Általános iskolás koromban elkezdtem összejövetelekre járni a nagyszüleimmel, de amikor középiskolás lettem, többet kellett tanulnom, így nem tudtam részt venni az összejöveteleken, és nem tudtam Isten szavait olvasni, a szívem pedig egyre távolabb sodródott Istentől. Csak 2011 novemberében kezdtem újra gyülekezeti életet élni, és ekkor csatlakoztam a testvéreimhez, hogy velük egyem és igyam Isten szavait, és együtt énekeljünk himnuszokat Isten dicséretére. Ettől igazán elégedettnek éreztem magam. 2012 decemberében, amikor éppen elkezdtem egyetemre járni, a KKP a fővonalbeli médiát és az online platformokat használta fel különböző alaptalan pletykák terjesztésére a Mindenható Isten Egyházának elítélésére és lejáratására. A szobatársaim látták ezt a negatív propagandát, és jelentették a hitemet a tanárunknak. A tanár ezután tájékoztatta a szüleimet, és a szüleim megtudták, hogy hívő vagyok.

Emlékszem, 2012. december 20-ának estéje volt. Éppen befejeztem a kötelességemet, és visszatértem az iskolába. Nem sokkal azután, hogy beértem a kollégiumba, jött két tanár, hogy kikérdezzenek. Megkérdezték, hogy hol voltam, és mit csináltam az elmúlt napokban, és az iránt is érdeklődtek, hogy hirdetem-e az evangéliumot az iskolában. Aztán anyám és a nagybátyám is bejöttek a kollégiumba, jól leszidtak, és azt mondták, hogy hazavisznek. Az unokatestvéremet az Istenbe vetett hite miatt a nagybátyám már hónapok óta otthon tartotta, és attól féltem, hogy a szüleim is ugyanezt teszik velem. A szívem mélyén folyamatosan imádkoztam Istenhez, és kértem, hogy mutasson kiutat a számomra. Azt mondtam anyámnak: „Az iskolában akarok maradni, nem akarok hazamenni.” Látva az elszántságomat, anyám megengedte, hogy az iskolában maradjak. A hátam mögött azonban figyelmeztette a tanáraimat, hogy nagyon figyeljenek rám. Másnap először a tanárok, majd a tanszékvezető is beszélt velem. Azt mondták, hogy az iskola mostantól szigorúan kezeli a vallási meggyőződéssel kapcsolatos kérdéseket, és hogy néhány napig maradjak a kollégiumban, és ne menjek sehova. Az iskola biztonsági őrének még a fényképem is megvolt, és jelentette volna, ha meglát. Csak azért, mert hittem Istenben, a tanáraim és az évfolyamtársaim furcsán néztek rám, és úgy bántak velem, mint egy különccel. Mélyen megalázva éreztem magam, és nagyon nehéz volt mindezt elviselni. Csupán hittem Istenben, és nem tettem semmi rosszat, de akkor miért kezeltek úgy, mintha valami rosszat tettem volna? Az is megfordult a fejemben, hogy: „Ha nem hirdetném az evangéliumot, vajon a tanáraim és az évfolyamtársaim többé nem értenének félre, és nem néznének többé furcsán rám?” Olyan gyengének éreztem magam, ezért felhívtam a nővéremet, aki egy másik egyetemen tanult, hogy kiteregessek neki. A nővérem azt mondta, hogy őt is jelentették a szobatársai, sőt, a tanára még az egész osztály előtt le is szidta. Miután ezt meghallottam, rájöttem, hogy sok testvért üldöznek a KKP alaptalan híresztelései miatt, és azért, mert a Mindenható Isten Egyházát rágalmazzák. Az elmúlt napokra gondolva azt láttam, hogy a KKP kormánya alaptalan pletykákat terjeszt, elítéli és lejáratja a Mindenható Isten Egyházát a fővonalbeli médiában, és hogy a közvetlen célpontjuk Isten. Isten sokkal nagyobb szenvedést visel el, mint mi. De ebben a helyzetben én csak a saját szenvedésemre gondoltam, és soha nem vettem figyelembe, hogy milyen érzésekkel van tele Isten szíve az ilyen rágalmazásokkal és támadásokkal szemben. Isten szavainak egy himnusza jutott eszembe: „Ezúttal Isten testté lett, hogy elvégezze befejezetlen munkáját, hogy megítélje ezt a korszakot, és véget vessen neki, hogy megmentse az embert a tengernyi szenvedéstől, hogy teljesen meghódítsa az embert, és hogy átalakítsa az életfelfogását. Azért, hogy az emberiséget megszabadítsa a szenvedéstől és a sötét erőktől, amelyek olyan feketék, mint az éjszaka, és az emberiség munkája érdekében Isten sok álmatlan