Egy nap 2021 júniusában szédültem és rosszul éreztem magam, ezért megmértem a vérnyomásomat. A szisztolés érték 200 fölött volt, a diasztolés pedig 120. Később bevettem gyógyszert, és lement, de a szisztolés érték néha még így is felugrott 160-ra, amitől fájt a fejem és szédültem. Elkezdtem aggódni. Mivel ilyen magas volt a vérnyomásom, és mindennap számítógépnél kellett dolgoznom, arra gondoltam: „Ha ez így folytatódik, mi lesz, ha rosszabbodik az állapotom, és nem tudom többé végezni a kötelességemet? Vajon Isten akkor is meg fog menteni?” Ezért nem akartam túlhajszolni magam. Akkoriban gyülekezetvezető voltam, és mindennap nyomon kellett követnem a munkát. Ráadásul az a két testvér, akikkel együtt dolgoztam, éppen akkor kezdte a képzést, így nagyobb teher hárult rám. Kezdtem kicsit neheztelni, és aggódtam, hogy ettől a sok stressztől még feljebb megy majd a vérnyomásom. Folyamatosan a betegségem miatt aggódtam, így nem adtam bele a szívemet a kötelességembe. Gyorsan átfutottam a különböző alapelveket, de csak a szó szerinti jelentésüket értettem meg, a kötelességemben nem tudtam őket ténylegesen alkalmazni. Amikor láttam, hogy a munkánk nem hoz jó eredményeket, nem fektettem valódi erőfeszítést abba, hogy megoldást keressek a problémáinkra, mert állandóan attól féltem, hogy ha sok energiát fordítok erre, megugrik a vérnyomásom.

2023 februárjában a gyakori fejfájásom és szédüléseim miatt a vendéglátó családomból való testvér sürgetett, hogy menjek el kórházi kivizsgálásra. Ezután az orvos közölte velem, hogy agyi infarktusom volt, és sürgős kezelésre van szükségem. Figyelmeztetett, hogy ha rosszabbodik, az bénuláshoz vezethet, vagy akár életveszélyes is lehet. Aggódtam, hogy ha tényleg komolyra fordul a dolog, nem leszek képes végezni a kötelességemet, és ez vajon nem jelenti majd azt, hogy semmi reményem nem marad a megmenekülésre? Azonnal kezeltetni akartam magam, de aztán kaptam egy levelet, amelyben az állt, hogy az egyik gyülekezetvezetőt letartóztatták, Júdássá vált, és nekem azonnal költöznöm kell. Ezek után nem mertem visszamenni a kórházba. Később elkezdtem szövegalapú kötelességet végezni. Egy reggel megpróbáltam felkelni az ágyból, de olyan szédülés és hányinger tört rám, hogy nem bírtam megállni a lábamon. Vissza kellett feküdnöm. Azt gondoltam magamban: „Már így is magas a vérnyomásom, és volt egy agyi infarktusom. Lehetséges, hogy az agyi infarktus súlyosbodott, és elzáródott egy ér?” Haza akartam menni kezeltetni magam, de a rendőrség még mindig üldözött. Nem mehettem vissza. Így Istenhez imádkoztam, és olvastam azokat a szavait, amelyekben a betegség megtapasztalásáról ír. Másnapra a szédülésem kicsit enyhült. Két hónappal később már nagyjából egészséges voltam, de még mindig eltöltött az aggodalom és a szorongás. Féltem, hogy a többlet szellemi erőfeszítés kimerít, és ront az állapotomon, ezért nem voltam hajlandó nagy árat fizetni a kötelességemben. Csak felületesen végeztem a munkát, hogy mielőbb letudjam az aktuális feladatokat. Nem figyeltem eléggé oda a cikkek szűrésekor, aminek következtében gyenge minőségűeket választottam ki. 2024 áprilisában Cseng testvér csatlakozott a csapatomhoz, hogy velem dolgozzon, és éreztem, hogy kicsit kevesebb