2021 februárjában Vang Huát és engem is gyülekezetvezetővé választottak. Mivel Vang Hua már rendelkezett vezetői tapasztalattal, és az evangélium hirdetésében is jártas volt, elsősorban ő felelt az evangéliumi munkáért, míg én más feladatokat láttam el. Amikor problémákba vagy nehézségbe ütköztem a munkám során, hozzá fordultam, és ő mindig kész volt arra, hogy közösséget vállaljon velem, és segítsen. Elég harmonikus volt a viszonyunk. Egy idő után észrevettem, hogy Vang Hua igen önfejű, különösen az emberek kiválasztásával és alkalmazásával kapcsolatban. Mindig a saját szempontjaira támaszkodott anélkül, hogy az igazságalapelveket kereste volna, és nem mutatott hajlandóságot mások javaslatainak figyelembevételére. Egy nap az evangéliumi diakónus azt jelentette, hogy a csapatvezető, Li Cse, folyton felületes a kötelességeiben, nem mutat teherérzetet, és a többszöri közösség ellenére sem változtatott a viselkedésén. Még a kötelességeit is elhanyagolta egy hétig, a személyes ügyei miatt teljesen figyelmen kívül hagyta őket. Miután ezt hallottam, nagyon dühös lettem, és úgy éreztem, hogy Li Cse alkalmatlan arra, hogy továbbra is csapatvezető legyen, és hogy az alapelveknek megfelelően el kellene bocsátani, és át kellene helyezni. Megosztottam a véleményemet Vang Huával, de meglepetésemre nemcsak hogy nem volt hajlandó meghallgatni, hanem szigorú kritikával is illetett, mondván, hogy éretlen vagyok a gondolkodásomban, és túl sokat követelek másoktól. Sőt azt is hozzátette, hogy amikor Li Cse jó állapotban van, meg tud nyerni embereket az evangélium prédikálásával, és hogy több közösségre és segítségre van szüksége. Azt mondtam: „Ahhoz, hogy valaki csapatvezető legyen, teherérzettel és felelősségérzettel kell rendelkeznie. Az alapján, ahogy általában Li Cse a kötelességeiben viselkedik, egyáltalán nem alkalmas a csapatvezetői pozícióra. Mégis ragaszkodsz ahhoz, hogy megtartsd őt ebben a szerepben. Ez ellentmond az alapelveknek!” De Vang Hua továbbra sem hallgatott rám, és azt mondta: „Ha elbocsátjuk Li Csét, és nem találunk azonnal megfelelő utódot, azt rossz hatással lehet a munka eredményeire, és nem fogunk tudni kielégítő magyarázatot adni, ha a vezetők rákérdeznek. Jobb, ha van valaki a pozícióban, mintha egyáltalán nem lenne senki.” Amikor ezt hallottam tőle, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy csak a saját hírnevére és státuszára összpontosít, és hogy egyáltalán nem veszi figyelembe a gyülekezet munkáját. Ezért szerettem volna leleplezni a viselkedése természetét és következményeit. Azonban látva a dühös arckifejezését, aggódni kezdtem, és arra gondoltam: „Általában akkor is türelmetlen lesz, ha röviden megemlítem a munkájával kapcsolatos problémákat. Ha túl nyíltan és egyenesen beszélek, valószínűleg feldühítem, és utána ridegen bánik majd velem. Ha ez megterheli a kapcsolatunkat, hogyan fogunk együttműködni a jövőben? Mi lesz, ha nehézségekbe ütközöm a munkában, és nem segít többé nekem? Talán jobb, ha nem hozom fel a témát. Annyi éve végzi a kötelességét, és nálam jobban érti az emberek áthelyezésének alapelveit. Valószínűleg megvannak a saját tervei. Jobb, ha nem foglalkozom ezzel túl sokat.” Így csak emlékeztettem rá, hogy fontolja meg az előnyöket és hátrányokat, amikor az emberek alkalmazásáról van szó, és nem hoztam fel újra ezt az ügyet.

