2023 októberének egyik napján a vezető megbízott, hogy készítsek egy háttérképet. Amikor megláttam, hogy a képre vonatkozóan magasak a követelmények, aggódni kezdtem, hogy esetleg nem fogom jól megcsinálni, és feltartom a munkát, ezért készítés közben nem mertem lazsálni. Gondosan átnéztem a vonatkozó alapelveket, és Istenhez imádkoztam, amikor nehézségekbe ütköztem. Egy héttel később a háttérkép elkészült. Miután a vezető ellenőrizte, csak néhány apróbb részletre hívta fel a figyelmemet, és azt mondta, hogy a kép egészen jól sikerült. Nagyon boldog voltam, és arra gondoltam, nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan elkészülök egy ennyire nehéz képpel, a vezető biztosan azt fogja gondolni, hogy szakmailag képzett és felelősségteljes vagyok, van teherérzetem a kötelességeimben, és hogy a rám bízott feladatokat lelkiismeretesen el tudom végezni. Ezek után a vezető még két háttérképet készíttetett velem, amelyeket szintén időben befejeztem. Ezeknek az eredménye is egészen jó volt. Kezdtem eléggé önhitté válni, és arra gondoltam: „A múlt hónapban a kötelességem eredménye nem volt valami fényes, de miután a vezető közösséget vállalt velem, a képeim minősége azonnal javult, és a hatékonyságom is nőtt, így most már biztosan jobb véleménnyel van rólam a vezető.” Nem sokkal később a tapasztalati tanúságtételemet és az evangelizációs prédikációmat, amiket írtam, szintén kiválasztották. Repestem az örömtől, és arra gondoltam: „Úgy tűnik, nemcsak a képeimmel érek el jó eredményeket, hanem némi igazságvalósággal is rendelkezem. Ha az ismerős testvérek ezt megtudják, biztosan más szemmel fognak rám nézni. A vezető is sokkal jobban fog értékelni.” Bár látszólag nem hencegtem egyértelműen, belül állandóan felsőbbrendűnek éreztem magam, és úgy éreztem, mintha az értékem hirtelen megugrott volna.

Egyszer egy nővér, akivel együttműködtem, azt mondta: „A munkaképességeid alapján előléptetést érdemelnél, de itt nagyobb szükség van a munkádra, és a kötelességet, amit végzel, nem veheti át akárki.” Örömmel hallottam ezt, mintha dicsfényt vontak volna a fejem köré, és arra gondoltam: „Bár nem vagyok vezető, azért a testvérek szemében mégis számítok.” Miközben ezt a felsőbbrendűségi érzést élveztem, hirtelen eszembe jutott: „Ha a következő képemet nem választják ki, a testvérek továbbra is felnéznek majd rám?” Leírhatatlan aggodalom fogott el, és azt gondoltam, hogy a kötelességem eredményei csak javulhatnak, nem romolhatnak, mert ha visszaesnének, a dicsfényem eltűnne. Azt mondtam magamnak: „Továbbra is keményen kell dolgoznom, ennek a hónapnak a képét ki kell választanom, és továbbra is értékes tapasztalati tanúságtételeket kell írnom. Így tudom megőrizni a jelenlegi dicsfényemet.” Ezt követően bármit is csináltam, folyton azon gondolkodtam, hogyan tehetnék a vezető kedvére, és hogyan vívhatnám ki a testvérek nagyrabecsülését. Egyszer a vezető írt, hogy érdeklődjön a munka előrehaladásáról és a testvérek kötelességteljesítéséről, és amikor rájöttem, hogy nem ismerem a munkájukat, gyorsan abbahagytam a saját kötelességemet és tájékozódtam, hogy a vezető egy teherérzettel bíró, felelősségteljes embernek lásson. A vezető megkérdezte, miért nem írtam mostanában prédikációkat, én pedig arra gondoltam: „Jobb lesz, ha gyorsan időt szakítok rá, hogy írjak valamit. Ha nem teszem, a vezető nem fogja azt hinni, hogy már nem vállalom úgy a terhet, mint korábban? Akkor nem rombolom le a jó imázsom a szemében?” Abban az időben mindig úgy éreztem, nincs elég időm, és folyton aggódtam, hogy ha nem teljesítem időben a vezető kéréseit, rossz véleménnyel lesz rólam. Mindennap sok munkám volt, és az áhítataim rendszertelenné váltak, és néha egy-egy mozgalmas nap után észre sem vettem a romlottságom feltárulásait, és nem tudtam, milyen tanulságokat kellene levonnom. Képkészítés közben aggódtam, mit tegyek, ha a mostani nem sikerül olyan jól, mint a korábbiak. Néha a jobb eredmények elérése érdekében teljesen összezavarodtam, hosszan töprengtem, és mégsem tudtam döntésre jutni. Idővel képkészítés közben a gondolkodásom homályosabb lett, és tanácstalan voltam, azon tűnődtem, miért lett ilyen nehéz a kötelességemet végezni. Miért nem olyan éles már az eszem, mint korábban?

