Egykor harmóniában élő és boldog családom volt, a férjem jól bánt velem, a szomszédaink és barátaink irigyeltek minket. Később elfogadtam az Úr Jézust mint a Szabadítómat, és megosztottam az Úr Jézus evangéliumát a szüleimmel, az anyósommal, a bátyámmal és a sógornőmmel, és ők mind elfogadták. A férjemnek túl sok dolga volt a vállalkozásával, hogy összejövetelekre járjon, de nagyon támogatott a hitemben. 2006 októberében az a szerencse ért, hogy elfogadhattam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Eljártam az összejövetelekre, Isten szavait olvastam, és ezekből megtudtam, hogy Mindenható Isten a visszatért Úr Jézus. Ő az Úr Jézus munkájára alapozva elvégezte az ítélet és megtisztítás munkájának egy szakaszát, amely lehetővé tette az embereknek, hogy teljesen megszabaduljanak a bűntől, és hogy Isten megmentse őket. Ezután elkezdtem gyakorolni az evangélium hirdetését, tanúságot tettem Isten új munkája mellett azoknak, akik őszintén hittek Istenben, és vágytak az Úr megjelenésére. A férjem eleinte nem ellenezte a Mindenható Istenbe vetett hitemet, és amikor testvérek érkeztek hozzánk, szívélyesen fogadta őket, mondván: miután keres még egy kis pénzt, velem együtt fog majd hinni Istenben. De néhány hónap múlva a fülébe jutottak a KKP alaptalan híresztelései, amelyek elítélik és rossz hírbe keverik a Mindenható Isten Egyházát, és a vallási vezetők folyamatosan bujtogatták őt, így elkezdte akadályozni a hitemet. Akárhányszor azt látta, hogy összejövetelre megyek, követett, és az utamba állt.

2007-re felvállaltam a gyülyekezetvezetői kötelességet. Egy este már tíz óra volt, mire hazaértem a kötelességvégzésem után. Ahogy beléptem a házba, a férjem odarohant hozzám, és elkezdett kérdőre vonni, mondván: „Az állam rajtaütése titeket, Mindenható Isten híveit célozza meg, és ha elfognak, politikai bűnözőként kezelnek, akár meg is ölhetnek jogorvoslat nélkül. Legyél észnél, és mondd meg az igazat: miért jöttél haza olyan későn?” Azután indulatosan hozzátette: „Jól figyelj rám! Tegnap elmentem a szülővárosomba, és a nagybátyám szerint a kormánnyal szembeni engedetlenség olyan, mint amikor egy tojás össze akar törni egy követ. Pont olyan jól tudod, mint én, hogy a tanácsháza ellen nem lehet harcolni. A hívők gyermekei nem járhatnak majd egyetemre, és ha így folytatod, bele fogod ebbe rángatni a gyerekeinket. A nagybátyám azt mondta, hogy egyszer és mindenkorra el kell rendeznünk ezt az ügyet. Ha ragaszkodsz a hitedhez, elválunk, de ha valóban feladod a hitedet, írnod kell nekem egy fogadalmat, hogy nem fogsz többé hinni Mindenható Istenben. Különben rendesen kell viselkedned, itthon kell maradnod, és nem mehetsz sehova. Ha rájövök, hogy megint ezt csinálod, nem hibáztathatsz, ha kíméletlen leszek.” Mikor ezt hallottam a férjemtől, dühös voltam, és ezt gondoltam: „Tökéletesen természetes és indokolt, hogy hiszek Istenben, és az evangéliumot hirdetem. Hogy lehet, hogy nem ismered fel a nagy vörös sárkány alaptalan híreszteléseit és ördögi szavait? És azt akarod, hogy írjak egy fogadalmat, hogy nem fogok többé hinni Istenben? Ez egyszerűen aljasság!” De azután arra gondoltam: „A férjemet túlságosan megmérgezték. Ha nem írom alá ma ezt a fogadalmat, biztos, hogy elválik tőlem.” Ebben a pillanatban Isten néhány szava jutott eszembe: „Tudod, hogy a téged körülvevő környezetben minden az Én engedélyem által van ott, mindent Én terveztem. Láss tisztán, és elégítsd meg a szívemet abban a környezetben, amelyet Én adtam neked. Ne félj, a seregek Mindenható Istene biztosan veled lesz; mögöttetek áll, és Ő a ti pajzsotok” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 26. fejezet). Isten szavai hatalommal és erővel bírnak, és hitet adtak nekem. A Sátán mindenféle terveket kovácsol, hogy megpróbáljon rákényszeríteni az istenhitem feladására, de én nem köthetek kompromisszumot a Sátánnal. Ezt átgondolva azt mondtam a férjemnek: „Szeretném ezt most azonnal tisztázni. Nem arról van szó, hogy el akarok válni tőled; te akarsz elválni tőlem, mert elhiszed a KKP alaptalan híreszteléseit és ördögi szavait. Ha tényleg tartasz attól, hogy belekeverlek, beleegyezem a válásba. Nem szegtem meg semmilyen törvényt azzal, hogy hiszek Istenben, így nekem nem kell semmilyen ígéretet adnom neked. Elkötelezett vagyok az Istenbe vetett hitem mellett!” Dühösen összeszorította a fogait, és azt mondta: „Már menthetetlen vagy. Ha rájövök, hogy továbbra is kitartasz a hited mellett, ne hibáztass, ha szívtelen leszek!”

