2021 márciusában kaptam egy levelet a gyülekezetvezetőktől, amelyben arra kértek, hogy írjam le a feleségem álhívőként tanúsított magatartását. Tudtam, hogy a feleségem valóban álhívő, és megfelel a kritériumoknak, hogy Isten házából kitakarítsák. Sok éve hitt Istenben, de soha nem törekedett az igazságra, mindig a világi trendeket, a vagyont és az élvezeteket hajszolta. Nemcsak hogy nem volt hajlandó gyülekezeti összejövetelekre járni, de soha nem is imádkozott, és nem ette és itta Isten szavait sem, sőt, a kötelességét is vonakodva végezte. Amikor a testvérek és én beszéltünk vele az igazságra való törekvés és a kötelességek végzésének jelentőségéről, egyáltalán nem vette a szívére, amit mondtunk. Nem elég, hogy ő maga nem törekedett az igazságra, de még nekem is mindig azt mondogatta: „Nem kell annyira törekedni az igazságra – elég, ha csak követed a többieket.” Amikor nem hallgattam rá, gyakran megharagudott rám, amitől eléggé kényszeredetten éreztem magam. Tudtam, hogy őszintén le kellene írnom a feleségem viselkedését, de amikor tollat ragadtam, tétováztam, és arra gondoltam: „Már majdnem tíz éve házasok vagyunk. Bár a feleségem nem törekszik az igazságra, velem és a szüleimmel is nagyon kedves. Magának sajnál drága ruhát venni, de nagyvonalú, amikor nekem és a szüleimnek vásárol. Most, hogy ki fogják takarítani, nemcsak hogy semmit sem tehetek, hogy segítsek neki, de még nekem magamnak is le kell őt lepleznem. Ez szívszorító érzés. Ráadásul, ha a feleségem rájön, hogy én lepleztem le a viselkedését, biztosan neheztelni fog rám a szívtelenségemért. Hogyan fogok a szemébe nézni a jövőben?” Aztán arra is gondoltam: „Bár a feleségem nem törekszik az igazságra, de soha nem tett semmi gonoszat, így ha a gyülekezetben maradhat, az nem okozhat kárt. Ha a gyülekezetben marad, továbbra is tudok neki leveleket írni és segíteni, és akkor nem fogja teljesen elhagyni Istent azért, hogy a világi életre törekedjen. Talán még van egy halvány esély arra, hogy túl tudja élni. De ha megtudja, hogy ki fogják takarítani, lehet, hogy kétségbeesve lemond magáról, teljesen elhagyja Istent, és a világi trendeket követi.” Erre gondolva dilemmába kerültem: az egyik oldalon a családi ragaszkodás állt, a másikon pedig a gyülekezet érdekei. Melyiket kellett volna választanom? Azokban a napokban csak el akartam kerülni az egész problémát, ezért a munkámba temetkeztem. De valahányszor végeztem a munkával és lecsillapodtam, ez jutott eszembe: „Vajon a vezetők nem fogják azt gondolni, hogy túlságosan érzelgős vagyok, ha észreveszik, hogy még mindig nem írtam meg az értékelést? Ráadásul az ember személyes álláspontja és hozzáállása a gyülekezet tisztogatási munkájához kulcsfontosságú. Aki nem ragaszkodik az alapelvekhez, és nem védi a gyülekezet munkáját, az a Sátán oldalára áll.” Ezekkel a gondolatokkal a fejemben elkezdtem megírni a feleségemről szóló értékelést. De írás közben újra feltört belőlem a ragaszkodás, és arra gondoltam: „Ha leírom a feleségem álhívő viselkedésének minden részletét, biztosan ki fogják takarítani. Talán csak röviden kellene írnom.” Miután megírtam az értékelést, valami nyugtalanító érzés vett erőt rajtam. „Ezzel nem szándékosan titkolok el dolgokat?” De aztán arra gondoltam: „Mindenesetre megírtam. Mivel a vezetők már ismerik valamennyire a viselkedését, így biztosan nem baj, ha nem részletezem túlságosan.” Így hát átadtam az értékelésemet a vezetőknek. Egy idő múlva a vezetők visszaírtak, mondván, hogy az értékelésemben túl homályosan fogalmaztam a feleségem viselkedéséről, és megkértek, hogy írjam újra. Kissé bűntudatom volt. Féltem, hogy ha túl részletesen írok, az a feleségem kitakarításához vezetne, ezért röviden és homályosan akartam fogalmazni, csak hogy túl legyek rajta. De Isten mindent megvizsgál. Ezzel nem magamat és másokat próbáltam megtéveszteni? Így Isten elé járultam, hogy imádkozzak, és elgondolkodjak magamon.

