Anyám gyerekkorom óta azt mondogatta nekem, hogy „ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld”, és hogy „a hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit”. Azt mondta, hogy ha problémákat veszek észre más embereken, semmi esetre se vessem a szemükre, mert az rossz reakciót váltana ki, és hogy minden felett szemet kell hunynom ahhoz, hogy baráti kapcsolatot tartsak fenn másokkal. Attól kezdve a szívemben tartottam anyám szavait. Akár az iskolában, akár a rokonok és barátok körében, soha nem beszéltem nyíltan mások problémáiról, amikor észrevettem azokat. Emlékszem, amikor középiskolás voltam, a padtársam elmondta nekem, hogy mások meglehetősen akaratosnak és parancsolgatónak tartják őt, és nem szívesen töltik vele az időt. Megkérdezte tőlem, hogy tényleg ilyen-e. Tulajdonképpen tudtam, hogy vannak ilyen problémái, és el akartam neki mondani az igazat, de aztán arra gondoltam: „Ha elmondom neki az igazat, vajon nem fogja magát kínosan érezni, és nem akar majd többé velem lenni?” Ezért azzal ellentétben, amit gondoltam, azt mondtam: „Szerintem nem. Ne hallgass mások ostobaságaira.” Miután ezt meghallotta, a padtársam boldogan mondta: „Ahogy gondoltam, te jobb vagy a többinél. Mások mindig utálnak engem. Te vagy az egyetlen, aki megért.” Ezek után a kapcsolatunk még jobb lett. Azt gondoltam, hogy ez a helyes módja a viselkedésnek.

Később elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokban végzett munkáját, és a gyülekezetben képkészítési kötelességet kezdtem végezni. Chloe nővér technikai készségei viszonylag gyengék voltak. Amikor a tervezési ötleteket megvitattuk, mindig megkérdeztük tőle, hogy vannak-e nehézségei, és türelmesen válaszoltunk a kérdéseire. Azt gondoltam, hogy így gyorsan fog haladni, de később rájöttem, hogy miután megbeszéltük az ötleteket, Chloe nem kezdte el azonnal a készítést. Ehelyett egy ideig énekeket hallgatott, majd egy darabig az interneten a kötelességeivel össze nem függő híreket böngészett. Végül az általa készített képek nagyon kezdetlegesek lettek. Láttam, hogy felületes a kötelességében, ezért rá akartam mutatni a problémáira. Egy összejövetelen megkérdeztem Chloét, hogy miért olyan lassú a képkészítésben. Azt mondta, azért, mert nehézségekbe ütközött. Azt mondtam: „Ha nehézségekbe ütközöl, azonnal jelezned kellene nekünk. Így a problémákat a lehető leggyorsabban meg lehet oldani, és nem fogunk elakadni.” Eredetileg le akartam leplezni, hogy mennyire felületes volt a kötelességeiben abban az időszakban. Azonban észrevettem, hogy kezdi elveszteni a türelmét, így lenyeltem a szavakat, amiket mondani akartam. Utána más nővérek is felkeresték Chloét, hogy beszélgessenek vele. Azt mondta, hogy én nem értem meg a nehézségeit, és túl sokat követelek tőle, de elfogadta Istentől, és meg fogja változtatni a kötelességéhez való hozzáállását. Kicsit aggódtam, miután ezt hallottam, és arra gondoltam: „Most, hogy Chloénak előítélete van velem szemben, hogyan fogunk kijönni a jövőben? A többi nővérem nem fogja azt gondolni, hogy rossz az emberi mivoltom és tapintatlan vagyok?” Ezután észrevettem, hogy Chloe gyorsabban készíti a képeket, mint korábban, és azt hittem, valamelyest megváltozott. Néhány nappal később azonban azt tapasztaltam, hogy még mindig nincs benne sürgető érzés a kötelességei elvégzésével kapcsolatban, és még a nem hívő világ videóit is nézte. Gyakran panaszkodott is, ilyeneket mondva: „A felügyelő mindig azt kéri tőlünk, hogy újítsunk, de az újítás nem olyan egyszerű! Mindannyian csak most kezdtük el ezt a kötelességet. Az, hogy ennyit követelnek tőlünk, nem arra kényszerít minket, hogy a képességeinket meghaladó dolgokat tegyünk?” és: „Amikor képet készítek, mindig annyi problémára mutatnak rá. Túl sokat kukacoskodnak!” Bár egy másik nővérrel gyakran leállítottuk, hogy ne mondjon ilyen negatív dolgokat, nem nagyon fogta vissza magát. Tudtam, hogy boncolgatnom kellene a cselekedetei természetét és következményeit, különben hatással lesz a többi nővérre a kötelességeik elvégzésében. Azonban, amikor arra gondoltam, hogy milyen előítélete alakult ki velem szemben, miután legutóbb beszéltem vele, és hogy még a többi nővérem előtt is azt mondta, hogy a képességeit meghaladó dolgokra kényszerítem, haboztam. Arra gondoltam: „Mi van, ha továbbra is leleplezem és boncolgatom a problémáit, és a kapcsolatom feszültté válik vele? Talán inkább jelentenem kellene a helyzetét a felügyelőnek. De ha Chloe rájön erre, nem fogja azt gondolni, hogy hátba szúrom, és azt mondani, hogy rossz az emberi mivoltom?” Miután végiggondoltam, még mindig nem volt bátorságom rámutatni a problémáira és jelenteni azokat.