Egy nap 2008 júniusa tájékán hazafelé tartottam az evangéliumhirdetésből, amikor megláttam a férjemet és a nagybátyját, ahogy motorbiciklin ülve kerestek engem. Amint megláttak, egyből odahajtottak hozzám. A férjem indulatos arckifejezéssel odaszaladt, és adott két pofont. De mielőtt bármit reagálhattam volna, meglengette az öklét, és durván arcon és fejbe ütött. A földre zuhantam, a nagybátyja pedig csak nézte, ahogy a férjem ver, és közben átkokat szórt rám. Dühös voltam, és azt gondoltam: „Az istenhitem tökéletesen természetes és indokolt, de te minden családi ragaszkodást figyelmen kívül hagyva a hitem útjába állsz. Van ebben egy cseppnyi emberi mivolt is?” Rögtön ezután a férjem felhúzott a földről, tovább ütlegelt és rugdosott, miközben szidalmazott: „Még mindig hiszel Mindenható Istenben?” Kétségbeesetten kiáltottam Istenhez: „Istenem! Aggódom, hogy nem fogom tudni elviselni, hogy így üldöz a családom, mert túl kicsi az érettségem, kérlek, oltalmazz, hogy szilárdan meg tudjak állni a bizonyságtételemben!” Remegő ajkakkal mondtam neki: „Hiszek Mindenható Istenben!” Amikor látta, hogy nem hátrálok, összeszorított fogakkal szidalmazott: „Ma megszabadulok tőled. Meglátjuk, hogy az Istened akkor meg tud-e menteni.” A földre rogytam, úgy éreztem, megfulladok, és alig kapok levegőt. Leírhatatlan sivárság töltötte be a szívemet, és könnyek záporoztak az arcomon. Ahogy a férjem indulatos arckifejezését néztem, arra gondoltam, hogy ha továbbra is azt mondom, hogy hiszek Istenben, lehet, hogy ott agyonver. Megalázott és rémült voltam. Az elmúlt két évre visszatekintve, akárhányszor elmentem egy összejövetelre vagy a kötelességeimet végezni, a férjem megvert, amikor hazaértem, és szerettem volna tudni, mikor lesz ennek vége. Ebben a pillanatban eszembe jutott Isten szavainak egy passzusa: „A hit olyan, mint egy egyetlen fatörzsből álló híd. Azok, akik gyáván ragaszkodnak az élethez, nehezen fognak átkelni rajta, de azok, akik készek feláldozni önmagukat, biztos lábbal és gond nélkül átkelhetnek. Ha az ember bátortalan és félénk gondolatokat táplál, az azért van, mert a Sátán megtévesztette őt, attól félve, hogy átmegyünk a hit hídján, hogy belépjünk Istenbe” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 6. fejezet). Isten szavai felébresztettek. A félelmem és gyávaságom azt jelentette, hogy egyenesen bedőltem a Sátán mesterkedéseinek. Bár a férjem indulatosnak tűnt, Isten kezében volt, és Isten engedélye nélkül nem tudott semmit tenni velem. Ha a testemre figyelnék, és a halálfélelmem miatt kompromisszumot kötnék a férjemmel megtagadva Isten nevét, akkor elárulnám Istent. Jóbra gondoltam, aki a megpróbáltatásai során elveszítette a gyermekeit és a vagyonát. A felesége kigúnyolta, és sürgette, hogy tagadja meg Istent. Jób lélekben és testben is szenvedett, mégsem tagadta meg Isten nevét. Szilárdan megállt a bizonyságtételében Isten mellett. Az, hogy a férjem vert, csupán testi fájdalom volt, amit nem lehetett Jób szenvedéséhez hasonlítani. Hajlandó voltam az életemet és a halálomat Isten kezébe adni. Istenhez imádkoztam: „Istenem! Lehet, hogy nem élem ezt túl, de még a halálban sem fogok kompromisszumot kötni a Sátánnal, akkor is azt választom, hogy Téged kövesselek. Arra kérlek, adj hitet!” Ebben a pillanatban egy nő ment el mellettünk, és azt mondta a férjemnek: „Ne üsse tovább! Ha folytatja a verést, belehalhat.” A férjem végre abbahagyta. Hála Istennek! Isten oltalma nélkül akkor, ott agyonvert volna.

