” Miután a nézőpontom valamelyest megváltozott, nagy megkönnyebbülést és felszabadulást éreztem. Ezután kipróbáltam egy hagyományos kínai népi gyógymódot az egészségem támogatása érdekében, és váratlanul az állapotom valóban kontrollálható lett, és képes voltam normálisan végezni a kötelességeimet.

E tapasztalat által rájöttem, hogy a betegségem általi feltárulás nélkül nem ismertem volna fel az áldásokra való törekvésem aljas szándékait. Bár elszenvedtem némi fizikai fájdalmat a betegségem miatt, némi megértésre tettem szert a törekvésem mögött álló téves szempontjaimról, és némi változást tapasztaltam. Ez Isten szeretete és üdvössége volt számomra! Hála Istennek!