Amikor kicsi voltam, a felnőttek gyakran gúnyoltak, amikor beszéltem. Abban a tudatlan korban nem értettem, hogy mi történik, és csak akkor jöttem rá, hogy dadogok, amikor felnőttem. Próbáltam leküzdeni, de nem tudtam, és ez nagyon zavart. E hibám miatt mások gyakran csúfoltak és gúnyoltak, és fokozatosan egyre kevesebbet beszéltem, nem akartam emberekkel találkozni, jobban szerettem egyedül lenni. Amikor iskolába jártam, soha nem mentem el az osztálytársaim bulijaira, a téli és nyári szünetben nem akartam kimozdulni otthonról, sem rokonokat látogatni. Nagyon visszahúzódóvá váltam, és igazán alacsony volt az önbecsülésem. Néha otthon, amikor anyukám meghallotta, hogy dadogok, így nyaggatott: „Nem tudnál lassabban beszélni? Ne hadarj! Ha így folytatod, még feleséget sem fogsz találni, amikor felnősz!” Miután elkezdtem dolgozni, egy munkatársam egyszer meghallotta, hogy dadogok, és így cukkolt: „Miért dadogsz? Igazán vicces vagy!” Bár csak vicc volt, az arcom égett a szégyentől, és gyűlöltem magam, amiért nem tudom helyrehozni a fogyatékosságomat.

2008 szeptemberében elfogadtam Isten új munkáját. Amikor a testvérek észrevették a dadogásomat, ahelyett, hogy gúnyoltak vagy leszóltak volna, bátorítottak és segítettek. Néha, amikor ismeretlen testvérekkel találkoztam az összejöveteleken, ideges lettem. Amikor Isten szavainak olvasása közben megbotlott a nyelvem, a testvérek velem együtt olvastak, és bátorítottak, hogy ne érezzem magam korlátozva. Különleges melegséget éreztem Isten házában. Három évvel később a testvérek megválasztottak gyülekezetvezetőnek, és tudtam, hogy ezzel Isten felemel engem. De a vezetői kötelességek magukban foglalják az igazságról való beszédet és a problémák megoldását, valamint a gyakori összejöveteleket a testvérekkel, és főleg a nagy összejöveteleken a dadogásom miatt különösen korlátozva éreztem magam, és rendkívül ideges lettem, féltem, hogy ha dadogok a közösség közben, kínos helyzetbe hozom magam, és a testvérek kinevetnek. Emlékszem, amikor egy összejövetelen megláttam egy nővért, akit nem ismertem jól, és aggódtam, hogy mit fog rólam gondolni, ha nem beszélek jól. Ennek következtében csúnyán dadogtam Isten szavainak olvasása közben. A nővér nem bírta magában tartani, és kitört belőle a nevetés. Ez komoly csapás volt az önbecsülésemnek. Bár a nővér őszintén bocsánatot kért tőlem, én legbelül mégis nagyon megbántódtam, mindig kisebbrendűnek éreztem magam, ezért gyakran panaszkodtam: „Miért van ez a hibám? Miért nem tudom kijavítani?” Később, amikor a testvérekkel beszéltem, nagyon érzékeny lettem, és minden alkalommal, amikor Isten szavait olvastam vagy közösséget vállaltam, nagyon figyeltem a testvérek arckifejezésére, és amikor bármilyen természetellenes mimikát láttam, erre gondoltam: „Vajon nevetnek rajtam?” Ettől még idegesebb lettem, és néha annyira ideges voltam, hogy izzadt a tenyerem. Végül félni kezdtem az összejövetelektől, és különösen a nagyobb összejöveteleken átadtam a felelősséget a testvéremnek, aki a társam volt. Nagyon sokáig éltem ebben a fájdalmas és elnyomott állapotban, és végül nem bírtam tovább a nyomást, ezért lemondtam. Miután lemondtam, szövegalapú kötelességet vállaltam, a napjaimat cikkek kiválasztásával töltöttem, és nem kellett beszélnem és kapcsolatba lépnem másokkal, így nem kellett többé úgy éreznem, hogy a dadogásom korlátoz.

