Középiskolában tanultam táncolni, és volt némi táncos tapasztalatom. Nagyon szeretek is táncolni. Amikor a gyülekezet azt a kötelességet bízta rám, hogy táncoljak, nagyon boldog voltam, hiszen úgy éreztem, hogy az alapjaimmal biztosan könnyen megtanulom, így habozás nélkül elfogadtam ezt a kötelességet. A gyakorlás során könnyedén meg tudtam csinálni az összes mozdulatot, ezért azt gondoltam, hogy jobb táncos vagyok, mint a többi testvér. Néha a testvéreim javaslatokat tettek, mondván, hogy a mozdulataim mások, mint az övék, és hogy a táncmozdulatainkat egységesíteni kellene. Ezeket csak látszólag fogadtam el. A szívemben ugyanis úgy éreztem, hogy az én mozdulataim szabályosabbak, mint az övék, és nem akartam rájuk hallgatni. Később, amikor a felügyelők átnézték a próbafelvételünket, amit készítettünk, ők is megemlítették, hogy a táncmozdulataink nem egységesek, és egységesíteni kellene őket. Azonban azt is mondták, hogy a refrénrészben a táncmozdulataim nagyon jók, és a többi testvér tanulhat tőlem. Arra is megkértek, hogy tanítsam őket táncolni. Amikor ezt meghallottam, elragadtatott voltam, és még erősebben éreztem, hogy én vagyok a legjobb táncos közülük. Sok tapasztalatom volt, és képes voltam irányítani és vezetni őket a táncban. Ahogy a táncmozdulatokat tanítottam nekik, újra és újra gyakorolniuk kellett, míg el nem érték az én színvonalamat, mert a mozdulataim meglehetősen tág terjedelműek és erőteljesebbek voltak. Ez nagyon nehéz volt számukra. Akkoriban nem gondolkodtam el magamon, és nem alakítottam úgy a táncterven, hogy megfelelőbb legyen. Ehelyett csak azt gondoltam, hogy nagyszerű vagyok, és a táncmozdulataim igazán különlegesek. Amikor másnap folytattuk a gyakorlást, különböző véleményen voltunk a lábmozdulatainkról. Nem akartam úgy csinálni, ahogy javasolták, mert úgy gondoltam, hogy az ő mozdulataik nem szépek. Továbbra is a saját elképzeléseim szerint tanítottam őket gyakorolni.

Később Diane nővér azt mondta, hogy a kézmozdulataim nagyon túlzóak, és nem elég áhítatosak, és arra kért, hogy csökkentsem a mozdulataim terjedelmét. Más testvérek is egyetértettek vele, de én nem fogadtam el. Azt gondoltam, a mozdulataim helyesek. Azonban aggódtam, hogy ha nem fogadom el a javaslatukat, talán azt mondják, hogy nagyon arrogáns vagyok. Csak ekkor próbáltam csökkenteni a kézmozdulataim terjedelmét. Amikor visszanéztük a táncos próbafelvételt, felfedeztem, hogy a mozdulataink nem egyformák. A mozdulataim terjedelme még mindig sokkal nagyobb volt, mint az övék. Hittem abban, hogy jobban táncolok náluk, és a mozdulataim szabályosabbak. Korábban a felügyelők dicsértek a jó mozdulataimért, így ha a mozdulataink nem voltak egyformák, az biztosan az ő problémájuk volt. Néha, még ha úgy is csináltam a dolgokat, ahogy javasolták, akkor sem gondoltam, hogy a mozdulataik szépek. Valójában minden alkalommal, amikor titokban nem értettem egyet a javaslataikkal, és nem tudtam jól együttműködni velük, nagy fájdalmat éreztem a szívemben. Nagyon kimerültnek éreztem magam, és nem éreztem Isten jelenlétét. Elvesztettem a szenvedélyemet is a kötelességem iránt. Elkezdtem töprengeni: „Miért van az, hogy minden alkalommal fájdalmat érzek a szívemben, amikor velük táncolok? Vajon a kötelességvégzésnek ez a módja összhangban van Isten szándékával?” Nem akartam így folytatni, ezért imádkoztam Istenhez, könyörögve Hozzá, hogy világosítson meg, hogy elgondolkodhassak a problémáimon.

