Egy hétköznapi családba születtem, és ellentétben azokkal a gyerekekkel, akik ezüstkanállal a szájukban születtek, én alacsonyabbról indultam az életben, mint ők. Még szerencsétlenebbé tette a helyzetet, hogy a szüleim elváltak, amikor általános iskolás voltam; apám egy nevelőcsaládnál helyezett el az iskolám közelében, később pedig a nagynénémhez és a nagymamámhoz költöztem. Amikor a velem egykorú gyerekek tudomást szereztek a családi hátteremről, eltávolodtak tőlem, és én mindig alsóbbrendűnek éreztem magam másokhoz képest. Éjszakánként gyakran sírtam, és igazságtalannak éreztem a sorsomat, azon tűnődve: „Miért sújtott engem ilyen kemény sors?” Bezárkóztam, és szinte senkinek sem nyíltam meg. Láttam erős női vezérigazgatókat a tévében, virágokkal és dicsfénnyel körülvéve, és irigyeltem őket, azt gondolva, hogy nekik igazán jó sorsuk van. Arra gondoltam, hogy másoknál lakom és lenéznek, ezért elhatároztam magamban: „Amikor felnövök, én is viszem valamire, mint a nők a tévében, és elérem, hogy azok, akik lenéznek, más szemmel nézzenek rám.”

Azonban a szüleim válása árnyékot vetett a gyermekkoromra, gyakran éreztem fájdalmat és szomorúságot, és visszahúzódóvá és gátlásossá váltam. Később a nagymamámat követve hinni kezdtem az Úr Jézusban, és 16 éves koromban elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Megtudtam, hogy az emberek azért szenvednek, mert a Sátán megrontotta őket, és hogy Isten munkája ebben a szakaszban az emberek bűntől való megmentése és egy gyönyörű rendeltetési helyre való eljuttatása. Arra gondoltam, milyen ritka lehetőség Isten utolsó napokbeli üdvössége, és hogy Isten munkája hamarosan véget ér, ezért feladtam a tanulmányaimat, és a gyülekezetben képeztem magam a kötelességeim elvégzésére. A gyülekezetben láttam, hogy valahányszor a testvéreknek problémáik voltak, megkérdezték a vezetőket, a vezetők pedig közösségvállalás által megoldásokat kínáltak nekik. A testvérek mindannyian nagyra becsülték őket, én pedig irigyeltem őket, és azt gondoltam: „Nekem is komolyan kell törekednem, hogy talán a jövőben én is vezető vagy dolgozó lehessek, akkor nem csak egy hétköznapi követő leszek, hanem egy vezető egyéniség.” Ezután, bármilyen kötelességet is bízott rám a gyülekezet, a tőlem telhető legjobbat nyújtottam, a testvérek pedig dicsértek, hogy fiatal vagyok és jók a képességeim, és bátorítottak, hogy komolyan törekedjek. Elégedettséget éreztem, és azt gondoltam: „Úgy tűnik, ígéretes jelölt vagyok a fejlesztésre! Komolyan kell folytatnom a törekvést!” Így aktívan végeztem a kötelességeimet. Nem éreztem magam fáradtnak, még akkor sem, ha messzire kellett utaznom az újoncok öntözésére, és ha esett, ha fújt, egyáltalán nem halogattam a kötelességeimet. Csak azt reméltem, hogy erőfeszítéseimet és áldozataimat észreveszik a testvérek, és egy nap vezetőnek vagy dolgozónak választanak. De valahányszor gyülekezeti választás volt, engem nem választottak meg, és három év után még mindig szövegalapú kötelességeket végeztem. Nem értettem, és azon tűnődtem: „Vajon csak szövegalapú kötelességekre vagyok szánva? Tényleg ez a helyem a gyülekezetben?”