2020 szeptemberében ismét megválasztottak gyülekezetvezetőnek, de a munkával járó nagy nyomás és az ismeretlen testvérekkel való gyakori kapcsolattartás miatt a dadogásom problémája súlyosbodott. Amikor eljött az összejövetelek ideje, súlyos aggodalmat okozott számomra az, hogy mások hogyan látnak engem, és annyira korlátozva éreztem magam, hogy önkéntelenül hiányoztak azok a napok, amikor szövegalapú kötelességet végeztem, amikor nem kellett túl sok emberrel beszélnem, és kisebb volt a nyomás. Reméltem, hogy visszatérhetek a szövegalapú kötelességhez. 2021 júliusában a testvérek váratlanul prédikátornak javasoltak. Ezt gondoltam magamban: „Hogyan kellene ennek működnie? Már gyülekezetvezetőnek lenni is elég nagy nyomás; nem merem remélni, hogy újra előléptetnek.” Az észszerűséget meghazudtolva mégis elmentem. A választási összejövetel közben arra gondoltam, hogy egy prédikátor sok emberrel áll kapcsolatban, és több gyülekezetért felelős, és hogy a munkája kulcsa, hogy az igazságról vállal közösséget a problémák megoldása érdekében. Azon tűnődtem, hogy a súlyos dadogásommal képes lennék-e tisztán közösséget vállalni. Ha a testvérek kinevetnek, nem veszíteném el teljesen a tekintélyemet? Végül visszaléptem. Ezután még volt néhány választás. Tudtam, hogy miután sok éve hiszek Istenben, figyelembe kellene vennem az Ő szándékait, és nagyobb felelősséget kellene vállalnom. De amint az akadályoztatásomra gondoltam, visszahúzódtam, és minden alkalommal visszaléptem.

2023 decemberében kaptam egy levelet a vezetőségtől, amelyben az állt, hogy a testvérek engem javasoltak kerületi vezetőnek, és szeretnék, ha részt vennék a választáson. Ezt gondoltam magamban: „Tekintettel a hibámra, egyáltalán nem vagyok alkalmas a részvételre, és még ha meg is választanának, nem tudnám kezelni a felelősséget. Mit tegyek?” Féltem, hogy ha visszalépnék, akkor nem támogatnám a gyülekezet munkáját, de ha részt vennék, alkalmatlannak érezném magam. Nagyon össze voltam zavarodva. Az egyik áhítatom során két szakaszt olvastam Isten szavaiból: „A beszéd közbeni dadogás és hebegés – miféle probléma ez? (Egy eredendő tulajdonság.) Ez egy eredendő tulajdonság és egyfajta testi hiányosság is. A dadogás formái természetesen különböznek. Egyes dadogó emberek egyetlen szótagot nyújtanak el, míg mások egyetlen szótagot ismételgetnek, és egy egész nap elmegy anélkül, hogy egy teljes mondatot el tudnának mondani. Röviden: ez egy eredendő tulajdonság és persze egyfajta testi hiányosság is. Van ebben romlott beállítottság? (Nincs.) Ebben nincs romlott beállítottság. Ha valaki azt mondja, hogy »hebegsz, amikor beszélsz; biztosan ravasz vagy«, vagy hogy »még dadogsz is beszéd közben; hogyan lehetsz ily arrogáns« – vajon pontosak az ilyen állítások? (Nem.) A dadogás mint hiányosság vagy hiba az egyén romlott beállítottságainak egyetlen aspektusához sem kapcsolódik. A dadogás ezért eredendő tulajdonság és egyfajta testi hiányosság. Nyilvánvalóan nem érinti az egyén romlott beállítottságait, és semmilyen kapcsolatban nem áll velük” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (9.)). „Vannak olyan problémák, amelyeket emberek nem tudnak megoldani. Lehetséges például, hogy gyakran ideges leszel, amikor másokkal beszélsz; amikor helyzetekkel szembesülsz, lehet, hogy megvannak a saját ötleteid és szempontjaid, de nem tudod világosan megfogalmazni azokat. Különösen idegesnek érzed magát, ha sok ember van jelen; összefüggéstelenül beszélsz, és remeg a szád. Néhányan közületek még dadogtok is; mások, ha az ellenkező nem tagjai is jelen vannak, még kevésbé tudjátok kifejezni magatokat, egyszerűen nem tudjátok, mit mondjatok vagy mit tegyetek. Könnyű leküzdeni egy ilyen helyzetet? (Nem.) Rövid távon legalábbis nem könnyű leküzdeni ezt a problémát, mert ez az eredendő tulajdonságaid része. [...] Ezért ha rövid távon le tudod küzdeni ezt a hiányosságot, ezt a hibát, akkor tégy úgy. Ha nehéz leküzdened, akkor ne bajlódj vele, ne küzdj ellene, és ne állítsd kihívás elé