Aznap este a férjem továbbra sem akart elengedni, és elvitt az anyámhoz, hogy beáruljon. Az anyám látta, hogy tele vagyok kék-zöld foltokkal, és aggodalmában sírva fakadt, átkozta a férjemet, hogy semmi emberi mivolt nincs benne. Ekkor az apám, a bátyám és a sógornőm mind odaszaladtak hozzám, és a sógornőm rám kiáltott: „Ez a szenvedés mind a te műved! Rég megmondtam neked, hogy a KKP letartóztatja azokat, akik Mindenható Istenben hisznek. Mi Jézusban hiszünk a templomban, és a kormány nem tartóztat le minket. Nem lenne jobb egyszerűen békében élni? Nézz magadra! Ragaszkodsz a Mindenható Istenbe vetett hitedhez. Hát nem azt éred el, hogy megöleted magad, amiért szembeszállsz a KKP-val?” Apám is kiabált velem: „Nem lenne nagy veszteség, ha agyonvernének. Nagy a családunk, és jó a hírnevünk, de most, csak azért, mert te Mindenható Istenben hiszel, az emberek piszkálnak. Szégyent hoztál a családunkra. Ha továbbra is ragaszkodsz a hitedhez, nem vagy többé a lányom, kitagadlak.” A férjem családtagjai is eljöttek, és így kritizáltak: „A kormány mindenfelé tartóztatja le a Mindenható Istenben hívő embereket. Ha elkapnak, börtönben végzed. Ha nem változtatsz, szétesik ez a család. Az istenhited miatt még a gyermekeidet is bele fogod rángatni ebbe. Miért mennél keresztül ezen a sok szenvedésen, amikor jó életed is lehet?” Úgy szidtak, mintha bűnöző lennék. A szívemben leírthatatlan volt a szomorúság, és dühös is voltam. Azt gondoltam, hogy a családom hisz az Úrban, és meg fog érteni, de nem tudták megkülönböztetni a jót a rossztól, elhitték a KKP alaptalan híreszteléseit, és teljesen szívtelenek voltak a saját érdekeik miatt, nem törődve azzal, hogy élek-e vagy halok. Azt mondtam nekik: „Döntöttem. Mindenható Istent választom, és biztos vagyok a hitemben.” Mivel nem voltam hajlandó kiegyezni velük, még éjfél után sem engedtek el. Olyan gyenge voltam, hogy nem bírtam magam tartani, és folyton lecsúsztam a padlóra a székemről. Az anyám látta, hogy már tényleg nem bírom tovább, és vadállatnak nevezte ezeket az embereket. Azt mondta: „Aki újra ki akar veled kezdeni, annak velem gyűlik meg először a baja.” Ekkor végre elmentek. Láttam, hogy mindez Isten oltalma.

De másnap a nővérem, a sógorom, a bátyám és a sógornőm is mind eljöttek. Rákényszerítettek, hogy írjak alá egy fogadalmat, ami garantálja, hogy nem fogok többé hinni Mindenható Istenben. A bátyám azt mondta: „Ha ezt aláírod, a sógornőd és én elviszünk magunkhoz. Mindent megadok neked, amit csak akarsz, és megígérem, hogy az életed végéig gondoskodom rólad. De ha nem írod ezt alá ma, minden kapcsolatot megszakítunk veled.” Körbenéztem a nappaliban; több mint egy tucat ember várta, hogy aláírjam a fogadalmat. Nagyon szomorú voltam. Ha az istenhitem mellett döntök, a családom megszakítja velem a kapcsolatot. Mit fogok csinálni, ha megöregszem? Hova megyek? Ha kompromisszumot kötnék a családommal, elárulnám Istent. Nagyon össze voltam zavarodva, és úgy éreztem, összeroppanok. Csendben imádkoztam Istenhez, és Isten ezen szavaira gondoltam: „Az Én bátorságomnak kell benned lennie, és kell, hogy legyenek elveid, amikor olyan rokonokkal kell szembenézned, akik nem hisznek. Az Én kedvemért azonban semmilyen sötét erőnek sem szabad engedned. Bízzál az Én bölcsességemben, hogy a tökéletes úton járj; ne engedd, hogy a Sátán ármánykodásai elragadjanak. Minden erőfeszítésed arra irányuljon, hogy szívedet Elém helyezd, és Én megvigasztallak téged, békességet és boldogságot adok neked” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 10. fejezet). Az is eszembe jutott, amit az Úr Jézus mondott: „Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt majd én is megtagadom mennyei Atyám előtt” (Máté 10:33). Isten szavai által megértettem, hogy a Sátán megpróbálja a családi kapcsolataimat és a testem sorsát felhasználni arra, hogy eltávolítson Istentől, és hogy eláruljam Istent. Keresztül kellett látnom a mesterkedésein, és nem köthettem kompromisszumot a Sátán erőivel. Ha elutasítanak az emberek, az nem félelmetes, mert az ember képes mások nélkül élni, de ha elhagyna Isten, nem lennék képes tovább élni. Csak Isten mentheti meg az embereket. A rokonaim attól tartottak, hogy ha letartóztatnak, az befolyásolja az ő jövőjüket, és elvesztik a méltóságukat, így nem érdekelte őket, hogy élek vagy halok, és egyaránt alkalmaztak gyengéd és durva taktikákat, hogy rákényszerítsenek arra, hogy elhagyjam Istent. Láttam, hogy a lényegük Isten ellen irányul. Alapjaiban más fajtájú emberek voltunk. Ebbe belegondolva azt mondtam nekik: „Apám, bátyám! Miért kényszerítetek, hogy írjam ezt alá? Az Úr Jézus, akire vágytunk, testté lett, és visszatért. Végzi az ítélet és a megtisztítás munkáját. Nemcsak arról van szó, hogy nem vagytok hajlandóak elfogadni ezt, hanem még ellen is álltok, és el is ítélitek, és azt akarjátok, hogy én is tagadjam meg Istent, és szálljak szembe vele, mint ti. Miben különbözik ez az egykori farizeusoktól? Egyáltalán nem vagyok hajlandó ezt aláírni. Ha aláírnám, az olyan lenne, mint amikor Júdás elárulta Istent.” Amikor a bátyám ezt meghallotta, dühösen felrántott a székről, és megfenyegetett: „Mostantól megszakítjuk veled a kapcsolatot. Többé nem vagy a családunk tagja.” Ennek hallatán már nem éreztem magam olyan szomorúnak, mert ezek a tények segítettek, hogy meglássam az igaz, Istennel szembenálló természetüket. Nem számít, hogy a férjem és a családom üldöz, én Istent követem a végsőkig.