teher van rajtam. Látva, hogy ő teljesen a kötelességére összpontosít, irigység töltött el. „Bárcsak én is olyan egészséges lennék, mint ő!” – gondoltam. „Az elmúlt néhány évben sokat romlott az egészségem. A magas vérnyomás és az agyi infarktus mellett még a fülem is zúg. Gyakran szédülök és ködös a fejem a kötelességem végzése közben. A jobb karom is zsibbad egy kicsit – talán a rossz keringés okozza. Már elmúltam hatvan, és az immunrendszerem is gyenge. Ilyen egészségi állapotban, ha egy nap lebénulok, és nem tudom végezni a kötelességemet, biztosan hasznavehetetlenné válok, és elveszítem az esélyemet arra, hogy megmeneküljek, és belépjek a menny királyságába. Hiábavaló lett volna az az ár, amit fizettem, és a szenvedés, amit elviseltem ennyi éven át?” Erre gondolva kissé elcsüggedtem. Cseng testvér arról beszélt nekem, hogy amikor betegséggel nézünk szembe, keresnünk kell Isten szándékát. Kicsit zaklatott voltam, és az járt a fejemben, hogy ő nem értheti, min megyek keresztül. De aztán elgondolkodtam azon, hogy évekig folyamatosan gyötrődtem és aggodalmaskodtam az egészségem miatt, anélkül, hogy valaha is teljes szívvel kerestem volna Isten szándékát. Tudtam, hogy a hozzáállásom nem megfelelő, ezért imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Tudom, hogy a Te szándékod van abban, hogy ebben a betegségben szenvedek. Kérlek, vezess engem, hogy megértsem az igazságot, és megtanuljam a leckét!”

Ezután olvastam Isten szavait, és kezdtem egy kicsit jobban megérteni a szándékát. Mindenható Isten azt mondja: „Amikor Isten úgy intézi, hogy valaki megbetegedjen, akár nagyobb, akár kisebb betegségben, az Ő célja ezzel nem az, hogy megismerd a betegség csínját-bínját, a kárt, vagy a kellemetlenségeket és a nehézségeket, amelyeket a betegség okoz neked, és mindazt a számtalan érzést, amit a betegség miatt érzel – az Ő célja a betegség által nem az, hogy megismerd a betegséget. Az Ő célja inkább az, hogy tanulj a betegségből, hogy megtanuld, hogyan kell felfogni Isten szándékait, hogy megismerd a romlott beállítottságot, amelyet mutatsz, és a helytelen hozzáállást, amelyet Istennel szemben felveszel, amikor beteg vagy, és hogy megtanuld, hogyan kell alávetned magad Isten szuverenitásának és intézkedéseinek, hogy valódi alávetettséget érj el Isten felé, és képes legyél szilárdan megállni a bizonyságtételedben – ez kulcsfontosságú. Isten a betegség által meg akar menteni és meg akar tisztítani téged. Mit szeretne megtisztítani benned? Szeretne megtisztítani az összes túlzó vágyadtól és követelésedtől Istennel szemben, sőt megtisztítani a különböző számításoktól, ítéletektől és tervektől is, amelyekkel a túlélés és életben maradás érdekében mindenáron előállsz. Isten nem kéri, hogy terveket készíts, nem kéri, hogy ítélkezz, és nem engedi meg neked, hogy túlzó vágyaid legyenek Vele szemben; Ő csak azt várja el tőled, hogy alávesd magad Neki, és az alávetettség gyakorlása és megtapasztalása során megismerd a saját hozzáállásodat a betegséghez és ezekhez a testi feltételekhez, amelyeket Ő ad számodra, valamint hogy megismerd a saját személyes vágyaidat. Amikor megismered ezeket a dolgokat, akkor fogod tudni érzékelni, hogy mennyire a javadra válik, hogy Isten így intézte