Írta: Ji-fej, Kína

Kínában az ókor óta létezik egy mondás: „a nő azért csinosítja ki magát, aki csodálja”. Sok nő igyekszik szépíteni magát és kiöltözni, hogy megmutassa a vonzerejét, és hogy örömet szerezzen az őt csodáló férfiaknak. Én sem voltam kivétel. Tizenhét éves koromban felvettek egy szakiskolába a tartományi fővárosban. A vidéki szülővárosomból a nagyvárosba jöttem tanulni. Minden olyan új és csodálatos volt! A tanulmányaim során lett egy barátom, gyakran beszélgettünk és találkozgattunk egymással. Hogy jó benyomást tegyek rá, mindig nagy gondot fordítottam a megjelenésemre a találkozásaink során. A párom gyakran elvitt a családjához és a barátaihoz is. Mindannyian nagyon kedveltek, és gyakran dicsérték a szépségemet és a bájomat. Valahányszor bókoltak nekem, a barátomat nagyon boldoggá tette. Azt mondta, büszke rám, amikor elvisz valahova, így mindig szívesen vitt magával, bárhová is ment. Akkoriban elválaszthatatlanok voltunk. Később összeházasodtunk. Eleinte nagyon figyelmes volt velem. Emlékszem, amikor terhes voltam, nagyon súlyos reggeli rosszulléteim voltak, és semmit sem tudtam enni és inni. A férjem mindig gondolt rám, amikor elment dolgozni, és hazajött, hogy gondoskodjon rólam, amikor csak engedte az ideje. Nagyon megnyugtató volt. De miután megszületett a gyermekünk, felfordult az életem. Megváltozott az alakom, és már nem voltam olyan vékony és szép, mint korábban. Mindennap annyira lefoglalt a gyermekünkről való gondoskodás, hogy sem időm, sem kedvem nem volt szépen kiöltözni. Látva, hogy fiatal lányból megviselt, öreg háziasszony lettem, a férjem sem úgy állt hozzám, mint régen. Már nem vitt el magával szórakozni, hanem szinte mindennap a haverokkal lógott, és ritkán volt otthon velem. Valahányszor azt szerettem volna, hogy eljöjjön velem és a gyerekünkkel kikapcsolódni, rá se hederített, de ha a barátai hívták, gondolkodás nélkül rohant. Szeretett kutyát tartani, és egyszer nem csuktam be rendesen az ajtót, a kutya pedig kiszaladt, amikor nem figyeltem, és nem jött vissza. A férjem megharagudott rám emiatt, és két napig nem jött haza. Sok ilyen eset volt. Úgy éreztem, hogy egyáltalán nem törődik velem, és nagyon fájt. Először nem értettem, miért változott meg ennyire a férjem hozzáállása felém. Egy nap eljött hozzám az unokatestvérem felesége, és odáig ment, hogy kigúnyolt, mondván: „Néztél mostanában tükörbe? Olyan elhanyagoltan nézel ki – melyik férfi akarna téged? Tudod, hogy miért nem szeret a férjed hazajárni? Én se szeretnék hazajárni, ha egy olyan arcot kellene néznem, mint a tiéd, amikor hazaérek.” Nagyon fájtak a szavai. Kiderült, hogy a férjem azért bánt így velem, mert már nem voltam olyan szép, mint korábban, és elege lett belőlem. Olyasmi voltam a számára, amit már nem élvezett, de nem tudta rávenni magát arra sem, hogy eldobja. Annyira szenvedtem, de nem tudtam, hogyan menthetném meg ezt a helyzetet. Később elhatároztam, hogy megpróbálok javítani az alakomon. Elkezdtem a szépségápolásra és a fogyásra koncentrálni. A fogyás érdekében gyakran szedtem fogyókúrás tablettákat, és alakformáló ruhákat vettem. Még akupunktúrára és köpölyözésre is elmentem. Mindenféle módszert kipróbáltam a fogyás érdekében. A túlzott fogyás miatt gyakran szédültem, hányingerem volt, és amikor nagyon rosszul voltam, az ágyban fekve még mozdulni sem tudtam. Nagy fájdalmaim voltak, és nem akartam így tönkretenni magam, de amikor a férjem szívének visszaszerzésére gondoltam, összeszorított foggal küzdöttem a fájdalommal. A kemény munkám meghozta az eredményét – a kitartó fogyókúrának köszönhetően végül sokkal vékonyabb lettem. A férjem kezdett másképp nézni rám, és sokkal jobban bánt velem, mint korábban. Néha még a barátaival tartott összejövetelekre is elvitt. Úgy tűnt, hogy a régen elveszett boldogságom végre visszatért, és nagyon boldog voltam. A szívemben még biztosabb lettem abban, hogy van értelme a mondásnak, hogy „a nő azért csinosítja ki magát, aki csodálja”.