Ebéd után a bátyám és a sógornőm azt mondta, hogy felém kanyarodva hazavisznek. Amikor a bejárathoz közeledtünk, a bátyám és a sógornőm kirángattak kocsiból. A tükörben láttam, hogy az arcom tele van zúzódásokkal, és a szemem úgy feldagadt, hogy csak résnyire látszik. Mögöttük bicegtem, miközben a férjem folyamatosan lökdösött hátulról, mintha egy bűnözőt kísérne, és sürgetett, hogy siessek. Ahogy a boltosok az utca két oldalán megláttak, pusmogni kezdtek. Volt, aki megkérdezte: „Ki tette ezt veled?” A férjem arrogánsan rágalmak sorát mondta rólam, a bátyám még azt is kihangsúlyozta: „Ha rájövök, hogy még mindig hiszel Mindenható Istenben, átadlak a KKP-nak, és bezáratlak, nehogy elveszítsük a méltóságunkat.” A sógornőm, aki oldalt állt, szintén megszégyenített. Csak ekkor jöttem rá, hogy mindezt előre kitervelték, és azért rángattak ki a kocsiból, hogy végigmasírozzak mindenki előtt az utcán, hogy az emberek elutasítsanak és szidjanak, arra kényszerítve, hogy adjam fel az istenhitemet. Miután hazaértem, nagyon nagy fájdalom volt a szívemben, és úgy éreztem, hogy túl nehéz az istenhit útján járni. Még az is megfordult a fejemben, hogy kompromisszumot kötök a családommal. Az ágyra roskadtam, és felkiáltottam Istenhez imádkozva: „Istenem! Úgy érzem, hogy ezen az úton járni túl fájdalmas. Senki sem ért meg, és úgy érzem, nem bírom már tovább...” Miután imádkoztam, felidéztem Isten szavainak himnuszát: „Isten szereti a sebekkel bíró embert.” „A megtestesült Isten gúnyt, sértegetést, ítéletet és elítélést tűr el mindenféle embertől, valamint azt, hogy démonok üldözik, és a vallásos világ elutasítja és ellenségesen viselkedik Vele, olyan sebeket ejtve a lélekben, amelyeket senki sem tud jóvátenni. Ő mérhetetlen türelemmel menti meg a romlott emberiséget, sebei ellenére is szereti az embereket, és ez nagyon fájdalmas munka. Az emberiség kegyetlen ellenállása, elítélése és rágalma, hamis vádaskodásai, zaklatása, üldözésük és megölésük miatt Isten teste nagy kockázatot vállalva végzi ezt a munkát. Ki tudná megérteni Őt, amint ezeket a fájdalmakat elszenvedi, és ki tudná megvigasztalni Őt?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Krisztus lényege a szeretet). Mélyen megérintett, hogy láttam Isten szeretetét az emberiség iránt. Isten kétszer lett testté, hogy megmentse az emberiséget, semmi máshoz nem fogható szenvedést és megaláztatást elviselve. Az Úr Jézust, hogy befejezze az egész emberiség megváltásának munkáját, a világ visszautasította, sértegette és rágalmazta. Ő elviselte, hogy a katonák megverték, töviskoronát viselt, és végül a keresztre szegezték, feláldozva az életét. Az utolsó napokban Isten ismét testté lett, hogy munkálkodjon, és megmentse az embereket ott, ahol a nagy vörös sárkány tekergőzik, elszenvedi, hogy a KKP üldözi és elítéli, a vallási közösség pedig elutasítja és rágalmazza. Isten csendben elviseli mindezt a szenvedést, hogy megmentse az emberiséget. Isten szeretete az emberiség iránt olyan nagyszerű! Szerencsém van, hogy követhetem Isten utolsó napokbeli új munkáját. Azért hirdetem az evangéliumot és végzem a kötelességemet, hogy elnyerjem Isten üdvösségét, mit számít akkor, ha egy kis üldöztetést kell elszenvednem emiatt? A múltban gyakran vállaltam közösséget a testvéreimmel, és azt mondtam nekik: nem számít, milyen üldöztetéssel vagy hányattatással szembesülünk, a végsőkig Istent kell követnünk, de most, hogy ebbe a helyzetbe kerültem, miért nem volt hitem, hogy átvészeljem ezt? Úgy éreztem, hogy az érettségem valóban kicsi, ezért csendben Isten elé vittem az elhatározásomat, megfogadva, hogy nem számít, milyen üldöztetés, rágalmazás vagy nevetség tárgya leszek a jövőben, szilárdan meg fogok állni a bizonyságtételemben Istenért, többé senki sem fog korlátozni, és örökké követni fogom Istent.