2019 februárjában a gyülekezet szövegalapú munkáját felügyeltem, és meglehetősen elégedett voltam, azt gondolva, hogy ez egy fordulópont. Azt gondoltam magamban: „Talán Isten előre képez engem. Úgy tűnik, még van jövőm Isten házában. Ahhoz, hogy valaki vezető legyen, képesnek kell lennie közölni az igazságot a problémák megoldása érdekében, ezért nekem is gyakorolnom kell Isten szavainak közlését, hogy megoldjam a testvérek problémáit. Éppen most kezdtem el felügyelni a szövegalapú munkát, és egy kis képzés után talán vezető lehetek.” Egyszer egy összejövetel során véletlenül hallottam, hogy egy újoncot vezetőnek választottak, és keserűséget éreztem, azt gondolva: „Ez az újonc, aki alig több mint egy éve hisz, ilyen fontos szerepet kap. Én több éve hiszek Istenben, miért nem jutott nekem ilyen jó lehetőség? Miért ragadtam meg egy helyben? A szövegalapú kötelességek fontosak, de nem olyan látványosak, mint vezetőnek vagy dolgozónak lenni. Nagy a különbség a kettő között.” Nem tudtam visszatartani a könnyeimet, miközben toltam a biciklimet. Ezután nem volt kedvem a kötelességeimhez. 2022-ben személyi változások történtek a szöveges feladatokat ellátó munkatársak körében, de én továbbra is szövegalapú kötelességeket végeztem. Igazán levertnek éreztem magam, és azt gondoltam: „Hogy lehet, hogy ennyi év istenhit után még mindig szövegalapú kötelességeket végzek? Csak szövegalapú kötelességekre vagyok alkalmas? Lehet, hogy nem az a sorsom, hogy vezető legyek? Nem azt mondják Isten szavai, hogy bármilyen kötelességet is vállalunk és bármikor is tesszük, az mind Isten előre elrendelése és szuverenitása szerint történik? Talán csak arra vagyok rendelve, hogy szövegalapú kötelességeket végezzek.” Eszembe jutott egy testvér, aki néhány évvel idősebb volt nálam. Nem sokkal azután lett vezető a gyülekezetben, hogy megtalálta Istent, később pedig prédikátor lett. Úgy éreztem, ő arra született, hogy vezető legyen, de én, bármennyire is próbálkoztam, soha nem kapnék lehetőséget, hogy vezető vagy dolgozó legyek; hogy nincs számomra fejlődési lehetőség, és hogy az életem már csak ilyen lesz. Ezután, valahányszor a felügyelő megkért valamire, megcsináltam, de már nem törekedtem aktívan arra, hogy jobban dolgozzak, és néha, amikor problémákat észleltem a kötelességeimben, nem éreztem motivációt a megoldásukra. A munkám eredményei egyre inkább hanyatlottak, a felügyelő pedig megmetszett, amiért nem fejlődtem a kötelességeimben, és passzív volt a hozzáállásom. Mélyen tudtam, hogy passzív vagyok a kötelességeimben, de nem igazán értettem, mi velem a probléma.

Később Isten olyan szavait olvastam, amelyek leleplezték a csüggedés problémáját, és csak ekkor kezdtem megérteni az állapotomat. Mindenható Isten azt mondja: „Látsz valakit, aki mindig csüggedt és passzív, amikor csinál valamit, képtelen összeszedni az energiáját, érzelmeiben és hozzáállásában nem túl pozitív és optimista, és mindig negatív, másokat hibáztató és reményvesztett hozzáállást tanúsít. Tanácsot adsz neki, de ő sohasem hallgatja meg, és bár elismeri, hogy a helyes utat mutattad meg neki, és az érvelésed nagyszerű, mégis, amikor csinál valamit, képtelen összeszedni az energiáját, és továbbra is negatív és passzív marad. Súlyos esetben a mozdulataiból, az alakjából, a járásmódjából, a hangszínéből és az általa kimondott szavakból is láthatod, hogy az illető érzelmei különösen csüggedtek, hogy nincs energiája semmihez, amit csinál, olyan, mint egy kifacsart citrom, és aki sok időt tölt vele, arra mindez átragad. Mi ez az egész? A csüggedtséggel élő emberek különféle magatartásformái, arckifejezései, hangszíne, sőt, még az általuk kifejezésre juttatott gondolatok és nézőpontok is negatív tulajdonságokkal bírnak. Milyen ok húzódik hát meg e negatív jelenségek hátterében? Miben gyökerezik mindez? Természetesen a csüggedtség mint negatív érzelem keletkezésének eredendő oka mindenkinél más. Az egyik fajta ember csüggedtség érzelme abból az állandó hitből fakadhat, hogy neki szörnyű a sorsa. Hát nem ez az egyik ok? (De igen.) [...] Miután