Az elmélkedésem során olvastam egy részletet Isten szavaiból: „Mindannyian azt mondjátok, hogy tekintettel vagytok Isten terhére, és megvéditek a gyülekezet bizonyságtételét, de ki volt közületek valóban tekintettel Isten terhére? Kérdezd meg magadtól: Te olyasvalaki vagy, aki tekintettel van az Ő terhére? Tudsz-e Érte igazságot gyakorolni? Ki tudsz-e állni és beszélni Értem? Képes vagy-e állhatatosan gyakorlatba ültetni az igazságot? Elég bátor vagy-e ahhoz, hogy harcolj a Sátán minden cselekedete ellen? Képes lennél-e félretenni az érzéseidet és leleplezni a Sátánt az Én igazságomért? Képes vagy-e hagyni, hogy a szándékaim beteljesedjenek benned? Felajánlottad-e szívedet a legválságosabb pillanatokban? Olyan ember vagy, aki követi az Én akaratomat?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 13. fejezet). Isten minden egyes kérdése mély szégyenérzettel töltött el. Olyan sokszor élvezhettem az öntözést és Isten szavait, gyakorolnom kellett volna az igazságot, és le kellett volna lepleznem az álhívőket. De amikor a feleségem leleplezéséről volt szó, képtelen voltam megtenni, sőt, még csalárdsághoz is folyamodtam, hogy becsapjam a vezetőket. Inkább megtűrtem egy álhívőt a gyülekezetben, semmint hogy az igazságot gyakoroljam. Annyira önző voltam, és nem voltam hűséges Istenhez. Egyáltalán nem voltam olyan ember, aki az igazságot gyakorolja. Erre gondolva eléggé mardosott a bűntudat. Így Isten elé járultam, meggyóntam, bűnbánatot tartottam, és kifejeztem hajlandóságomat arra, hogy félretegyem ragaszkodásomat és gyakoroljam az igazságot. Aztán részletes tájékoztatást adtam a gyülekezetnek a feleségem viselkedéséről. 2023-ban megtudtam, hogy a feleségemet kitakarították a gyülekezetből.

Később olvastam Isten néhány szavát az álhívők felismeréséről, és ez segített némi tisztánlátásra szert tennem a feleségem álhívő lényegét illetően. Rájöttem, hogy ő soha nem hitt igazán Istenben. Még amikor hitt is az Úr Jézusban, akkor sem törekedett. Az anyja, miután elfogadta Isten utolsó napokbeli munkáját, sokszor próbálta hirdetni neki az evangéliumot, de a feleségem nem volt hajlandó elfogadni azt. Végül csak a házasságunk és az én Istenben való hitem miatt csatlakozott velem a gyülekezethez. Azonban gyakran mondta nekem, hogy az Istenben való hitben elég csak követni, hogy nem kell túlságosan törekednünk, és hogy a pénzkeresésnek elsőbbséget kell élveznie. Ezért nem nagyon végezte a kötelességeit, miután megtalálta Istent. Miután gyakran beszéltem neki a kötelességeink végzésének jelentőségéről, vonakodva beleegyezett, hogy vendégül lássa a testvéreket összejövetelekre, de nem volt hajlandó otthon maradni, hogy a biztonságukról gondoskodjon. Ráadásul gyakran panaszkodott, hogy nem tudok neki jobb anyagi körülményeket biztosítani. Bár a családunk életkörülményei egész jók voltak, és nem szenvedtünk hiányt sem ételben, sem szükségleteink kielégítésében, ő mégis elégedetlen volt, és jobb házban akart élni. Mivel látta, hogy hiszek Istenben és nem tudom teljesíteni a követeléseit, többször mondta, hogy nem akar tovább hinni. De valahányszor valami szerencsétlenség érte, azonnal buzgó lett, imádkozott és felajánlásokat tett. Amikor a kellemetlenségek elmúltak, visszatért a régi szokásaihoz. Világos volt, hogy kizárólag azért hitt, hogy áldásokat nyerjen. Sok elképzelése is volt Istenről, és ezeket gyakran terjesztette előttem, és azt mondta, hogy ne törekedjek annyira szorgalmasan a hitemben, és ne hagyjam el az otthonomat a kötelességeimet végezni. Amikor azt tanácsoltam neki, hogy keresse az igazságot, ha szembesül valamivel, ő csak legyintett rá, azt állítva, hogy mindent ért, csak épp nem tudja gyakorlatba ültetni. Ezt látva rájöttem, hogy valóban egy álhívő, aki idegenkedik az igazságtól. Csak akkor értettem meg, miután némi tisztánlátásra tettem szert a feleségemmel kapcsolatban, hogy az évek során a ragaszkodásom szerint éltem. Ezért próbáltam őt folyamatosan támogatni és segíteni, remélve, hogy a gyülekezetben tarthatom őt. Mindez a túlzott ragaszkodásom miatt volt.

