Apám születésem előtt betegségben elhunyt, így anyám egyedül nevelte fel öt gyermekét, és küszködött a megélhetésért. A faluban senki sem tisztelt minket. Amióta csak az eszemet tudom, anyám folyamatosan így tanított minket: „Az embernek méltósággal kell élnie. Bár szegények vagyunk, nem szabad elveszítenünk a lelki erőnket.” „»Ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét.« Jó hírnevet kell az életben magad után hagynod. Ha nincs jó hírneved, mi értelme az életednek? Bárhová mész, jó benyomást kell tenned az emberekre. Bármi történjék is, ne hagyd, hogy az emberek rosszat mondjanak rólad! Inkább gondoskodj arról, hogy az emberek a jóságodra emlékezzenek!” Anyám hosszú távra szóló, komoly iránymutatása miatt az a mondás, hogy „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét” mélyen gyökeret vert a szívemben. Ez lett a magatartásom és a viselkedésem iránytűje, és minden tettemben rendkívül fontosnak tartottam az imázsomat mások szemében. Emlékszem, tizenéves koromban meghallottam, hogy a sógornőm panaszkodik, hogy anyám és a nővérem nem segítenek neki a gyerekeit gondozni. Azt gondoltam, nem hagyhatom, hogy a hátam mögött rosszat mondjon rólam, ezért saját kezdeményezésemből részt vettem a gyerekeinek gondozásában, mostam a ruháikat és etettem őket. Később a sógornőm gyakran dicsért engem másoknak, mondván, én vagyok a legjobb a családomban. A falubeliek is dicsértek. Mikor ezt hallottam, nagyon boldog voltam. Aztán férjhez mentem, az anyósom pedig fekvőbeteg volt, és miután egy ideig gondoztam őt, testileg túlhajszoltam magam. Amikor meglátogattam anyámat, panaszkodtam neki. Azt tanácsolta: „Jónak kell lenned az anyósodhoz; nem hagyhatsz magad után rossz hírnevet!” Ahogy elgondolkodtam anyám szavain, egyetértettem vele. Az egész élet valóban arról szól, hogy jó hírnevet hagyjunk magunk után, elkerülve a rossz hírnevet. A két sógornőmnek és nekem felváltva kellett volna gondoznunk az anyósomat. De hogy jó hírnevet szerezzek a faluban, tíz éven át egyedül vállaltam a gondozását, egészen a haláláig. Megkaptam a falubeliek dicséretét, és a kívánt jó hírnevet.

Miután elkezdtem hinni Istenben, továbbra is emlékeztem anyám tanításaira. Mélyen foglalkoztatott az, hogyan értékelnek a gyülekezeti testvérek, attól tartottam, hogy bármilyen hibám rossz benyomást kelthet bennük. Abban az időben buzgón törekedtem a hitre, szorgalmasan olvastam Isten szavát, és aktívan részt vettem a közösségvállalásban az összejöveteleken. Hamarosan elkezdtem a gyülekezetvezetői kötelességemet. Hogy fenntartsam a jó imázsomat a testvérek szívében, még inkább összpontosítottam Isten szavának evésére és ivására, hogy olyannak lássanak, aki képes közölni az igazságot, és hozzáértő vezető. Keményen dolgoztam azon is, hogy jó kapcsolatokat tartsak fenn a munkatársaimmal. Valahányszor a segítségemet kérték, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy segítsek nekik. Néha személyes ügyek miatt kihagyták a csoportos találkozókat, vagy megoldatlan problémákat hoztak elém, és arra kértek, hogy én vállaljak közösséget a problémák megoldására, ahelyett, hogy maguk oldották volna meg őket. Ezeket a feladatokat is magamra vállaltam. A megnövekedett munkateher miatt minden nap korán mentem el otthonról és későn tértem haza. Valójában nem akartam mindennap ennyire elfoglalt lenni. Ráadásul a férjem akadályozott a kötelességeim végzésében, és gyakran leszidott, miután hazaértem. Bár keserűnek és kimerültnek éreztem magam, mindig megígértem, hogy segítek a munkatársaimnak, bármilyen nehéz is volt, hogy fenntartsam a jó véleményüket rólam. Valahányszor a testvéreknek sérelmeik voltak az életükben, vagy nehézségeik a kötelességeikben, hozzám fordultak, és kerestem Isten szavait, hogy közösséget vállaljak velük. A gyülekezetben egyhangúlag dicsértek a testvérek.