elkezdett hinni Istenben, elhatározza, hogy jól teljesíti a kötelességét Isten házában, képessé válik eltűrni a nehézségeket és szorgalmasan dolgozni, bármilyen téren többet eltűrni, mint bárki más, és arra törekszik, hogy a legtöbb ember helyeslését és megbecsülését elnyerje. Úgy gondolja, akár még valamilyen felelős személynek, gyülekezetvezetőnek vagy csapatvezetőnek is megválaszthatják, és akkor vajon nem öregbíti majd az ősei és a családja jó hírét? Nem változtat végre a sorsán? A valóság azonban nem egészen a reményei szerint alakul, ő pedig elcsügged, és így gondolkodik: »Évek óta hiszek Istenben, és nagyon jól kijövök a testvéreimmel. De miért van az, hogy valahányszor vezetőt, felelős személyt vagy csapatvezetőt választanak, soha nem kerül rám a sor? Talán mert olyan jellegtelen a külsőm, vagy mert nem teljesítek elég jól, és senki nem figyelt fel rám? Valahányszor szavaznak, lehet egy kis reménységem, és még annak is örülnék, ha csapatvezetővé választanának. Úgy tele vagyok lelkesedéssel, hogy visszafizessem, amit Istentől kaptam, de mindig csalódás lesz a vége, valahányszor szavaznak, és én kimaradok az egészből. Miért van ez? Tényleg csak annyi telik tőlem, hogy egész életemben középszerű, hétköznapi, jelentéktelen ember legyek? Amikor visszatekintek a gyerekkoromra, a fiatalságomra és a középkorú éveimre, az út, amelyen jártam, mindig középszerű volt, nem vittem véghez semmi figyelemre méltót. Nem arról van szó, hogy nincs bennem ambíció vagy a képességem elégtelen, nem is arról, hogy nem teszek elég erőfeszítést vagy nem tudok nehézségeket elviselni. Vannak elhatározásaim és céljaim, sőt, még azt is mondhatjuk, hogy van bennem ambíció. Akkor miért nem tudok soha kiemelkedni a tömegből? Végeredményben egyszerűen csak rossz a sorsom és szenvedésre rendeltettem, így rendezte számomra Isten a dolgokat.« Minél többet töpreng ezen, annál rosszabbnak gondolja a sorsát” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Isten szavainak elolvasása után végre megértettem, hogy a kötelességeimben tanúsított egyre növekvő passzivitásom és negativitásom a dolgokról alkotott téves nézőpontjaimnak volt köszönhető. Azt gondoltam, hogy ha nem válhatok vezetővé vagy dolgozóvá, és nem tűnhetek ki, az azt jelenti, hogy rossz a sorsom, és csak akkor lesz jövőm, és akkor mutatkozik meg, hogy jó a sorsom, ha vezetővé vagy dolgozóvá válok. Annak érdekében, hogy vezetőnek vagy dolgozónak válasszanak, keményen dolgoztam, hogy felvértezzem magam Isten szavaival, és valahányszor problémákat észleltem a testvérek lelkiállapotában, proaktívan kerestem Isten szavait, hogy közösséget vállaljak és segítsek. Amikor a közösségvállalásom eredményes volt, azt gondoltam, hogy vannak képességeim, és képes vagyok tényleges problémákat megoldani, és arra gondoltam, hogy egy nap, ha mindenki látja a képességeimet, talán vezetőnek választanak. De bármennyire is próbálkoztam, továbbra is szövegalapú kötelességeket végeztem. Konkrétan amikor láttam, hogy olyan testvérek, akik kevesebb ideje hittek Istenben, mint én, már vezetőkké és dolgozókká váltak, azt gondoltam, hogy nekik jó a sorsuk, és arra születtek, hogy vezetők és dolgozók legyenek. De miután több évig szövegalapú kötelességeket végeztem, úgy éreztem, mintha egy helyben ragadtam volna, észrevétlen lennék a gyülekezetben, pusztán egy hétköznapi ember. Így ezt a problémát a rossz sorsomnak tulajdonítottam, azt gondolva, hogy Isten nem kedvel engem, és hogy a kötelesség, amelyet számomra előre elrendelt, rossz, és így elvesztettem a kedvem a kötelességeimhez. Amikor a munkám eredményei gyengék voltak, nem gondolkodtam el magamon, és amikor problémákat fedeztem fel, nem akartam szellemi erőfeszítést tenni a megoldásukra. Egyértelműen tudtam, hogy hiányzik a gyakorlati tapasztalatom, és hogy többet kellene gyakorolnom, és több igazsággal kellene felvérteznem magam, de nem voltam hajlandó erőfeszítést tenni, és lemondtam magamról. Mintha egy mocsárba ragadtam volna, ami lassan elnyelt, és nem volt erőm menekülni. A csüggedés óriási hatással volt rám!