Egy nap, az áhítatom során, Isten szavainak egy olyan részletét olvastam, amely igazán megérintett. Mindenható Isten azt mondja: „Ne próbálj mindig hencegni, mindig hangzatos dolgokat mondani, egymagad csinálni a dolgokat. Tanulj meg együttműködni másokkal, és összpontosíts inkább mások javaslatainak a meghallgatására és az erősségeik felfedezésére. Ez megkönnyíti az összehangolt együttműködést. Ha mindig megpróbálsz hencegni és azt keresztülvinni, amit te mondtál, akkor nem működsz együtt összehangoltan. Mit csinálsz? Zavart keltesz és aláaknázol másokat. A zavarkeltés és mások aláaknázása a Sátán szerepének az eljátszása, nem pedig a kötelesség teljesítése. Ha mindig olyan dolgokat teszel, amelyek zavart keltenek és aláaknáznak másokat, akkor nem számít, mennyi erőfeszítést teszel vagy mi mindenre ügyelsz, Isten nem fog emlékezni. Lehet, hogy kevés az erőd, de ha együtt tudsz dolgozni másokkal, és el tudsz fogadni odaillő javaslatokat, ha rendben vannak a motivációid, és védeni tudod Isten házának a munkáját, akkor megfelelő személy vagy. [...] Ha nem érted az igazságot, akkor meg kell tanulnod engedelmeskedni. Ha van valaki, aki érti az igazságot, és az igazságnak megfelelően szól, akkor azt el kell fogadnod és be kell tartanod. Semmiképp ne tegyél olyan dolgokat, amelyek zavart keltenek vagy aláaknáznak, és ne cselekedj önkényes, egyoldalú módon. Ily módon nem fogsz gonoszságot cselekedni. Szem előtt kell tartanod, hogy a kötelességed végzése nem a saját vállalkozásodban való részvételedről vagy saját magad irányításáról szól. Ez nem a saját munkád, ez az egyház munkája, és te csupán hozzájárulsz azokkal az erősségekkel, amelyekkel rendelkezel. Amit Isten irányítási munkájában teszel, az csupán az ember együttműködésének egy kis része. Csupán kis szereped van valamely sarokban. Ez az általad felvállalt felelősség. Legyen ott ez az értelem a szívedben. Vagyis nem számít, hányan teljesítik együtt a kötelességüket, vagy milyen nehézségekkel szembesülnek, az első dolga mindenkinek az kell legyen, hogy imádkozzanak Istenhez, közösséget vállaljanak egymással, keressék az igazságot, majd határozzák meg, hogy melyek a gyakorlat alapelvei. Ha ily módon teljesítik a kötelességeiket, akkor megnyílik előttük a gyakorlathoz vezető ösvény” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A kötelesség megfelelő teljesítése összehangolt együttműködést kíván). Isten szavainak elolvasása után megértettem, hogy ha jól akarjuk végezni a kötelességeinket, meg kell tanulnunk együttműködni a testvéreinkkel, tanulva egymás erősségeiből, hogy pótoljuk a gyengeségeinket. Csak így lennénk összhangban Isten szándékával. Ha állandóan a saját elképzeléseinkhez ragaszkodnánk, az hatással lenne a munkára, és kivívná Isten utálatát. Azon is elgondolkodtam, hogy azért nem működtem együtt harmonikusan a testvéreimmel, mert úgy éreztem, több tapasztalatom van, és jobban táncolok náluk, ezért nekik kellene az én mozdulataimat mintául venniük. Amikor a testvéreim tanácsot adtak a túlzó mozdulataimmal kapcsolatban, ellenállást éreztem, és nem akartam követni a javaslataikat. Még ha láttam is, hogy a mozdulataim terjedelme valóban túl nagy, akkor sem akartam változtatni. Néha követtem a javaslataikat, de a szívem mélyén nem éreztem jól magam emiatt. Még mindig azt hittem, hogy az én mozdulataim jobbak, és ragaszkodtam az elképzeléseimhez. Ez azt jelentette, hogy az én mozdulataim és az ő mozdulataik nem voltak egységesek és összehangoltak. Beláttam, hogy nagyon arrogáns voltam, hiszen állandóan azt hittem, hogy a mozdulataim helyesek. Valójában a mozdulataim