Egyszer, amikor Cseng Lu nővérrel az állapotomról beszélgettem, megemlítette, hogy több testvér azt mondta, arrogáns vagyok, és kemény hangnemben beszélek. Megdöbbentem, és próbáltam kitalálni, kinek lehetett ilyen véleménye rólam. Elgondolkodva minden interakciómon a testvérekkel, eszembe jutott, hogy amikor nemrég egy feljelentő levelet kezeltem, anélkül, hogy ellenőriztem volna a részleteket, a saját elképzeléseim és képzelgéseim alapján elhamarkodottan alkottam meg egy bizonyos jellemzést, és másokat is arra kényszerítettem, hogy egyetértsenek vele. Valóban arrogáns és önhitt voltam. De mikor ráébredtem, hogy a testvérek így vélekednek rólam, némileg nehezen fogadtam el, és nagyon letört lettem, azt gondolva: „Mindig azt hittem, hogy elég jó imázsom van a testvérek szívében. De kiderült, hogy ennyire szörnyű. Ez valóban megalázó! Hogy tudnék a szemükbe nézni ezentúl?” A hangulatom egy pillanat alatt nagyon elromlott, és mélyen frusztrált lettem, az elmém tele volt a rólam alkotott negatív véleményük gondolataival. Aznap éjjel hánykolódtam az ágyban, nem tudtam aludni, és csendben sírtam. Még azt is fontolgattam, hogy feladom a kötelességemet. Teljesen lehangolt voltam, mintha kifogták volna a szelet a vitorlámból. Hogy helyreállítsam az imázsomat a testvérek szívében, amikor újra részt vettem az összejöveteleken, különös figyelmet fordítottam a hangnememre és az arckifejezéseimre. Amikor beszéltem velük, igyekeztem lágy és szelíd hangnemet használni. Amikor problémákat vettem észre a kötelességeikben, kerültem a problémák kiemelését vagy közvetlen leleplezését. Ehelyett rábeszéltem a testvéreket a dolgok elvégzésére, remélve, hogy megközelíthetőnek éreznek, nem pedig arrogánsnak és önhittnek. Egyszer, egy munka végrehajtására szolgáló összejövetelen egy csoportvezető családi ügyek miatt nagyon későn érkezett, késleltetve az összejövetelt. Néhány testvér jelentette, hogy ez a csoportvezető nem visel terhet a kötelességében, és általában későn érkezik az összejövetelekre. Rá akartam mutatni erre, és meg akartam metszeni őt, de aztán arra gondoltam: „Ha megmetszem őt, vajon rosszat fog mondani rólam a testvéreknek, azt mondaná, hogy kemény vagyok, és hogy megmetszettem? Ha igen, nem fog ez rossz benyomást kelteni rólam még több testvér szívében?” Hogy megőrizzem a büszkeségemet és a státuszomat, visszafogtam magam, és barátságosan azt mondtam a csoportvezetőnek: „Kérlek, legközelebb ne késs, mert ez késlelteti a munkát!” Miután ezt kimondtam, rájöttem, hogy ha így folytatom, és szándékosan nem mutatok rá a hibáira, az hatással lehet a gyülekezeti életre. Azonban féltem, hogy a csoportvezetőnek rossz benyomása lesz rólam, ezért nem mutattam rá. Az összejövetel után kimerültnek éreztem magam ettől a tettetéstől. Az a csoportvezető utána sem változott meg. Továbbra is húzta-halasztotta a kötelességét, nem viselt terhet. Nyomottnak és meggyötörtnek éreztem magam, egészen addig a pontig, hogy azt gondoltam, nem tudom folytatni ezt a kötelességet, mert túl kimerítő.

