2024. február 21., napos idő

A szövegalapú munka felügyelője ma váratlanul üzenetet küldött: Miért nem szánsz valamelyik nap egy kis időt arra, hogy írj egy forgatókönyvet? Utána meglátjuk, hogy felkészülhetsz-e a forgatókönyvírói köteleségek elvégzésére. Amikor megláttam ezt az üzenetet, mérhetetlen izgalmat éreztem. Az írás a hobbim. Ha forgatókönyvírói kötelességeket végezhetnék az egyházban, megvalósíthatnám az álmomat, hogy író legyek. Ráadásul a forgatókönyvírók mind elmélyült és ötletgazdag emberek, akik képesek elnyerni a testvéreik megbecsülését. Most, hogy lehetőségem van forgatókönyvírói kötelességet végezi, meg kell becsülnöm és meg kell ragadnom ezt a lehetőséget.

2024. február 24., felhős idő

Ködös és párás az idő. Egyik kezemmel az arcomat támasztottam, a másikkal pedig folyamatosan mozgattam az egeret, miközben a számítógép képernyőjére meredtem. A gondolataim azonban messze jártak. Egy nappal azelőtt odaadtam a próba-forgatókönyvemet a felügyelőnek, és nem tudtam, mikor kapok választ. Egyszer csak egy értesítés érkezett. Egy hangüzenet volt, amit a felügyelő küldött: Elolvastam a próba-forgatókönyvedet. A cselekmény felépítése kissé homályos, és hiányosságok vannak az igazságról szóló közlésében. Egyelőre talán a cikkek szűrését kellene gyakorolnod. Nem erre az eredményre vágytam. Az én elképzeléseim szerint a cikkek szűrésének feladata nem igényel különösebb szakmai tudást, és ha ezzel foglalkozom a forgatókönyvírás helyett, kevésbé tudom megmutatni a tehetségemet, és kevesebbre értékelnek mások. Azonban azért ez mégis egy szövegalapú kötelesség. Habozva és vívódva, de elfogadtam.

2024. március 6., napos idő

Sok cikk felhalmozódott, bár folyamatosan olvastam őket, miközben állandóan arra gondolok, amit a felügyelő mondott. Tervezi egyáltalán, hogy a forgatókönyvírást is rám bízza? Vajon azért gondolta így, mert nem régóta végeztem szövegalapú kötelességeket, és ezért kért meg arra, hogy először cikkeket szűrjek, hogy így megragadhassam ezt a lehetőséget arra, hogy felvértezzem magam az igazsággal? Aztán eszembe jutottak a régi szép idők, amikor még forgatókönyveket írtam. Bár ez a kötelesség fárasztó volt, minden nap nagyon tartalmas volt. A vezető útmutatásával gyorsan fejlődtem a szakmai készségek terén, és gyakran beszéltünk és vitattunk meg problémákat a vezetővel és az igazgatókkal. Mindenki nagyon tisztelt. De most már csak a cikkek szűrésének száraz és dicstelen munkáját végezhetem. Amikor az ismerős testvérek megkérdezik, hogy mi a kötelességem, azt sem tudom, hogy beszéljek velük erről. Úgy érzem, hogy bár szövegalapú kötelességeket végzek, csak egy kicsit bütykölök itt-ott: egyáltalán nem érzem úgy, hogy amit csinálok, az méltó lenne az elnevezésére. Mikor lesz lehetőségem forgatókönyveket írni? Minél többet gondolkodtam, annál negatívabb lettem, és nem tudtam tovább olvasni az előttem heverő cikkeket. Isten szavait kerestem, és olvastam: Isten azt mondja: „Mert mindazok számára, akik kötelességet végeznek, függetlenül attól, hogy mennyire mélyrehatóan vagy felületesen értik az igazságot, az igazságvalóságba való belépés gyakorlásának legegyszerűbb módja az, ha mindenben Isten házának az érdekeire gondolnak, és elengedik önző vágyaikat, személyes érdekeiket, indítékaikat, kevélységüket és rangjukat. Isten házának az érdekei kerüljenek az első helyre – ez a legkevesebb, amit megtehet az ember. Ha még ennyit sem tud megtenni az, aki kötelességet végez, akkor hogyan mondhatnánk, hogy elvégzi a kötelességét? Ez nem a kötelességének az elvégzése. Először Isten házának az érdekeire gondolj, legyél tekintettel Isten szándékaira, és vedd figyelembe az egyház munkáját. Tedd ezeket a dolgokat az első és legfőbb helyre; csak ezután gondolhatsz a rangod stabilitására, illetve arra, hogy miként tekintenek rád mások. Nem érzitek, hogy ez egy kicsit könnyebbé válik, amikor két lépésre bontjátok és köttök némi kompromisszumot? Ha egy ideig gyakorlod ezt, akkor érezni fogod, hogy nem is olyan nehéz eleget tenni Istennek. Emellett arra is képesnek kell lenned, hogy eleget tegyél a felelősségeidnek, elvégezd a kötelezettségeidet és a kötelességed, és félretedd önző vágyaidat, szándékaidat és indítékaidat. Vedd figyelembe Isten szándékait, és tedd első helyre Isten házának az érdekeit, az egyház munkáját, valamint az általad elvégzendő kötelességet. Miután ezt egy ideig megtapasztaltad, érezni fogod, hogy ez jó módja annak, ahogyan viselkedj. Nyíltan és becsületesen élsz, nem vagy alantas, hitvány ember. Igazságosan és tisztességesen élsz ahelyett, hogy alávaló, alantas és semmirekellő lennél. Érezni fogod, hogy ez az, ahogy az embernek cselekednie kell, és ezt a képet kell megélnie. Fokozatosan egyre inkább alábbhagy az arra irányuló vágyad, hogy saját érdekeidnek tegyél eleget” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságának levetésével nyerheti el az ember). Miután elolvastam Isten e szavait, tele voltam önváddal. Sírva járultam Isten elé imádságban: „Édes Istenem! Túlságosan hiányzik belőlem a lelkiismeret, és teljesen önző és hitvány vagyok. Az, hogy a gyülekezet egyáltalán lehetőséget adott nekem arra, hogy szövegekkel kapcsolatos feladatokat végezzek, azért volt, mert Te felemeltél, de én telhetetlen maradtam, állandóan a saját tekintélyemre és státuszomra gondoltam. A felszínen a szakmai készségeimet szeretném fejleszteni, és jobbá szeretnék válni, de a mögöttes szándékok mind csak a saját hírnevemről és státuszomról szólnak. Csak azt veszem figyelembe, hogy a saját kötelességem fontos-e vagy sem, hogy ez lehetőséget ad-e arra, hogy reflektorfénybe kerüljek vagy sem, és használhatom-e arra, hogy elnyerjem mások megbecsülését. Amikor a vágyaim nem teljesültek, ellenálló és negatív lettem, és még arra sem voltam hajlandó, hogy ezt a kötelességet végezzem. Látom, hogy teljesen önző és hitvány vagyok! Már egy ideje nem végeztem szövegalapú kötelességeket, és nem értek sok alapelvet. Az igazságot sem értem pontosan. Ha valóban felkértek volna, hogy írjak forgatókönyveket, nem lettem volna alkalmas a feladatra. A megfelelő megoldás az volt, hogy először gyakoroljam a cikkek szűrését, de még mindig ellenállás volt bennem ezzel kapcsolatban. Annyira hiányzott belőlem a józan ész! Édes Istenem! Túl lázadó vagyok. Már nem a saját érdekeimet akarom figyelembe venni. Hajlandó vagyok alávetni magam a gyülekezet intézkedéseinek, és jól akarom végezni a jelenlegi kötelességemet.” Az imádság után sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, és a szívemet többé nem zaklatta fel vagy korlátozta ez a dolog. Amikor legközelebb elkezdtem olvasni a cikkeket, meg tudtam nyugtatni a szívemet.