Nem sokkal később Vang Hua elmondta, hogy Suhszin nővér éles elméjű, jól tud beszélgetni az emberekkel, és hogy azt tervezi, kiképzi őt az evangélium hirdetésére. Amikor ezt meghallottam, azt gondoltam: „Ismerem Suhszint. Mindig is felelőtlen volt a kötelességeiben, önző és csalárd. Amikor korábban az újonnan érkezettek öntözésére képezték ki, nehéznek találta ezt, és félt felelősséget vállalni, ha az újonnan érkezettek elmennének. Alig több mint húsz nap öntözés után nem ment többet, sőt hamisan azt állította, hogy a férje akadályozza a kötelességei elvégzésében.” Így hát megosztottam Vang Huával, amit tudtam, és emlékeztettem, hogy egy olyan ember, mint Suhszin, nem alkalmas rá, hogy képezzék. Vang Hua egyáltalán nem hallgatott a tanácsomra. Azt mondta, hogy egyetlen interakcióból nem lehet teljes mértékben megítélni egy ember valódi természetét, és hogy ehelyett inkább a fejlődés szempontjából kell őt szemlélnünk. Úgy éreztem, hogy ez nem helyénvaló, és meg akartam állítani. De aztán azt gondoltam: „Már mindenkinek beszélt Suhszin képzéséről, így ha nem értek egyet ezzel, biztosan kínos helyzetbe fogom hozni. Vajon nem azt fogja hinni, hogy arrogáns vagyok, és mindenbe beleütöm az orrom? Mi van, ha ez feszültté teszi a kapcsolatunkat? Ez megnehezítené, hogy a jövőben kijöjjünk egymással.” Erre gondolva már nem volt elég magabiztosság bennem ahhoz, hogy tovább erőltessem a dolgot, és inkább ezzel gondolattal nyugtattam magam: „Legalább figyelmeztettem, így megtettem, amit kellett. Ha a jövőben bármilyen probléma felmerül, az nem az én felelősségem lesz.”

Később megtudtam, hogy Li Cse továbbra is közömbös maradt a kötelességei iránt, és hogy ez hatással volt a testvérek állapotára, ami a munka hatékonyságának komoly csökkenéséhez vezetett. Ráadásul Suhszin nem mutatott teherérzetet az evangélium hirdetése iránt, amikor otthon dolga akadt, elhanyagolta a kötelességeit, és a kötelességei kevés eredményt hoztak. A vezetők levelet küldtek, amelyben kitértek az evangéliumi munkánkban mutatkozó eltérésekre és problémákra, közösséget vállaltak velünk, és megmetszettek minket. Vang Hua azonban egyáltalán nem hibáztatta magát. Ehelyett visszavágott, és megpróbálta igazolni magát, mondván, hogy a testvéreknek nincs teherérzetük a kötelességeik iránt. Nagyon szerettem volna leleplezni és boncolgatni azt, milyen problémák vannak vele, de ugyanakkor féltem, hogy azt fogja mondani, hogy nem ismerem magamat, és csak megmetszem őt, így röviden emlékeztettem, hogy gondolkodjon el önmagán, és tartson bűnbánatot Isten előtt. Később láttam, hogy Vang Hua semmit sem tud önmagáról. A testvérek arról számoltak be, hogy Vang Hua csak azzal törődik, hogy a munkájuk miatt piszkálja őket, és megdorgálja őket az összejövetelek során, hogy nem old meg tényleges problémákat, és hogy mindenki korlátozva érzi magát általa. Rájöttem, hogy Vang Hua valószínűleg hamis vezető, és szerettem volna ezt jelenteni a felső vezetőknek. De aztán azt gondoltam: „Ha Vang Hua rájön, hogy jelentettem a hibáit, vajon nem fog megharagudni rám? Végtére is segített a kötelességeimben...” Továbbra is gondolkodtam ezen, de végül mégsem volt bátorságom, hogy bármit is írjak róla. Később a felsőbb vezetők eljöttek, hogy ellenőrizzék a munkát. Rájöttek, hogy Vang Hua arrogáns és önelégült, az alapelvek figyelembe vétele nélkül cselekszik, hogy nem fogadja el mások javaslatait, és csak szavakról és doktrínákról beszél anélkül, hogy tényleges munkát végezne, így hamis vezetőként azonosították, és elbocsátották. Továbbá, mivel kényszeres megfelelőként viselkedtem, és nem tudtam megfelelően ellátni a gyülekezeti munkámat, engem is elbocsátottak. Nem sokkal később Li Csét és Suhszint is elbocsátották. Azután, hogy így kezeltek, félelem fogott el, és beláttam, hogy gonoszat cselekedtem. Különösen amikor visszagondoltam arra, ahogy a vezetők kikérdeztek: „Amikor láttad, hogy Vang Hua az alapelvekkel ellentétesen cselekszik, és nem tudod megállítani, miért nem jelentetted? Miért próbáltad megóvni a vele való kapcsolatodat? Nagyon felelőtlen voltál a kötelességeidben!”, akkor éreztem nagyon éles fájdalmat a szívemben. Annak érdekében, hogy fenntartsam a kapcsolatomat Vang Huával, nem vettem figyelembe a gyülekezet munkáját. Láttam, hogy akadályozta és megzavarta a gyülekezet munkáját, de nem állítottam meg. Elnéző voltam ennek a hamis vezetőnek a gonosz cselekedeteivel szemben, és a bűntársaként viselkedtem! Az elbocsátásomat követő hónapokban nagyon csüggedt voltam, a teljes kétségbeesés állapotában éltem, és negatív ítéletet hoztam magamról.