Egy nap Isten szavainak egy részletét olvastam: „A család nem csupán egy-két szólással kondicionálja az embereket, hanem egy egész sereg jól ismert idézettel és aforizmával. Gyakran emlegetik például a családod idősebb tagjai és a szüleid azt a szólást, hogy »ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét«? (Igen.) Azt mondják neked, hogy: »Az embereknek a hírnevükért kell élniük. Az emberek semmi másra nem törekszenek az életük során, csak hogy jó hírnevet szerezzenek mások körében és jó benyomást keltsenek. Bárhová is mész, légy nagylelkűbb a köszöntésekben, a kedveskedésben és a dicséretekben, és mondj több kedves szót. Ne sértsd meg az embereket, hanem tegyél több jót és kedves cselekedetet.« Ez a család által gyakorolt konkrét kondicionáló hatás bizonyos befolyással van az emberek viselkedésére és magatartásuk alapelveire, azzal az szükségszerű következménnyel, hogy nagy jelentőséget tulajdonítanak a hírnévnek és a nyereségnek. Vagyis, nagy jelentőséget tulajdonítanak a saját hírnevüknek, tekintélyüknek, az általuk az emberek elméjében keltett benyomásnak, valamint annak, hogy mások megbecsüljenek mindent, amit tesznek, illetve minden általuk kifejezett véleményt. Azzal, hogy nagy jelentőséget tulajdonítasz a hírnévnek és a nyereségnek, akaratlanul is kevés jelentőséget tulajdonítasz annak, hogy az általad végrehajtott kötelesség vajon összhangban áll-e az igazsággal és az alapelvekkel, hogy eleget teszel-e Istennek vagy sem, valamint, hogy megfelelően végzed-e a kötelességedet. Kevésbé fontosként és alacsonyabb prioritásúként tekintesz ezekre a dolgokra, miközben a családod által beléd ültetett szólás, miszerint »ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét«, rendkívül fontossá válik számodra. Arra késztet, hogy szentelj nagy figyelmet annak, hogy az éned minden egyes részlete milyennek tűnik az emberek fejében. Egyesek különösen odafigyelnek arra, hogy mások valójában mit gondolnak róluk a hátuk mögött, olyannyira, hogy falakon keresztül hallgatóznak, félig nyitott ajtókon keresztül figyelnek, sőt, még arra is vetnek egy lopott pillantást, hogy mások mit írnak róluk. Amint valaki a nevüket említi, erre gondolnak: »Sietnem kell, és meg kell hallgatnom, mit mondanak rólam, és hogy vajon jó véleménnyel vannak-e rólam. Ó, jaj, azt mondták, hogy lusta vagyok és szeretek finom ételeket enni. Így hát meg kell változnom, a jövőben nem lehetek lusta, szorgalmasnak kell lennem.« Miután egy ideig szorgosak voltak, ezt gondolják magukban: »Figyeltem, hogy vajon mindenki azt mondja-e, hogy lusta vagyok, és úgy tűnik, hogy mostanában senki sem mondta ezt.« Ennek ellenére továbbra is nyugtalanok, így aztán az őket körülvevőkkel folytatott beszélgetésekben lazán megemlítik, mondván: »Kicsit lusta vagyok.« Mások pedig így válaszolnak: »Nem vagy lusta, most sokkal szorgalmasabb vagy, mint amilyen egykor voltál.« Ekkor azonnal megnyugszanak, nagyon örülnek és megvigasztalódnak. »Látod, mindenkinek megváltozott a véleménye rólam. Úgy tűnik, mindenki észrevette a fejlődést a viselkedésemben.