magad. Természetesen ha nem tudod legyőzni, nem szabad negatívnak lenned. Még ha életed során soha nem is tudod legyőzni, Isten nem fog elítélni téged, mert ez nem a romlott beállítottságod. A lámpalázad, az idegességed és félelmed, ezek a megnyilvánulások nem tükrözik a romlott beállítottságodat; akár így születtél, akár a környezeted okozta ezeket később az életed során, ezek legfeljebb hibák, az emberi mivoltod hiányosságai. Ha hosszú távon, vagy akár egy életen át sem tudsz rajta változtatni, ne rágódj rajta, ne hagyd, hogy korlátozzon, és ne válj negatívvá miatta, mert ez nem a romlott beállítottságod; nincs értelme megpróbálnod megváltoztatni vagy küzdeni ellene. Ha nem tudsz rajta változtatni, akkor fogadd el, hagyd, hogy létezzen, és bánj vele megfelelőképpen, mert együtt tudsz élni ezzel a hibával, ezzel a hiányossággal; az, hogy rendelkezel vele, nincs hatással arra, ahogyan követed Istent és végzed a kötelességeidet. Mindaddig, amíg el tudod fogadni az igazságot és a legjobb tudásod szerint végzed a kötelességeidet, továbbra is üdvözülhetsz; ez nem befolyásolja azt, hogy elfogadod-e az igazságot, és nem befolyásolja az üdvösségedet. Ezért nem szabad, hogy gyakran korlátozzon téged az emberi mivoltod egy bizonyos hibája vagy hiányossága, és nem szabad, hogy gyakran negatívvá és bátortalanná válj, vagy akár lemondj kötelességedről és felhagyj az igazságra való törekvéssel, elszalasztva az esélyt az üdvözülésre ugyanezen okból. Egyáltalán nem éri meg; egy ostoba, tudatlan ember tenne így” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten szavaiból megértettem, hogy a dadogás és a hebegés veleszületett állapot, testi hiba, és nem romlott beállítottság, vagy olyan dolog, amit Isten elítél. Ez nem befolyásolja az igazságra való törekvésemet vagy az üdvösségre való törekvésemet. Nem korlátozhatnak a hibáim. Ha egy testi hiba miatt lemondanék az igazságra való törekvésről, és a lehetőségről, hogy előléptessenek és neveljenek, így késleltetve az üdvösség létfontosságú ügyét, nem áldoznám-e fel a nagyobbat a kisebbért? Nem lenne ez valóban ostobaság és hitványság? Isten e szavait olvasva igazán megvigasztalódtam. Visszatekintve: gyermekkorom óta mindig nagy figyelmet fordítottam a beszédhibámra, azt hittem, hogy ez gyakran kellemetlenséget okoz, és hatással van az életemre, a munkámra és a kötelességeimre, mivel hallgataggá és különösen visszahúzódóvá tett, és alacsony önbecsülést okozott, ami azt jelenti, hogy nem volt önbizalmam és motivációm semmiben, amit csináltam. Az összejövetelek során, amikor a testvérek nyíltan beszéltek egymással a tapasztalati megértésükről, ennek felszabadítónak és megszabadítónak kellett volna lennie, így könnyebbé téve, hogy a Szentlélek munkáját a közösségen keresztül befogadjuk, de a dadogásom miatt elnyomottnak éreztem magam, és képtelen voltam felszabadulni az összejöveteleken, sőt, rettegtem az összejövetelektől, és amikor csak lehetett, elkerültem azokat, ami azt jelenti, hogy sok lehetőséget elszalasztottam az igazság elnyerésére. Amikor gyülekezeti választások előtt álltam, mindig lemondtam a részvétel lehetőségéről, és amikor a gyülekezeti munkában sürgősen szükség volt együttműködő emberekre, nem tudtam vállalni a felelősséget, és nem vettem figyelembe Isten szándékát. Láttam, hogy a dadogásom gyakran megbénított, korlátok közé szorított, a fájdalom és az elnyomottság állapotában éltem, és hogy mindezt az okozta, hogy képtelen voltam helyesen látni a hibáimat. Nem értettem az igazságot, és nem tudtam, hogyan tekintsek az emberekre és a dolgokra Isten szavai szerint. Ez nem csak megbénított és korlátozott, hanem arra is késztetett, hogy ismételten visszautasítsam a kötelességeimet. Határok közé szorítottam magamat, mert azt hittem, hogy a dadogásom miatt nem vagyok alkalmas vezetőnek, emiatt félreértettem Istent, és eltávolodtam Tőle – milyen ostoba voltam! Nem lehettem továbbra is ilyen negatív, helyesen kellett kezelnem a hibámat, és nyugodtan kellett szembenéznem ezzel a választással.

