Miután elkezdtem hinni Istenben, vezetőként és munkásként szolgáltam a gyülekezetben, később pedig szövegalapú kötelességet kezdtem végezni. Nagyon szerettem mindkét kötelességet, úgy éreztem, hogy ezeket jó képességű emberek végzik, és valahányszor megemlítettem őket, lenyűgözőnek és tiszteletreméltónak hangzottak, és iriggyé tettek másokat. Különösen 2016 végén, amikor előléptettek, hogy Isten háza lektoráló csapatában végezzem a kötelességemet, még inkább úgy éreztem, hogy jó képességekkel és irodalmi vénával rendelkezem, és alkalmas vagyok erre. 2020 augusztusában elbocsátottak, mert nem tudtam harmonikusan együttműködni másokkal, és nem voltam hatékony a kötelességemben. Éppen úgy alakult, hogy akkoriban több szövegalapú munkásnak nem volt megfelelő vendéglátó családja, így a vezetők úgy rendezték el, hogy én lássam vendégül őket, miközben elgondolkodok magamon. Amint meghallottam, hogy vendéglátásra kérnek, kissé zaklatott lettem a szívemben. „A vendéglátás csak fizikai munka, olyan kötelesség, amelyet gyenge képességű és erősségek nélküli emberek végeznek. Mindenesetre én olyan valaki vagyok, aki több éve végez szövegalapú kötelességet, és rendelkezem némi képességgel és erősséggel. Még ha át is helyeznek a kötelességemben, soha nem kérhetnének fel vendéglátói kötelességre!” De meglepetésemre a vezetők pontosan a vendéglátói kötelességet jelölték ki számomra! Abban a pillanatban ellenkezés volt a szívemben, de elgondolkodtam azon a tényen, hogy már így is hátráltattam a munkát, mivel az utóbbi időben nem értem el eredményeket a szövegalapú kötelességemben. Isten háza nem vont felelősségre, és még mindig megengedte, hogy vendéglátói kötelességet végezzek – ez már önmagában Isten kegyelme volt. Észszerűtlen lenne válogatósnak lenni, így nem volt más választásom, mint egyelőre alávetni magam. Az első két hétben időben elkészítettem az ételeket, és mindennap kitakarítottam a szobákat, majd megtartottam a lelki áhítatomat, és olvastam Isten szavait. Úgy éreztem, hogy ilyen módon végezni a kötelességet szintén egészen jó. Idővel azonban, mikor láttam, hogy a nővéreim mindennap a számítógépük előtt ülve végzik a kötelességüket, miközben én edényekkel és lábosokkal bajlódom, és kötényben, felmosóronggyal és szemeteskukával töltöm a napjaimat, egyre nagyobb sértettséget kezdtem érezni a szívemben. Azt gondoltam magamban: „A vendéglátói kötelesség fizikai munka: bármelyik testvér, aki tud főzni, el tudja végezni, és nem igényel semmilyen képességet vagy erősséget. Másrészről a szövegalapú kötelesség szellemi munka, és világos szintkülönbség van közte és a vendéglátói kötelesség fizikai munkája között!” Minél többet gondolkodtam így, annál inkább ellenálltam a vendéglátói kötelesség végzésének.

Egyszer Csen nővér megkért, hogy segítsek kivinni a szemetet, és azonnal éreztem, hogy elpirul az arcom, és úgy éreztem magam, mint egy szolga. Még inkább azt éreztem, hogy a vendéglátói kötelesség alacsonyabb rendű. Néha a nővérek hívtak, hogy csatlakozzam hozzájuk az összejöveteleken, de mivel úgy éreztem, hogy vendéglátói kötelességet végzek, és alsóbbrendű vagyok náluk, nem mertem megnyílni az állapotomról az összejöveteleken való közösség során. Nagy gyötrelemben voltam. Visszaemlékeztem, hogy azokban az években, amikor szövegalapú kötelességet végeztem, a testvérek felnéztek rám és irigyeltek, bárhová mentem. Most vendéglátó voltam, és senki sem nézett fel rám többé. Minél többet gondolkodtam így, annál inkább éreztem, hogy a vendéglátói kötelességnek nincs értelme. Még arra is gondoltam: „Ahelyett, hogy itt vendéglátóskodnék, jobb lenne visszatérni a helyi gyülekezetembe. Talán ott még végezhetnék szövegalapú kötelességet, és a testvérek ott is felnéznének rám és irigyelnének.” Egyszer eljött a házamba a felügyelő, köszöntött, és egyenesen a nővérek szobájába ment. Abban a pillanatban, ahogy becsukta az ajtót, hirtelen kirekesztve éreztem magam, úgy éreztem, hogy nem vagyok velük egy szinten. A nővéreim szövegalapú kötelességet végeztek; magasabb státuszban és szinten voltak, mint én, és mások megbecsülték őket, miközben én csak egy jelentéktelen fizikai kötelességet végeztem, alacsonyabb