« Mindaz, amit teszel, nem az igazság gyakorlásáért történik, nem annak érdekében, hogy eleget tegyél Istennek, hanem a saját hírneved miatt. Ily módon ténylegesen mivé lett minden, amit teszel? Ténylegesen vallásos cselekedetté lett. Mivé lett a lényeged? Egy farizeus archetípusává váltál. Mivé lett az utad? Az antikrisztusok útjává lett. Isten így definiálja ezt. Tehát mindannak a lényege, amit teszel, szennyezetté vált, többé nem ugyanaz; nem gyakorlod az igazságot és nem törekszel rá, hanem helyette hírnévre és nyereségre törekszel. Végső soron, ami Istent illeti, a kötelességed végrehajtása – egyszóval – elégtelen. Miért van ez? Azért, mert csak a saját hírnevednek szenteled magad, nem pedig annak, amit Isten rád bízott, sem pedig a teremtett lényi kötelességednek. Mit érzel a szívedben, amikor Isten ilyen meghatározással áll elő? Hogy az Istenbe vetett hited ennyi éven át hiábavaló volt? Azt jelenti ez tehát, hogy egyáltalán nem törekedtél az igazságra?” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (12.)). Isten szavaiból megértettem, hogy az emberekre hatással van az a mondás, hogy „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét”. Kifejezetten foglalkoztatja őket, hogyan értékelik őket mások. Arra összpontosítanak, hogy milyen a státuszuk és imázsuk mások szívében, szavaikkal és tetteikkel mindig arra törekedve, hogy jó benyomást keltsenek másokban, és pozitív hírnevet szerezzenek. Önkéntelenül is elgondolkodtam azon a kitartó törekvésemen, hogy jó imázsom legyen mások szívében, felismerve, hogy ezt ez a fajta gondolat és nézőpont befolyásolta. Amikor fiatal voltam, meghallottam, hogy a sógornőm rosszat mond anyámról és a nővéremről. Hogy megakadályozzam, hogy a sógornőm rosszakat mondjon rólam, saját kezdeményezésemből mostam a gyerekei ruháit, és etettem őket. Miután férjhez mentem, hogy jó hírnevet szerezzek az emberek között, önként gondoztam az ágyhoz kötött anyósomat tíz évig. Bár kimerült voltam, és nem szívesen tettem, elviseltem azt a szenvedést, bármilyen nehéz is volt. Miután elkezdtem hinni Istenben, hogy jó benyomást tegyek a testvérekre, buzgón törekedtem a hitre, és aktívan végeztem a kötelességemet. Amikor a munkatársaim személyes ügyek miatt késleltették a kötelességüket, nem mutattam rá erre, hanem segítettem nekik elvégezni azt. Mások dicséretét hallva túláradó öröm töltött el, és ez motivált a kötelességem végzésére, hajlandó voltam elviselni bármilyen nehézséget. Amikor negatív értékeléseket hallottam a testvérektől, annyira feldúlt lettem, hogy még az is eszembe jutott, hogy felhagyok a kötelességemmel. Arra összpontosítottam, hogy helyreállítsam az imázsomat a szívükben. Amikor találkoztam a testvérekkel, óvatosan beszéltem velük, igyekeztem a lehető legszelídebb hangnemet megütni, és mosolyogva köszöntöttem őket, hogy megközelíthetőnek lássanak. Amikor láttam, hogy a csoportvezető gyakran késik az összejövetelekről és felelőtlen, rá kellett volna mutatnom a hibáira, és le kellett volna lepleznem azokat. De féltem, hogy a megmetszése negatív benyomást keltene rólam mások szívében. Így hát szemet hunytam felette, könnyedén vettem, és enyhe, szelíd módon fogalmaztam meg, hogy mindenkinek jó benyomása legyen rólam. Gyülekezetvezetőként, mikor láttam, hogy a testvérek felületesen végzik a kötelességüket, és késleltetik a munkát, közösséget kellett volna vállalnom, hogy segítsek nekik, rá kellett volna mutatnom a hibáikra, és meg kellett volna metszenem őket, segítve őket, hogy felismerjék a hibáikat, és azonnal helyrehozzák azokat. Azonban, hogy mindenkinek jó véleménye legyen rólam, és fenntartsam a jó hírnevemet, nem haboztam megszegni Isten követelményeit azért, hogy engedjek nekik, és elnézzem a dolgaikat. Egyáltalán nem vettem figyelembe a gyülekezet munkáját. Hogyan felelhetett volna meg a kötelességem ilyen végzése Isten szándékainak? A tetteimen elgondolkodva eszembe jutott, hogy azok valóban undorítóak voltak!