De a szép idők nem tartottak sokáig. A férjem szemében a változások csak múló újdonságnak tűntek, idővel visszatért a régi szokásaihoz, és ahogy korábban, megint csak ritkán töltött velem időt otthon. Még amikor nem is volt társasági elfoglaltsága, akkor is csak aludt, vagy otthon tévézett, szinte soha nem mutatott érdeklődést irántam, és nem beszélgetett velem. Mélységesen elkeseredtem, és csalódott voltam. Abban az időben feladtam az állásomat, minden társadalmi érintkezést megszakítottam másokkal, és minden reményemet a férjemhez fűztem. A kedvéért nemcsak hogy az összes házimunkát elvállaltam, de a családunkban a fiatalokat és az időseket is én gondoztam, amellett, hogy a fogyásra és a szépségápolásra összpontosítottam, hogy elnyerjem a szívét. De cserébe nem kaptam tőle mást, csak közömbösséget és apátiát. Gyakran éreztem magányt, tehetetlenséget, szenvedést és reményvesztettséget. Ezért sokszor, amikor sétáltam egyedül az utcán vagy a csatorna mellett, tényleg véget akartam vetni az egésznek. De amikor a kisgyermekemre és az idős szüleimre gondoltam, nem tudtam rávenni magam, hogy feladjam. Újra és újra felnéztem az égre, és a szívemben folyton azt kiáltottam: „Ó, te jó ég! Miért olyan fájdalmas az életem? Mit tegyek?”

Később eljutott hozzám Isten utolsó napokbeli üdvössége, és ahogy Isten szavait ettem és ittam a testvérekkel az összejöveteleken megértettem, hogy Isten éjjel-nappal vigyáz az emberiségre, de az emberiséget megrontotta a Sátán. Nem tudjuk, honnan jövünk, hová tartunk, azt meg végképp nem, hogy miként kell élni. Csak tehetetlenül küzdhetünk a fájdalomban. Mindez azért van, mert nem hallgatunk Isten szavaira, és eltévelyedtünk a gondviselésétől. Ezt a Sátán okozta, aki félrevezet minket, és árt nekünk. Arra is rájöttem, hogy teremtett lényként az embernek az igazságra kell törekednie, és jól végeznie kell a kötelességeit, és hogy csak így van értelme az életnek. Amikor azt láttam, hogy a testvérek hirdetik az evangéliumot, végzik a kötelességeiket, és nap mint nap kiteljesedett és örömteli életet élnek, nagyon irigykedtem. Az én napjaim a konyhai munkák és a férjem körül forogtak. Középszerű életet éltem, és ennek eredményeként semmit sem nyertem, ott hevertem megtiporva, tele sebekkel és elviselhetetlen fájdalommal. Milyen értéke vagy értelme volt egy ilyen életnek? Kutattam a szívemet, és azt kérdeztem magamtól: „Tényleg ilyen életet akarok? Nem. Nem ilyet. Nem élhetek így.” Elkezdtem tehát végezni a kötelességeimet a gyülekezetben.