éjszakát töltött. A legmagasabbról a legalacsonyabb helyre szállt le, hogy ebben az emberi pokolban éljen. Ó! Ő együtt él az emberrel a világ végei között, soha nem panaszkodik az emberi világ aljasságára, és soha nem kér túl sokat az embertől; inkább nagy szégyent visel el, hogy elvégezze a munkáját. Azért, hogy az egész emberiség hamarosan megnyugvást találjon, Ő elviselte a megaláztatást és az igazságtalanságot, hogy eljöjjön a földre, és személyesen bement a tigris barlangjába, hogy megmentse az emberiséget” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Munka és belépés). Isten szent, és azért jött a mennyből a földre, hogy megmentse az emberiséget, mégis félreértik, és ellenségként kezelik, és a romlott emberiség elutasítja és elítéli Őt. De én nem értettem Isten szándékát. Panaszkodtam, és negatív lettem a legkisebb szenvedésre. Amikor egy kis kirekesztéssel és furcsa pillantásokkal kellett szembenéznem az évfolyamtársak és a tanárok részéről, úgy éreztem, hogy megbántottak, szenvedtem, és még azt is megbántam, hogy hirdettem az evangéliumot. Valóban csekély volt az érettségem! Erre gondolva már nem éreztem úgy, hogy a szenvedésem olyan nagy lenne, és úgy éreztem, hogy az üldöztetés, amivel szembesülök, az a szenvedés, amit azért kell elviselnem azért, mert hiszek Istenben.

Később a tanárok a szobatársaimmal figyeltették, hogy mit csinálok, így nem volt más lehetőségem, mint elbújni a takaró alá, és az MP4-lejátszómon olvasni Isten szavait, és hallgatni a himnuszokat. Azokban a napokban a tanáraim is beszélgettek velem, hogy lássák, hirdettem-e az evangéliumot. Néhány évfolyamtársam, aki korábban közel állt hozzám, kezdett eltávolodni tőlem. Néhányan megróttak, mondván, nem kellene hinnem Istenben, néhányan pedig kigúnyoltak. A rokonok is felhívtak, és megpróbáltak meggyőzni arról, hogy ne higgyek Istenben. Két unokatestvérem még a Mindenható Isten Egyházát rágalmazó és elítélő ördögi megjegyzéseket is letöltött az internetről, hogy megmutassa nekem. Akkoriban valahányszor meghallottam a telefon csörgését, a szívem hevesen dobogott, mert attól féltem, hogy egy családtag hív, hogy leszidjon. Azokban a napokban úgy tűnt, mintha minden nap egy évig tartott volna, magányosnak és tehetetlennek éreztem magam. Nagyon hiányoztak a testvéreim, és szerettem volna megosztani velük a szenvedésemet. De mivel a tanáraim és az évfolyamtársaim felügyelet alatt tartottak, nem mehettem el az összejövetelekre. Belül nagyon gyengének éreztem magam, és nem tudtam, hogyan éljem meg ezt a helyzetet. Én is nagyon aggódtam akkoriban. A szüleim mindig határozottan ellenezték, hogy a nővérem és én hívők legyünk, és nem voltam biztos benne, hogy ezúttal mit fognak velem tenni. Vajon úgy fognak bánni velem, ahogy a nagybátyám az unokatestvéremmel, és bezárnak otthon? Képes leszek-e szilárdan megállni a kritikával és az üldöztetéssel szemben? A szüleim korábban azt mondták, hogy ha megtudják, hogy hiszek Istenben, kitagadnak. Apám eddig még nem hívott fel. Ez vajon azt jelenti, hogy tényleg nem kellek többé neki? Mindezekkel a bizonytalanságokkal szemben teljesen tehetetlennek éreztem magam. Csak annyit tehettem, hogy Istenre bíztam a nehézségeimet, és Őrá figyeltem az útmutatását kérve. Zavarodottságom és tehetetlenségem közepette rábukkantam Isten szavainak egy szakaszára: „Senki számára, aki arra törekszik, hogy szeresse Istent, nincsenek elérhetetlen igazságok, és nincs olyan igazságosság, amelyért ne tudna szilárdan kiállni” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Isten szavai hitet adtak. A helyes úton jártam az életben azzal, hogy hittem Istenben, tehát még akkor is, ha mindenki félreért, kigúnyol és elutasít, amíg szilárdan kitartok a hitemben, addig ezek a nehézségek nem fognak maguk alá temetni. Mindig féltem attól, hogy a családom elutasít és leszid, és féltem az évfolyamtársak és a tanárok gúnyolódásától és furcsa pillantásaitól