Néhány nappal később megtudtam, hogy két nővér különleges okok miatt nem tud részt venni a választáson. Ezt gondoltam magamban: „Ez a két nővér volt a legesélyesebb a választáson, tehát ha ők nem vehetnek részt, nem lesz nagyobb az esélyem a megválasztásra?” Az akadályoztatásomra gondolva azonnal nagy nyomást éreztem. Az egy dolog lenne, ha a gyülekezetben elveszíteném a tekintélyemet, de ha kerületi vezető lennék, ez a fajta szégyen még nagyobb lenne. Megosztottam az állapotomat egy nővérrel, és ő rámutatott, hogy túlságosan aggódom amiatt, hogy mások hogyan látnak engem, és túl nagy hangsúlyt fektetek a büszkeségre és a hiúságra. A nővér emlékeztetésének hatására még többet olvastam Isten szavaiból: „Mindenkiben vannak helytelen állapotok, például negativitás, gyengeség, csüggedés és törékenység; vagy vannak alávaló szándékok; illetve állandóan gondot okoz nekik a kevélységük, az önző vágyaik és az önös érdekeik; avagy azt gondolják, hogy nem jók a képességeik, és negatív állapotokat tapasztalnak meg. Nagyon nehéz lesz elnyerned a Szentlélek munkáját, ha mindig ezekben az állapotokban élsz. Ha nehéz számodra elnyerni a Szentlélek munkáját, akkor kevés aktív összetevő lesz benned, a negatív összetevők pedig előjönnek és zavarni fognak. Az emberek mindig a saját akaratukra hagyatkoznak, hogy elfojtsák ezeket a negatív és ellenséges állapotokat, azonban nem számít, mennyire fojtják el, nem tudják magukról lerázni ezeket. Ennek fő oka az, hogy az emberek nem képesek tüzetesen észlelni ezeket a negatív és ellenséges dolgokat, nem látják világosan azok lényegét. Ez nagyon megnehezíti számukra azt, hogy fellázadjanak a test és a Sátán ellen. Ezenkívül az emberek mindig megragadnak ezekben a negatív, melankolikus és elfajzott állapotokban, és nem imádkoznak, illetve nem tekintenek fel Istenre, inkább csak átevickélnek rajtuk. Ennek eredményeképp nem munkálkodik bennük a Szentlélek, így képtelenek megérteni az igazságot, semmiben nincs ösvényük, amit tesznek, és semmit nem képesek tisztán látni. Túlságosan sok negatív és ellenséges dolog van benned, amelyek betöltik a szívedet, ezért gyakran negatív és melankolikus a lelked, egyre távolabb kóborolsz Istentől és egyre inkább legyengülsz. Ha nem tudsz szert tenni a Szentlélek megvilágosodására és munkájára, akkor nem tudsz megszabadulni ezekből az állapotokból, és nem fog megváltozni a negatív állapotod, mert ha a Szentlélek nem munkálkodik benned, nem tudsz ösvényre lelni. E két okból nagyon nehéz számodra levetni a negatív állapotodat és belépni egy normálisba. Bár amikor most a kötelességeteket végzitek, nehézségeket álltok ki, keményen dolgoztok, sok erőfeszítést tesztek, és le tudtok mondani a családotokról és a karrieretekről, és mindent fel tudtok adni, a bennetek lévő negatív állapotok attól még nem alakultak igazán át. Túlságosan sok mindenbe vagytok belegabalyodva – például az elképzeléseitekbe, a képzelgéseitekbe, a tudásotokba, a világi ügyekre vonatkozó filozófiáitokba, az önző vágyaitokba és a romlott beállítottságaitokba –, amelyek megakadályozzák számotokra az igazság keresését és gyakorlását. Ezek az ellenséges dolgok töltötték be a szíveteket” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságának levetésével nyerheti el az ember). Isten szavaiból megértettem, hogy mindig passzív voltam, amikor választásokra került sor, nemcsak azért, mert a dadogásom annyira korlátozott, hanem a hiúság és a büszkeség kötelékei miatt is. Az, hogy többször is vonakodtam a vezetői szerepért indulni, abból az érzésemből is eredt, hogy a több felelősség felvállalása több testvérrel való kapcsolattartást is jelent, és vezetőként közösséget kell vállalnom az igazsággal, hogy megoldjam a problémákat, és ha az összejöveteleken a közösségvállalás közben dadognék, akkor több ember szerezne tudomást a beszédhibámról. Nem fogja ez a nevemet a sárba tiporni? Ezekkel a gondolatokkal a fejemben féltem részt venni a választásokon, és nem akartam, hogy előléptessenek vagy neveljenek. Ezen sátáni méreg szerint éltem: „az embereknek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg”, és mindig mindent megtettem, hogy elfedjem a hibáimat, hogy mások ne lássák a gyengeségeimet. Nem vettem figyelembe a gyülekezet munkájának igényeit, és többször lemondtam a