Egy összejövetel után beszéltem egy nővérrel az állapotomról. A nővér emlékeztetőjének köszönhetően elgondolkodtam, és rájöttem, hogy ez idő alatt folyamatosan attól féltem, hogy a kötelességem hatékonysága csökkenni fog, attól tartva, hogy elveszítem azt a pozitív képet, ami a testvérek szívében kialakult rólam, ezért folyton azon igyekeztem, hogy a dicsfényemet megőrizzem. Eszembe jutott, hogy Isten már leleplezett ilyen állapotokat, ezért fellapoztam Isten szavait, hogy olvassam őket. Isten azt mondja: „Sokak fejét, akik a szekuláris világban egy bizonyos területen elérnek némi sikert és híressé válnak, beborítják a hírnév és a nyereség felhői, és elkezdik nagyra tartani magukat. Tulajdonképpen mások csodálata, dicsérete, megerősítése és elismerése csupán átmeneti megtiszteltetés a számodra. Nem jelképeznek életet, és a legkisebb mértékben sem jelentik azt, hogy valaki a helyes ösvényen jár. Nem többek átmeneti megtiszteltetéseknél és dicsőségeknél. Mik ezek a dicsőségek? Valósak vagy üresek? (Üresek.) Hullócsillaghoz hasonlítanak, felvillannak, majd eltűnnek. Miután az emberek ilyen dicsőségekre, megtiszteltetésekre, tapsra, babérokra és dicséretre tettek szert, attól még vissza kell térniük a valós életbe és úgy élniük, ahogyan élniük kellene. Némelyek képtelenek belátni ezt, és azt kívánják, bárcsak örökre velük maradhatnának ezek a dolgok, ami irreális. Az emberek amiatt szeretnének ilyen környezetben és légkörben élni, amilyen érzést ez kivált bennük; örökre élvezni szeretnék ezt az érzést. Ha képtelenek élvezni, akkor elkezdenek rossz útra térni. Némelyek különböző módszerekkel, például ivással és drogozással kábítják el magukat: így állnak hozzá a Sátán világában élő emberek a hírnévhez és a nyereséghez. Amint valaki híressé válik és kap némi dicsőséget, hajlamos elveszíteni az irányt, és nem tudja, hogyan cselekedjen, vagy mit tegyen. A felhőkben van a feje, és nem tud lejönni onnan – ez veszélyes. Voltatok már valaha ilyen állapotban, vagy tanúsítottatok ilyen magatartást? (Igen.) Mi okozza ezt? Az, hogy az embereknek romlott beállítottságaik vannak. Túlságosan hiúak, túlságosan arrogánsak, nem tudnak ellenállni a kísértésnek vagy a dicséretnek, és nem törekednek az igazságra, illetve nem értik azt. Egyedinek gondolják magukat csupán valamilyen apró eredmény miatt, vagy mert dicsőségben részesültek, azt gondolják, hogy nagy emberré, illetve szuperhőssé váltak. Azt gondolják, mindezen hírnév, nyereség és dicsőség mellett vétek lenne nem nagyra tartani magukat. Azok az emberek, akik nem értik az igazságot, hajlamosak rá, hogy bármikor, illetve bárhol