Nagyanyám 18 éves koromban hirdette nekem Mindenható Isten utolsó napokbeli evangéliumát. Mindenható Isten szavait olvasva megértettem, hogy az utolsó napokban Isten kifejezi az igazságot, és elvégzi ítélő munkáját, hogy megtisztítsa és megmentse az embereket, fajtájuk szerint osztályozza őket, és végül véget vessen ennek a korszaknak. Előtte nem hittem az Úr Jézusban, és elég szerencsés voltam ahhoz, hogy elérjem Isten munkájának utolsó szakaszát. Ez volt Isten kegyelme számomra. Buzgón hinnem kell Istenben, és végeznem kell a kötelességemet, hogy viszonozzam Isten szeretetét. Onnantól kezdve szenvedélyesen törekedtem, és gyakran olvastam Isten szavait, és összejöveteleket tartottunk a szüleimmel és a nagymamámmal. Aktívan részt vettem bármilyen kötelességben, amit a gyülekezet kiosztott nekem. Hat hónap után elmentem otthonról a kötelességemet végezni, mert a munka ezt tette szükségessé. Időnként, amikor a szülővárosom közelében utaztam át, találtam egy kis időt arra, hogy hazatérjek.

2019-ben 25 éves voltam. Egyszer, mikor hazalátogattam, apám azt mondta nekem: „Fiam! Elérted a házasulandó kort, és saját családot kell alapítanod. Nézd meg az unokatestvéredet és a feleségét! Miután összeházasodtak, továbbra is tudtak kötelességeket végezni a gyülekezetben, és ez jól működött.” Mondott még néhány példát fiatal testvérekről, akik megházasodtak, és megpróbált meggyőzni, hogy én is tegyem ugyanezt. Azt mondtam: „Lefoglal a kötelességem. Nem igazán van kedvem megházasodni és családi életet élni. Ebben az életben csak annak akarom szentelni minden időmet, hogy higgyek Istenben, és végezzem a kötelességemet. Csak az igazságra való törekvés és a jó kötelességvégzés által lehet értelmes az életünk. Isten azt mondja: »Vannak, akiket a családjuk elnyom, ezért képtelenek hinni Istenben, hacsak nem házasodnak meg. Ily módon a házasság, épp ellenkezőleg, hasznos számukra. Mások számára a házasság nem hoz hasznot, hanem ráfizetik azt, amijük egykor volt« (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Gyakorlat (7.)). A családunkban senki sem üldöz engem, ezért minden időmet a kötelességemre akarom fordítani. Ez hasznos lesz az életre való törekvésem szempontjából.” Miközben beszéltem, láttam, hogy apám az ágyon fekszik, és csalódottnak látszik. Halkan mormogta: „Ha minden idődet a kötelességvégzésre fordítod, akkor a helyes úton jársz. Ha úgy döntesz, hogy nem házasodsz meg, az a te szabadságod, és én nem állok az utadba. De amikor a családunkra gondolok, amelyet három generáción keresztül egyetlen fiúk vittek tovább, és arra, hogy ha nem házasodsz meg, veled együtt véget ér a vérvonalunk, elszomorodik a szívem. Ezért gondoltam arra, hogy megbeszéljük, nem akarsz-e megnősülni, mint az unokatestvéred.” Ezután apám soha többé nem próbált így győzködni.

A 2024-es tavaszi fesztivál után néhány testvért letartóztattak azon a területen, ahol végeztem a kötelességem. Egy időre megfelelő lakhatás nélkül maradtam, ezért felvetettem a vezetőknek, hogy ideiglenesen hazamegyek. Amíg otthon voltam, anyám időnként beszélt nekem a házasságról. Egyszer azt mondta, hogy apám mesélt neki néhány nővér lányairól. Úgy gondolta, hogy az egyikük nagyon rendes, és megkérdezte, hogy mit gondolok erről. Amint ezt meghallottam, rájöttem, hogy a házasságom ügye folyamatosan a fejükben motoszkál, és most cselekedtek. Ha közvetlenül visszautasítanám, az túlságosan bántó lenne anyám számára, ezért más témára tereltem a beszélgetést, tudatosan próbáltam elkerülni a válaszadást. Egyik este anyámmal beszélgettem, amikor ünnepélyesen azt mondta: „Fiam! Tudod, miért spóroltam meg ennyi pénzt? Az egyik oka az, hogy kifizessem a nagymamád orvosi ellátását, a másik pedig az, hogy feleségül vegyél valakit. Most, hogy a nagymamád meghalt, az egyetlen fontos teendő a családunk számára a házasságod. Ha találkozol egy megfelelő lánnyal, akkor házasodjatok össze! Ez nem fogja megakadályozni, hogy higgy Istenben. Már harminc éves vagy, és nem leszel fiatalabb. Ha nem veszel el valakit, nem lesz senki, aki társaságot nyújtson, és magányosan végzed. Apád és én sem leszünk fiatalabbak, és nem leszünk képesek egész életedben melletted lenni.” Enyhe fájdalmat éreztem a szívemben. Az évek során a véleményem a házasságról