Látva, hogy rossz állapotban vagyok, a testvérek megosztották velem Isten szavait, hogy segítsenek rajtam. Volt egy passzus, amely mély benyomást tett rám. Isten azt mondja: „Az élet növekedési folyamata és az emberi üdvösség során az emberek néha a rossz utat választják, eltérnek, vagy előfordulhat, hogy éretlen állapotokat és magatartásokat tanúsítanak az életben. Előfordulhatnak gyengeség és negativitás időszakai, amikor rossz dolgokat mondanak, megbotlanak vagy kudarcot élnek át. Isten szemében mindez normális. Nem rója ezt fel nekik. Vannak, akik úgy gondolják, hogy romlottságuk túl mély, és soha nem tudnak eleget tenni Istennek, ezért szomorúnak érzik és megvetik magukat. Isten pontosan azokat menti meg, akiknek ilyen bűnbánó szívük van. Másrészt azokat, akik azt hiszik, hogy nincs szükségük üdvösségre Istentől, akik azt hiszik, hogy jó emberek, és nincs velük semmi baj, Isten általában nem menti meg. Mi az, amit itt átadok nektek? Aki érti, szóljon. (Megfelelően kezelnünk kell a romlottságunk feltárulásait, és összpontosítanunk kell az igazság gyakorlására, és ekkor el fogjuk nyerni Isten üdvösségét. Ha következetesen félreértjük Istent, könnyen belenyugszunk a reménytelenségbe.) Kell hogy legyen hited, és azt kell mondanod: »Bár most gyenge vagyok, megbotlottam és elbuktam, növekedni fogok, és egy napon megértem az igazságot, eleget teszek Istennek és elérem az üdvösséget.« Rendelkezned kell ezzel az elhatározással. Nem számít, milyen kedvezőtlen fordulatokkal, nehézségekkel, kudarcokkal vagy buktatókkal találkozol, nem szabad negatívnak lenned. Tudnod kell, milyen típusú embereket ment meg Isten. Sőt, ha úgy érzed, hogy még nem vagy alkalmas arra, hogy Isten megmentsen, vagy ha alkalmanként olyan állapotokba kerülsz, amelyeket Isten utál vagy amelyekkel elégedetlen, vagy ha időnként rosszul viselkedsz, és Isten nem fogad el, vagy visszautasít téged, nem számít. Most már tudod, és még nem késő. Feltéve, hogy megbánást tanúsítasz, Isten ad neked egy esélyt” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az Istenben való hitben az Ő szavainak gyakorlása és megtapasztalása a legfontosabb). Isten szavain töprengve éreztem az Ő szeretetét, és láttam, hogy Isten szíve az emberek megmentése iránt soha nem változott. Isten nem hagyott fel a megmentésemmel csak azért, mert kényszeres megfelelő voltam, és kárt okoztam a gyülekezet munkájában. Ehelyett azt remélte, hogy ennek a kudarcnak a hatására elgondolkodom a saját hibáimon, megismerem azokat, tanulok a leckéből, bűnbánatot tartok, és megváltozom. Össze kellett szednem magam, el kellett gondolkodnom a kudarcom okain, és őszinte bűnbánatot kellett tartanom. Ezért Istenhez imádkoztam: „Ó, Istenem! Tudom, hogy hanyag voltam a kötelességeimben, és szégyellek szembenézni Veled. De nem akarok ebben a csüggedt állapotban maradni. Világosíts meg, és adj útmutatást, hogy megismerjem a saját hibáimat!”