Később Isten olyan szavait olvastam, amelyek leleplezték a csüggedés problémáját, és csak ekkor kezdtem megérteni az állapotomat. Mindenható Isten azt mondja: „Isten hosszú idővel ezelőtt elrendelte az emberek sorsát, amely megváltoztathatatlan. Ez a »jó sors« vagy »rossz sors« személyenként változik, és a környezettől, az emberek közérzetétől és törekvéseitől függ. Ezért egy ember sorsa se nem jó, se nem rossz. Lehet, hogy nagyon nehéz az életed, mégis így gondolkodsz: »Nekem nem célom, hogy luxusban éljek. Megelégszem azzal, ha van mit ennem és van mit felvennem. Mindenki szenved az élete során. A világi emberek ezt mondják: ’Eső nélkül nincs szivárvány’ – tehát a szenvedésnek értéke van. Nem olyan rossz ez, nem rossz az én sorsom. A Menny odafent adott nekem némi fájdalmat, próbatételt és gyötrelmet. Azért tette, mert jó véleménnyel van rólam. Jó sors ez!« Egyesek úgy gondolják, hogy a szenvedés rossz, azt jelenti, hogy rossz a sorsuk, és csak az a jó sors, ha valakinek az élete szenvedés nélkül, kényelemben és könnyedén telik. A nem hívők szerint ez »vélemény kérdése«. Hogyan tekintenek az istenhívők a »sors« kérdésére? Beszélhetünk arról, hogy valakinek a sorsa »jó« vagy »rossz«? (Nem.) Mi nem mondunk ilyen dolgokat. Tegyük fel, hogy jó sorsod van, mert hiszel Istenben; aztán, ha a hitedben nem követed a helyes utat, ha megbüntetnek, lelepleznek és kiiktatnak, akkor ez azt jelenti, hogy jó a sorsod, vagy hogy rossz? Ha nem hiszel Istenben, semmiképp nem leplezhetnek le és nem iktathatnak ki. A nem hívők és a vallásos emberek nem beszélnek emberek leleplezéséről vagy kiismeréséről, sem arról, hogy embereket eltakarítanának vagy kiiktatnának. Ez elvileg azt jelentené, hogy az embereknek jó sorsuk van, ha képesek hinni Istenben. De ha a végén büntetést kapnak, az vajon azt jelenti, hogy rossz a sorsuk? Az egyik percben jó a sorsuk, a másikban már rossz – akkor most melyik? Az, hogy valakinek jó-e a sorsa vagy sem, nem megítélhető, az emberek nem képesek ezt a dolgot megítélni. Ezt mind Isten teszi, és minden, amit Isten elrendez, jó. Csak arról van szó, hogy minden egyén sorsának íve, illetve a környezetük, valamint az emberek, események és dolgok, amelyekkel találkoznak, és az életút, amelyet életük során megtapasztalnak, egytől egyig különböző; ezek a dolgok minden ember esetében eltérőek. Minden egyén életének környezete és az a környezet, amelyben felnő – amelyek közül mindkettőt Isten rendeli el számára –, különböző. Minden egyén más dolgokat tapasztal meg élete során. Nincs úgynevezett jó vagy rossz sors – mindent Isten rendez el, és mindent Isten visz véghez. Ha abból a szempontból nézzük a dolgot, hogy mindezt Isten viszi véghez, minden, amit Isten tesz, jó és helyes; az emberek preferenciái, érzései és választásai szempontjából nézve azonban egyesek azt választják, hogy kényelmes életet élnek, a hírnevet, a nyereséget, a jó hírnevet választják, és azt választják, hogy boldogulni fognak a világban, és megtalálják benne a számításukat. Úgy hiszik, ez azt jelenti, hogy jó sorsuk van, a középszerű és sikertelen élet pedig, amikor valaki folyamatosan a társadalom legalján él, rossz sors. Így festenek a dolgok a nem hívő és világi emberek szempontjából, akik világi dolgokra törekszenek és a világban próbálnak élni, és így jön létre a jó és rossz sors gondolata. A jó és rossz sors gondolata csak az embereknek a sorsról alkotott szűk látókörű megértéséből és felületes felfogásából ered, valamint az emberek arról alkotott ítéletéből, hogy mennyi fizikai szenvedést viselnek el, mennyi élvezetben van részük, és mennyi hírnevet és nyereséget szereznek és így tovább. Valójában, ha