2023 júliusában elbocsátottak a vezetői tisztségemből, mert a hírnévre és a státuszra törekedtem, és nem végeztem valódi munkát. Két héttel később meglátogatott a korábbi társam, Liu Hsziao nővér. Azt mondta: „A KKP most mindenhol letartóztatja az Istenben hívőket. Néhány vendéglátó család ismert hívő, ezért nem biztonságosak. Te nem vagy ismert hívő, és a családi helyzeted is megfelelő. Mostantól otthon végezhetsz vendéglátói kötelességet.” Szégyelltem magam, amikor megláttam Liu Hsziaót. Azt gondoltam: „Alig két hete még vezetői kötelességeket végeztem vele együtt, most pedig ő jött, hogy kijelölje a kötelességemet. Ami még rosszabb, hogy vendéglátói kötelességet kaptam! Milyen mélyre süllyedtem! Talán azt gondolja, hogy nem az igazságra törekvő ember vagyok, és csak vendéglátói kötelességre vagyok alkalmas?” Aztán arra gondoltam, hogy a vendéglátói kötelességet végző testvérek többsége idősebb és átlagos képességű. Milyen szégyenletes lenne, ha az engem ismerő testvérek megtudnák, hogy otthon végzek vendéglátói kötelességet! Nagyon, de nagyon nem akartam vendéglátói kötelességet végezni, és azt gondoltam, hogy a vendéglátói kötelesség alacsonyabb rendű, nem úgy, mint a vezetők, akik mindenhol tekintélyt és kiemelkedő szerepet élveznek. Azonban észszerűtlen lett volna visszautasítani a rám bízott kötelességet, így vonakodva beleegyeztem. Magamban még azt is gondoltam: „Ha majd némi megértést nyerek magamról az áhítatok és az önvizsgálat révén, talán áthelyeznek egy másik kötelességre.”

Miután elkezdtem a vendéglátói kötelességet, Liu Hsziao néha eljött hozzám, hogy a testvérekkel megbeszélje a munkát. Eszembe jutott, hogy régen én is olyan voltam, mint ő, de most én főztem rájuk, mosogattam mindennap, és takarítottam. Ennél kínosabb már nem is lehetett volna! Egy nap csengettek, kinyitottam az ajtót, és láttam, hogy Vang Tan nővér az. Az arcom azonnal lángolni kezdett a szégyentől. Visszagondolva a múltra, mindig én bíztam meg Vang Tant mindennel, de most Vang Tan bízott meg engem munkával. A sorsomban bekövetkezett ilyen hatalmas fordulat annyira megalázó volt! Vang Tan azt mondta: „A következő néhány napban elvisszük a nálad lakó testvéreket, és egy másik vendéglátó házba helyezzük át őket.” Nagyon megörültem, amikor ezt hallottam: „Ez azt jelenti, hogy egy másik kötelességet fognak rám bízni? Amíg nem vendéglátói kötelesség, nem bánom, ha újoncokat öntözök vagy az evangéliumot hirdetem. Amennyiben kapcsolatban lehetek a testvéreimmel, amikor eljön a gyülekezeti választás napja, esélyem lesz indulni a vezetői vagy diakónusi tisztségért. Nem úgy, mint a vendéglátói kötelességnél, ahol még arra sincs esély, hogy az ember kitűnjön.” Miközben így álmodoztam, Vang Tan azt mondta: „Elvisszük őket, és más testvéreket hozunk helyettük.” Szinte összeomlottam a csalódástól, amikor ezt hallottam. „Mikor lesz vége ennek a vendéglátói kötelességnek?” Később láttam egy levelet a felsőbb vezetőktől. Azt írta, hogy a KKP vizsgálódik, keresi és tartóztatja le az Istenben hívőket, és mindenkinek figyelnie kell a biztonságra és óvnia kell a gyülekezet érdekeit, vendéglátó családoknak pedig kifejezetten fenn kell tartaniuk a jó környezetet és védeniük a testvéreiket. Miután elolvastam a levelet, azt gondoltam: „A jelenlegi környezet egyre feszültebb, és több biztonságos vendéglátó családra van szükségünk. Úgy tűnik, nem lesz könnyű módosítani a vendéglátói kötelességemet.” Ebben az időszakban egész nap lehangolt és boldogtalan voltam. Amikor a nővéreim a mindennapi életben olyasmit tettek vagy mondtak, ami