tényleg nagyon túlzóak voltak, és egyáltalán nem néztek ki jól. Ráadásul, mivel a mozdulataim nem voltak összhangban a többiekével, ez hatással volt az összhatás egységességére és a tánc eredményességére. Ez zavaró szerepet játszott. Isten azt mondta: „Tanulj meg együttműködni másokkal, és összpontosíts inkább mások javaslatainak a meghallgatására és az erősségeik felfedezésére. Ez megkönnyíti az összehangolt együttműködést.” Valójában minden testvéremnek megvoltak a maga erősségei. Néhányuknak nagyon sima és természetes fejmozdulatai voltak, míg az én fejmozdulataim olyan merevek voltak, mint egy roboté. Továbbá az ő mozdulataik, bár nem voltak nagy terjedelműek, mégis nagyon elegánsan néztek ki. Rájöttem, hogy amikor újra javaslatokat tesznek, el kell fogadnom őket, és minden tőlem telhetőt meg kell tennem, hogy kövessem a javasolt mozdulataikat. Ha más véleményem lenne, azt előadhatnám, és megbeszélhetném a testvéreimmel, és együtt dolgozhatnánk azon, hogy a mozdulataink egységesek és szabályosak legyenek, és jól táncoljunk, hogy dicsérjük Istent, és bizonyságot tegyünk Róla.

Egyszer a testvérek azt mondták, hogy a vállaim és a fejem túl sokat mozognak, és kiigazításra szorulnak, valamint a deréktáji mozgásomon is igazítani kell. Kezdetben nem tudtam ezt teljesen elfogadni, mivel azt hittem, a mozdulataim helyesek. Azonban, amikor láttam, hogy az ő fejmozdulataik mind mások, mint az enyém, arra gondoltam, hogy talán mégis nekik van igazuk, és megpróbáltam elfogadni. Néha sikerült jól csinálnom, de néha újra visszacsúsztam a régi kerékvágásba. Amikor rám néztek, arra gondoltam: „Miért van az, hogy nekem jobb táncos alapjaim vannak, mint nekik, mégis én vagyok az, akinek keményen kell dolgoznia a mozdulatai megváltoztatásán?” Nagyon gyengének és kínosan éreztem magam. Eszembe jutottak Isten szavai: „Tanulj meg együttműködni másokkal, és összpontosíts inkább mások javaslatainak a meghallgatására és az erősségeik felfedezésére. Ez megkönnyíti az összehangolt együttműködést. Ha mindig megpróbálsz hencegni és azt keresztülvinni, amit te mondtál, akkor nem működsz együtt összehangoltan” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A kötelesség megfelelő teljesítése összehangolt együttműködést kíván). Isten szavaiból értettem meg, hogy jobban kell összpontosítanom mások jó tulajdonságainak megtanulására és javaslataik elfogadására. Mivel mindannyian azt mondták, hogy a mozdulataim nem jók, mindent meg kell tennem a változásért. Bár nem könnyű jól csinálni ezeket a mozdulatokat, a tőlem telhető legjobbat kell nyújtanom, hogy a mozdulataink egységesek legyenek. Ráadásul mások javaslatainak elfogadása nemcsak abban segíthet, hogy jól táncoljak Isten dicséretére, hanem megoldást jelenthet a romlott beállítottságomra is, és segíthet elkerülni az arroganciát és az önelégültséget. Aznap este egyedül folytattam a gyakorlást, miután a csoportos gyakorlás véget ért. Amikor másnap újra táncot gyakoroltunk, azt mondták, hogy a mozdulataim egy kicsit jobbak. Bár a mozdulataim még mindig nem voltak ideálisak, némi javulást mutattak. Nem táncolhatok a saját preferenciáim szerint – figyelembe kell vennem, hogy a mozdulataink egységesek-e vagy sem. Ez azért van, mert még ha egyikünk nagyon jól is táncol, ha másképp táncol, mint a többiek, akkor a táncmozdulataink nem fognak szépnek vagy rendezettnek tűnni, és nem fognak jó eredményt hozni. Később a felügyelők megnézték a táncvideót, amit készítettünk, és azt mondták, hogy a mozdulataink javultak. Tudtam, hogy ez Isten vezetése volt, és a harmonikus együttműködésünkön keresztül elért eredmény is.