mindig is nagyon határozott volt, de akkor tényleg megingtam. Eszembe jutott, amikor előző évben elhunyt a nagymamám. Úgy éreztem, hogy mivel eggyel kevesebb rokonom van a világon, eggyel kevesebb ember van, aki mellettem lehet, és egyfajta hideget éreztem a szívemben: „Ha nem házasodom meg, akkor, ha a szüleim meghalnak, magányosan fogom megélni az öregkoromat.” Aztán arra gondoltam, hogy a szüleim gyerekkorom óta soha nem kértek tőlem semmit. Mindvégig támogattak engem, amíg távol voltam az otthonomtól, hogy végezzem a kötelességemet. Nem sikerült megfelelnem ennek az egyetlen aprócska elvárásnak, amit ebben az életben támasztottak velem szemben. Úgy éreztem, hogy cserben hagyom a szüleimet. De aztán eszembe jutott valami más: „Ha megházasodom és gyerekeim lesznek, akkor több lesz a kötöttség az életemben, kevesebb időm és energiám marad a kötelességemre. Még az is lehet, hogy képtelen leszek a kötelességemet végezni. Volt például egy testvér, akit az élet visszakényszerített a világba, hogy pénzt keressen, miután megnősült. Még az összejöveteleken sem tudott rendszeresen részt venni. Az Istentől kapott kegyelem által eljöhettem Isten házába, hogy végezzem a kötelességemet, és ezekben az években nagyon sokat kaptam Istentől. Ha nem végezném a kötelességemet, és helyette házaséletet élnék, akkor cserben hagynám Istent!” Ezért azt mondtam az anyámnak: „Nem akarok családot alapítani. Ha egyszer családot alapítok, túl sok kötöttségem lesz, és a kötelességem is meg fogja szenvedni. Jól megvagyok egyedül is. Ti csak éljetek jól, és ne aggódjatok miattam!” Amikor anyám ezt hallotta, olyan szomorú lett, hogy lehajtotta a fejét, és nem szólt többet. Ez eszembe juttatta, hogy milyen csalódottnak és szomorúnak látszott apám néhány évvel korábban, és a szívem hirtelen meglágyult. Arra gondoltam: „Ha még a szüleim ezen követelményének sem tudok megfelelni, és ráadásul hagyom, hogy a rokonaink és a barátaik előtt szégyenkezzenek, hogy mások gúnyolódjanak rajtuk és ítélkezzenek felettük, akkor az vajon nem egy túlságosan önző dolog lenne tőlem? A szüleim egyetlen gyermeke vagyok, így ha nem nősülök meg és nem lesznek gyermekeim, a családomnak nem lesznek leszármazottai. Akkor cserben hagyom a szüleimet és az őseimet. Nem veszem ezzel semmibe a gyermeki kötelességemet? A rokonaim és a barátaim mind azt kérdezik, hogy mikor fogok megházasodni. Néhányan közülük még azt is mondják, hogy a szüleim nem vállalnak kellő felelősséget. Azt mondják, hogy bár már bőven elég idős vagyok hozzá, még feleségem sincs, nemhogy gyerekeim, és hogy ezzel megszakítom a vérvonalat, de én mégsem sietek családot alapítani és karriert építeni. Ki tudja, mit mondanak majd még a hátam mögött!” Egész idő alatt zavart ez a dolog, és néha még éjfél után sem tudtam elaludni. Azt gondoltam magamban: „Annyi éven át az otthonomtól távol végeztem a kötelességem, és láttam néhány velem egykorú testvért, akik megházasodtak, és gyerekeket vállaltak. Bár sok kötöttségük van, mégis képesek végezni bizonyos kötelességeket. Mi van, ha egyszerűen keresek egy megfelelő embert, megházasodom, és azzal az élettel egyidejűleg hiszek Istenben is? Nem hagyhatom, hogy a rokonaim és a barátaim azt mondják, hogy megszakítom a vérvonalat, mert ez szégyent hozna a szüleimre előttük.” De aztán arra gondoltam, hogy a házasságkötés és a gyermekvállalás milyen súlyos kötöttségekkel járna számomra, és milyen szűk korlátok közé szorítana a kötelességvégzésemben anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is hasznos lenne az Istenbe vetett hitem vagy az igazságra való törekvésem számára. Később a vezetők találtak nekem egy megfelelő vendéglátó családot, és egy levélben arra kértek, hogy menjek, és végezzem a kötelességemet. Anyám sírt, amikor elbúcsúzott tőlem. Rendkívül szomorú voltam, visszafogtam a könnyeimet, hogy anyám ne lássa őket. Úgy éreztem, hogy cserben hagytam a szüleimet ebben az életben. Nemcsak hogy fiukként nem tudtam mellettük lenni, még aggodalmat is okoztam nekik azzal, hogy nem kötök házasságot, és a hátuk mögött terjedő pletykák tárgyává tettem őket. Tudtam, hogy az állapotom rossz. Ez akadályozta a kötelességemet, és gyötrelemben éltem. Ezért tudatosan olvastam Isten szavait, hogy megoldjam a problémát.

