Kiskorom óta rossz az egészségem. Tizenéves koromban lábfájdalmaim lettek. Az orvos azt mondta, hogy reumás ízületi gyulladásom van, és kezelésre van szükségem. Abban az időben a családom szegény volt, és nem tudta kifizetni a kezelést. Amikor a fájdalom erősebb lett, bevettem néhány fájdalomcsillapítót. Emellett melegebben öltöztem, vagy a fűtött téglákból álló ágyon ültem, hogy enyhítsem a fájdalmat. Húszévesen az állapotom rosszabbodott, és lebénultam. Miután egy ideig kezelést kaptam, bár tudtam járni, maradt egy elhúzódó probléma: ha túl sokat sétáltam, fájt a lábam. Később elkezdtem hinni az Úr Jézusban. Meglepetésemre több mint egy hónappal később a lábam csodával határos módon meggyógyult, és nagyon boldog voltam. Hogy megköszönjem az Úrnak az Ő kegyelmét, nagyon aktívan tanúskodtam, és hirdettem az evangéliumot, ahogyan azt a gyülekezet elrendelte. Úgy éreztem, hogy azáltal, hogy tanúskodom és hirdetem az evangéliumot az Úrért, Isten továbbra is vigyázni fog rám, megóv engem, és talán még nagyobb kegyelmet is kapok. Onnantól kezdve úgy kapaszkodtam a hitembe, mint egy mentőkötélbe, és az Istenben való hit iránti lelkesedésem nagymértékben megnőtt.

2006 októberében elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját. Hihetetlenül izgatott voltam, hogy üdvözölhettem az Úr Jézus visszatérését, és azt gondoltam: „Isten az utolsó napokban kifejezi az igazságot, hogy véghezvigye az üdvösség munkáját. Meg kell ragadnom ezt a lehetőséget, hogy több kötelességet végezzek, és jótetteket készítsek elő. Amíg őszintén hiszek Istenben és hűségesen végzem a kötelességeimet, addig Isten egész életemben biztonságot és egészséget fog biztosítani nekem. Amikor Isten munkája befejeződik, én is bemegyek a királyságba, és nagy áldásokat fogok élvezni. Ez egy hatalmas áldás!” Nem sokkal azután, hogy hinni kezdtem Istenben, elkezdtem képezni magam a kötelességvégzésben. Függetlenül attól, hogy a gyülekezet milyen kötelességeket bízott rám, engedelmeskedtem. 2012-ben elmentem otthonról, hogy kibéreljek egy lakást a városban, ahol vendéglátói kötelességet végezhetek. Bár nehéz és fárasztó volt, a szívemben nem volt panasz. Az évek gyorsan teltek, és a vezetők úgy intézték, hogy több összejöveteli csoport felelőse legyek. Nem tudtam biciklizni, ezért gyalog mentem, bármilyen nagy is volt a távolság. Néha, ha hazamentem volna ebédelni, és úgy indultam volna el utána az összejövetelre, elkéstem volna, ezért kihagytam az ebédet. Még azt se bántam, ha fájt a lábam a sok gyaloglástól. Úgy éreztem, hogy ha az évek során a nehézségek ellenére is végzem a kötelességeimet, Isten minden tettemet észre fogja venni, és biztosan megóv és megáld engem a kötelességeimhez való hűségemért.

2019-ben visszatért a lábfájásom. Néha, ha túl sokat gyalogoltam, a térdem annyira fájt, hogy nem tudtam behajlítani. Éjszaka alvás közben nem tudtam teljesen kinyújtani a lábam, és néha a fájdalomra ébredtem. Elmentem a kórházba kivizsgálásra, és az orvos azt mondta, hogy a jobb térdízületemet műtéti úton cserélni kell. Akkoriban a családomnak nem volt pénze a kezelésre, én pedig a kötelességeimet végeztem. Arra gondoltam: „Ha megfelelően végzem a kötelességeimet, talán egy nap Isten elmulasztja a betegséget.” Ezért nem vetettem alá magam a műtétnek, helyette inkább fájdalomcsillapítót szedtem, és gipszet alkalmaztam a fájdalom kezelésére. Ebben az időszakban éjszaka néha nem tudtam aludni a fájdalom miatt. Napközben, ha túl sokáig ültem, nem tudtam járni, amikor felálltam, és lassan meg kellett masszíroznom a lábamat, hogy kicsit is tudjak járni.