Egy nap egy összejövetelen olvastam Isten néhány szavát, ami új megértést adott a saját romlott beállítottságomról. Mindenható Isten azt mondja: „Az emberiséget olyan mélyen megrontotta a Sátán, hogy mindannyian sátáni természetűek és arrogáns beállítottságúak; még a bolondok és az ostobák is arrogánsak, azt gondolják, hogy jobbak másoknál, és nem hajlandóak engedelmeskedni nekik. Tisztán látszik, hogy az emberiség annyira mélyen megromlott, és hogy nagyon nehéz alávetnie magát Istennek. Arroganciájuk és önelégültségük miatt az emberek olyanok lettek, akikből teljesen hiányzik az értelem; nem engedelmeskednek senkinek – még akkor sem engedelmeskednek másoknak, ha amit azok mondanak, az helyes és megfelel az igazságnak. Az arrogancia miatt merik az emberek megítélni Istent, elítélni Istent és ellenállni Istennek. Hogyan oldható meg tehát az arrogáns beállítottság? Megoldható-e az emberi önuralomra támaszkodva? Megoldható-e pusztán a felismerése és elismerése által? Semmiképpen sem. Csak egyetlen mód van egy arrogáns beállítottság megoldására, mégpedig az, hogy elfogadjuk Isten ítéletét és fenyítését. Csak azok tudják fokozatosan levetkőzni arrogáns beállítottságaikat, akik képesek elfogadni az igazságot; akik nem fogadják el az igazságot, soha nem lesznek képesek megoldani arrogáns beállítottságaikat. Sok olyan embert látok, aki hagyja, hogy a fejébe szálljon, ha némi tehetséget tanúsít a kötelességében. Amikor megmutat bizonyos képességeket, azt gondolja, hogy azok nagyon lenyűgözőek, majd ezekből a képességekből él, és nem tör előbbre. Bármit is mondanak mások, nem hallgat rájuk, azt gondolja, hogy a saját kis dolgai az igazság, és hogy ő a felsőbbrendű. Vajon milyen beállítottság ez? Arrogáns beállítottság. Túlságosan hiányzik belőle az észszerűség. Vajon jól tudja végezni valaki a kötelességét, ha arrogáns beállítottságú? Képes alávetni magát Istennek, és a végsőkig követni Istent? Ez még nehezebb. Az arrogáns beállítottság megjavításához meg kell tanulnia azt, hogy kötelessége végrehajtása során hogyan tapasztalja meg Isten munkáját, ítéletét és fenyítését. Csak így ismerheti meg igazán önmagát. Csak akkor ismerhetitek meg igazán a természetlényegeteket, ha tisztán látjátok romlott lényegeteket, ha tisztán látjátok arroganciátok gyökerét, majd pedig felismeritek és ízekre szeditek azt. Ki kell ásnotok az összes bennetek lévő romlott dolgot, szembe kell állítanotok azokat az igazsággal, és meg kell ismernetek azokat az igazság alapján, akkor meg fogjátok tudni, hogy mik vagytok. Nemcsak hogy tele vagytok romlott beállítottsággal, és nemcsak hogy hiányzik belőletek az értelem és az alávetettség, hanem meglátjátok majd, hogy túl sok minden hiányzik belőletek, hogy nem rendelkeztek igazságvalósággal, és hogy milyen szánalmasak vagytok. Akkor képtelenek lesztek majd az arroganciára. Ha nem boncolgatjátok és ismeritek meg magatokat ily módon, akkor kötelességetek végrehajtása során nem fogjátok tudni, hogy hol a helyetek a világegyetemben. Azt gondoljátok majd, hogy minden tekintetben nagyszerűek vagytok, hogy mások mindenben rosszak, és hogy csak ti vagytok a legjobbak. Aztán majd állandóan hivalkodtok