is, és mindig úgy éreztem, hogy nem tudom folytatni. Ez azért volt, mert túl gyáva voltam, és hiányzott belőlem az elszántság a szenvedéshez. Eszembe jutott Isten szavainak a könyvéből az egyik fejezet címe, amelyet néhány nappal korábban olvastam: „Menekülj meg a sötétség befolyásától, és Isten majd megnyer téged.” Isten abban a reményben rendezte el ezt a helyzetet, hogy áttörhessem a Sátán sötét befolyását. Egész idő alatt erősen korlátoztak a szüleim azzal, hogy ellenezték az Istenbe vetett hitemet, és amíg a szüleim közelében voltam, nem mertem enni és inni Isten szavait, és nem mertem elmenni az összejövetelekre, vagy végezni a kötelességeimet. Nem engedhettem, hogy továbbra is kényszer alá helyezzenek. Csak úgy tudtam megfelelően hinni Istenben és végezni a kötelességeimet, ha áttörök ezen a sötét befolyáson, és kiszabadulok a korlátozásuk alól. Ezért Istenhez imádkoztam: „Istenem! Nagyon szeretnék áttörni a családom sötét befolyásán, de hiányzik belőlem a bátorság. Kérlek, adj nekem hitet és erőt, hogy megszabadulhassak a Sátán befolyásától, és végezhessem a teremtett lény kötelességeit.” Az ima által nyertem némi hitet, és azt is éreztem, hogy Isten mindig velem van. Szenvedésemben és tehetetlenségemben Isten szavai vigasztaltak, bátorítottak, és adtak hitet. A következő elhatározásra jutottam: „Nem számít, hogyan bánik velem a családom és a tanáraim, kitartok a hitemben és a kötelességeimben.” Ezért felhívtam a nővéremet, és megegyeztünk, hogy minden időnket a kötelességeinknek fogjuk szentelni. Istenhez is imádkoztam, és kértem, hogy nyisson számomra utat, hogy kiszabaduljak a tanáraim és évfolyamtársaim felügyelete alól.

Isten szavainak egy himnusza jutott eszembe: „Ha szeretnétek, hogy Isten tökéletessé tegyen benneteket, akkor meg kell tanulnotok, hogyan szerezzetek tapasztalatot mindenben, és hogyan nyerjetek megvilágosodást mindenből, ami veletek történik. Akár jó, akár rossz legyen, a te hasznodra kell váljon, és nem válhatsz tőle negatívvá. Ettől függetlenül képesnek kell lenned arra, hogy a dolgokat Isten oldalán állva vedd fontolóra, és ne emberi nézőpontból elemezd vagy tanulmányozd azokat. Ha így éled meg, akkor a szíved megtelik az életed terheivel. Folyamatosan Isten ábrázatának a fényében fogsz élni, nem fogsz könnyen elhajlani a gyakorlataidban. Az ilyen emberek előtt fényes jövő áll” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Ígéretek azoknak, akik tökéletesítve vannak). Isten szavain elmélkedve egy kicsit jobban megértettem Isten szándékát. Ebben az időben az Istenbe vetett hitem miatt azzal szembesültem, hogy az évfolyamtársaim kirekesztenek és gúnyolódnak velem, és bár ez rossz dolognak tűnt, valójában jótékonyan hatott az életem fejlődésére. Nem a személyes haszon szempontjából kellett volna ezt elemeznem, hanem el kellett volna ezt fogadnom Istentől, és az Ő szándékát kellett volna keresnem. A KKP alaptalan pletykákat terjeszt az interneten, rágalmazza és elítéli Istent, és bár ez rossz dolognak tűnik, Isten valójában arra használja a nagy vörös sárkányt, hogy a saját céljainak szolgálatába állítsa, mivel a KKP által terjesztett negatív propaganda révén egyre több ember ismeri meg Mindenható Isten nevét. Ez valóban Isten mindenhatósága és bölcsessége. A szobatársaim jelentettek, és mindenki megtudta, hogy hiszek Istenben. A családom, a tanáraim és az évfolyamtársaim gúnyoltak és szidtak, és bár fizikailag szenvedtem egy kicsit, ez a helyzet arra késztetett, hogy áttörjek a sötétség befolyásán, és a helyes utat válasszam az életben. Ez jó dolog volt a számomra. Isten szavainak útmutatásával az állapotom fokozatosan javult, és képes voltam helyesen szembenézni ezzel a helyzettel. Amikor csak volt rá időm, Isten szavain elmélkedtem, és nem éreztem, hogy ez a magány olyan fájdalmas lenne. Éppen ellenkezőleg, azáltal, hogy közel kerültem Istenhez, a szívemben sokkal nagyobb elégedettség volt, mint korábban.