2024. március 19., felhős nap

Már közel egy hónapja végzem a szövegalapú kötelességeket, és képes vagyok észrevenni néhány problémát az olvasott cikkekben. Az általam megszűrt és kiválasztott cikkek közül néhányból videót készítettek. Nagyon boldog vagyok, és hiszek benne, hogy jól fogom tudni végezni ezt a kötelességet. Emlékszem, hogy néhány nappal ezelőtt a felügyelő azt mondta: „Kevés most a gyülekezetben a forgatókönyvíró. Ha érdekel, gyakorolhatod a forgatókönyvek írását.” Ezek a szavak nagy hatással voltak rám. Úgy tűnik, mégis van rá remény, hogy forgatókönyveket írjak. Bár átlagos a képességem, de ha bőségesen felvértezem magam az igazsággal, fokozatosan javulni fogok. Emiatt már nagyon várok minden egyes csoportos tanulmányi megbeszélést. Így több alapelvet tanulhatok meg, és fejleszthetem a szakmai készségeimet. Hosszú idő múlva még az is lehet, hogy előléptetnek forgatókönyvírónak. Ma a csoportos tanulmányi megbeszélés napja volt. Szokás szerint korán keltem, de mielőtt az ülés elkezdődött volna, a felügyelő azt mondta: „Ma a párbeszédírás alapelveit fogjuk tanulmányozni. Ha akarsz, és az időd engedi részt vehetsz az ülésen, de az sem baj, ha nem jössz.” Hirtelen kicsit kínosan éreztem magam. Miért nem követelte meg tőlem, hogy tanuljak? Nem azt mondta nekünk, hogy gyakorolhatjuk a forgatókönyvírást? Úgy tűnt, hogy a felügyelő mégsem akar képezni. Egy idő után két másik nővérnek, akik forgatókönyveket írtak, el kellett kéreckedniük, mert valami közbejött az utolsó pillanatban. A felügyelő azt mondta: „Eleve nem voltak sokan, most pedig ketten hiányoznak. Tanuljuk inkább holnap.” Minden erőmmel azon voltam, hogy nyugodt maradjak, miközben azt feleltem: „Rendben.” Miután kiléptem a beszélgetésből, sokáig bódultan merengtem. Úgy éreztem, hogy teljesen szertefoszlott az álmom, hogy lehetőséget kapjak a forgatókönyvírásra. Vajon úgy gondolta a felügyelő, hogy nem vagyok méltó a képzésre, és a képességem nem megfelelő a forgatókönyvíráshoz? Miért gondolta, hogy nem igazán számít, hogy részt veszek-e a csoporots tanulmányi megbeszélésen vagy sem? Ma nagyon rossz volt a hangulatom. Nincs bennem energia, bármit is teszek, és a kötelességem teljesítésében rendkívül alacsony a hatékonyságom. Általában egy nap egy tucatnyi cikket is el tudok olvasni, de ma csak egy párat olvastam el. A gondolkodásom is nagyon zavaros volt, és nem akartam erőfeszítéseket tenni, hogy olyan problémákon töprengjek, amelyeket nem tudok átlátni. Csak sírni volt kedvem. Megállíthatatlanul folytak a könnyeim. A szívemben azt mondtam Istennek: „Édes Istenem! Meg akarom tanulni, hogyan kell forgatókönyvet írni, és meg akarom tenni a hozzájárulásomat. Bármennyit is kell szenvednem, nem gond. Miért nem léptetnek elő soha? Édes Istenem! Nem értem a szándékodat...”

