2023 májusában plakátokat terveztem a gyülekezetben. A vezető észrevette, hogy a készségeim megfelelőek, és előléptetett csapatvezetővé. Nagyon örültem, amikor láttam, hogy a vezető hisz bennem. De voltak aggályaim is. Korábban csak csapattag voltam, és abban a szerepkörben nem volt nagy ügy, ha kevésbé voltam képzett, de most, hogy csapatvezető lettem, a követelmények magasabbak voltak. Vajon a jelenlegi tudásom szintje megfelel ezeknek a követelményeknek? Annyira kínos lenne, ha nem tudnám elvégezni a munkát, és elbocsátanának! Amikor nem voltam csapatvezető, a testvéreknek egész jó benyomásuk volt rólam. De ha ismernék a tényleges tudásszintemet, nem gondolnák azt, hogy csak álarcot viselek, és nincs is valódi tehetségem? Nem rombolná ez le a rólam kialakult jó benyomásukat? Épp ekkor a vezető rámutatott néhány problémára egy általam tervezett filmplakáttal kapcsolatban. Nagyon zavarban voltam, és aggódtam, mit gondol majd rólam a vezető. Vajon azt fogja hinni, hogy a túl szegényes a tudásom ahhoz, hogy útmutatást és felügyeletet biztosítsak? Ezzel a gondolattal a fejemben találtam egy kompromisszumos megoldást. Amikor problémákat vitattunk meg, nem kezdtem a véleményem megosztásával, hanem hagytam, hogy mások beszéljenek először. Ha mindenki véleménye egyezett, én is azt hangoztattam, de ha nem, akkor ködösítettem. Így még ha hibák is történtek, a hiányosságaim nem lepleződtek le, és nem járattam le magam. Egyszer egy tervet vitattunk meg. Úgy gondoltam, hogy van néhány kompozíciós probléma, de nem voltam biztos benne. Aggódtam, hogy tévedek, és lenéznek majd, ezért nem kezdeményeztem a beszélgetést. Később, amikor a vezető kikérte a véleményemet, ideges lettem, de a felszínen a nyugalom álarcát viseltem. Azt mondtam: „A véleményem ugyanaz, mint a többieké; nem látok más problémát.” A vezető bólintott, és nem mondott semmi mást. Visszagondolva, még azt sem tudtam kimondani, hogy „Nem értem, nem vagyok tisztában ezzel az üggyel”. Kicsit zaklatott voltam, de csak elgondolkodtam rajta egy picit, és továbbléptem.

Másnap a vezetővel megbeszéltünk egy tervezési koncepciót. Kicsit ideges voltam. Sokáig néztem a tervet, de nem mertem megosztani a véleményemet. Féltem, hogyan tekintene rám a vezető, ha tévednék. Egy másik alkalommal észrevettem problémákat egy tervvel kapcsolatban, de nem volt megoldásom rá. Őszintén akartam beszélni, de aggódtam, mit gondolna rólam a vezető, ha elmondanám. Vajon azon tűnődne, miért nem tudok kijavítani még egy ilyen egyszerű problémát sem? Azt hinné, hogy ennyire hiányos a tudásom? Ezzel a gondolattal a fejemben nem beszéltem őszintén. Úgy tettem, mintha mélyen elgondolkodnék, és azt mondtam a vezetőnek: „Több időre van szükségem, hogy átgondoljam ezt a tervet. Miért nem mondod el először te, hogy mit gondolsz?” A vezető megosztotta a gondolatait az alapelvek alapján, és kikérte a véleményemet. Úgy éreztem, mintha kicsúszna a lábam alól a talaj. Becsületes akartam lenni, de mintha lepecsételték volna a számat. Végül azt mondtam: „Pontosan erre gondoltam én is.” Miután ezt kimondtam, gyötrődni kezdtem, mintha épp egy döglött legyet nyeltem volna le. Egyértelmű volt, hogy nem tudom, hogyan módosítsam megfelelően, mégis úgy tettem, mintha tudnám, mit kell tenni, hogy azt mutassam, rátermett vagyok, és tudom elemezni a problémát. Hát nem csak becsapni és bolonddá tenni próbáltam az embereket? Igazán gyötrődtem. A nap végére kimerültnek éreztem magam, és semmit sem nyertem.

