A nyolcvanas évek közepén születtem, és gyerekkoromban imádtam tévésorozatokat nézni. Valahányszor láttam, hogy a női főszereplő fehér menyasszonyi ruhában az oltár elé vonul a férfival, akit szeret, és a férfi azt mondja neki: „Életed végéig megvédelek, és boldoggá teszlek”, elöntött az irigység. Meg voltam győződve arról, hogy ha azzal vagyunk, akit szeretünk, van egy aranyos gyermekünk, és harmonikus családként élünk együtt, akkor ez a legboldogabb élet. Amikor felnőttem, találkoztam egy fiatalemberrel, aki érett és megfontolt volt. Különösen figyelmes volt velem, elnéző az önfejűségemmel szemben, és mindig romantikus dolgokat tett értem, például apró ajándékokat vett nekem. Megígérte, hogy mindig jól bánik majd velem, és soha nem hagyja, hogy a legkisebb sérelem is érjen. Bár a családja nagyon szegény volt, és a szüleim erősen ellenezték a házasságunkat, gondolkodás nélkül hozzámentem. Miután összeházasodtunk, született egy aranyos fiunk, és a férjem továbbra is ugyanolyan figyelmes volt. Ő intézte a család minden ügyét, kicsit és nagyot egyaránt, így nekem alig kellett aggódnom valami miatt. Otthon maradtam, hogy gondozzam a gyermekünket és végezzem a házimunkát, mindennap finom ételeket készítettem neki, mielőtt hazaért, és mindent megtettem, hogy jó feleség legyek. Ez a házasélet nagyon elégedetté tett, és azt hittem, én vagyok a legboldogabb nő a világon.

Amikor a gyermekünk hét hónapos volt, elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli evangéliumát. Isten szavainak olvasása által megismertem az emberiség bűnbeesésének eredetét, azt, hogyan rontja meg a Sátán az embereket, és hogyan munkálkodik Isten lépésről lépésre az emberek megmentésén. Sok olyan igazságot megértettem, amit korábban nem. Úgy éreztem, hogy Istenben hinni csodálatos, és reméltem, hogy a férjem is hinni fog Istenben velem együtt. De meglepetésemre, amikor a férjem megtudta, hogy hiszek Istenben, éktelen haragra gerjedt. Határozottan megtiltotta, hogy higgyek, sőt követelte, hogy mondjam meg, ki hirdette nekem az evangéliumot, kijelentve, hogy leszámol azzal az emberrel. A férjem hozzáállását látva megszakadt a szívem. Féltem, hogy a hitem miatt mindennap veszekedni fog velem, hogy a kapcsolatunk tönkremegy, és elveszítem a házasságomat. Kicsit gyengének éreztem magam, és már nem volt akkora motivációm a hitemben. Néhány nappal később egy nővér tudomást szerzett az állapotomról, és felolvasott nekem egy szakaszt Isten szavaiból: „Kívülről Isten embereken végzett munkájának minden lépése úgy tűnik, mintha emberek közti interakciókról lenne szó, mintha emberi elrendezésből vagy emberek általi zavarásból születne. Pedig a munka minden lépése és minden történés mögött egy-egy fogadás van, amelyet a Sátán tesz Isten előtt, és ezek megkövetelik, hogy az emberek szilárdan álljanak az Isten melletti bizonyságtételükben. Vegyük például Jób próbatételét: a színfalak mögött a Sátán fogadást kötött Istennel, a Jóbbal történtek pedig emberek tettei és emberi zavarások voltak. Isten rajtatok végzett munkájának minden egyes lépése mögött ott van a Sátán fogadása Istennel – a hátterében csata dúl. [...] Amikor Isten és a Sátán a szellemi birodalomban vívják csatájukat, hogyan kellene eleget tenned Istennek, és hogyan kellene szilárdan megállnod a Mellette való bizonyságtételedben? Tudnod kell, hogy mindaz, ami veled történik, egy nagy próbatétel és olyan alkalom, amikor Istennek szüksége van a te bizonyságtételedre” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Csak az Isten iránti szeretet az igaz hit Istenben). A nővér elbeszélgetett velem, és azt mondta: „A férjed akadályozza az Istenbe vetett hitedet, de valójában a Sátán zavarása áll emögött. Te még csak most fogadtad el Isten utolsó napokbeli evangéliumát, és törekedni akarsz az igazságra, hogy elnyerd az üdvösséget. A Sátán nem akarja, hogy az emberek kövessék Istent, ezért a férjedet használja fel arra, hogy akadályozzon és üldözzön téged, hogy feladd a hitedet. Ez a Sátán mesterkedése! Nézd, kezdetben Isten megteremtette Ádámot és Évát. Az Édenkertben éltek Isten jelenlétében és ellátásával, és nagyon boldogok voltak. A Sátán ki akarta ragadni az embert Isten kezéből, ezért hazugságokkal megtévesztette és megkísértette Évát, hogy egyen a jó és a rossz tudás fájának gyümölcséből. Ádám és Éva, mivel hiányzott belőlük a tisztánlátás, kételkedtek