2024. március 20., napos idő

A hajnali kórus az ablakom előtt felébresztett álmomból. Szokás szerint bekapcsoltam a telefonomat, és Isten szavait olvastam. Mindenható Isten azt mondja: „Melyek a viselkedésetek alapelvei? Viselkedjetek a hivatalotok szerint, találjátok meg a számotokra megfelelő helyet, és végezzétek a kötelességet, amit kell; csak az ilyen embernek van józan esze. Vannak például olyanok, akik jártasak bizonyos szakmai készségekben és felfogják az alapelveket, nekik magukra kellene venniük a felelősséget és elvégezni az utolsó ellenőrzéseket azon a területen; vannak olyanok, akik ötletekkel és meglátásokkal tudnak előállni, inspirálni tudnak másokat, és segíteni nekik jobban teljesíteni a kötelességeiket – akkor ők álljanak elő ötletekkel. Ha megtalálod a neked megfelelő helyet, és összhangban dolgozol a testvéreiddel, akkor teljesíteni fogod a kötelességed – ez jelenti azt, hogy a hivatalodnak megfelelően viselkedsz. Lehetséges, hogy eredetileg csak ötletekkel tudsz előállni, de ha megpróbálsz másvalamit felajánlani, és végül nagyon igyekszel ezen, de még mindig képtelen vagy rá; akkor, ha mások biztosítják ezeket a dolgokat, kényelmetlenül érzed magad, és nem szeretnéd meghallgatni, a szíved fáj és feszélyezett, és panaszkodsz Istenre, igazságtalannak nevezve Őt – akkor ez bizony ambíció. Milyen beállítottság az, amely ambíciót szül valakiben? Az arrogáns beállítottság szüli az ambíciót. Ezek az állapotok bizonyára bármikor felbukkanhatnak bennetek, és ha nem keresitek az igazságot, hogy megoldjátok őket, és nincs az életbe való belépésetek, és nem tudtok e tekintetben megváltozni, akkor alacsony lesz annak a képesítésnek és tisztaságnak a szintje, amivel a kötelességeiteket teljesítitek, és az eredmények sem lesznek valami jók. Ez nem a kötelességetek kielégítő végzése, és azt jelenti, hogy Isten nem nyert tőletek dicsőséget. Isten mindenkinek különböző tehetségeket és ajándékokat adott. Némelyek két vagy három területen tehetségesek, mások egy területen, megint mások pedig egyáltalán nem tehetségesek – ha megfelelően tudtok közelíteni ezekhez a dolgokhoz, akkor van józan eszetek. Az értelemmel bíró egyén képes lesz megtalálni a helyét, a hivatala szerint viselkedni, és jól teljesíteni a kötelességeit. Aki soha nem tudja megtalálni a helyét, az olyan valaki, akinek mindig van ambíciója. Mindig státuszra és nyereségre törekszik. Soha nem elégszik meg azzal, amije van. További nyereségszerzés végett megpróbál elvenni annyit, amennyit csak tud; mindig az extravagáns vágyainak a kielégítését reméli. Azt gondolja, hogy ha vannak ajándékai és jó képességű, akkor többet kellene élveznie Isten kegyelméből, és nem hiba az, hogy van néhány extravagáns vágya. Vajon az ilyen embernek van józan esze? Nem arcátlanság az, hogy mindig extravagáns vágyai vannak? Akiknek van lelkiismeretük és józan eszük, azok érzik, hogy ez arcátlanság. Akik értik az igazságot, azok nem teszik meg ezeket az ostoba dolgokat. Ha a kötelességed hű teljesítését reméled, hogy visszafizesd Isten szeretetét, az nem extravagáns vágy. Ez összhangban van a normális emberi mivolt lelkiismeretével és józan eszével. Ez boldoggá teszi Istent. Ha valóban jól kívánod teljesíteni a kötelességed, akkor először meg kell találnod a neked megfelelő hivatalt, majd teljes szíveddel, elméddel és erődből meg kell tenned mindazt, amit tudsz, a tőled telhető legjobban. Ez megfelelő színvonalú, és a kötelesség ilyesfajta teljesítésében van bizonyos mértékű tisztaság. Ez az, amit egy valódi teremtett lénynek tennie kell” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Ahogy Isten szavait olvastam, úgy éreztem, Isten mellettem van, és megnyugtat. A szívemet melegség öntötte el. Isten megmondja nekünk a magatartásunk alapelveit: találjuk meg a helyünket, viselkedjünk a helyzetünknek megfelelően, és teljes mértékben használjuk ki a bennünk rejlő tehetséget. Tegyük fel, hogy vannak olyan emberek, akik jó szakmai készségekkel és az alapelvek szilárd megértésével rendelkeznek, akkor azoknak kell elvégezniük a végső ellenőrzéseket, akik meg tudják csinálni; és azok, akik nem tudják a végső ellenőrzéseket megcsinálni, ötleteket adhatnak, vagy javaslatokat tehetnek, és együtt dolgozhatnak a testvéreikkel, hogy végrehajtsák a kötelességeiket. Ily módon Isten elégedett lesz. Elgondolkodtam magamon. A gyülekezet rám bízta a cikkeket szűrését. Ez egyrészt a munka szükségleteiből adódik, másrészt pedig az érettségem függvénye. De nekem állandóan féktelen ambícióim voltak. Annak ellenére, hogy a képességem nyilvánvalóan nem elég jó a forgatókönyvíráshoz, mégis panaszkodtam Istenre, amiért nem adta meg ezt a lehetőséget. Tényleg nagyon arrogáns voltam! Folyamatosan előtérbe akartam helyezni magam, és állandóan olyan nő akartam lenni, aki irodalmi tehetséggel van megáldva, és mások nagyra becsülik. Amikor ez a vágyam nem teljesülhetett, és nem volt platform, amelyen megmutathattam volna tehetségemet, negatív lettem, és ellustultam. Még cikkeket sem volt kedvem olvasni, és nem akartam energiát fektetni olyan problémák mérlegelésébe, amelyeket nem tudtam átlátni. Ez akadályozta a haladást a cikkek szűrésében. Láttam, hogy a féktelen becsvágyamat belevittem a kötelességem teljesítésébe. Nem voltam elégedett a helyemmel: a szomszéd füve mindig zöldebbnek tűnt, és még a saját alapvető munkámat sem tudtam szívvel-lélekkel végezni. Állandóan olyan kötelességet akartam végezni, ami meghaladta a képességeimet. Ha mindig ennyire hiányzik belőlem a gyakorlatiság, akkor még a cikkek szűrésének a kötelességét sem fogom tudni jól végezni, a forgatókönyvírásról nem is beszélve. Rájöttem, hogy ez egy nagyon veszélyes állapot. Ha nem oldom meg gyorsan, akkor bármikor felfedhetnek és kivethetnek!