választásokon való indulás lehetőségéről. Még akkor is, amikor a gyülekezet munkájának sürgősen szüksége volt az emberek együttműködésére, én csak néztem és félreálltam. Igazán önző és aljas voltam! A gyülekezet öntözött és táplált engem sok éven keresztül, és nekem fel kellett volna vállalnom a gyülekezet munkáját. Ez szintén az én felelősségem volt mint teremtett lénynek, és feltétel nélkül el kellett volna fogadnom, és alá kellett volna vetnem magam neki. De hogy mentsem a tekintélyemet, elkerültem és visszautasítottam a választásokon való indulást, nem akartam vállalni a terhet Isten házáért, és egyáltalán nem ismertem el ezt a megtiszteltetést. Ez olyasmi, amit Isten utál és gyűlöl. Csak ekkor értettem meg, hogy az elnyomással és szenvedéssel teli életemet az okozta, hogy túlságosan a hiúságomra és a büszkeségemre összpontosítottam, és túlzottan aggódtam mások véleménye miatt. Ugyanakkor éreztem Isten komoly szándékát. Isten nem vetett meg engem a hibáim miatt, hanem ehelyett újra és újra lehetőséget adott, hogy előléptetést és táplálást kapjak. Amikor a hibáim és a romlott beállítottságom korlátoztak és lebénítottak, csüggedté váltam, visszahúzódtam, Isten az Ő szavaival megvilágosított és megvilágított, segített megérteni az igazságot, és kiszabadulni a negatív érzelmek kötelékeiből. Láttam, hogy Isten szeretete annyira valóságos, és tudtam, hogy nem szabad továbbra is passzívnak és csüggedtnek lennem, hanem el kell engednem a rossz szándékomat, megfelelően együtt kell működnöm, és részt kell vennem a választásban.

Később még többet olvastam Isten szavaiból: „Ha az emberi mivoltod normális értelemmel rendelkezik, akkor a megfelelő módon szembe kell nézned a hibáiddal és hiányosságaiddal; el kell ismerned és el kell fogadnod őket. Ez hasznodra válik. Elfogadni ezeket nem azt jelenti, hogy korlátoznak téged, és nem is azt, hogy gyakran negatív vagy miattuk, hanem inkább azt, hogy nem korlátoznak, és felismered, hogy csak egy átlagos tagja vagy a romlott emberiségnek, a saját hibáiddal és hiányosságaiddal, és nincs mivel dicsekedned. Isten az, aki felemeli az embereket, hogy végezzék a kötelességüket; Istennek az a szándéka, hogy az Ő szavát és életét munkálja bennük, megengedve nekik, hogy elérjék az üdvösséget és megmeneküljenek a Sátán befolyásától. Ez teljességgel annak köszönhető, hogy Isten felemeli az embereket. Mindenkinek vannak hibái és hiányosságai; hagynod kell, hogy a hibáid és hiányosságaid együtt éljenek veled, nem szabad megkerülnöd őket, nem szabad elfedned őket, és nem szabad, hogy gyakran elnyomva érezd magad belül, vagy akár, hogy folyamatosan kisebbrendűségi érzésed legyen. Nem vagy kisebbrendű; ha teljes szíveddel, minden erőddel és teljes elméddel, a legjobb képességeid szerint tudod végezni a kötelességedet, és a szíved őszinte, akkor olyan becses vagy Isten színe előtt, mint az arany. Ha nem tudod megfizetni az árat és hiányzik belőled a hűség a kötelességed végzésében, akkor – még ha az eredendő tulajdonságaid jobbak is az átlagemberénél –, nem vagy becses Isten színe előtt: egy homokszemet sem érsz” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten szavaiból megértettem, hogy Isten nem támaszt túlzott követelményeket az emberekkel szemben, hanem azt akarja, hogy a saját képességeik szerint cselekedjenek. Ha képességüknek és munkaképességüknek megfelelően cselekszenek, ha veleszületett adottságaik alapján teljes mértékben kihasználják a lehetőségeiket, teljes szívvel és legjobb tudásuk szerint együttműködnek Vele, Isten elégedett lesz. Isten nem akarja, hogy az emberek színleljenek, hanem azt szereti, ha becsületes szívvel végzik a kötelességeiket. Elgondolkodtam azon, hogy a dadogásom miatt mennyire alacsony az önbecsülésem, mennyire csüggedtté, érzékennyé és sérülékennyé tett, és mennyire sokat foglalkozom mások véleményével, és hogy ennek következtében folyamatosan visszautasítottam a választásokon való részvételt, és nem voltam hajlandó komoly felelősséget vállalni. Most már megértettem, hogy a dadogásom egy olyan hiba, amelyet nehéz leküzdeni, és meg kell tanulnom elfogadni, és helyesen tekinteni rá. Ha szükséges, meg kell nyílnom a testvéreknek a hibámról, anélkül, hogy leplezném vagy eltitkolnám azt. Ezzel a hozzáállással kell viszonyulnom a hibámhoz.