A lelki áhítatom során azon tűnődtem: „A tervek áttekintése a vezetővel esély lehetne a készségeim fejlesztésére. Ez jó dolog, de miért érzem magam olyan fáradtnak ahelyett, hogy felszabadult lennék?” Aztán olvastam, hogy Isten szavai azt mondják: „A teremtett lény megfelelő helyén állni és hétköznapi embernek lenni: könnyű ezt megtenni? (Nem könnyű.) Hol rejlik benne a nehézség? Ez az: Az emberek folyton úgy érzik, hogy a fejük felett rengeteg glória és titulus van. Még nagyszerű alakok vagy szuperemberek identitását és státuszát is maguknak tulajdonítják, és mindenféle megjátszott, hamis gyakorlatokba és külsőségekbe merülnek. Ha nem engeded el ezeket a dolgokat, ha a szavaidat és a tetteidet mindig ezek a dolgok korlátozzák és irányítják, akkor nehéznek fogod találni, hogy bemenj Isten szavának a valóságába. Az is nehéz lesz, hogy ne légy türelmetlen a megoldásokat illetően azzal kapcsolatban, amit nem értesz, és hogy gyakrabban vidd Isten elé ezeket az ügyeket, és őszinte szívet ajánlj fel Neki. Ezt nem leszel képes megtenni. Ez azért van, mert a státuszod, a titulusaid, az identitásod és minden efféle dolog egyszerűen hamis és valótlan, ellentétes Isten szavaival és ellentmond azoknak, ezek a dolgok pedig úgy megkötöznek téged, hogy nem tudsz Isten elé járulni. Mit nyersz azzal, ha státuszra, titulusra és egy bizonyos identitásra törekszel? A valóságban semmit sem nyersz vele. Ez nem tud ellátni téged az igazságvalósággal, és nem teheti lehetővé számodra, hogy megéld a normális emberi mivoltot. Továbbá arra is késztethet, hogy mesterien álcázd magad – intelligenciát színlelj, hírességnek vagy nagyszerű alaknak, rátermettnek, bölcsnek tettesd magad, úgy tégy, mintha mindent tudnál és mindenre képes lennél. Eléri, hogy mások imádjanak és csodáljanak téged. Minden problémájukkal hozzád fognak jönni, rád támaszkodnak és felnéznek rád. Így ez olyan, mintha tűzre tennéd magad perzselődni. Mondjátok meg Nekem, jó érzés a tűzön sülni? (Nem.) Nem érted, de mégsem mered megmondani, hogy nem érted. Nem látod át, de nem mered megmondani, hogy nem látod át. Nyilvánvalóan hibát követtél el, de nem mered beismerni. A szíved gyötrődik, de nem mered azt mondani: »Ez alkalommal tényleg az én hibám, adósa vagyok Istennek és a testvéreimnek. Olyan nagy veszteséget okoztam Isten házának, de nincs bátorságom kiállni mindenki elé és beismerni.« Miért nem mersz beszélni? Azt hiszed: »Meg kell felelnem annak a hírnévnek és glóriának, amelyet a testvéreim adtak nekem, nem árulhatom el az irántam táplált nagyrabecsülésüket és bizalmukat, még kevésbé azokat a lelkes elvárásokat, amelyeket annyi éven át támasztottak felém. Ezért továbbra is színlelnem kell.