2024. március 24, felhős idő

Tudom, hogy a hírnév és a státusz a végzetes gyengeségem, de soha nem dolgoztam keményen ennek a megoldásán. Ezúttal Isten azon szavainak néztem utána, amelyek leleplezik azt, hogy miként törekszenek az antikrisztusok a hírnévre és a státuszra. Isten e szavait olvastam el: „Az, ahogyan az antikrisztusok dédelgetik a hírnevüket és a státuszukat, túlmegy a normális emberek hasonló viselkedésén, és valami olyasmi, ami a beállítottságuk lényegében van; nem egy ideiglenes érdeklődés vagy a környezetük átmeneti hatása – az életükben, a zsigereikben lévő valami, így tehát a lényegük. Ez azt jelenti, hogy mindenben, amit az antikrisztusok tesznek, az első megfontolásuk a saját hírnevük és státuszuk, semmi más. Az antikrisztusok számára a hírnév és a státusz az életük és egész életen át tartó céljuk. Mindenben, amit tesznek, ez az első szempontjuk: »Mi történik majd a státuszommal? És a hírnevemmel? Ha ezt teszem, azzal jó hírnevet szerzek magamnak? Vajon emelni fogja a státuszomat az emberek fejében?« Ez az első dolog, amire gondolnak, ami kellőképp bizonyítja, hogy az antikrisztusok beállítottságával és lényegével bírnak; ezért tartják így a dolgokat. Azt lehet mondani, hogy az antikrisztusok számára nem holmi plusz követelmény a hírnév és a státusz, és még kevésbé olyan dolgok, amelyek külsődlegesek számukra, amelyek nélkül ellennének. Ezek részei az antikrisztusok természetének, a zsigereikben, a vérükben vannak, velük született dolgok. Az antikrisztusok nem közömbösek az iránt, hogy van-e hírnevük és státuszuk; nem ez a hozzáállásuk. Akkor mi a hozzáállásuk? A hírnév és a státusz szorosan kapcsolódik a mindennapi életükhöz, a naponkénti állapotukhoz, ahhoz, hogy mire törekednek napi szinten. Az antikrisztusok számára tehát a státusz és a hírnév az élet. Nem számít, hogyan élnek, nem számít, milyen környezetben élnek, nem számít, milyen munkát végeznek, nem számít, mire törekednek, hogy mik a céljaik, mi az életük iránya, minden a jó hírnév és a magas státusz körül forog. Ez a cél pedig nem változik; soha nem tudják az ilyen dolgokat félretenni. Ez az antikrisztusok valódi arca és lényege. Kitehetnéd őket a hegyek mélyén egy őserdőben, még akkor sem tennék félre a hírnév és a státusz hajszolását. Bármilyen embercsoportba helyezheted őket, még mindig csak a hírnévre és a státuszra tudnak gondolni. Habár az antikrisztusok is hisznek Istenben, egyenértékűnek tekintik a hírnévre és státuszra való törekvést az Istenbe vetett hittel, és ugyanolyan fontosnak tartják. Ami annyit tesz, hogy miközben az Istenben való hit útját járják, a saját hírnevüket és státuszukat is hajszolják. Elmondható, hogy az antikrisztusok azt hiszik szívükben, hogy az Istenbe vetett hitükben az igazságra való törekvés a hírnév és státusz hajszolását jelenti; hogy a hírnév és státusz hajszolása egyben az igazságra való törekvés, és hírnevet és státuszt nyerni annyi, mint elnyerni az igazságot és az életet. Ha úgy érzik, hogy nincs hírnevük, nyereségük vagy státuszuk, hogy senki sem csodálja őket, értékeli vagy követi őket, akkor nagyon csalódottak, azt hiszik, nincs értelme hinni Istenben, nincs értéke, és ezt mondják maguknak: »Vajon az ilyen hit istenben kudarc? Reménytelen?« Gyakran fontolgatnak ilyen dolgokat a szívükben, azt latolgatják, hogyan hasíthatnának ki egy helyet maguknak Isten házában, hogyan lehetne előkelő hírnevük a gyülekezetben, hogy az emberek figyeljenek, amikor beszélnek, támogassák őket, amikor cselekszenek, és kövessék őket, bárhová is mennek; hogy az övék legyen az utolsó szó a gyülekezetben, és legyen hírnevük, nyereségük és státuszuk – valójában ilyen dolgokra összpontosítanak a szívükben. Ezekre törekednek az ilyen emberek. Miért gondolkodnak mindig ilyen dolgokon? Miután olvasták Isten szavait, miután prédikációkat hallgattak, tényleg nem értik mindezt, tényleg nem képesek tisztán látni mindezt? Isten szavai és az igazság tényleg nem képesek megváltoztatni az elképzeléseiket, az elgondolásaikat és a véleményüket? Egyáltalán nem ez a