Átlagos családba születtem, a szüleim gazdálkodók voltak. Mivel a családom szegény volt, az emberek diszkrimináltak és lenéztek minket, ezért gyerekkorom óta kisebbségi érzésem volt. A szüleim gyakran arra tanítottak, hogy tanuljak keményen, hogy a jövőben sikeres lehessek, hogy végül ne úgy éljek, mint ők, és ne egy kis földterület gondozásával töltsem a napjaimat. Magamban elhatároztam: „Arra fogok törekedni, hogy váljak valakivé, kitűnjek, és felsőbbrendű életet éljek.”

2012 júniusában, a diplomaszerzés után tanár lettem, de mivel erős versenyszellem volt bennem, elégedetlen voltam az életemmel. Egy értekezleten láttam, hogy Liu igazgató milyen ékesszólóan beszél a pódiumon. Megfordultam, és észrevettem, hogy sok tanár irigykedve és csodálattal a szemében nézi Liu igazgatót. Abban a pillanatban ezt gondoltam: „Mennyivel jobb lenne, ha én beszélnék a pódiumon! De jelenleg csak egy átlagos tanár vagyok, csupán egy a sok közül, úgyhogy keményen kell dolgoznom, és több energiát kell fektetnem a tanításba, így előbb-utóbb én is igazgató leszek.” Az ezt követő napokban fáradhatatlanul dolgoztam, még a szünetemet is arra használtam, hogy óravázlatokat készítsek, és tanulmányozzam az oktatási anyagokat, és ha az osztályomban valamelyik diák nehezen értette meg az anyagot, feláldoztam az ebédszünetemet, sőt, késő éjjel is fennmaradtam, hogy korrepetáljam, amíg meg nem értette azt. A hét minden napján, éjjel-nappal dolgoztam, és mindennap olyan kimerült voltam, hogy fájt a hátam és a derekam. Amikor hazaértem, teljesen kimerült voltam, és egyszerűen beestem az ágyba. Nagyon szerettem volna félretenni a munkámat, és szünetet tartani, de amikor Liu igazgatóra gondoltam, ahogy ékesszólóan beszélt a pódiumon, és a tanárok csodáló tekintetére, tovább hajtottam magam, ezt gondolva: „Most azért szenvedek, hogy később jobb életet élhessek, és kiérdemeljem mások csodálatát. Mindez a szenvedés meg fogja érni!” És elővettem a „Neveléslélektan” könyvemet, hogy tanulmányozzam... Az erőfeszítéseimnek köszönhetően a pontszámaim alapján a legjobbak közé kerültem. Mindössze három év alatt átlagos tanárból egy oktatási kutatócsoport vezetőjévé, műszaki igazgatóvá, igazgatóhelyettessé, végül pedig igazgatóvá váltam. Nagyon boldog voltam. Még harmincéves sem voltam, és máris vezető pozíciót töltöttem be. Egy ideig a tanárok és a szülők nagy tisztelettel bántak velem, a rokonok, szomszédok és osztálytársak mind irigykedve és csodálattal a szemükben néztek rám, a szüleim pedig emelt fővel jártak miattam. Igazán büszke voltam magamra, és a hiúságom is kielégült. Az előléptetésemet követően a fizetésem is magasabb lett, ezzel együtt az anyagi jólétem is javult, és sok olyan luxuscikket vásároltam, amely gyerekkoromban elérhetetlen volt. Végre teljesült a gyermekkori vágyam, és olyan életet éltem, amely tiszteletet parancsoló volt. Úgy éreztem, hogy minden erőfeszítésem és kemény munkám kifizetődött.