Akkoriban nem gondolkodtam azon, hogy vajon helyes-e az az elképzelés, hogy „a nő azért csinosítja ki magát, aki csodálja”, vagy hogy a törekvésem problémás-e. Csak később, amikor olvastam Isten azon szavairól, amelyek leleplezik annak a mondásnak a téves vonatkozásait, hogy „a nő azért csinosítja ki magát, aki csodálja”, kezdtem visszagondolni mindarra, ami velem történt, és ekkor gondolkodtam el azon, és értettem meg, mennyire abszurdak és nevetségesek voltak a múltbéli törekvéseim. Mindenható Isten azt mondja: „A szólás, miszerint »a nő azért csinosítja ki magát, aki csodálja« önmagában egyenlőtlen pozícióba helyezi a nőket a férfiakkal szemben. Megköveteli a nőktől, hogy csinosítsák ki magukat, hogy a férfiak kedvében járjanak, hogy a férfiak boldogsága kedvéért éljenek, és hogy megtiszteltetésnek érezzék, amikor valaki kedveli és csodálja őket. Ez egyenlőtlen; önmagában hűen tükrözi a nők alacsony státuszát. A szólás, miszerint »a nő azért csinosítja ki magát, aki csodálja« burkoltan arra céloz, hogy akár a szép külseje miatt kedvelnek mások egy nőt, akár azért vonzza a férfiak szeretetét, mert tudja, miként kell szemet gyönyörködtető módon ékesítenie magát, boldognak és megtisztelve kell éreznie magát emiatt. Ez önmagában a nők lealacsonyítása. Ez a szólás azt üzeni a nőknek, hogy a létük értéke, a boldogságuk forrása az, hogy legyen valaki, aki kedveli őket, és ha nincs ilyen ember, szerencsétlennek és zaklatottnak kell érezniük magukat, és el kell gondolkodniuk azon, hogy miért nem kedveli őket senki, valamint, hogy nőként vajon értéktelen és kudarcba fulladt életet élnek-e. Akkor hát nem a nők lealacsonyítása az a szólás, hogy »a nő azért csinosítja ki magát, aki csodálja«? (De igen.) Abban a mondatban, hogy »a nő azért csinosítja ki magát, aki csodálja« a hódoló általában nem egy férfire utal? Ez a szólás önmagában az úr helyzetébe, a nők fölé helyezi a férfiakat. Azt jelenti, hogy a nő érezze megtiszteltetésnek, hogy egy férfi – egy úr – kedveli és becsüli őt. Ha egy férfi – egy úr – nem kedveli őt, akkor valami baj van vele, nem szerethető, kudarcot vallott az életben és nem alkalmas arra, hogy nő legyen. Látod, ez észrevétlenül emeli a férfiak státuszát, megengedve nekik, hogy a nők nyakára hágjanak és fölébük magasodjanak. A szólás, miszerint »a nő azért csinosítja ki magát, aki csodálja« itt hibádzik” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (14.)). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy eredendően helytelen az a mondat, hogy „a nő azért csinosítja ki magát, aki csodálja”. Azzal, hogy a férfiakat a nők fölé helyezi, kétségtelenül leértékeli a nőket. Ez arra készteti a nőket, hogy tudat alatt a férfiakat tekintsék a vezetőnek, hogy azt gondolják, a nők életének a férfiak körül kell forognia, és boldognak kell lenniük, ha elnyerik a férfiak kegyeit és csodálatát. Ez az elgondolás azt hiteti el a nőkkel, hogy egy férfi kegye és csodálata nélkül az életüknek nincs értéke, mintha a nők eredendően csak a férfiak örömének a kedvéért élnének. Ez a nézet nagyon abszurd és igazságtalan a nőkkel szemben. Egészen tinédzser korom óta mély hatással volt rám ez a mondás. Azt hittem, hogy ha egy nő el tudja nyerni egy férfi ragaszkodását, akkor az élete boldog és gondtalan lesz. Ezért sokáig álmodoztam arról, hogy találok egy férjet, aki szeret és gondoskodik rólam, és azt hittem, hogy az az egyetlen út az igazán boldog élethez, ha a kezét fogva, együtt öregedünk meg. Később találkoztam a jelenlegi férjemmel. Akkoriban fiatal voltam, szép, jó alakom volt, és nagyon tetszettem neki. Amikor csak ideje engedte, elvitt szórakozni, és elvitt a családjához és a barátaihoz is. Mindenki dicsérte a külsőmet, és ő ettől még jobban rajongott értem. Elmerültem ebben a csodálatos szerelemben, és hihetetlenül boldognak éreztem magam. Hogy a szerelmet frissen tartsam, minden találkozásunkkor nagy gondot fordítottam a megjelenésemre, hogy a legelbűvölőbb oldalamat lássa. A házasságkötés után gyermeket szültem, és fiatal lányból megviselt, öreg háziasszonnyá váltam. A férjem velem szembeni magatartása rosszabb lett, és rajongása lassan megvetéssé változott. Hogy elnyerjem a férjem kegyeit, és hogy megőrizzem boldog házasságunkat, szépségkezeléseken vettem részt, lefogytam, és minden trükköt bevetettem, hogy megváltoztassam magam. Még ha ez azt jelentette is, hogy ártok a testemnek, nem érdekelt. Amikor láttam, hogy a férjem hozzáállása javul, nagyon elégedett voltam, és egyre inkább úgy láttam, hogy „a nő azért csinosítja ki magát, aki csodálja” mondás a házasságunk fenntartásának kulcsa. A házimunkákat is mind magamra vállaltam, makulátlanul tisztán tartottam a házat, és szépen öltözködtem. Teljes szívemet és minden gondolatomat a férjemnek szenteltem, de cserébe csak a közönyét kaptam. Úgy éreztem, hogy egyáltalán nincs remény az életben, és már nem is akartam tovább élni. Azáltal, hogy Isten szavait ettem és ittam, megértettem, hogy mindazt a szenvedést, amit elviseltem, a Sátán hozta rám. Azt a sátáni eretnekséget és téveszmét követtem, hogy „a nő azért csinosítja ki magát, aki csodálja”, és minden időmet azzal töltöttem, hogy kitaláljam, hogyan tudnék a kedvében járni, és hogyan tarthatnám meg a szívét, a boldogságomat a férjemtől téve függővé. Cserébe azonban csak fájdalmat és keserűséget kaptam. Olyan ostoba és buta voltam!