Később olvastam egy részletet Isten szavaiból: „Vannak emberek, akik nagy hangsúlyt fektetnek az érzéseikre, az érzéseik alapján reagálnak mindenre, ami történik velük; a szívük mélyén nagyon jól tudják, hogy ez helytelen, mégis képtelenek elfogulatlanok lenni, és még kevésbé képesek alapelvek szerint cselekedni. Amikor az embereket mindig az érzések korlátozzák, akkor képesek vajon az igazságot gyakorolni? Ez rendkívül nehéz! Sok ember képtelensége az igazság gyakorlására az érzésekre vezethető vissza; különösen fontosnak tartják az érzéseket, az első helyre teszik azokat. Olyan emberek ők, akik szeretik az igazságot? Biztosan nem. Lényegében mik az érzések? Egyfajta romlott beállítottságok. Az érzések megnyilvánulásait több szóval lehet jellemezni: kivételezés, mások elvtelen óvása, a testi kapcsolatok fenntartása és a részrehajlás; ezek az érzések. Mik a valószínű következményei annak, ha az embereknek érzéseik vannak, és azok szerint élnek? Miért undorodik legjobban Isten az emberek érzéseitől? Egyeseket folyton korlátoznak az érzéseik, nem tudják gyakorlatba ültetni az igazságot, és habár azt kívánják, bárcsak alávetnék magukat Istennek, nem tudják, ezért gyötrődnek az érzéseiktől. Sokan vannak, akik megértik az igazságot, de nem tudják gyakorlatba ültetni; ez is azért van, mert az érzések korlátozzák őket” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi az igazságvalóság?). Isten szavai leleplezték a pontos állapotomat. Amikor a feleségem álhívő viselkedéséről adtam tájékoztatást, világosan tudtam, hogy következetesen nem törekszik az igazságra, hogy nem hajlandó összejövetelekre járni, soha nem imádkozik, nem eszi és nem issza Isten szavait, és hogy nem hajlandó semmilyen kötelességet végezni. Ehelyett csak a pénzre és a világi örömökre törekszik. Ráadásul az emberi mivolta sem jó, és ha valaki megbántja, a legocsmányabb szavakkal szidja, pont úgy viselkedik, mint egy nem hívő. Tudtam, hogy le kellene lepleznem a feleségem viselkedését, de én teljesen a ragaszkodásomnak éltem. Azt gondoltam, hogy amíg nem takarítják ki, addig szolgálattevőként a gyülekezetben maradhat. Különben teljesen elveszítené a megmenekülés esélyét. Ezért az értékelés írásakor szándékosan röviden és homályosan írtam a viselkedéséről, hogy megpróbáljam megtéveszteni a vezetőket. A tetteimen elgondolkodva rájöttem, milyen önző és aljas voltam. Ha a vezetők nem fedezték volna fel a problémámat, és nem mutattak volna rá időben, továbbra is a ragaszkodásomnak éltem volna, és védelmeztem volna a feleségemet. Ha a gyülekezetben maradt volna, akkor biztosan tovább terjesztette volna az Istenről alkotott elképzeléseit, megzavarva másokat, és ha a testvérek nem látták volna őt tisztán, könnyen félrevezették volna őket a téveszméi. Ráadásul amikor összejöveteleken vendéglátó volt, a feleségem nem intézkedett, hogy biztosítsa a testvérek biztonságát, ami megnehezítette számukra, hogy megnyugodjanak és összpontosítsanak az összejöveteleken. Most végre láttam, hogy azáltal, hogy szentimentálisan óvtam és védtem a feleségemet, megengedtem egy álhívőnek, hogy akadályozza és zavarja a gyülekezetet. Ez megmutatta, hogy a Sátán egyik szolgájaként cselekedtem, és gonosz tetteket követtem el!