Később azonban az élet nem bizonyult olyan csodálatosnak, mint amilyennek elképzeltem. Miután igazgató lettem, bár úgy tűnt, hogy tekintélyt és tiszteletet szereztem, a pozíció állandó gyötrelmet és kimerültséget is hozott nekem. Igazgatóként az üzleti utak és a társasági kötelezettségek mindennapossá váltak, és hogy elnyerjem feletteseim tiszteletét, és megtartsam a pozíciómat, fokozatosan megtanultam inni, és másoknak hízelegni. Egyszer az oktatási hivatal vezetője ezt mondta nekem: „Nézd csak Sao igazgatónőt! Ő tudja, hogyan használja ki az előnyeit, hogy profitáljon belőlük. A fiatalság előny, de tudod egyáltalán, hogyan lehet a legtöbbet kihozni belőle? A nőknek ki kell használniuk az előnyeiket, hogy minél több időre minél messzebbre jussanak.” Tudtam, hogy Sao igazgatónő úgy tudott az oktatási csoport vezetőjévé válni az oktatási hivatalban, hogy kormánytisztviselők szeretője volt. Undorodtam a módszereiktől. Ahányszor a vacsorapartikra gondoltam, ahol inni kellett, és hallgatni a feletteseim mocskolódásait, tömény undort éreztem, és sokszor el akartam menekülni, de az igazgatói pozícióm érdekében nem tehettem mást, mint hogy megfeleljek az elvárásoknak. Az iskolatanács elnöke is gyakran elvitt engem társasági eseményekre, és bemutatott az oktatási ágazat prominens személyiségeinek, látszólag szakmai kapcsolatok építése céljából, de valójában azért, hogy a szeretőjük legyek, hogy eladja a testemet. Mélyen undorodtam ettől. Valahányszor kapcsolatba léptek velem, mindig közömbösen viselkedtem, és nem vettem a szívemre. De mivel nem mentem bele abba, amit ők akartak, az elnök rendkívül elégedetlen volt velem, és néha célba is vett a munkahelyemen. Annak ellenére, hogy a munkabeszámolóim nagyon jól sikerültek, és az üzleti terveim jól felépítettek voltak, mindig keresték bennem a hibát, ami miatt szóhoz sem jutottam. Egyszer véletlenül megláttam, hogy a felettesem telefonja tele van rólam készült fotókkal, és hirtelen leírhatatlan félelem lett úrrá rajtam, erre gondoltam: „Én leszek a következő áldozatuk?” Rettegtem. Mindennap rendkívül fáradtnak éreztem magam, kimerített a sok társadalmi kötelezettség és üzleti út, és állandóan ideges voltam, amiatt aggódtam, hogy a felettesem kihasznál majd engem. Mindennap úgy éreztem, mintha vékony jégen járnék, és olyan fájdalomban éltem, mintha egy kés élén lépkednék. Csak attól féltem, hogy nem dolgozom elég keményen, hogy megfeleljek a felettesem elvárásainak, és hogy az igazgatói pozíciómat veszély fenyegeti. Ezért még keményebben dolgoztam, hogy tökéletes legyen a munkám, hogy a felettesem ne találjon semmilyen hibát. Ennek érdekében éjjel-nappal dolgoztam, néha egész nap még arra sem volt időm, hogy egy pohár vizet igyak. Napközben szédültem, fáradt voltam, idővel erősen fájni kezdett a torkom, és néha olyan erősen köhögtem, hogy vért köhögtem fel. A gondolataimban még így is arra összpontosítottam, hogyan tarthatnám meg igazgatói pozíciómat. Napról napra, évről évre nőtt bennem a nyomás, és úgy éreztem, hogy a depresszióba süllyedés szélén állok. Az anyósom látta ezt rajtam, és azt tanácsolta, hogy mondjak le az igazgatói állásomról, és keressek másik munkát. Hirdette nekem az evangéliumot is, és talált számomra egy szakaszt Isten szavából, hogy olvassam el. Isten szavai azt mondják: „Az ember sorsát Isten keze irányítja. Te képtelen vagy irányítani magadat: annak ellenére, hogy az ember mindig a saját érdekében rohan és szorgoskodik, továbbra is képtelen irányítani magát. Ha ismerhetnéd a saját kilátásaidat, ha irányíthatnád a saját sorsodat, akkor is teremtett lény lennél?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az ember normális életének helyreállítása és eljuttatása csodálatos rendeltetési helyére). Amikor a „sors” szót olvastam, magamra gondoltam: az a személy, akit társamnak kívántam, olyasvalaki volt, aki értette a romantikát és az érzelmeket, de az a személy, aki belépett velem a házasságkötő terembe, olyan volt, aki nem értette a rugalmasság és a romantika fogalmát, akiből hiányzott a képzelőerő és a kreativitás. Aztán eszembe jutott, hogy gyerekkorom óta folyton azt akartam, hogy az erőfeszítéseimmel kivívjam mások csodálatát, mert azt hittem, hogy ez boldogságot hoz. Miután azonban igazgató lettem, azt tapasztaltam, hogy nemhogy nem voltam boldog, de még nyomorultabban éreztem magam, mint korábban. Sőt, egyszer még depresszióba is estem. Ekkor jöttem rá, hogy az ember sorsa olyan dolog, amit nem tud irányítani.