rendűt náluk. Ez az éles ellentét a szívembe mart, és a fájdalom leírhatatlan volt. Az összejövetel után a felügyelő sietve távozott, anélkül, hogy megkérdezte volna, milyen volt mostanában az állapotom. Tudtam, hogy elfoglalt a munkájával, így normális volt, hogy nem kérdezte meg, de a szívemben mégis meglehetősen lehangoltnak éreztem magam. Eszembe jutott, hogy a múltban, amikor szövegalapú kötelességet végeztem, a felügyelő időről időre érdeklődött az állapotom felől, közösséget vállalt velünk az igazságról, hogy megoldja a problémáinkat, és még tanácsot is kért tőlem bizonyos ügyekben. De most csak egy vendéglátó voltam, és senki sem figyelt rám többé. Bármilyen sokat is tettem, vagy bármilyen jól is csináltam, senki sem tudta meg. Így kell leélnem a hátralévő napjaimat? Így gondolkodva nagy gyötrelemben voltam, és még inkább úgy éreztem, hogy a vendéglátói kötelesség és a szövegalapú kötelesség nincsenek egy szinten. Még inkább ellenálltam a vendéglátói kötelességnek. Később már nem voltam olyan igyekvő az ételek elkészítésében. Ha jó kedvem volt, időben főztem, ha rossz kedvem volt, akkor nem. A takarítást sem végeztem olyan szorgalmasan, és ahol csak tudtam, a könnyebb végét fogtam meg a munkának. Mindenben figyelmetlen voltam, amit csináltam, és a nap végére nagyon fáradtnak és üresnek éreztem magam belül. Mivel figyelmetlen voltam, még azt sem vettem észre, hogy a konyhai lefolyócső kicsúszott a fő szennyvízvezetékből, ami miatt a szennyvíz közvetlenül a padlóra folyt, és átszivárgott az alsó szomszéd lakásába. Többször is feljöttek hozzánk. Mivel a nagy vörös sárkány mindenhol kereste a hívőket, és jutalmat ajánlott a feljelentésükért, valahányszor jött valaki, a nővéreknek gyorsan el kellett rakniuk a számítógépeiket, és abba kellett hagyniuk a munkát, ami hátráltatta őket a kötelességükben. Abban az időszakban mindennap kábult voltam, és a szívem nagy gyötrelemben volt.

Egy reggel, miközben főztem, odarepült egy fehér galamb, és leszállt a konyha ablakpárkányára. Tollai hófehérek voltak, és emelt fővel, kidüllesztett mellkassal állt, apró, csillogó fekete szemeivel engem nézve. Egy pillanat múlva szárnycsapásokkal tovaszállt. A sivárság hulláma öntötte el a szívemet. Még olyan szabadon és boldogan sem éltem, mint egy madár. Önkéntelenül könnyek szöktek a szemembe. Ekkor jutott eszembe Isten szavainak egy passzusa: „Élvezettel figyelem az égen repülő kismadarakat. Bár ők nem hozták Elém elhatározásukat, és nincsenek szavaik, amelyeket Nekem »adhatnának«, mégis örömüket lelik abban a világban, amelyet Én adtam nekik. Az ember azonban képtelen erre, és arca tele van melankóliával – lehetséges volna, hogy visszafizethetetlen adóssággal tartozom neki? Miért van az arca mindig könnyekkel csíkozva?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 34. fejezet). Isten szavai szíven ütöttek, amitől elszégyelltem magam, és zavarba jöttem. Egy madár paradicsomnak tekinti a világot, amelyet Isten adott neki, és gondtalanul él, képes arra, hogy rövid életében megmutassa Isten dicsőségét. Bár én is teremtett lény voltam, nem tudtam alávetni magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek. A felügyelő a tényleges helyzetemnek és a munka szükségleteinek megfelelően osztotta rám a vendéglátói kötelességet. Ez hasznos volt számomra és a gyülekezet munkája számára, de én mindvégig ellenállást éreztem, mert azt hittem, hogy a vendéglátói kötelesség végzése nem kínál lehetőséget arra, hogy kitűnjek vagy észrevegyenek, és hogy mások nem becsülhetnek meg vagy nézhetnek fel rám. Így hát felületes és felelőtlen voltam, nem tartottam rendben a környezetet, és zavartam a nővéreimet a kötelességükben. Valóban túlságosan lázadó voltam Istennel szemben! Könnyes szemmel letérdeltem és imádkoztam: „Ó, Istenem, mindezidáig lázadtam Ellened, és nagyon ellenálltam a vendéglátói kötelességnek. Mindig úgy érzem, hogy ez a kötelesség alsóbbrendűbbé tesz másoknál, és a szívemben soha nem tudom alávetni magam. Ó, Istenem, nem akarom így kezelni a kötelességemet, de egyedül nem tudok változtatni ezen. Kérlek, adj útmutatás nekem, hogy megértsem a szándékaidat, hogy alávethessem magam Előtted!”