Néhány nappal később kihirdették a választási eredményeket, és engem választottak kerületi vezetőnek. Mélyen meghatódtam, és csendben imádkoztam Istenhez: „Istenem! Azzal, hogy megválasztottak vezetőnek, Te felemeltél engem. Becsülni fogom ezt a lehetőséget, hogy végezhessem a kötelességemet, és hajlandó vagyok mindent megtenni, hogy jól végezzem, hogy megháláljam a Te szeretetedet.” Utána elgondolkodtam: „Hogyan végezhetem jól a kötelességemet a hibám ellenére?” Egy nap Isten szavainak két olyan szakaszát olvastam, amelyek mélyen megérintettek, és rámutattak a gyakorlásom útjára. Isten azt mondja: „Ne próbáld megváltoztatni a személyiségedet azért, mert bizonyos kötelességeket végzel vagy bizonyos feladatok felügyelőjeként szolgálsz – ez téves elképzelés. Mit kell tehát tenned? A személyiségedtől vagy az eredendő tulajdonságaidtól függetlenül ragaszkodnod kell az igazság alapelveihez, és gyakorolnod kell őket. Isten végső soron nem a személyiséged alapján méri fel, hogy követed-e az Ő útját vagy el tudod-e érni az üdvösséget. Isten nem veszi figyelembe, hogy milyen eredendő képességekkel, tehetségekkel, adottságokkal vagy készségekkel rendelkezel, és természetesen azt sem értékeli, hogy mennyire fékezted meg a testi ösztöneidet és a szükségleteidet. Isten inkább azt nézi, hogy miközben Istent követed és a kötelességeidet végzed, gyakorlod és megtapasztalod-e az Ő szavait, megvan-e benned a szándék és az elhatározás, hogy az igazságra törekedj, végül pedig, hogy elérted-e az igazság gyakorlását és Isten útjának követését. Ezt nézi Isten” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). „Az igazságra való törekvés a legfontosabb dolog, függetlenül attól, hogy milyen szempontból nézzük. Elkerülheted az emberi mivolt hibáit és hiányosságait, de soha nem kerülheted ki az igazságra való törekvés útját. Függetlenül attól, hogy mennyire tökéletes vagy nemes az emberi mivoltod, vagy hogy esetleg kevesebb hibád és hiányosságod van, és több erősséggel rendelkezel, mint más emberek, ez nem jelenti azt, hogy megérted az igazságot, és nem helyettesítheti az igazságra való törekvésedet. Ellenkezőleg: ha az igazságra törekszel, sokat értesz az igazságból, valamint kellően mély és gyakorlatias megértéssel rendelkezel róla, akkor ez az emberi mivoltod sok hibáját és problémáját ellensúlyozza. Mondjuk például, hogy félénk és visszahúzódó vagy, dadogsz és nem vagy túlságosan művelt – vagyis sok hibád és hiányosságod van – ám van gyakorlati tapasztalatod, és bár dadogva beszélsz, akkor is világosan tudod közölni az igazságot és ez a közlés mindenkinek az épülésére szolgál, amikor hallgatja, problémákat old meg, képessé teszi az embereket arra, hogy kiemelkedjenek a negativitásból, valamint megszabadítja őket az Istennel kapcsolatos panaszaiktól és félreértéseiktől. Látod – bár elhebeged a szavaidat, mégis problémákat tudnak megoldani – mily fontosak is ezek a szavak! Amikor laikusok hallgatják őket, azt mondják, hogy faragatlan ember vagy és beszéd közben nem követed a nyelvtani szabályokat, valamint időnként az általad használt szavak sem igazán odaillőek. Lehet, hogy tájszólásban, hétköznapi nyelven beszélsz, és a szavaidból hiányzik az igen ékesszólón beszélő, magasan képzett emberek eleganciája és stílusa. A közlésedben azonban ott az igazságvalóság, meg tudja oldani az emberek nehézségeit, és miután hallják azt, az őket körülvevő összes sötét felhő eltűnik és az összes problémájuk megoldódik. Mit gondolsz, vajon nem fontos az igazság megértése? (De az.) Tegyük fel, hogy nem érted az igazságot, és bár van némi intellektuális tudásod és ékesszólón beszélsz, amikor a többiek téged hallgatnak, erre gondolnak: »A te szavaid csak doktrínák, az igazságvalóságnak a legkisebb eleme sincs meg bennük, valóságos problémákat pedig egyáltalán nem tudnak megoldani – hát nem üres minden egyes szavad? Te nem érted az igazságot. Hát nem egyszerűen egy farizeus vagy?