Később Isten szavainak egy másik szakaszát olvastam: „A Mindenható megkönyörül ezeken az embereken, akik nagyon megszenvedtek; ugyanakkor idegenkedik ezektől az emberektől, akik tudat híján vannak, mivel túl sokáig kellett válaszra várnia az emberiségtől. Arra vágyik, hogy keressen, keresse a szívedet és a lelkedet, élelmet és vizet hozzon neked, és felébresszen, hogy többé ne éhezz és ne szomjazz. Amikor elcsigázott vagy, és amikor elkezdesz valamit megérezni e világ sivár elhagyatottságából, ne légy elveszve, ne sírj. Mindenható Isten, az Őriző mindenkor elfogadja az érkezésedet” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. A Mindenható sóhajtása). Amikor elolvastam Isten szavainak ezt a szakaszát, mélyen meghatódtam. Úgy éreztem, hogy Isten nagyon jól megérti az embereket, és láttam az Ő szeretetét az emberiség iránt. Visszagondoltam arra, hogyan dolgoztam éjjel-nappal, hogy igazgató lehessek, és hogy miután igazgató lettem, milyen gyakran utaztam munkaügyben, és milyen sok társadalmi kötelezettségem volt, miközben próbáltam a feletteseimnek hízelegni, és a kegyeikbe férkőzni. Mindennap óriási lelki nyomás alatt voltam. Nem találtam senkit, akiben megbízhattam volna, és nem találtam menedéket a zaklatott lelkemnek. Beszéltem anyámmal, és ő ezt tanácsolta: „Keményen kell dolgoznod, és tudnod kell, hogyan kezeld a dolgokat a feletteseiddel. Ha elveszíted a munkádat, a szomszédok lenéznek majd minket.” Elmondtam a férjemnek, és ő csak ezt tanácsolta: „Egy idő után majd jobbra fordulnak a dolgok.” De ahogy telt az idő, az idegösszeroppanás szélén találtam magam. Ki érthetné meg az érzéseimet? Isten szavai által jöttem rá arra, hogy csak Isten érti meg igazán az embereket, és hogy Isten képes érezni az elviselhetetlen nyomorúságomat, amikor azt mondta, hogy ne sírjak, ne érezzem magam elveszettnek, és hogy Ő örömmel fogadja az érkezésemet. Úgy éreztem, hogy csak Isten ismeri igazán a szívemet, és hogy mindent megoszthatok Vele, és a lelkem nagy vigaszra talált. Szerettem volna vizsgálni Isten utolsó napokbeli munkáját, de amikor arra gondoltam, hogy mennyire elfoglalt vagyok a munkámmal, azon tűnődtem, hogy mikor lesz rá időm. Ezért megpróbáltam imádkozni Istenhez, és kifejezni Neki a gondolataimat: „Ó, Istenem! Nem akarom így élni az életemet, ez végtelenül kimerítő. Kérlek, nyiss nekem utat!” Abban a pillanatban a nővérem felhívott, és felkért egy óvodai munkára. Ez volt az egyetlen állami óvoda az egész megyében, és a megye legjobb oktatási felszereltségével és tanítási feltételeivel rendelkezett. Bár el akartam menni, sok áldozatot hoztam azért, hogy megszerezzem az igazgatói pozíciót, ezért úgy éreztem, hogy nehéz lenne mindezt most feladnom. De amikor arra gondoltam, hogy a felettesem milyen aberráltan viselkedett velem, undort éreztem. Ezért fontolgattam, hogy elmegyek abba az óvodába, arra gondolva, hogy talán az erőfeszítéseim révén az új feletteseim előbb-utóbb előléptetnek az óvoda vezetőjévé, és akkor visszanyerném a státuszomat. Így egyszerre vizsgálhatnám Isten munkáját, és kivívhatnám az emberek megbecsülését, két legyet üthetnék egy csapásra.

2019 júliusában lemondtam az igazgatói posztról, és átmentem az óvodába. A kisgyermekek nevelésével foglalkozni azonban nem volt olyan egyszerű és könnyű, mint ahogy azt elképzeltem, és gyakran kellett különböző képzéseken és versenyeken részt vennem az alapvető pedagógiai ismeretek megszerzéséhez, így mindennap nagyon elfoglalt voltam. Különösen, amikor láttam, hogy a felettesek elismerő pillantásokat vetnek a kiváló pedagógusokra, irigységet éreztem, és öntudatlanul visszazuhantam abba a törekvésbe, hogy elnyerjem mások megbecsülését. Megszállottan zongoratanulásba kezdtem, gyakoroltam a táncolást, és különböző programokat szerveztem, így nem maradt szabadidőm, és az a szándékom, hogy Isten utolsó napokbeli munkáját keressem, háttérbe szorult a zsúfolt munkabeosztásom miatt. Később, a kemény munka révén, gyorsan megvetettem a lábam az óvodában, és a feletteseim nagyra értékeltek. De a nagyrabecsülés egyben szorongást is okozott számomra. Néha a feletteseim megkértek, hogy írjak nekik vitabeszédeket vagy prezentációs vázlatokat, de mivel napközben a diákjaimat kellett tanítanom, éjszakánként túlóráznom kellett, hogy rohanva elkészüljek