A lelki áhítatom során elolvastam egy passzust Isten szavaiból. Mindenható Isten azt mondja: „Bármi legyen is a kötelességed, ne tégy különbséget magasztos és alantas feladatok között. Tegyük fel, hogy ezt mondod: »Habár ez a feladat Istentől kapott megbízatás és Isten házának munkája, ha elvégzem, lenézhetnek miatta az emberek. Mások olyan munkát kapnak, amellyel kitűnhetnek. Nekem ezt a feladatot adták, amivel nem tudok kitűnni, hanem a színfalak mögött kell fáradoznom vele, és ez igazságtalan! Nem fogom elvégezni ezt a kötelességet. Olyannak kell lennie a kötelességemnek, amivel ki tudok tűnni mások előtt, és amivel nevet szerezhetek magamnak – és még ha nem is szerzek nevet magamnak és nem tűnök ki, akkor is legalább profitálnom kell belőle és testileg megnyugtatónak kell éreznem.« Elfogadható hozzáállás ez? Aki válogat, nem fogadja el a dolgokat Istentől, hanem a saját preferenciái szerint választ. Ez nem a kötelességed elfogadása; ez a kötelességed megtagadása és az Isten elleni lázadó mivoltod megnyilvánulása. Az efféle válogatósságba az egyéni preferenciáid és vágyaid vegyülnek. Amikor a magad érdekét, a magad jó hírét, és így tovább, veszed figyelembe, nem engedelmesen viszonyulsz a kötelességedhez. Miként kell hozzáállnod a kötelességedhez? Először is, nem szabad elemezned, megpróbálva megállapítani, hogy ki is volt az, aki rád osztotta; helyette Istentől kell elfogadnod mint Isten megbízatását és mint a kötelességedet, és engedelmeskedned kell Isten irányításának és rendeléseinek, és el kell fogadnod Istentől a kötelességed. Másodszor, ne tégy különbséget magasztos és alantas feladatok között, ne törődj a kötelesség természetével, azzal, hogy ki tudsz-e tűnni vele vagy sem, vagy hogy a nyilvánosság szeme láttára vagy a színfalak mögött kell végezni! Ne gondolkodj efféle dolgokon! Van egy másik hozzáállás is: az alávetettség és az aktív együttműködés” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi a kötelesség megfelelő színvonalú végzése?). Ahogy Isten szavain elmélkedtem, úgy tűnt, mintha egy fénysugár hirtelen áthatolt volna a szívemen, amely oly sokáig sötétségben volt. Isten megköveteli az emberektől, hogy helyes nézőponttal és hozzáállással rendelkezzenek a kötelességükkel kapcsolatban, hogy képesek legyenek elfogadni azt Istentől, függetlenül attól, milyen kötelességet végeznek, hogy ne a saját preferenciáik szerint cselekedjenek, és hogy képesek legyenek elfogadni azt, alávetni magukat neki, és odaadóak lenni iránta. A saját preferenciák szerint kezelni a kötelességet, elfogadni, ha az rivaldafénybe helyez, és ellenállni, ha nem – ez a kötelesség visszautasítása; ez lázadás Isten ellen. Elgondolkodtam a kötelességemhez való hozzáállásomon. Mindig a preferenciáim alapján válogattam, és egyáltalán nem vetettem alá magam. Azt hittem, hogy ha vezető vagy munkás vagyok, vagy szövegalapú kötelességet végzek, akkor mások nagyra tartanak és megbecsülnek majd, és tekintélyt szerzek, ezért boldogan elfogadtam. Most pedig vendéglátói kötelességet osztottak rám. Mivel úgy éreztem, hogy ez másokat kiszolgáló fizikai munka, alacsonyabb rendű feladat, és bárhogyan is végzem, nem fogok kitűnni, és mások nem fognak nagyra tartani és megbecsülni, ezért megalázónak és szégyenletesnek éreztem, és egyszerűen nem tudtam alávetni magam. Amikor a nővérem megkért, hogy segítsek kivinni a szemetet, azt hittem, parancsolgat nekem. Amikor összegyűltem a nővéreimmel, akkor is alsóbbrendűnek éreztem magam náluk, és nem volt kedvem részt venni. Még meg is bántam, hogy vendéglátói kötelességet végeztem. Arra gondoltam, hogy csak egy apró teremtett lény vagyok, akinek nincs említésre méltó státusza. A felügyelő elrendezte, hogy vendéglátói kötelességet végezzek, és az lett volna az észszerű, ha elfogadom Istentől és alávetem magam, de én a preferenciáim alapján válogattam, a szívem a szövegalapú kötelességre vágyott, hogy elnyerjem mások megbecsülését, és ellenálló és felületes voltam abban, ahogyan a vendéglátói kötelességet kezeltem. Valóban híján voltam minden lelkiismeretnek vagy józan észnek. Hogy is ne utálna és vetne meg Isten? Mára sötétségbe zuhantam, és elviselhetetlen fájdalomban éltem. Mindez azért volt, mert túl sokat törődtem a saját hírnevemmel és státuszommal, és nem vetettem alá magam Istennek. Csak ekkor értettem meg, hogy Isten gondos szándéka volt abban, hogy a vezető elrendezte számomra a vendéglátói kötelességet. Azért volt, hogy felfedje a romlott beállítottságomat, és megmetssze a státusz iránti vágyamat, hogy arra ösztönözzön, gondolkodjam el magamon, ismerjem meg önmagamat, és menjek át valódi bűnbánaton és átalakuláson. Erre a kötelességre valóban szükségem volt, és hasznos volt az életbe való belépésem szempontjából. Nem lázadhatok tovább Isten ellen. Csak alá akartam vetni magam Isten vezénylésének és elrendezéseinek, és jól végezni a kötelességemet, hogy megvigasztaljam Isten szívét!