nagyra tartsák magukat. Amikor elkezdik túlságosan nagyra tartani magukat, akkor vajon könnyen le tudnak adni ebből? (Nem.) A némi értelemmel rendelkező emberek nem tartják ok nélkül nagyra magukat. Amikor még semmit nem értek el, nincs mit felajánlaniuk, és a csoportban senki semmi figyelmet nem fordít rájuk, akkor, ha akarnák sem tudnák nagyra tartani magukat. Lehet, hogy kissé arrogánsak és nárcisztikusak, vagy esetleg úgy érzik, hogy némileg tehetségesek és jobbak másoknál, azonban nem hajlanak rá, hogy nagyra tartsák magukat. Milyen körülmények között tartják magukat nagyra az emberek? Amikor mások megdicsérik őket valamilyen teljesítményükért. Úgy gondolják, hogy jobbak másoknál, hogy a többiek hétköznapiak és jelentéktelenek, hogy egyedül ők rendelkeznek státusszal, és nincsenek egy ligában, egy szinten másokkal, hogy felettük állnak. Így szállnak fel a magas lóra” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Miután elolvastam Isten szavainak ezt a részletét, mély meggyőződésemmé vált, hogy az én állapotomat írja le. Isten azt mondja, hogy amikor az emberek elérnek némi sikert, vagy szert tesznek némi hírnévre, elkezdik élvezni a tiszteletet és a dicsfényt, sőt, ragaszkodni próbálnak hozzá, hogy örökké élvezhessék azt az érzést, hogy mások felnéznek rájuk. Így állnak hozzá a hírnévhez és a státuszhoz azok az emberek, akiket a Sátán megrontott. Ez eszembe juttatta a nem hívők világának számos hírességét, akik, miután híresek lettek, mindent megtesznek, hogy formálják az imázsukat, és egy adott képet alakítsanak ki magukról, mindezt azért, hogy több csodálatot és dicséretet kapjanak másoktól. Hát nem pont ilyen voltam én is ebben az időszakban? Amióta kiválasztották a képeimet és az írásaimat, és a vezető, valamint a körülöttem lévő testvérek dicsértek, kezdtem elszállni magamtól, és úgy éreztem, hogy az értékem hirtelen megnőtt, mintha hírességgé váltam volna, kiemelkedve a tömegből, és elkezdtem élvezni azt a dicséretet és csodálatot, amit a testvéreimtől kaptam. Sőt, attól tartottam, hogy ha a jövőben nem végzem jól a kötelességemet, akkor szertefoszlik a jó kép, ami a testvérekben rólam kialakult. Hogy megőrizzem ezt a tiszteletet és dicsfényt, a kötelességem során folyton azon gondolkodtam, hogyan nyerhetnék dicséretet a vezetőtől. Teljesen a hírnévre és a státuszra törekedtem, és az Istennek való ellenállás útján jártam. Nem csoda, hogy nem nyertem útmutatást Istentől, és az elmém nem volt tiszta, hiszen mint kiderült, rossz úton jártam. A szívem már régen eltávolodott Istentől, ami miatt Isten megutált engem, és elrejtette előlem az arcát.