a vázlatokkal. Mindennap igazán feszített ideőbeosztásom volt. Láttam a körülöttem lévő kollégáimat is, ahogy mosolyognak, és közben a hátuk mögött tőrt rejtegetve ádázan versenyeznek a státuszért. Ebben a helyzetben csapdába esve úgy éreztem, mintha visszatértem volna az előző életembe. A testem továbbra is állandóan fáradt volt, nagy nyomásnak volt kitéve, és mindennap úgy éreztem, hogy a fejem fel fog robbanni. Éles fájdalmat éreztem a mellemben is, mintha tűk szurkálnának. Végtelenül tehetetlennek éreztem magam, és a szívem üres volt. 2019 októberének egyik napján az óvoda egészségügyi szűrést szervezett. Amikor az orvos megvizsgált, komoly arckifejezéssel ezt mondta: „Valami nagyon nem stimmel a mellével.” Ezt kérdeztem: „Rákos vagyok?” Az orvos ezt felelte: „Még nem biztos, de minél előbb biopsziát kell végeztetnie, mivel a korai felismerés korai kezelést jelent.” Úgy éreztem, mintha elsötétült volna a világ, miközben ezt kérdeztem magamtól: „Lehet, hogy tényleg rák?” A tehetetlenség megmagyarázhatatlan érzése tört rám, és a földre rogytam. Ezután elmentem a tartományi kórházba, hogy diagnosztizáljanak. Az orvos azt mondta, hogy a mellemben megvastagodott a szövet, ciszták és csomók vannak benne. Azt tanácsolták, hogy kövessem a kezelést, és három-hat havonta menjek vissza kontrollvizsgálatra, de azt is mondták, hogy ha a csomók növekednek, akkor műtétre lesz szükségem. A jelentés szerint a csomók ekkor már a harmadik stádiumban voltak. Orvosi értelemben: ha négyes stádiumba fejlődnének, akkor az rákos lenne. Minél többet gondolkodtam rajta, annál jobban megijedtem. Egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy egy magamfajta, alig harmincéves ember hogyan lehet ilyen súlyos beteg. Úgy éreztem, hogy rám szakad az ég. Elnehezült testtel hazavonszoltam magam, becsuktam az ajtót, és lefeküdtem az ágyra. Könnyek folytak végig az arcomon, és folyamatosan ezt kérdezgettem magamtól: „Miért dolgoztam olyan keményen az elmúlt években? Tényleg feláldoztam az egészségemet, csak azért, hogy mások csodálatát elnyerjem? Mit hozott nekem valójában mások csodálata? Miért élek még mindig ilyen fájdalmak között, még akkor is, ha megkaptam az emberek csodálatát? Hogyan élhetnék olyan életet, amely értelmes és értékes?”

Egy nap, amikor fájdalomban és zavarodottságban vergődtem, a testvérek meghívtak egy összejövetelre, és elkezdtem részt venni a gyülekezeti életben. Láttam, hogy testvéreim az igazságra törekednek, és Mindenható Isten szavainak öntözése és ellátása alatt keresik a változást a beállítottságukban, és láttam, hogy szeretik és támogatják egymást, anélkül, hogy a hírnévért és nyereségért versengenének, vagy egymás ellen ármánykodnának. Ez szöges ellentétben állt azzal, amit a munkám és a társadalmi kötelezettségeim során láttam. Úgy éreztem, hogy vonzanak Isten szavai, és elkezdtem aktívan részt venni az összejöveteleken, és gyülekezeti életet élni. Egyik áhítatom alatt Isten e szavait olvastam: „Valójában nem számít, mennyire magasztosak az ember ideáljai, lehetnek bármilyen realisztikusak vagy helyénvalóak az ember vágyai, mindaz, amit az ember el akar érni, mindaz, amire törekszik, kibogozhatatlanul kapcsolódik két szóhoz. E két szó életbevágóan fontos minden ember életét tekintve, és ezeket akarja a Sátán belenevelni az emberbe. Melyik két szóról van szó? A »hírnév« és a »nyereség«. A Sátán egy igen körmönfont módszert használ, egy olyan metódust, amely nagyon is összhangban van az emberek elképzeléseivel, és a legkevésbé sem radikális, mely által eléri, hogy az emberek tudtukon kívül elfogadják az ő életmódját, az ő szabályait, hogy azok szerint éljenek, és hogy életcélokat és az életük számára irányt tűzzenek ki, és tudtukon kívül ambícióik is kialakulnak az életben. Bármilyen nagyszabásúnak tűnnek ezek az életambíciók, kibogozhatatlanul kötődnek a »hírnévhez« és a »nyereséghez«. Minden, amit bármely nagyszerű vagy híres ember – valójában minden ember – követ az életben, csak ezzel a két szóval kapcsolatos: »hírnév« és »nyereség«. Azt hiszik az emberek, hogy amint hírnévre és nyereségre tesznek szert, tőkét kovácsolhatnak ezekből, hogy magas státusznak és hatalmas vagyonnak örvendhessenek, és élvezhessék az életet. Szerintük a hírnév és a nyereség olyan tőkét jelentenek, amely