« Mi származik abból, ha így álcázod magad? Úgy tűnik, mintha elérted volna a célodat, hogy nagyszerű alakká vagy szuperemberré válj, miközben mindenki nagyra tart és imád téged, a testvérek pedig hozzád fordulnak és a tanácsodat kérik, bármilyen problémájuk is van, sőt, felnéznek rád és rád támaszkodnak ezekben az ügyekben, mintha semmit sem lehetne elintézni nélküled. Valójában azonban ez nem így van; csak a zavaros fejű emberek imádnak téged, és idővel mindenki tisztán lát téged. Az igazságvalóság nélkül meddig tarthat az álcád? Továbbá, ahogyan elfoglalod azt a státuszt és megállás nélkül fenntartod az álcádat, ha csak egy kicsit is óvatlan vagy, elszólod magad – hát nem gyötör ez téged legbelül?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). Isten szavai leleplezték a valódi állapotomat. Amikor a tervezési koncepciókat vitattuk meg a vezetővel, sosem éreztem magam felszabadultnak. A fő ok az volt, hogy a természetem igazán arrogáns volt, és nem engedtem meg magamnak, hogy hibázzak, azt meg főleg nem, hogy ne értsek vagy ne tudjak megcsinálni valamit. Saját magamat kínoztam. Mióta előléptettek csapatvezetővé, a vezetőnek jó benyomása volt rólam és értékelt engem, ezért aggódtam, hogy ha túl sok hiányosság lepleződik le a munkámban, az hatással lesz arra, hogyan tekintenek rám mások. Különösen miután problémák adódtak az általam tervezett filmplakáttal, még óvatosabb lettem. Hagytam, hogy mások osszák meg először a véleményüket, hogy elkerüljem, hogy a saját problémáimból túl sok lelepleződjön. Amikor a vezetővel közösen átnéztük a terveket, észrevettem néhány problémát, de féltem, hogy tévedek, ezért nem beszéltem őszintén. Néha egyértelműen nem volt tervem a javításra, de azért, hogy a vezető ne nézzen le, úgy tettem, mintha hozzáértő lennék, visszhangozva a vezető véleményét, és azt mondtam, hogy én is ugyanúgy látom a dolgokat. Álarcot viseltem. Nyilvánvalóan becsaptam másokat. Még azt sem mertem kimondani: „Nem értem, nem vagyok tisztában ezzel.” Folyamatosan eltakartam a hiányosságaimat, hogy mentsem a tekintélyemet. Túlságosan is fontos volt számomra a hírnév és a státusz! Az igazság az volt, hogy mivel még csak most kezdtem a képzést, a hibázás teljesen normális dolognak számított. Mindenki tisztán láthatta a tényleges tudásszintemet, így nem volt szükség arra, hogy takargassam. Még ha a testvérek látnák is a hiányosságaimat, nem néznének le engem – segítenének nekem. De én ragaszkodtam ahhoz, hogy úgy tegyek, mintha mindent tudnék, és mindent meg tudnék csinálni. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy elrejtsem a hiányosságaimat és gyengeségeimet. Olyan bolond és tudatlan voltam! Folyton lepleztem magam, és nem tudtam becsületesen érintkezni másokkal. Így élni annyira képmutató, ravaszkodó és csalárd dolog volt!