Isten szavaiban, és megtagadták azokat. Hallgattak a Sátánra, ettek a gyümölcsből, és elárulták Istent. Ennek következtében kiűzettek az Édenkertből, és a Sátán hatalma alá kerültek, hogy az eltapossa és gyötörje őket. A Sátán a férjedet használja fel arra, hogy üldözzön és akadályozzon téged. Át kell látnunk a Sátán mesterkedésén, és szilárdan meg kell állnunk az Isten melletti bizonyságtételünkben.” Miután meghallgattam a nővér közlését, megértettem. Mivel hinni akartam Istenben, és követni akartam Őt, a Sátán mindent megtesz, hogy akadályozzon. A férjem általi üldöztetést próbálta felhasználni arra, hogy rávegyen a hitem feladására. Ha engednék a férjemnek, és nem hinnék többé, akkor elárulnám Istent. Nem dőlhettem be a Sátán trükkjének. Bárhogy is üldözött a férjem, nem adhattam fel az Istenbe vetett hitemet. Ezután, valahányszor a férjem nem volt otthon, titokban olvastam Isten szavait, és eljártam összejövetelekre. Egy évvel később megválasztottak öntözési diakónusnak. Az összejöveteleken való részvétel, Isten szavainak olvasása révén és annak hallgatása révén, ahogy a testvérek beszélnek az Isten szavaival kapcsolatos tapasztalati megértésükről, egyre inkább meggyőződtem arról, hogy az Istenbe vetett hit a helyes út az életben, és aktívabbá váltam a kötelességem végzésében. A férjem azonban még mindig korlátozott. Néha, ha egy összejövetel kicsit később ért véget, nyugtalan lettem, és aggódtam, hogy a férjem dühös lesz, és veszekedni fog velem, ha hazajön, és nem talál otthon. Így, amint véget értek az összejövetelek, siettem haza, ahogy csak tudtam. Hazaérve siettem főzni és rendbe tenni mindent a házban. Hogy elkerüljem a kellemetlenségeket a férjemmel, soha nem tartottam lelki csendességet, amikor otthon volt. Minden alkalommal megvártam, amíg elmegy, mielőtt elő mertem venni az Isten szavait tartalmazó könyveimet, és amint zajt hallottam az ajtó előtt, gyorsan elrejtettem őket.

Később egyre több lett a gyülekezeti munka, és néha későn értem haza. Egyszer egy összejövetel későn ért véget, és nem tudtam időben elhozni a gyermekünket az óvodából, ezért az óvónő felhívta a férjemet. Amikor hazaértem, dühösen kérdezte, hol voltam. Nem akartam hazudni neki, és meg akartam ragadni az alkalmat, hogy elmondjam neki, mit nyertem, amióta hiszek Istenben. De meglepetésemre, miután végighallgatott, dühösen azt mondta: „Apád volt az, aki ezt az istenes dolgot prédikálta neked?”, miközben tárcsázni kezdte apám számát. Szerettem volna rendesen megbeszélni vele a dolgot, de ő őrjöngött. Megkérdeztem tőle: „Istenhívőként nem dohányzom, nem iszom, és nem játszom madzsongot, és biztosan nem teszek semmi helytelent. Miért gyűlölöd ennyire az Istenbe vetett hitet?” Gúnyosan felnevetett, és kérdőre vont: „Nem tanultad az iskolában, hogy az emberek a majmoktól származnak? Hogyan létezhetne Isten? Hol van Isten? Ha van Isten, sújtson halálra most azonnal!” Teljesen megdöbbentettek a férjem szavai, és gyorsan figyelmeztettem, hogy ne beszéljen ilyen meggondolatlanul. De ő csak nevetésben tört ki, és azt mondta: „A hited megőrjített! Hogy létezhetne Isten? Dohányozhatsz, ihatsz, madzsongozhatsz, és azt csinálhatsz, amit akarsz, csak Istenben nem hihetsz! Még egyszer megkérdezem: Istent akarod, vagy ezt a családot?” Azt mondtam: „Az Istenbe vetett hitem szilárd!” Amikor látta, hogy elszántan hiszek Istenben, azt mondta: „Akkor menj el! Hihetsz Istenben, és mehetsz a mennyedbe, én meg megyek a poklomra!” A vad arckifejezését látva nem akartam elhinni, hogy ez ugyanaz a férj, aki egyszer megígérte, hogy egész életemben szeretni fog, és egy életen át tartó boldogságot ad nekem. Ennyire gyűlölte Istent; egy megrögzött ateista volt. Megszakadt a szívem. A lelkem mélyén nem akartam elfogadni a tényt, hogy ellenáll Istennek, és nem tudtam elengedni a házasságunkat. Folyamatosan vigasztaltam magam, arra gondolva, hogy valószínűleg csak dühében mondta ezeket, és minden rendben lesz, amint megnyugszik. Így hát úgy döntöttem, hogy egy időre anyámhoz megyek lakni. Így a kötelességemet is normálisan végezhettem. De néhány nappal később a férjem váratlanul elhozta a barátai egy csoportját anyámhoz. Egyszerre beszéltek mindannyian, próbáltak meggyőzni, hogy adjam fel a hitemet. Féltem, hogy felkeltik a lakóbizottság vagy a rendőrség figyelmét, így nem volt más választásom, mint hogy egyelőre hazamenjek a férjemmel.