Ezután elolvastam Isten szavainak egy másik passzusát, amitől még tisztábban láttam „a nő azért csinosítja ki magát, aki csodálja” téveszmét. Mindenható Isten azt mondja: „A férfiak pusztán a külsejük és az ékeik miatt kedvelik a nőket? Vagy csak azért kedvelik a nőket, mert azt látják, hogy gyengédek, erényesek, méltóságteljesek és bájosak? A férfiak csak azért kedvelik a nőket, hogy a szemüket legeltessék? (Nem, hanem azért, hogy kielégítsék a hús-vér test szexuális vágyát.) Akkor mi célból igyekeznek a nők a férfiak kedvére tenni és boldoggá tenni őket? (Szintén azért, hogy elmerüljenek a hús-vér test szexuális vágyában.) Vagyis mind a férfiaknak, mind a nőknek vannak egymással kapcsolatos szükségleteik, e szükségletek legalapvetőbbje pedig a hús-vér test szexuális vágyának szükséglete. Az, hogy a férfinak szüksége van a nőre, nem csupán arról szól, hogy tetszik neki a külseje, hanem hogy ez alapján fizikailag megszerezze őt – nyersebben fogalmazva, hogy a saját szexuális vágyának kielégítése érdekében megszerezze a testét. Így aztán a cél a szólás mögött, miszerint »a nő azért csinosítja ki magát, aki csodálja« valójában a férfiak szexuális vágyának kielégítése. Nemcsak azt követeli meg a nőktől, hogy a férfiaknak tetszővé tegyék a külsejüket és az ékeiket, hanem azt is, hogy kielégítsék a férfiak szexuális vágyát. Hát nem nagyon alantas módja ez az életnek? Ha a nők még mindig azt hiszik, hogy helyes ez a szólás, hogy olyasmi, amit meg kell valósítaniuk és amit be kell tartaniuk, akkor a nők lealacsonyítják önmagukat. A férfiaknak vannak szexuális szükségleteik a nőkkel szemben, és játszani akarnak a testükkel; ha a nők – ahelyett, hogy megvetendőnek és gyűlöletesnek találnák ezt, még mindig kicsinosítják magukat a hódolóik számára, és úgy érzik, hogy ez a legnagyobb megtiszteltetés az életükben, a legeslegnagyobb megtiszteltetés, akkor vajon nem alacsonyítják le magukat? (De igen.) Ez teljesen megfosztja a nőket a jogaiktól. Nemcsak a léthez való joguktól, a méltóságuktól és az emberi jogaiktól fosztja meg a nőket, hanem emiatt azt is hiszik, hogy ez a legnagyobb megtiszteltetés. Hát nem kegyetlen ez? Végtelenül kegyetlen! Amellett, hogy semmiféle önrendelkezése és emberi jogai nincsenek, a nő boldogsága, vidámsága és öröme csak az alapján valósulhat meg, ha a férfiak kedvére tesz és teljes mértékben kielégíti őket. Nem számít, hogy a nők milyen embertelen bánásmódot szenvednek el, akkor is megkívánják tőlük, hogy büszkék legyenek rá. Hát nem a nők bántalmazása és tönkretétele ez? Akár modern, akár ókori nőkről van szó, mindannyian mottójuknak, életcéljuknak tekintik a szólást, miszerint »a nő azért csinosítja ki magát, aki csodálja«. Hát nem teljesen hibás ez? Nem olyan trükk, amelyet a Sátán az emberek bántalmazására és félrevezetésére használ? (De igen.) [...] Az emberek célja azzal, hogy azt mondják, hogy »a nő azért csinosítja ki magát, aki csodálja«, nyilvánvalóan nem olyan egyszerű, mint hogy a férfi becsüli a nőt. Egyértelműen olyan pozícióba emeli a férfiakat, ahol a nők fölé magasodnak. Pontosabban: ez a szólás annak szellemiségében született, hogy a férfiak felsőbb-, a nők pedig alsóbbrendűek. Továbbá, a valós helyzet az, hogy a nők mindenféle társadalmi rendszerben kiszolgáltatott