Nem sokkal később a felügyelő megtudta, hogy Chloe hosszú ideje felületesen végzi a kötelességét, ezért áthelyezte őt. A felügyelő engem is megmetszett, mondván: „Láttad, hogy Chloe már régóta felületesen végzi a kötelességét és negativitást terjeszt, de nem leplezted le és nem jelentetted. Te egy kényszeres megfelelő vagy, és a legcsekélyebb mértékben sem óvtad a gyülekezet munkáját. Túl önző vagy! Ezen alaposan el kell gondolkodnod.” A felügyelő szavai mintha arcul csaptak volna. Abban a pillanatban a legszívesebben elbújtam volna a föld alá. Később nagyon kényelmetlenül éreztem magam, amikor arra gondoltam, amit a felügyelő mondott. Újra és újra megkérdeztem magamban: „Miért nem volt bátorságom leleplezni vagy jelenteni Chloe problémáit?” Egy nap az áhítatom során Isten szavait olvastam. Mindenható Isten azt mondja: „A legtöbb ember akar törekedni az igazságra és akarja gyakorolni azt, ám legtöbbször csak az elhatározás és a vágy van meg bennük erre; az igazság nem vált az életükké. Ennek eredményeként, amikor gonosz erőkre akadnak vagy gonosztetteket elkövető gonosz emberekkel és rossz emberekkel találkoznak, illetve amikor az alapelveket sértő módon cselekvő – ezáltal a gyülekezet munkáját zavaró és Isten választott népének ártó – hamis vezetőkkel és antikrisztusokkal találkoznak, elveszítik a bátorságukat, hogy kiálljanak és felszólaljanak. Mit jelent az, amikor nincs bátorságod? Azt jelenti, hogy félénk vagy és nem tudod kifejezni, amit szeretnél? Vagy arról van szó, hogy nem érted alaposan a helyzetet, ezért nincs meg a magabiztosságod, hogy felszólalj? Egyik sem; ez elsősorban a romlott beállítottságok általi korlátozás eredménye. Az általad felfedett romlott beállítottságok egyike egy csalárd beállítottság; amikor valami történik veled, a saját érdekeidre gondolsz elsőként, elsőként a következményeket veszed fontolóra, hogy azok vajon előnyösek lesznek-e számodra. Ez egy csalárd beállítottság, nemde? Egy másik az önző és alantas beállítottság. Arra gondolsz: »Mi közöm nekem ahhoz, ha Isten házának érdekei sérülnek? Nem vagyok vezető, miért kellene, hogy érdekeljen? Semmi köze hozzám. Nem az én felelősségem.« Az efféle gondolatok és szavak nem olyasmik, amiket tudatosan gondolsz, hanem a tudatalattid termékei – ez a romlott beállítottság nyilvánul meg, amikor az emberek egy problémával találkoznak. Az ehhez hasonló romlott beállítottságok irányítják a gondolkodásmódodat, megkötözik a kezedet és a lábadat, és szabályozzák, hogy mit mondasz. A szíved mélyén ki akarsz állni és beszélni akarsz, de kétségeid vannak, és még ha fel is szólalsz, kerülgeted a forró kását és hagysz magadnak kibúvót, illetve köntörfalazol és nem mondod el az igazat. Azoknak, akik tisztán látnak, ez világos; valójában a szíved mélyén tudod, hogy nem mondtál el mindent, amit kellett volna, hogy amit mondtál, az nem ért el hatást, hogy pusztán ímmel-ámmal cselekedtél, és hogy a probléma nem oldódott meg. Nem teljesítetted a felelősségedet, mégis nyíltan mondod, hogy teljesítetted a felelősségedet, vagy hogy nem volt számodra világos, ami történt. Igaz ez? És ez az, amit valójában gondolsz? Akkor tehát nem teljességgel a sátáni beállítottságod irányít? [...] Nincs hatalmad afelett, amit mondasz és teszel. Még ha akarnád sem tudnád az igazat szólni vagy azt mondani, amit valóban gondolsz; még ha akarnád sem tudnád gyakorolni az igazságot; még ha akarnád sem tudnád vállalni a felelősséget. Minden, amit mondasz, teszel és gyakorolsz, hazugság, te pedig egyszerűen felületes vagy. Teljességgel a sátáni beállítottságod béklyójában vagy és az irányít. Talán akarod elfogadni és gyakorolni az igazságot, de nem rajtad múlik. Amikor a sátáni beállítottságaid irányítanak, azt mondod és teszed, amit a sátáni beállítottságod mond neked. Nem vagy más, csak egy romlott hús-vér test bábja, a Sátán eszközévé váltál” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai szíven találtak, ahogy eltöprengtem rajtuk. Én voltam az a fajta ember, akit Isten leleplezett. Mindent tudtam Chloe problémáiról, de nem mertem leleplezni vagy boncolgatni azokat. Még ha mondtam is valamit, semmi lényegeset nem mondtam: csak a felét említettem, a többit pedig magamban tartottam, félve, hogy megbántom Chloét. Annak érdekében, hogy megvédjem magam és fenntartsam vele a kapcsolatot, hallgattam a problémáiról. Milyen önző és csalárd voltam! Chloe következetesen felületesen végezte a kötelességét, a bűnbánat jele nélkül. Negativitást is terjesztett a testvérei között; a Sátán szerepét játszotta. Nemcsak hogy nem állítottam meg, de még fedeztem is őt, és nem jelentettem a problémáit a vezetőknek. Hát nem a Sátán bűntársaként és pajzsaként viselkedtem? Élveztem mindent, ami Istentől jött, de cserébe hálátlan voltam, és egyáltalán nem tettem eleget a felelősségeimnek. Igazán méltatlan voltam arra, hogy Isten előtt éljek! Amikor erre gondoltam, bűntudatot és kényelmetlenséget éreztem, és igazán megbántam, amit tettem.