nem tetszett, már a látványuk is nehezteléssel töltött el, és dühösnek és ellenállónak éreztem magam, amikor takarítás közben sok mindent kellett rendbe tennem. Úgy éreztem magam, mint egy cseléd, aki minden piszkos és fárasztó munkát elvégez, és nagy, mogorva csörömpöléssel és döngetéssel pakoltam a dolgokat. Amikor a nővéreimmel beszéltem, nem látszottam boldognak. Ebben az időszakban a nővérek mind korlátozva érezték magukat miattam, és a saját állapotom is egyre rosszabb lett. Még az áhítatokat sem végeztem rendszeresen, és néha még gátlástalanul kényeztettem is a testem azzal, hogy a telefonomon játszottam. Li Lu nővér látta, hogy rossz az állapotom, és emlékeztetett, hogy olvassak többet Isten szavaiból, tanuljak több himnuszt, és gyakoroljam a cikkírást, de nem hallgattam rá. Egy nap Li Lu rámutatott az állapotomra, és azt mondta, hogy bár látszólag végzem a kötelességemet, nem vagyok valami lelkes. Miután hallottam, amit mondott, némi ellenállást éreztem: „Minden egyes nap azzal vagyok elfoglalva, hogy rátok főzök. Hogyhogy nem vagyok lelkes?” Később a szavai újra és újra eszembe jutottak. Aznap éjjel forgolódtam az ágyamban, nem tudtam aludni. Azt gondoltam magamban: „Miért bírált engem a nővérem? Mi Isten szándéka?” Eszembe jutott, hogy az állapotom rossz volt az utóbbi időben, nem figyeltem a kötelességemre, és nem mutattam szeretetet a nővéreim iránt. Gyakran csúnyán néztem rájuk, és korlátoztam őket... Minél többet gondolkodtam ezen, annál erősebb volt bennem a bűntudat és az önvád. Imádkoztam Istenhez, könyörögve, hogy vezessen engem önmagam megértéséhez. Eszembe jutottak Isten szavai, amelyeket korábban olvastam: „Bármi legyen is a kötelességed, ne tégy különbséget magasztos és alantas feladatok között. Tegyük fel, hogy ezt mondod: »Habár ez a feladat Istentől kapott megbízatás és Isten házának munkája, ha elvégzem, lenézhetnek miatta az emberek. Mások olyan munkát kapnak, amellyel kitűnhetnek. Nekem ezt a feladatot adták, amivel nem tudok kitűnni, hanem a színfalak mögött kell fáradoznom vele, és ez igazságtalan! Nem fogom elvégezni ezt a kötelességet. Olyannak kell lennie a kötelességemnek, amivel ki tudok tűnni mások előtt, és amivel nevet szerezhetek magamnak – és még ha nem is szerzek nevet magamnak és nem tűnök ki, akkor is legalább profitálnom kell belőle és testileg megnyugtatónak kell éreznem.« Elfogadható hozzáállás ez? Aki válogat, nem fogadja el a dolgokat Istentől, hanem a saját preferenciái szerint választ. Ez nem a kötelességed elfogadása; ez a kötelességed megtagadása és az Isten elleni lázadó mivoltod megnyilvánulása. Az efféle válogatósságba az egyéni preferenciáid és vágyaid vegyülnek. Amikor a magad érdekét, a magad jó hírét, és így tovább, veszed figyelembe, nem engedelmesen viszonyulsz a kötelességedhez” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi a kötelesség megfelelő végzése?). Amiről Isten beszélt, az pontosan az én állapotom volt. Visszagondoltam a múltra, amikor vezető voltam a gyülekezetben, és megmutathattam magam. Bárhová mentem, a testvéreim nagyra becsültek, a szívemben pedig boldog voltam, és energiám is volt a kötelességeim végzéséhez. Különösen akkor örültem, amikor körzeti vezetőnek választottak, és azt gondoltam, hogy kiemelkedtem a tömegből, és a rivaldafénybe kerültem. Kétszeres energiával végeztem a kötelességemet. Abban az időben minden nap hajnaltól alkonyatig dolgoztam. Tél volt, és nagyon hideg, de még akkor is, amikor csak este tizenegykor vagy éjfélkor értem haza, boldog voltam; nem fáztam és nem éreztem magam