számodra a betegség körülményeit, vagy hogy ezt a testi állapotot adta neked; és akkor fogod tudni érzékelni, hogy ezek mennyire hasznosak a beállítottságod megváltoztatását, az üdvösséged elérését és az életbe való belépésedet illetően. Éppen ezért, amikor a betegség jelentkezik, nem szabad mindig azon gondolkodnod, hogyan úszhatod meg vagy menekülhetsz el előle, illetve hogyan zárhatod ki” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten szavaiból láttam, hogy a betegségeink mögött mindig az Ő jó szándékai állnak, és azért történnek, hogy átformáljanak és megtisztítsanak bennünket. Az igazságra törekvők tanulhatnak a betegségből, és eljuthatnak az Isten iránti őszinte alávetettségre. De amikor a betegség utolért, nem kerestem Isten szándékát, és nem gondolkodtam el magamon, hogy megismerjem önmagamat. Csak mindig a betegségem foglalkoztatott, és aggódtam, hogy ha lebénulok, és nem tudom végezni a kötelességemet, vagy akár meghalok, teljesen szertefoszlik a reményem, hogy megmeneküljek, és belépjek a menny királyságába. Mivel aggódtam, hogy az állapotom rosszabbodni fog, nem vállaltam terhet a kötelességemben, félve attól, hogy kifárasztom a testemet. Amikor a testvérek arról beszéltek nekem, hogy tanuljak a betegségből, még mindig nem fogadtam el azt. Azt gondoltam: „Könnyen beszéltek; nem ti vagytok betegek, és nem ti szenvedtek.” Mindig irigyeltem mások jó egészségét, és panaszkodtam, hogy Isten nem adott nekem egészséges testet. A legkevésbé sem kerestem az igazságot, és nem próbáltam tanulni a leckéből. Hogyan is remélhetném, hogy elnyerem az igazságot, megtisztulok vagy átformálódom?

Később elkezdtem keresni az igazságot a problémáimmal kapcsolatban. Olvastam Isten szavait: „Amikor az embernek erről a régi, hús-vér testéről van szó, nem számít, hogy az emberek milyen betegséget kapnak, hogy jobban lesznek-e, vagy milyen mértékben szenvednek, egyik sem rajtuk múlik – minden Isten kezében van. Ha olyankor, amikor megbetegszel, aláveted magad Isten vezénylésének, és hajlandó vagy elviselni és elfogadni ezt a tényt, akkor ettől még mindig meglesz ez a betegséged; ha pedig nem fogadod el ezt a tényt, akkor sem fogsz tudni megszabadulni a betegségtől – ez tény. Szembenézhetsz a betegségeddel egy napig pozitívan, egy napig pedig negatívan. Azaz, függetlenül a hozzáállásodtól, nem tudsz változtatni azon a tényen, hogy beteg vagy” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (4.)). „A normális emberek, amikor megbetegszenek, mindig szenvednek és levertnek érzik magukat, és van egy határ, amit el tudnak viselni. Egy dolgot azonban meg kell jegyezni: ha az emberek mindig úgy gondolnák, hogy a saját erejükre hagyatkoznak, amikor betegek, hogy megszabaduljanak a betegségüktől és megmeneküljenek attól, akkor mi lenne a végeredmény? Amellett, hogy betegek, vajon nem szenvednének és nem éreznék magukat még levertebbnek? Ezért az embereknek, minél inkább sújtja őket a betegség, annál jobban kellene keresniük az igazságot, és annál inkább kellene keresniük a gyakorlás útját, hogy összhangban legyenek Isten szándékaival. Minél inkább sújtja őket a betegség, az embereknek annál inkább Isten elé kellene járulniuk, és meg kellene ismerniük saját romlottságukat és