Később a művészeti tervezési munkát kezdtem felügyelni. Azt tapasztaltam, hogy Emily nővér meglehetősen arrogáns és önigaz, és nem hajlandó elfogadni mások javaslatait. Ez hatással volt a képkészítés eredményeire. Tudtam, hogy rá kellene mutatnom Emily problémáira, és segítenem kellene neki, hogy minél előbb megváltoztassa ezt az állapotát, de aztán arra gondoltam: „Túl bántó lenne, ha a szemébe mondanám a problémáit? Mi van, ha nem tudja elfogadni, és előítélete alakul ki velem szemben? De ha nem mondom el, az hatással lesz a munkára. Hát nem esem vissza a régi kerékvágásba?” Imádkoztam Istenhez, hogy adjon erőt az igazság gyakorlásához. Aztán találtam egy szakaszt Isten szavaiban, amely kifejezetten az én állapotomra vonatkozott: „Ha egy kényszeres megfelelő szándékával és perspektívájával rendelkezel, akkor semmiben sem fogod az igazságot gyakorolni, illetve védelmezni az alapelveket, és így mindig kudarcot vallasz majd és elbuksz. Ha nem ébredsz fel és soha nem keresed az igazságot, akkor álhívő vagy, és soha nem nyered el az igazságot és az életet. Mit kell tehát tenned? Amikor ilyen dolgokkal kerülsz szembe, imádkoznod kell Istenhez és Hozzá kell kiáltanod, arra kérve Őt, hogy mentsen meg és adjon neked hitet és erőt, képessé téve arra, hogy védelmezd az alapelveket, megtedd, amit meg kell tenned, az alapelvek szerint tudd kezelni a dolgokat, szilárdan megállj abban a helyzetben, amelyben meg kell állnod, megóvd Isten házának érdekeit, és megakadályozd, hogy Isten házának munkája bármiféle veszteséget szenvedjen. Ha fel tudsz lázadni a saját érdekeid, a büszkeséged, és a kényszeres megfelelő nézőpontod ellen, és ha őszinte és teljes szívvel megteszed, amit meg kell tenned, akkor már legyőzted a Sátánt, és elnyerted az igazságnak ezt az aspektusát” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai megvilágosították a szívemet. Megértettem, hogy ha magam mögött akarom hagyni a kényszeres megfelelő gondolatait és elképzeléseit, akkor a gyülekezet érdekeit kell az első helyre tennem. Nem számít, mit gondolnak mások, vagy hogy megbántom-e őket, eleget kell tennem a felelősségemnek, és nem engedhetem, hogy a gyülekezet munkája csorbát szenvedjen. A gyülekezet azért bízott meg a felügyelői feladattal, mert remélték, hogy felelősséget vállalok a testvéreimért, és megóvom a gyülekezet érdekeit. Ha továbbra is kényszeres megfelelőként viselkedem, és nem mutatok rá Emily problémáira, akkor ártok neki és ártok a gyülekezet munkájának is. Utána Isten szavainak fényében boncolgattam a tettei természetét és következményeit. Megvitattam vele azt is, hogy a korábbi arrogáns beállítottságom milyen kárt okozott mind a gyülekezet munkájában, mind a saját életbe való belépésemben. Amire nem számítottam, az az volt, hogy miután ezt meghallotta, Emily nemcsak hogy nem alakított ki előítéletet velem szemben, hanem Isten szavainak fényében megértette a problémáit, és hajlandó volt változtatni. Emily emiatt nem is távolodott el tőlem. Megnyílt és közösséget vállalt velem arról a romlottságról, amit a kötelessége végzése közben felfedett magában, vagy a nehézségekről, amikkel találkozott. Ebben a tapasztalatban megízleltem az igazság gyakorlásának édességét, és a szívem különösen nyugodt volt. Azt hittem, megváltoztam, de csak amikor Isten egy másik környezetet alakított ki, akkor jöttem rá, milyen mélyen megrontott engem a Sátán.