abból a szempontból nézzük, ahogyan Isten elrendezi az ember sorsát és szuverenitást gyakorol fölötte, a jó vagy rossz sors ilyen értelmezései nem léteznek. Hát nem így pontos? (De igen.) Ha az ember sorsát Isten szuverenitásának szempontjából nézed, akkor minden, amit Isten tesz, jó, és pontosan az, amire az adott egyénnek szüksége van. Ez azért van, mert a múltbeli és jelenlegi életekben szerepet játszik az ok és okozat, ezeket Isten rendeli el eleve, Isten gyakorol szuverenitást fölöttük, és Isten tervezi meg és rendezi el őket – az emberiségnek nincs választása. Ha ebből a szempontból nézzük, az embereknek nem lenne szabad jónak vagy rossznak ítélniük a saját sorsukat, ugye? Ha az emberek csak úgy könnyedén ítélkeznek erről a dologról, nem követnek el szörnyű hibát? Nem követik el azt a hibát, hogy Isten terveit, rendelkezéseit és szuverenitását ítélik meg? (De igen.) És nem súlyos hiba ez? Nem fogja befolyásolni az életben járt útjukat? (De igen.) Akkor ez a hiba a pusztulásba fogja vezetni őket” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Isten leleplezi, hogy egyesek azt gondolják, hogy ha képesek kitűnni, és hírnevet és nyereséget szerezni, az azt jelenti, hogy jó a sorsuk; hogy egy életen át tartó középszerűség és sikertelenség azt jelenti, hogy rossz a sorsuk; és hogy a szenvedés azt jelenti, hogy egy embernek rossz a sorsa. Azt gondolják, hogy egy kényelmes, zökkenőmentes és békés élet azt jelenti, hogy jó a sorsuk. Mindezek a jó vagy rossz sorsról alkotott elképzelések az emberek szubjektív törekvésein és vágyain alapulnak. Mivel mindenki életútja összhangban van Isten szuverenitásával és elrendezéseivel, Isten az emberek szükségletei alapján rendezi el a dolgokat, és minden az életük javát szolgálja; nincs olyan, hogy jó vagy rossz sors. Azt mondani, hogy rossz a sorsod a személyes preferenciák alapján, az nem más, mint nem alávetni magad az Isten által elrendezett helyzeteknek, és nem hinni az Ő szuverenitásában. Valójában minden, amit Isten elrendez, jó. Például fiatalkoromban családi problémákat éltem át, elhanyagoltak, megvetettek és lenéztek; ha nem mentem volna keresztül ezeken a kudarcokon és fájdalmakon, talán nem járultam volna Isten elé. Az, hogy lehetőségem van olvasni Isten szavait és képzést kapni a kötelességeimben, mind Isten szeretete és üdvössége. De én azt gondoltam, hogy híres emberré válni, kitűnni és mások által csodálva lenni azt jelenti, hogy jó a sorsom, és hogy egy hétköznapi, középszerű életet élni, és lenézettnek lenni azt jelenti, hogy rossz a sorsom. Ez egy álhívő nézőpontja volt. Miután megtaláltam Istent, amikor láttam, hogy a vezetőket és dolgozókat tiszteletben tartják és csodálják a testvérek a problémamegoldó képességük miatt, azt gondoltam, hogy csak akkor lesz fejlődési lehetőségem, ha vezető vagy dolgozó leszek, és hogy nekik jobb a sorsuk, mint a hétköznapi testvéreknek. Mivel ennyi év istenhit után még mindig csak szövegalapú kötelességeket végeztem, úgy éreztem, nem értékelnek, és hogy nincs számomra fejlődési lehetőség, és elvesztettem a kedvem a kötelességeimhez. De ha belegondolok, vajon egy vezetővé vagy dolgozóvá történő előléptetés valóban jó sorsot jelez? Valójában, ha egy ember nem keresi az igazságot, és romlott beállítottsága nem tud megtisztulni vagy megváltozni, akkor még ha elnyeri is az emberek csodálatát és imádatát, nem nyerhet megmentést vagy tökéletesítést. Ilyen például néhány vezető és dolgozó, akik nem keresik az igazságot, és akik sokéves munkatapasztalatukat tőkeként használják mások állandó korlátozására, úgy dolgoznak, ahogy akarnak, akadályozzák és megzavarják a gyülekezet munkáját, és végül