Később Isten utat nyitott előttem. A szobatársaim látták, hogy a hangulatom sokat javult, és már nem figyeltek, ezért megragadtam az alkalmat, és elmentem egy összejövetelre. Amikor újra megláttam a testvéreimet, a melegség elsöprő érzése töltött el, és leírhatatlan öröm járta át a szívemet. Bár részt tudtam venni az összejöveteleken, a nem hívő családom továbbra is ellenezte a hitemet, és a tanáraim időről időre ellenőriztek, sőt, még fel is hívtak, hogy megkérdezzék, merre járok. Néha megzavarta a szívemet, amikor elmentem az összejövetelekre, és ebben a környezetben nem tudtam szabadon hinni Istenben, vagy szabadon végezni a kötelességeimet. Folyamatosan imádkoztam Istenhez, arra kérve Őt, hogy vezessen, és adjon nekem eltökéltséget a helyes döntések meghozatalához. Felidéztem Isten szavait:

1  Az embernek arra kell törekednie, hogy értelmes életet éljen meg, és nem szabadna megelégednie jelenlegi körülményeivel. Ahhoz, hogy Péter képmását élje meg, rendelkeznie kell Péter tudásával és tapasztalataival. Az embernek magasabb rendű és mélyebb dolgokra kell törekednie. Isten mélyebb, tisztább szeretetére kell törekednie, és olyan életre, amelynek van értéke és értelme. Csak ez az élet; csak akkor lesz az ember olyan, mint Péter. Arra kell összpontosítanod, hogy proaktívan viszonyulj a belépésedhez a pozitív oldalon, és nem szabad passzívan hagynod, hogy a pillanatnyi könnyebbség kedvéért visszaess, miközben figyelmen kívül hagyod a mélyebb, konkrétabb és gyakorlatiasabb igazságokat. A szeretetednek gyakorlatiasnak kell lennie, és meg kell találnod a módját, hogy megszabadulj ettől a züllött, gondtalan élettől, amely nem különbözik egy állatétól. Értelmes és értékes életet kell élned, és nem szabad becsapnod magad, vagy úgy kezelned az életedet, mint egy játékszert, amivel játszadozhatsz.

2  Senki számára, aki arra törekszik, hogy szeresse Istent, nincsenek elérhetetlen igazságok, és nincs olyan igazságosság, amelyért ne tudna szilárdan kiállni. Hogyan kellene élned az életedet? Hogyan kellene szeretned Istent, és arra használni ezt a szeretetet, hogy eleget tégy az Ő szándékainak? Nincs nagyobb dolog az életedben. Mindenekelőtt ilyen törekvésekkel és kitartással kell rendelkezned, és nem szabad olyannak lenned, mint a gerinctelenek gyengéknek. Meg kell tanulnod, hogyan tapasztalj meg egy értelmes életet, és hogyan tapasztalj meg jelentőségteljes igazságokat, és nem szabad ilyen hanyagul bánnod magaddal. Anélkül, hogy észrevennéd, elmegy melletted az életed; azután vajon lesz még lehetőséged arra, hogy szeresd Istent? Vajon szeretheti az ember Istent, miután meghalt? Ugyanolyan törekvésekkel és lelkiismerettel kell rendelkezned, mint Péter; az életednek értelmesnek kell lennie, és nem szabad játszadoznod magaddal. Emberi lényként és Istenre törekvő emberként képesnek kell lenned arra, hogy alaposan megfontold, miként bánj az életeddel, hogyan ajánld fel magad Istennek, hogyan legyen értelmesebb az Istenbe vetett hited, és – mivel szereted Istent – hogyan szeresd Őt tisztább, szebb és jobb módon.