2024-ben csoportvezetővé választottak, a csoportos összejövetelek felelőse lettem. Az összejöveteleken azt tapasztaltam, hogy Alice nővér közösségvállalása gyakran eltért a témától, és gyakran használta a közösségvállalását mások megítélésére. Egyszer, miután Isten szavait olvasta, Alice nem arra használta őket, hogy megértse önmagát. Ehelyett azt mondta, hogy Oliviának arrogáns beállítottsága van, és hogy a múltban többször is javaslatokat tett Oliviának, de Olivia nagyon ellenálló volt és durván beszélt, korlátozva és bántva őt. Ezután arról beszélt, hogyan segített Oliviának szeretetből. Amikor ezt hallottam tőle, azt gondoltam magamban: „Ezzel, amit mond, nem másokat alacsonyít le, hogy magát felmagasztalja? Ha Oliviának tényleg vannak ilyen problémái, külön is felkeresheti Oliviát, hogy rámutasson azokra, és közösséget vállaljon vele. Nem kellene az összejövetelt arra használnia, hogy a saját elégedetlenségét levezesse. Ráadásul a közlése eltért az összejövetel témájától. Gyorsan le kell állítanom.” De aztán arra gondoltam: „Ha közvetlenül félbeszakítom, azzal nem hozom zavarba, és nem lesz előítéletes velem szemben? Hagyjuk. Megvárom, amíg vége az összejövetelnek, és négyszemközt beszélek vele.” Ezért nem állítottam le. Csak röviden annyit mondtam: „Mindenki figyeljen arra, mennyi ideig beszél, hogy másoknak is legyen elég idejük.” Az összejövetel után beszélni akartam Alice-szal a problémájáról, de aztán más nővérektől hallottam, hogy Alice a múltban gyakran ítélkezett emberek felett a hátuk mögött; egy nővér korábban megbántotta Alice-t, ezért Alice elkezdett rosszakat mondani erről a nővérről a háta mögött, és Alice még fagyos pillantásokat is vetett rá, kellemetlen helyzetbe hozva őt. A szívem összeszorult, és arra gondoltam: „Ha rámutatok a problémájára és megbántom, velem is ugyanígy fog bánni? Milyen kínos lenne ez, ha a jövőben gyakran kellene egymás közelében lennünk! Talán inkább csak jelentenem kellene a helyzetét a vezetőknek.” De aztán arra gondoltam: „Elég jól kijövök Alice-szal. A mindennapi életben is jól gondoskodik rólam. Ha a háta mögött jelenteném a problémáit, az túl alattomos lenne. Nem érne fel egy hátba szúrással? Ha rájönne, hogy én voltam az, aki jelentette a problémáit, vajon neheztelne rám, és a hátam mögött ítélkezne felettem? Felejtsük el, ne tegyük tönkre a mostani kapcsolatomat vele.” Amikor erre gondoltam, feladtam az ötletet, hogy rámutassak Alice problémáira.

Nem sokkal később két nővér jelentette nekem Alice helyzetét. Az egyik nővér azt mondta, hogy Alice mindig eltér a témától, amikor Isten szavairól beszél, ami sok időt vesz el az összejöveteleken anélkül, hogy bárkinek is haszna vagy épülése származna belőle. A másik nővér azt mondta, hogy Alice mindig mások felett ítélkezik, és az ő problémáikról beszél az összejöveteleken. Ez a helyes és helytelen körüli kicsinyes vitákba sodorja az embereket, és némileg megzavarja a gyülekezeti életet. Amikor ezt hallottam a nővéreimtől, egy kis bűntudatot éreztem. Tisztában voltam Alice problémáival, de nem mutattam rájuk és nem jelentettem őket. Ez mind az én felelőtlenségem miatt volt. Az áhítataim során megnéztem egy tapasztalati bizonyságtételes videót. Két idézett szakasz Isten szavaiból megérintette a szívemet. Mindenható Isten azt mondja: „Mindannyian azt mondjátok, hogy tekintettel vagytok Isten terhére, és megvéditek a gyülekezet bizonyságtételét, de ki volt közületek valóban tekintettel Isten terhére? Kérdezd meg magadtól: Te olyasvalaki vagy, aki tekintettel van az Ő terhére? Tudsz-e Érte igazságot gyakorolni? Ki tudsz-e állni és beszélni Értem? Képes vagy-e állhatatosan gyakorlatba ültetni az igazságot? Elég bátor vagy-e ahhoz, hogy harcolj a Sátán minden cselekedete ellen? Képes lennél-e félretenni az érzéseidet és leleplezni a Sátánt az Én igazságomért? Képes vagy-e hagyni, hogy a szándékaim beteljesedjenek benned? Felajánlottad-e szívedet a legválságosabb pillanatokban? Olyan ember vagy, aki követi az Én akaratomat? Tedd fel magadnak ezeket a kérdéseket, és gyakran gondolkodj rajtuk!” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 13. fejezet). „Ha egyszer az igazság életté vált benned, és megfigyelsz valakit, aki istenkáromlóan áll Istenhez, nem félve Őt, kötelességének végzése közben pedig felületes, vagy aki megszakítja és megzavarja a gyülekezeti munkát, az igazságalapelvek szerint fogsz reagálni, és képes leszel felismerni és szükség szerint leleplezni őt. Ha az igazság nem vált az életeddé, és továbbra is a sátáni beállítottságodban élsz, akkor, amikor gonosz embereket és ördögöket fedezel fel, akik megszakításokat és zavarokat okoznak a gyülekezet munkájában, akkor szemet fogsz hunyni felette és füled botját sem mozdítod; félresöpröd őket, a lelkiismeretedtől érkező szemrehányás nélkül. Sőt, azt fogod gondolni, hogy a gyülekezet munkáját megzavaró embereknek semmi köze hozzád. Nem számít, mennyire sérül a gyülekezet munkája és Isten házának érdekei, téged nem érdekel, nem avatkozol bele és nem érzel bűntudatot – ami olyan emberré tesz, aki lelkiismeret és értelem nélküli, álhívő munkás. Eszed, ami Istené, iszod, ami Istené és élvezel mindent, ami Istentől származik, mégis úgy érzed, hogy az Isten házának érdekeit sértő dolgoknak nincs köze hozzád – ami árulóvá tesz téged, aki beleharap az őt tápláló kézbe. Ha nem véded Isten házának érdekeit, ember vagy egyáltalán? Ez egy démon, amely befurakodott az egyházba. Istenhitet színlelsz, úgy teszel, mintha Isten választott népének tagja lennél, és élősködni akarsz Isten házában. Nem egy emberi lény életét éled, sokkal inkább démonhoz hasonlítasz, mint emberhez, és egyértelműen az álhívők egyike vagy. Ha olyasvalaki vagy, aki valóban hisz Istenben, akkor még ha eddig nem is nyerted el az igazságot és az életet, legalább Isten mellett fogsz beszélni és cselekedni; legalább nem állsz tétlenül, amikor azt látod, hogy Isten házának érdekei veszélybe kerülnek. Ha késztetést érzel arra, hogy szemet hunyj, bűntudatot érzel majd és kínosan érzed magad, s azt mondod magadnak: »Nem ülhetek itt tétlenül, fel kell állnom és mondanom kell valamit, felelősséget kell vállalnom, le kell lepleznem ezt a gonosz viselkedést, meg kell állítanom, hogy Isten házának érdekei ne szenvedjenek kárt, és ne zavarják meg a gyülekezeti életet.« Ha az igazság az életeddé vált, akkor nemcsak hogy meglesz ez a bátorságod és elhatározásod, és képes leszel teljesen megérteni az ügyet, hanem azt a felelősséget is betöltöd, amelyet Isten munkájáért és az Ő házának érdekeiért viselned kell, és ezzel teljesül a kötelességed. Ha kötelességedet a felelősségednek és kötelezettségednek, valamint Isten megbízatásának tudnád tekinteni, és úgy éreznéd, hogy ez szükséges ahhoz, hogy szembenézhess Istennel és a lelkiismereteddel, akkor nem élnéd-e meg a normális emberi mivolt feddhetetlenségét és méltóságát? A tetteid és a viselkedésed egyenlő lenne azzal, hogy »féled Istent és kerülöd a rosszat«, amiről Ő beszél. Megvalósítanád e szavak lényegét, és megélnéd a valóságukat. Amikor az igazság az ember életévé válik, akkor képes lesz megélni ezt a valóságot” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Miután elolvastam Isten szavait, bűntudatot és gyötrelmet éreztem. Isten hívőiként, amikor látjuk, hogy emberek akadályozzák és megzavarják a gyülekezet életét, figyelembe kell vennünk Isten szándékát, és fel kell lépnünk, hogy megállítsuk ezt, hogy testvéreink jó környezetben ehessék és ihassák Isten szavait és beszélgethessenek az igazságról. Elgondolkodtam magamon. Tisztában voltam vele, hogy Alice gyakran eltér a témától az összejöveteleken, és mindig megítél és lebecsül másokat a hátuk mögött, és hogy ez akadályozza és megzavarja a gyülekezet életét. Azonban, hogy meg ne bántsam, gyáván meglapultam, és nem mertem megállítani ebben. A tettei természetét sem mertem leleplezni vagy boncolgatni. Milyen szánalmas volt az életem! Önző és aljas voltam, csak a magam megóvásával törődtem. Ettem és ittam Isten szavait, de nem tudtam gyakorlatba ültetni őket. Tétlenül néztem, ahogy Alice megzavarta a gyülekezet életét. Hát miféle hívő voltam én? Elárultam a jótevőmet. Méltatlan voltam arra, hogy Isten előtt éljek! Rendkívül bűnösnek és kényelmetlenül éreztem magam, elbújtam a fürdőszobában, és pofon vágtam magam. Újra és újra megkérdeztem magamtól: „Miért olyan nehéz nekem az igazság egyetlen szavát is kimondanom? Miért vagyok ennyire önző?” Visszatérve a szobámba, Istenhez imádkoztam. „Drága Istenem, tévedtem. Nem akarok többé így élni. Gyakorolni akarom az igazságot, és igazságérzettel rendelkező ember akarok lenni. Kérlek, vezess engem, hogy valódi megértésre jussak önmagamról.”