Később tovább gondolkodtam magamon, és azt kérdeztem magamtól: „Ha jó szándékból a gyülekezetben tartanám a feleségem, valóban tudnék neki segíteni elnyerni az üdvösséget és túlélni? Ha így cselekednék, az összhangban állna Isten szándékával?” Akkor rátaláltam egy részletre Isten szavaiból: „Azok, akik az egyáltalán nem hívő gyermekeiket és rokonaikat a gyülekezetbe hurcolják, mind rendkívül önzők, és csak játsszák a kedvességet. Ezek az emberek csak arra koncentrálnak, hogy kedvesek legyenek, függetlenül attól, hogy hisznek-e vagy sem, és függetlenül attól, hogy ez Isten szándéka-e. Vannak, akik a feleségüket viszik Isten elé, vagy a szüleiket rángatják Isten elé, és attól függetlenül, hogy a Szentlélek egyetért-e vagy sem ezzel, vagy dolgozik-e bennük, vakon folytatják a »tehetséges emberek örökbefogadását« Isten számára. Miféle jó származhat abból, ha kedvességet tanúsítunk e nem hívők iránt? Még ha ezek az álhívők, akik nélkülözik a Szentlélek jelenlétét, vonakodva követik is Istent, akkor sem menthetők meg, ahogyan azt egyesek esetleg hinnék. Azok, akik elnyerhetik az üdvösséget, valójában nem is olyan könnyen nyerhetők meg. Azok az emberek, akik nem mentek át a Szentlélek munkáján és próbáin, és akiket a megtestesült Isten nem tökéletesített, teljesen alkalmatlanok arra, hogy teljessé tegyék őket. Ezért attól a pillanattól kezdve, hogy névlegesen elkezdik követni Istent, ezek az emberek nélkülözik a Szentlélek jelenlétét. A körülményeik és tényleges állapotuk fényében egyszerűen nem tehetők teljessé. Ezért a Szentlélek úgy határoz, hogy nem fordít rájuk sok energiát, nem ad nekik semmilyen megvilágosodást, és nem is vezeti őket semmilyen módon; csupán megengedi nekik, hogy kövessék, és végül feltárja kimenetelüket – ez elég. Az emberiség lelkesedése és szándékai a Sátántól származnak, és ezek a dolgok semmiképpen sem tudják beteljesíteni a Szentlélek munkáját. Nem számít, milyenek az emberek, a Szentlélek munkájának meg kell lennie bennük. Vajon képesek-e az emberek teljessé tenni az embereket? Miért szereti a férj a feleségét? Miért szereti egy feleség a férjét? Miért kötelességtudóak a gyerekek a szüleikkel szemben? Miért dédelgetik a szülők a gyermekeiket? Valójában milyen szándékok rejlenek az emberekben? Nem az a szándékuk, hogy saját terveiket és önző vágyaikat kielégítsék? Valóban Isten irányítási terve érdekében akarnak cselekedni? Valóban Isten munkája érdekében cselekszenek? Az a szándékuk, hogy teljesítsék egy teremtett lény kötelességeit? Azok, akik attól a pillanattól kezdve, hogy elkezdtek hinni Istenben, nem képesek elérni a Szentlélek jelenlétét, soha nem nyerhetik el a Szentlélek munkáját; ezek az emberek kétségkívül pusztulásra ítélt tárgyak. Bármennyi szeretetet is érez valaki irántuk, az nem helyettesítheti a Szentlélek munkáját. Az emberek lelkesedése és szeretete emberi szándékokat képvisel, de nem képviselheti Isten szándékait, és Isten munkáját sem helyettesítheti. Még ha valaki a lehető legnagyobb szeretetet vagy irgalmasságot tanúsítja is azok iránt az emberek iránt, akik névlegesen hisznek Istenben, és úgy tesznek, mintha követnék Őt, anélkül, hogy tudnák, mit jelent valójában hinni Istenben, ők akkor sem fogják elnyerni Isten együttérzését, mint ahogy a Szentlélek munkáját sem. Még ha az Istent őszintén követő emberek gyenge képességekkel rendelkeznek is, és nem képesek sok igazságot megérteni, alkalmanként mégis elnyerhetik a Szentlélek munkáját; azonban azok, akiknek meglehetősen jó képességük van, de nem hisznek őszintén, egyszerűen nem nyerhetik el a Szentlélek jelenlétét. Az ilyen embereknél egyáltalán nincs lehetőség az üdvösségre. Még ha olvassák is Isten szavait vagy időnként prédikációkat hallgatnak, sőt, még ha dicséretet