Miután hazaértünk, a férjem mindennap figyelt, mindenhová magával vitt, ahová csak ment, és nem hagyta, hogy egyedül maradjak otthon. Mindennap finom ételeket is vett nekem, elvitt minket a gyerekkel parkokba és bevásárlóközpontokba, és mindig arról beszélt nekem, hogyan legyek jó feleség, és hogyan lehetne boldog a háromfős családunk. Egyre kevésbé láttam tisztán a szavait. Csak arra gondoltam: „A férjem olyan jó hozzám, és a gyermekünk olyan jól nevelt; jó lenne csak így élni tovább.” Mivel egyre inkább megkedveltem ezt a fajta életet, már nem éreztem terhet a kötelességemben. Egy hónapig nem jártam csoportos összejövetelekre, és később a vezető a körülményeimre való tekintettel elbocsátott.

Az ezt követő napokban, bár a férjem már nem volt dühös rám, nem tudtam elűzni a lelkemben lévő ürességet. Kábultan tengettem a napjaimat. Gyakran kérdeztem magamtól: „Egész életemet így fogom leélni? Mi az élet értelme?” Ekkor Isten szavainak néhány sora jutott eszembe: „Hol az elhatározásod? Hol az ambíciód? Hol a méltóságod? Hol a feddhetetlenséged?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Munka és belépés (8.)). Isten egymást követő kérdéseivel szembesülve szörnyen éreztem magam. A szívemben azt kérdeztem magamtól: „Hová lett az elszántságom? Miért nem tudok kiszabadulni a férjem korlátozása alól?” Ezután megkerestem Isten szavainak ezt a szakaszát, hogy elolvassam. Mindenható Isten azt mondja: „Isten oly sok szót mondott, de ki vette őket valaha is komolyan? Az ember nem érti Isten szavait, mégsem zavarja semmi, nem sóvárog, és soha nem ismerte igazán a vén ördög lényegét. Az emberek az alvilágban élnek, a pokolban, de azt hiszik, hogy a tengerfenéken álló palotában laknak; üldözi őket a nagy vörös sárkány, de azt hiszik, ők az ország »kegyeltjei«; az ördög nevetségessé teszi őket, de ők azt hiszik, hogy a hús-vér test legmagasabb rendű művészetét élvezik. Micsoda mocskos, alantas, nyomorult társaság! Az embert balszerencse érte, de nem tud róla, és ebben a sötét társadalomban egyik szerencsétlenség a másik után éri őt, de ő sohasem ébredt rá erre. Mikor szabadítja már meg magát ettől az önzéstől és rabszolga-beállítottságtól? Miért ennyire közönyös Isten szívével szemben? Talán csendben elnézi ezt az elnyomást és nehézséget? Nem vágyik a napra, amikor a sötétséget fénnyé változtathatja? Talán nem szeretné újra jóvátenni a méltányosság és az igazság ellen elkövetett sérelmeket? Hát hajlandó tétlenül nézni, ahogy az emberek elhagyják az igazságot és elferdítik a tényeket? Elégedett azzal, hogy folyamatosan ezt a rossz bánásmódot tűri? Hajlandó rabszolgának lenni? Hajlandó-e Isten keze által elpusztulni ennek a bukott államnak a rabszolgáival együtt? Hol az elhatározásod? Hol az ambíciód? Hol a méltóságod? Hol a feddhetetlenséged? Hol a szabadságod? [...] Így, céltalanul zaklatva és elnyomva, végül az egész élete hiába telik majd el; miért siet annyira megérkezni, és miért rohan annyira eltávozni? Miért nem tart meg valami értékeset, hogy Istennek adhassa?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Munka és belépés (8.)). Olvasva, hogyan leplezi le Isten az emberi élet jelenlegi állapotát, úgy éreztem, mintha álomból ébredtem volna. Régebben azt hittem, hogy egy háromfős család harmonikus együttélése a legcsodálatosabb élet, de vajon tényleg ez volt a helyzet? Istenben hinni tökéletesen természetes és indokolt dolog, mégis, hogy ne dühítsem fel a férjemet, még Isten szavait sem mertem otthon olvasni, nemhogy összejövetelekre járni vagy a kötelességemet végezni. Mindennap csak a férjem és a gyermekem napi szükségleteivel törődtem, cél és irány nélkül éltem, mint egy élőhalott. Ez az önérzet nélküli értelmetlen élet egyáltalán nem volt boldogság. Pontosan úgy volt, ahogy Isten mondja: „Ti a lovak és a marhák efféle világában éltek, de valójában nem érzitek magatokat zaklatottnak; tele vagytok örömmel, és szabadon és könnyedén éltek. Ebben a szennyes vízben úszkáltok, de valójában észre sem veszitek, hogy ilyen helyzetbe kerültetek. Minden nap tisztátalan szellemekkel társalogtok, és »ürülékkel« érintkeztek. Az életetek meglehetősen közönséges, de valójában nem vagy tudatában annak, hogy egyáltalán nem létezel az emberi világban, és hogy nem vagy önmagad ura. Hát nem tudod, hogy az életedet régen eltaposták azok a tisztátalan szellemek, vagy hogy a jellemedet régen bemocskolta a szennyes víz? Azt hiszed, hogy egy földi paradicsomban élsz, és hogy a boldogság közepette vagy? Nem tudod, hogy tisztátalan szellemek mellett éltél, és hogy te mindazzal léteztél együtt, amit ők készítettek neked? Hogyan lehetne bármilyen értelme annak, ahogyan élsz? Hogyan lehetne az életednek bármilyen értéke?