az Istennel szemben támasztott észszerűtlen igényeiket. Minél jobban sújt a betegség, annál inkább próbára teszi az igazi alávetettségedet. Ezért, amikor beteg vagy, az a képességed, hogy továbbra is alávesd magad Isten vezénylésének és lázadj a saját panaszaid és észszerűtlen követeléseid ellen, mutatja meg, hogy olyasvalaki vagy, aki valóban törekszik az igazságra és valóban aláveti magát Istennek, hogy bizonyságot teszel, hogy az Istennek való hűséged és alávetettséged valódi és kiállja a próbát, és hogy az Isten iránti hűséged és alávetettséged nem csak szlogen és doktrína. Ez az, amit az embereknek gyakorolniuk kellene, amikor megbetegszenek. Amikor megbetegszel, az azért van, hogy felfedje minden észszerűtlen követelésedet, irreális képzelődésedet és elképzelésedet Istenről, továbbá azért, hogy próbára tegye az Istenbe vetett hitedet és a Neki való alávetettségedet. Ha átmész a próbán ezekben a dolgokban, akkor igazi bizonyságtételed és valódi bizonyítékod van az Istenbe vetett hitedről, az Isten iránti hűségedről és a Neki való alávetettségedről. Ez az, amit Isten akar, és ez az, amit egy teremtett lénynek birtokolnia kell és meg kell élnie. Hát nem mind pozitív dolgok ezek?” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (4.)). Isten szavai rámutattak, hogyan tekintsünk a helyzetre és hogyan gyakoroljunk, amikor betegséggel nézünk szembe: őszintén higgyünk Isten szuverenitásában és elrendezéseiben, vessük alá magunkat azoknak, és ne próbáljunk egyedül megszabadulni a betegségtől – az csak még több szenvedést hoz. Nekem is volt némi gyakorlati tapasztalatom Isten szavaival kapcsolatban. Amikor a vérnyomásom 200 fölé ment, megrémültem. Arra gondoltam, hogy ha nem figyelek oda magamra, vagy véletlenül elesem, lebénulok, vagy akár meg is halhatok. Féltem, hogy ha túl nagy szellemi erőfeszítést tennék a kötelességemben, az rontana az állapotomon, és súlyos következményekkel járna, ezért folyamatosan a gyötrelem és a szorongás negatív érzelmei uraltak. Ez nagy testi-lelki nyomást és fájdalmat okozott nekem, és kihatott a kötelességemre is. Vajon nem azért volt mindez, mert nem ismertem Isten szuverenitását? Igazság szerint az, hogy az állapotom súlyos vagy enyhe, vagy hogy mikor halok meg, nem befolyásolható aggódással vagy gyötrődéssel. Minden Isten szuverenitása és elrendezései alá tartozik. Például, miután magas lett a vérnyomásom, volt egy hét, amikor kétszer is leestem a bicikliről, és ezek igazán nagy esések voltak. Akkor azt gondoltam: „Ennyi volt, valószínűleg le fogok bénulni.” De kiderült, hogy csak kisebb horzsolásaim lettek; közel sem volt olyan súlyos, mint képzeltem. Vajon nem Isten oltalma volt ez? Meg kellett változtatnom a téves nézőpontomat, és helyesen kellett szembenéznem a betegségemmel. Kezeltetnem kell magam, amikor szükséges, de ami azt illeti, hogy meggyógyulok-e, vagy hogy élek-e vagy meghalok, nem támaszthatok követeléseket Istennel szemben, és semmiképpen sem szabad félreértenem Őt és panaszkodnom Rá. Alá kell vetnem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, és a betegség közepette jobban kell keresnem az igazságot, el kell gondolkodnom magamon, és meg kell ismernem önmagamat. Csak így tehetek szert valódi nyereségre.