2023 augusztusában, látva, hogy milyen erősen fáj a lábam, a fiam elvitt a kórházba röntgenfelvételt készíttetni. Az orvos megnézte a röntgenfelvételt, és azt mondta: „Miért várta meg a kezeléssel, amíg ilyen súlyos lett? Most már a jobb térdízülete rossz állapotban van, és mindkét bokaízülete nekrotikus. A gyógyszeres kezelés és az akupunktúra már nem fog segíteni. A legjobb kezelési terv a boka- és a térdízület cseréje. Háromhavonta kap egy protézist, és egy év alatt kész is lesz. Máskülönben akár le is bénulhat a végén.” Majdnem összeestem, amikor meghallottam az orvos diagnózisát. Bár a lábamban lévő fájdalom az évek során súlyosbodott, és lelkileg valamennyire felkészültem, nem számítottam arra, hogy a helyzet ennyire súlyos lesz. Ha lebénulnék, hogyan élnék tovább? Elszorult a szívem, és visszatartottam a könnyeimet. Hazatérve úgy rogytam le az ágyra, mint egy kipukkadt labda, erőtlennek éreztem magam, és visszafoghatatlanul sírtam. Minden panaszom és félreértésem Istennel szemben kibukott belőlem: „Amikor régebben elviseltem a fájdalmat, és felmentem a hegyre mogyorót szedni, hogy eladjam a vendéglátói kötelességet végezve, bármilyen nehéz is volt, soha nem panaszkodtam. Később, amikor a csoportos összejövetelek felelőse voltam, dacoltam a széllel és az esővel, soha nem késlekedtem a kötelességeimmel, és nem panaszkodtam a lábfájásomra. Miért nem óvott meg Isten? Most ki kell cserélni a térdízületemet, és a családomnak nincs ilyen sok pénze! De ha nem operálnak meg, akkor a bénulás fenyeget.” Azokban a napokban, amikor arra a fájdalomra és szenvedésre gondoltam, amit a bénulásomkor el kellett viselnem, reszketettt a szívem, és a könnyeim irányíthatatlanul folytak. Mikor láttam a testvéreket, akik képesek voltak járni és futni, hogy végezzék a kötelességüket, igazán irigyeltem őket! Miért nem lehet nekem is két egészséges lábam, mint mindenki másnak? Azt hittem, hogy ha hiszek Istenben, akkor Ő mindig meg fog óvni engem, de soha nem számítottam arra, hogy ez fog történni. Miután a vezető tudomást szerzett a helyzetemről, így vállalt velem közösséget: „Amikor betegség ér bennünket, az Isten szándékait hordozza; ne értsd félre Istent! Amikor megbetegszünk, el kell gondolkodnunk az általunk feltárt romlottságokon, helytelen szándékokon és nézeteken, és le kell vonnunk a tanulságokat.” A vezető azt is tanácsolta, hogy olvassam el többször Isten szavainak bizonyos fejezeteit, amelyek segíthetnek kezelni az állapotomat. Miután elment, gyorsan megkerestem Isten szavait, hogy olvassak belőle: „Amikor Isten úgy intézi, hogy valaki megbetegedjen, akár nagyobb, akár kisebb betegségben, az Ő célja ezzel nem az, hogy megismerd a betegség csínját-bínját, a kárt, vagy a kellemetlenségeket és a nehézségeket, amelyeket a betegség okoz neked, és mindazt a számtalan érzést, amit a betegség miatt érzel – az Ő célja a betegség által nem az, hogy megismerd a betegséget. Az Ő célja inkább az, hogy