csoportot alkotnak, a férfiak függelékének és játékszerének tekintik őket. Ezért a szólás, miszerint »a nő azért csinosítja ki magát, aki csodálja« abszolút megszégyenítés minden nő számára. Ha a nők különösképp helyeslik ezt a szólást, az sajnálatos a nők számára, és az embernek megvetést kell éreznie minden nő iránt, aki ezt helyesli” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (14.)). Isten szavaiból világosan láttam, hogy függetlenül attól, hogy a férfiak szeretik-e a nőket, vagy a nők a férfiak kedvében akarnak-e járni, a céljuk, hogy elmerüljenek a hús-vér test vágyaiban. A romlott emberiségnek nincs helyes nézete az életről, és nem tudja, hogyan teljesítse megfelelően a normális házasélet fenntartásához szükséges felelősségeit. Amikor férfiak és nők találkoznak, az többnyire a testi vágyaik eleresztéséről szól. A nőknek ahhoz, hogy kielégítsék a férfiak vágyait, nagy erőfeszítéseket kell tenniük a szépítkezés terén, hogy megpróbáljanak a férfiak kedvében járni. A férfiak mégis játszanak a nőkkel, miközben elvárják, hogy a nők az ő örömükre szépítkezzenek. Ennek a logikája teljesen nevetséges. Ez pusztán a Sátán trükkje, hogy eltapossa és tönkretegye a nőket! Ha Isten nem leplezte volna le mindezt, még mindig azt hinném, hogy ez a mondás helyes. Mennyire ostoba és alantas voltam! Visszagondoltam arra, amikor még fiatal és szép voltam, és jó alakom volt, amikor elmentem valahova a férjemmel, az jó színben tüntette fel őt, és bőven kielégítette a hiúságát, ezért jól bánt velem. A szülés után már nem voltam olyan karcsú és szép, mint korábban, és így megmutatkozott a férjem igazi arca. A korábbi rajongása és gyengédsége fokozatosan megvetéssé és ridegséggé változott. Hogy visszanyerjem a férjem szívét, próbáltam kitalálni, hogyan járhatnék a kedvében. Minden lehetséges trükköt kipróbáltam, hogy megszépüljek és lefogyjak, de ez csak átmeneti újdonságként elégítette ki őt, és egyáltalán nem szolgálta a házaséletünk javulását. Egy fedél alatt éltünk, de mintha idegenek lettünk volna. Ez az érzés gyakran szorongást ébresztett bennem és fájdalmat okozott, sőt, még az is megfordult a fejemben, hogy véget vetek az életemnek. Csak azután gondolkodtam el, miután elolvastam Isten szavait, és ekkor jöttem rá, hogy a férjem korábbi gyengédsége irántam nem volt őszinte. Csak a kinézetem tetszett neki. Őszintén szólva csak a fiatalságomért és a szépségemért kedvelt, és amikor a szépségem elhalványult és az alakom megváltozott, minden megvetése és ridegsége lelepleződött. Soha nem érdekeltem igazán, és nem értette, hogyan kell férjként jól végeznie a kötelességeit. Hogyan lehetne boldog egy ilyen házasság? Az életről és az értékekről alkotott nézeteimet a férjem tetszésének elnyeréséhez kötöttem, tévesen azt hittem, hogy ha elnyerem a férjem kegyét, akkor meg tudom tartani a szívét, hogy csak így lesz boldog és örömteli az életem. Ennek következtében az elviselhetetlen nyomorúságig gyötörtem magamat. Mindez a törekvésem mögött meghúzódó téves látásmódomnak köszönhető. Csak ekkor láttam tisztán, hogy ha egy nő az „a nő azért csinosítja ki magát, aki csodálja” eszméje szerint él, akkor nem történhet más, mint hogy a Sátán bolonddá teszi, végül pedig az áldozatává válik. Ez igazán szánalmas és tragikus!

