2022 elején több gyülekezet munkájáért voltam felelős. Egy nap, amikor páran épp a munkát beszéltük meg, Michael testvér megemlítette, hogy az egyik gyülekezet Clara nővért választotta meg vezetőnek. Amint meghallottam a nevét, kihagyott a szívverésem, és arra gondoltam: „Amikor korábban vezető volt, nem tudott harmonikusan együttműködni a testvérekkel, mindig a hírnévért és a haszonért harcolt, sőt, még ki is rekesztette azokat, akiknek más volt a véleményük, amivel némi kárt okozott a testvéreknek, és végül elbocsátották, mert egy antikrisztus útján járt. Vajon sikerült felismernie a korábbi vétkeit? Ha nem tartott bűnbánatot, nem lenne helyénvaló, hogy újra vezetővé válasszák.” De aztán arra gondoltam: „Ezért a gyülekezetért elsősorban Michael felelős. Ha felvetem az aggályaimat, vajon nem fogja azt hinni, hogy szándékosan megnehezítem a dolgát? Akkor nehéz lesz a jövőben együttműködni. Inkább annyiban hagyom, egyébként sem ismerem Clarát olyan jól, és Michael nyilván jobban tudja, hogy Clara valóban ismeri-e önmagát, nem? Jobb, ha fel sem hozom.” Mivel féltem, hogy másokat megsértek, inkább hallgattam. A csapatunkban néhány más testvér is azt mondta: „Bár az emberek véleménye Claráról meglehetősen közepes, hagyhatjuk, hogy egy ideig képződjön, meglátjuk, hogyan mennek a dolgok, és ha nem alkalmas, akkor elbocsáthatjuk.” Láttam, hogy mindenki alkalmasnak tartja Clarát, és én vagyok az egyetlen, akinek más a véleménye, ezért nem akartam semmit sem mondani, és arra gondoltam: „Nem ismerem Clara jelenlegi helyzetét. Ha tényleg megtért, vajon nem azt fogják gondolni rólam, hogy elhamarkodottan ítélkezem, és hogy szegényes az emberi mivoltom? Hagyjuk is, jobb, ha nem szólok semmit.”

Egy este az egyik nővér megkérdezte tőlem: „Clara felismerte a vétkeit? Megfelel a feltételeknek, hogy vezető legyen? Nem tudom, milyen alapelvek alapján ítélitek meg őt.” A kérdések zápora készületlenül ért, de tudtam, hogy ebben biztosan benne van Isten szándéka. A nővér így folytatta: „Amikor korábban vezető volt, Clara a hírnévért és a nyereségért versengett, súlyosan akadályozva és megzavarva a gyülekezet munkáját, és az összejövetelek során a közössége nem tükrözött semmiféle önvizsgálatot. Aggódom, hogy most, hogy újra vezetővé választották, visszatér a régi szokásaihoz, ami ártana a gyülekezet munkájának. Nem kellene alaposabban megvizsgálnunk a viselkedését?” A nővér aggodalmait hallva nyugtalanság fogott el. Igazság szerint én is ugyanezért aggódtam, de féltem, hogy Michael azt hinné, hogy próbálom megnehezíteni a dolgát, és mivel a többi testvér mind egyetértett, nem akartam senkit sem megsérteni, így hát én is beálltam a sorba. Milyen felületes és felelőtlen voltam egy olyan fontos ügyben, mint a vezetőválasztás! Ez a gondolat mély bűntudattal töltött el. Aznap éjjel csak forgolódtam az ágyamban, és sehogy sem tudtam elaludni. Másnap reggel beszéltem erről néhány testvérrel a csapatunkból. Miután ezt meghallotta, Michael egy jól tájékozott személytől tudakozódott, hogy részletesebben utánajárjon a helyzetnek. Végül mindenki egyetértett abban, hogy Clara nem ismerte fel a vétkeit, és mivel nem fogadta el az igazságot, nem volt alkalmas arra, hogy vezető legyen, így elbocsátották. Utána még erősebb hálát és bűntudatot éreztem, és arra gondoltam: „Abban a kérdésben, hogy Clara alkalmas-e vezetőnek, egyértelműen más véleményen voltam, de nem fejeztem ki azt, csak rábólintottam arra, amit a többiek mondtak. Igazán felelőtlen voltam!” Olvastam Isten néhány szavát: „Vannak emberek, akik embereknek