által gyönyörkereső és a test buja élvezkedéséről szóló életre tehetnek szert. Ennek az emberiség által olyannyira sóvárgott hírnévnek és nyereségnek a kedvéért az emberek önként, bár tudtukon kívül, átadják a testüket, elméjüket, mindenüket, a jövőjüket és sorsukat a Sátánnak. Pillanatnyi habozás nélkül teszik ezt, és mindvégig nincs tudomásuk arról, hogy szükséges lenne visszaszerezni mindazt, amit átadtak. Meg tudnak tartani az emberek bármilyen irányítást önmaguk felett, miután ily módon menedéket találtak a Sátánban, és hűségesek lettek hozzá? Biztosan nem. Teljesen és maradéktalanul a Sátán irányítja őket. Teljesen és maradéktalanul ingoványba süllyedtek, és képtelenek kiszabadítani magukat. Amint valaki a hírnév és nyereség mocsarába süllyedt, többé nem keresi azt, ami fényes, ami igazságos, sem azokat a dolgokat, amelyek szépek és jók. Ez azért van, mert a hírnév és nyereség túlságosan nagy vonzerővel bírnak az emberek számára; olyan dolgokká válnak, amelyekre az emberek egész életükben, sőt még az egész örökkévalóságon át is vég nélkül törekednek. Nem így van ez?” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). „A Sátán a hírnevet és a nyereséget használja arra, hogy kontrollálja az ember gondolatait, amíg az emberek másra sem tudnak gondolni, mint a hírnévre és nyereségre. A hírnévért és nyereségért küszködnek, a hírnévért és nyereségért szenvednek el nehézségeket, a hírnévért és nyereségért tűrnek el megaláztatást, a hírnévért és nyereségért áldozzák fel mindenüket, és minden ítéletet vagy döntést a hírnév és nyereség kedvéért hoznak meg. Ily módon a Sátán láthatatlan béklyókkal kötözi meg az embereket, akiknek sem erejük, sem bátorságuk nincs ledobni azokat magukról. Tudtukon kívül viselik ezeket a béklyókat, és nagy nehézségek árán vánszorognak egyre előre. E hírnév és nyereség kedvéért az emberiség kerüli Istent és elárulja Őt, és egyre gonoszabbá válik. Így aztán egyik generáció a másik után pusztul el a Sátán hírneve és nyeresége közepette. Ha most a Sátán cselekedeteire tekintünk, baljós szándékai nem végképp megvetendőek-e? Lehet, hogy ma még mindig nem láttok át a Sátán sötét indítékain, mert úgy vélitek, hogy nem lehet hírnév és nyereség nélkül élni. Azt hiszitek, hogy ha az emberek maguk mögött hagyják a hírnevet és a nyereséget, akkor többé nem látják majd az előttük lévő utat, többé nem látják majd a céljaikat, hogy a jövőjük elsötétül, homályos és borús lesz. De lassanként, egy nap mindannyian felismeritek majd, hogy a hírnév és a nyereség szörnyű béklyók, amelyekkel a Sátán megkötözi az embert. Amikor az a nap eljön, teljes mértékben ellen fogsz állni a Sátán irányításának, és teljesen ellen fogsz majd állni azoknak a béklyóknak, amelyekkel a Sátán megkötöz. Amikor eljön az ideje, hogy le akarod vetni mindazokat a dolgokat, amiket a Sátán beléd nevelt, akkor majd teljesen szakítasz a Sátánnal, és igazán utálni fogod mindazt, amit a Sátán hozott neked. Az emberiség csak akkor fogja igazán szeretni Istent és igazán sóvárogni Utána” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). Isten szavainak leleplezése által felismertem a Sátán rosszindulatú szándékait. A Sátán a hírnevet és a nyereséget csaliként használja, hogy lépésről lépésre a hírnév és a nyereség örvényébe csalogassa az embereket, és ahogy az emberek szenvednek és küzdenek ezekért a dolgokért, gonosszá, csalárddá és simlissé válnak, elveszítik a normális emberi hasonlatosságot, és végül a züllöttség szakadékába zuhannak. Elgondolkodtam magamon, és rájöttem, hogy kiskorom óta olyan eszméket neveltek belém, mint „ki kell tűnnöd, és mások fölé kell emelkedned”, „öregbítsd őseid hírnevét”, és más sátáni mérgeket, mint hogy „az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik”. Azt hittem, hogy az embernek, amíg él, hírnévre és nyereségre kell törekednie, és hogy csak a státusz és a pozíció elérésével lehet értékes és méltóságteljes életet élni, ezeket a sátáni mérgeket éleslátó mondásokként kezeltem, és az életcéljaimnak tekintettem. Amikor láttam, hogy Liu igazgató ékesszólóan beszél a pódiumon, és mások csodálják, úgy éreztem, hogy ez lenyűgöző, és olyanná akartam válni, mint Liu igazgató. E cél érdekében hajnaltól estig dolgoztam, éjjel-nappal tanulmányoztam az oktatási anyagokat, és a