Egy délután épp gondolkodtam az állapotomon, amikor hirtelen eszembe jutott Isten szavainak egy himnusza, amit korábban hallottam. „Mire kell törekedniük a fiataloknak” Aztán megkerestem Isten szavainak ezt a passzusát, és elolvastam. Mindenható Isten azt mondja: „A fiatalokból ne hiányozzanak a törekvések, a hajtóerő és az önmaguk jobbítására irányuló lelkes vágy; nem szabadna elcsüggedniük a kilátásaik miatt, és nem szabadna elveszíteniük az életbe vetett reményt vagy a jövőbe vetett bizalmukat; kitartással kell rendelkezniük, hogy folytassák az igazság útját, amelyet most választottak – hogy megvalósítsák abbéli vágyukat, hogy egész életüket Értem áldozzák. Nem szabad nélkülözniük az igazságot, és képmutatást és hamisságot sem rejtegethetnek – szilárdan ki kell állniuk a megfelelő álláspont mellett. Nem kellene csak sodródniuk, hanem legyen lelkierejük, hogy merjenek áldozatot hozni, és küzdjenek az igazságosságért és az igazságért. A fiataloknak bátornak kell lenniük ahhoz, hogy ne engedjenek a sötétség erői általi elnyomásnak, és átalakítsák létezésük jelentőségét. A fiataloknak nem szabad beletörődniük a viszontagságokba, hanem nyíltnak és őszintének kell lenniük, a megbocsátás szellemével testvéreik és nővéreik iránt. Természetesen mindenkivel szemben ezek a követelményeim, és ez a tanácsom mindenkinek. De még inkább ezek az Én megnyugtató szavaim minden fiatal számára. Az Én szavaim szerint kell gyakorolnotok. Különösen a fiataloknak nem szabad nélkülözniük az elhatározást, hogy tisztánlátást gyakoroljanak a kérdésekben, és keressék az igazságosságot és az igazságot. Csupa szépre és jóra kell törekednetek, és meg kell szereznetek minden pozitív dolog valóságát. Felelősnek kell lennetek az életetekért, és nem szabad azt félvállról vennetek. Emberek jönnek a földre, és ritkán találkoznak Velem, és az is ritka, hogy lehetőségük van az igazság keresésére és elnyerésére. Miért ne értékelnétek ezt a gyönyörű időt mint a helyes követendő utat ebben az életben? És miért vagytok mindig olyan elutasítóak az igazsággal és az igazságossággal szemben? Miért tapossátok és teszitek tönkre magatokat mindig azért az igazságtalanságért és szennyért, ami az emberekkel játszadozik?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Szavak fiataloknak és időseknek). Olyan volt, mintha személyesen nekem adtak volna útmutatást Isten szavai. Rendkívül felbátorodtam. Láttam, hogy Isten nagy elvárásokat támaszt a fiatalokkal szemben, hogy az igazságra törekedjenek. Fiatalemberként az Istenben való hit nemcsak azt követeli meg tőlem, hogy az igazság elnyerése legyen az eszményem és célom, hanem azt is, hogy állást foglaljak: nem mehetek az árral, hanem képesnek kell lennem arra, hogy tisztánlátást gyakoroljak a kérdésekben. Péterre gondoltam. Fiatalon kezdett hinni Istenben. Vágyott az igazságosságra, és szomjazott az igazságra. A szülei azt követelték, hogy járjon iskolába, hogy idősebb korában valamilyen hivatalos állást kaphasson, de Péter tudta, hogy ez ellentétes a helyes útra való törekvéssel, hogy ez egy üres élet. A szülei nem korlátozták, és továbbra is az Istenbe vetett hit útját választotta. Péter különbséget tudott tenni jó és rossz között, és határozottan kiállt amellett, ahogyan viselkedett. Képes volt utálni, elutasítani és nem követni azt, ami emberektől származik, és képes volt elviselni a megaláztatást, sőt, az életét is odaadni azért, hogy azt kövesse, ami Istentől származik. Végül Isten tökéletesítette őt, és ő megélte a legértelmesebb életet. Péter tapasztalatával összehasonlítva magam mély szégyent éreztem. Amikor a nem hívők elítéltek a házasság ügyében, és némi megaláztatást és fájdalmat kellett elviselnem, feladtam a véleményemet. Azt, hogy a szüleim iránti gyermeki kötelességből megházasodjak és gyerekeim legyenek, ugyanolyan fontosnak tekintettem, mint egy teremtett lény kötelességeinek végzését. Olyan volt, mintha mindkét lábammal más-más hajón próbálnék állni: mindkét oldal bizonytalan volt, mert egyiket sem választottam. Most van az a kritikus időszak, amikor Isten az emberek megmentésén munkálkodik. Ha ez idő tájt házas lennék és gyermekeim lennének, keményen kellene dolgoznom, hogy eltartsam őket, és nem lenne annyi időm és energiám, hogy a kötelességemet végezzem és az igazságra törekedjek. Ha elveszíteném a mostani kedvező körülményeimet, azt egy életen át bánnám! Amikor ezt megértettem, beláttam, hogy az a vágyam, hogy családot alapítsak, és közben higgyek Istenben, egyszerűen nem reális. Ha egyszer megnősülök, lehet, hogy már nem rajtam múlik ez. Nem befolyásolhatnak a szüleim. Ragaszkodnom kell ahhoz a célhoz, amire törekszem. Akkor már nem éreztem annyi fájdalmat a szívemben. Később azonban, amikor egy arra alkalmas környezettel találkoztam, még mindig bennem volt a házasságnak és az ilyen fajta életnek a gondolata. Egyszer buzgón imádkoztam Istenhez: „Drága Istenem! Azon a napon, amikor visszatértem Hozzád, elhatároztam, hogy egész életemben Téged foglak követni, feláldozom magam Érted, és egy teremtett lény kötelességeit végzem. De mostanában folyamatosan azon gondolkodom, hogy keresek egy társat, családot alapítok, és családi életet élek, miközben hiszek Istenben. Nem vagyok hajlandó így elbukni, de nincs erőm, hogy megszilárdítsam az elhatározásomat. Kérlek, vezess ki ebből a helytelen állapotból!”