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Mindannyian annyira hitvány jellemek vagytok!). Minél többet töprengtem Isten szavain, annál szánalmasabbnak éreztem az életemet. A testvéreim mind időt nem vesztegetve ették és itták Isten szavait, és törekedtek az igazságra, és az életük folyamatosan növekedett. De az én napjaim a férjem és a gyermekem körül forogtak, és a házasságomra pazaroltam az életemet. Isten testet öltött, hogy kifejezze az igazságot, hogy megtisztítsa és megmentse az embereket, hogy levethessék romlott beállítottságukat, elnyerhessék Isten üdvösségét, és értelmes életet élhessenek. Ha a napjaim mind a férjem és a gyermekem körül forognának, biztosan elszalasztanám ezt a rendkívül ritka lehetőséget Isten üdvösségére, és végül elvesznék az ördögökkel együtt. Azt egész életemben bánnám! Ezután imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, nem tudok többé csak így kábultan tengődni. Törekedni akarok az igazságra, és végezni akarom a kötelességemet, de a szívemben nem tudom elengedni a férjemet. Kérlek, adj útmutatást, hogy átlássak a Sátán mesterkedésein, hogy többé ne korlátozzon a férjem, és teljes szívvel hihessek Benned, és megfelelően végezhessem a kötelességemet!”

Ezután olvastam Isten szavait, és tisztábban láttam a férjem lényegét. Isten azt mondja: „Miért szereti a férj a feleségét? Miért szereti egy feleség a férjét? Miért kötelességtudóak a gyerekek a szüleikkel szemben? Miért dédelgetik a szülők a gyermekeiket? Valójában milyen szándékok rejlenek az emberekben? Nem az a szándékuk, hogy saját terveiket és önző vágyaikat kielégítsék?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt fog bemenni a nyugalomba). „Tegyük fel, hogy egy ember haragra gerjed és dühbe gurul, amikor megemlítik Istent, akkor ő látta vajon Istent? Tudja, hogy Isten kicsoda? Nem tudja, hogy Isten ki, nem hisz Benne, és Isten nem szólította őt meg. Isten soha nem zavarta őt, akkor miért haragudna? Mondhatjuk, hogy ez az ember elvetemült? A világi trendek, az evés, az ivás, az élvezetek és a hírességek hajszolása – ezek közül egyik sem izgatna egy ilyen embert. Azonban már az »Isten« szó említésére, vagy Isten szavainak igazságára is dühbe gurul. Nem azt jelenti ez, hogy elvetemült természete van? Ez elegendő annak bizonyítására, hogy ez az ember elvetemült természete” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló V.). Isten szavai felébresztettek. A férjem egyáltalán nem érzett irántam valódi szeretetet; az úgynevezett szeretete feltételekhez volt kötve. Elgondolkodtam azon, miért volt régebben olyan előzékeny velem a férjem. Azért, mert a családja nagyon szegény volt, és nem adott jegyajándékot, amikor összeházasodtunk, miközben a külsőm és a családi hátterem is jobb volt az övénél. Büszke volt arra, hogy velem láthatják. Ráadásul az esküvőnk után mostam, főztem rá, és gyermeket szültem neki, figyelmes voltam, és az élet minden területén gondoskodtam róla. Miután elkezdtem hinni Istenben, mivel a KKP letartóztatta a keresztényeket, félt, hogy ha engem letartóztatnak, szégyent hozok rá, ezért hideggé vált velem szemben, gyakran dühös lett rám, sőt minden lehetséges módon megpróbálta megakadályozni, hogy higgyek Istenben. Hogyan volt ez szeretet? Ez egyértelműen csak arról szólt, hogy irányít és kihasznál. Elvakított az úgynevezett szerelem, és azt hittem, a férjem igazán szeret. Olyan bolond voltam! Amint szóba került Isten, a férjemet elöntötte a méreg, és éktelen haragra gerjedt, sőt olyan dolgokat mondott, amelyekkel megtagadta és gúnyolta Istent. Egy ördög volt, aki gyűlölte Istent, és ellenállt