pihenőidőmet a diákok korrepetálására áldoztam. Bár a testem kimerült volt, és pihenni akartam, a gondolat, hogy megszerzem az igazgatói pozíciót, hírnévre és nyereségre teszek szert, a folytatásra ösztökélt, így hát összeszorítottam a fogaimat, és kitartottam. Végül a kemény munkám révén elnyertem az igazgatói pozíciót, és megízleltem az elégedettséget, melyet mások csodálata okozott. De fokozatosan olyan életet kezdtem élni, amiből teljesen hiányzott az emberi hasonlatosság. Hogy megtarthassam az igazgatói pozíciómat, alkalmazkodtam a feletteseim nézeteihez, törleszkedtem hozzájuk, hízelegtem nekik, egyre simlisebbé és csalárdabbá váltam. Később, amikor az óvodába kerültem, láttam, hogy a nálam kiemelkedőbb kollégák elnyerték a felettesek csodálatát, így ismét irigy lettem. Veszettül elkezdtem gyakorolni a zongorát, a táncot és a citerát, és mindig nagy erőfeszítéssel kutattam minden nyilvános és magas színvonalú órára, mert ki akartam tűnni a tömegből, és elnyerni a körülöttem lévők csodálatát. Éjjel-nappal a hírnévért és a haszonért fáradoztam, szem elől tévesztve az emberi viselkedés alapvető követelményeit, miközben alkalmazkodtam a Sátán túlélési alapelveihez, simlis és csalárd lettem. Teljesen elvakított a hírnév, a nyereség és a státusz, mivel ezek a dolgok irányították a gondolataimat, hogy boldoggá tegyenek, hogy megfizessem értük az árat. A hírnevet, a nyereséget és a státuszt mindennél fontosabbnak tartottam, és bár tudtam Isten utolsó napokbeli munkájáról, nem igyekeztem kutatni azt. Igazán tudatlan és ostoba voltam! Az öcsémre gondoltam, aki a középiskolai igazgatóválasztás előtt állt, és arra, hogy hány álmatlan éjszakát töltött a választási beszédének előkészítésével. Naphosszat azon törte a fejét, hogy milyen ajándékokat adjon a feletteseinek, a vacsorák és társasági események alkalmával mindig új módszerekkel próbált hízelegni nekik. Amikor látta, hogy a többi jelölt közül néhányan százezreket érő ajándékokat adnak a feletteseknek, teljesen tehetetlennek érezte magát, mert attól félt, hogy az ajándékai nem nyűgözik le a feletteseket, és elveszíti az esélyét az igazgatói állásra, ezért a fájdalom és a tehetetlenség állapotában élt. Gondoltam az én felettesemre is, akinél a végtelen vacsorapartik és az ivászat miatt súlyos cukorbetegség alakult ki. Végül mindennap inzulininjekciókkal kellett kordában tartania az állapotát, és időnként gyomorégése és gyomorfájdalma volt, ami elviselhetetlen volt számára… Ezek a szemléletes példák világosan megmutatták nekem, hogy a hírnév, a nyereség és a státusz valóban olyan eszközök, amelyekkel a Sátán megrontja és bántja az embereket, és hogy ezek a Sátán által az embereknek állított csapdák, amelyek arra csábítják az embereket, hogy az életüket a hírnévre, a nyereségre és a státuszra való kétségbeesett törekvéssel töltsék. Ha ezen a rossz úton haladnék tovább, végül elveszíteném az esélyemet az üdvösségre, a romlás és pusztulás felé tartanék. Miután ezt megértettem, elhatároztam, hogy megfelelően hiszek Istenben, eszem és iszom az Ő szavait, és az élet helyes útján járok.

2022-ben a súlyos világjárvány miatt nem mehettem el otthonról, ezért otthon maradtam, ettem és ittam Isten szavait, felvérteztem magam az igazsággal, nagyon megnyugodtam, és kiteljesedtem a szívemben. Anélkül, hogy észrevettem volna, az alvásom újra normális lett, és a melleim fájdalma is enyhült. Nagyon hálás voltam Istennek. Mikor a világjárványnak vége lett, visszatértem az óvodába dolgozni, de már nem akartam magas pozícióba kerülni, csak egy átlagos pedagógus akartam lenni. Nem sokkal később, egy napon a megyei iskolai toborzó gyűlésen pályázatot írtak ki az óvodavezetői állásra. A felettesem halkan így szólt hozzám: „Hamarosan indulni fogsz a versenyen. A munkaképességeddel ez a pozíció neked való.” Ezt hallva alig vártam, hogy részt vehessek, és arra gondoltam, hogy ha tényleg sikerrel járok a versenyen, akkor elnyerem mások csodálatát, és ugyanúgy élvezhetem a hírnevet és a nyereséget, mint korábban. „Miért ne tenném?” Gondoltam magamban. De aztán eszembe jutott, hogy egy nővér megkért, hogy vezessek egy csoportot az összejöveteleken, így ha én lennék az igazgató, hogyan lenne időm az összejövetelekre és a kötelességeim végzésére? Abban a pillanatban eszembe jutott, amit