Ezt követően tovább gondolkodtam a problémáimon. Olvastam Isten néhány szavát: „A Sátán a hírnevet és a nyereséget használja arra, hogy kontrollálja az ember gondolatait, amíg az emberek másra sem tudnak gondolni, mint a hírnévre és nyereségre. A hírnévért és nyereségért küszködnek, a hírnévért és nyereségért szenvednek el nehézségeket, a hírnévért és nyereségért tűrnek el megaláztatást, a hírnévért és nyereségért áldozzák fel mindenüket, és minden ítéletet vagy döntést a hírnév és nyereség kedvéért hoznak meg. Ily módon a Sátán láthatatlan béklyókkal kötözi meg az embereket, és ezeket a béklyókat viselve nekik sem erejük, sem bátorságuk nincs ledobni azokat magukról. Tudtukon kívül viselik ezeket a béklyókat, és nagy nehézségek árán vánszorognak egyre előre. E hírnév és nyereség kedvéért az emberiség kerüli Istent és elárulja Őt, és egyre elvetemültebbé válik. Így aztán egyik generáció a másik után pusztul el a Sátán hírneve és nyeresége közepette” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). „A Sátán egy igen szelíd módszert használ, egy olyan metódust, amely nagyon is összhangban van az emberek elképzeléseivel, és nem túl agresszív: eléri, hogy az emberek tudtukon kívül elfogadják az ő túlélési eszközeit és szabályait, életcélokat és az életük számára irányt alakítsanak ki, és életre szóló becsvágyak támadjanak bennük. Bármilyen magasztos hangzásúnak tűnhetnek a szavak, amelyekkel az emberek ezekről az életre szóló becsvágyakról beszélnek, ezek a becsvágyak kibogozhatatlanul kötődnek a »hírnévhez« és a »nyereséghez«. Minden, amit bármely nagyszerű vagy híres ember – vagy valójában bármelyik ember – hajszol egész élete során, csak ezzel a két szóval kapcsolatos: »hírnév« és »nyereség«. Azt hiszik az emberek, hogy amint hírnévre és nyereségre tesznek szert, tőkéjük lesz, amelyet arra használhatnak, hogy magas státusznak és hatalmas vagyonnak örvendhessenek, és élvezhessék az életet. Szerintük mihelyt hírnévre és nyereségre tettek szert, tőkéjük lesz, amelyet arra használhatnak, hogy a gyönyört keressék, és elmerüljenek a hús-vér test buja élvezkedésében. Ennek az általuk vágyott hírnévnek és nyereségnek a kedvéért az emberek önként, bár tudtukon kívül, átadják a Sátánnak a testüket, a szívüket, sőt mindenüket, beleértve a kilátásaikat és sorsukat. Fenntartás nélkül teszik ezt, pillanatnyi kétség nélkül, és mindvégig nincs tudomásuk arról, hogy vissza kellene szerezniük mindazt, amijük valaha volt. Meg tudnak tartani az emberek bármilyen irányítást önmaguk felett, miután ily módon átadták magukat a Sátánnak, és hűségesek lettek hozzá? Biztosan nem. Teljesen és maradéktalanul a Sátán irányítja őket. Teljesen és maradéktalanul ingoványba süllyedtek, és képtelenek kiszabadítani magukat. Amint valaki a hírnév és nyereség mocsarába süllyedt, többé nem keresi azt, ami fényes, ami igazságos, sem azokat a dolgokat, amelyek szépek és jók. Ez azért van, mert az emberek számára a hírnév és nyereség vonzereje túlságosan nagy; ezek olyan dolgok, amelyekre az emberek egész életükben, sőt még az egész örökkévalóságon át is vég nélkül törekedhetnek. Nem ez a valós helyzet?” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). Mikor elgondolkodtam Isten szavain, végre kezdtem felismerni, hogyan használja a Sátán a hírnevet és a nyereséget az emberek megrontására. A Sátán az emberi elképzelésekkel összhangban lévő módszereket használ, hogy megkísértse és megrontsa az embereket, ráveszi őket, hogy helytelen életszemléletet alakítsanak ki, és fokozatosan az elvetemültség útjára lépjenek. A Sátán olyan gondolatokat ültet el az emberekben, mint például: „az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg”, „az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik” és „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét”, arra késztetve az embereket, hogy mások fölé akarjanak kerekedni, és olyanokká válni, akiket a többiek becsülnek és csodálnak. Az emberek számára úgy tűnik, hogy ez összhangban van az elképzeléseikkel, mert a tekintéllyel és státusszal az ember kivívhatja mások csodálatát és tiszteletét, és bárhová is megy, támogatják és előnyben részesítik, ezek pedig olyan dolgok, amelyek nagymértékben kielégítik az ember hiúságát. E cél elérése érdekében az emberek keményen dolgoznak és küzdenek, versengenek a hírnévért és a nyereségért, csalnak és ármánykodnak, és foggal-körömmel harcolnak. A Sátán a hírnevet és a nyereséget használja az emberek megrontására, lépésről lépésre a bűn szakadékába csalogatva őket. Elgondolkodtam a saját viselkedésemen. Amióta a munkám mostanában némi eredményt hozott, és dicséretet kaptam a vezetőtől és a testvérektől, azt hittem, van teherérzetem, és rendelkezem az igazságvalóságokkal, és elkezdtem élvezni, hogy mások nagyra becsülnek és dicsérnek, remélve, hogy ez a tisztelet és dicsfény örökké tart majd. Ugyanakkor attól féltem, hogy ha egy nap a kötelességem hatékonysága csökken, ez a tisztelet és dicsfény eltűnik, és így kezdtem azért végezni a kötelességeimet, hogy mások észrevegyenek. A szívemben már rég nem volt helye Istennek, és csak azon töprengtem, hogyan érhetném el, hogy mások felnézzenek rám. Akár technikákat tanultam, akár képeket készítettem, mindent azért tettem, hogy megmutassam a testvéreknek, felelősségteljes vagyok, és van teherérzetem a kötelességeimben, és ezzel fenntartsam a státuszomat a szívükben. Isten néhány szavát olvastam: „Ha a szívedben még mindig a presztízsre és a státuszra összpontosítasz, ha azzal vagy elfoglalva, hogy hivalkodj és mások felnézzenek rád, akkor nem olyan valaki vagy, aki az igazságra törekszik, és rossz ösvényre tértél. Amire törekszel, az nem az igazság, és nem is az élet, hanem az általad szeretett dolgok: a hírnév, a nyereség és a státusz – ez esetben amit teszel, abból semmi nem kapcsolódik az igazsághoz, mind gaztett és munkavégzés. Ha a szívedben szereted az igazságot, és mindig az igazságra törekszel, ha változásra törekszel a beállítottságodban, ha képes vagy elérni az Istennek való valódi alávetettséget, félni Istent és kerülni a rosszat, és ha visszafogott vagy mindenben, amit teszel, és képes vagy elfogadni Isten átvizsgálását, akkor az állapotod folyamatosan javulni fog, és olyan valaki leszel, aki Isten előtt él” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A jó viselkedés nem jelenti azt, hogy valaki beállítottsága megváltozott). Ha a hírnévre és státuszra törekszünk, hogy mások csodáljanak, az a Sátán útja. Az igazságra törekedni, Isten előtt élni, és jól végezni egy teremtett lény kötelességét – ez az értékes és értelmes élet útja. Elgondolkodtam azon, amikor azokat a kihívást jelentő háttérképeket készítettem. Arra összpontosítottam, hogy jól végezzem a kötelességemet, és Istenhez imádkoztam, amikor nehézségekbe ütköztem, és úgy éreztem, hogy a szívem nagyon közel van Istenhez. De amióta a hírnévért és a státuszért kezdtem dolgozni, a szívem egyre távolabb sodródott Istentől, és sosem azon járt az eszem, hogyan végezzem jól a kötelességemet, hogy eleget tegyek Istennek, hanem inkább azon, hogyan érjem el, hogy mások csodáljanak, és hogyan akadályozzam meg, hogy veszítsek a státuszomból. Ennek eredményeként a gondolataim egyre zavarosabbá váltak, és nemcsak hogy nem sikerült jól végeznem a kötelességemet, hanem az életem is kárt szenvedett. A hírnév és a nyereség a Sátán eszközei, amelyekkel árt az embereknek, és eltávolítja őket Istentől, és csak az Istennel szembeni ellenállás útjára vittek volna.