Abban az időben gyakran elmélkedtem Isten szavainak egy passzusán: „Az emberek egész élete Isten kezében van, és ha nem lenne Isten előtti elhatározásuk, ki akarna hiába élni ebben az üres emberi világban? Miért fáradoznának? Sietve jönnek és sietve távoznak a világból, ha nem tesznek semmit Istenért, nem veszett-e kárba az egész életük? Még ha Isten nem is tartja említésre méltónak a tetteidet, nem fogsz-e megelégedetten mosolyogni halálod pillanatában? Pozitív előrehaladásra kell törekedned, nem pedig negatív visszahúzódásra – nem ez a jobb gyakorlat?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az „Isten szavai az egész világegyetemhez” című rész misztériumainak értelmezései, 39. fejezet). Ahogy Isten szavain elmélkedtem, nagy bátorítást kaptam. Az a legnagyobb jelentőségű dolog, hogy végezhetem a kötelességemet abban az időszakban, amikor Isten testet öltött, hogy az utolsó napokban munkát végezzen. Nem számít, milyen kötelességet végzek, a legfontosabb az, hogy helyes szándékaim legyenek, hogy a megfelelő helyen álljak Isten előtt, ne a preferenciáim alapján válogassak a kötelességek között, és képes legyek alávetni magam Istennek és eleget tenni Neki – ez a legfontosabb. Minél többet elmélkedtem Isten szavain, annál jobban megérintettek, annál inkább Isten adósának éreztem magam, és annál inkább gyűlöltem a saját lázadásomat. Hajlandóvá váltam a vendéglátói kötelesség végzésére. Ezután mindennap időben elkészítettem az ételeket, rendben tartottam a környezetet, és ki is takarítottam a házat, hogy a nővéreim otthon érezzék magukat. Így gyakorolva úgy éreztem, hogy az Istennel való kapcsolatom szorosabbá válik. Mivel azonban nem rendelkeztem valódi ismerettel a saját természetlényegemről, egy idő után ismét helytelen állapotban éltem.

Egy nap véletlenül megtudtam, hogy egy nővér, akit hozzám hasonlóan vendéglátásra osztottak be, elment, hogy internetes technológiával kapcsolatos kötelességet végezzen. Abban a pillanatban felkavarodott a szívem. „Mások egy ideig vendéglátói kötelességet végeznek, aztán átcsoportosítják a kötelességüket, akkor a felügyelő miért nem változtatja meg az enyémet? Még az is jó lenne, ha visszatérhetnék a helyi gyülekezetembe szövegalapú kötelességet végezni; az legalább tiszteletreméltóbb hangzású lenne, mint a vendéglátói kötelesség. Most egész nap itt vagyok elfoglalva, fizikai és alantas feladatokat végzek, és bármennyi erőfeszítést is teszek, senki sem néz fel rám. Ennek nincs jövője. Beszélnem kellene a felügyelővel, és megkérni, hogy ossza újra a kötelességemet?” De aztán úgy éreztem, hogy ez észszerűtlen lenne. Újra és újra ezen gondolkodtam, és még főzés közben is nyugtalan voltam. Egyszer figyelmetlen voltam, és túl sok tésztát főztem; a nővéreimnek három étkezésbe telt, mire elfogyasztották. Ettől teljesen megalázva éreztem magam. Még főzni sem tudtam rendesen – mi másra lennék képes? A szívem még fájdalmasabbá és negatívabbá vált. Egy nap elmentem a piacra bevásárolni, és találkoztam Hsziao nővérrel, aki ügyintézői kötelességet végzett. Látva őt, ahogy a tűző napon biciklizik, és örömteli arckifejezéssel cikázik át a tömegen, nagyon irigy lettem. Aztán magamra néztem, aki egész nap lógatja az orrát, és képtelen boldog lenni. Nem tudtam nem elgondolkodni: „Mindketten ügyintézői kötelességet végzünk a gyülekezetben, akkor ő hogyan tudja alávetni magát? Hogyan lehet ennyire örömteli? Én miért nem tudom soha igazán alávetni magam?” Abban az időben ismételten elgondolkodtam ezeken a kérdéseken, és imádkoztam is Istenhez, kérve Őt, hogy adjon útmutatást, hogy megértsem az igazságot ezzel kapcsolatban.