énekelnek is Istennek, végső soron nem lesznek képesek megmaradni a megnyugvás idejéig” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt fog bemenni a nyugalomba). Isten szavaiból megértettem, hogy az, hogy valaki rálép-e az igazságra való törekvés útjára, hogy végül megmenekül-e és éltben marad-e, nem mások segítségétől vagy támogatásától függ. Nem az ad reményt az életben maradásra, hogy a gyülekezetben maradunk, és nem hagyjuk el azt. Inkább az ember Istenhez és az igazsághoz való hozzáállásától függ, valamint attól, hogy személyes törekvésében elnyerheti-e a Szentlélek munkáját és tökéletesítését. A feleségem a kezdetektől fogva soha nem hitt őszintén Istenben. Soha nem állt szándékában, hogy jól végezze a kötelességeit, hogy eleget tegyen Istennek, és soha nem vetette alá magát a gyülekezet elrendezéseinek. Még akkor sem vállalt semmilyen felelősséget, amikor vonakodva vendégül látta a testvéreket az összejöveteleken. Nem számít, mennyit beszélgettek vele a gyülekezetvezetők, soha nem változtatott a szokásain. Sőt, többször azt is megemlítette, hogy már nem akar hinni Istenben. Mivel ennyire idegenkedett az igazságtól, még ha kényszeríteném is, hogy a gyülekezetben maradjon, a Szentlélek nem munkálkodna benne. Ha így lenne, akkor nem lenne minden erőfeszítésem hiábavaló? Azt a vágyamat, hogy a feleségemet a gyülekezetben tartsam, a személyes ragaszkodásom és önzésem vezérelte. Az ilyen cselekedetek nemcsak hogy hatástalanok lennének, hanem a ragaszkodásom miatt Isten természetének megsértéséhez is vezethetnének. Eszembe jutott, hogy a Királyság Kora Tíz Adminisztratív Rendeletének egyike kimondja: „Azokat a rokonaidat (a gyermekeidet, férjedet vagy feleségedet, lánytestvéreidet vagy szüleidet és így tovább), akik nem a hitből valók, nem szabad a gyülekezetbe kényszeríteni. Isten házanépe nem szűkölködik tagokban, és nem szükséges olyan tagokkal feltölteni a létszámát, akiknek semmi haszna. Azokat, akik nem örömmel hisznek, nem szabad a gyülekezetbe vezetni. Ez a rendelet minden embernek szól. Ellenőriznetek és figyelnetek, illetve emlékeztetnetek kell egymást erre a dologra; senki sem szegheti meg. Még ha a nem a hitből való rokon vonakodva belép is a gyülekezetbe, nem szabad könyveket vagy új nevet adni neki; az ilyenek nem tartoznak Isten háznépébe, és a gyülekezetbe való belépésüket minden szükséges eszközzel meg kell akadályozni. Ha a gyülekezetet baj éri a démonok betörése miatt, akkor téged magad zárnak ki vagy sújtanak korlátozásokkal. Röviden, mindenkinek felelőssége van ebben a dologban, ugyanakkor nem szabad meggondolatlannak lenned, sem arra használnod ezt, hogy személyes ügyeket rendezz vele” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A tíz adminisztratív rendelet, amelynek Isten választott népének engedelmeskednie kell a Királyság Korában). Az adminisztratív rendelet egyértelműen kimondja, hogy a nem hívő családtagokat nem szabad erővel a gyülekezetbe kényszerítenünk. Még ha az ilyen emberek be is lépnek a gyülekezetbe, Isten nem ismeri el őket. Ez egy olyan rendelet, amelyet minden hívőnek követnie kell. Én azonban figyelmen kívül hagytam Isten adminisztratív rendeletét, és ragaszkodásból próbáltam a gyülekezetben tartani a feleségemet. A gyülekezet egy olyan hely, ahol a testvérek Istent imádják, és a kötelességeiket végzik; nem engedi az álhívők, antikrisztusok vagy gonosz emberek általi megzavarásokat. Mivel a feleségem idegenkedik az igazságtól, és lényegében álhívő, a gyülekezetben maradása kétségtelenül akadályozná és megzavarná mind a gyülekezeti munkát, mind a gyülekezeti életet. Az a próbálkozásom, hogy személyes ragaszkodás alapján egy álhívőt a gyülekezetben tartsak – hogyan is lehetne ez összhangban Isten szándékával?