Tovább olvastam Isten szavait, és mélyebben megértettem a viselkedésemet. Mindenható Isten azt mondja: „Nem törekedtél az igazságra, hanem helyette a saját hírnevednek szenteltél különös figyelmet, ennek a gyökerében pedig a családodtól eredő kondicionáló hatások állnak. Melyik a legdominánsabb szólás, amellyel kondicionáltak? A szólás, miszerint »ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét«, mély gyökeret vert a szívedben és a mottóddá vált. Fiatal korod óta befolyásol és kondicionál ez a szólás, és még miután felnőttél, akkor is gyakran ismételgeted ezt a szólást, hogy befolyásold családod következő nemzedékét és a körülötted lévő embereket. Ami pedig természetesen még súlyosabb, az az, hogy a viselkedésed, valamint a dolgok kezelésének módszereként és alapelveként, sőt azon célként és irányként fogadtad el, amelyre az életben törekszel. A célod és az irányod hibás, így aztán a végeredmény is bizonyosan negatív lesz. Mert mindannak a lényege, amit teszel, kizárólag a hírnevedet és kizárólag azt szolgálja, hogy a gyakorlatba ültesd a szólást, miszerint »ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét«. Nem törekszel az igazságra, és ezt még te magad sem tudod. Szerinted nincs semmi baj ezzel a szólással, mert hát nem a hírnevükért kellene élniük az embereknek? Ahogy a közismert szólás mondja: »ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét«. Ez a szólás igen pozitívnak és helyénvalónak tűnik, így öntudatlanul elfogadod annak kondicionáló hatását, és pozitív dolognak tekinted. Ha egyszer pozitív dolognak tekinted ezt a szólást, akkor tudtodon kívül törekszel rá és a gyakorlatba ülteted. Ugyanakkor tudtodon kívül és zavarodottan félreértelmezed, mintha az igazság és az igazság kritériuma lenne. Ha az igazság kritériumaként tekinted, többé nem figyelsz oda arra, amit Isten mond, és nem is érted azt. Vakon ezt a mottót ülteted a gyakorlatba, hogy »ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét«, és azzal összhangban cselekszel; amit pedig végül ebből nyersz, az a jó hírnév. Elnyerted, amit el akartál nyerni, ezzel azonban megsértetted és elhagytad az igazságot, és elveszítetted az esélyt, hogy megmenekülj. Tekintve, hogy ez a végeredmény, el kell engedned és el kell hagynod azt az eszmét, mely szerint »ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét« – amit a családod ültetett beléd. Ez nem olyasmi, amihez ragaszkodnod kellene, és nem is olyan szólás vagy eszme, amelynek a gyakorlatba ültetésére egy életen át tartó erőfeszítést és energiát kellene fordítanod. Ez az eszme és nézet, amelyet beléd nevelnek és amivel kondicionálnak, téves, ezért el kell engedned. Nemcsak azért kell elengedned, mert ez nem az igazság, hanem azért is, mert tévútra, majd végül a pusztulásodhoz vezet – a következmények tehát igen súlyosak. Számodra ez nem csupán egy egyszerű szólás, hanem rák – az embereket megrontó eszköz és módszer. Mivel Isten szavaiban, az emberekkel szemben támasztott összes követelménye között Isten sohasem kérte arra az embereket, hogy a jó hírnevet hajszolják, vagy hogy tekintélyre törekedjenek, illetve, hogy jó benyomást tegyenek az emberekre, hogy elnyerjék az emberek elismerését, vagy hogy helyeseljenek nekik az emberek, és arra sem kényszerítette az embereket soha, hogy a hírnévért, vagy azért éljenek, hogy jó hírnevet hagyjanak hátra. Isten csak azt akarja az emberektől, hogy jól végezzék a kötelességüket, alávessék magukat Neki és az igazságnak. Ezért aztán ami téged illet, ez a szólás egyfajta kondicionálás a családodtól, amelyet el kell engedned” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (12.)). Isten szavain elmélkedve mélységesen meghatódtam. Az a mondás, hogy „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét”, valóban nagy kárt okoz az embereknek. Elgondolkodtam azon, hogyan szívtam magamba anyám tanításait gyermekkorom óta, ami azt eredményezte, hogy erre törekedtem: „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét”. Hogy jó hírnevet szerezzek az emberek között, még akkor is, ha olyan dolgokkal szembesültem, amelyeket egyértelműen nem akartam megtenni, vagy amiket nem kellett volna megtennem, megalázkodva kompromisszumot kötöttem, és megtettem őket. Miután elkezdtem hinni Istenben, még mindig bölcsességként tartottam meg ezt a mondást, mindig a mások szívében levő imázsomat helyezve előtérbe a kötelességeimmel szemben. Amikor a nővér rámutatott az arrogáns beállítottságomra és kemény hangnememre, az volt a szándéka, hogy segítsen elgondolkodnom magamon, és levessem a romlott beállítottságomat az igazság gyakorlása által. De ahelyett, hogy elgondolkodtam volna magamon, álcáztam magam, és tettettem, a hamis külső megjelenésemmel félrevezettem a testvéreket. Amikor észrevettem, hogy néhány testvér felelőtlenül végzi a kötelességét, és késlelteti a gyülekezeti munkát, nem hívtam fel erre a figyelmüket, és nem segítettem nekik, hanem