tanulj a betegségből, hogy megtanuld, hogyan kell felfogni Isten szándékait, hogy megismerd a romlott beállítottságot, amelyet mutatsz, és a helytelen hozzáállást, amelyet Istennel szemben felveszel, amikor beteg vagy, és hogy megtanuld, hogyan kell alávetned magad Isten szuverenitásának és intézkedéseinek, hogy valódi alávetettséget érj el Isten felé, és képes legyél szilárdan megállni a bizonyságtételedben – ez kulcsfontosságú. Isten a betegség által meg akar menteni és meg akar tisztítani téged. Mit szeretne megtisztítani benned? Szeretne megtisztítani az összes túlzó vágyadtól és követelésedtől Istennel szemben, sőt megtisztítani a különböző számításoktól, ítéletektől és tervektől is, amelyekkel a túlélés és életben maradás érdekében mindenáron előállsz. Isten nem kéri, hogy terveket készíts, nem kéri, hogy ítélkezz, és nem engedi meg neked, hogy túlzó vágyaid legyenek Vele szemben; Ő csak azt várja el tőled, hogy alávesd magad Neki, és az alávetettség gyakorlása és megtapasztalása során megismerd a saját hozzáállásodat a betegséghez és ezekhez a testi feltételekhez, amelyeket Ő ad számodra, valamint hogy megismerd a saját személyes vágyaidat. Amikor megismered ezeket a dolgokat, akkor fogod tudni érzékelni, hogy mennyire a javadra válik, hogy Isten így intézte számodra a betegség körülményeit, vagy hogy ezt a testi állapotot adta neked; és akkor fogod tudni érzékelni, hogy ezek mennyire hasznosak a beállítottságod megváltoztatását, az üdvösséged elérését és az életbe való belépésedet illetően” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Ahogy Isten szavain elmélkedtem, felderültem: „Ott van Isten jó szándéka, amikor ez a betegség sújt engem. Isten nem kiiktatni próbál engem, és nem arra akar rávenni, hogy megbecsüljem a fájdalmat és mindazt a számtalan érzést, amit a betegség hoz, hanem a hitemben az évek során keletkezett tisztátalanságokat szeretné megtisztítani.” Aztán elgondolkodtam a szívemben: „Mit akar Isten megtisztítani bennem?” Rájöttem, hogy egész idő alatt az Istenbe vetett hitem elsősorban arra irányult, hogy kegyelmet és reményt keressek a jó egészséghez és a békés élethez. Eleinte, amikor Isten kegyelemben részesített, nagyon boldog voltam, és tele voltam energiával, hogy feláldozzam magam az istenhitemben. De most, hogy súlyos reumás ízületi gyulladással és a bénulás esélyével szembesültem, vitatkoztam Istennel, és panaszkodtam, hogy miért nem óvott meg engem. Láttam, hogy az én hitem nem különbözik a vallásos emberekétől – csak kegyelmet és áldásokat kérek Istentől, anélkül, hogy őszintén hinnék Benne, és az igazságra törekednék. Ezt felismerve bűntudatot és önvádat éreztem. Imádkoztam Istenhez: „Istenem, ezekben az években, amióta hiszek Benned, helytelen nézetekkel törekedtem, és helytelen úton jártam. Te engedted, hogy a betegség lesújtson rám, és ebben a Te jó szándékod van. Kész vagyok keresni az igazságot és alaposan elgondolkodni önmagamon.”