Egy nap olvastam Isten szavainak egy passzusát, és valamennyire megértettem a saját problémámat. Mindenható Isten azt mondja: „Egyesek képtelenek elviselni a szüleik nyaggatását. Először nagyszerűnek tartják, hogy egyedülállóak és csak magukról kell gondot viselniük. Különösen azután, hogy hinni kezdenek Istenben, nagyon szorgalmasan teljesítik a kötelességeiket mindennap, és nincs idejük ezeken a dolgokon gondolkozni, így aztán nem randevúznak, később pedig nem házasodnak meg. A szüleik szigorú vizsgálódásán azonban nem tudnak túllépni. A szülők vitatkoznak velük, és folyton sürgetik és presszionálják őket. Valahányszor találkoznak a gyermekükkel, nyaggatni kezdik: »Jársz valakivel? Tetszik valaki? Igyekezz és hozd haza mielőbb, hogy megnézhessük, jó lesz-e neked. Ha illik hozzád, akkor rajta, kösd össze vele az életedet mielőbb, hiszen nem leszel már fiatalabb! A nők nem szoktak férjhez menni harmincéves koruk után, a férfiak pedig nem szoktak párt keresni a harmincötödik évükön túl. Mit próbálsz elérni, talán a feje tetejére akarod állítani a világot? Ha nem házasodsz meg, ki fogja gondodat viselni, amikor öreg leszel?« A szülőket folyton ez aggasztja és foglalkoztatja; azt akarják, hogy találj egy ilyen vagy olyan embert, erőltetik, hogy házasodj meg és lelj párra. Miután pedig megházasodtál, tovább zaklatnak: »Igyekezz és vállalj gyereket, amíg fiatal vagyok. Majd én vigyázok rá helyetted.« Mire ezt mondod: »Nincs szükségem rá, hogy te vigyázz a gyerekeimre. Ne aggódj.« Ők ezt felelik: »Hogy érted azt, hogy ne aggódjak? Igyekezz, vállalj gyereket! Én majd vigyázok rá helyetted, ha megszületett. Amikor pedig már kicsit idősebb lesz, átveheted.« Bármilyen elvárásokat támasztanak is a szülők a gyermekeikkel szemben – függetlenül a szülők hozzáállásától vagy attól, hogy helyesek-e ezek az elvárások –, a gyermekeik mindig tehernek érzik azt. Ha hallgatnak a szüleikre, kényelmetlenül és boldogtannak fogják érezni magukat. Ha nem hallgatnak a szüleikre, lelkiismeretfurdalásuk lesz: »A szüleim nem tévednek. Nagyon öregek már, és nem láthatják meg, amint megházasodom és gyerekeim lesznek. Szomorúak, ezért sürgetnek, hogy házasodjam meg és legyenek gyerekeim. Ez is a feladataik közé tartozik.« Így aztán, amikor az ilyesfajta szülői elvárások kezeléséről van szó, legbelül mindig ott van az emberekben az a bizonytalan érzés, hogy ez egy teher. Az is helytelennek tűnik, ha nem hallgatnak a szüleikre, de az is, ha igen; így is, úgy is azt érzik, hogy gyalázatos és erkölcstelen dolog, ha nem engedelmeskednek a szüleik követeléseinek vagy kívánságainak. Ennek a súlya aztán ránehezedik a lelkiismeretükre. Egyes szülők még be is avatkoznak a gyermekeik életébe: »Igyekezz, házasodj meg és legyenek gyerekeid! Egy nagy, egészséges fiúunokával ajándékozz meg először.« Ily módon még a baba nemébe is megpróbálnak beleavatkozni. Egyes szülők ilyeneket is mondanak: »Már van egy lányod, igyekezz és adj nekem egy fiúunokát is, hadd legyen fiú-és lányunokám is! A pároddal buzgón hisztek Istenben és egész nap a kötelességeiteket teljesítitek. Nem rendes munkát végzel; nagy dolog, ha gyerekei vannak az embernek. Hát nem ismered a mondást, miszerint ’a három gyermeki istentelenség legrosszabbika az örökös nélküliség’? Azt gondolod, hogy elég, ha van egy lányod? Jobban tennéd, ha igyekeznél, és egy fiúunokát is adnál nekem! Te egyedüli gyerek vagy a családunkban; ha nem adsz nekem fiúunokát, akkor nem szakad vajon vége vérvonalunknak?« Erre elgondolkodsz a dolgon: »Ez igaz, ha megszakadna velem a családi vérvonal, azzal nem hagynám vajon cserben az őseimet?« Helytelen dolog tehát, ha nem házasodom meg, és az is helytelen, ha megházasodom, de nem lesznek gyermekeim; ugyanakkor az sem elég jó, ha csak lánya van az embernek – kell egy fiú is. Vannak, akiknek fiuk születik először, de a szüleik ezt mondják: »Egy nem elég. Mi van, ha történik valami? Legyen még egy, hogy lekössék egymást.« Amikor a gyermekeikről van szó, a szülők szava törvény, és hiába teljességgel észszerűtlenek, hiába képesek a legferdébb logika megfogalmazására, a gyermekeik egyszerűen nem tudják, miként kezeljék őket. A szülők beavatkoznak és kritizálják a gyermekeik életét, munkáját, házasságát és a különböző dolgokhoz való hozzáállásukat. A gyermekek pedig tehetnek mást, mint hogy lenyelik a haragjukat. Nem tudnak elbújni a szüleik elől vagy lerázni őket. Nem szidhatják le és nevelhetik a saját szüleiket – akkor hát mit tehetnek? Elviselik a dolgot, megpróbálják minél ritkábban látni őket, és ha mindenképpen muszáj találkozniuk, nem hozzák fel ezeket a témákat. Ha pedig mégis szóba kerülnek, azonnal véget vetnek a beszélgetésnek és elbújnak valahová. Vannak azonban olyanok is, akik beleegyeznek a szüleik követeléseibe, csak hogy teljesítsék az elvárásaikat és ne okozzanak csalódást nekik. Lehet, hogy vonakodva bár, de gyorsan randevúzni kezdesz, megházasodsz és gyereket vállalsz. De nem elég, ha csak egy gyereked van; több gyereket kell vállalnod. Így is teszel, hogy eleget tégy a szüleid követeléseinek, hogy boldoggá tedd őket és örömet szerezz nekik. Függetlenül attól, hogy képes vagy-e kielégíteni a szüleid kívánságait, követeléseik bármely gyermek számára zavaróak lennének. Nem tesznek törvénybe ütköző dolgot a szüleid, és nem kritizálhatod őket, nem beszélhetsz senki mással a dologról, és nem vitatkozhatsz velük. Ahogy így jársz-kelsz, teherként kezd rád nehezedni a dolog. Folyton azt érzed, hogy amíg nem tudsz eleget tenni a szüleid házassággal és gyerekekkel kapcsolatos követeléseinek, addig nem leszel képes tiszta lelkiismerettel szembenézni a szüleiddel és az őseiddel. Ha még nem teljesítetted a szüleid követeléseit – vagyis, ha még nem randevúztál, nem házasodtál meg, és nem lettek gyermekeid, s ily módon nem vitted tovább a családi vérvonalat úgy, ahogy azt kérték – addig nyomást fogsz érezni belül. Csak akkor nyugodhatsz meg kissé, ha azt mondják a szüleid, hogy nem fognak beleavatkozni ezekbe a dolgokba, és szabadságot adnak neked arra, hogy úgy vedd a dolgokat, ahogy jönnek. Ám ha a tágabb rokonságodtól, a barátaidtól, az osztálytársaidtól, a munkatársaidtól és a társadalomban mindenki mástól elítélő visszajelzést kapsz, és kibeszélnek téged a hátad mögött, akkor az is teher lesz a számodra. Ha 25 éves vagy és még nem vagy házas, azt gondolod, hogy ez nem sokat számít, de ha betöltöd a 30-at, kezded úgy érezni, hogy nem igazán van ez így jól, így hát kerülöd ezeket a rokonokat és családtagokat, és nem hozod fel a dolgot. Ha pedig még 35 évesen is egyedülálló vagy, ezt fogják mondani az emberek: »Miért nem vagy házas? Talán valami baj van veled? Kicsit fura vagy, igaz?