Ezután Isten szavainak egy másik szakaszát olvastam. Mindenható Isten azt mondja: „A világi ügyekre vonatkozó filozófiák egyik tétele így szól: »A hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit.« Ez azt jelenti, hogy ennek a jó barátságnak a fenntartása érdekében az embernek hallgatnia kell a barátja problémáiról, még akkor is, ha világosan látja őket. Betartja azokat az elveket, miszerint nem üt arcul másokat, és nem kritizálja a hiányosságaikat. Megtévesztik egymást, rejtőzködnek egymás elől és cselt szőnek egymás ellen. Bár kristálytisztán tudják, miféle ember a másik, nem mondják ki nyíltan, hanem ravasz módszereket használnak, hogy megőrizzék a kapcsolatukat. Miért akarna valaki ilyen kapcsolatokat megőrizni? Ez arról szól, hogy az ember nem akar ellenségeket szerezni ebben a társadalomban, a csoportján belül, ez ugyanis azt jelentené, hogy gyakran sodorja magát veszélyes helyzetekbe. Annak tudatában, hogy miután valakinek a hiányosságait szóvá tetted, vagy megbántottad az illetőt, az az ellenséged lesz és ártani fog neked, és nem akarván ilyen helyzetbe hozni magadat, a világi ügyekre vonatkozó filozófiáknak azt a tételét alkalmazod, amely így szól: »Ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld.« Ennek fényében, ha két ember ilyen kapcsolatban van egymással, azok igazi barátoknak tekinthetők? (Nem.) Nem igazi barátok, még kevésbé egymás bizalmasai. Akkor hát pontosan miféle kapcsolat is ez? Nem egy alapvető társas kapcsolat? (De.) Az ilyen társas kapcsolatokban az emberek nem bocsátkozhatnak bizalmas beszélgetésekbe, sem mély kapcsolatuk nem lehet, és nem beszélhetnek bármiről, amiről csak szeretnének. Nem mondhatják ki hangosan, ami a szívükben rejlik, vagy hogy milyen problémákat látnak másokban, vagy azokat a szavakat, amelyek másoknak hasznára lennének. Ehelyett kiválogatják a kedves mondanivalókat, hogy megtartsák mások jóindulatát. Nem merik kimondani az igazságot vagy betartani az alapelveket, így megakadályozva, hogy ellenséges gondolatokat ébresszenek másokban magukkal szemben. Amikor az emberre senki nem jelent fenyegetést, az illető nem él viszonylagos békében és nyugalomban? Nem ez az emberek célja, amikor ezt a mondást népszerűsítik: »Ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«? (De.) Világos, hogy ez a túlélésnek egy elvetemült, csalárd módja, egy kis óvakodással, amelynek a célja az önfenntartás. Ha így élnek, az embereknek nincsenek bizalmasaik, nincsenek közeli barátaik, akiknek a társaságában bármit mondhatnak, amit csak szeretnének. Az emberek között csak kölcsönös óvakodás, kölcsönös kihasználás és kölcsönös cselszövés létezik minden egyes emberrel szemben, azt kivéve a kapcsolatból, amire szükségük van. Nem így van? Alapvetően annak a mondásnak, hogy »ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«, az a célja, hogy az ember ne sértsen meg másokat és ne szerezzen ellenségeket, hanem védje magát azzal, hogy nem bánt meg senkit. Ez egy technika és módszer, amit azért alkalmaz valaki, hogy ő maga ne sérüljön. Ha a lényegének ezt a többféle vetületét nézzük, akkor vajon az a követelmény az emberek erkölcsi magatartásával szemben, hogy »ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«, nemes követelmény? Pozitív? (Nem.) Akkor mit tanít az embereknek? Hogy ne sérts meg senkit, ne bánts meg senkit, különben a végén te fogod megjárni; továbbá, hogy ne bízz senkiben. Ha megbántod bármelyik jó barátodat, a barátság csendben változni kezd. Közeli jó barátodból idegen vagy az ellenséged lesz. Milyen problémákat oldhat meg az, ha arra tanítják az embereket, hogy így cselekedjenek? Még ha azáltal, hogy így cselekszel, nem is szerzel ellenségeket, sőt, elveszítesz néhányat, ettől majd csodálnak és elfogadnak az emberek, és mindig megtartanak barátjukként? Ez teljesen megvalósítja az erkölcsi magatartás normáját? Ez a legjobb esetben sem több, mint a világi ügyekre vonatkozó filozófia” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (8.)). Ahogy Isten szavain töprengtem, megértettem, miért nem tudtam gyakorolni az igazságot, és miért nem mertem rámutatni mások problémáira. Mindez azért volt, mert sátáni filozófiák és törvények mélyen gyökeret vertek a szívemben. A szüleim gyerekkorom óta azt tanították nekem, hogy „ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld”, „a hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit”, és „szólj jó szavakat mások érzéseihez és észjárásához alkalmazkodva, mert az őszinteség csak felbosszantja őket”. Azt tanították, hogy legyek nagyon óvatos és körültekintő a másokkal való kapcsolataimban, és soha ne leplezzem le nyíltan mások problémáit, nehogy megbántsam őket és a bosszújuknak és bántalmazásuknak tegyem ki magam. Folyamatosan ezen gondolatok és eszmék szerint éltem. Amikor iskolás voltam, látva, hogy a padtársam parancsolgató és erőszakos, soha nem mutattam rá a problémáira, mert féltem, hogy megbántom. Még be is csaptam őt, az ellenkezőjét mondva annak, ami a szívemben volt. Miután hinni kezdtem Istenben, Chloe és én együtt végeztük a kötelességünket. Tisztában voltam vele, hogy felületes a kötelességében, és negativitást is terjeszt, megzavarva másokat a kötelességük elvégzésében, de hogy megvédjem magam, soha nem voltam hajlandó leleplezni vagy boncolgatni a problémáit. Észrevettem, hogy Alice gyakran eltér a témától a közösségvállalása során az összejöveteleken, sőt másokat is megítél. Azonban soha nem voltam hajlandó boncolgatni a problémáit, mert féltem, hogy bosszút áll rajtam és megítél, ezért tétlenül néztem, ahogy megzavarja a gyülekezet életét. A sátáni filozófiák és törvények szerint élve álnokká és csalárddá váltam, és egyáltalán nem volt őszinteség a másokkal való érintkezésemben. A felszínen kedves ember voltam, és jól kijöttem Chloéval és Alice-szal. Azonban, amikor láttam a problémáikat, semmilyen segítséget nem nyújtottam nekik, és nem mutattam irántuk semmilyen igaz szeretetet. A hozzájuk való kedvességem mind hamis és képmutató volt, arra irányult, hogy fenntartsak egy személyes kapcsolatot, és elérjem, hogy harmonikusan kijöjjenek velem. Valóban rendkívül álnok és csalárd voltam! Rájöttem, hogy a sátáni filozófiák és törvények szerint élve már régen elvesztettem a lelkiismeretemet és az észszerűségemet; rendkívül önzővé és gyávává váltam; tudtomon kívül a Sátán bűntársává és pajzsává váltam. Ha így folytatom tovább anélkül, hogy megváltoznék, bizonyosan megutál és kiiktat Isten!