Ezután tovább gondolkoztam azon, mi a gyökere annak, hogy negatív érzelmekbe süllyedtem. Olvastam Isten szavait: „Az emberek azért hisznek Istenben, hogy megáldják, megjutalmazzák, megkoronázzák őket. Vajon nincs-e ez ott mindenkinek a szívében? Tény, hogy ott van. Bár az emberek nem gyakran beszélnek róla, és még az áldások megszerzésére irányuló indítékukat és vágyukat is eltitkolják, ez a vágy és indíték a szívük mélyén mindig is rendíthetetlen volt. Nem számít, hogy az emberek mennyi spirituális elméletet értenek meg, milyen tapasztalati tudással rendelkeznek, milyen kötelességet tudnak végrehajtani, mennyi szenvedést viselnek el, vagy mekkora árat fizetnek, soha nem engedik el a szívük mélyén rejlő motivációt, hogy áldottak legyenek, és csendben mindig annak érdekében fáradoznak. Vajon nem ez az, ami a legmélyebben van elrejtve az emberek szívében? Hogyan éreznétek magatokat enélkül az áldások elnyerésére irányuló motiváció nélkül? Milyen hozzáállással hajtanátok végre a kötelességeteket és követnétek Istent? Mi történne az emberekkel, ha megszabadulnának ettől a szívükben rejlő, áldások elnyerésére irányuló motivációtól? Lehetséges, hogy sokan negatívvá válnának, míg némelyek demotiválttá válnának a kötelességeikben. Elveszítenék érdeklődésüket az Istenbe vetett hitük iránt, mintha eltűnt volna a lelkük. Olyannak tűnnének, mintha elrabolták volna a szívüket. Ezért mondom, hogy az áldásokra irányuló motiváció valami olyasmi, ami mélyen el van rejtve az emberek szívében” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet növekedésének hat mutatója). „Mielőtt a kötelességük végzése mellett döntenének, a szívük mélyén az antikrisztusokban buzognak az elvárások a kilátásaik, az áldások elnyerése, a jó rendeltetési hely, sőt, még egy korona tekintetében is, és maximális önbizalmuk van azt illetően, hogy elérik ezeket a dolgokat. Ilyen szándékokkal és törekvésekkel jönnek Isten házába, hogy végezzék a kötelességüket. Akkor vajon a kötelességük végzésében benne van az Isten által megkövetelt őszinteség, hamisítatlan hit és hűség? Ezen a ponton még nem látható a hamisítatlan hűségük, hitük, avagy őszinteségük, mivel a kötelessége végzése előtt mindenki teljességgel ügyletekben gondolkodik, mindenki érdekektől hajtva, valamint túláradó ambícióinak és vágyainak előfeltétele alapján dönt a kötelessége végzéséről. Mi az antikrisztusok szándéka a kötelességük végzésével? Az, hogy alkut kössenek, hogy csereberéljenek. Elmondható, hogy ezekhez a feltételekhez kötik a kötelesség végzését: »Ha végzem a kötelességemet, akkor áldásokat kell nyernem, és jó rendeltetési helyet kell kapnom. El kell nyernem mindazon áldásokat és előnyöket, amelyekről isten azt mondta, hogy elő lettek készítve az emberiség számára. Ha nem tudom elnyerni ezeket, akkor nem fogom végezni ezt a kötelességet.« Ilyen szándékokkal, ambíciókkal és vágyakkal jönnek Isten házába, hogy végezzék a kötelességüket. Némileg őszintének tűnnek, és persze ami az új hívőket illeti, akik épp csak elkezdik végezni a kötelességüket, náluk ez lelkesedésnek is nevezhető. Azonban ebben nincs hamisítatlan hit vagy hűség, csupán bizonyos fokú lelkesedés. Ez nem nevezhető őszinteségnek. Ebből a hozzáállásból ítélve, amelyet az antikrisztusok tanúsítanak a kötelességük végzését illetően, ez teljességgel ügylet alapú, és tele van olyan előnyökre irányuló vágyakkal, amilyen az áldások elnyerése, a menny királyságába való belépés, a korona elnyerése, valamint a jutalmakban való részesülés” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Hetedik rész)). Isten szavaiból láttam, hogy az