Később tovább kerestem, és Isten ezen szavait olvastam: „Miért tartod olyan nagy becsben a státuszt? Milyen előnyökkel járhat számodra a státusz? Ha a státusz katasztrófát, nehézségeket, szégyent és fájdalmat hozna neked, akkor is nagy becsben tartanád? (Nem.) Nagyon sok előnnyel jár az, ha valakinek státusza van, például irigykedés, tisztelet, megbecsülés és hízelgés mások részéről, valamint csodálat és hódolat. Ott van még a státuszoddal járó felsőbbrendűségi érzés és a kiváltságok is, ami büszkeséget és önbecsülést ad. Ráadásul olyasmiket is élvezhetsz, amit mások nem, például a státusz és a különleges bánásmód előnyeit. Ezek azok a dolgok, amikre még gondolni sem mersz, és amikre álmaidban vágytál. Becsben tartod-e ezeket a dolgokat? Ha a státusz csupán üres, nincs valós jelentősége, és annak védelme nem szolgál valós célt, nem ostobaság-e becsben tartani azt? Ha el tudod engedni az olyan dolgokat, mint a hús-vér test érdekei és élvezetei, akkor a hírnév, a nyereség és a státusz nem fog többé lekötözni. Mit kell tehát elsőként megoldani, hogy a státusz megbecsülésével és az arra való törekvéssel kapcsolatos problémákat megoldd? Először is lásd át a probléma természetét, hogy gonoszságot cselekszel és trükközésbe bocsátkozol, elrejtőzöl és titkolózol, valamint elutasítod Isten házának felügyeletét, kérdezősködését és vizsgálatát, hogy élvezhesd a státusz előnyeit. Hát nem nyilvánvaló ellenállás és szembeszegülés ez Istennel? Ha képes vagy átlátni a státusz előnyeire való vágyakozás természetét és következményeit, akkor a státuszra való törekvés problémája megoldódik” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Második rész)). Isten szavain töprengve megértettem, miért törekedtem a hírnévre és a státuszra. Valójában azért tettem, hogy élvezzem a státusz előnyeit, mert azt gondoltam, hogy a hírnévvel és a státusszal kivívom mások tiszteletét és megbecsülését, és bárhová is megyek, a testvérek komolyan vesznek majd. Amióta a képeimet és cikkeimet sorra kiválasztották, és láttam a csodálatot és irigységet a testvérek szemében, nagyon élveztem ezt az érzést, és féltem, hogy ha a hatékonyságom csökken, többé nem élvezhetem ezeket a dolgokat. Teremtett lényként az, hogy Isten házában végezhetem a kötelességemet, Isten kegyelme, de én ezt arra akartam használni, hogy a státusszal járó előnyöket élvezzem. Milyen szégyentelen voltam! Rájöttem, hogy a képkészítő munkám hatékonysága annak volt köszönhető, hogy Isten megvilágosított, hogy ez a képesség Isten ajándéka, és hogy ezeket az eredményeket az Isten házának alapelvei szerinti iránymutatás és a testvérek segítsége tette lehetővé; és láttam, hogy mindez elválaszthatatlan Isten útmutatásától. Nem volt mivel dicsekednem, és másoknak nem volt miért csodálniuk engem. Az, hogy a kötelességemben volt némi eredményem, nem jelentette azt, hogy az értékem megnőtt, sem azt, hogy mentes lennék a romlottságtól vagy a hiányosságoktól. Én ugyanaz maradtam, egy hétköznapi ember, sok hiányossággal, és ezt helyesen kellett látnom. Ha problémák adódnak a kötelességemben, el kell gondolkodnom magamon, összegeznem kell az eltéréseket, és tanulnom kell belőlük. Nem kell félnem a hiányosságaim leleplezésétől, sem kikerülnöm őket, és végképp nincs szükségem arra, hogy emberi módszerekkel takargassam őket. Az a dolgom, hogy a helyemnek megfelelően viselkedjek, és mindent beleadjak, hogy a kötelességeimben eleget tegyek a feladataimnak. Miután ezeket megértettem, a megkönnyebbülés és felszabadultság érzése áradt szét bennem, és többé nem aggódtam amiatt, hogyan látnak a testvérek. Ekkor így imádkoztam Istenhez: „Istenem, köszönöm, hogy ezen a környezeten keresztül lelepleztél engem, különben nem ismertem volna fel, hogy probléma van velem. Most már kész vagyok bűnbánatot tartani, és nem arra összpontosítani, hogy mások hogyan látnak, a Te színed előtt akarok élni, és jól végezni a kötelességemet. Ha újra a hírnévre és a státuszra törekszem, fegyelmezz meg engem, hogy időben észhez térhessek.”