lelepleződnek és elbocsátják őket. Néhányan viszont soha nem voltak vezetők, de a helyüket tudva végezték a kötelességeiket. Az igazság keresésére és szándékaik, nézőpontjaik és romlott beállítottságuk átgondolására összpontosítottak, és továbbra is megvilágosítást és útmutatást kaptak Istentől, eredményeket értek el a kötelességeikben, és növekedett a lelki érettségük. Nem számít, milyen kötelességet végzünk, a kulcs az igazság keresése. Nincs olyan, hogy jó vagy rossz sors. Ezt felismerve a szívem egy kicsit felderült. Láttam, hogy túlságosan a hírnévre, a nyereségre és a státuszra összpontosítottam, nem voltam hajlandó teremtett lényként, két lábbal a földön állva végezni a kötelességemet, és mindig arra akartam használni a kötelességem végzésének lehetőségét, hogy hírnevet szerezzek. De ha a vágyaim teljesültek volna, a hírnév, a nyereség és a státusz iránti sóvárgásom csak fokozódott volna, és még arrogánsabbá és beképzeltebbé váltam volna, azt gondolva, hogy jobb vagyok bárki másnál. Ez valószínűleg nem lett volna jó nekem. Valóban rájöttem, hogy minden, amit Isten elrendez, jó, és mindezek mögött Isten gondos szándékai rejlenek.

Később újra elgondolkodtam: „Hogyan kellene viszonyulnom az Isten által uralt és elrendezett helyzetekhez?” Isten következő szavait olvastam: „Ami azt illeti, hogy az emberek hogyan éreznek a sorssal kapcsolatban: lehetnek jó és rossz érzéseik; van olyan sors, amelyben minden simán megy, van akadályokkal teli sors, van nehéz sors, boldogtalan sors – de jó és rossz sors nincs. Milyen hozzáállással forduljanak az emberek a sors felé? Igazodj a Teremtő rendelkezéseihez, aktívan és fáradhatatlanul keresd a Teremtő célját és annak jelentőségét, hogy mindezt így rendezte el, és érd el az igazság megértését; vesd latba a legjobb képességeidet ebben az életben, amelyet Isten rendelt el számodra, végezd jól teremtett lényként a kötelességeidet, feladataidat és kötelezettségeidet, és tedd az életedet értelmesebbé és értékesebbé, míg végül a Teremtő elfogad és megjegyez téged. Természetesen még jobb lenne, ha keresésed és fáradhatatlan erőfeszítéseid révén elérnéd az üdvösséget – ez volna a legjobb kimenetel. Mindenesetre, ami a sorsot illeti, a teremtett emberiség legmegfelelőbb hozzáállása az volna, hogy nem ítéli és határozza azt meg önkényesen, illetve nem használ szélsőséges módszereket a kezelésére. Természetesen még kevésbé lenne szabad az embereknek azzal próbálkozniuk, hogy ellenszegüljenek a sorsuknak, maguk válasszák meg azt, vagy változtassanak rajta; inkább szívből tapasztalják meg, keressék, fedezzék fel és igazodjanak hozzá, majd nézzenek szembe vele pozitívan. Végül abban az életkörnyezetben és azon az életúton, amelyet Isten határozott meg számodra, keresd azt a magatartásmódot, amelyet Isten tanít neked, keresd az utat, amelyet Isten elvárása szerint követned kell, és így tapasztald meg azt a sorsot, amelyet Isten rendelt el számodra – a végén pedig áldott leszel. Amikor ily módon megtapasztalod azt a sorsot, amelyet a Teremtő rendelt neked, akkor nemcsak a szomorúságot, bánatot, könnyeket, fájdalmat, frusztrációt és kudarcot fogod megtapasztalni, hanem – ami még fontosabb – megtapasztalod az örömet, békét és vigasztalást is, valamint az igazság megvilágosítását és megvilágítását, amellyel a Teremtő ajándékoz meg. Mi több, amikor eltévedsz az élet útján, amikor frusztrációval és kudarccal nézel szembe, és döntést kell hoznod, meg fogod tapasztalni a Teremtő útmutatását, és végül eléred annak megértését, megtapasztalását és felismerését, hogy miként éld a legértelmesebb életet. Akkor soha többé nem fogsz eltévedni az életben, soha többé nem