mindenki előtt, hogy felnézzenek rátok, és imádjanak benneteket. Ez az öntudatosság teljes hiánya. Vannak, akik folyton hivalkodnak. Amikor mások ezt visszatetszőnek találják, megbírálják őket, hogy arrogánsak. Ezt azonban nem fogadják el; továbbra is tehetségesnek és ügyesnek tartják magukat. Vajon milyen beállítottság ez? Túlságosan arrogánsak és önelégültek. Képesek-e az ilyen arrogáns és önelégült emberek szomjazni az igazságra? Képesek-e törekedni az igazságra? Ha soha nem képesek megismerni önmagukat, és nem vetik le romlott beállítottságukat, akkor vajon jól tudják-e végezni a kötelességüket? Egész biztosan nem” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A beállítottság megváltoztatása annak megismerésén alapszik). Isten szavainak elolvasása után beláttam, hogy ha az embernek arrogáns beállítottsága van, akkor állandóan azt hiszi, hogy neki van igaza, és hogy felsőbbrendű másoknál. Így nagyon nehéz alávetni magát Istennek és elfogadni mások javaslatait. Amikor egy embernek bizonyos területeken vannak adottságai vagy képességei, azt fogja gondolni, hogy jobb és tájékozottabb másoknál, a saját elképzelései szerint fog dolgozni, és nehéznek fogja találni az együttműködést másokkal. Még ha a mások által előterjesztett javaslatok összhangban is vannak az alapelvekkel, nem akarja elfogadni őket. Az én viselkedésem pontosan ilyen volt. Azt hittem, hogy van tapasztalatom a táncban, és ezért másoknak az én mozdulataimat kellene megtanulniuk. Különösen, amikor a felügyelők azt mondták, hogy jól táncolok, még magasabbra értékeltem magam. Amikor a testvéreim javaslatokat tettek, nem hallgattam rájuk figyelmesen, és nem akartam kipróbálni őket a fejlődés érdekében. Annak ellenére, hogy a testvéreimnek igaza volt, és tisztán láttam, hogy a mozdulataim nem azonosak és nem összehangoltak a többiekével, mégsem akartam elfogadni, és nem akartam megváltoztatni magam. Azt gondoltam: „Miért hallgassak rád? Jobb táncos vagyok nálad. Nekem kellene vezetnem téged.” Amikor a testvéreim azt akarták, hogy ismételten gyakoroljak egy tánclépést, nem akartam elfogadni ezt, és úgy éreztem, mintha ők tanítanának engem. Hát nem volt ez a viselkedésem túl arrogáns? Isten szuverenitása és intézkedése az, hogy együtt táncoljunk, annak érdekében, hogy jól tudjunk együttműködni, és jól végezzük a kötelességünket. Én azonban arrogáns és önelégült voltam: mindig a magam módján táncoltam, és nem fogadtam el mások javaslatait, ami rossz együttműködést eredményezett a testvérek között, és késleltette a tánc előrehaladását. Valójában a világi táncmozdulatok, amiket tanultam, nem voltak sem alapelvek, sem mércék. Néhány mozdulat nagyon túlzó volt, és nem volt túl áhítatos: nem tudták elérni az Istenről való tanúságtétel hatását. Én Istenben hívő vagyok, és méltóságteljesen és illedelmesen kellene mozognom. Azért táncolok, hogy dicsérjem Istent, és hogy a közönség örömet érezzen a szívében, és velem együtt dicsérhesse Istent. Nem folytathattam tovább arrogánsan és ragaszkodva az elképzeléseimhez. Alá kellett vetnem magam Isten háza követelményeinek, és el kellett engednem magam, harmonikusan együttműködve a testvéreimmel.