Keresésem során Isten szavainak két passzusára bukkantam, és némi megértést nyertem az állapotomról. Isten azt mondja: „Nagyon sokan csak azért hisznek Bennem, hogy meggyógyíthassam őket. Oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy hatalmammal kiűzhessem a tisztátalan szellemeket a testükből, és oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy békét és örömöt kapjanak Tőlem. Oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy még több anyagi gazdagságot kérjenek Tőlem. Oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy békében töltsék ezt az életet, és hogy az eljövendő világban épségben és biztonságban legyenek. Nagyon sokan hisznek Bennem azért, hogy elkerüljék a pokol szenvedéseit, és megkapják a menny áldásait. Oly sokan csak az átmeneti kényelemért hisznek Bennem, de nem törekszenek arra, hogy az eljövendő világban bármit is nyerjenek. Amikor a dühömet nyújtom az embereknek, és elragadom minden örömüket és békéjüket, amivel egykor rendelkeztek, kételkedni kezdenek. Amikor a pokol szenvedéseit nyújtom az embereknek és visszakövetelem a menny áldásait, haragra gerjednek. Amikor az emberek arra kérnek Engem, hogy gyógyítsam meg őket, nem törődöm velük és undort érzek irántuk, elszakadnak Tőlem, hogy ehelyett a gonosz orvoslás és a varázslás útját keressék. Amikor megvonom mindazt, amit az emberek igényeltek Tőlem, mind nyomtalanul eltűnnek. Ezért azt mondom, hogy az emberek azért hisznek Bennem, mert a kegyelmem túl bőséges, és túlságosan sok előnyre lehet szert tenni” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Mit tudsz a hitről?). „Az ember Istenhez fűződő kapcsolata csupán a pőre önérdeken alapul. Ez az áldások fogadója és az áldások adója közötti kapcsolat. Ez egyszerűen fogalmazva egy alkalmazott és egy munkáltató közötti kapcsolat. Az alkalmazott csak azért dolgozik keményen, hogy megkapja a munkáltató által neki szánt jutalmat. Egy ilyen érdekeken alapuló kapcsolatban nincs szeretet, csak tranzakció. Nincs szeretés vagy szeretve levés, csak jótékonyság van és könyörület. Nincs megértés, csak tehetetlen, elfojtott felháborodás és megtévesztés. Nincs intimitás, csak egy áthidalhatatlan szakadék” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. 3. függelék: Az ember csak Isten irányításának közepette menthető meg). Miután elolvastam Isten szavait, úgy éreztem, hogy tőrt döftek a szívembe, és olyan fájdalmat éreztem, mintha Isten szemtől szembe ítélne meg engem, és élénk részletességgel leplezné le az állapotomat. Rájöttem, hogy az Istenbe vetett hitem és a kötelességeim végzése azt a célt szolgálta, hogy Isten vigyázzon rám, békés életet és jó egészséget biztosítson számomra. Ez pontosan az, amit Isten leleplezett: „Nagyon sokan csak azért hisznek Bennem, hogy meggyógyíthassam őket” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Mit tudsz a hitről?). Visszatekintve, amikor meggyógyultam a betegségemből, miután hinni kezdtem az Úr Jézusban, úgy kapaszkodtam Belé, mint egy mentőkötélbe, és szilárdan hittem, hogy Isten az az Isten, aki megáldja az embereket. Azt gondoltam, hogy amíg igazán hiszek Istenben, többet szenvedek és még inkább feláldozom magam, addig Isten jó egészségben tart, békés, betegségektől és csapásoktól mentes életet biztosít számomra. Miután elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját, még lelkesebben áldoztam fel magam. A kötelességem végzéséhez kibéreltem egy lakást az otthonomtól távol, hogy vendégül láthassam a testvéreket. Később, amikor csoportos összejövetelekért voltam felelős, dacoltam a mindenféle időjárási körülményekkel és a nagy távolságokkal, abban a hitben, hogy Isten látni fogja a felelősségemet és a hűségemet a kötelességvégzésemben, és bizonyára egész életemben vigyázni fog rám. De amikor súlyos betegséggel és a bénulás esélyével néztem szembe, Isten ellen fordultam, dühösen panaszkodtam Rá, az áldozataimat és önfeláldozásaimat arra használtam, hogy vitatkozzak Vele, és elszámoltassam Őt, pont ahogy Isten