Mielőtt észbe kaptam volna, már 2008 szeptembere volt. Egy nap a férjem látta, hogy még mindig hiszek Istenben, és hirdetem az evangéliumot, és mivel ő épp Kuangcsouba készült árut szállítani, erőszakkal beültetett a teherautóba, és elvette minden pénzem. Nagyon aggódtam, ezért magamhoz szorítva gyorsan elrejtettem Isten szavainak könyvét, amikor nem figyelt. Ezután házi őrizetben tartott egy hotelben, és a szállásadó asszonyt bízta meg, hogy tartson szemmel engem. Öt napig voltam bezárva, nagyon szenvedtem és gyötrődtem, és ezt gondoltam magamban: „Mivel be vagyok zárva ide, nem láthatom a testvéreimet, és nem végezhetem a kötelességemet, úgy érzem, mintha minden nap egy év lenne.” Arra gondoltam, hogy a férjem üldöztetése az évek során egyre súlyosabbá vált, és szerettem volna tudni, mikor lesz vége ezeknek a napoknak. Ha csak arra a fájdalomra és azokra a nehézségekre gondoltam, amelyekkel a jövőben szembe kell néznem, egyre nagyobb sivárságot éreztem, és úgy gondoltam, jobb lenne, ha meghalnék. Amikor erre gondoltam, kihasználva, hogy a férjem alszik, csendben kiosontam a szállodából, Isten szavainak könyvét elrejtettem a mellkasomhoz szorítva, elmentem egy közeli pavilonhoz, és arra készültem, hogy a folyóba ugorva öngyilkosságot követek el. De nem bírtam elhagyni Istent. Elgondolkodtam azon, hogy amióta csak elkezdtem hinni Benne, azt reméltem, hogy fogadhatom az Úr visszatérését, és most, hogy végre fogadtam Őt, tényleg így el tudnám hagyni Istent? De igazán nem tudtam felülkerekedni a helyzetem valóságán. Sírtam, miközben búcsúimát mondtam Istennek: „Istenem! Most nagyon gyenge vagyok, nem akarok így szenvedni tovább. Mielőtt elhagyom ezt a világot, el akarok olvasni egy passzust a szavaidból, hogy békére találjak, miután meghalok.” Az imádság után kinyitottam Isten szavainak a könyvét a félhomályban, és Isten szavainak ezt a passzusát olvastam el: „Ma a legtöbb emberben nincs meg ez a tudás. Azt hiszik, hogy a szenvedésnek nincs értéke, a világ elutasítja őket, otthoni életüket gondok terhelik, Isten nem szereti őket, és kilátásaik lehangolóak. Egyesek szenvedése szélsőséges méreteket ölt, és gondolataik a halál felé fordulnak. Ez nem Isten iránti igaz szeretet; az ilyen emberek gyávák, nincs bennük állhatatosság, gyengék és tehetetlenek! Isten buzgón akarja, hogy az ember szeresse Őt, de minél inkább szereti Őt az ember, annál nagyobb az ember szenvedése, és minél inkább szereti Őt az ember, annál nagyobbak az ember megpróbáltatásai. Ha szereted Őt, akkor mindenféle szenvedés utolér téged – és ha nem, akkor talán minden simán megy neked, és körülötted minden békés lesz. Amikor szereted Istent, úgy érzed majd, hogy körülötted sok minden leküzdhetetlen, és mivel érettséged túl csekély, finomításon mész keresztül; ráadásul képtelen leszel megfelelni Istennek, és mindig úgy fogod érezni, hogy Isten szándékai túl fennköltek, és elérhetetlenek az ember számára. Mindezek miatt finomításon mész keresztül – mivel sok gyengeség van benned és sok olyasmi, ami nem képes megfelelni Isten szándékainak, bensődben finomításon esel át. Tisztán kell látnotok azonban, hogy a megtisztulás csak finomítás által érhető el. Így ezekben az utolsó napokban bizonyságot kell tennetek Istenről. Nem számít, milyen nagy a szenvedésetek, el kell mennetek a legvégsőkig, utolsó leheletig hűségesnek kell lennetek Istenhez, s alávetni magatokat Neki; csakis ez az Isten iránti igaz szeretet, és csakis ez az erős és messze hangzó bizonyságtétel” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szeretetreméltóságát csak fájdalmas próbatételek megtapasztalása által ismerheted meg). Ez a passzus annyira jó! Úgy éreztem, mintha Isten beszélt volna hozzám szemtől szembe, és melegség áramlott át a szívemen, miközben záporoztak a könnyek az arcomon, mint egy szakadt nyaklánc gyöngyszemei. Isten szavai mutatták az utat, hogy időben megértsem az Ő szándékát, és ugyanakkor sajnáltam, hogy öngyilkosságot akartan elkövetni, és bele akartam ugrani a folyóba, mert nem bírtam elviselni a férjem üldöztetését. Túl gyenge voltam, és hiányzott belőlem a gerinc. Isten azért rendezett el egy ilyen helyzetet, hogy tökéletesítse a hitemet, lehetővé téve számomra, hogy szilárdan megálljak a bizonyságtételemben a hányattatások és szenvedés közepette, megalázva a Sátánt. Ha meghalnék, akkor vajon nem csupán a Sátán nevetségének tárgya lennék? Ezen gondolkodva Istenhez imádkoztam: „Istenem! Nem számít, milyen szenvedéssel vagy megpróbáltatásokkal kell szembenéznem a jövőben, Rád fogok támaszkodni a folytatáshoz. Te adtad nekem a lélegzetem, ezért én helyesen fogok élni, és tanúságot fogok tenni Rólad, nem foglak többé elszomorítani vagy cserbenhagyni.” Miután megértettem Isten szándékát, visszatértem a hotelbe. Imádkoztam Istenhez, és kértem, hogy nyisson utat számomra. Másnap délben a férjem visszajött a hotelbe, és azt mondta, hogy gyorsan pakoljam össze a holmimat, mert indulunk haza. A férjem szavai hallatán nagyon izgatott lettem, és láttam, hogy minden Isten kezében van.