« Ha házas vagy, de nem akarsz gyereket, ezt fogják mondani: »Miért nem lettek gyerekeitek azután, hogy összeházasodtatok? Mások összeházasodnak, aztán születik egy lányuk és egy fiuk, vagy fordítva: előbb egy fiuk, aztán egy lányuk. Te miért nem akarsz gyerekeket? Mi a baj veled? Nincsenek emberi érzéseid? Normális ember vagy egyáltalán?« Akár a szüleid, akár a társadalom részéről érnek mindezek, teherré válnak a számodra különböző környezetekben és különböző háttér mellett. Úgy érzed, baj van veled, különösen a korodra tekintettel. Ha például 30 és 50 között vagy, és még mindig nem vagy házas, nem mersz emberekkel találkozni. Ezt mondják: »Az a nő soha életében nem volt férjnél, egy vénlány, senkinek sem kell, senki sem akarja elvenni.« »Annak a srácnak soha nem volt felesége egész életében.« »Miért nem házasodtak meg?« »Ki tudja, talán valami baj van velük.« Így töprengsz: »Nincs velem semmi baj. De akkor vajon miért nem házasodtam meg? Nem hallgattam a szüleimre, és cserben hagyom őket.« Az emberek ezt mondják: »Az a srác nem nős, az a lány nincs férjnél. Nézd meg, milyen szánalomra méltóak most a szüleik. Más szülőknek unokáik és dédunokáik vannak, de az ő gyerekük még mindig egyedülálló. Biztos valami szörnyűséget követtek el az őseik! Hát nem örökös nélkül marad így a család? Nem lesz leszármazottjuk, aki továbbvihetné a családi vérvonalat. Mi a baj ezzel a családdal?« Nem számít, mennyire hajthatatlan a jelenlegi hozzáállásod: amennyiben halandó, átlagos ember vagy, és nem vagy elég igazság birtokában ahhoz, hogy megértsd ezt a dolgot, előbb vagy utóbb bántani és zavarni fog” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (16.)). Amit Isten szava leleplezett, az pontosan az én állapotom volt. Tudtam, hogy a házasságkötés nagymértékű kötöttséget jelent, és semmi haszna az igazságra való törekvésben vagy a kötelességvégzésemben, ezért nem akartam megházasodni. De amikor harmincéves koromra még mindig nem házasodtam meg, és nem voltak gyerekeim, a rokonaim és barátaim gúnyoltak és kritizáltak, a szüleimet pedig kegyetlenül elutasították, mondván, hogy ez nem egy tisztességes család. Sem én, sem a szüleim nem éreztük úgy, hogy felemelt fejjel járhatnánk. Ez azt eredményezte, hogy a szüleim többször is sürgették, hogy házasodjak meg, hogy ne szakítsam meg a vérvonalat. Sőt, még potenciális partnereket is aktívan bemutattak nekem. Mindez annak volt az eredménye, hogy az ilyen hagyományos elképzelések kötöttek minket: „a három gyermeki istentelenség legrosszabbika az örökös nélküliség” és „ha a férfiak felnőtté válnak, nősüljenek meg; ha a nők felnőtté válnak, menjenek férjhez”. Ezeket a téves elképzeléseket, amelyeket a Sátán oltott belém, úgy kezeltem, mint a magatartásomat és a cselekedeteimet vezérlő alapelveket: a szülőknek azon kell aggódniuk, hogy gyermekeik megházasodjanak és karriert építsenek, hogy legyenek gyermekek, akik továbbviszik a vérvonalat, míg a gyermekeknek alá kell vetniük magukat ennek, és saját gyermekeket kell nemzeniük, hogy biztosítsák a bőséges utódokat, hogy a szüleik élvezhessék a gyermekekkel és unokákkal teli ház örömeit. Ha a gyerekek ezt nem teljesítik, az súlyosan lázadó és a gyermeki hűséget megtagadó tett. Nem tudtam megfelelni a szüleim elvárásainak, aggodalmat és szomorúságot okoztam nekik, és szégyenbe hoztam őket. Úgy éreztem, hogy a fiukként túlságosan önző és hűtlen gyermek voltam. Nem bírtam elviselni a rokonok és barátok pletykáit, és hogy elítélnek, és arra gondoltam, hogy megházasodom, hogy visszafizessem a szüleimnek azt, amivel tartozom nekik. Nem akartam azonban elveszíteni az igazságra való törekvésnek és a kötelességem végzésének kedvező feltételeit. Ennek következtében nem tudtam jól enni és aludni, gyötrelemben éltem. Isten megadta az embereknek a jogot, hogy eldönthessék, szaporodnak-e vagy sem, és bárhogyan is döntsenek, az indokolt. De a Sátán olyan hagyományos elképzeléseket használ fel, mint például: „a három gyermeki istentelenség legrosszabbika az örökös nélküliség” és „ha a férfiak felnőtté válnak, nősüljenek meg; ha a nők felnőtté válnak, menjenek férjhez”, hogy megkötözze az embereket, így azt, hogy valakinek van-e emberi mivolta, vagy hogy hűséges gyermek-e, a családi állapota és az alapján állapítják meg, hogy vannak-e gyermekei, és nem a jelleme alapján, még kevésbé Isten szavai alapján. Így nemcsak az emberek nem lesznek képesek pártatlanul felmérni valakit, hanem mindenki kénytelen a házasságkötésért és a vérvonal továbbviteléért élni attól való félelmében, hogy mások elítélik és visszautasítják. Vannak, akik a karrierjük miatt nem akarnak komoly kapcsolatokat építeni. Mások az élet nehézségei miatt nem házasodnak meg. Én azért döntöttem úgy, hogy nem házasodom meg, hogy jól végezhessem egy teremtett lény kötelességeit. Ez az én szabadságom és a leghelyesebb választás. Azonban nem ismertem az igazságot, és nem tudtam átlátni a dolgokon, így a hagyományos elképzelések megkötöttek, és nem tudtam kiszabadulni. Csak tehetetlenül tűrtem a családom nyomását és azt, hogy a társadalom elítél. Apám és én sok éve hittünk Istenben, de még mindig ezekre a téves szemléletmódokra támaszkodva láttuk a dolgokat, és még mindig megkötöttek és béklyóba zártak minket ezek a hagyományos elképzelések. Tényleg túl bolondok voltunk!