Egy nap Isten ezen szavait olvastam: „Amikor gyakorolnotok kell az igazságot és meg kell védenetek Isten házának az érdekeit, képesek vagytok legyőzni a romlott beállítottságok korlátozását és az igazság oldalára állni? Például párba osztanak valakivel, hogy a gyülekezet megtisztításának munkáját végezzétek, de az illető folyton csak azt kommunikálja a testvérek felé, hogy Isten a lehető legnagyobb mértékig megmenti az embereket, és hogy szeretettel kell bánnunk az emberekkel, és alkalmakat kell adnunk nekik a megtérésre. Felismered, hogy valami nincs rendjén az illető közlésével, és bár az általa kimondott szavak egészen helytállónak tűnnek, részletesebb elemzést követően rájössz, hogy rejtett szándékai és céljai vannak, senkit sem hajlandó megsérteni, és nem akarja elvégezni a kirendelt munkát. Amikor így kommunikál, azzal megzavarja az éretlen és tisztánlátásra képtelen embereket, meggondolatlanul és elvtelenül tanúsít szeretetet, mit sem törődik azzal, hogy mások iránt tisztánlátást mutasson, és nem leplezi le vagy nem jelenti az antikrisztusokat, gonosz embereket és álhívőket. Ez akadályozza a gyülekezet megtisztításának munkáját. Ha nem sikerül időben kitakarítani az antikrisztusokat, gonosz emberekket és álhívőket, az kihatással lesz arra, ahogyan Isten választottai rendesen eszik és isszák az Ő szavait, valamint a kötelességeik normális teljesítésére, és különösen félbeszakítja és megzavarja a gyülekezet munkáját, miközben árt Isten háza érdekeinek. Hogyan kell vajon gyakorolnod ilyenkor? Amikor észleled a problémát, fel kell állnod és le kell leplezned az illetőt; megálljt kell parancsolnod neki, és meg kell védened a gyülekezet munkáját. Talán így gondolkodsz magadban: »Munkatársak vagyunk. Ha közvetlenül leleplezem, ő pedig nem fogadja el, nem lesz veszekedés belőle? Nem, nem szólalhatok fel csak úgy, egy kicsit tapintatosabbnak kell lennem.« Így mindössze emlékezteted és néhány intő szóval látod el a másikat. Ő pedig, miután hallotta, amit mondasz, nem fogadja el, sőt egy sor érvet is felsorol, hogy megcáfoljon. Ha pedig nem fogadja el, amit mondtál, veszteséget fog szenvedni Isten házának munkája. Mit kell tenned? Így imádkozol Istenhez: »Istenem, kérlek, Te rendezd el és irányítsd ezt! Te fegyelmezd meg őt – én semmit sem tehetek.« Azt hiszed, te nem tudod megállítani az illetőt, ezért szó nélkül hagyod, amit tesz. Ez vajon felelős viselkedés? Gyakorlod vele az igazságot? Ha nem tudod megállítani a másikat, miért nem jelented a vezetőknek és a dolgozóknak? Miért nem viszed el az ügyet egy összejövetelre, hogy mindenki kommunikálhasson róla és megbeszélhesse? Ha nem így teszel, utólag csakugyan nem hibáztatnád érte magad? Ha ezt mondod: »Nem tudom ezt kezelni, úgyhogy egyszerűen nem veszek tudomást róla. Tiszta a lelkiismeretem«, akkor milyen szíved van? Olyan szív ez, amely igazán szeret, vagy olyan, amely árt másoknak? Igen gonosz a szíved, mert amikor történik valami, félsz attól, hogy esetleg megsértesz más embereket, és nem tartod be az alapelveket. Valójában nagyon jól tudod, hogy ez a személy a maga céljától vezérelve cselekszik így, és hogy nem hallgathatsz rá ebben a dologban. Mégis képtelen vagy betartani az alapelveket és meggátolni az illetőt mások félrevezetésében, ez pedig végső soron árt Isten háza érdekeinek. Hibáztatnád magad egyáltalán ezek után? (Igen.) Önmagad hibáztatása képessé tesz arra, hogy meg nem történtté tedd a veszteségeket? Nem lehet őket meg nem történtté tenni. Utólag megint csak így gondolkodsz: »Mindenesetre teljesítettem a kötelességeimet, és Isten tudja ezt. Isten átvizsgálja az emberek szívének mélyét.