helyzet. A probléma bennük van, ez teljességgel azért van, mert nem szeretik az igazságot, mert a szívükben idegenkednek az igazságtól, és ennek eredményeképp egyáltalán nem fogékonyak az igazságra – ezt a természetlényegük határozza meg” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten azt mondta, hogy az antikrisztusok számára a hírnév és a státusz a vérükben van. Minden cselekedetükben a saját hírnevük és státuszuk az elsődleges szempont, és az, hogy miként kell úgy viselkedni, hogy az emberek kövessék és megbecsüljék őket. Ha nem szerezhetnek hírnevet és státuszt, az olyan, mintha az életüket vennék el tőlük, és úgy érzik, hogy az életnek már nincs értelme. Visszagondoltam egy költőnőre, akit imádtam, amikor még iskolába jártam. Úgy gondoltam, hogy a régi időkben nem sok tehetséges női költő volt, és azt hittem, hogy minél ritkább valami, annál inkább csodálnivaló. Én is szerettem volna elérni valamit a jövőben. Nem akartam valami jelentéktelen, névtelen figura lenni. Bölcs axiómaként kezeltem a túlélés törvényeit, amelyeket a Sátán oltott belém, mint például „az ember mindig törekedjen arra, hogy jobb legyen, mint a kortársai”, „törekedj arra, hogy kitűnj és kiemelkedj”, és „az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik”. Amikor iskolába jártam, keményen tanultam, hogy bekerülhessek az osztálybizottságba. Iskola után, amikor a többi osztálytársam már hazament, én a teremben maradtam, hogy felügyeljem néhány osztálytársamat a házi feladat elkészítése közben. Végül elnyertem a tanár megbecsülését. Igazából nem az én jegyeim voltak a legjobbak az osztályban, de azért, hogy kitűnjek az osztálytársaim közül, folyamatosan felvágtam a tanár előtt, ahelyett, hogy szorgalmasan tanultam volna, és elsajátítottam volna a különböző tantárgyakat. Végül, bár bekerültem az osztálybizottságba, ez csak egy üres cím volt. Azonban soha nem untam meg azt az élvezetet, amit a státusz által hozott dicsfény nyújtott. Miután elkezdtem hinni Istenben, bár rájöttem, hogy a hírnévre és a státuszra való törekvés helytelen, és hogy Isten nem azt nézi, hogy milyen magas vagy alacsony az ember státusza, hanem csak azt, hogy az igazságra törekszik-e vagy sem, a szívemben még mindig nem tudtam megszabadulni a hírnév és a státusz iránti szomjamtól, és sokat törődtem azzal, hogy a kötelességemet mások értékelik és megbecsülik-e. Ha egy jelentéktelen kötelességet kaptam, nagy gyötrelmet éreztem, és semmi iránt sem tudtam érdeklődni, amit csináltam. Pontosan úgy, ahogyan Isten már felemelt engem, hogy szövegalapú kötelességeket végezzek, én mégis úgy éreztem, hogy a cikkek szűrése nem olyan értékes, mint a forgatókönyvírás, és így a szívem mélyén lenéztem ezt a kötelességet, és állandóan a forgatókönyvírásra akartam váltani. A felügyelő egy mellékes megjegyzéséből azt éreztem, hogy nem áll szándékában képeznie engem, ami rendkívüli gyötrelmet okozott. Nem volt energiám semmit sem csinálni. A cikkek szűrése terén is csökkent a hatékonyságom, ami befolyásolta a cikkek leadásának előrehaladását. Láttam, hogy túlságosan szorosan béklyóba kötöttek a Sátán gondolatai és nézetei. Igazából meg kell értenünk néhány igazságot, és meg kell ragadnunk néhány alapelvet a cikkek szűréséhez. Ha nem így lenne, nem tudnánk mérlegelni, hogy mely cikkek értékesek és építő jellegűek. Ha meg tudtam volna nyugtatni a szívemet, és komolyan elgondolkodtam volna azokon az igazságokon, amelyeket minden cikk érint, akkor egy idő után sokat nyertem volna. Én azonban nem vettem észre, hogy mekkora szerencsém van. Nem kerestem az igazságalapelveket, amikbe bele kell mennem ebben a kötelességben, hogy a haladásra törekedjek. Ehelyett félreértettem Istent, és panaszkodtam, hogy Isten nem adott nekem lehetőséget a tanulásra. Túlságosan érzéketlen voltam a józan ésszel szemben! Ha nem a igazságra való törekvésre összpontosítok, akkor még ha valóban engedték volna is, hogy forgatókönyveket írjak, és ez kielégítette volna a büszkeségemet, akkor sem tudtam volna jókat írni, mert nem volt bennem igazságvalóság.