szavai leleplezték: „Azok, akiknek nincs emberi mivoltuk, képtelenek igazán szeretni Istent. Amikor a környezet biztonságos és védett, vagy hasznot lehet húzni valamiből, akkor teljesen engedelmesek Isten irányában, ám amint az, amire vágynak, veszélybe kerül vagy végleg meghiúsul, azonnal lázonganak. Akár egyetlen éjszaka leforgása alatt egy mosolygós, »jószívű« emberből egy ronda, vérengző gyilkossá válhatnak” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten munkája és az ember gyakorlata). Amikor Isten kegyelmet adott nekem, teljesen alárendeltem magam Neki. De amikor egy pillanatra nem elégítette ki a vágyaimat, panaszkodtam Rá. Hát nem voltam teljesen lelkiismeretlen? Ilyen volt a hitem, és mégis azt reméltem, hogy áldásokat kapok Istentől, és beléphetek a menny királyságába; igazán szégyentelen voltam! Ez a betegség alaposan feltárt engem. Láttam, hogy az Istenbe vetett hitem és a kötelességem végrehajtása az évek során egyáltalán nem volt őszinte. Azért tettem erőfeszítéseket, hogy Isten meggyógyítson, és áldásokat kapjak. Az áldozataimat és az önfeláldozásomat arra használtam, hogy megpróbáljak alkudozni Istennel. A felszínen úgy tűnt, hogy lépést tartok Isten új munkájával, de a látásmódom, hogy mire kell törekednem, nem változott. Továbbra is a kegyelemre és az áldásokra törekedtem, mint azok az emberek a Kegyelem Korában, és csak azért hittem, hogy jóllakhassak kenyérrel. Korábban közösséget vállaltam a testvérekkel, és azt mondtuk, hogy Isten már nem a Kegyelem Korának munkáját végzi, hogy az utolsó napokban Isten az emberek megítélésének és megtisztításának munkáját végzi, és hogy csak az igazságra törekvés és az életfelfogás megváltoztatása által menekülhetünk meg, és léphetünk be a királyságba. De én nem az igazságra és a beállítottságom megváltoztatására törekedtem; ehelyett kizárólag a kegyelemre és az áldásokra való törekvésre összpontosítottam. Mit nyerhetek így azzal, ha hiszek Istenben? Végül, ha nem tudnám megérteni az igazságot, és nem tudnám átalakítani a romlott beállítottságomat, nem pusztulnék-e el úgy is? Aztán eszembe jutott Pál. Személyes indítékokkal és tisztátalanságokkal hitt Istenben, önfeláldozását, erőfeszítéseit és kemény munkáját arra használta fel, hogy megpróbáljon alkudozni Istennel, nyíltan fenyegette Istent, és az igazság koronáját követelte Tőle, ezzel feldühítette Isten természetét, és igazságos büntetést kapott Tőle. Nem volt-e az én törekvésem ugyanolyan természetű, mint Pál törekvése? Miután sürgölődtem és feláldoztam magam Istenért, azt követeltem, hogy Isten gyógyítson meg, és jó egészséget biztosítson nekem. Amikor Isten nem az én kívánságaim szerint cselekedett, vitatkoztam Vele, és lázongtam Ellene. Ez Istennek való ellenállás volt. Mindezekre gondolva mély szomorúságot éreztem, és sajnálatomban könnyekben törtem ki. Visszaemlékeztem arra, hogy húszévesen több mint két hónapra lebénultam; az orvosok azt mondták, hogy az állapotom gyógyíthatatlan, mégis képes voltam újra felállni és járni. Isten volt az, aki mindvégig oltalmazott engem. Bár a lábamban megmaradt a tartós fájdalom, a betegség volt az oka, hogy Isten színe elé járultam, és hinni kezdtem az Úr Jézusban. Később Isten a testvéreken keresztül munkálkodott, hogy hirdessék nekem az evangéliumot, és ismét szerencsés voltam, hogy elfogadhattam Isten utolsó napokbeli evangéliumát, és élveztem Isten szavainak öntözését és ellátását. Isten annyi szeretetet adott nekem! De most, hogy Isten nem gyógyított meg, ahogyan akartam, fellázadtam Ellene, és panaszkodtam Rá. Teljesen lelkiismeretlen voltam! A szívemben csendben imádkoztam: „Istenem, a Te szavaid ébresztették fel a tompa szívemet. Csak most jöttem rá, hogy a hitemben megpróbáltam alkudozni Veled. Olyan sokat élveztem, hogy öntöznek és ellátnak a Te szavaid, mégsem gondoltam arra, hogy megháláljam a szeretetedet, hanem félreértettelek Téged, és panaszkodtam Rád. Tényleg nincs emberi mivoltom! Istenem, kész vagyok bűnbánatot tartani és megváltozni.”