Később még több szót olvastam Istentől. Mindenható Isten azt mondja: „Abban a mondásban, hogy »ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«, a »kritizálás« jó vagy rossz? A »kritizálni« kifejezésnek van egy olyan szintje, amelyen arra utal, hogy emberek Isten szavain belül lelepleződnek vagy feltárulnak? (Nincs.) Ahogy Én értem a »kritizálni« kifejezést, amint az az emberi nyelvben létezik, nem ezt jelenti. A lényege a leleplezés némiképp rosszindulatú formája; azt jelenti, leleplezni mások problémáit és hiányosságait, vagy mások számára ismeretlen dolgokat és viselkedésformákat, vagy a háttérben működő cselszövést, eszméket vagy nézeteket. Ez a »kritizálni« kifejezés jelentése ebben a mondásban: »ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«. Ha két ember jól kijön és bizalmas viszonyban van egymással, nincsenek közöttük korlátok, és mindketten remélik, hogy a másiknak hasznára és segítségére vannak, akkor az lenne a legjobb, ha összeülnének, és nyíltan, őszintén feltárnák egymás problémáit. Ez helyénvaló, és ez nem mások hiányosságainak kritizálása. Ha felfedezed valaki más problémáit, de látod, hogy az illető még nem képes elfogadni a tanácsodat, akkor egyszerűen ne mondj semmit, hogy elkerüld a veszekedést vagy a konfliktust. Ha segíteni akarsz rajta, megtudakolhatod a véleményét, és először is megkérdezheted tőle: »Látom, hogy problémád van, és reményeim szerint tudok neked tanácsot adni. Nem tudom, képes leszel-e elfogadni. Ha igen, elmondom. Ha nem, egyelőre megtartom magamnak, és nem mondok semmit.« Ha azt mondja: »Bízom benned. Bármi is a mondanivalód, nem fog túllépni a határon; el tudom fogadni« – ez azt jelenti, hogy engedélyt kaptál, és ezután egyenként közölheted vele a problémáit. Ő nemcsak teljes mértékben elfogadja majd, amit mondasz, de hasznát is veszi, és ti ketten továbbra is képesek lesztek normális kapcsolatban maradni. Nem így kell őszintén bánni egymással? (De.) Ez a másokkal való interakció helyes módszere, nem pedig az, hogy kritizáljuk mások hiányosságait. Mit jelent nem »kritizálni mások hiányosságait«, ahogy az említett mondás szól? Azt jelenti, hogy ne beszéljünk mások hiányosságairól, ne beszéljünk a leginkább tabunak számító problémáikról, ne leplezzük le a problémáik lényegét, és ne legyünk olyan szókimondók annak kritizálásában. Azt jelenti, hogy csak felszínes megjegyzéseket tegyünk, olyasmiket mondjunk, amiket mindenki más is mondani szokott, vagy amiket az illető már maga is képes észlelni, és ne leplezzünk le az illető által korábban elkövetett hibákat vagy érzékeny kérdéseket. Mit használ a másiknak, ha így cselekszel? Talán nem sérted meg vagy nem fordítod magad ellen őt, de amit tettél, sehogy sem segít rajta és nem használ neki. Ezért az a kifejezés, hogy »ne kritizáld mások hiányosságait«, önmagában véve kitérő jellegű, egyfajta trükközés, amely nem engedi, hogy az emberek őszintén bánjanak egymással. Azt lehetne mondani, hogy így cselekedni annyit tesz, mint gonosz szándékokat dédelgetni; ez nem az egymással való interakció helyes módja. Sőt, a nem hívők szemében az, hogy »ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«, olyasmi, amit egy nemes erkölcsökkel rendelkező embernek tennie kell. Világos, hogy ez a másokkal való interakció csalárd módja, amelyet az emberek azért tesznek magukévá, hogy saját magukat védjék; egyáltalán nem az interakció megfelelő módja. Mások hiányosságait nem kritizálni őszintétlen, mások hiányosságainak kritizálása mögött viszont hátsó szándék húzódhat meg” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (8.)). „Isten választott népének legalább lelkiismerettel és józan ésszel rendelkeznie kell, valamint az Isten által az emberektől megkövetelt alapelvek és normák szerint kell érintkeznie, társulnia és együttműködnie másokkal. Ez a legjobb megközelítés. Ez képes eleget tenni Istennek. Melyek tehát az Isten által megkövetelt igazságalapelvek? Hogy az emberek legyenek megértőek másokkal, amikor azok gyengék és negatívak, legyenek tekintettel a fájdalmukra és nehézségeikre, majd érdeklődjenek ezekről a dolgokról, ajánljanak segítséget és támogatást, és olvassák nekik Isten szavait, hogy segítsenek megoldani a problémáikat, lehetővé téve számukra, hogy megértsék Isten szándékait, és