A lelki áhítatom során olvastam Isten szavait. Mindenható Isten azt mondja: „Törekvésetek folyamán túl sok egyéni elképzelésetek, reményetek és jövőbeni kilátásotok van. A jelenlegi munka arra szolgál, hogy a státusz iránti vágyatokat és túlzó vágyaitokat megmetssze. A remények, a státusz és az elképzelések mind a sátáni beállítottság klasszikus megnyilvánulásai. [...] Azok a gondolatok, amelyekre az emberek túlélésük érdekében támaszkodtak, sok éven át marták a szívüket, míg végül álnokok, gyávák és megvetendőek lettek. Nemcsak az akaraterő és az elszántság hiányzik belőlük, hanem mohókká, arrogánsakká és akaratosakká is váltak. Teljesen hiányzik belőlük bármiféle, az énjükön túlmutató elhatározás, sőt, mi több, egy csipetnyi bátorság sincs bennük, hogy lerázzák magukról e sötét befolyások kötelékeit. Az emberek gondolatai és élete olyannyira rohadtak, hogy az Istenbe vetett hittel kapcsolatos perspektíváik még mindig elviselhetetlenül rútak, és még amikor az istenhittel kapcsolatos perspektíváikról beszélnek is egyesek, egyszerűen még hallani is elviselhetetlen. Az emberek mind gyávák, inkompetensek, megvetendőek és gyarlók. Nem éreznek undort a sötétség erői iránt, és nem éreznek szeretetet a világosság és az igazság iránt; ehelyett minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy kiűzzék azokat” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Miért nem akarsz ellenpont lenni?). „Az antikrisztusok számára a státusz, a hatalom és a presztízs a legfontosabb érdek, és egyenlőnek látják ezeket a dolgokat a saját életükkel. Ezért van az, hogy amikor elbocsátanak egy antikrisztust, amikor elveszíti a »vezetői« titulusát és nincs többé státusza, ami azt jelenti, hogy elveszíti a hatalmát és a presztízsét, és hogy nem lesz része többé abban a különleges bánásmódban, hogy nagyra tartanák, támogatnák és felnéznének rá, akkor az egy antikrisztusnak, aki számára a státusz és a hatalom maga az élet, teljességgel elfogadhatatlan” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizenkettedik tétel: Vissza akarnak vonulni, amikor nincs státuszuk vagy nincs reményük az áldások elnyerésére). Mikor Isten szavaihoz hasonlítottam magam, elgondolkodtam magamon, és csak ekkor láttam meg, hogy annak a gyökere, hogy képtelen vagyok alávetni magam a vendéglátói kötelességnek az, hogy olyan sátáni mérgek szerint éltem, mint például: „Az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg”, „Ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét”, „Az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik” és „Akik elméjükkel fáradoznak, uralkodnak mások fölött, de akik két kezükkel fáradoznak, azok fölött mások uralkodnak”. Mindezt az okozta, hogy folyamatosan a hírnévre és a státuszra törekedtem. E sátáni mérgek befolyása és kondicionálása alatt, mielőtt hittem volna Istenben, azt az életcélt tűztem ki magam elé, hogy bejutok az egyetemre, és találok egy tiszteletreméltó munkát, hogy mások nagy becsben tartsanak és tiszteljenek. Úgy éreztem, hogy csak így élni értékes és értelmes, és ha az életemet kétkezi munkával töltöm, miközben mások parancsolgatnak nekem és lenéznek, akkor az életnek nem lenne célja. Azonban különböző okok miatt nem jutottam be jó iskolába, és csak gazdálkodni tudtam otthon. Nem voltam hajlandó fizikai munkát végezni, így találtam egy helyettesítő tanári állást egy iskolában. Bár a fizetés nem volt magas, a munka tiszteletreméltó volt. Miután elkezdtem hinni Istenben, továbbra is e sátáni mérgek szerint éltem. Isten házának kötelességeit különböző rangokra osztottam, és csak olyan kötelességeket szerettem végezni, amelyek rivaldafénybe helyeztek, és amelyek miatt az emberek felnéztek rám. Azt hittem, hogy a vendéglátói kötelesség fizikai munka és alacsonyabb rendű, ezért ki akartam bújni alóla, és vissza akartam utasítani. E sátáni mérgek irányítottak. Az életfelfogásom és az értékeim eltorzultak, és a szívem a hírnévre és a státuszra törekvésre összpontosított. A saját büszkeségemet és státuszomat minden másnál magasabbra tartottam, és amikor nem tudtam megszerezni a büszkeséget és a státuszt, úgy éreztem, hogy az életnek nincs célja, és nagy fájdalmat éreztem. Arra gondoltam, hogy amikor szövegalapú kötelességet végeztem, azért volt mindig rossz az