Később olvastam egy másik részletet Isten szavaiból, és valamelyest megértettem a dolgokhoz való szentimentális megközelítésem gyökerét. Mindenható Isten azt mondja: „Ha valaki olyan ember, aki megtagadja Istent, és szembeszegül Vele, akit Isten megátkozott, de ő a te szülőd vagy rokonod, és nem tűnik gonosz embernek, már amennyire azt meg tudod állapítani, és jól bánik veled, akkor lehet, hogy képtelen leszel gyűlölni őt, sőt még szoros kapcsolatban is maradhatsz vele, a viszonyotok nem változik. Aggodalommal tölt el, amikor hallod, hogy Isten utálja az ilyen embereket, képtelen vagy Isten oldalára állni, és könyörtelenül elutasítani az illetőt. Mindig korlátoznak az érzések, és nem tudod teljesen elengedni őt. Vajon mi ennek az oka? Az, hogy az érzéseid túl erősek, és meggátolnak abban, hogy gyakorold az igazságot. Ez az ember jó hozzád, így nem tudod rávenni magad, hogy gyűlöld őt. Csak akkor gyűlölhetnéd, ha bántana. Vajon ez a gyűlölet összhangban lenne-e az igazságalapelvekkel? A hagyományos elképzelések is megkötöznek, azt gondolod, hogy mivel ők a szüleid vagy a rokonaid, ezért, ha gyűlölnéd őket, a társadalom megvetne, a közvélemény gyalázna, és elítélne, mint hálátlant, lelkiismeret nélkülit, aki még csak nem is ember. Azt gondolod, hogy isteni ítélet és büntetés sújtana rád. Még ha gyűlölni akarod is őket, a lelkiismereted nem engedi. Vajon miért működik így a lelkiismereted? Azért, mert már gyermekkorod óta beléd ültettek egy gondolkodásmódot, a családi örökséged, a szülői nevelés és a hagyományos kultúra tanítása által. Ez a gondolkodásmód nagyon mélyen gyökerezik a szívedben, és arra késztet, hogy tévesen elhidd, hogy a gyermeki jámborság teljesen természetes és indokolt, és hogy mindig jó mindaz, amit az őseidtől örököltél. Ezt tanultad meg elsőként, és ez marad a domináns, óriási akadályt és zavart okozva a hitedben és az igazság elfogadásában, képtelenné téve arra, hogy gyakorlatba ültesd Isten szavait, és hogy szeresd, amit Isten szeret, és gyűlöld, amit Isten gyűlöl. [...] A Sátán ezt a fajta hagyományos kultúrát és erkölcsi felfogást használja arra, hogy megkötözze a gondolataidat, az elmédet és a szívedet, így képtelenné téve arra, hogy elfogadd Isten szavait; hatalmukba kerítettek ezek a sátáni dolgok, és képtelenné tettek Isten szavainak elfogadására. Ha gyakorolni akarod Isten szavait, ezek a dolgok felzaklatnak, arra késztetnek, hogy szembeszegülj az igazsággal és Isten követelményeivel, valamint tehetetlenné tesznek abban, hogy kiszabadulj a hagyományos kultúra igájából. Miután egy ideig küzdöttél, kompromisszumot kötsz. Inkább hiszel abban, hogy a hagyományos erkölcsi felfogás helyes, és összhangban van az igazsággal, így elutasítod Isten szavait, és lemondasz azokról. Nem fogadod el igazságként Isten szavait, és semmire nem tartod az üdvösséged, úgy érzed, hogy még mindig ebben a világban élsz, és csak ezekre a dolgokra támaszkodva maradhatsz életben. Képtelen vagy elviselni a társadalom vádaskodását, inkább úgy döntesz, hogy lemondasz az igazságról és Isten szavairól, átadva magad a hagyományos erkölcsi elképzeléseknek és a Sátán befolyásának, inkább megsérted Istent, és nem gyakorolod az igazságot. Mondd meg Nekem, hát nem szánalmas az ember? Vajon nincs-e szüksége Isten üdvösségére?