az Úr Jézus mondott: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Vagy mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért?” (Máté 16:26). Ezen a szentíráson elgondolkodva néhány felismerésre jutottam. Az emberek erre a világra jönnek, és a napjaikat azzal töltik, hogy állandóan elfoglaltak, a hírnévért és a haszonért versengenek. Még ha magas státuszuk is van, hatalmas vagyonokat keresnek, vagy övék az egész világ, végül a kimerültségtől az egész testükben betegségek lesznek, és végezetül elvesztik az életüket. Hát nem hiábavaló ez az egész? Visszagondolva az útra, amelynek során egy átlagos tanárból igazgatóvá váltam, névlegesen én voltam a tanárok vezetője, de amint ténylegesen elfoglaltam ezt a vezetői pozíciót, a dolgok nem voltak olyan tökéletesek, mint ahogyan elképzeltem. Bár a fizetésem nőtt, és az emberek felnéztek rám, a napjaimat aggódással töltöttem, teljesen kimerültem, és egészségügyi problémáktól szenvedtem. Sem a pénz, sem a státusz nem tudta enyhíteni a szenvedésemet. Ehelyett egyre üresebbnek és tehetetlenebbnek éreztem magam ezektől. Ott volt a kolléganőm, Liang tanárnő is, aki minden tekintetben kiemelkedő volt, és aki végül az oktatási és kutatási csoport vezetője lett. Egy egészségügyi kontrollvizsgálat során azonban negyedik stádiumú pajzsmirigyrákot diagnosztizáltak nála, amely in situ ráknak számít. Élete hátralévő részében gyógyszeres kezelésre szorult, és rendszeresen be kellett járnia a kórházba tűszúrásos biopsziára. Aztán ott volt egy jó barátnőm, Tu tanárnő, aki fiatal és gyönyörű volt. Minden iskolai előadáson és tevékenységen nélkülözhetetlen volt, és a felettesek körében is nagy kedvenc volt. Látszólag határtalan dicsőséget élvezett. Később azonban akut, életveszélyes leukémiát diagnosztizáltak nála. Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább úgy éreztem, hogy a hírnév és a nyereség értéktelenek, és hogy még ha valaki el is éri a hírnevet, a nyereséget és a státuszt, ha végül elveszíti az egészségét, akkor az egész hírnév, a gazdagság és az összes nyereség haszontalan. Ezt gondoltam magamban: „Ha újra versenyeznék egy pozícióért, és ismét magasabb pozícióba emelkednék, nem vezetne ez csak tovább a hírnévre, a nyereségre és a státuszra való törekvés útján? Nem számít, milyen magas pozícióba kerülök, vagy mennyire keresett leszek utána, csak egy olyan úton járnék, ahonnan nincs visszaút, és amely a pusztulásomhoz vezet.” Ezért úgy döntöttem, hogy kiszállok a versenyből. Abban a pillanatban nagy megkönnyebbülést éreztem, és felderült a szívem, mintha letéptem volna a hosszú ideje viselt bilincseimet, igazán nyugodtnak és felszabadultnak éreztem magam.

Később Isten e szavait olvastam: „Hogyan kellene élned az életedet? Hogyan kellene szeretned Istent, és arra használni ezt a szeretetet, hogy eleget tégy az Ő szándékainak? Nincs nagyobb dolog az életedben. Mindenekelőtt ilyen törekvésekkel és kitartással kell rendelkezned, és nem szabad olyannak lenned, mint azok, akik gerinctelenek és gyengék. Meg kell tanulnod, hogyan tapasztalj meg egy értelmes életet, és hogyan tapasztalj meg jelentőségteljes igazságokat, és nem szabad ilyen hanyagul bánnod magaddal. Anélkül, hogy észrevennéd, elmegy melletted az életed; azután vajon lesz még lehetőséged arra, hogy szeresd Istent? Vajon szeretheti az ember Istent, miután meghalt? Ugyanolyan törekvésekkel és lelkiismerettel kell rendelkezned, mint Péter; az életednek értelmesnek kell lennie, és nem szabad játszadoznod magaddal” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Isten szavaiból megéreztem az Ő emberiséggel kapcsolatos reményeit. Arra gondoltam, hogy korábban hogyan éltem a hírnévért, a haszonért és a státuszért. Nem akartam többé ilyen életet élni. Az utolsó napokban Isten összes szavának sokasága az emberiség szükségleteiért van. Az emberek csak úgy élhetik meg az igazi emberi hasonlatosságot, ha Isten szavai szerint gyakorolnak. Azzal, hogy képes vagyok végezni a kötelességemet a gyülekezetben, Isten felemelt engem, és ez az én küldetésem és felelősségem. Isten követelményeinek megfelelően jól kell végeznem a kötelességemet, komolyan kell törekednem az igazságra, és meg kell élnem némi emberi hasonlatosságot, olyasvalakinek kell lennem, aki hallgat Istenre, és aláveti magát Neki.