Még többet olvastam Isten szavaiból, és megértettem, hogyan kell helyesen tekinteni a férfiak és nők közötti kapcsolatra. Mindenható Isten azt mondja: „Most már világosan látjátok, hogy a szólás, miszerint »a nő azért csinosítja ki magát, aki csodálja« helyes-e vagy sem? (Helytelen.) Ez a szólás nem egy pozitív dolog, és nem is helyes gondolat vagy szemlélet. Nézzétek meg a Bibliában és az Isten által kimondott szavakban – van ott olyan mondat, amely azt mondja a nőknek, hogy ki kell csinosítaniuk magukat azok számára, akik csodálják őket? Van olyan mondat, amely szintekre osztja a férfiak és a nők státuszát és azt mondja, hogy a férfiak a nők felett állnak? Nem, nincsen. Amit a Bibliában a Teremtés könyvében lejegyeztek, az az, hogy a nő csont a férfi csontjából és hús az ő húsából. A férfiak és a nők egyaránt Isten által teremtett emberi lények; Isten előtt egyenlőek, nincs szintkülönbség, nincs különbség felsőbb- és alsóbbrendű között. Az emberek felsőbb- és alsóbbrendűekre osztása és a státuszszintek megkülönböztetése olyasmi, amit a Sátán tesz; valódi bizonyítéka annak, hogy a Sátán elnyomja és üldözi a nőket. Amióta csak Isten kezdetben megteremtette az emberiséget, Isten szemében a férfiak és a nők egyenlőek. Mindkettő teremtett lény és Isten üdvösségének tárgya. Isten sohasem mondta, hogy a férfiak felsőbbrendűek, a nők pedig alsóbbrendűek, és azt sem mondta, hogy a férfiaknak kell a nők vezetőinek vagy urainak lenniük, hogy a férfiaknak a nők fölé kellene magasodniuk, hogy a férfiaknak bármilyen munkában elsőbbséget kellene élvezniük a nőkkel szemben, vagy hogy a férfiaknak megvan a saját véleményük és ők a támaszok, míg a nőknek jobban kellene a férfiakra hallgatniuk. Isten sosem mondott ilyesmiket. Csak a Sátán megrontása miatt merültek fel afféle szólások az emberek között, hogy a férfiak felsőbb-, a nők pedig alsóbbrendűek, majd ez a tendencia az egész társadalomban és az emberiség egészében formát öltött, folyamatosan elnyomva a nőket a férfihatalom alatt. Miután a Sátán mindenféle gonosz irányzatai befolyásolják és félrevezetik a nőket, azok az igazság megértésének hiánya miatt úgy érzik, hogy másodrangúak a férfiakhoz képest, illetve a férfiakénál alacsonyabb státuszuk van. Ezért van az, hogy egészen a mai napig sok nő hisz még mindig annak a szólásnak a helyességében, hogy »a nő azért csinosítja ki magát, aki csodálja«. Ez nagyon szomorú dolog. Ha az emberek nem értik az igazságot, még mindig sok konkrét ügyben félrevezetik és irányítják őket a Sátán különféle gondolatai és szempontjai. Már ez a kis dolog is igen szemléletes, nem igaz? (De igen.) [...] A teremtett emberiség tagjaiként a nők csupán nemükben és fiziológiailag különböznek a férfiaktól; más szempontból egyáltalán nincs különbség. Isten szemében semmiféle státuszbéli különbség nincs a férfiak és a nők között. Isten soha, semmilyen körülmények között nem támasztott olyan követelményeket a nőkkel szemben, amelyek eltérnek azoktól, amelyeket a férfiakkal szemben támaszt. Az olyan szempontok tekintetében, mint az Isten által kiválasztott emberek száma, az üdvösség reménye, a kötelességeik végzésére való lehetőségük, a kötelességek, amelyeket végre tudnak hajtani, valamint a munka, amelyet végezni tudnak, a nők alapvetően egyenlőek a férfiakkal; a nők nem kevesebbek a férfiaknál. Ez a tényleges helyzet” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (14.)). Isten szavaiból megértettem, hogy minden ember teremtett lény és egyenlő Isten előtt, akár férfi, akár nő az illető. Nincs olyan, hogy férfi felsőbbrendűség vagy női alsóbbrendűség. Isten megteremtette a férfit és a nőt, elrendezte számukra a házasságot és a családot abban a reményben, hogy az emberek kísérői lesznek egymásnak, és