Ezután Isten e szavait olvastam: „Jób nem alkudozott Istennel, és nem kért vagy követelt Istentől. Isten nevét az Ő nagy ereje és hatalma miatt dicsőítette, amellyel minden dolgot ural, és ez nem függött attól, hogy áldást nyert-e, vagy katasztrófa sújtotta. Hitte, hogy függetlenül attól, hogy Isten megáldja az embereket, vagy katasztrófát zúdít rájuk, Isten ereje és hatalma nem változik, ezért az ember körülményeitől függetlenül Isten nevét dicsőíteni kell. Az, hogy Isten megáldja az embert, Isten szuverenitása miatt van, és amikor katasztrófa éri az embert, az is Isten szuverenitása miatt van. Isten ereje és hatalma uralkodik és rendez el mindent az emberrel kapcsolatban; az ember szeszélyes szerencséje Isten erejének és hatalmának megnyilvánulása, és függetlenül attól, hogy milyen nézőpontból tekintesz rá, Isten nevét dicsőíteni kell. Jób ezt tapasztalta meg és ezt ismerte meg élete évei során. Jób minden gondolata és cselekedete eljutott Isten fülébe, Isten elé került, és Isten fontosnak tartotta őket. Isten nagyra becsülte Jóbnak ezt a tudását, és nagy becsben tartotta Jóbot azért, mert ilyen szíve volt. Ez a szív mindig és mindenütt várta Isten parancsát, és függetlenül attól, hogy milyen időben vagy helyen, üdvözölte, bármi is történt vele. Jób nem követelt Istentől semmit. Magától azt követelte meg, hogy minden Istentől érkező rendelkezést várjon, fogadjon el, nézzen velük szembe és vesse magát alá nekik; Jób úgy vélte, hogy ez a kötelessége, és Isten pontosan ezt akarta” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.). Miután olvastam Isten szavait, mélyen elszégyelltem magam; azt kívántam, bárcsak eltűnhetnék. Jób minden személyes indíték vagy tisztátalanság nélkül hitt Istenben, nem törődött azzal, hogy áldást nyer-e, vagy szerencsétlenséggel kell-e szembenéznie. Függetlenül attól, hogy Isten adott vagy elvett, nem panaszkodott. Jób megállt egy teremtett lény pozíciójában, alávetette magát Istennek, és imádta Őt. Próbatételei során Jób elvesztette minden vagyonát, gyermekeit, és még fájdalmas kelések is gyötörték az egész testét. Mérhetetlenül szenvedett! Jób még akkor sem panaszkodott Istenre, amikor a hamuban ült, és egy cserépdarabbal kaparta sebeit, és nem kérte Istent, hogy csökkentse a szenvedéseit. Még mindig dicsőíteni tudta Isten nevét, és szilárdan meg tudott állni a bizonyságtételében Isten mellett. Jób emberi mivoltára és józan eszére gondolva mélyen elszégyelltem magam. Az Istenben való hitem évei alatt, amikor Isten áldásait kaptam, szívemben örömmel adtam hálát Istennek. De amikor a lábam állapota rosszabbodott, panaszkodtam Istenre, vitatkozni akartam Vele, és el akartam számoltatni Őt. A viselkedésemre gondolva gyűlöltem magam, és mélyen lekötelezettnek éreztem magam Istennel szemben! Bár világok választanak el Jóbtól, és nincs meg bennem az ő emberi mivolta és nagyszerű hite, mégis kész voltam követni Jób példáját. Nem számít, mi történik a testemmel, még ha meg is bénulok vagy meghalok, nem fogok panaszkodni Istenre; jól fogom végezni a kötelességemet, hogy viszonozzam Isten szeretetét.