2011 októberében a gyülekezetnek sürgősen evangéliumi munkásokra volt szüksége, és a vezetők azt akarták, hogy egy másik vidéken hirdessem az evangéliumot. Szerettem volna elvégezni a kötelességemet, hogy eleget tegyek Istennek. Viszont arra gondoltam, hogy ha elmegyek otthonról, nem tudok majd teljes és boldog családi életet biztosítani a gyerekeimnek, ezért visszautasítottam a kérést, azzal az indokkal, hogy nincs, aki gondoskodjon a gyerekekről, és hogy a lányom nemrég járult Isten elé. Egy nap a lányommal Isten szavait olvastuk a szobában, és amikor ezt a férjem meglátta, kikapta Isten szavainak a könyvét a kezemből, és indulatosan azt mondta: „Amióta elkezdtél hinni Mindenható Istenben, azóta tudom, hogy vége a házasságunknak! Istenben akarsz hinni, és üdvözülni akarsz? Álmodozz csak! Akkor is romba döntelek, ha belehalok. Már az egész szállítmányozási vállalkozásomat leállítottam miattad, és most itthon maradok, és rajtad tartom a szemem. Lássuk, mit gondolsz, hova menekülhetsz. És most újra megkérdezem tőled: még mindig akarsz hinni Istenben?” Azt feleltem: „Senki nem veheti el tőlem a jogot, hogy higgyek Istenben. Örökké hinni fogok Istenben.” Amikor a férjem ezt meghallotta, Isten szavainak a könyvével ütött arcon, és utána lezserül kidobta az ablakon az Isten szavait tartalmazó könyvemet. Néztem, ahogy a férjem kidobja Isten szavainak a könyvét, és úgy éreztem, mintha kettéhasadna a szívem. Kirohantam, hogy visszahozzam a könyvet. Aztán a férjem olyan erősen a földre rúgott, hogy fel sem tudtam állni. A lányom odalépett, hogy kérdőre vonja őt: „Apa, milyen törvényt szeg meg anya azzal, hogy hisz Istenben, hogy így üldözöd őt?” A férjem ekkor teljesen begőzölt, a hajánál fogva megragadta a lányomat, és az arcát ütlegelte. A lányom arca a veréstől kék-zöld lett és feldagadt. A földön fekve mérgesen szidalmaztam a férjem: „Te vadállat, te ördög!” A férjed olyan kegyetlen volt, hogy még a saját lányát sem kímélte. Még jobban gyűlöltem a férjemet. Aggódtam, hogy Isten szavainak a könyve bármelyik pillanatban megsemmisülhet, ezért a szívemben folyton Istenhez kiáltottam. Épp ebben a kritikus pillanatban a férjem hirtelen kiment a fürdőszobába. Gyorsan mondtam a lányomnak, hogy menjen le a könyvért, hogy haladéktalanul el tudjuk küldeni az egyik nővérnek megőrzésre.