állapotom, mert mindig a hírnévre és a státuszra törekedtem, nem tudtam harmonikusan együttműködni másokkal, és hatástalan voltam a kötelességemben, aminek eredményeként elbocsátottak. Ha a romlott beállítottságom ezen aspektusa nem oldódik meg, bármilyen kötelességet is végzek, előbb-utóbb kudarcot vallok és elbukom. De nem gondolkodtam el a romlottságomon, nem oldottam meg azt, és azt sem fontoltam meg, hogyan végezzem jól a vendéglátói kötelességet. A szívem a szövegalapú kötelesség végzésére vágyott, hogy kielégítse a hírnév és a státusz iránti vágyamat, és ellenálló, felületes voltam, és hiányzott belőlem az odaadás abban, ahogyan a vendéglátói kötelességet kezeltem. Különösen önző és aljas voltam, valóban híján minden szemernyi emberi mivoltnak vagy józan észnek! Arra gondoltam, hogy több mint egy évtizede mondtam le a családomról és a karrieremről, hogy végezzem a kötelességemet, és a kötelességemnek csupán egyetlen áthelyezése felfedte a valódi érettségemet. Csak ekkor láttam be, hogy minden, amit általában mondtam, csak szavak és doktrínák voltak, a legcsekélyebb igazságvalóság nélkül. Hirtelen nagyon szánalmasnak éreztem magam. Eszembe jutott, hogy az antikrisztusok milyen makacsul törekednek a hírnévre és a státuszra, és akármennyi metszéssel, elbocsátással és áthelyezéssel szembesülnek, soha nem adják fel ambícióikat és vágyaikat; ehelyett sok gonosz tettet követnek el, és végül Isten kiiktatja őket. Vajon nem az ő nyomdokaikban jártam? Az út, amelyen jártam, egy antikrisztus útja volt. Ha nem fordulok vissza, végül Isten visszautasít és kiiktat!

A lelki áhítatom során tovább elmélkedtem: „Nem tudom igazán alávetni magam a vendéglátói kötelességnek. Milyen más téves nézőpontok vannak még bennem?” Olvastam Isten szavait: „Az igazság előtt mindenki egyenlő. Azok, akiket előléptetnek és művelnek, nem sokkal jobbak másoknál. Mindenki nagyjából ugyanannyi ideje tapasztalja Isten munkáját. Azoknak, akiket még nem léptettek elő, illetve nem művelnek, ugyancsak törekedniük kell az igazságra, miközben a kötelességeiket végzik. Senki sem foszthat meg másokat az igazságra való törekvés jogától. Egyesek buzgóbban törekednek az igazságra, és van némi képességük, így előléptetik és művelik őket. Ez az Isten háza munkájával kapcsolatos szükségletek miatt van. Akkor hát miért vannak Isten házának ilyen alapelvei az emberek előléptetésére és használatára vonatkozóan? Azért, mert az emberek különböző képességűek és jelleműek, és mindenki más utat választ, ami másféle kimenetelekhez vezet az emberek Istenbe vetett hite terén. Azok, akik törekednek az igazságra, megmenekülnek és a királyság embereivé válnak, míg azok, akik egyáltalán nem fogadják el az igazságot, akik nem végzik hűségesen a kötelességüket, ki vannak rekesztve. Isten háza annak alapján műveli és használja az embereket, hogy azok törekednek-e az igazságra, és hogy hűségesek-e a kötelességük végzésében. Van-e különbség a különféle emberek hierarchiájában Isten házában? Egyelőre nem áll fenn hierarchia a különféle emberek pozíciója, értéke, státusza vagy helyzete tekintetében. Azon időszakban legalábbis, amikor Isten az emberek megmentésén és útbaigazításán munkálkodik, nincs különbség a különféle emberek rangja, pozíciója, értéke vagy státusza között. Egyedül a munkamegosztásban és a kötelességteljesítés szerepköreiben van különbség. Természetesen ezen időszak alatt némelyeket – kivételes jelleggel – előléptetnek és kiművelnek valamilyen különleges munkák végzésére, miközben némelyek különböző okokból nem kapnak ilyen lehetőségeket – például mert probléma van a képességükkel vagy a családi környezetükkel. De vajon azokat, akik nem kaptak ilyen lehetőségeket, nem is menti meg Isten? Nem ez a helyzet. Vajon alacsonyabb az értékük és a pozíciójuk másoknál? Nem. Az igazság előtt mindenki egyenlő, mindenkinek van lehetősége az igazságra törekedni és elnyerni azt, Isten pedig mindenkivel igazságosan és észszerűen bánik” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (5.)). Miután Isten szavait olvastam, megértettem, hogy Isten előtt mindenki egyenlő, mindenki teremtett lény, és nincs státuszbeli és rangbeli különbség az alapján, hogy ki milyen kötelességet végez. Az, hogy valaki vezető vagy szövegalapú kötelességet végez, nem