« Miféle szavak ezek? Megtévesztő, ördögi szavak ezek, amelyek az embert és Istent is becsapják. Nem teljesítetted a kötelességeid, és még mindig okokat és kifogásokat keresel, hogy kibújj alóluk. Ez csalárd és hajthatatlan viselkedés. Van az ilyen emberben bármiféle egyenesség Isten irányában? Van igazságérzete? (Nincs.) Olyan ember ez, aki a legkevésbé sem fogadja el az igazságot – a Sátán fajtájából való. Amikor történik veled valami, világi ügyekre vonatkozó filozófiák szerint élsz, és nem gyakorlod az igazságot. Folyton attól félsz, hogy megsértesz másokat, nem pedig attól, hogy Istent sérted meg, és még Isten házának érdekeit is feláldozod azért, hogy a személyes kapcsolataidat megóvd. Milyen következményekkel jár, ha így cselekszel? Elég jól meg fogod védeni a személyes kapcsolataid, de Istent meg fogod sérteni, Ő pedig visszautasít téged, és haragudni fog rád. Mindent összevetve melyik a jobb? Ha nem tudod megmondani, akkor teljes sötétben tapogatódzol; ez azt bizonyítja, hogy a legcsekélyebb mértékben sem érted az igazságot. Ha így folytatod, anélkül, hogy valaha is ráébrednél erre, igen nagy veszélyben vagy, és ha végül nem leszel majd képes eljutni az igazságra, akkor te leszel az, aki veszteséget szenved” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai pontosan leleplezték az állapotomat. Láttam, hogy csak egy önző és csalárd kényszeres megfelelő vagyok, akinek nincs felelősségérzete a gyülekezet munkája iránt. Világosan láttam, hogy Vang Hua a saját akarata szerint dolgozik, és nem az alapelveket keresi, és azt is tudtam, hogy meg kellett volna tartanom az alapelveket, le kellett volna lepleznem és meg kellett volna állítanom őt, hogy megóvjam a gyülekezet munkáját. De amikor rámutattam a hibáira, és ő nem fogadta el azokat, attól féltem, hogy megsértem őt, és hogy ezzel tönkreteszem az együttműködésünket a kötelességeink elvégzésében. Hogy fenntartsam a vele való kapcsolatomat, mindig csak elbagatellizáltam a hibáit, és soha nem lepleztem le a hibái lényegét. A vezetőinknek sem jelentettem a vele kapcsolatos problémákat. Ez végül kárt okozott az evangelizációs munkában. De még akkor sem gondolkodtam el magamon, amikor ez megtörtént, hanem inkább kifogásokat kerestem, hogy a saját igényeimet kielégítsem. Úgy gondoltam, hogy mivel már figyelmeztettem, és ő nem fogadta ezt el, nem tehetek semmi többet. De a lelkem mélyén tisztában voltam vele, hogy egyáltalán nem tettem eleget a feladatomnak. Csak felületesen említettem meg a dolgokat, anélkül, hogy valódi hatást értem volna el. Csak becsaptam magamat és másokat is! Még amikor felismertem, hogy ő egy hamis vezető, akkor sem lepleztem le, és nem jelentettem, és még azt is elnéztem neki, hogy megzavarja és akadályozza a gyülekezet munkáját. Feláldoztam a gyülekezet érdekeit a személyes kapcsolatok érdekében, megóvtam a hamis vezetőt, és szemet hunytam a viselkedése fölött, miközben ő gonosz dolgokat tett, és megzavarta a gyülekezet munkáját. Igazán önző és aljas voltam!

Aztán elolvastam Isten ezen szavait: „Amíg az emberek meg nem tapasztalták Isten munkáját, és meg nem értették az igazságot, addig a Sátán természete irányítja és uralja őket belülről. Konkrétan mit foglal magában ez a természet? Például miért vagy önző? Miért véded a saját pozíciódat? Miért vannak ilyen erős érzéseid? Miért élvezed ezeket az igaztalan dolgokat? Miért szereted ezeket a gonoszságokat? Mi az alapja annak, hogy ennyire odavagy az ilyesmikért? Honnan jönnek ezek a dolgok? Miért fogadod el őket ilyen boldogan? Mostanára már mind megértettétek, hogy mindezek mögött fő okként az áll, hogy a Sátán mérge ott van az emberben. Tehát mi is a Sátán mérge? Hogyan fejezhető ki? Például, ha azt kérdezed: »Hogyan kellene az embereknek élniük? Mi az, amiért az embereknek élniük kellene?« – azt felelik: »Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög.« Ez az egyetlen mondat kifejezi a probléma gyökerét. A Sátán filozófiája és logikája vált az emberek életévé. Bármire is törekednek az emberek, saját magukért teszik – és így csak önmagukért élnek. »Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög« – ez az ember életfilozófiája, amely az emberi természetet is képviseli. Ezek a szavak már a romlott emberiség természetévé váltak, és igaz portrét festenek a romlott emberiség sátáni természetéről. Ez a sátáni természet már a romlott emberiség létezésének alapjává vált. Több ezer éve él a romlott emberiség a Sátán e mérge szerint, mind a mai napig” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan kell Péter útján járni?). Isten szavain elgondolkodva rájöttem, hogy a kényszeres megfelelő hajlamom gyökere abban relik, hogy a Sátán olyan mérgeit, mint például: „a harmónia kincs; a türelem drágakő”, „a hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit”, és „még egy barát: még egy út” az élet törvényeiként fogadtam el. Hittem abban, hogy ha az ember ebben a világban él és másokkal érintkezik, széles körű társadalmi kapcsolatokat és jó viszonyokat kell kiépítenie, különben nem tudná megállni a helyét a társadalomban, és ha még egy embert megsért, azzal még egy ellenséget szerez. Még akkor is e sátáni filozófiák szerint éltem, amikor a gyülekezetben végeztem a kötelességeimet, nagy jelentőséget tulajdonítottam a másokkal való kapcsolatoknak, és híján voltam bármiféle alapelvnek vagy állásfoglalásnak a kötelességeimben. Isten kegyelemben részesített azáltal, hogy lehetőséget adott arra, hogy vezetővé képezzenek. Mindenben a gyülekezet munkáját kellett volna előtérbe helyeznem. Amikor láttam, hogy a nővértársam az alapelvek ellen cselekszik, rögtön rá kellett volna mutatnom erre, segítenem kellett volna neki, és ha ragaszkodott volna a saját útjához, le kellett volna lepleznem, és meg kellett volna állítanom, vagy jelenthettem volna időben a problémát a vezetőinknek, hogy megelőzzem a gyülekezet munkáját érő veszteségeket. De ehelyett, hogy megóvjam a büszkeségemet és a státuszomat, kényszeres megfelelőként viselkedtem, és nem gyakoroltam az igazságot. Elmulasztottam felügyelni a munkáját, és elnéző voltam a gonosztetteivel szemben. Nem vettem figyelembe a gyülekezet munkáját, és hiányzott belőlem az igazságérzet. Vang Hua a következményekkel nem törődve követett el gaztetteket, és gyűlöletes volt. Jól tudtam, hogy gonoszságot cselekszik és zavarást okoz, mégsem lepleztem le, és nem állítottam meg időben, lehetővé téve, hogy kárt okozzon a gyülekezet munkájában. A viselkedésem természete még felháborítóbb és szégyenletesebb volt! Ha korábban jelentettem volna Vang Hua hibáit, a vezetők hamarabb kezelték és megoldották volna azokat, és a dolgok nem romlottak volna el ilyen mértékben. A Sátán filozófiája szerint élve igazán önzővé és csalárddá váltam. Nem mertem rámutatni azokra a hibákra, amelyeket másoknál észrevettem, és hiányzott belőlem az őszinteség és a mások iránti valódi szeretet. Hiányzott belőlem a felelősségérzet is a kötelességeim iránt. Mindaz, amit tettem, ártott a gyülekezet munkájának. Ettem, ittam és élveztem mindazt, amit Isten adott nekem, de egyáltalán nem vettem figyelembe a szándékait. Újra és újra a hamis vezető pártjára álltam, és ezzel ártottam a gyülekezet munkájának. Nem voltam más, mint egy hálátlan áruló, akiből hiányzik minden emberi mivolt és józan ész! A magamfajta teljesen méltatlan volt arra, hogy vezető legyen, nemhogy Isten előtt éljen. Az, hogy a gyülekezet elbocsátott a pozíciómból, Isten igazságosságának megnyilvánulása és saját cselekedeteim következménye volt. Ennek felismerése után megbánás és önvád töltött el.