Visszagondoltam az évekre, amióta hiszek Istenben. A férjem minden lehetséges módon akadályozott, és mivel vert és megalázott, nagyon szenvedtem, és elnyomottnak éreztem magam. Igazán el akartam menni otthonról, hogy végezzem a kötelességemet, de amikor eljött az ideje, nem bírtam elszakadni a gyerekeimtől, és a lelkiismeretem azt sugallta, hogy tartozom nekik. Ezeken az éjjeleken olyan levert voltam, hogy nem tudtam aludni, így Istenhez imádkoztam. Később Isten szavait olvastam. „A káros befolyások, amelyeket több ezer év során »a nacionalizmus magasztos szelleme« hagyott hátra az emberi szív mélyén, továbbá az embereket megkötöző és láncra verő feudális gondolkodásmód, amely egy csepp szabadságot sem enged, sem akaratot törekedni vagy kitartani, sem vágyat az előrehaladásra, úgyhogy az ember inkább negatív marad és visszafejlődik, rabszolga-mentalitásba betonozva be magát, és így tovább – ezek az objektív tényezők kitörölhetetlenül mocskos és rút külsőt kölcsönöztek az emberiség ideológiai kilátásainak, ideáljainak, erkölcsiségének és beállítottságának. Úgy tűnik, az emberek a terrorizmus sötét világában élnek, amit egyikük sem igyekszik túllépni, és egyikük sem gondol arra, hogy továbbléphetne egy ideális világ felé; hanem meg vannak elégedve a maguk osztályrészével, hogy azzal telnek a napjaik, hogy gyerekeket szülnek és nevelnek, küszködnek, izzadnak, intézik a tennivalóikat, kényelmes és boldog családról álmodoznak, hitvesi ragaszkodásról, kötelességtudó gyermekekről, örömről életük alkonyán, miközben békésen leélik az életüket... Évtizedek, évezredek és több tízezer év óta mindmáig így tékozolják az emberek az idejüket, miközben egyikük sem teremt tökéletes életet, hanem mindannyian csakis azzal törődnek ebben a sötét világban, hogy egymást mészárolják, versenyt fussanak a hírnévért és vagyonért, és áskálódjanak egymás ellen. Ki kereste valaha Isten szándékait? Figyelt-e bárki Isten munkájára valaha is? Az emberiség minden része, amelyet a sötétség befolyása elfoglalt, már régen emberi természetté vált, ezért elég nehéz véghezvinni Isten munkáját, és az emberek szíve még kevésbé képes odafigyelni arra, amit Isten ma rájuk bízott” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Munka és belépés (3.)). Amikor elgondolkodtam Isten szavain, megértettem, hogy azért nem tudtam soha elszakadni a családomtól, mert a Sátán által belém oltott téves gondolatok befolyásoltak, amelyek szerint „jó feleségnek és szerető anyának” kell lennem, „boldog családom” kell legyen és a többi. Igyekeztem jó feleség és szerető anya lenni, és amikor eljött az idő, hogy az otthonomtól távol végezzem a kötelességemet, mindig tétováztam, mert féltem, hogy ha elmegyek otthonról, hogy végezzem a kötelességemet, az azt jelentené, hogy nem tudnék a gyermekeimnek boldog családi életet biztosítani. Végre megértettem, hogy a Sátán ezeket a téves gondolatokat és nézetek használja fel arra, hogy gúzsba kösse és korlátozza az embereket, amivel eléri, hogy eltávolodjanak Istentől, és elárulják Őt. Ez azt jelenti, hogy az emberek végül elvesztik az esélyt az üdvözülésre, mert a testtel törődnek. Ezen gondolkodva folyton magamon elmélkedtem: „Teremtett lényként csak az a feladatom, hogy jól gondoskodjak a gyermekeimről? Az életemet Isten adta, így azért kell élnem, hogy az igazságra törekedjek, és jól végezzem a kötelességemet, hogy eleget tegyek Istennek.” Ha megtagadnám a kötelességem elvégzését a boldog családi élet fenntartása kedvéért, akkor komolyan elárulnám Istent! Alá kellett vetnem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, és végeznem kellett a kötelességemet. Ez nyerheti el Isten jóváhagyását. Ezután arra gondoltam, hogy a férjem mindig elhitte a KKP által terjteszett alaptalan hazugságokat. Rendszeresen megvert és sértegetett, hogy megakadályozza, hogy higgyek Istenben, és még azt sem engedte, hogy elmenjek otthonról. A házasságunk első pár évében a férjem jól bánt velem, mert az anyám családja befolyásos volt, én tudtam vállalkozni, pénzt keresni, gyerekeket szülni neki, és elvégeztem minden házimunkát. De amikor úgy döntöttem, hogy Istenben hiszek, és a kötelességemet végzem, a férjem attól tartott, hogy le fognak tartóztatni, és akkor ő is belekeveredne a dologba, és hatással lenne a gyermekeink jövőjére, így üldözni kezdett, és az utamba állt, ellenségként kezelve engem. Hát volt benne akár egy cseppnyi házastársi szeretet? Pont ahogy Isten szavai szólnak: „Miért szereti a férj a feleségét? Miért szereti egy feleség a férjét? Miért kötelességtudóak a gyerekek a szüleikkel szemben? Miért dédelgetik a szülők a gyermekeiket? Valójában milyen szándékok rejlenek az emberekben? Nem az a szándékuk, hogy saját terveiket és önző vágyaikat kielégítsék? Valóban Isten irányítási terve érdekében akarnak cselekedni? Valóban Isten munkája érdekében cselekszenek? Az a szándékuk, hogy teljesítsék egy teremtett lény kötelességeit?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt fog bemenni a nyugalomba). Isten szavaiból láttam, hogy nincs igaz szeretet az emberek között, és a férj és feleség közötti szerelem is az önérdeken alapul. A férjem üldöztetése által végre megláttam a démoni lényegét, amely gyűlöli az igazságot és gyűlöli Istent. Amikor ezt felismertem, a szívem kitisztult, és arra az elhatározásra jutottam, hogy elmegyek otthonról, hogy végezzem a kötelességemet.