fáradtnak. De miután elbocsátottak, és a vezető a vendéglátói kötelességet jelölte ki számomra, úgy éreztem magam, mint egy cseléd, aki minden nehéz munkát és adódó feladatot elvégez, mintha egy alacsonyabb rendű szolga lennék. A szívem nem tudta alávetni magát, és vártam a napot, amikor a vezetők megváltoztatják a kötelességemet. Később a felsőbb vezetők levelet küldtek, amelyben azt írták, hogy a jelenlegi környezet egyre feszültebb, és több biztonságos vendéglátó családra van szükség. Amikor rájöttem, hogy a kötelességemet rövid távon nem fogják módosítani, rosszul éreztem magam, és teljesen elkeseredtem. Végeztem a kötelességemet, de a szívem mélyén mélységesen vonakodtam, és neheztelő, rosszalló pillantásokat vetettem a nővéreimre is, korlátozva őket. Miféle alávetettségem volt nekem Istennel szemben? Az én alávetettségem feltételes volt, tele a saját preferenciáimmal és tisztátalanságaimmal. Ez nem volt őszinte alávetettség Isten felé. Csak akkor vetettem alá magam, ha az hasznomra vált, és némi tekintélyt szereztem, de ha nem volt hasznomra, és nem tudtam kitűnni, nem tudtam alávetni magam. Ha nem változtattam volna ezen az állapoton, az nagyon veszélyes lett volna.

Egy nap Isten szavait olvastam: „Isten házában folyamatosan szó van Isten megbízatásának az elfogadásáról és az ember kötelességének helyes teljesítéséről. Hogyan jön létre a kötelesség? Általánosságban szólva: Isten irányítási munkájának az eredményeképpen jön létre, amely eljuttatja az emberiséghez az üdvösséget; konkrétabban: ahogy Isten irányítási munkája kibontakozik az emberek között, különféle munkák adódnak, amelyekben az embereknek közre kell működniük és amelyeket el kell végezniük. Ennek eredményeként felmerültek felelősségek és küldetések, amelyeket be kellett tölteniük az embereknek, és ezek a felelősségek és küldetések azok a kötelességek, amelyeket Isten az emberiségre ruház. Isten házában az emberek közreműködését igénylő különféle feladatok azok a kötelességek, amelyeket végezniük kell. Van-e vajon különbség a kötelességek között olyan értelemben, hogy az egyik jobb vagy rosszabb, magasztosabb vagy alantasabb, illetve nagyobb vagy kisebb a másiknál? Nem léteznek ilyen különbségek; ha valaminek köze van Isten irányítási munkájához, ha szükséges Isten házának munkájához és ha szükség van rá Isten evangéliumának terjesztéséhez, akkor az valakinek a kötelessége. Ez a kötelesség eredete és definíciója. Isten irányítási munkája nélkül lenne-e kötelességük az embereknek a földön – függetlenül attól, hogy hogyan élnek? Nem. Most már tisztán láttok. Mivel kapcsolatos az ember kötelessége? (Istennek az emberiség üdvözítéséért végzett irányítási munkájával kapcsolatos.) Így van. Közvetlen kapcsolat van az emberiség kötelességei, a teremtmények kötelességei, valamint Istennek az emberiség üdvözítéséért végzett irányítási munkája között. Elmondható, hogy az emberiség Isten általi üdvözítése nélkül, valamint a nélkül az irányítási munka nélkül, amelyet a megtestesült Isten indított el az emberek között, nem lehetne kötelességekről beszélni az emberek esetében. A kötelességek Isten munkájából adódnak; kötelesség az, amit Isten megkövetel az emberektől. Ha ebből a szemszögből nézzük, mindenki számára fontos a kötelesség, aki Istent követi, nem igaz? Nagyon fontos. Tág értelemben véve Isten irányítási tervének munkájában veszel részt; konkrétabban Istennek azokban a különböző munkáiban működsz közre, amelyekre különböző időkben és különböző embercsoportok között szükség van. Bármi legyen is a kötelességed, az egy