folyamatosan hízelegtem nekik, úgy téve, mintha szeretetteljes és türelmes lennék, hogy nagyra becsüljenek a testvérek. Valójában minden tettem felszínes volt, visszafogtam és álcáztam magam, megtestesítve a képmutatást. Félrevezettem a testvéreket, és ami még fontosabb, becsaptam Istent. Erről eszembe jutottak a farizeusok, akik látszólag ájtatosnak, alázatosnak és szeretetteljesnek tűntek. Szándékosan az útkereszteződéseknél imádkoztak, és mindennap tanították az írásokat a templomokban, hogy megmutassák, milyen áhítatosak és hűségesek Istenhez, hogy ezért mindenki támogassa őket. Azonban amit tettek, az nem Isten szavainak követése volt, hanem önálcázás, mások becsapása és félrevezetése a külsőleg jó viselkedéssel. Felismertem, hogy a viselkedésem hasonló a farizeusokéhoz. Ha nem törekednék a beállítottságom megváltoztatására, és nem gyakorolnám az igazságot a kötelességeimben, bármilyen jól is álcáznám magam, vagy bármennyi csodálatot is kapnék másoktól, a kimenetelem olyan lenne, mint a farizeusoké – Isten megátkozna és megbüntetne. Isten kegyelmet mutatott nekem a lehetőséggel, hogy vezetői képzést kaphatok, ami arra szolgált, hogy segítse a kötelességeim jó végzését és a gyülekezeti munka fenntartását. Amikor láttam a problémákat a testvérek kötelességeivel, rá kellett volna mutatnom azokra, közösséget kellett volna vállalnom velük, hogy megoldjuk ezeket a problémákat. Ez az én feladatom, és Isten követelménye velem szemben. Azonban kizárólag a saját hírnevemet és nyereségemet hajszoltam, mindenféle integritás és méltóság nélkül éltem. Nem akartam, hogy a Sátán továbbra is bolonddá tegyen. Jól kell végeznem a kötelességemet.

Később elolvastam Isten szavainak egy másik részletét, amely megadta nekem a gyakorlás útját. Mindenható Isten azt mondja: „Isten választott népének legalább lelkiismerettel és józan ésszel rendelkeznie kell, valamint az Isten által az emberektől megkövetelt alapelvek és normák szerint kell érintkeznie, társulnia és együttműködnie másokkal. Ez a legjobb megközelítés. Ez képes eleget tenni Istennek. Melyek tehát az Isten által megkövetelt igazságalapelvek? Hogy az emberek legyenek megértőek másokkal, amikor azok gyengék és negatívak, legyenek tekintettel a fájdalmukra és nehézségeikre, majd érdeklődjenek ezekről a dolgokról, ajánljanak segítséget és támogatást, és olvassák nekik Isten szavait, hogy segítsenek megoldani a problémáikat, lehetővé téve számukra, hogy megértsék Isten szándékait, és ne legyenek többé gyengék, valamint Isten elé vigyék őket. Vajon a gyakorlás ezen módja nem felel meg az alapelveknek? Az ily módon történő gyakorlás összhangban áll az igazságalapelvekkel. Az ilyen kapcsolatok természetesen még inkább összhangban állnak az igazságalapelvekkel. Amikor az emberek szándékosan zavarásokat és megszakításokat okoznak, vagy szándékosan hanyagul végzik a kötelességüket, és te látod ezt, és képes vagy felhívni a figyelmüket ezekre a dolgokra, megróni őket, és segíteni nekik az alapelvek szerint, akkor az összhangban áll az igazságalapelvekkel. Ha szemet hunysz vagy elnézed a viselkedésüket, és falazol nekik, sőt, odáig elmész, hogy szép dolgokat mondasz, hogy dicsérd őket és tapsolj nekik – az emberekkel való érintkezés, a problémákkal való foglalkozás és azok kezelésének e módjai nyilvánvalóan ellentétben állnak az igazságalapelvekkel, és nincs alapjuk Isten szavaiban. Az emberekkel való érintkezés és a problémákkal való foglalkozás e módjai tehát egyértelműen helytelenek, és ezt valóban nem könnyű felfedezni, ha nem boncolgatjuk és nem ismerjük fel őket Isten szavai szerint” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (14.)). Isten szavaiból megértettem, hogy Isten megköveteli, hogy az emberek az igazság alapelvei szerint lépjenek kapcsolatba egymással. Amikor látjuk, hogy a testvérek negatívak, gyengék, vagy hiányosságaik vannak, szeretettel kell közösséget vállalnunk, hogy segítsünk nekik, hogy így megérthessék Isten szándékait, elgondolkodhassanak a hibáikon, megismerhessék azokat, és fejlődhessenek az életbe való belépésben. Ha valakinek problémás a hozzáállása a kötelességeihez, ami akadályozást, megzavarást vagy késedelmet okoz a munkában, le kell lepleznünk és meg kell metszenünk őt az alapelvek szerint. Nem hunyhatunk szemet, hogy megőrizzük saját büszkeségünket és státuszunkat. Például amikor a csoportvezető gyakran késett az összejövetelekről, és ez hatással volt a gyülekezeti életre, meg kellett volna metszenem, le kellett volna lepleznem és boncolgatnom kellett volna őt. Továbbá, amikor a testvérek rámutattak a hibáimra, el kellett volna fogadnom azt, komolyan el kellett volna gondolkodnom az arrogáns beállítottságomon, és gyakorolnom kellett volna az igazságot, hogy levessem a romlottságomat, ahelyett, hogy álcáztam volna magam, hogy jó imázst őrizzek meg a szívükben. Miután megértettem ezeket a gyakorlási alapelveket, megkönnyebbültem és felszabadultam.