Később még több szót olvastam Istentől: „Függetlenül a körülményektől, függetlenül attól, hogy milyen kötelességet végez, egy antikrisztus megpróbálja azt a benyomást kelteni, hogy ő nem gyenge, hogy mindig erős, tele van hittel és soha nem negatív, hogy az emberek soha ne lássák a valódi érettségét vagy valódi hozzáállását Istenhez. [...] Ha esetleg valami fontos dolog történik, és valaki az eset értelmezését kéri tőle, nem könnyen tárja fel a nézeteit, és inkább másokat hagy beszélni előbb. A tartózkodásának oka van: vagy az, hogy nem arról van szó, hogy nincs véleménye, hanem attól tart, hogy a véleménye téves, hogy ha hangosan kimondja, a többiek megcáfolják majd és szégyellnie kell magát miatta, és ezért nem mondja el; vagy nincs véleménye, és mivel képtelen világosan felfogni a dolgot, nem mer önkényesen beszélni abbéli félelme miatt, hogy az emberek kinevetik a hibáját – így a némaság az egyedüli választása. Röviden: nem szívesen szólal meg, hogy kifejtse a nézeteit, mivel attól tart, hogy felfedi, milyen is valójában, hogy az emberek megláthatják, hogy üres és szánalmas, és ez befolyásolja mások róla alkotott képét. Így miután mindenki más befejezte a nézetei, gondolatai és ismeretei közlését, kiragad néhány magasztosabb, tarthatóbb állítást, amelyeket a saját nézeteiként és felfogásaként tálal. Összegzi azokat és mindenkivel közli, ezzel szerezve magas státuszt mások szívében. Az antikrisztusok szerfelett ravaszok: amikor eljön az ideje, hogy kifejezzenek egy nézőpontot, soha nem nyílnak meg és nem mutatják meg a valódi állapotukat másoknak, illetve nem tudatják az emberekkel, hogy ténylegesen mit gondolnak, milyen a képességük, milyen az emberi mivoltuk, milyen a megértőképességük, és hogy van-e valódi ismeretük az igazságról. Így pedig – miközben hencegnek és úgy tesznek, mintha spirituálisak és tökéletes emberek lennének, minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy elfedjék a valódi arcukat és a tényleges érettségüket. Soha nem fedik fel a gyengeségeiket a testvéreknek, sem a saját hiányosságaikat és hibáikat nem próbálják megismerni soha; ehelyett minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy leplezzék ezeket” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Tizedik rész)). Isten szavaiból láttam, hogy az antikrisztusok, függetlenül attól, milyen kötelességet végeznek vagy milyen helyzetben vannak, soha nem fejezik ki könnyedén a véleményüket, ha valami történik velük. Nem hagyják, hogy mások megismerjék a valódi állapotukat, sem azt, hogy mások megismerjék a képességeiket vagy emberi mivoltukat, attól félve, hogy lelepleződnek a gyengeségeik. Hogy elrejtsék a hiányosságaikat, még mások jó javaslatait és ötleteit is sajátjukként tüntetik fel, úgy összegezve és előadva azokat, mintha ők találták volna ki, tévesen azt hitetve el másokkal, hogy rendelkeznek éleslátással és képességgel, ezzel elérve azt a célt, hogy mások csodálják és imádják őket. Ezt magammal összevetve láttam, hogy a viselkedésem pontosan ugyanolyan volt, mint egy antikrisztusé! Amikor a vezetővel egy tervezési koncepciót vitattunk meg, féltem, hogy a vezetőnek rossz véleménye lesz a szakmai készségeimről, ezért a véleményem kifejezésekor ügyeltem arra, hogy ködösen fogalmazzak, úgy tettem, mintha érteném, és a vezető szavait visszhangoztam. Úgy viselkedtem, mintha ugyanazon a véleményen lennék, mint a vezető, és ezt használtam fel a hiányosságaim elrejtésére. Visszagondolva, mindig így végeztem a kötelességemet: Hogy megóvjam az imázsomat és a státuszomat az emberek szívében, sosem akartam, hogy mások lássák a hiányosságaimat vagy gyengeségeimet. Voltak olyan nyilvánvaló problémák, amelyeket gyorsan meg lehetett volna oldani, ha beszélek valakivel, aki ért hozzá, de azt hittem, hogy mások segítségét kérni alkalmatlannak és alsóbbrendűnek tüntetne fel, ezért inkább titokban anyagokat kerestem, és egyedül küzdöttem, hogy rájöjjek a dolgokra, és nem kértem tanácsot másoktól. Ez alacsony munkahatékonysághoz és más feladatok késedelméhez vezetett. Mindig olyan valakinek akartam álcázni magam, aki mindent tud és mindent meg tud csinálni, álarcot viselve mások előtt. Vajon nem vezettem félre az embereket? Az antikrisztusok mindig így rejtegetik és álcázzák magukat. Becsapják és félrevezetik az embereket azzal, hogy elfedik a valódi érettségüket, hogy magukhoz vonzzák az embereket. Miben különbözött a viselkedésem egy antikrisztusétól? Ami feltártam, az egy antikrisztus beállítottsága volt! Ez a felismerés megrémített. Úgy éreztem, ha nem változom meg, felfednek és kivetnek. Gyorsan imádkoztam Istenhez, készen a bűnbánatra és a változásra. Többé nem akartam álcázni magam és becsapni másokat, hogy megóvjam a büszkeségemet és az imázsomat.