Forrás: Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről

Pozitív hozzáállással kellett bemennem és törekednem, és nem szabad megelégednem pusztán azzal, hogy nem hátrálok meg, vagy nem vagyok negatív. Aktívan kellett törekednem az igazságra, és keresnem, hogy miként élhetek értelmes életet. Ezek a szavak különösen megvilágosítottak: „A szeretetednek gyakorlatiasnak kell lennie, és meg kell találnod a módját, hogy megszabadulj ettől a züllött, gondtalan élettől, amely nem különbözik egy állatétól. Értelmes és értékes életet kell élned, és nem szabad becsapnod magad, vagy úgy kezelned az életedet, mint egy játékszert, amivel játszadozhatsz.” Úgy éreztem, hogy ez Isten utasítása és követelménye, és hogy erre kell törekednem. Az életem valóban nagyon elfajzott volt. Az egyetemen a tanárok nem tanították meg nekünk a helyes életcélok kitűzését, hanem arra tanítottak minket, hogy élvezzük az egyetemi életet. Néhány tanár még azt is mondta, hogy ha nem lógtál az órákról, nem volt párkapcsolatod, vagy nem voltál benne az őrültségekben az egyetemen, akkor egyáltalán nem is éltél. Ilyen volt a légkör az egész iskolában, ahol mindenkit az evés, ivás és szórakozás érdekelt, és túl akarták szárnyalni egymást. Kevesen összpontosítottak ténylegesen a tanulmányaikra. Az emberek nem arról beszéltek, hogyan kell tanulni vagy elsajátítani egy készséget, hanem az evésről, az ivásról, a szórakozásról, a tanároknak való behízlegésről és a személyes kapcsolatok kezeléséről. Úgy tűnt, hogy szabad és könnyed életet élünk, de belül üresek és zavarodottak voltunk, fogalmunk sem volt arról, hogy mi lehet az élet értelme, és nem tudtuk, hogy pontosan mire is kell törekednünk az életben. Bár tudtam, hogy nincs valódi értelme, ha ezekre a dolgokra törekszem, csekély volt az érettségem, és ebben a környezetben önkéntelenül is ezt az életmódot követtem, és nehezemre esett megnyugodni és az igazságra törekedni. Megelégedtem azzal, hogy időnként elmegyek összejövetelekre, és jó kapcsolatot ápolok a szüleimmel, anélkül, hogy elgondolkodtam volna azon, hogy miként teljesítsük jól a teremtett lényként ránk háruló kötelességet. Ez vajon nem azt jelentette, hogy egyszerűen csak negatív voltam, és meghátráltam, hogy a pillanatnyi kényelmet élvezzem? Korábban nem értettem az igazságot, és nem tudtam, mi az, amire igazán érdemes törekedni. Csak a tanáraim és a szüleim kívánsága szerint éltem, azt gondolva, hogy ha bejutnék az egyetemre, találnék valamilyen irányt és célt az életben. De a valóságban az egyetemi élet nem egy fényes utat mutatott meg a számomra, hanem egy még nagyobb romlottsággal és zűrzavarral teli életet. Mi értelme volt továbbra is ott maradni? Eszembe jutott, amikor nemrég elmentem hirdetni az evangéliumot a testvéreimmel. Bár néha sértegettek és kigúnyoltak minket, a szívemben elégedettség és vidámság volt, és úgy éreztem, hogy a teremtett lényként ránk rótt kötelességek teljesítése és az igazságos cselekedetek adnak értelmet az életnek. Ezt az örömöt és békét a szívben semmi sem pótolhatja. Korábban nem megfelelően hittem Istenben, és nagyon sok időt pazaroltam el, mert a tudásra törekedtem. Ha továbbra is hagynám, hogy korlátozzanak a szüleim, és nyomást gyakoroljanak rám, hogy folytassam a tanulmányiamat és ezt az elfajzott életet éljem, az nem lenne teljes ostobaság a részemről? Ennek tudatában elhatároztam, hogy felhagyok a tanulmányaimmal, és a kötelességemet fogom végezni.