Később Isten szavainak egy részletét olvastam: „Szerintetek tökéletes bárki is? Nem számít, mennyire erősek az emberek, vagy mennyire rátermettek és tehetségesek, még mindig nem tökéletesek. Az embereknek fel kell ismerniük ezt, ez tény, és ilyen hozzáállással kellene az embereknek rendelkezniük, hogy helyesen közelítsék meg saját érdemeiket és erősségeiket, illetve hibáikat; ezzel az észszerűséggel kellene az embereknek rendelkezniük. Ilyen észszerűséggel megfelelően tudsz foglalkozni a saját erősségeiddel és gyengeségeiddel, valamint másokéival is, és ez képessé tesz téged arra, hogy velük együtt egyetértésben dolgozz. Ha megértetted az igazságnak ezt az oldalát, és be tudsz lépni az igazságvalóságnak ebbe az aspektusába, akkor harmonikus kapcsolatod lehet a testvéreiddel, az ő erősségeikre támaszkodva ellensúlyozni tudod a saját gyengeségeidet. Így bármilyen kötelességet teljesítesz, bármit csinálsz, mindig jobbá válsz benne és megkapod Isten áldását” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavaiból megértettem, hogy nem számít, milyen képességeink vagy milyen tapasztalatunk van egy adott területen, ez nem jelenti azt, hogy nem fogunk hibázni, és nem jelenti azt, hogy tökéletesek vagyunk. Mindenki követ el hibákat, és mindenkinek vannak hiányosságai. Ez megköveteli tőlünk, hogy tanuljunk egymás erősségeiből, hogy pótoljuk a gyengeségeinket, mielőtt jól tudnánk végezni a kötelességünket. A múltban nem működtem jól együtt a testvéreimmel, amikor gyakoroltunk. A beállítottságom nagyon arrogáns volt, és mindig azt hittem, jobb vagyok. Nem vettem komolyan a javaslataikat, így a táncmozdulataim mindig eltértek az övékétől. Ha nem lett volna Isten szavainak leleplezése és a testvéreim útmutatása, nem ismertem volna meg magamat, és még arrogánsabb lettem volna. Tanulnom kell a testvéreimtől. Tanulnom kell az erősségeikből, hogy pótoljam a gyengeségeimet, és segítenünk kell egymásnak. Csak így végezhetjük jól a kötelességünket. Később, amikor táncoltunk, a testvéreim rámutattak még néhány problémámra. Például a mozdulataim túl gyorsak voltak, és a tempóm más volt, mint az övék. Azt javasolták, hogy lassítsak egy kicsit, hogy összhangban lehessek velük. Amikor meghallottam ezeket a javaslatokat, bár nem tetszettek, nem akartam ragaszkodni a saját elképzeléseimhez, mint korábban. Harmonikusan kell együttműködnöm a testvéreimmel, és el kell fogadnom a javaslataikat. Amikor így gyakoroltam, a mozdulataim jobbak lettek, mint korábban, képes voltam fenntartani velük az összhangot, és jobban táncoltam.

Ezen a tapasztalaton keresztül megtanultam, hogyan működjek együtt megfelelően a testvéreimmel, és némi megértést nyertem a saját arrogáns beállítottságomról. Az, hogy képes voltam szert tenni erre a csekély megértésre és elérni ezt a kis változást, Isten szavai által elért eredmény. Nagyon hálás vagyok Istennek!