ne legyenek többé gyengék, valamint Isten elé vigyék őket. Vajon a gyakorlás ezen módja nem felel meg az alapelveknek? Az ily módon történő gyakorlás összhangban áll az igazságalapelvekkel. Az ilyen kapcsolatok természetesen még inkább összhangban állnak az igazságalapelvekkel. Amikor az emberek szándékosan zavarásokat és megszakításokat okoznak, vagy szándékosan hanyagul végzik a kötelességüket, és te látod ezt, és képes vagy felhívni a figyelmüket ezekre a dolgokra, megróni őket, és segíteni nekik az alapelvek szerint, akkor az összhangban áll az igazságalapelvekkel. Ha szemet hunysz vagy elnézed a viselkedésüket, és falazol nekik, sőt, odáig elmész, hogy szép dolgokat mondasz, hogy dicsérd őket, és tapsolj nekik – az emberekkel való érintkezés, a problémákkal való foglalkozás és azok kezelésének e módjai nyilvánvalóan ellentétben állnak az igazságalapelvekkel, és nincs alapjuk Isten szavaiban. Az emberekkel való érintkezés és a problémákkal való foglalkozás e módjai tehát egyértelműen helytelenek, és ezt valóban nem könnyű felfedezni, ha nem boncolgatjuk és nem ismerjük fel őket Isten szavai szerint” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (14.)). Isten szavai feloldották a görcsöt a szívemben. Korábban azt hittem, hogy mások problémáira és hiányosságaira való rámutatás nem más, mint kritizálás, és meg fogja bántani őket. Most megértettem, hogy ha felfedezzük, hogy valaki felületesen végzi a kötelességét, vagy akadályozza és megzavarja a gyülekezeti életet, az alapelvek szerint kell cselekednünk, és időben rá kell mutatnunk a problémáikra; ha szükséges, megmetszhetjük őket. Még ha keményen is beszélünk, amennyiben a mondandónk megfelel a tényeknek, és a szándékunk az, hogy segítsünk nekik és megóvjuk a gyülekezet munkáját, ez mind pozitív, és azok az emberek, akik elfogadják az igazságot, helyesen tudják kezelni. Ha a metszés után nem fogadják el azt és nem térnek meg, akkor jelenthetjük is őket a felsőbb vezetőknek. Ez nem kritizálás vagy hátba szúrás. Ez a gyülekezet munkájának megóvása. A kritizálás hátsó szándékkal, előítélettel és ellenségeskedéssel történik. A kisebb problémáikba való belekapaszkodást és azok felnagyítását jelenti, az illető nevetségessé tételét, lebecsülését, kigúnyolását és szándékos bántását. Ez nem hozhat az illetőnek semmilyen épülést vagy hasznot, és csak negatívvá és nyomorulttá teheti őt. Ez mások kritizálása. Bennem is volt egy téves nézet, azt hittem, hogy mások problémáinak jelentése a vezetőknek rosszindulatú vádaskodás vagy hátba szúrás. Valójában a problémák azonnali jelentése, amikor felfedezik őket, a gyülekezet munkájának megóvása. Ez egy olyan felelősség, amelynek az embereknek eleget kellene tenniük. A hátba szúrás vagy rosszindulatú vádaskodás a tények elferdítése és alaptalan pletykák terjesztése, hogy befeketítsük az illetőt a háta mögött. Célja, hogy másokat gyötörjön a saját aljas céljaink érdekében. Ez alkalommal felfedeztem, hogy Alice közösségvállalása az összejöveteleken eltér a témától, és gyakran megítél másokat. Más nővérek is azt mondták, hogy ez Alice következetes viselkedése, és még sok közösségvállalás után sem változtatott rajta. Rá kellett volna mutatnom a problémáira, és a lehető leggyorsabban jelentenem kellett volna a vezetőknek, hogy azonnal megértsék a helyzetét, és a viselkedése alapján megtehessék a megfelelő intézkedéseket. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy a gyülekezeti élet ne szenvedjen zavart.

Egy összejövetel után Isten szavainak fényében rámutattam Alice problémáira, leleplezve, hogy az, ahogyan másokat megítél az összejöveteleken, megzavarja a gyülekezet életét. Alice először nem fogadta el, de vonakodva beismerte, miután más nővérek is csatlakoztak, hogy közösséget vállaljanak és boncolgassák a problémáit. Még sírt is, és azt mondta, hogy ez valóban probléma számára. Nem sokkal később megtudtam, hogy ismét megítélt másokat az egyik nővére előtt, ezért jelentettem a helyzetét a gyülekezetvezetőknek. A vezetők leleplezték és boncolgatták a problémáit, és azóta soha többé nem láttam, hogy ítélkező módon viselkedett volna. Hálát adok Istennek, hogy elvezetett engem némi igazság gyakorlására. A szívem nagyon nyugodt. Isten szavai vezettek engem ezekhez a változásokhoz.