2013. január 1-én este a nővéremmel hazatértünk. Apám azt mondta nekünk: „Azért hívtalak ma ide titeket, hogy mindent elmondjak nektek. Jól át kell gondolnotok a dolgokat, és el kell döntenetek, hogy továbbra is hinni akartok-e Istenben. Ha hinni akartok Istenben, akkor ne folytassátok tovább a tanulmányaitokat, és mindketten halottak vagytok a számomra! Ha úgy döntötök, hogy feladjátok a hiteteket, akkor szakítsátok meg a kapcsolatotokat azokkal, akik hisznek Istenben, és folytassátok tanulmányaitokat.” Azt is hozzátette: „Az istenhitet ellenzi a kormány, és most a KKP uralma alatt élünk. Tényleg azt hiszitek, hogy szembeszállhattok velük?” Amint a nővérem és én tanúságot tettünk Isten munkája mellett, az apám és a nagybátyám feldühödtek, megtagadták és káromolták Istent, minket pedig korholtak és szidalmaztak. Nagyon megijedtem, hogy ilyennek láttam őket, és folyamatosan Istenhez imádkoztam a szívemben, arra kérve Őt, hogy adjon hitet és az erőt, hogy szembenézzek ezzel a helyzettel. Hajnali kettőig vagy háromig folytatták a szidalmazásunkat. Az anyám is folyton arról faggatott minket, hogy akarunk-e még hinni Istenben. Nagyon szerettem volna csendben maradni, és csak túllenni ezen, de arra gondoltam, hogy három évvel ezelőtt, amikor attól féltem, hogy a családom elutasít, nem mertem bevallani, hogy hiszek Istenben, és nem tettem tanúságot. Ezt nem tehetem meg még egyszer. Nemcsak a családom várta a válaszomat, hanem Isten is várt arra, hogy kinyilvánítsam az álláspontomat. A Sátán is figyelte, hogy mit választok. Nem számított, hogyan bánnak velem a szüleim, szilárdan meg kellett állnom a bizonyságtételemben. Tehát határozottan ezt mondtam: „Továbbra is hinni fogok Istenben!” Apám dühösen azt mondta: „Mivel továbbra is hinni fogsz Istenben, el kell hagynod ezt a házat. Mostantól halott vagy a számomra!” Aztán kidobott minket a szobájából. Annyira fájt a szívem. Csak hinni akartam Istenben, és soha nem mondtam, hogy nem akarom a szüleimet, de miért nem tudták meghallgatni a szívemet? Miért kényszerítettek választásra? Amikor visszamentem a szobámba, nem tudtam megnyugodni. Istenhez imádkoztam: „Istenem! Nem számít, hogyan próbálnak megállítani, követni foglak. Kérlek, adj nekem hitet és erőt, és vezess az előttem álló úton.”

Másnap reggel, amikor kezdett felvirradni a hajnal, a nagynéném és a nagybátyám eljött hozzánk, és arra biztatták a nővéremet és engem, hogy ne higgyünk Istenben. A nagynéném azt mondta, hogy apám sokat szenvedett, amíg felnevelt minket, sőt, még sírt is a nénikém, és könyörgött, hogy ne higgyek többé Istenben. Nagyon gyenge voltam, és nagyon szerettem volna rábólintani, csak hogy megnyugtassam őket, de tudtam, hogy ha ezt teszem, azzal nem tennék tanúságot, és hogy nem tagadhatom meg Istent, és nem árulhatom el Őt. Nem bánthattam meg Isten szívét. A következő néhány napban folyton azzal vádoltak, hogy a nővéremnek és nekem nincs lelkiismeretünk. Apám továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy válasszunk a hitünk és a családunk között. A szívem mélyén tudtam, hogy az istenhit a helyes út. Isten kiskorom óta vezet és kísér, és a hitem már az életem részévé vált. Nem hagyhattam el Istent. De amikor arra gondoltam, hogy a szüleim milyen keményen dolgoztak, hogy felneveljenek, a szívemben állandóan azt éreztem, hogy a lekötelezettjük vagyok, és az ő érzéseiket sem akartam megbántani. Nem tudtam, mitévő legyek, ezért tovább imádkoztam Istenhez, kérve, hogy vezessen. Isten szavaira gondoltam. „Isten teremtette ezt a világot, és belehelyezte az embert, egy élőlényt, akinek életet adott. Ezután az embernek szülei és rokonai lettek, és többé nem volt egyedül. Amióta az ember először pillantotta meg ezt az anyagi világot, az volt a sorsa, hogy Isten elrendelése