Később kerestem a gyakorlás útját a problémáim alapján. Olvastam, hogy Isten szavai azt mondják: „Bármely problémával találkozol is, az igazságot kell keresned, hogy megoldd azt, semmiképp sem szabad álcáznod magad vagy hamis képet festened magadról másoknak. Ami a hiányosságaidat, tökéletlenségeidet, hibáidat, romlott beállítottságaidat illeti – meg kell nyílnod és beszélned kell mindezekről. Ne tartsd magadban őket. Az életbe való belépés felé vezető első lépés az, hogy megtanulsz megnyílni, és ez az első akadály is, amelyet a legnehezebb megugrani. Ha egyszer leküzdötted ezt az akadályt, könnyű lesz belépni az igazságba. Mit jelent az, hogy megteszed ezt a lépést? Azt jelenti, hogy megnyitod a szíved, és felfeded és megnyitod minden részed, legyen az jó vagy rossz, pozitív vagy negatív; és megvilágítod azt mások és Isten számára, hogy lássák; nem rejtegetsz vagy titkolsz el semmit Isten elől, nem alkalmazol semmiféle álcát, csalárdságot vagy megtévesztést Istennel szemben, és ugyanígy őszinte vagy más emberekkel is. Ily módon a világosságban fogsz élni; nemcsak Isten fog átvizsgálni téged, hanem más emberek is látni fogják, hogy a cselekedeteid elveken alapulnak és átláthatóak. Nem kell semmilyen módszert használnod a hírneved, a rólad kialakult kép és a státuszod védelmére, és a hibáidat sem kell elrejtened vagy eltussolnod. Nem kell ilyen haszontalan erőfeszítéseket tenned. Ha el tudod engedni ezeket a dolgokat, az életed nagyon nyugodttá válik, mentes lesz a korlátoktól és a fájdalomtól, és teljesen a világosságban fogsz élni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavaiból megtaláltam a gyakorlás útját. Ha olyan dolgokkal találkozunk a kötelesség végzése során, amelyeket nem értünk vagy nem tudunk kezelni, meg kell nyílnunk, és többet kell segítséget kérnünk másoktól, és becsületes embernek kell lennünk. Valódinak kell lennünk, és nem szabad a saját hírnevünket óvnunk. Így összhangban lehetünk Isten szándékaival, és fejlődhetünk. De én csak a büszkeségemre gondoltam, folyamatosan rejtegettem a hiányosságaimat és álcáztam magam. Nem vettem figyelembe, hogy milyen jól végzem a munkát, sem azt, hogyan fejlesszem a szakmai készségeimet. Egészen addig a pontig nem fogtam fel az alapelveket, a készségeim nem javultak, és nem végeztem a kötelességemet a megfelelő színvonalon. Mi értelme volt csupán a büszkeségem megőrzésére törekedni? Ha követném Isten követelményeit, és becsületes emberként cselekednék, bár a hírnevem csorbát szenvedhetne kicsit, a készségeim javulnának, és jobban végezhetném a kötelességeimet, Isten pedig elégedett lenne. Nem lenne ez sokkal jobb? Erre gondolva imádkoztam Istenhez, készen a bűnbánatra. Később, amikor a többiekkel kommunikáltam, többé nem rejtőzködtem, ha nem értettem valamit, és aktívan a csoport elé tártam a kérdéseimet megvitatásra. Az ilyen módon való gyakorlás felszabadulttá tett, és nyertem valamit másoktól.