Később a fiam el akart vinni Pekingbe egy vizsgálatra. Mielőtt elindultam, imába foglaltam az Istennek való alávetettségemet: „Köszönöm Neked, Mindenható Isten! A Te irgalmad az, ami a mai napig életben tart. Ha nem lenne a Te oltalmad, már régen meghaltam volna. De nincs lelkiismeretem; nem tudtam, hogy hálásnak kell lennem, és hogy viszonoznom kell a szeretetedet. Ezekben az években állandóan alkudozni próbáltam Veled, lázadtam Ellened, és ellenálltam Neked. Istenem, Te nem a vétkeim szerint bántál velem, hanem lehetőséget adtál nekem a bűnbánatra. Kész vagyok igazán megbánni a bűneimet. Nem számít, milyen diagnózist kapok Pekingben, alávetem magam a Te vezényléseidnek és elrendezéseidnek. Még ha meg is bénulok vagy meg is halok, az a Te igazságosságod; amit Te elrendelsz, az jó.” Az ima után nagyon megnyugodtam és megkönnyebbültem. Amikor megérkeztem Pekingbe, az orvos azt mondta, hogy az állapotom nagyon súlyos, a jobb térdem belső oldalán lévő csont egy része már megfeketedett és nekrotikus, és ha rosszabbodik, csontrákká fejlődhet, és ha nem műtenek meg hamarosan, akkor nincs több esélyem. Mikor ezt hallottam, már nem féltem annyira, mint korábban. Csak arra gondoltam, hogy alávetem magam Isten vezényléseinek és elrendezéseinek. Mivel a műtét mellékhatásai nagyon súlyosak voltak, és túl fájdalmas lett volna, nem vállaltam a műtétet, és csak gyógyszert kaptam, mielőtt hazamentem volna. Azon az éjszakán, amikor hazajöttem Pekingből, az ágyon ültem a lábamat masszírozva, és azt gondoltam magamban: „Lássuk, ki tudom-e egyenesíteni a lábam!” Megpróbáltam lassan kinyújtani, és meglepetésemre valóban kiegyenesedett! Lassan visszahajlítottam, megpróbáltam újra kinyújtani, és megint kiegyenesedett! Nagyon boldog voltam!

A következő napokban fokozatosan megszűnt a lábfájásom, és könnyebben tudtam járni, mint korábban. A testvérek azt mondták, hogy a testtartásom egyenesebb, és egészségesebbnek tűnök. Bár a lábam még mindig nem olyan jó, mint a legtöbb emberé, nagyon elégedett vagyok, és mélyen hálás vagyok Istennek. Megértettem, hogy Isten arra használta ezt a betegséget, hogy megtisztítsa a hitemben lévő tisztátalanságokat. Túlságosan hajthatatlan voltam. Ennyi éven át hittem Istenben, miközben ragaszkodtam a vallási nézetekhez, az áldásokra és a kegyelmre törekedtem, ahelyett, hogy az igazságra való törekvésre összpontosítottam volna. A romlott beállítottságom nem sokat változott az istenhitem évei alatt, és több mint egy évtizednyi időt elpazaroltam. Mostantól kezdve buzgón az igazságra kell törekednem, és nem szabad megpróbálnom alkudozni Istennel. Most a gyülekezet újra megbízott egy kis összejöveteli csoport felügyeletével, és ezért mélyen hálás vagyok Istennek. Arra gondolok, hogyan végezzem hűségesen és jól a kötelességemet, és tegyek bele annyit, amennyit csak tudok, anélkül, hogy ezzel előidézném a lekötelezettség vagy sajnálat érzését.

E tapasztalat után rájöttem, hogy ez a betegség Isten kegyelme és áldása számomra. E betegség által Isten színe elé járultam, és feltárta a téves nézeteimet a hit általi áldásokra való törekvésről. Isten szavainak leleplezése segített meglátnom, hogy a hitemben csupán arra törekedtem, hogy jóllakjak kenyérrel, és az erőfeszítésem és önmagam feláldozása csak kísérlet volt arra, hogy alkudozzak Istennel, nem pedig valódi hit volt. Isten szavain keresztül az istenhitre vonatkozó téves nézeteim némi változáson mentek keresztül. Hála Istennek!