antikrisztusok csakis az áldások elnyerése érdekében jönnek a gyülekezetbe végezni a kötelességüket. Az áldások elnyeréséért egy antikrisztus képes mindent elhagyni, áldozatot hozni és megfizetni az árat, de abban a pillanatban, amikor úgy érzi, nem kaphat áldásokat, képes elárulni Istent. Magamon elgondolkodva rájöttem, hogy az Istenbe vetett hitemben az én szándékaim és céljaim is pontosan ugyanezek voltak: áldásokat nyerni és belépni a menny királyságába. A hitben töltött mindezen évek alatt nem korlátozott, hogy a KKP üldöz, sem az, hogy a világ gúnyolódik rajtam és rágalmaz, kitartóan követtem Istent, és végeztem a kötelességemet. Mindezt abban a hiszemben tettem, hogy az az áldozathozatalom és az ár, amit fizettem, kiérdemli számomra Isten kegyelmét és áldásait, és biztosítja a belépésemet a menny királyságába. Amikor magas vérnyomásom és agyi infarktusom lett, aggódtam, hogy ha a vérnyomásom megemelkedik, lebénulok, még ha nem is halok meg, és ha nem tudom végezni a kötelességemet, elveszítem a menny királyságába való belépés áldását. Ezért voltam mindig csüggedt. Amikor láttam, hogy a kötelességem nem hoz jó eredményeket, nem emiatt szorongtam; inkább attól tartottam, hogy a szellemi túlerőltetés ront az állapotomon, és elveszítem az esélyemet az áldások elnyerésére. Láttam, hogy minden gondolatom és tettem a saját testem érdekeit szolgálta. Az áldások megszerzése érdekében hittem, hagytam el dolgokat, és hoztam áldozatot. Aszerint a sátáni túlélési szabály szerint éltem, hogy „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”. Az áldások elnyeréséért képes voltam elhagyni dolgokat és áldozatot hozni anélkül, hogy bármi mással törődtem volna, de ha valami nem kecsegtetett áldással, akkor csak negatívvá és hanyaggá váltam. Vajon nem egy antikrisztus beállítottságát fedtem fel? Az utolsó napokban Isten kifejezi az igazságot, hogy elvégezze az emberiség megmentésének munkáját. Isten szándéka nem az, hogy csak az áldások megszerzése miatt kövessem Őt és végezzem a kötelességemet. Azt reméli, hogy a kötelességem végzése közben törekedni fogok az igazságra, hogy feloldjam a romlott beállítottságaimat, megváltoztassam a hittel kapcsolatos téves nézeteimet, levessem a Sátántól való dolgokat, és olyan emberré váljak, aki összhangban van Isten szándékaival. Csak akkor nyerhetem el Isten elismerését. Ezzel szemben én mindig önző, önérdekű sátáni beállítottsággal éltem, és mindig csak az áldásokra törekedtem. Vajon nem Pál útján jártam? Pál hitt Istenben, de nem törekedett az igazságra és az életre. Minden Istenért végzett munkáját és fáradozását alkualapként kezelte, hogy koronát és áldásokat nyerjen, és üzletet próbált kötni Istennel. A hitben töltött évek után sátáni romlott beállítottsága jottányit sem változott. Arcátlanul követelőzött Istennel szemben, koronát követelve, ezzel megsértette Isten természetét, és büntetést kapott. Ha hiszek Istenben, de nem törekszem az igazságra és az életre, hanem mindig csak áldásokra törekszem, és alkudozni próbálok Istennel, engem is büntetés vár, ha nem tartok bűnbánatot. Felismerve, milyen következményekkel jár, ha ezen az úton folytatom, imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Tudom, hogy a Te jó szándékod áll e betegség mögött. Azért hoztad rám, hogy leleplezzen és megmentsen engem. Valójában a Te szeretetedet hoztad rám, hogy tisztán láthassam: mind ez idáig csak áldásokra törekedtem, és rossz úton jártam. Ó, Istenem, hajlandó vagyok bűnbánatot tartani. Mostantól az igazság keresésére fogok összpontosítani.” Imádkozás után sokkal nagyobb békét és nyugalmat éreztem a szívemben.