eleget tesznek felelősségeiknek. De a Sátán olyan eretnekségeket és téveszméket ültet el az emberekben, hogy „a nő azért csinosítja ki magát, aki csodálja” és „a férfiak magasabb rendűek, mint a nők”, amelyeknek célja a nők elnyomása és üldözése. A múltban mindig az a téves elképzelés élt bennem, hogy „a nő azért csinosítja ki magát, aki csodálja”, és úgy kezeltem a férjemet, mint a támaszomat és a mindenemet. Azon törtem a fejem, hogy miként tudnék a kedvében járni, még magamat is állandóan megváltoztattam érte. De a dolgok nem úgy alakultak, ahogy elképzeltem, és nem számított, mennyire próbáltam a kedvében járni, soha nem kaptam tőle igazi ragaszkodást, és idegenek lettünk egymás számára. Panaszkodtam, hogy nem törődik velem, nem szeret, és ő arra panaszkodott, hogy nem értem meg őt. Nem volt köztünk szeretet és figyelmesség, neheztelni kezdtünk egymásra, és a kapcsolatunk fokozatosan az összeomlás felé haladt. De azáltal, hogy Isten szavait ettem és ittam, megértettem, hogy a családi életben, feleségként csak a saját feladataimat kell jól végeznem, és nem szabad azzal foglalkoznom, hogy próbáljam megtartani a férjem szívét, és nem kell minden tőlem telhetőt megpróbálnom, hogy a kedvében járjak. Ha ezt teszem, azzal tönkreteszem magam. A férj és a feleség egyenlőek egymással, és mindegyiküknek megvannak a saját feladatai és kötelezettségei. Vagyis az Isten által elrendelt házasság keretében eleget kell tenniük egymás iránti felelősségeiknek, és támogatniuk kell egymást az élet minden szakaszában.

Isten szavaiból az egyik legfontosabb igazságot is megértettem: teremtett lényként az embernek teljesítenie kell az Isten által adott megbízatást és küldetést. Ez az élet igazi értelme és értéke, és ez a leghelyesebb törekvés is. Ahogy Isten mondja: „Mi az értéke egy ember életének? Pusztán a testi örömök, például az evés, ivás és a szórakozás? (Nem.) Akkor mi? Osszátok meg a gondolataitokat! (Egy embernek legalább annyit kell elérnie az életében, hogy jól végezze egy teremtett lény kötelességét.) Úgy van. [...] Egy tekintetben a teremtett lény kötelességének megfelelő végzéséről van szó. Más tekintetben arról, hogy tegyetek mindent jól, amire képesek vagytok és amit meg tudtok valósítani, legalább odáig jussatok el, ahol a lelkiismeretetek nem vádol titeket, ahol megbékéltek a saját lelkiismeretetekkel, és ahol mások szemében elfogadhatónak találtattok. Egy lépéssel továbbhaladva, egész életed során, függetlenül attól, hogy milyen családba születtél, milyen a tanulmányi háttered vagy a képességed, el kell gondolkodnod azon, hogy melyek a legfontosabb igazságok, amelyeket az embereknek meg kell érteniük az életben – például, hogy az embereknek milyen úton kellene járniuk, valamint hogyan kellene élniük ahhoz, hogy értelmes életük legyen. Legalább egy kicsit fel kellene fedezned az élet igazi értékét; nem élheted ezt az életet hiába, és nem jöhetsz hiába erre a földre. Más tekintetben, életed során teljesítened kell a küldetésedet; ez a legfontosabb. Nem fogunk valami nagy küldetés, kötelesség vagy felelősség teljesítéséről beszélni, de legalább valamit el kell érned. Az egyházban például egyesek minden erőfeszítésüket az evangélium prédikálásának kötelességébe fektetik, ennek szentelik egész életük energiáját, nagy árat fizetnek érte és sok embert megnyernek. Emiatt úgy érzik, hogy nem hiába élték az életüket, és hogy az értéket és vigaszt tartogat számukra. Amikor betegséggel és halállal néznek szembe, vagy amikor összegezik az egész életüket, visszagondolnak mindenre, amit valaha tettek, az útra, amelyet bejártak, és vigaszt találnak a szívükben; mentesek az önvádtól és a megbánástól. Egyesek nem kímélik az erejüket, miközben gyülekezetvezetőként szolgálnak, vagy a munka