« Bár sok doktrínát elmondtál, a problémák megoldás nélkül maradnak, te pedig ezt gondolod magadban: »Igen őszintén és komolyan beszéltem, miért nem értettétek meg, amit mondtam?« Egy rakás doktrínát mondtál el, és azok, akik negatívak voltak, negatívak maradnak, azoknak pedig, akiknek félreértéseik voltak Istennel kapcsolatosan, továbbra is megvannak ezek a félreértéseik, és a kötelességük végzésében fennálló nehézségek egyike sem oldódott meg – ez azt jelenti, hogy a szavaid nem jelentettek többek üres beszédnél. Bármennyi hiányosság vagy hiba is van az emberi mivoltodban, ha az általad mondott szavakban benne van az igazságvalóság, akkor a közlésed meg tud oldani problémákat. Ha az általad szólt szavak mind doktrínák és a legcsekélyebb gyakorlati tudást is nélkülözik, akkor beszélhetsz bármennyit, nem fogod tudni megoldani az emberek valóságos problémáit. Nem számít, hogyan tekintenek rád az emberek, ha az általad mondott dolgok nincsenek összhangban az igazsággal és nem képesek kezelni az emberek állapotát, illetve megoldani az emberek nehézségeit, akkor az emberek nem lesznek kíváncsiak rájuk. Mi tehát a fontosabb: az igazság vagy az emberek saját körülményei? (Az igazság fontosabb.) Az igazságra való törekvés és az igazság megértése a legfontosabb dolog. Nem számít tehát, hogy milyen hiányosságaid vannak az emberi mivoltodat és az eredendő tulajdonságaidat illetően: nem szabad, hogy azok korlátozzanak. Ehelyett az igazságra kell törekedned és az igazság megértésével ellensúlyoznod kell a különféle hibáidat, ha pedig hiányosságokat fedezel fel magadban, sietve orvosolnod kell őket. Egyesek nem az igazságra való törekvésre összpontosítanak, hanem helyette folyton az emberi mivoltuk nehézségeinek, hibáinak és hiányosságainak megoldására, valamint az emberi mivoltukat érintő problémák orvoslására koncentrálnak, és ennek eredményeképp több évnyi erőfeszítést tesznek anélkül, hogy világos eredményekre jutnának, ennek következtében pedig csalódottságot éreznek önmagukkal szemben, és azt hiszik, hogy túl gyenge az emberi mivoltuk és nem lehet megváltani őket. Hát nem nagyon ostoba dolog ez?” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten szavai mélyen megérintettek. Kötelességünk végzése során nem szabad, hogy a személyiség, a képesség vagy az életkor korlátozzon bennünket. Isten mércéje, hogy valaki az elvárásnak megfelelően végzi-e a kötelességét, nem azon alapul, hogy az illető introvertált vagy extrovertált-e, vagy milyen szintű a státusza, sem a képességén vagy az életkorán, sem azon, hogy vannak-e hibái vagy akadályai, hanem azon, hogy képes-e gyakorolni az igazságot, és az igazságalapelvek szerint végrehajtani a kötelességeit, és hogy olyan valaki-e, aki Isten útját követi. Például a vezetői kötelességben döntő fontosságú azon problémák megoldása, melyek a testvérek életbe való belépésében és a kötelességeikben felmerülnek. Amíg arra összpontosítok, hogy felvértezzem magam az igazsággal, és gyakoroljam azt, rendelkezzem a valósággal, és a Szentlélek