jelenti azt, hogy a pozíciója vagy státusza magasabb másokénál, és a vendéglátói vagy ügyintézői kötelesség végzése sem jelenti azt, hogy a pozíciója vagy státusza alacsonyabb. Az, hogy ki milyen kötelességet végez, a képességei és erősségei, valamint a gyülekezeti munka szükségletei szerint van elrendezve. Az elvégzett kötelességek csak a munkamegosztásban különböznek; nincs különbség magas és alacsony státusz között. Nem számít, milyen kötelességet végez valaki, Isten azt értékeli, hogy törekszik-e az igazságra és elnyeri-e az igazságot – ez a legfontosabb. Isten szavaihoz hasonlítva magam megláttam, hogy a nézőpontom egyszerűen túl abszurd. Azt hittem, hogy Isten házában mindenki, aki vezetőként és munkásként szolgál, hirdeti az evangéliumot vagy szövegalapú kötelességet végez, az jó képességű és erősségekkel rendelkező ember, akinek magas a státusza, és előkelő. Ezzel szemben azt hittem, hogy azok, akik vendéglátói vagy ügyintézői kötelességet végeznek, csak fizikai munkát végeznek, alacsonyabb a státuszuk és alacsonyabb rendűek. Ezen abszurd nézőpont uralma alatt szerettem szövegalapú kötelességet végezni, és amikor felkértek a vendéglátói kötelességre, úgy éreztem, mintha félreállítottak volna. Szomorú és elveszett voltam, és nehezemre esett alávetni magam. Nem Isten szavai szerint tekintettem a dolgokra, hanem a nem hívők szemszögéből néztem Isten házának kötelességeit, különböző rangokra osztva azokat, és szívem mélyéből megvetettem a vendéglátói kötelességet. Ez igazán abszurd volt. Ez egy álhívő nézőpontja volt! Nem számít, milyen kötelességet végzünk, Isten azt reméli, hogy a kötelességünk végzése közben törekedni tudunk az igazságra, és eljutunk oda, hogy teljességgel Isten szavai szerint szemléljük az embereket és a dolgokat, és azok szerint viselkedjünk és cselekedjünk, az igazságot tekintve a mércénknek. Eszembe jutottak a körülöttem lévő hamis vezetők és antikrisztusok, akik elbuktak. Bár vezetők voltak a gyülekezetben, mivel vakon hajszolták a státuszt, és nem az igazságra való törekvésre összpontosítottak, sok olyan dolgot tettek, ami akadályozta és megzavarta a gyülekezet munkáját. Mindvégig nem tartottak bűnbánatot, és végül Isten kiiktatta őket. Ezzel szemben néhány testvér, aki ügyintézői vagy vendéglátói kötelességet végzett, bár nem volt magas státusza, képes volt alávetni magát a gyülekezet elrendezéseinek, és csendben végezte a kötelességét. Egy idő után némi előrehaladást értek el az életbe való belépésükben, sőt néhányan tapasztalati bizonyságtételeket is írtak. Láttam, hogy nem számít, milyen kötelességet végez az ember, amíg törekszik az igazságra, és alá tudja vetni magát Isten vezénylésének és elrendezéseinek, addig megkapja Isten megvilágosítását és útmutatását. Arra gondoltam, hogy már oly sok éve hiszek Istenben, és amikor a kötelességemet átcsoportosították, nem tudtam Isten szavai szerint tekinteni az ügyre, hanem a saját téves nézeteim alapján mértem fel azt. Nem tudtam hűségesen és jól végezni a vendéglátói kötelességet, és egyáltalán nem mutattam Istennek való alávetettséget. Ha így folytatom anélkül, hogy változtatnék, végül engem is kiiktatnak majd. Arra kellett összpontosítanom, hogy keressem és gyakoroljam az igazságot a kötelességemben, és nem lázadhatok többé Isten ellen. Ezután gyakran imádkoztam, olvastam Isten szavait és hallgattam himnuszokat, és az Istennel való kapcsolatom sokkal szorosabbá vált. Amikor nehézségeim voltak, megnyíltam a nővéreimnek, és tőlük kerestem segítséget. Ők közösséget vállaltak velem és segítettek, és éreztem, hogy a nővéreimmel való kapcsolatom is szorosabbá vált. Arra a képzésre is összpontosítottam, hogy keressem és gyakoroljam az igazságot a velem történő dolgokban, időben elkészítettem az ételeket, tisztán tartottam a házat, és jól végeztem a biztonsági és védelmi munkát, mindent megtéve, hogy csendes, kényelmes és biztonságos környezetet biztosítsak a nővéreimnek a kötelességük végzéséhez. Néha, miután a nővéreim befejezték a kötelességüket, ők is segítettek a takarításban, és amikor látták, hogy túl elfoglalt vagyok a főzéssel, maguktól fel is ajánlották a segítségüket. Amikor megváltoztattam a nézőpontomat, helyretettem a hozzáállásomat és alávetettem magam, a szívem felszabadult lett.