küldetés, amelyet Isten adott neked. Olykor talán egy fontos tárgyra kell vigyáznod vagy felügyelned. Ez viszonylag triviális dolog lehet, amit csak a felelősségednek lehet nevezni, de olyan feladat, amelyet Isten adott neked, te pedig Tőle fogadtad el. Isten kezéből fogadtad, és ez a felelősséged. A dolog lényege ez: a kötelességedet Isten bízta rád. Főként az evangélium terjesztése, a bizonyságtétel, videók készítése, a gyülekezeten belüli vezető vagy dolgozó feladata tartozik ide, de még ennél veszélyesebb és fontosabb munka is lehet. Bármi legyen is, ha Isten munkájához és az evangéliumterjesztés munkájának szükségességéhez van köze, Istentől kapott kötelességként kell elfogadniuk az embereknek. A kötelesség – még tágabban fogalmazva – az ember küldetése, Istentől kapott megbízatása; konkrétabban: a felelősséged, a kötelezettséged. Tekintve, hogy ez a küldetésed, az Istentől kapott megbízatásod, valamint a felelősséged és a kötelezettséged, a kötelességed teljesítésének semmi köze a személyes ügyeidhez” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi a kötelesség megfelelő végzése?). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy az embereknek csak Isten emberiséget megmentő irányítási terve miatt van lehetőségük kötelességeket végezni és üdvözülni, és hogy Isten házában sok kötelességet kell elvégezni. Vannak, akik a gyülekezetet vezetik, vannak, akik az evangéliumot hirdetik, és vannak, akik általános ügyeket intéznek, és így tovább. Isten szemében nincs különbség jobb és rosszabb, vagy magasztos és alacsonyrendű kötelességek között. Teremtett lényekként alá kell vetnünk magunkat Istennek, nem számít, milyen kötelességet végzünk, vagy hogy reflektorfénybe kerülünk-e vagy sem, és nem szabad a saját preferenciáink alapján választanunk. Ehelyett én különböző kategóriákba soroltam az Istentől származó kötelességeket, és azt hittem, hogy vezetőnek lenni nagyon tekintélyes dolog, mert bárhová is mennek, felnéznek rájuk és irigylik őket. Olyanok, mint egy vállalat felső vezetése, akiket csodáló emberek vesznek körül. Azonban, amikor vendéglátói kötelességet végzel, fárasztó és piszkos apró feladatokon fáradozol; éppúgy, mint amikor cseléd vagy a világban, szolga vagy, akit lenéznek. Ezért, amikor a vezető a vendéglátói kötelességet jelölte ki számomra, azt gondoltam, hogy ez kínos és rangon aluli, és panaszkodtam, miközben a kötelességemet végeztem. Végül az állapotom egyre rosszabb lett, már az áhítatot sem végeztem rendszeresen, és cikkeket írni sem volt kedvem. Mindezt a kötelességemről alkotott téves nézetem okozta. A dolgokat egy nem hívő szemszögéből néztem, és a kötelességemet nem tekintettem a felelősségemnek és kötelezettségemnek. Teremtett lényként az, hogy valaki végezheti a kötelességét Isten emberiséget megmentő irányítási tervében, a legértelmesebb dolog. Ez a legnagyobb megtiszteltetés, és hálát kellene adnom Istennek, hogy megadta nekem ezt a lehetőséget. A KKP eszeveszetten ellenáll Istennek, és nem válogat a módszerekben a keresztények üldözésére és letartóztatására, hogy megzavarja és lerombolja Isten munkáját. Ebben a kedvezőtlen környezetben az én felelősségem és kötelezettségem, hogy jól lássam vendégül a testvéreimet, segítve őket, hogy biztonságos környezetben végezzék a kötelességüket. Azonban engem túlságosan gúzsba kötött a büszkeség és a státusz, és tévesen azt hittem, hogy azok, akik vendéglátói kötelességet végeznek, nem az igazságra törekvő emberek, és hogy ezt a kötelességet csak idősebb emberek végzik. Mindez az én elképzelésem és képzelgésem volt.