Később, amikor egy másik gyülekezetbe mentem az evangelizációs munkát nyomon követni, megtudtam, hogy az evangéliumi diakónus felelőtlen, és nem viseli a terhet a kötelességében. Még akkor is ellenállt, amikor a gyülekezetvezetők felügyelték és nyomon követték a munkáját. Ezt a helyzetet figyelembe véve rá kellett volna mutatnom erre, hogy segítsek neki, le kellett volna lepleznem és meg kellett volna metszenem őt. Azonban arra gondoltam, hogy ez az első alkalom, hogy részt veszek ott az összejövetelen. Mit gondolna rólam mindenki, ha érkezéskor leleplezném a hibáit? Hogyan tudnék velük együttműködni a jövőben, ha nem lenne jó benyomásuk rólam az első találkozáskor? Amikor ezek a gondolataim támadtak, rájöttem, hogy ismét a hírnevem és a státuszom miatt aggódom. Eszembe jutottak Isten szavai: „Először Isten házának az érdekeire gondolj, legyél tekintettel Isten szándékaira, és vedd figyelembe az egyház munkáját. Tedd ezeket a dolgokat az első és legfőbb helyre; csak ezután gondolhatsz a rangod stabilitására, illetve arra, hogy miként tekintenek rád mások” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságának levetésével nyerheti el az ember). Isten szavain elmélkedve megértettem, hogy a körülményektől függetlenül a gyülekezet érdekeit kell előtérbe helyeznem. Az evangéliumi diakónus felelőtlen volt a kötelességében, és lassította az evangéliumi munka előrehaladását. Ráadásul nem volt hajlandó elfogadni a felügyeletet. Ha nem mutatnék rá a hibáira, az késleltetné az evangelizációs munkát, és nem lenne semmi haszna a saját életbe való belépése szempontjából sem. Nem törődhettem tovább azzal, hogy milyen imázsom van mások szívében. Függetlenül attól, hogyan tekint rám a nővér, gyakorolnom kellett az igazságot, és védenem kellett a gyülekezet érdekeit. Ezt követően rámutattam a problémákra a nővér kötelességében, és beszéltem annak a jelentőségéről, hogy a vezetők és a dolgozók felügyelik a munkát, az evangéliumi diakónus feladatairól, és arról, hogyan kell eleget tenni a felelősségünknek a kötelességeink végzésekor. A közösségem után a nővér felismerte, hogy felületes volt a kötelessége végzésében. Megnyílt az állapotáról, és kifejezte hajlandóságát, hogy megváltozzon. Később proaktívabb lett a kötelességében, és az evangelizációs munka fejlődni kezdett.

Ezeken a tapasztalatokon keresztül rájöttem, hogy kulcsfontosságú az igazság gyakorlása és a kötelesség alapelvek szerinti végzése. Ha a kötelességem végzése során mindig a személyes érdekeimet védem, és a büszkeségemmel és a státuszommal törődök, nemcsak a gyülekezet munkájának ártok, hanem kárt okozok a testvéreknek és magamnak is. Isten szavai segítettek eljutnom ehhez a felismeréshez és átalakuláshoz. Hála Istennek!