Később a férjem beadta a válókeresetet, és a beadvány szerint nem maradt volna semmim. Dühös voltam, és azt gondoltam: „Minden vagyon az övé lesz, és a gyerekekkel sem lesz kapcsolatom. Amikor megöregszem, nem lesz hol letelepednem. De ha nem írom alá a válási papírokat, továbbra is üldözni és irányítani fog azért, mert hiszek Istenben.” Dilemmába kerültem, nem tudtam, milyen döntést hozzak. Később Isten szavait olvastam. „Nehézségeket kell elszenvedned az igazságért, át kell adnod magadat az igazságnak, el kell viselned a megaláztatást az igazságért, és ahhoz, hogy még többet elnyerj az igazságból, még több szenvedésen kell keresztülmenned. Ezt kellene tenned. Nem szabad eldobnod az igazságot a békés családi élet kedvéért, és nem szabad elveszítened egy egész élet méltóságát és tisztességét a pillanatnyi élvezet kedvéért. Mindarra kell törekedned, ami szép és jó, és olyan életutat kell követned, amely értelmesebb. Ha ilyen közönséges életet élsz, és nem követsz semmilyen célt, akkor vajon nem pazarlod el az életedet? Mit nyerhetsz egy ilyen életből? Le kellene mondanod minden testi élvezetről egyetlen igazság kedvéért, és nem kellene minden igazságot eldobnod egy kis élvezet kedvéért. Az ilyen embereknek nincs tisztességük és méltóságuk; nincs értelme a létezésüknek!” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Ahogy elgondolkodtam Isten szavain, megértettem, hogy az istenhitért való üldöztetés és gyötrelem elviselése mindezt a szenvedést értékessé és értelmessé tette. Mindig aggódtam, hogy ha elválok a férjemtől, az életem védtelen lesz, és emiatt tétováztam. Most már tudtam, hogy nem számít, milyen jó a testi kényelem, értelmetlen. Csak Isten a támaszom, és Isten gondviselése és védelme elegendő. Ami azt illeti, hogy mi fog történni a jövőben, nem kell aggódnom vagy nyugtalankodnom, és amíg élek, helyesen kell törekednem az igazságra, és jól kell teljesítenem a teremtett lényként rám rótt kötelességet. Ez a legértelmesebb és legértékesebb módja, hogy miként éljem az életem. Péterre gondoltam, akit a szülei üldöztek, és akadályoztak abban, hogy higgyen Istenben. Amikor meghallotta az Úr hívását, mindent otthagyott, hogy habozás nélkül kövesse Istent, és végül Isten tökéletesítette őt. Erre gondolva a szívemet a felszabadultság érzése töltötte el, és úgy döntöttem, hogy elmegyek otthonról, hogy végezzem a kötelességemet.

Később elolvastam Isten szavainak egy másik passzusát, és a lányommal kapcsolatos aggodalmaim is csillapodtak. Mindenható Isten azt mondja: „Bármi legyen is a háttered, és bármilyen út álljon is előtted, egyébként senki sem menekülhet a Menny vezénylései és intézkedései elől, és senki sem képes irányítani a saját sorsát, mert csak Ő, aki mindenek felett szuverén, képes ilyen munkára. A kezdetektől fogva, amióta az ember létezik, Isten mindig is ily módon végezte a munkáját, irányítva a világegyetemet és igazgatva minden dolog változásának törvényeit és mozgásának pályáját. Mint minden dolog, az ember is csendesen és tudtán kívül táplálkozik az Istentől származó édességből, esőből és harmatból; mint minden dolog, az ember is tudtán kívül él Isten kezének vezénylése alatt. Az ember szíve és lelke Isten markában van, és Isten szeme lát mindent az ember életében. Függetlenül attól, hogy elhiszed-e mindezt vagy sem, minden és bármi, legyen az élő vagy holt, Isten gondolatainak megfelelően mozdul, változik, újul meg és tűnik el. Így gyakorol szuverenitást Isten minden dolog felett” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten az ember életének forrása). Miután elolvastam Isten szavait, rájöttem, hogy mindazt, amivel a lányom a jövőben szembesül, és hogy milyen szenvedést kell elviselnie, Isten eleve elrendelte, hogy Isten már régen előre meghatározta a lányom jövőjének irányát, és az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy mindent Istenre bízok, és alávetem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek. Ezzel a józan ésszel kell rendelkeznem. Ennek tudatában elhagytam az otthonomat, és véget vetettem a férjemmel kötött házasságomnak. Három évvel később kaptam egy levelet a lányomtól, amelyben azt írta, hogy már elment otthonról, hogy végezze a kötelességét Isten útmutatása alapján. Amikor megkaptam a levelét, nagyon meghatódtam, és rájöttem, hogy minden Isten szuverenitása alá van rendelve. Látva Isten irántunk való mérhetetlen szeretetét és üdvösségét, a szívem mélyéről adok hálát Istennek.

Bár az út során elszenvedtem néhány viszontagságot, a szenvedés értékes és értelmes volt. A férjem és a családom üldöztetésén keresztül felismertem elvetemült, Istent ellenző lényegüket, és rájöttem, hogy Isten volt az, aki titokban gondoskodott rólam és oltalmazott minden nehézségen keresztül, és Ő adta meg nekem azt a hitet és erőt, amire szükségem volt ahhoz, hogy kiszabaduljak a családom rabságából, és végezzem a teremtett lényként rám rótt kötelességemet. Isten volt az, aki a helyes útra vezetett az életben, és én a szívem mélyéből hálát adok Istennek.