Később Isten szavainak egy másik részletét olvastam: „Az embert, aki ilyen mocskos földre született, jelentős mértékben megfertőzte a társadalom, a feudális etika kondicionálta, és »felsőoktatási intézményekben« részesült oktatásban. Az elmaradott gondolkodás, a romlott erkölcs, a lealjasult életszemlélet, a világi ügyekre vonatkozó megvetendő filozófia, a teljesen értéktelen lét, az alantas szokások és hétköznapi élet – mindezek súlyosan betolakodnak az ember szívébe, és súlyosan károsítják és támadják a lelkiismeretét. Ennek eredményeképpen az ember egyre távolabb kerül Istentől, és egyre inkább Ellene szegül. Az ember beállítottsága napról napra könyörtelenebbé válik, és nincs egyetlen ember sem, aki készségesen feladna bármit is Istenért, nincs egyetlen ember sem, aki készségesen alávetné magát Istennek, sőt, még kevésbé akad akár egyetlen ember is, aki készségesen keresné Isten megjelenését. Ehelyett a Sátán hatalma alatt az ember kedvére törekszik az élvezetekre, és szenvedélyesen rontja meg hús-vér testét a mocsárban. Még amikor hallják az igazságot, a sötétségben élőknek akkor sincs semmi kedvük gyakorolni azt, és nem hajlanak arra, hogy keressék Istent, még akkor sem, amikor látják, hogy Isten már megjelent. Hogy lehet egy ilyen züllött emberiségnek mozgástere az üdvösségre? Hogy élhetne egy ilyen dekadens emberiség a fényben?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Változatlan beállítottsággal rendelkezni annyi, mint ellenségeskedni Istennel). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy azért nem tudtam alávetni magam Istennek, mert sátáni gondolatok és nézőpontok befolyásoltak, mint például: „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét”, „az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg”, és „az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik”. Túl nagy jelentőséget tulajdonítottam a büszkeségemnek és a státuszomnak. Visszagondoltam arra, amikor egy állami vállalatnál dolgoztam, és állandóan úgy éreztem, hogy felsőbbrendű vagyok másoknál. Lenéztem azokat az embereket, akik téglagyárakban, építkezéseken vagy kis gyárakban dolgoztak. Miután elkezdtem hinni Istenben, pontosan ugyanolyan maradtam, és azt gondoltam, hogy tekintélyes dolog vezetőnek lenni, miközben lenéztem azokat, akik vendéglátói vagy általános ügyintézői kötelességet végeztek. Úgy éreztem, hogy ezek a kötelességek csak futkosásból és fizikai munkából állnak, hogy alacsonyabb rendűek. Ezért, amikor Liu Hsziao a vendéglátói kötelességet jelölte ki számomra, alacsonyabb rendűnek éreztem magam másoknál, és el akartam bújni, amikor megláttam őt. Túl kínosnak éreztem azt is, hogy Vang Tan elé álljak, amikor valamiért eljött hozzám, és irigyeltem őket, amiért vezetők, akik mindenhol tekintélyt élveznek, és elnyerik a testvéreik elismerését. Azt gondoltam, hogy vendéglátói kötelességet végezve nem vagyok velük egy szinten, és nagyon szégyelltem magam. Boldog lettem, amint meghallottam Vang Tantól, hogy elviszi a testvéreket, és reméltem, hogy egy nap majd összejöveteli csoportokat felügyelhetek a gyülekezetben, és lehetőségem lesz a jövőben előléptetésre. De amint meghallottam, hogy továbbra is vendéglátói kötelességet kell végeznem, az állapotom leromlott, negatívvá váltam, és hanyagul végeztem a kötelességemet. Visszagondoltam arra az időre, amikor vezető voltam, és azért bocsátottak el, mert a hírnévre és a státuszra törekedtem, és ennek eredményeként rossz útra tértem; most vendéglátói kötelességet végeztem, de a régi természetem nem változott. Még mindig a büszkeséget és a státuszt vettem figyelembe, és nem tudtam jól végezni a kötelességemet. Rájöttem, hogy a Sátán téves gondolatai és nézőpontjai kötöttek gúzsba és irányítottak, és a kötelességem végzése során minden lépésnél a saját büszkeségemet és státuszomat vettem figyelembe. Sem alávetettséget, sem pedig hűséget nem mutattam, és az emberekről és dolgokról alkotott nézőpontom olyan volt, mint egy nem hívőé. Nem Isten szavaira alapoztam a dolgokat. Minden, amit tettem, ellenséges volt az igazsággal, és ellenállt Istennek. Amikor ezt megértettem, imádkoztam Istenhez: „Drága Istenem, nem tudom alávetni magam a Te elrendezéseidnek, mert meg akarom védeni a saját büszkeségemet és státuszomat. Nem kívánok többé sátáni gondolatok és nézőpontok szerint élni. Kérlek, vezess engem, hogy a Te szavaid szerint tekintsek az emberekre és a dolgokra, és alávessem magam a Te elrendezéseidnek!”