Ezután Istenhez imádkoztam, utat keresve romlott beállítottságom feloldására. Egy nap Isten ezen szavait olvastam: „Ha jól akarod teljesíteni a kötelességeidet, és eleget akarsz tenni Isten szándékainak, akkor először meg kell tanulnod, hogy összehangoltan dolgozz másokkal. Amikor együttműködsz a testvéreiddel, vedd figyelembe a következőket: »Mi az összehangoltság? A beszédem összehangolt velük? A gondolataim összehangoltak velük? Összehangolt velük az, ahogyan csinálom a dolgokat?« Gondold át, hogyan működhetsz együtt összehangoltan. Az összehangoltság időnként türelmet és toleranciát jelent, de azt is jelenti, hogy meg kell állnod a helyed és ki kell tartanod az alapelvek mellett. Az összehangoltság nem azt jelenti, hogy a dolgok elsimítása érdekében kompromisszumot kötsz az alapelvek terén, vagy megpróbálsz »embereknek megfelelni vágyó« lenni, vagy ragaszkodni a mértékletesség ösvényéhez – és semmiképpen sem jelenti azt, hogy behízelegsz valakinek. Ezek alapelvek. Ha egyszer felfogtad ezeket az alapelveket, akkor anélkül, hogy észrevennéd, Isten szándékainak megfelelően fogsz beszélni és cselekedni, és meg fogod élni az igazság valóságát, és ily módon könnyű elérni az egységet” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az összehangolt együttműködésről). „Mi az együttműködés? Képesnek kell lennetek megbeszélni egymással a dolgokat, kifejteni a nézeteiteket és a véleményeiteket; ki kell egészítenetek és felügyelnetek kell egymást. Keresnetek és kérdezősködnötök kell egymástól és figyelmeztetnetek kell egymást. Ezt jelenti a harmonikus együttműködés. Tegyük fel például, hogy valamit a saját akaratod szerint kezeltél, és valaki azt mondja: »Rosszul csináltad, teljesen az alapelvelvekkel ellentétesen. Miért kezelted úgy, ahogyan akartad, anélkül, hogy az igazságot kerested volna?« Erre azt mondod: »Így van – örülök, hogy figyelmeztettél! Ha nem tetted volna, az katasztrófát jelentett volna!« Ezt jelenti egymás figyelmeztetése. Mi akkor az egymás felügyelete? Mindenki romlott beállítottságú, és lehet, hogy felületesen végzi a kötelességét, csak a saját státuszát és büszkeségét védve, nem pedig Isten házának érdekeit. Ilyen állapotok minden emberben vannak. Ha megtudod, hogy valakinek problémája van, kezdeményezned kell, hogy beszélgess vele, emlékeztetve, hogy az alapelvek szerint végezze a kötelességét, miközben ezt saját magadra nézve is figyelmeztetéseként kezeled. Ez a kölcsönös felügyelet. Milyen funkciót szolgál a kölcsönös felügyelet? A célja, hogy megvédje Isten házának érdekeit, valamint hogy megakadályozza az embereket abban, hogy rossz útra térjenek” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész)). Isten szavaiból megértettem, hogy mindenkinek vannak romlott beállítottságai, valamint hiányosságai és tökéletlenségei. Az, hogy a gyülekezet vezetőket és dolgozókat rendel ki, hogy együttműködve lássák el kötelességüket, értelmes dolog. Arra szolgál, hogy felügyeljék, emlékeztessék és kiegészítsék egymást, kölcsönösen visszafogva egymást, és elhárítva azokat az akadályozásokat és megzavarásokat a gyülekezet munkájában, amelyeket romlott beállítottságaikon alapuló cselekedeteik okoznak. A kötelességek együttműködésben történő elvégzése során is kell, hogy legyenek alapelvek. Azokban az ügyekben, amelyek nem érintik az igazságalapelveket, gyakorolhatjuk a toleranciát és a türelmet. De amikor az igazságalapelveket és a gyülekezet érdekeit érintő kérdésekről van szó, nem szabad kompromisszumot kötnünk és engednünk. Fenn kell tartanunk az alapelveket, és szilárdan meg kell állnunk. Ez a gyülekezet érdekeinek védelme és a munkáért való felelősségvállalás. Amikor mások tanácsaival és segítségével szembesülünk, azok, akik valóban el tudják fogadni az igazságot, képesek elfogadni azt Istentől, képesek elgondolkodni önmagukon és megismerni önmagukat, és képesek azonnal kijavítani a problémákat és eltéréseket, nemcsak hogy nem fognak neheztelni másokra, de hálásak is lesznek a szívükben. De én abszurd módon azt hittem, hogy ha rámutatok valakinek a hibáira, az árt a kapcsolatnak, és megsérti őt. Így hát egyszerűen elnéztem és jóváhagytam a viselkedésüket, anélkül hogy feltártam vagy jelentettem volna a hibáikat. Ennek eredményeként a gyülekezet munkája késedelmet szenvedett, én pedig vétkes maradtam. Rájöttem, hogy a kényszeres megfelelés tényleg árt másoknak és nekem is!