szerint létezzen. Az Istentől származó élet lehelete minden egyes élőlényt támogat a felnőtté válás során. E folyamat során senki sem érzi, hogy az ember Isten gondviselése alatt nő fel; inkább úgy gondolják, hogy az ember a szülei szerető gondviselése alatt teszi ezt, és a saját életösztöne irányítja a felnövekedését. Ez azért van, mert az ember nem tudja, hogy ki adományozta neki az életét, vagy hogy honnan származik, még kevésbé azt, hogy az életösztön milyen módon hoz létre csodákat. Csak azt tudja, hogy élete az élelem alapján folytatódik, hogy a kitartás létezésének forrása, és hogy az elméjében lévő hiedelmek jelentik azt a tőkét, amelytől a túlélése függ. Isten kegyelméről és ellátásáról az ember mit sem tud, és így elpazarolja az Istentől kapott életet... Ebből az emberiségből, amelyről Isten éjjel-nappal gondoskodik, egyetlenegy sem vállalja, hogy imádja Őt. Isten csak tovább munkálkodik az emberen, akivel szemben nem támaszt elvárásokat, ahogyan azt Ő tervezte. Abban a reményben teszi ezt, hogy egy napon az ember felébred álmából, és hirtelen felismeri az élet értékét és értelmét, azt az árat, amelyet Isten fizetett mindazért, amit adott neki, és azt a buzgó várakozást, amellyel Isten várja, hogy az ember visszatérjen hozzá” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten az ember életének forrása). Isten szavaiból megértettem, hogy az életem Istentől származik, és hogy Isten az, aki megadta nekem az élet leheletét, lehetővé téve, hogy életben maradjak ebben a világban. A családomat és a szüleimet Isten rendezte el. Bár úgy tűnt, hogy a szüleim neveltek fel, valójában azért élek még ma is, mert Isten titokban vigyázott rám és oltalmazott. Gyermekkoromtól a felnőttkoromig a szüleim csak az anyagi szükségleteimről és a tandíjamról gondoskodtak, de ritkán törődtek velem, és ritkán tanítottak arra, hogy miként viselkedjek. Csak Isten szavait olvasva tanultam meg helyesen viselkedni. Amikor fiatal voltam, az unokatestvéremmel jelentéktelen dolgokon vitatkoztunk, és a nagymamám volt az, aki Isten szavait használta, hogy megtanítson arra, hogyan kell toleránsnak és türelmesnek lenni, és nem kicsinyesneknek vagy bosszúállónak. Az iskolában sok osztálytársam gonosz irányzatokat követett, függővé váltak az online játékoktól, és túl korán kerültek párkapcsolatba. Én Isten szavait olvastam, és tudtam, hogy ezek a dolgok nem tetszenek Istennek, így nem követtem őket ezekben a dolgokban. Az egyetemen sok évfolyamtársam csalt a vizsgákon, a tudományos jövőjük érdekében behízelegték magukat a tanároknál, és kihasználták egymást. Isten szavaiból megértettem, hogy Isten elvárja tőlünk, hogy becsületes emberek legyünk, és hogy nem szabad megtévesztésben, féltékenységben vagy vitákban részt vennünk, így nem követtem őket ezekben a dolgokban. A felnőtté válásom során sok ijesztő és félelmetes helyzettel is találkoztam, és az imádságra támaszkodva és Istenhez kiáltva mindig képes voltam megtalálni a bizakodást, és megszabadulni a félelemtől. Isten szavai vezettek és segítettek megérteni néhány igazságot, így nem tévesztettek meg vagy kísértettek meg a gonosz irányzatok, és nem lettem elvetemült vagy züllött. Isten volt az is, aki mindig vigyázott rám és oltalmazott, lehetővé téve, hogy békében és egészségben nőjek fel. Isten rendelte el azt is, hogy a szüleim életet adjanak nekem. Az, hogy gondoskodtak rólam, szintén Isten szuverenitása alatt állt, és vissza kell fizetnem Isten szeretetét. Miután annyi éven át hittem Istenben, nem sokat tettem Istenért, csak élveztem az Ő kegyelmét és áldásait. Korábban, mivel a szüleim korlátoztak, nem végeztem a kötelességeimet, de már nem lázadhattam tovább, és többé nem akartam lemondani a kötelességeimről csak azért, hogy fenntartsam a kapcsolatomat a szüleimmel.