Később Isten további szavait olvastam: „Mert mindazok számára, akik kötelességet végeznek, függetlenül attól, hogy mennyire mélyrehatóan vagy felületesen értik az igazságot, az igazságvalóságba való belépés gyakorlásának legegyszerűbb módja az, ha mindenben Isten házának az érdekeire gondolnak, és elengedik önző vágyaikat, személyes érdekeiket, indítékaikat, kevélységüket és rangjukat. Isten házának az érdekei kerüljenek az első helyre – ez a legkevesebb, amit megtehet az ember. Ha még ennyit sem tud megtenni az, aki kötelességet végez, akkor hogyan mondhatnánk, hogy elvégzi a kötelességét? Ez nem a kötelességének az elvégzése. Először Isten házának az érdekeire gondolj, legyél tekintettel Isten szándékaira, és vedd figyelembe az egyház munkáját. Tedd ezeket a dolgokat az első és legfőbb helyre; csak ezután gondolhatsz a rangod stabilitására, illetve arra, hogy miként tekintenek rád mások. Nem érzitek, hogy ez egy kicsit könnyebbé válik, amikor két lépésre bontjátok és köttök némi kompromisszumot? Ha egy ideig gyakorlod ezt, akkor érezni fogod, hogy nem is olyan nehéz eleget tenni Istennek. Emellett arra is képesnek kell lenned, hogy eleget tegyél a felelősségeidnek, elvégezd a kötelezettségeidet és a kötelességed, és félretedd önző vágyaidat, szándékaidat és indítékaidat. Vedd figyelembe Isten szándékait, és tedd első helyre Isten házának az érdekeit, az egyház munkáját, valamint az általad elvégzendő kötelességet. Miután ezt egy ideig megtapasztaltad, érezni fogod, hogy ez jó módja annak, ahogyan viselkedj. Nyíltan és becsületesen élsz, nem vagy alantas, hitvány ember. Igazságosan és tisztességesen élsz ahelyett, hogy alávaló, alantas és semmirekellő lennél. Érezni fogod, hogy ez az, ahogy az embernek cselekednie kell, és ezt a képet kell megélnie. Fokozatosan egyre inkább alábbhagy az arra irányuló vágyad, hogy saját érdekeidnek tegyél eleget” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságának levetésével nyerheti el az ember). Isten szavainak olvasása megvilágosította a szívemet. Kötelességeink végzése során először is el kell engednünk személyes érdekeinket, büszkeségünket és státuszunkat. Nem számít, mit gondolnak rólunk mások, a kötelességünket kell előtérbe helyeznünk, és Isten házának érdekeit kell prioritásnak tekintenünk. Ily módon Isten előtt cselekszünk, és a saját kötelességünket végezzük. Manapság a KKP minden lehetséges eszközzel megpróbálja őrülten letartóztatni az Istenben hívőket. Különféle csúcstechnológiás megfigyelő berendezéseket vezettek be, és nagy felbontású kamerákat telepítettek az utcákon és sikátorokban, valamint besúgókat neveltek ki a lakóközösségi bizottságokban és a létminimumból élők körében, hogy megfigyeljék és kövessék az Istenben hívőket. Sok vendéglátó család biztonsági kockázatokkal néz szembe, és nem könnyű biztonságos vendéglátó családot találni. Én nem vagyok ismert hívő, és nem nézek szembe semmilyen biztonsági kockázattal, így helyénvaló, hogy vendéglátói kötelességet végezzek. Alá kell vetnem magam a gyülekezet elrendezéseinek, és jól kell végeznem a vendéglátói kötelességemet. Ez egyben a gyülekezet érdekeinek védelmét is jelenti. Miután megértettem Isten szándékát, hajlandó voltam elengedni a büszkeségemet és a státuszomat, és jól végezni a vendéglátói kötelességemet, hogy megóvjam a testvéreimet, és biztonságos környezetet biztosítsak nekik a kötelességeik végzéséhez. Később, amikor időm engedte, többet olvastam Isten szavaiból, időt szántam az áhítatra, és gyakoroltam a cikkírást. Mikor így gyakoroltam, a szívem sokkal nyugodtabb lett. Az, hogy ilyen nyereségekhez jutottam, annak volt köszönhető, hogy Isten vezetett. Hála Istennek!