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak akkor tud igazán átalakulni valaki, ha felismeri saját téves nézeteit). Isten szavai leleplezték érzelmi alapú cselekedeteim gyökerét. Amikor a feleségem álhívő viselkedéséről kellett részleteket megadnom, nem láttam tisztán és nem lepleztem le őt a lényege vagy Istenhez és az igazsághoz való hozzáállása alapján. Ehelyett csak arra összpontosítottam, hogy általában jó hozzám, és gondoskodik a szüleimről. Következésképpen a ragaszkodásomnak éltem, és próbáltam őt védeni és oltalmazni. Bár tudtam, hogy álhívő, és az esete megfelelt azoknak az alapelveknek, amelyek indokolták a gyülekezetből való kitakarítását, de az, hogy ragaszkodjam a alapelvekhez és leleplezzem őt, és végignézzem, ahogy kitakarítják a gyülekezetből, rossz érzést keltett bennem, mintha a lelkiismeretem nem engedné. Még azt is éreztem, hogy ha leleplezem a feleségemet, cserben hagyom őt, és féltem, hogy ha rájön, hogy én lepleztem le, neheztelne rám, amiért ilyen hidegen és szívtelenül bántam vele. Az olyan sátáni filozófiákat, mint „a vér nem válik vízzé” és „az ember nem élettelen, hogyan lenne hát mentes az érzelmektől” a magatartásom alapelveivé tettem. Ezen gondolatok fogságában láthatatlan kényszert éreztem. Nem érdekelt, hogy ez a személy álhívő-e, vagy hogy ez a személy mennyi kárt okozna a gyülekezet munkájának és a testvéreknek, ha a gyülekezetben maradna. Csak azt gondoltam, hogy ha ez a személy egy rokonom, nem leplezhetem le őt. Még arra is kényszert éreztem, hogy a lelkiismeretem ellenére fedezzem őt, és aggódtam, hogy ha ezt nem teszem meg, az emberek szívtelennek fognak nevezni. Végre megértettem, hogy az olyan mondások, mint „a vér nem válik vízzé” és „az ember nem élettelen, hogyan lenne hát mentes az érzelmektől” egyáltalán nem magatartási alapelvek, és hogy ha ezen sátáni mérgek alapján viselném magam, az csak oda vezetne, hogy a ragaszkodásom szerint éljek, és képtelenné válnék megkülönböleztetni a helyest a helytelentől.

2023 júliusában kaptam egy levelet az anyósomtól, amelyben azt írta, hogy a feleségem válni akar, és bírósághoz fordul. Nagyon szerettem volna hazamenni, hogy megmentsem a házasságunkat, de miután elolvastam néhány, kifejezetten az állapotomra vonatkozó passzust Isten szavaiból, rájöttem, hogy a feleségem és én különbözőek vagyunk, és nem ugyanazon az úton járunk. Ha együtt élnénk, annak csak végtelen szenvedés lenne a kimenetele. Ráadásul az elmúlt néhány évben, amíg otthonról távol végeztem a kötelességeimet, megtapasztaltam Isten útmutatását és áldásait. Felismertem, hogy az életben egyedül az igazságra való törekvés a helyes út. Ezért úgy döntöttem, hogy felhagyok a hazatérés gondolatával. Hála Istennek, amiért útmutatást adott, hogy elengedjem a ragaszkodásomat!