Később elgondolkodtam egy másik téves nézeten, amelyet vallottam: azon a gondolaton, hogy ha a betegségem súlyosbodik, és nem tudom végezni a kötelességemet, akkor nem menekülhetek meg. Tovább kerestem az igazságot, hogy ezt feloldjam. Olvastam Isten szavait: „Üdvözülni elsősorban azt jelenti, hogy megszabadulunk a bűntől, megszabadulunk a Sátán befolyása alól, őszintén Istenhez fordulunk és alávetjük magunkat Istennek. Mivel kell rendelkezned ahhoz, hogy szabad legyél a bűntől és a Sátán befolyásától? Az igazsággal. Ha az emberek abban reménykednek, hogy szert tesznek az igazságra, akkor fel kell vértezniük magukat Isten sok szavával, képesnek kell lenniük megtapasztalni és gyakorolni azokat, hogy megérthessék az igazságot és bemehessenek a valóságba. Csak ekkor üdvözülhetnek. Annak, hogy valaki üdvözülhet-e vagy sem, semmi köze ahhoz, hogy milyen régóta hisz Istenben, mennyi ismerete van, vannak-e adottságai vagy erősségei, illetve hogy mennyit szenved. Az egyetlen dolog, amelynek közvetlen kapcsolata van az üdvösséggel, az az, hogy az ember szert tud-e tenni az igazságra vagy sem” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). Isten kristálytisztán megmondja, milyen mérce alapján dől el, hogy ki menekül meg. Elsősorban azt nézi, hogy az emberek képesek-e megélni az Ő szavainak valóságát; hogy vajon mindenben felhagynak-e azzal, hogy sátáni filozófiák szerint éljenek, és ehelyett az Ő szavai és az igazság alapelvei szerint szemlélik-e az embereket és a dolgokat, és azok szerint viselkednek és cselekednek-e; hogy megvan-e bennük az istenfélelem, és az Iránta való engedelmesség, hűség és szeretet; és hogy megélik-e a valódi emberi hasonlatosságot. Isten csak azokat menti meg, akik birtokolják ezeket az igazságvalóságokat. De ami engem illet, a hitben töltött éveim után sem vetettem le semmit az olyan romlott beállítottságaimból, mint az arrogancia, az önhittség, az önzés vagy az aljasság. Bár képes voltam egy kicsit szenvedni és fizetni egy kis árat a kötelességem végzése közben, valójában alkudozni próbáltam Istennel, az áldások elnyerésére vágyva. Egész lényem még mindig a Sátán sötét befolyása alatt élt, és közel sem voltam a megmeneküléshez. Ha nem oldom fel ezeket a romlott beállítottságokat, ha az áldások utáni vágy még mindig ott van a szívemben, akkor még ha végzem is a kötelességemet, végül akkor sem fogok megmenekülni. Az igazságra való törekvésre kell összpontosítanom. Ez az egyetlen módja annak, hogy esélyem legyen a megmenekülésre.