megvilágosítása és megvilágítása legyen a közösségemben az igazságról, képes legyek megoldani a testvérek problémáit, és rámutatni a gyakorlás útjára, addig, még ha beszédhibás is vagyok, a testvérek akkor is profitálnak belőle. Ha valaki nem tesz erőfeszítést arra, hogy az igazságra törekedjen, akkor még ha folyékonyan és ékesszólóan beszél is, ha nem tud közösséget vállalni az igazságvalóságokkal, és nem tud valódi problémákat megoldani, akkor nem tud vezetői munkát végezni. Mindig is úgy gondoltam, hogy a vezetői kötelesség végzéséhez legalább jó beszédkészséggel kell rendelkezni, és érthetően kell beszélni, és hogy a magamfajta, aki dadog és beszédhibás, nem alkalmas a vezetői kötelességekre, ezért folyton visszautasítottam a vezetői szerepért való indulást. De kiderült, hogy a vezetőválasztásra vonatkozó mércéim tévesek voltak. Isten házában a vezetők megválasztása alapelveken alapul, nem a személy külső megjelenésén, sem az esetleges veleszületett hibáin, hanem azon, hogy az illető az igazságra törekszik-e, valamint az emberi mivoltán és képességén. Minél többet gondolkodtam ezen, annál jobban megértettem, hogy a veleszületett hibáim és hiányosságaim nem akadályai vagy gátjai a kötelességvégzésemnek, és nem használhatók fel kifogásként arra, hogy megtagadjam a kötelességemet. Az igazság megértése és az Isten követelményei szerinti gyakorlás a kulcsa annak, hogy jól végezzük a kötelességünket! Gyakorlati utat nyertem a továbblépéshez, és bár dadogok és akadozva beszélek, hajlandó vagyok Isten követelményei szerint végezni a kötelességemet, arra összpontosítani, hogy az igazságalapelvekkel vértezzem fel magam, félretenni a hiúságomat és a büszkeségemet, gyakorlatiasan, józanul viselkedni és tenni a dolgokat. Most, amikor közösséget vállalok az összejöveteleken, vagy Isten szavait olvasom fel, még mindig dadogok, de helyesen tudom kezelni ezt, és a gondolkodásmódom sokkal nyugodtabbá vált. Néha tudatosan dolgozom azon, hogy legyőzzem, és felidézem, amikor a testvéreim így emlékeztettek: „kicsit gyorsan beszélsz, ami előhozza a dadogást; ha kicsit lassabban beszélsz, jobb lesz”, és „ha elakadsz, megnyújthatod az utolsó szótagot, így kevésbé fogsz dadogni”. Az összejöveteleken a közösségvállaláskor igyekszem lelassítani a beszédemet, és szükség szerint elhúzni a szavaimat, tudatosan törekedve az együttműködésre. Már nem vagyok annyira ideges, ami felszabadultabbá tett az összejöveteleken. Egyszer találkoznom kellett egy felügyelővel, aki szövegalapú munkákkal foglalkozott, hogy megbeszéljük a munkát, de erre gondolva egy kicsit aggódtam: „Ő jobban érti az alapelveket, mint én. Mi van, ha ideges leszek, és csúnyán dadogni fogok? Mit fog rólam gondolni?” De aztán arra gondoltam, hogy a munka nehézségekbe ütközött, és hogy az előző levél nem hozott jó eredményt, ezért szükség van egy személyes találkozóra, hogy megbeszéljük és megoldjuk a problémát. Nem hagyhattam, hogy a dadogásom megakadályozzon a probléma megoldásában, mert az késleltetné a munkát. Amikor így gondolkodtam, már nem éreztem magam korlátozva, ezért megbeszéltem egy találkozót a felügyelővel, hogy megbeszéljük a munkát.

Visszatekintve arra, hogy a dadogásom miatt többször is visszautasítottam a kötelességeimet, és hogy végül képes voltam nyugodtan elfogadni a kötelességeimet anélkül, hogy a dadogásom korlátozna, látom, hogy ezen az egész úton végig Isten szavai vigasztaltak, bátorítottak és vezettek. Őszintén, szívem mélyéből köszönöm Istennek!