Egy nap eljött a házamba a szövegalapú munka újonnan megválasztott felügyelője. Láttam, hogy Csen nővér az, akivel két évvel ezelőtt együttműködtem. A meglepetés mellett a szívem újra felkavarodott. „Csen nővért is elbocsátották tavaly, és miután egy ideig magába szállt, újra elkezdte végezni a szövegalapú kötelességet, és ezúttal még felügyelővé is választották. De nézz rám: miután a kötelességemet átcsoportosították, egész idő alatt itt vendéglátóskodtam. Mások felfelé haladnak, míg én lefelé. Ezt nem lehet egy lapon említeni!” Amikor erre gondoltam, újra kínosnak éreztem a vendéglátói kötelességet. Abban a pillanatban rájöttem, hogy az állapotom helytelen, ezért gyorsan imádkoztam Istenhez, kérve Őt, hogy óvja meg a szívemet. Ezután olvastam Isten szavait: „Tág értelemben véve Isten irányítási tervének munkájában veszel részt; konkrétabban Istennek azokban a különböző munkáiban működsz közre, amelyekre különböző időkben és különböző embercsoportok között szükség van. Bármi legyen is a kötelességed, az egy küldetés, amelyet Isten adott neked. Olykor talán egy fontos tárgyra kell vigyáznod vagy felügyelned. Ez viszonylag triviális dolog lehet, amit csak a felelősségednek lehet nevezni, de olyan feladat, amelyet Isten adott neked, te pedig Tőle fogadtad el. Isten kezéből fogadtad, és ez a felelősséged. [...] Bármi legyen is, ha Isten munkájához és az evangéliumterjesztés munkájának szükségességéhez van köze, Istentől kapott kötelességként kell elfogadniuk az embereknek. A kötelesség – még tágabban fogalmazva – az ember küldetése, Istentől kapott megbízatása; konkrétabban: a felelősséged, a kötelezettséged. Tekintve, hogy ez a küldetésed, az Istentől kapott megbízatásod, valamint a felelősséged és a kötelezettséged, a kötelességed teljesítésének semmi köze a személyes ügyeidhez” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi a kötelesség megfelelő színvonalú végzése?). Isten szavait olvasva megértettem, hogy az a lehetőség, hogy az emberek végezhetik a kötelességüket, Isten kegyelme és felemelése. Isten eljött a földre, hogy elvégezze az emberiség megmentésének munkáját. Ez hatalmas vállalkozás, és sok kötelesség igényli az emberek együttműködését, mint például vezetőknek és munkásoknak lenni, hirdetni az evangéliumot, vendéglátást végezni és így tovább. Minden kötelesség fontos. Nincsenek nagy vagy kis kötelességek, nincsenek magas vagy alacsony kötelességek, és nincsenek nemes vagy alantas kötelességek. Akár szellemi, akár fizikai munkát végez valaki, azzal mind a felelősségének tesz eleget Isten előtt. Bár a vendéglátói kötelesség végzésével nem tűntem ki, az, hogy lehetővé tettem mindenki számára, hogy nyugodt szívvel végezze a kötelességét, szintén teremtett lénybeli felelősségemnnek és kötelességemnek tettem eleget. Szívemből már nem álltam ellen a vendéglátói kötelességnek, és nem éreztem többé úgy, hogy a vendéglátói kötelesség pusztán fizikai munka, és hogy alsóbbrendű. Miközben a kötelességemet végeztem, jobban oda tudtam figyelni arra is, hogy elgondolkodjak az állapotomon, és keressem az igazságot. A szívemben nagyon nyugodtnak éreztem magam, miközben így végeztem a kötelességemet.

Soha nem számítottam rá, hogy egy idő után újra szövegalapú kötelességet kezdek végezni. A vendéglátói kötelességgel töltött napok értékes emlékké váltak a szívemben. Isten szavainak útmutatása tette lehetővé számomra, hogy felismerjem a törekvésem mögött álló téves nézeteimet, és megértsem, hogy nincsenek magas vagy alacsony, nemes vagy alantas kötelességek. Nem számít, milyen kötelességgel szembesülsz, el kell fogadnod azt, és alá kell vetned magad. Az, hogy képesek vagyunk törekedni az igazságra és felajánlani az odaadásunkat – ez az, amit Isten értékel.