Olvastam még Isten szavaiból. „Vajon mit kérnek Isten szavai, az emberek milyen alapelv szerint bánjanak másokkal? Szeressétek, amit Isten szeret, és gyűlöljétek, amit Isten gyűlöl. Ez az az alapelv, amelyet be kell tartani. Isten szereti azokat, akik törekednek az igazságra, és képesek követni az Ő akaratát; nekünk is ezeket az embereket kell szeretnünk. Azok, akik nem képesek követni Isten akaratát, akik gyűlölik Istent, és lázadnak Ellene – ezeket az embereket Isten utálja és nekünk is utálnunk kell őket. Ez az, amit Isten kér az embertől. Ha a szüleid nem hisznek Istenben, ha nagyon jól tudják, hogy az Istenbe vetett hit a helyes út, hogy ez vezethet az üdvösséghez, és mégsem fogadják el, akkor kétségtelen, hogy ők olyan emberek, akik idegenkednek az igazságtól és gyűlölik azt, olyan emberek, akik ellenállnak Istennek és gyűlölik Őt – és Isten nyilvánvalóan utálja és gyűlöli őket. Tudnád-e utálni az ilyen szülőket? Szembeszegülnek Istennel, és gyalázzák Őt – így ők bizonyosan démonok és sátánok. Tudnád-e gyűlölni és átkozni őket? Ezek mind valós kérdések. Ha a szüleid megakadályoznak abban, hogy higgy Istenben, hogyan kellene velük bánnod? Ahogyan Isten kéri, szeretned kell, amit Isten szeret, és gyűlölnöd kell, amit Isten gyűlöl” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak akkor tud igazán átalakulni valaki, ha felismeri saját téves nézeteit). Amikor láttam, hogy Isten szava azt mondja: „Szeressétek, amit Isten szeret, és gyűlöljétek, amit Isten gyűlöl”, világosabban megértettem, hogy milyen döntést kell hoznom. A szüleim nem hittek Istenben, sőt megpróbáltak üldözni, és megakadályozni abban, hogy higgyek. Amikor a nővérem és én bizonyságot tettünk nekik Istenről, apám nagyon mérges lett, megátkozta Istent, és istenkáromló dolgokat mondott. Az ő lényegük ördögi, és a Sátánhoz tartoznak. Korábban azt hittem, csak azért ellenzik a hitemet, mert félrevezették őket a KKP alaptalan szóbeszédei, de amikor mások látták a KKP alaptalan pletykáit, ők képesek voltak megkülönböztetni a jót a rossztól, és nem követték vakon a KKP-t Isten elítélésében. De a szüleim nem láttak tisztán, vakon hittek a KKP-nak, és elfogadták a KKP elítélő véleményét. Ráadásul a nagyszüleim korábban már hirdették nekik az evangéliumot, de ők nem fogadták el, és később, amikor látták, hogy a nagyszüleim arra vezetnek minket, hogy higgyünk Istenben, gyűlölet ébredt bennük a nagyszüleim iránt, még támadták és sértegették is őket. Sőt, meg is fenyegették a nagyszüleimet, mondván, ha továbbra is hisznek Istenben, akkor nem adnak nekik több pénzt. Ez idő alatt folyamatosan fenyegették a nővéremet és engem, hogy ne higgyünk Istenben. Ezúttal, amikor rájöttek, hogy hiszünk Istenben, azzal próbáltak meg rákényszeríteni, hogy adjam fel a hitemet, hogy megszakítják velem a kapcsolatot. Rájöttem, hogy nem arról van szó, hogy ostobák és tudatlanok, vagy képtelenek a tisztánlátásra, hanem hogy a természetükben van az Isten iránti gyűlölet és az Istennek való ellenállás. Azon a napon elhatároztam, hogy az istenhitet választom és a helyes úton fogok járni, de a szüleim továbbra is próbáltak üldözni és ellenkezni velem. Nem ugyanazon az úton jártam, mint ők, és nem hagyhattam, hogy tovább korlátozzanak. Aznap éjjel sokat hánykolódtam, nem tudtam aludni, és folyamatosan Istenhez imádkoztam arra kérve Őt, hogy vezessen, és adjon lehetőséget arra, hogy a kötelességemet végezzem.

Másnap reggel apám elvitt az iskolába. Miután befejeztem a záróvizsgáimat, korán leadtam a szakdolgozatomat, és amíg az évfolyamtársaim nem voltak a közelben, összepakoltam a holmijaimat, és elmentem, hogy végezzem a kötelességemet. Jelenleg már közel tíz éve végzem a kötelességemet a gyülekezetben, és Isten szavainak olvasása és a kötelességemben való gyakorlás által fokozatosan megtanultam felismeri mindenféle embert, eseményt és dolgot, és valamennyi megértésre is szert tettem a romlott beállítottságomról. Lassan kezdek megélni egy kis emberi hasonlatosságot. Minden alkalommal, amikor felidézem ezt a tapasztalatot, nagyon hálás vagyok Istennek. Bár fiatal korom óta hittem Istenben, túl tudatlan és gyáva voltam, és bár ismertem az igaz utat, nem volt bátorságom ragaszkodni hozzá. Engedtem a szüleim kényszerítésének, nem tudtam megfelelően törekedni az igazságra, és nem tudtam végezni a kötelességemet. Mindig is Isten vezetett a szavaival, hogy a helyes útra tereljen az életben. Hálás vagyok Isten szeretetéért és üdvösségéért.