Ezt olvastam Isten szavaiból: „Mit számít, ha megszakad a családi vérvonal? Hát nem csak a hústest vezetékneveiről van szó? A lelkek nincsenek kapcsolatban egymással; nem beszélhetünk köztük öröklésről vagy folytatásról. Egyetlen őse van az emberiségnek; mindenki attól az őstől származik, ezért fel sem merülhet, hogy az emberiség leszármazási vonala véget érjen. Nem feladatod a vérvonal továbbvitele. Arra kell törekedniük az embereknek, hogy a helyes úton járjanak az életben, szabad és felszabadult életet éljenek és igazi teremtett lények legyenek. Nem kell annak terhét hordoznod, hogy az emberiség szaporodásáért felelős gép légy. Az sem felelősséged, hogy a családod kedvéért szaporodj vagy folytass egy családi vérvonalat. Isten nem adott neked ilyen felelősséget. Aki szaporodni akar, rajta, megteheti; aki folytatni akarja a családja vérvonalát, megteheti; aki magára akarja vállalni ezt felelősséget, magára vállalhatja, de ennek semmi köze hozzád. Ha te nem vagy hajlandó vállalni ezt a felelősséget, és nem vagy hajlandó teljesíteni ezt a kötelezettséget, rendben van, jogod van hozzá. Hát nem így helyes? (De igen.)” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (16.)). Isten szavai nagy világosságot és megvilágosodást hoztak a szívembe, mintha egy nehéz súly került volna le rólam. Az életben az embereknek semmi olyan kötelességük nincs, hogy továbbvigyék a családi vérvonalat. Kezdetben Isten megteremtette Ádámot és Évát, az emberiség őseit. Később a folyamatos szaporodás révén az emberiség nemzetségeket és családokat hozott létre, de az ember lelke nem tartozik kizárólagosan egyetlen nemzetséghez vagy családhoz sem. Isten szuverén afelett és elrendezi azt, hogy ki melyik családba kerüljön. Lehet, hogy ebben az életben a Li családba születsz, a következő életben a Csao családba, és az azt követő életben Isten talán úgy rendezi, hogy egy másik országban szüless meg. A vezetéknév egy személynek az azonosítója, de nem számít, milyen vezetékneve van valakinek, végső soron mindannyian teremtett emberi lények vagyunk, és az életünk forrása Isten. Korábban nem láttam tisztán ezt a kérdést. Mindig is úgy gondoltam, hogy mivel a családomat három generáción keresztül egyetlen fiúk vittek tovább, így ha én az én generációmban nem házasodom meg és nem lesznek gyermekeim, akkor megszakítom a családi vérvonalat, és cserbenhagyom a szüleimet és az őseimet. Ennek következtében elítéltem magam a szívemben. Isten szavai megértették velem, hogy az emberek lelkének nincs kapcsolata egymással. Ha úgy döntök, hogy nem házasodom meg, vagy nem vállalok gyermeket, az nem befolyásolja azt, hogy hűséges vagyok-e a szüleimhez vagy sem. A szüleim és én is mind saját küldetéssel jöttünk erre a világra. Isten kegyelme megengedte, hogy Isten házába jöjjek, hogy végezzem a kötelességemet, és úgy döntöttem, hogy elengedem a világi kötöttségeket, hogy a kötelességemre koncentráljak. Ez a helyes úton járás és a megfelelő kötelességekkel való foglalatoskodás. Ezt Isten elismeri.