leszel a folyamatos szorongás állapotában, és természetesen soha többé nem fogsz arról panaszkodni, hogy rossz a sorsod, és még kevésbé süllyedsz majd bele a csüggedtség érzelmébe azért, mert rossznak érzed a sorsodat. Ha megvan benned ez a hozzáállás, és ezzel a módszerrel nézel szembe a sorssal, amelyet a Teremtő rendelt számodra, akkor nemcsak az a helyzet, hogy az emberi mivoltod normálisabbá válik, normális emberi mivoltod lesz, és normálisabb gondolkodással, nézetekkel és alapelvekkel szemléled majd a normális emberi mivolt kérdéseit, természetesen még inkább olyan szemléletet és megértést fogsz majd nyerni az élet értelméről, amilyet a nem hívők soha” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Isten szavainak elolvasása után megértettem, hogy függetlenül attól, hogy egy személy jónak vagy rossznak érzi a sorsát, alá kell vetnie magát annak, amit Isten levezényel és elrendez, keresnie kell, mi Isten szándéka egy adott helyzetben, és teljesítenie kell kötelességeit és feladatait. Ez az, ami összhangban van Isten szándékával. Így hát elgondolkodtam magamban: „Mindig szövegalapú kötelességeket végeztem; mi Isten szándéka ezzel?” Arra gondoltam, hogy amikor dolgok történtek, nem tudtam, hogyan keressem az igazságot, és ritkán tettem erőfeszítést Isten szavainak megfontolására. A szövegalapú kötelességek végzése segített pótolni ezeket a hiányosságokat, lehetővé téve számomra, hogy megtanuljam szorgalmasan megfontolni Isten szavait, és elgondolkodni a romlott beállítottságomon. Ez jótékonyan hatott az életbe való belépésemre. Ugyanakkor ez a helyzet felfedte, hogy túlságosan nagyra értékeltem a státuszt, és amikor a státusz iránti vágyam nem teljesült, fel akartam adni. Rájöttem, hogy amit a hitemben kerestem, az a státusz volt, nem az igazság. Az ismételt kudarcok után kezdtem tudatára ébredni arra, hogy a státuszra való törekvés helytelen út, és képessé váltam elengedni a vezetővé válás iránti ambíciómat, és komolyan és becsületesen végezni a kötelességeimet. Azon is elgondolkodtam, miért nem választottak meg vezetőnek. Elsősorban azért, mert hiányzott belőlem a felelősségérzet a kötelességeim iránt, és mert a munkaképességem nem volt elegendő; nem rendelkeztem a vezetői képességgel, és nem feleltem meg a kritériumoknak. Ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy jó vagy rossz sorsom van-e. Ezt felismerve képessé váltam helyesen kezelni a hiányosságaimat és elégtelenségeimet, alávetni magam az Isten által vezényelt helyzeteknek, és a jelenlegi kötelességeimben megfelelően, az alapelvek szerint cselekedni. Később a testvérek megválasztottak öntöződiakónusnak, és alig néhány hetes képzés után, a szöveges feladatokat ellátó munkatársak hiánya miatt, a vezetők újra a szövegalapú kötelességekvégzésére helyeztek át. Ezúttal nem panaszkodtam és nem éreztem magam levertnek. Inkább arra gondoltam, hogy a gyülekezet évekig képzett engem a szövegalapú kötelességek elvégzésére, és hogy van némi erősségem ezen a területen. A diakónusi léthez képest a szövegalapú kötelességek jobban illettek hozzám, és teljes szívemből alávetettem magam ennek, azt gondolva: „A múltban volt bennem némi hiányérzet, amikor szövegalapú kötelességeket végeztem, de ezúttal teljes szívemből kell csinálnom.” Egy idő után a kötelességeim meghozták az eredményüket, és nagy békességet éreztem a szívemben.

Ezen az egész tapasztalaton keresztül láttam, hogy az Isten által szuverenitása részeként elrendezett helyzetek mindig jók, és pontosan azok, amire az életemnek szüksége van. Az, hogy eljutottam erre a megértésre, és képes voltam változtatni, mind Isten szavainak volt köszönhető. Hála Istennek!