Ezután kerestem a választ, azon tűnődve: „Miért nem tudtam helyesen tekinteni a hiányosságaimra, miután előléptettek csapatvezetővé? Milyen téves nézetek irányítottak?” Keresés közben olvastam Isten szavait: „Amikor vezetővé választanak meg valakit a testvérek, vagy előléptet valakit Isten háza, hogy egy bizonyos munkarészt vagy egy bizonyos kötelességet végezzen, az nem azt jelenti, hogy különleges státusza vagy pozíciója van az illetőnek, sem azt, hogy mélyebb igazságokat vagy több igazságot ért másoknál – azt pedig még kevésbé, hogy képes alávetni magát Istennek és nem fogja elárulni Őt. Természetesen nem jelenti azt sem, hogy ismeri Istent, és hogy olyasvalaki, aki féli Istent. Valójában ezek egyikét sem érte el. Az előléptetése és a művelése mindössze a szó egyszerű értelmében vett előléptetés és művelés, és nem egyenlő azzal, hogy Isten előre elrendelte és méltónak találta volna őt. [...] Mi tehát a célja és a jelentősége annak, hogy valakit előléptetnek és művelnek? Az, hogy ezt a személyt, mint egyént, annak érdekében léptetik elő, hogy gyakoroljon, valamint, hogy különleges öntözésben és képzésben részesüljön, ezáltal lehetővé téve számára az igazságalapelveknek, valamint a különböző dolgok végzése és a különféle problémák megoldása alapelveinek, eszközeinek és módjainak, valamint annak a megértését, hogy azokat a különféle környezeteket és embereket, amelyekkel és akikkel találkozik, miként kezelje és miként foglalkozzon velük Isten szándékai szerint és oly módon, ami óvja Isten házának érdekeit. E pontok alapján ítélve vajon kellőképpen képesek az Isten háza által előléptetett és művelt tehetséges emberek a munkájuk elvállalására és arra, hogy jól végezzék a kötelességüket az előléptetés és a művelés időszaka alatt, vagy az előléptetést és művelést megelőzően? Természetesen nem. Így aztán elkerülhetetlen, hogy a művelés időszaka alatt metszésben, ítéletben, fenyítésben, valamint leleplezésben, sőt akár elbocsátásban is részük legyen ezeknek az embereknek; ez normális, ez a képzés és művelés” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (5.)). Isten szavaiból rájöttem, hogy amikor Isten háza előléptet és gondoz valakit, az nem jelenti azt, hogy ez a személy már érti az igazságot, és rendelkezik valósággal, vagy teljesen felfogja az alapelveket. Az előléptetés csak egy lehetőség a képzésre, és ez megköveteli az emberektől, hogy helyesen tekintsenek a hiányosságaikra. Túl nagyra tartottam magam, azt gondolva, hogy a csapatvezetővé való előléptetésem azt jelenti, hogy jobb képességekkel, készségekkel és egyéb tulajdonságokkal kell rendelkeznem, mint másoknak. Felmagasztaltam magam, és hogy megakadályozzam, hogy mások átlássanak rajtam, álcáztam és rejtegettem magam, mindenféle trükköt bevetettem, hogy elrejtsem a hiányosságaimat, és még a véleményem megosztásakor is túlgondoltam a dolgokat. Nem voltam nyílt a másokkal való érintkezés során, és a kimerülésig gúzsba kötöttem magam. Visszagondolva, a csapatvezetővé való előléptetés csak egy lehetőség volt a képzésre. Ez a helyzet arra ösztönzött, hogy törekedjek az igazságra, és az alapelvek szerint végezzem a kötelességeimet. Normális volt, hogy hiányosságaim és eltéréseim vannak a kötelességem végzése során, és ezeket a lehetőségeket felhasználhattam a hiányosságaim pótlására, hogy a tapasztalat révén több igazságot értsek meg és több alapelvet fogjak fel, és fokozatosan képes legyek a megfelelő színvonalon végezni a kötelességemet. A jövőben megfelelően kell tekintenem a hiányosságaimra, és meg kell tanulnom két lábbal a földön járni, és több erőfeszítést kell tennem az alapelvek és készségek elsajátítására. Erre kellett törekednem, és ebbe kellett bemennem.