Miközben gondolkodtam, rájöttem, hogy valójában csak azért akartam forgatókönyveket írni, hogy beteljesítem a személyes becsvágyamat és céljaimat. A kötelességem végzését ugródeszkaként kezeltem a becsvágyam beteljesítéséhez. Isten szavait olvastam. „A világban helyesnek tartják a saját eszmények megvalósítására való törekvést. Akármilyen eszményekre is törekszel, ez rendben van addig, amíg azok törvényesek, és nem hágnak át semmilyen erkölcsi korlátot. Senki sem kérdőjelez meg semmit, és nem keveredsz bele olyan kérdésekbe, hogy mi helyes vagy helytelen. Arra törekszel, amit te személy szerint előnyben részesítesz, és ha megkapod, ha eléred a célodat, akkor sikeres vagy. Ha viszont elmulasztod, ha nem sikerül, az a te saját dolgod. Amikor azonban belépsz Isten házába, egy különleges helyre, akkor bármilyen eszményeket és vágyakat is hozol magaddal, mindet el kell engedned. Miért van ez így? Az eszményekre és vágyakra való törekvés – bármik is legyenek konkrétan, most csak magáról a törekvésről beszéljünk – eljárásmódja és útja mind az egoizmus, az önérdek, a státusz és a hírnév körül forog. Csakis ezen dolgok körül forognak. Más szóval, amikor az emberek az eszményeik megvalósítására törekednek, annak kizárólag önmaguk a kedvezményezettjei. Az igazságos, ha valaki a státusz, a hírnév, a hiúság és a fizikai érdeklődés érdekében az eszményei megvalósítására törekszik? (Nem, nem az.) A személyes és magánjellegű eszmények, gondolatok és vágyak érdekében alkalmazott módszereik és megközelítéseik mind énközpontúak, és az egyéni nyereségre összpontosítanak. Ha az igazság szerint mérjük ezeket, akkor se nem méltányosak, se nem igazságosak. Az embereknek el kellene ezeket engedniük, nem bizonyos-e ez? (De igen, az.) [...] Az egyház, Isten háza olyan hely, ahol végrehajtják Isten akaratát, hirdetik az Ő szavait, tanúságot tesznek Mellette, és az Ő választottai megtisztulásban részesülnek, és elnyerik az üdvösséget. Ez egy ilyen hely. Vajon egy ilyen helyen van olyan feladat vagy projekt – legyen az bármi –, amely összhangban van a személyes eszmények és vágyak teljesítésével? Nincs olyan munka vagy projekt, amely a személyes eszmények és vágyak teljesítését szolgálja, és ezeknek egyetlen aspektusa sem a személyes eszmények és vágyak megvalósítása végett létezik. Kellene hát létezniük személyes eszményeknek és vágyaknak Isten házában? (Nem kellene.) Nem kellene, mert a személyes eszmények és vágyak ellentétesek bármely munkával, amelyet Isten végezni kíván az egyházban. A személyes eszmények és vágyak ellentétben vannak az egyházban végzett bármely munkával. Ellentmondanak az igazságnak, eltérnek Isten akaratától, az Ő szavainak hirdetésétől, az Isten melletti tanúságtételtől, valamint Isten választottai megtisztulásának és üdvösségének munkájától. Függetlenül az ember eszményeitől, amennyiben azok személyes eszmények és vágyak, megakadályozzák, hogy az emberek kövessék Isten akaratát, valamint befolyásolják vagy gátolják az Ő szavainak hirdetését és az Isten melletti tanúságtételt. Természetesen, amennyiben ezek személyes eszmények és vágyak, nem tehetik lehetővé az emberek számára, hogy megtisztulásban részesüljenek és elnyerjék az üdvösséget. Nem pusztán arról van szó, hogy a két oldal között ellentmondás van, hanem alapvetően szembemennek egymással. Miközben a saját eszményeidre és vágyaidra törekszel, meggátolod Isten akaratának végrehajtását, az Ő szavai hirdetésének munkáját és az Isten melletti tanúságtételt, valamint az emberek és nyilván saját magad üdvösségét is. Egyszóval, bármilyen eszményeik is vannak az embereknek, azok nem Isten akaratának követését szolgálják, és nem érhetik el az Istennek való teljes alávetettség tényleges eredményét. Amikor az emberek az eszményeikre és vágyaikra törekednek, a végső céljuk nem az, hogy megértsék az igazságot, vagy azt, hogy hogyan viseljék magukat, miként kell eleget tenniük Isten szándékainak, illetve miként végezzék jól a kötelességeiket és töltsék be a szerepüket teremtett lényként. Ez nem azt szolgálja, hogy az emberek őszintén féljék Istent és alávessék Neki magukat. Épp ellenkezőleg, minél inkább valóra válnak valakinek az eszményei és vágyai, annál messzebbre sodródik Istentől, és annál közelebb kerül a Sátánhoz. Hasonlóképpen, minél jobban törekszik valaki az eszményeire, és