Később még több szót olvastam Istentől: „Ha olyan szándékkal és perspektívval rendelkezel, mint aki embereknek akar tetszeni, akkor semmiben sem az igazságot fogod gyakorolni, nem fogod fenntartani az alapelveket, és akkor mindig kudarcot vallasz majd és elbuksz. Ha nem ébredsz fel és soha nem keresed az igazságot, akkor álhívő vagy, és soha nem nyered el az igazságot és az életet. Mit kell tehát tenned? Amikor ilyen dolgokkal kerülsz szembe, imádkoznod kell Istenhez és Hozzá kell kiáltanod, üdvösségért könyörögve és arra kérve Őt, hogy adjon hitet és erőt, s hogy tegyen képessé arra, hogy fenntartsd az alapelveket, megtedd, amit meg kell tenned, az alapelvek szerint tudd kezelni a dolgokat, szilárdan megállj abban a helyzetben, amelyben meg kell állnod, megóvd Isten házának érdekeit, és megakadályozd, hogy bármi kár érje Isten házának munkáját. Ha fel tudsz lázadni a saját érdekeid, a büszkeséged, és a kényszeres megfelelő nézőpontod ellen, és ha őszinte és teljes szívvel megteszed, amit meg kell tenned, akkor már legyőzted a Sátánt, és elnyerted az igazságnak ezt az aspektusát. Ha mindenkor megmaradsz abban, hogy a Sátán filozófiája szerint élsz, a másokhoz fűződő kapcsolataidat véded, soha nem gyakorlod az igazságot, és nem mered betartani az alapelveket, akkor más dolgokban vajon képes leszel az igazságot gyakorolni? Akkor még mindig nem lesz hited és erőd. Ha soha nem vagy képes az igazság keresésére és elfogadására, akkor az efféle istenhit lehetővé teszi-e számodra az igazság elnyerését? (Nem.) És ha nem tudod elnyerni az igazságot, megmenekülhetsz-e vajon? Nem menekülhetsz meg. Ha mindig a Sátán filozófiája szerint élsz, teljességgel híján az igazságvalóságnak, akkor soha nem menekülhetsz meg” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai utat mutatattak nekem a gyakorláshoz. Amikor olyan helyzettel szembesülök, hogy újra kényszeres megfelelő akarok lenni, azonnal Istenhez kell imádkoznom, és erőt kell kérnem Tőle, hogy félre tudjam tenni a saját érdekeimet, és az alapelvek szerint tudjak cselekedni, biztosítva, hogy a gyülekezet munkája ne szenvedjen csorbát. Ez az a felelősség, amelynek teremtett lényként eleget kell tennünk. Ha folyamatosan a kényszeres megfelelő gondolkodásmódhoz ragaszkodom, és folyamatosan próbálom megóvni a másokkal való kapcsolataimat, akkor a sátáni beállítottságom, hogy megfeleljek az embereknek, soha nem fog megváltozni, és végül soha nem fogom elnyerni az igazságot, még kevésbé Isten üdvösségét. Ezért a szívemben így határoztam: „Nem számít, milyen emberekkel, eseményekkel vagy dolgokkal találkozom a jövőben, nem szabad, hogy többé korlátozzon a romlott beállítottságom. Fenn kell tartanom az alapelveket, hogy megóvjam a gyülekezet munkáját, és felelősségteljes embernek kell lennem.”

Néhány hónappal később ismét megválasztottak gyülekezetvezetőnek. Észrevettem, hogy Csang Csie, az általános ügyek diakónusa, meglehetősen arrogáns beállítottságú. Önkényesen és diktatórikusan járt el a kötelességei során, folyton mindent egyedül akart elintézni, és nem működött együtt másokkal. Így hát szerettem volna közösséget vállalni vele, hogy leleplezzem ennek a megközelítésnek a természetét és következményeit. De amikor arra gondoltam, hogy most érkeztem ebbe a gyülekezetbe, és sok feladathoz szükségem van a segítségére és az együttműködésére, akkor azon aggódtam, hogy mi lesz, ha túl szigorúan beszélek, és ő nem tudja ezt elfogadni. Úgy gondoltam, jobb, ha nem sértem meg, és csak néhány rövid szót mondok. Abban a pillanatban eszembe jutott, hogyan vallottam kudarcot a múltban, mert az embereknek akartam megfelelni, erős bűntudatot éreztem, és arra gondoltam: „Mivel felismertem Csang Csie hibáit, helyre kell igazítanom őt, és segítenem kell neki. Ő egy dolgozó, és ha nem tud harmonikusan együtt dolgozni másokkal, az biztos, hogy hatással lesz a munkára.” Ezért Istenhez imádkoztam, és kértem, hogy adjon útmutatást az igazság gyakorlására, és óvja meg a gyülekezet munkáját. Az imádkozás után erősebbnek éreztem magam. Isten szavaira támaszkodtam, hogy közösséget vállaljak Csang Csiével, és boncolgassam a hibáit, és a saját tapasztalataimból is merítettem, hogy segítsek neki. Csang Csie elfogadta az útmutatásomat és segítségemet, és megismerte önmagát, később pedig képes lett normálisan együttműködni másokkal. Ez az eredmény nagyon boldoggá tett. Amikor az igazságot gyakoroltam, és nem viselkedtem kényszeres megfelelőként, nem sértettem meg másokat, ahogy azt képzeltem. Az ilyen módon való gyakorlás nemcsak a testvérek életének tett jót, hanem a gyülekezet munkáját is védte. Rájöttem, hogy az ember csak akkor tudja jól végezni a kötelességeit, ha Isten szavai szerint gyakorol, és az alapelvek alapján kezeli a dolgokat. Hála Istennek!