Később még többet olvastam Isten szavaiból. „Ami a házasságot illeti, tegyük először félre azt a tényt, hogy a házasság Istentől rendeltetik. Istennek az a hozzáállása ehhez a kérdéshez, hogy önálló döntési jogot ad az embereknek. Dönthetsz úgy, hogy egyedülálló leszel, vagy úgy, hogy házasságot kötsz; választhatod azt, hogy a házastársaddal kettesben éled az életed, vagy úgy is, hogy nagy családod lesz. Ez a te szabadságod. Akármilyen alapon hozod is e döntéseket, és akármilyen célt vagy eredményt is akarsz velük elérni, ez – röviden – Isten-adta jogod; jogod van választani. [...] Noha Isten ilyen jogot adott neked, e jog gyakorlásakor alaposan át kell gondolnod, hogy milyen döntést készülsz hozni, és hogy az milyen következményekkel járhat. Az esetlegesen felmerülő következményektől függetlenül nem hibáztathatsz másokat, és Istent sem hibáztathatod. Neked kell felelősséget vállalnod a saját döntéseid következményeiért. [...] Egyfelől, ha a házasságkötés mellett döntesz, az nem azt jelenti, hogy ezzel viszonoztad a szüleid jóságát vagy teljesítetted gyermeki kötelességedet; természetesen, ha az egyedüllétet választod, az sem azt jelenti, hogy ellene szegülsz a szüleidnek. Másfelől, ha a házasságkötést vagy sok gyermek vállalását választod, az nem lázadás Istennel szemben és nem is ellenszegülés Neki. Nem leszel elítélve miatta. Az egyedülálló lét választása sem lesz ok arra, hogy Isten végül üdvösséget adjon neked. Röviden: akár egyedülálló, akár házas, akár sokgyermekes szülő vagy, Isten nem e tényezők alapján fogja meghatározni, hogy végül megmenthető vagy-e. Isten nem a családi állapotodat és hátteredet nézi, hanem csakis azt figyeli, hogy törekszel-e az igazságra, hogy miként állsz a kötelességeid végzéséhez, hogy mennyit fogadtál el és mennyinek vetetted alá magadat az igazságból, és hogy az igazságalapelvek szerint cselekszel-e. Isten a végén a családi állapotodat is félreteszi majd, hogy megvizsgálja, milyen úton jársz az életben, milyen alapelvek szerint élsz, és hogy milyen szabályokat követve élsz túl, és e döntéseid alapján határozza majd meg, hogy megment-e téged. Van természetesen egy tény, amelyről muszáj említést tennünk. Van egy dolog, amely az egyedülállók és az elváltak, vagyis azok mellett szól, akik sosem léptek házasságra vagy kiléptek a házasságból, éspedig az, hogy nekik senkiért és semmiért nem kell felelősséget vállalniuk a házasság keretében. Nem kell ilyen felelősséget és kötelezettségeket viselniük, így viszonylag szabadabbak. Nagyobb szabadságuk van az idő tekintetében, több energiájuk marad dolgokra, és bizonyos mértékig több személyes szabadságot élveznek. Amikor például felnőttként elmész otthonról, hogy a kötelességeidet végezd, senki sem korlátozhat – még a szüleidnek sincs joguk hozzá. Te magad imádkozol Istenhez, Ő elrendezi neked a dolgokat, te pedig bepakolhatsz és indulhatsz. Ám ha házas vagy, és családod van, nem vagy ennyire szabad. Felelősséget kell vállalnod értük. Először is, az életkörülmények és a pénzügyi források tekintetében legalább ételt és ruhát biztosítanod kell a számukra, és amikor kicsik a gyerekeid, iskolába kell vinned őket. Viselned kell ezt a felelősséget. A házas emberek nem annyira szabadok ezekben a helyzetekben, mivel társadalmi és családi kötelezettségeket kell teljesíteniük. Egyszerűbb azoknak, akik nem házasok, és nincsenek gyermekeik. Nem éheznek és nem fáznak, amikor Isten házában a kötelességeiket végzik; eledelük is lesz, és fedél is a fejük felett. Nem szükséges a családi életből eredő szükségek miatt pénz után futkosniuk és dolgozniuk. Ez a különbség. A házasságot illetően végül ugyanaz marad a lényeg: semmilyen terhet nem kell hordoznod. Legyen szó a szüleid elvárásairól, a társadalom hagyományos nézeteiről vagy a saját extravagáns vágyaidról: semmilyen terhet nem kell viselned” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (16.)). Isten szavaiból megértettem, hogy az embereknek nem szabad semmilyen terhet viselniük, amikor arról döntenek, hogy házasságra lépnek-e vagy sem. Isten megadta nekünk a szabad választás jogát. Isten nem fog elítélni, ha a házasságot választom, és nem is fog megmenteni csak azért, mert nem a házasság mellett döntök. Isten nem a családi állapotuk alapján határozza meg az emberek kimenetelét. Azt vizsgálja, hogy az emberek az Istenbe vetett hitükben beléptek-e az igazságba, és hogy jól végezték-e a kötelességeiket. Az igazságra való törekvésben mindenki egyenlő. Valójában arra is rájöttem, hogy az egyedülálló testvéreknek van néhány előnyük az igazságra való törekvésben és a kötelességeik végzésében. A család kötöttségei nélkül több idejük és energiájuk van, amit a kötelességüknek és az Isten szavain való elmélkedésnek szentelhetnek. Ez hasznos az emberek számára, hogy belépjenek az igazságba. Amikor láttam, hogy világszerte sok új istenhívő kezdett tanúskodni Istenről, arra gondoltam, amit Isten mondott: „A nagy vörös sárkány fokozatos bukásának bizonyítéka Isten népének folyamatos érése; ez mindenki számára nyilvánvaló és látható. Isten népének érése az ellenség pusztulásának jele” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az „Isten szavai az egész világegyetemhez” című rész misztériumainak értelmezései, 10. fejezet). Isten munkája majdnem a végéhez ért, és most a katasztrófák egyre súlyosabbá válnak. Ha most nem fordítunk több időt és energiát a kötelességeinkre, akkor lehet, hogy később nem lesz esélyünk megfelelően törekedni az igazságra, vagy végezni a kötelességeinket, még ha meg is lenne rá a vágyunk. Most a világ minden tájáról származó testvérek aktívan végzik a kötelességeiket, terjesztik Isten munkáját, és tanúskodnak mellette. Ezek jó cselekedetek, amelyekre Isten emlékszik. Ma úgy döntök, hogy nem házasodom meg. Megfelelően kell végeznem a kötelességemet, rendszeresen el kell gondolkodnom Isten szavain, hogy feloldjam a saját romlott beállítottságaimat, és az időmet az igazságra való törekvésre kell fordítanom. Csak akkor nem volt hiábavaló ez az élet, ha tanúságot tudok tenni Istenről, és jól végzem a kötelességemet. Miután ezt megértettem, imádkoztam Istenhez: „Drága Istenem! Elengedtem a házasságot, és szabad akaratomból úgy döntöttem, hogy minden időmet a kötelességeimre fordítom. Vezess engem, hogy az igazságra való törekvésnek útjára lépjek, gyakoroljam és megtapasztaljam Isten szavait, hogy feloldjam a romlott beállítottságaimat!”