éri el azokat, annál jobban lázad a szíve Isten ellen, annál messzebbre távolodik Istentől, majd végül, amikor a kívánt módon képes beteljesíteni az eszményeit, valamint megvalósítani és kielégíteni a vágyait, annál jobban megveti Istent, az Ő szuverenitását és mindent, ami Vele kapcsolatos. Még az is lehet, hogy a tagadás, az ellenkezés és az Istennel való szembenállás útját járja. Ez a végső következmény” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (7.)). Isten szavai révén megértettem a szívemben rejlő helytelen törekvést. Isten házát és a gyülekezetet olyan helyként kezeltem, ahol megvalósíthatom a személyes becsvágyamat, és úgy kezeltem a különböző kötelességeket a gyülekezetben, mintha azok különböző világi foglalkozások lennének. Szerettem a szövegalapú munkát, és úgy éreztem, hogy ebben a munkában meg tudom mutatni az értékemet. Ezenkívül úgy éreztem, hogy az irodalmat író emberek mélyebbek és több ötlettel rendelkeznek, és az emberek megbecsülik őket, és odafigyelnek rájuk. A kiindulópontom, a kötelességem végzésének forrása téves volt: az volt a célom, hogy kitűnjek a tömegből, nem pedig az, hogy az igazságra törekedjek vagy elnyerjem azt. Bár elvégeztem a cikkek szűrésének kötelességét, ritkán kerestem az alapelveket, vagy vérteztem fel magam az igazsággal a kötelességemben, hogy javuljon a hatékonyságom a cikkek olvasásában és a problémák megítélésének képességében. Ehelyett csak arra vártam, hogy előléptessenek. Amikor a felügyelő azt mondta, hogy amit tanulunk, az nem kapcsolódik a jelenlegi kötelességemhez, azt hittem, hogy egyáltalán nem áll szándékában képezni engem. Még a szívemben lévő elégedetlenséget is negatív hozzáállással és hanyagsággal vezettem le. Hát nem voltam teljesen észszerűtlen? Rájöttem, hogy önző dolog a saját vágyakozásunkra törekedni: ez semmilyen hatással nem lehet a kötelességünk előmozdítására, és még a gyülekezet munkáját is akadályozza. Valójában a képességem átlagos, és a nyelvi ismereteim meglehetősen hiányosak. És ami a legfontosabb, hogy sok igazság van, amit nem értek teljesen, és egyszerűen nem vagyok alkalmas a forgatókönyvírás feladatára. Helyénvaló volt, hogy a cikkek szűrésére lettem beosztva. Ráadásul a gyülekezet nem fosztott meg a kötelességvégzés jogától, és lehetővé tette számomra, hogy szövegalapú kötelességeket gyakoroljak. Én azonban nem voltam elégedett a helyzetemmel, sőt félreértettem Istent. Tényleg teljesen hiányzott belőlem a józan ész! Pont ahogy Isten mondja: „Függetlenül az ember eszményeitől, amennyiben azok személyes eszmények és vágyak, megakadályozzák, hogy az emberek kövessék Isten akaratát, valamint befolyásolják vagy gátolják az Ő szavainak hirdetését és az Isten melletti tanúságtételt. Természetesen, amennyiben ezek személyes eszmények és vágyak, nem tehetik lehetővé az emberek számára, hogy megtisztulásban részesüljenek és elnyerjék az üdvösséget.” Most sokkal derűsebb a szívem, és értem, hogy Isten miért kéri az embereket arra, hogy engedjék el a becsvágyukat. A gyülekezet valóban olyan hely, ahol Isten akarata valósul meg. Olyan hely, ahol az emberek az igazságra törekedhetnek, megtisztulhatnak és elérhetik az üdvösséget. Azonban az az út, amelyen jártam, ellentétes volt Isten szándékával. Ebben az időszakban mindennap azon töprengtem, hogy miként teljesíthetném be a becsvágyamat, és nagyon érzékennyé váltam. Még egy elejtett szó is, amit valaki más mondott, befolyásolta az állapotomat, miközben a kötelességemet végeztem, és a szívem és az elmém egész nap nyugtalan volt. Bár soha nem mertem panaszkodni Istenről, a szívemben tusakodtam Istennel, és a Vele való kapcsolatom rendkívül távolságtartó volt. Ez tulajdonképpen egyfajta csendes ellenállás volt. Ellenálltam Istennek, és lázadtam Isten ellen! Folyamatosan a saját becsvágyam beteljesítésére törekedtem. Ez egy nem hívő ember szemlélete. Ha ezen az úton mentem volna tovább, akkor nemcsak a saját beállítottságom nem változhatott volna meg soha, hanem bomlasztottam és megzavartam volna a gyülekezet munkáját. Tehát amit tettem, az nem a jócselekedetekre való felkészülés volt, hanem a rossz cselekedetek felhalmozása. Amikor ezt felismeretem, a szívem mélyéről kész voltam elengedni túlzó vágyaimat, és arra törekedni, hogy jól végezzem a jelenlegi kötelességemet, és eleget tegyek Istennek.