Neki! Hogy feladjam a hitemet, kemény és szelíd eszközöket is bevetett, sőt azt mondta, ehetek, ihatok, vigadhatok és madzsongozhatok – bármit tehetek, csak ne higgyek Istenben, és ne járjak a helyes úton. Az ördögök ennyire elvetemültek! A múltban érettnek, megfontoltnak és minden szempontból elnézőnek láttam, és azt hittem, ő az a férfi, akire rábízhatom az egész életemet. De most már tisztán láttam: ez mind csak illúzió volt. Nem rendelkeztem az igazsággal, és nem tudtam felismerni az embereket. Egész végig megtévesztett az édes beszédével. Olyan vak voltam! Ekkor eszembe jutottak Isten szavai: „A hívők és a nem hívők örökölten összeegyeztethetetlenek, sőt, inkább szemben állnak egymással” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt fog bemenni a nyugalomba). A férjem ateista, aki világi trendeket követ, és élvezi az evést, az ivást és a vigadozást. Én hiszek Istenben, és az igazságra és az üdvösségre törekszem. Nem ugyanazon az úton járunk. Ő nem tudja megváltoztatni a hitemet, én pedig nem tudom megváltoztatni az ő lényegét. Még ha együtt is maradnánk, nem lennénk boldogok. A férjem megfigyelés alatt tartott, mindennap hízelgett, hogy csatlakozzam hozzá a gonosz trendek követésében, és akadályozott abban, hogy higgyek Istenben, és végezzem a kötelességemet. Ez nem szeretet volt, hanem az, hogy magával rántson a pokolba. Nem köthettem többé kompromisszumot ezzel az ördöggel. Teljes szívvel kellett hinnem Istenben, és megfelelően kellett végeznem a kötelességemet.

Ezután elmentem, és a szokásos módon végeztem a kötelességemet. Amikor a férjem látta, hogy nem tud irányítani, nem szólt hozzám többé. Bár ez a fajta házasélet fizikailag és szellemileg is kimerített, a szívem mélyén még mindig reméltem, hogy a férjem egy nap felhagy a hitem akadályozásával, és a családunk harmonikusan élhet együtt, mint korábban. Később elgondolkodtam: „Miért nem tudom elengedni a szívemben ezt a házasságot?” Aztán olvastam Isten szavait: „A »nacionalizmus fennkölt szelleme« évezredei során az emberi szív mélyén hagyott káros befolyások és a feudális gondolkodás megkötözték és láncra verték az embereket, a szabadság legkisebb szikrája nélkül hagyva őket, ambíció vagy kitartás nélkül, és a fejlődés iránti vágy nélkül, hogy ehelyett továbbra is negatívak legyenek és visszafelé haladjanak, a rabszolga-mentalitásban megrekedve és így tovább. Ezek az objektív tényezők kitörölhetetlenül mocskos és csúf bélyeget nyomtak az emberiség ideológiai szemléletére, törekvéseire, erkölcsére és beállítottságára. Úgy tűnik, az emberek a terrorizmus sötét világában élnek, és egyikük sem gondol arra, hogy felülemelkedjen ezen, vagy arra, hogy egy ideális világba lépjen; inkább úgy töltik napjaikat, hogy megelégedettséget éreznek az élethelyzetük iránt: gyermekeket szülnek és nevelnek, küszködnek, izzadnak, végzik a munkájukat, és egy kényelmes és boldog családról álmodnak, hitvesi szeretetről, szüleiket tisztelő gyermekekről, örömről az alkonyati éveikben, és arról, hogy békésen leéljék az életüket... Több tíz, ezer, tízezer éven át egészen mostanáig az emberek így pazarolták az idejüket, senki sem teremtette meg a legpompásabb emberi életet, csak a kölcsönös mészárlás, a hírnévért és nyereségért folytatott hajsza, és az egymás elleni ármánykodás volt a szándékuk ebben a sötét világban. Ki kereste valaha Isten szándékait? Figyelt-e bárki Isten munkájára valaha is? Az emberek minden része, amelyet a sötétség befolyása elfoglalt, már régen emberi természetté vált, ezért elég nehéz véghez vinni Isten munkáját, és az emberek szíve még kevésbé kíván odafigyelni arra, amit Isten ma rájuk bízott” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Munka és belépés (3.)). Isten szavainak olvasása után megértettem. Miután a Sátán megrontotta őket, az embereket különféle hagyományos kulturális elképzelések és feudális gondolatok kötik és béklyózzák meg. A szeretetteljes házasságot és a gyermeknevelést teszik életük törekvésének céljává, és ez nemzedékről nemzedékre öröklődik. Ráadásul a sokféle tévéműsor, film és irodalmi mű mind olyan eszméket hirdet, mint például: „a szerelem mindennél fontosabb” és „kéz a kézben együtt megöregedni”. Ennek eredményeként az emberek azt hiszik, hogy a boldog házasságra való törekvés a legfontosabb dolog. Én is mélyen magamévá tettem ezeket az elképzeléseket, és a boldog házasságot tűztem ki életem céljául. Miután összeházasodtunk, a férjem mindig apró romantikus pillanatokat teremtett, figyelmes és gondoskodó volt velem, így hihetetlenül elégedettnek éreztem magam. Azt hittem, hogy az teszi érdemessé az életet, ha vele tölthetem el az egészet. A boldog házasságunk fenntartása érdekében megtanultam főzni, otthon maradtam a gyereket nevelni, és mindent megtettem, hogy jó feleség és anya legyek, minden időmet és energiámat a házasságunkba és a családunkba fektetve. A házasságot tekintettem az életbeli rendeltetési helyemnek, és úgy éreztem, az a dolgom, hogy mindent ennek adjak. Miután megtaláltam Istent, számos igazságot és misztériumot értettem meg az Ő szavaiból. Azt is tudtam, hogy teremtett lényként imádnom kellene a Teremtőt, és jól kellene végeznem a kötelességemet. Féltem azonban, hogy az Istenbe vetett hitem feldühíti a férjemet, és elveszítem a házasságunkat, ezért gyakran elkalandozott a figyelmem az összejöveteleken, és nem mertem otthon Isten szavait olvasni, sem énekeket hallgatni. Hogy fenntartsam a kapcsolatomat a férjemmel, félretettem a kötelességemet, sőt, még azt is megbántam, hogy végeztem. Szorosan gúzsba kötöttek az olyan sátáni elképzelések, mint hogy „egy nő házassága az élethosszig tartó rendeltetési helye”, „a boldog házasság a legnagyobb boldogság” és „kéz a kézben együtt megöregedni”. Nem tudtam különbséget tenni a pozitív és a negatív dolgok között, és készséggel feladtam a kötelességemet, hogy a boldog házasságra törekedjek. Ha így folytatnám, végül elvesznék a Sátánnal együtt. Belegondolva, még ha harmonikus életet élhetnék is a férjemmel, mi értelme lenne annak? Nem végezném jól a kötelességemet teremtett lényként, és nem érteném meg azokat az igazságokat sem, amelyeket meg kellene értenem. Vajon nem lenne puszta időpocsékolás kábultan leélni az egész életemet? Ekkor eszembe jutottak Isten szavai: „Több tíz, ezer, tízezer éven át egészen mostanáig az emberek így pazarolták az idejüket, senki sem teremtette meg a legpompásabb emberi életet.” Az élet, amire törekedtem, értelmetlen volt, és nem tudtam nem elgondolkodni azon, hogy milyen a legszebb élet. Hogyan kellene valójában élnie egy embernek, hogy az életének értelme legyen?

Aztán elolvastam két szakaszt Isten szavaiból, és irányt találtam bennük az életemhez. Mindenható Isten azt mondja: „Egyesek azonban tévesen a házastársi boldogság hajszolását, vagy a társukat illető felelősségeik teljesítését, valamint a társukkal való törődést, gondoskodást, az ő dédelgetését és megóvását teszik életük küldetésévé, és a társukat a mennyországuknak, az életüknek tekintik – ez helytelen. A te sorsod Isten szuverenitása alá tartozik, és nem a társad irányítja. A házasság nem változtathat a sorsodon, sem azon a tényen, hogy Isten szuverenitást gyakorol a sorsod felett. Ami azt a fajta életszemléletet illeti, amellyel rendelkezned kell, és azt az utat, amelyet követned kell, ezeket Isten tanításainak és követelményeinek szavaiban kell keresned. Ezek a dolgok nem a társadtól függenek, és nem ő dönt róluk. Amellett, hogy teljesíti a téged illető feladatait, nem szabad irányítania a sorsodat, és azt sem szabad követelnie, hogy változtass az irányodon az életben, arról sem dönthet, milyen utat követsz, illetve milyen életszemléleted kell legyen, az üdvösségre való törekvésedben pedig még kevésbé korlátozhat vagy akadályozhat. Ami a házasságot illeti, az emberek csak annyit tehetnek, hogy elfogadják azt Istentől, és tartják magukat a házasságnak ahhoz a meghatározásához, amelyet Isten rendelt az ember számára, amelyben férj és feleség egyaránt eleget tesz az egymás iránti felelősségeinek és kötelezettségeinek. Amit nem tehetnek, az az, hogy a társuk sorsáról, előző életéről, jelen életéről vagy következő életéről, és még kevésbé, hogy az örökkévalóságról döntsenek. A rendeltetési helyedről, a sorsodról és az általad követett útról csak a Teremtő dönthet. Teremtett