Emellett az állandó aggodalmam, hogy ha súlyosan megbetegszem és meghalok, nem menekülhetek meg, szintén abból fakadt, hogy nem értettem az igazságot. Ezért kerestem a vonatkozó szavakat Istentől, hogy elolvassam őket. Mindenható Isten azt mondja: „Ha abban a pillanatban, amikor el akarják venni tőled az életed, nyugodt vagy, készséges, és panasz nélkül aláveted magad, ha úgy érzed, hogy a végsőkig eleget tettél a felelősségeidnek, feladataidnak és kötelességeidnek, és a szíved boldog és békés – ha így mész el –, akkor Isten szemében egyáltalán nem is távoztál az élők sorából, hanem inkább egy másik birodalomban és egy másik formában élsz tovább. Mindössze annyi történt, hogy az életformád megváltozott – nem vagy igazán halott. Az emberek így látják: »Ez az illető nagyon fiatalon halt meg, milyen kár!« Isten szemében viszont nem haltál meg, és nem jutottál szenvedésre, hanem eltávoztál, hogy áldásokat élvezz és közelebb kerülj Istenhez. Azért van ez így, mert teremtett lényként Isten szemében már megfelelő színvonalú vagy a kötelességed végzése tekintetében, elvégezted a kötelességed, Istennek pedig nincs szüksége többé arra, hogy tovább végezd ezt a kötelességet a teremtett lények soraiban. Isten számára nem »elmenetel« az »elmeneteled«, hanem »elvitel«, »elhozatal« vagy »elvezetés«, és ez jó dolog” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az evangélium hirdetése az a kötelesség, amit minden hívő köteles jól végezni). Isten szavaiból megértettem, hogy vannak emberek, akik amíg élnek, képesek kitartani a kötelességük mellett, bármivel is nézzenek szembe – legyen az üldöztetés, nyomorúság, a betegség gyötrelme vagy anyagi nehézség – anélkül, hogy panaszkodnának Istenre, vagy elárulnák Őt. Az ilyen emberek igaz bizonyságot tettek. Még ha a hús-vér testük meg is hal, valójában Isten egy másik térbe viszi őket, ahol tovább élnek. Mindig attól tartottam, hogy a halállal elveszítem az esélyemet a megmenekülésre, de valójában az ember halál utáni kimenetelét az határozza meg, hogyan állt hozzá életében Istenhez és az igazsághoz. Jóbra gondoltam. Hitte, hogy Isten a menny és a föld és minden dolog Legfőbb Ura. Egész életében követte Istent, és az istenfélelem és a rossz kerülésének útján járt. Amikor szembenézett a halállal, nem volt benne se aggodalom, se félelem, mert hitte, hogy Isten gyakorol szuverenitást az ember élete és halála felett, és Ő rendezi el azokat. Ezért nyugodtan tudott szembenézni a halállal. Jób olyan ember volt, aki félte Istent és kerülte a rosszat. Szilárdan megállt a bizonyságtételében a Sátán kísértései során, és bár meghalt, Isten megmentette őt. Mivel nem értettem az igazságot, és nem láttam át az élet, a halál és az üdvösség kérdéseit, mindig aggódtam, hogy a halál azt jelenti, nem menekülhetek meg. Milyen ostoba voltam! A valóságban hiába élek, ha nem törekszem az igazságra, nem félem Istent és kerülöm a rosszat, és Istenbe vetett hitemben csak azért hagyok el dolgokat és hozok áldozatot, hogy koronát és áldásokat nyerjek, akkor Isten szemében nincs különbség aközött, hogy élek vagy halott vagyok. Ennek semmi köze az üdvösséghez. Ugyanis az ilyen áldozathozatal a hús-vér test javát szolgálja; önző, és nem tesz eleget egy teremtett lény kötelességének és felelősségének. Most Isten még ad nekem esélyt az életre. Többé nem emészthetnek fel az élettel, halállal vagy áldásokkal kapcsolatos aggodalmak. Amíg élek, komolyan kell törekednem az igazságra, és jól kell végeznem teremtett lényként a kötelességemet, hogy eleget tegyek Istennek. Ezzel kell foglalkoznom, és erre kell a leginkább összpontosítanom. Csak az igazság elnyerése és az igazságvalóság megélése által lesz öröm és béke a szívemben; csak akkor nem fogok többé félni a haláltól.

Manapság még mindig megfájdul a fejem és szédülök, ha sokáig végzem a kötelességemet, de már nem foglalkoztat annyira a betegség. Ha fáj a fejem, pihenek egy kicsit. A mindennapi életemben próbálok többet mozogni is, és már nem aggódom és nem szorongok amiatt, hogy mi lesz a testemmel, és hogy élek-e vagy meghalok. Mindennap, amíg élek, a legjobb képességem szerint fogom végezni a kötelességemet. Hála Istennek!