Később még többet olvastam Isten szavaiból. „A szüleiddel való bánást illetően először racionálisan ki kell lépned ebből a vérségi kapcsolatból, és tisztán látnod a szüleidet az általad már elfogadott és megértett igazságok segítségével. Lásd tisztán a szüleidet a gondolataik, nézeteik és a viselkedést illető indítékaik, valamint a viselkedési alapelveik és módszereik alapján, ami meg fogja erősíteni, hogy ők is a Sátán által megrontott emberek. Szemléld és ismerd fel őket az igazság szemszögéből ahelyett, hogy folyton arra gondolnál, hogy a szüleid emelkedettek, önzetlenek és kedvesek veled, ha ugyanis így tekintesz rájuk, sosem fogod felfedezni a problémáikat. Ne a családi kötelékeid, sem a fiú-illetve lánygyermeki szereped szemszögéből tekints a szüleidre. Lépj ki ebből a szférából, és nézd meg, hogyan kezelik a világot, az igazságot, valamint az embereket, ügyeket és dolgokat. Továbbá konkrétabban, nézd meg azokat az eszméket és nézeteket, amelyeket a szüleid beléd ültettek arra vonatkozóan, hogy miként szemléld az embereket és a dolgokat, valamint hogyan viselkedj és cselekedj – így kell felismerned és tisztán látnod őket. Így apránként világossá válnak az emberi tulajdonságaik és az a tény, hogy a Sátán megrontotta őket. Miféle emberek ők? Ha nem hívők, akkor hogyan állnak azokhoz az emberekhez, akik hisznek Istenben? Ha hívők, akkor hogyan állnak az igazsághoz? Olyan emberek vajon, akik az igazságra törekednek? Szeretik az igazságot? Szeretik a pozitív dolgokat? Hogyan szemlélik az életet és a világot? És így tovább. Ha ezek alapján tisztán tudod látni a szüleidet, világos elképzelésed lesz. Amint ezek a dolgok világosak, a szüleid magasztos, nemes és rendíthetetlen státusza az elmédben meg fog változni. Amikor pedig megváltozik, a szüleid tanúsította anyai és apai szeretet – a konkrét szavaik és tetteik, valamint a róluk alkotott magasztos képed mellett – többé nem vésődik majd olyan mélyen az elmédbe. A szüleid irántad érzett szeretetének önzetlensége és nagysága, valamint az odaadásuk, hogy gondoskodjanak rólad, óvjanak, sőt akár majomszeretettel csüngjenek rajtad, észrevétlenül megszűnnek fontos helyet elfoglalni az elmédben” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (13.)). Isten szavai felébresztettek engem. Eszembe jutott, hogy a szüleim újra és újra arra biztattak, hogy házasodjak meg. A felszínen a szüleim gondoltak rám, és aggódtak, hogy magányos leszek, de lényegében a hagyományos elképzelésekre támaszkodva éltek, ami miatt a hús-vér test családi életének csapdájába kerültem volna, és így elveszítettem volna az igazságra való törekvésnek kedvező feltételeit. Ez a Sátán zavarásaiból ered, és a szüleim ebben a Sátán szolgáinak szerepét játszották. Korábban mindig a hús-vér test és a családi ragaszkodás szemszögéből láttam a dolgokat; nem az igazság szerint ismertem fel a dolgokat. Mindig azt hittem, hogy a szüleim azért sürgetnek, hogy házasodjak meg, mert szerintük ez jót tenne nekem, és bűntudatom volt, amiért elutasítottam őket. Ha Isten szavai nem vezettek volna újra és újra, akkor egyáltalán nem lettem volna képes tisztán látni a hagyományos kultúrát. Most Isten szavait kell követnem az Istenbe vetett hit és az utam megválasztásának kérdésében. A szüleim nem befolyásolhatnak. Ha amit mondanak, az összhangban van Isten szavaival, akkor engedelmeskedhetek neki; de ha ellentétes az igazsággal, és nem hasznos az életemre nézve, akkor el kell utasítanom. Amikor ezt megértettem, már nem éreztem nyomást a szívemben amiatt, hogy úgy döntöttem, nem házasodom meg.

Arra is találtam időt, hogy írjak apámnak, hogy közösséget vállaljak a tapasztalati megértésemmel, hogy ő is megértse az igazságot Isten szavaiból, és maga mögött hagyja a hagyományos elképzelések ártalmait. Később apám írt egy levelet válaszul: „Nagyon jól leírtad a tapasztalataidat. Annak idején a hagyományos gondolatok miatt meg akartalak kérni, hogy keress egy társat. Miután elolvastam a leveledet, igazán csodáltam a választásodat. Miután elolvastam Isten szavait, amelyeket te találtál nekem, én is képes voltam megváltoztatni ezt a nézetet. A múltban megzavartalak a testi ragaszkodásra való hivatkozással, de most már értem, hogy Isten munkájának megtapasztalásában hajlandó vagy lemondani a házasságról, hogy minden idődet a kötelességedre fordítsd, ami a legértelmesebb dolog.” Apám válasza nagy örömöt okozott nekem. Isten szavai az igazság. Megváltoztatták a téves gondolatainkat és nézeteinket. Megszabadítottak bennünket a hagyományos elképzelések korlátozásaitól, hogy szabadon és felszabadultan végezhessük a kötelességeinket. Tisztán megtapasztaltam Isten üdvösségét és az Ő szeretetét. Hála és dicsőség Mindenható Istennek!