lényként ezért akár a feleség, akár a férj szerepe a tiéd, az a boldogság, amelyre ebben az életben törekedned kell, abból fakad, hogy a teremtett lény kötelességét végzed és a teremtett lény küldetését teljesíted. Nem magából a házasságból fakad, abból pedig még kevésbé, hogy a feleség vagy a férj feladatait teljesíted a házasság keretei között. Az út, amelynek követését választod, valamint az életszemlélet, amelyet magadévá teszel, természetesen nem épülhet a házastársi boldogságra, és még kevésbé határozhatja meg azt a házastársak valamelyike – ez olyasmi, amit meg kell értened. Azoknak a házasságra lépő embereknek tehát, akik csak a házastársi boldogságra törekszenek és ezt a törekvést tekintik a küldetésüknek, el kell engedniük az efféle gondolatokat és nézeteket, változtatniuk kell a gyakorlásuk módján, valamint azon, hogy merre tartanak az életben” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (11.)). „Az embernek arra kell törekednie, hogy értelmes életet éljen meg, és nem szabadna megelégednie jelenlegi körülményeivel. Ahhoz, hogy Péter képmását élje meg, rendelkeznie kell Péter tudásával és tapasztalataival. Az embernek magasabb rendű és mélyebb dolgokra kell törekednie. Isten mélyebb, tisztább szeretetére kell törekednie, és olyan életre, amelynek van értéke és értelme. Csak ez az élet; csak akkor lesz az ember olyan, mint Péter. Arra kell összpontosítanod, hogy kezdeményező módon menj be a pozitív oldalon, és nem szabad passzívnak lenned és hagynod, hogy az átmeneti könnyebbség kedvéért visszaess, miközben figyelmen kívül hagyod a mélyebb, részletesebb és gyakorlatiasabb igazságokat. Gyakorlatias szeretetnek kell lennie benned, és minden lehetséges módját meg kell találnod annak, hogy megszabadulj ettől a dekadens, gondtalan élettől, amely nem különbözik egy állatétól. Értelmes és értékes életet kell élned, és nem szabad bolonddá tenned magad, vagy úgy kezelned az életedet, mint egy játékszert, amivel játszadozhatsz. Senki számára, akiben van elszántság és szereti Istent, nincsenek elérhetetlen igazságok, és nincs olyan igazságosság, amelyért ne tudna szilárdan kiállni. Hogyan kellene élned az életedet? Hogyan kellene szeretned Istent, és arra használni ezt a szeretetet, hogy eleget tégy az Ő szándékainak? Nincs nagyobb dolog az életedben. Mindenekelőtt ilyen elszántsággal és kitartással kell rendelkezned, és nem szabad olyannak lenned, mint a gerinctelen gyengéknek. Meg kell tanulnod, hogyan tapasztalj meg egy értelmes életet, és hogyan tapasztalj meg jelentőségteljes igazságokat, és nem szabad ilyen hanyagul bánnod magaddal. Anélkül, hogy észrevennéd, elmegy melletted az életed; azután vajon még mindig lesz ilyen lehetőséged arra, hogy szeresd Istent? Vajon szeretheti az ember Istent, miután meghalt? Ugyanolyan elszántsággal és lelkiismerettel kell rendelkezned, mint Péter; az életednek értelmesnek kell lennie, és nem szabad játszadoznod magaddal. Emberi lényként és Istenre törekvő emberként képesnek kell lenned arra, hogy gondosan mérlegeld és közelítsd meg az életedet – átgondolva, hogy hogyan ajánld fel magad Istennek, hogyan legyen értelmesebb az Istenbe vetett hited, és – mivel szereted Istent – hogyan szeresd Őt tisztább, szebb és jobb módon. [...] Nehézségeket kell elszenvedned az igazságért, fel kell áldoznod magad az igazságért, el kell viselned a megaláztatást az igazságért, és még több szenvedésen kell keresztülmenned ahhoz, hogy még többet elnyerj az igazságból. Ezt kellene tenned. Nem szabad eldobnod az igazságot a családi harmónia élvezetének kedvéért, és nem szabad elveszítened egy egész élet méltóságát és integritását az ideiglenes élvezet kedvéért. Mindarra kell törekedned, ami szép és jó, és olyan életútra kell törekedned, amely értelmesebb. Ha ilyen hétköznapi és világi életet élsz, és nincs egyetlen célod sem, amelyre törekednél, akkor vajon nem pazarolod el az életedet? Mit nyerhetsz egy ilyen életből? Le kellene mondanod minden testi élvezetről egyetlen igazság kedvéért, és nem kellene minden igazságot eldobnod egy kis élvezet kedvéért. Az ilyen embereknek nincs integritásuk és méltóságuk; nincs értelme a létezésüknek!” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Miután olvastam Isten szavait, a szívem hirtelen megtelt világossággal, és úgy éreztem, mintha Isten személyesen vezérelne abba az irányba, amerre az életemnek haladnia kell. Megértettem, hogy a házasság nem a rendeltetési helyem, és hogy a házasság keretein belül a férj és a feleség csak eleget tesznek a felelősségüknek egymás iránt, társaságot és gondoskodást nyújtva. Házaséletünk során mostam, főztem és gyermeket szültem; eleget tettem a felelősségemnek, és nem tartoztam semmivel a férjemnek. Ha nem avatkozott volna bele a hitembe, továbbra is együtt élhettünk volna, feltéve, hogy ez nem akadályozza a kötelességemet. De ha akadályozza a hitemet, akkor azt kell választanom, hogy teremtett lényként jól végzem a kötelességemet. Nem szabad a házasságot a rendeltetési helyemnek tekintenem, vagy egy élet boldogságát arra alapoznom. Ez téves nézőpont. Éveken át a férjemet a mindenemnek tekintettem. Amikor ellenezte a hitemet, vakon megalkudtam és engedtem, feladva az összejöveteleket, sőt a kötelességemet is. Teljesen sötétségbe zuhantam, üresnek és fájdalommal telinek éreztem magam. Minden időmet és energiámat a boldog házasság fenntartására fordítottam, így nem olvastam sokat Isten szavaiból, és nem értettem meg sok igazságot. Sőt, még vétkeket is elkövettem a kötelességem végzése közben, és elpazaroltam az életemből több évet. Most, ahogy végzem a kötelességemet, részt veszek az összejöveteleken, és Isten szaváról beszélek a testvéreimmel, békét és nyugalmat érzek a szívemben. Azt is értem, hogy teremtett lényként törekednem kell az igazságra, és jól kell végeznem a kötelességemet. Ez az az élet, amelyre törekednem kell. Eszembe jutott, hogyan nézett szembe Péter a szülei üldöztetésével a hite miatt, de nem volt hajlandó hagyni, hogy a családja korlátozza, és határozottan azt választotta, hogy követi Istent. Végül teljesítette Isten megbízatását, és elnyerte Isten elismerését. Sok keresztény is volt, aki mindenről lemondott, hogy kövesse az Urat, népszerűsítette az Ő evangéliumát, és egész életét Neki áldozta. A szívem nagy ösztönzést kapott, és imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, én is el akarom hagyni az otthonomat, hogy végezzem a kötelességemet, és egész életemet Érted áldozzam. Kérlek, készíts elő nekem egy lehetőséget!”

Egy évvel később, amikor a férjem látta, hogy még mindig elszántan hiszek Istenben és végzem a kötelességemet, bárhogyan is próbált megállítani, válást kért. Nyugodtan mondtam: „Akkor menjünk külön utakon, és váljunk el békésen!” Amikor a férjem látta, hogy komolyan gondolom, meghátrált. Beleegyezett, hogy elhagyjam az otthonomat, hogy végezzem a kötelességemet, de nem akart elválni tőlem. Amikor elmentem otthonról, úgy éreztem magam, mint egy kalitkából kiszabadult madár, amely végre szabadon repülhet. Akkor énekelhetek énekeket, amikor csak akarok, akkor ehetem és ihatom Isten szavait, amikor csak akarom, és nem kell aggódnom semmi miatt, még akkor sem, ha későn jövök vissza, miután befejeztem a kötelességemet. Mindennap nagy élvezetet találok a szívemben abban, hogy részt veszek az összejöveteleken és végzem a kötelességemet a testvéreimmel. Ezt a fajta életet különösen teljesnek és boldognak érzem.

Most mindennap teljes időben végzem a kötelességemet, különféle kötelességekben képezem magam, és nagyobb és gyakorlatibb megértésem van az igazság alapelveiről, mint korábban. Némi nyereségre tettem szert az életbe való belépés terén is. Őszintén felismertem, hogy az igazi boldogság nem a boldog házasságból származik. Ehelyett a Teremtő megismerése, a teremtett lény kötelességének jól végzése a küldetés és felelősségek teljesítése érdekében, és az igazság megértése az üdvösség útján járva – ez az igazi boldogság. Ugyanakkor különösen szerencsésnek érzem magam, hogy ebben a hatalmas embertengerben Isten kegyelemben részesített azzal, hogy visszavitt a házába, vezérelt az igazság megértésében, és megmentett a házasság örvényéből. Szívem mélyéből köszönöm Istennek az Ő üdvösségét, és elhatározom, hogy mostantól buzgón feláldozom magam Istenért, és értelmes életet élek meg!