2024 januárjának elején a vezető megbízott, hogy retusáljak egy képet. Ez egy félkész alkotás volt, amit más testvérek készítettek, és nekem kellett felülvizsgálnom, és kissé ideges lettem, arra gondolva: „A vezető rám bízta ezt a feladatot, ezért a tőlem telhető legjobbat kell nyújtanom, és nem okozhatok neki csalódást.” Reméltem, hogy elsőre sikerül jól megcsinálnom, hogy megmutassam a vezetőnek, még mindig van némi képességem. Ekkor rájöttem, hogy az állapotom nem helyes, és hogy még mindig a hírnévre és a státuszra törekszem, ezért Istenhez imádkoztam, hogy fellázadjak a helytelen szándékom ellen, kérve Istent, hogy óvja meg a szívemet, és segítsen eleget tenni a feladataimnak. Eszembe jutott Isten szavainak egy passzusa: „Isten csak azt figyeli, hogy a rangodhoz illően viselkedsz-e, és hogy olyasvalaki vagy-e, aki jól végzi a teremtett lény kötelességeit. Ő azt figyeli a kötelességtevésedben, hogy az Isten által neked adott, veled született feltételek mellett beleadod-e a teljes szívedet és erődet, valamint hogy alapelvek szerint cselekszel-e, és hogy elérd az Isten által kívánt eredményeket. Ha mindezeket meg tudod valósítani, Isten ötös osztályzatot ad neked. Tegyük fel, hogy nem Isten követelményeivel összhangban teszed a dolgokat, és még ha erősen próbálkozol és erőfeszítést fektetsz is bele, azzal csak felvágsz és magadat mutogatod, és nem az igazságalapelvek szerint cselekszel, illetve nem teljes szívedből és erődből igyekszel eleget tenni Istennek a kötelességed végzése során. Ebben az esetben a megnyilvánulásaid és a viselkedésed utálatos Isten számára. Miért veti meg Isten ezeket? Isten azt mondja, hogy nem a megfelelő feladatokra összpontosítasz, nem tetted bele a teljes szívedet, erődet, illetve elmédet a kötelességed végzésébe, és nem a helyes úton jársz” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy az a dolgom, hogy az általam ismert alapelvek alapján a legjobb tudásom szerint cselekedjek. Ha a legjobb tudásom szerint cselekszem, és mégis vannak eltérések, a vezető azzal egészít ki engem, hogy rámutat a hiányosságaimra, én pedig kijavítom azokat. Ezekre gondolva már nem voltam ideges, és alaposan végiggondoltam, hogyan érhetem el a legjobb hatást a képpel, imádkoztam Istenhez, és információkat kerestem, ha valamit nem értettem, és nemsokára a kép el is készült. Néhány nappal később megtudtam, hogy a képet kiválasztották, és szívem mélyéről hálát adtam Istennek. Ez a változás bennem az útmutatás eredménye volt, amit Isten szavai nyújtottak.