egy bizonyos aspektusáért felelősek. Megtesznek minden tőlük telhetőt, minden erejüket beadva, szívük minden vérét feláldozva és megfizetve az árat az általuk végzett munkáért. Öntözésük, vezetésük, segítségük és támogatásuk révén sokan, akik a negativitás és gyengeség közepette vannak, erőssé válnak és szilárdan megállnak, nem hátrálnak meg, hanem visszatérnek Isten jelenlétébe, és végül még bizonyságot is tesznek Mellette. Ezen túlmenően vezetésük ideje alatt számos jelentős feladatot megvalósítanak, nem kevés gonosz embert kitakarítanak, Isten választottai közül sokat megvédenek, valamint számos jelentős veszteséget helyrehoznak. Ez mind és még több is az ő vezetésük alatt történik. Visszatekintve az általuk bejárt útra, felidézve az elvégzett munkájukat és az évek során fizetett árat, nem éreznek megbánást vagy lelkiismeretfurdalást. Nem éreznek lelkifurdalást, amiért ezeket a dolgokat tették, és azt hiszik, értékes életet élnek, és békében vannak és megvigasztalódtak a szívükben. Milyen csodálatos ez! Hát nem ezt a gyümölcsöt nyerték? (De igen.) Ez a békesség és vigaszérzés, valamint a megbánás hiánya az eredménye és a gyümölcse a pozitív dolgokra és az igazságra való törekvésnek. Ne mérjük magas mércével az embereket. Vegyünk egy olyan helyzetet, amikor egy ember szembekerül egy olyan feladattal, amelyet el kellene végeznie, vagy amelyet hajlandó elvégezni az élete során. Miután megtalálta a helyét, szilárdan megáll a pozíciójában, megtartja azt, szívének minden vérét és minden erejét feláldozza, és jól végzi és befejezi azt, amin dolgoznia kell, és amit véghez kell vinnie. Amikor végül Isten elé áll számot adni, viszonylag elégedettnek érzi magát, a szívében nincs lelkiismeretfurdalás vagy megbánás. Vigaszt érez és úgy érzi, hogy nyert valamit, hogy értékes életet élt” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (6.)). Arra gondoltam, hány nő él a férjéért, és egész életüket azzal töltik, hogy megpróbálnak tetszeni a férjüknek. Bár lehet, hogy jól meg tudják őrizni a házasságukat és a családjukat, mégsem tudják, hogy miért kell élni, vagy hogyan kell olyan életet élni, amely valóban értékes. Ennek ismerete nélkül mi értelme van az életüknek? Végső soron nem hiába élnek? Visszagondoltam arra, hogyan törekedtem egykor a házastársi boldogságra. Mindenféle értelmetlen dolgot tettem, csak hogy megpróbáljak a férjem kedvében járni, és nagyon sok szükségtelen szenvedést elviseltem, de végül is mit nyertem egy tönkrement testen kívül? Ha jobban belegondolok, ez a tapasztalat valóban bevésődött az emlékezetembe. Ez volt életem mélypontja, ekkor voltam a leginkább reményvesztett, és ekkor szenvedtem a legjobban. Isten szavai értették meg velem, hogy a romlott emberiség tele van sátáni beállítottsággal, bujasággal, és egyáltalán nem tudja, hogy mi is valójában a szeretet, nem is beszélve arról, hogy a saját házasságukat sem tudják fenntartani. Az emberek csak kihasználják és becsapják egymást. Nincs igaz szeretet. Csak Istennek az emberiség iránti szeretete önzetlen, csak ez nélkülözi az üzleti jelleget és a követeléseket. Ez a legigazabb és legvalódibb szeretet. Ha egy nő csak azért él, hogy a férje kedvében járjon, anélkül, hogy az igazságra törekedne, vagy a teremtett lényként rá rótt kötelességét végezné, akkor az élete igazán alantas!

Most eljöttem otthonról, hogy végezzem a kötelességemet, és a kötelességem végzése közben arra összpontosítok, hogy megvizsgáljam, milyen romlott beállítottságok, téves gondolatok és nézetek vannak, és tudatosan keresem az igazságot, hogy megoldjam ezeket. Úgy érzem, hogy csak így van értelme az életnek. Hála Istennek, hogy kivezetett abból a téves gondolatból és nézőpontból, hogy „a nő azért csinosítja ki magát, aki csodálja”!