2024. április 2., napos idő

Ma Isten szavainak egy passzusában rátaláltam egy útra a hírnév és a státusz elengedéséhez. Isten szavait olvastam: „Nos, milyen kötelességek és felelősségek hárulnak egy teremtett lényre? Isten szava egyértelműen lefekteti a teremtett lények kötelességeit, kötelezettségeit és felelősségeit, nem igaz? Mától fogva Isten házának valódi tagja vagy, vagyis Isten egyik teremtett lényének vallod magad. Ebből kifolyólag mától fogva újra kell formálnod az életterveidet. Nem szabad többé azokra az eszményekre, vágyakra és célokra törekedned, amelyeket korábban az életedre vonatkozóan meghatároztál, hanem el kell engedned azokat. Helyettük meg kell változtatnod az identitásodat és a perspektívádat, annak érdekében, hogy megtervezd azokat az életcélokat és azt az irányt, amelyekkel egy teremtett lénynek rendelkeznie kell. Először is, nem szabad azt a célt és irányt követned, hogy vezető legyél, hogy bármilyen iparágat vezess vagy jeleskedj benne, vagy hogy neves személyiség váljon belőled, aki egy adott feladatot hajt végre, vagy elsajátít egy bizonyos készséget. Az kell hogy legyen a célod, hogy elfogadd Istentől a kötelességedet, azaz megtudd, hogy most, ebben a pillanatban milyen munkát kell végezned, és megértsd, hogy milyen kötelességet kell végezned. Meg kell kérdezned, hogy mit követel meg tőled Isten, és milyen kötelességet határozott meg számodra az Ő házában. Meg kell értened és tisztán kell látnod az alapelveket, amelyeket tudomásul kell venned, meg kell ragadnod és be kell tartanod az adott kötelességre vonatkozóan. Ha nem tudod megjegyezni, akkor fel is jegyezheted őket egy papírra, vagy rögzítheted a számítógépeden. Szakíts időt az átnézésükre, és gondolkozz el rajtuk. Teremtett lényként az kell hogy legyen az elsődleges életcélod, hogy teremtett lényként teljesítsd a kötelességedet és alkalmas teremtett lény legyél. Ez a legalapvetőbb életcél, amellyel rendelkezned kell. A második, és konkrétabb dolog, hogy teremtett lényként miként teljesítsd a kötelességedet, illetve hogyan legyél alkalmas teremtett lény. Természetesen a hírnevedhez, státuszodhoz, hiúságodhoz, jövődhöz és hasonlókhoz kötődő bármely célt vagy irányt fel kell adnod” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (7.)). Isten szavai felderítették a szívemet. Teremtett lény vagyok, és a helyzetemnek megfelelően kell végeznem a kötelességeimet. El kell engednem a saját becsvágyamat és a vágyaimat, és alá kell vetnem magam Isten vezénylésének és elrendezésének. Nem számít, hogy az a kötelesség, amit a gyülekezet ma elrendez a számomra, tetszik-e vagy sem, vagy hogy fontosnak vagy jelentéktelennek tartom-e, amíg az Istentől jön, addig tökéletes engedelmességgel kell elfogadnom. Most a cikkek szűréséért felelek, így az alapelvek szerint kell kiválasztanom a jó cikkeket, és erőfeszítést kell tennem azokkal a problémákkal kapcsolatban, amiket nem látok át, hogy jó eredményeket érjen el ebben a feladatban.

2024. április 3., napos idő

Ma láttam, hogy egy új nővér csatlakozott a csapatunkhoz. A forgatókönyvek írását gyakorolja. A szívem ismét zaklatott volt. Hát nem azt mondta a felügyelő, hogy nincs hiány forgatókönyvírókból? Miért keresett valaki újat ahelyett, hogy engem léptetett volna elő? Tényleg ennyire rossz vagyok? Rájöttem, hogy megint a hírnév és a státusz befolyásol, és sietve imádkoztam a szívemben. Nem számít, kit léptetnek elő, most az a dolgom, hogy tartsam magam a kötelességemhez, és ne hagyjam, hogy ez a dolog megzavarjon. Ezután időt és energiát fektettem abba, hogy megtaláljam az alapelveket, amelyek a jó cikkek kiválasztásához szükségesek, és segítenek annak a mérlegelésében, hogy a cikkben foglalt megértés gyakorlati-e. Mindent megbeszéltem a nővéreimmel, amit nem láttam át, és pozitív hozzáállással végeztem a kötelességemet. Nem törekedtem többé a státuszra. A szívem fokozatosan sokkal nyugodtabb lett, és több gondolatot tudtam a kötelességemre fordítani. Azt is éreztem, hogy Isten vezet a kötelességem végzésében. Hála Istennek!