2023 márciusában gyülekezetvezetőnek választottak. Mivel vezetőnek lenni elég sok elfoglaltsággal járt, és továbbra is pedagógusként dolgoztam, mindig úgy éreztem, hogy nincs elég óra egy napban. Megfordult a fejemben, hogy elhagyom az óvónői állásomat, de aztán arra gondoltam, mit gondolnának rólam a rokonaim és a szomszédok, ha felmondanék. Vajon azt mondanák, hogy ostoba vagyok, amiért feladtam egy ilyen jó állást? Talán még pletykálnának és gúnyolódnának is a hátam mögött? Nem válnék egyszerűen nevetség tárgyává az emberek üres fecsegésében? Minél többet gondolkodtam rajta, annál jobban elkeseredtem, és egy ideig nem tudtam, mit tegyek. Később rábukkantam Isten szavainak egy szakaszára, és felderültem. Mindenható Isten azt mondja: „Ha valakinek a társadalmi státusza nagyon alacsony, a családja nagyon szegény, és alacsony a végzettsége, mégis gyakorlatias módon hisz Istenben, és szereti az igazságot és a pozitív dolgokat, akkor Isten szemében az ő értéke magas vagy alacsony, nemes vagy alantas? Értékes. Ebből a szemszögből nézve mitől függ, hogy valakinek az értéke magas vagy alacsony, hogy nemes vagy alantas az illető? Attól függ, hogy Isten hogyan lát téged. Ha Isten olyasvalakiként lát, aki az igazságra törekszik, akkor van értéked, értékes vagy – értékes edény vagy. Ha Isten azt látja, hogy nem törekszel az igazságra, és nem áldozod fel Érte magad őszintén, akkor értéktelen vagy, nem pedig értékes – alantas edény vagy. Bármilyen magasan képzett is vagy, bármilyen magas is a társadalmi státuszod, ha nem törekszel az igazságra és nem érted azt, akkor az értéked soha nem lehet magas; még ha sokan támogatnak, dicsérnek és imádnak, akkor is csak egy megvetésre méltó nyomorult vagy. De miért látja így Isten az embereket? Miért van az, hogy egy ilyen »nemes«, ilyen magas társadalmi státuszú személyt, akit oly sok ember dicsér és csodál, és akinek még a presztízse is oly magas, Isten alantasnak lát? Miért van az, hogy Isten teljesen ellentétes módon látja az embereket, mint ahogy az emberek szemlélik egymást? Isten talán készakarva állítja Magát szembe az emberekkel? Egyáltalán nem. Ez azért van, mert Isten igazság, Isten igazságosság, míg az ember romlott és nincs benne sem igazság, sem igazságosság, Isten pedig az Ő saját mércéjével méri az embert, és az Ő mércéje, amellyel az embert méri, az igazság. Egy kicsit elvontan hangozhat ezt mondani, úgyhogy másképp fogalmazva: Isten mércéje az ember Istenhez való hozzáállásán, az igazsághoz való hozzáállásán és a pozitív dolgokhoz való hozzáállásán alapul – ez már nem elvont” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Hetedik tétel: Elvetemültek, alattomosak és csalárdak (Első rész)). Miután olvastam Isten szavait, rájöttem, hogy a legnagyobb áldás az, hogy ma Isten elé járulhatok, és végrehajthatom egy teremtett lény kötelességét. Isten nem az alapján méri az embereket, hogy milyen magas a státuszuk vagy a pozíciójuk a világban, vagy hogy hányan néznek fel rájuk, vagy imádják őket. Isten azt nézi, hogy az ember képes-e Elé járulni, meghallani a hangját, és elfogadni az Ő üdvösségét, és hogy képes-e az igazságra törekedni a hitében, és szeretni a pozitív dolgokat. Ha valaki képes Isten elé járulni, és az Ő követelményei szerint cselekedni, akkor az a személy értékes Isten szemében. Isten nagyra becsüli az ilyen embereket. Ezzel szemben, ha valaki magas társadalmi státusszal és nagy hatalommal rendelkezik, de nem járul Isten elé, és nem fogadja el az Ő üdvösségét, akkor az ilyen ember utálatos Istennek, mert csak gonosz és negatív dolgokat él meg. Ezt felismerve nagy felszabadultságot éreztem. Hatalmas áldás, hogy teljes szívemből képes vagyok feláldozni magam Istenért. Csak akkor lehet értelmes és értékes egy ilyen törekvés, ha az igazságra való törekvés útját járjuk Isten házában, hogy képesek legyünk az embereket és a dolgokat Isten szavai alapján szemlélni! Így hát minden további habozás nélkül benyújtottam a felmondásomat a felettesemnek. Egy idő után jóváhagyták a felmondásomat. Most már teljes munkaidőben a gyülekezeti kötelességeimnek szentelhetem magam. Hálát adok Istennek, hogy megmentett a hírnév, a nyereség és a státusz kötelékeitől, és hogy segített megtalálni a helyes irányt az életben!