Egyszer a vezető útmutatást adott a munkánkban, és megkért minket, hogy mondjuk el a véleményünket egy háttérről. Hallottam, hogy a két nővérnek, akikkel együttműködtem, eltérő a véleménye az enyémtől, és azt gondoltam: „A két nővér véleménye megegyezik. Ha kiderül, hogy tévedek, az annyira kínos lesz. Vajon azt hiszik majd, hogy annyira híján vagyok a képességnek és az ízlésnek?” Amikor erre gondoltam, haboztam, és azt gondoltam: „Talán csak egyet kellene értenem a nővérekkel, így nem fogom magam kínosan érezni, ha tévedek.” De abban a pillanatban eszembe jutottak Isten szavai, amelyeket korábban olvastam: „Bármely problémával találkozol is, az igazságot kell keresned, hogy megoldd azt, semmiképp sem szabad álcáznod magad vagy hamis képet festened magadról másoknak. Ami a hiányosságaidat, tökéletlenségeidet, hibáidat, romlott beállítottságaidat illeti – meg kell nyílnod és beszélned kell mindezekről. Ne tartsd magadban őket. [...] Nem kell semmilyen módszert használnod a hírneved, a rólad kialakult kép és a státuszod védelmére, és a hibáidat sem kell elrejtened vagy eltussolnod. Nem kell ilyen haszontalan erőfeszítéseket tenned. Ha el tudod engedni ezeket a dolgokat, az életed nagyon nyugodttá válik, mentes lesz a korlátoktól és a fájdalomtól, és teljesen a világosságban fogsz élni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai megadták nekem a gyakorlás útját. Függetlenül attól, hogy valakinek a véleménye helyes vagy téves, fel kell vetnie, hogy keressen és beszélgessen róla, ha van valami, amit nem ért. Ezt jelenti felelősségteljesnek lenni a kötelességben. Ez a gondolat felvidította a szívemet, és imádkoztam Istenhez, készen arra, hogy félretegyem a büszkeségemet, és elmondjam az igazat. Meglepetésemre a vezető egyetértett a véleményemmel, és adott nekünk némi iránymutatást a kiigazításokhoz. Miután meghallgattam, tisztább lett a megértésem. Úgy éreztem, hogy az, hogy nem óvom a büszkeségemet és nem rejtegetem magam, hogy becsületes vagyok és igazat mondok, békét és nyugalmat hozott a szívembe.

Most már nem korlátozott a büszkeségem, és nyíltan és egyszerűen meg tudtam vitatni a testvérekkel azokat a dolgokat, amelyeket nem láttam tisztán. Amikor a vezető rámutatott a problémáimra, el tudtam fogadni azokat, helyesen tekintettem a hiányosságaimra, és kerestem a vonatkozó alapelveket és szakmai ismereteket, hogy tanuljak. Egy idő után némi haladást értem el a technikai készségeim terén, és kevesebb hibát követtem el a kötelességeimben. Ezen a tapasztalaton keresztül igazán felismertem, hogy Isten megáldja a becsületes embereket, és gyűlöli a csalárdokat, és hogy beismerni a gyengeségeimet és hiányosságaimat, és azt gyakorolni, hogy becsületes ember legyek, nem szégyenletes, és az ilyen módon való gyakorlás békét és nyugalmat hoz a szívembe.