akarnak tetszeni, akik nem jelentik, vagy nem leplezik le a többieket, amikor látják, hogy rossz dolgokat tesznek. Kötelességtudóak és könnyen befolyásolhatóak. Olyan hamis vezetőknek és antikrisztusoknak engedelmeskednek, akik megzavarják az egyház munkáját, nem bántanak meg senkit, és mindig kompromisszumot kötnek, nem hajlanak sem jobbra, sem balra. A felszínen úgy tűnik, hogy van emberi mivoltuk – nem mennek túl messzire, és van egy kevés lelkiismeretük és értelmük –, de az idő nagy részében csendben maradnak, és nem fejezik ki a gondolataikat. Mit gondolsz az ilyen emberekről? Hát nem simulékonyak és csalárdak? Az emberek éppen ilyen csalárdak. Ha valami történik, nem szólalnak meg, vagy nem fejezik ki könnyen a véleményüket, hanem mindig hallgatnak. Ez nem azt jelenti, hogy értelmesek; éppen ellenkezőleg, ez azt mutatja, hogy elég jól álcázzák magukat, hogy rejtegetnek dolgokat, hogy a ravaszságuk mélyreható” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Átadva a szívét Istennek, az ember elnyerheti az igazságot). „Kell, hogy legyen egy mérce a jó emberi mivolt meglétéhez. Ez nem abból áll, hogy a mérséklet útját járjuk, nem ragaszkodunk az alapelvekhez, igyekszünk, hogy senkit ne bántsunk meg, mindenhol mások kegyeit keressük, simulékonyak és nyájasak vagyunk mindenkivel, akivel találkozunk, és igyekszünk, hogy mindenki jót mondjon rólunk. Nem ez a mérce. Akkor mi a mérce? Az, hogy képesek legyünk alávetni magunkat Istennek és az igazságnak. Az, hogy alapelvekkel és felelősségtudattal közelítsünk a kötelességünkhöz, továbbá mindenféle emberhez, eseményhez és dologhoz. Ez mindenki számára világos; a szívében mindenki tisztában van ezzel. Ráadásul Isten átvizsgálja az emberek szívét, és ismeri a helyzetüket, mindannyiukat; nem számít, hogy kik ők, Istent senki sem tudja becsapni. Vannak emberek, akik mindig azzal dicsekednek, hogy jó emberi mivolttal rendelkeznek, hogy soha nem beszélnek rosszat másokról, soha nem sértik mások érdekeit, és azt állítják, hogy soha nem áhítoztak mások tulajdonára. Amikor érdekharc van, még a veszteséget is inkább elszenvedik, minthogy kihasználjanak másokat, és mindenki más azt hiszi, hogy ők jó emberek. Amikor azonban Isten házában a kötelességüket végzik, agyafúrtak és minden hájjal megkentek, és mindig a maguk érdekében mesterkednek. Soha nem gondolnak Isten házának érdekeire, soha nem kezelik sürgősként azt, amit Isten sürgősként kezel, illetve gondolkodnak úgy, ahogyan Isten gondolkodik, és soha nem tudják félretenni a saját érdekeiket azért, hogy végrehajtsák a kötelességüket. Soha nem mondanak le a saját érdekeikről. Még ha látják is, hogy a gonosz emberek gonoszságot követnek el, nem leplezik le őket; egyáltalán nincsenek alapelveik. Miféle emberi mivolt ez? Ez nem jó emberi mivolt” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Átadva a szívét Istennek, az ember elnyerheti az igazságot). Elkezdtem nagyon szégyenkezni, amikor Isten szavainak fényében vizsgáltam magam. Isten azt mondja, hogy a jó emberi mivolt mércéje az, ha őszinte szívvel fordulunk Isten és mások felé, felelősségteljesen végezzük a dolgunkat, és amikor látjuk, hogy kár éri a gyülekezet munkáját, van bátorságunk kiállni és szólni, hogy ezt megakadályozzuk. Ez az igazi emberi mivolt és a becsületes viselkedés. Ha valaki lát egy problémát, de nem mondja el a véleményét, hallgat, és senkit sem sért meg, talán észszerűnek tűnhet, de a valóságban ő egy ármánykodó, simlis és csalárd ember. Mikor elgondolkoztam magamon Clara ügyének kapcsán, világosan láttam, hogy aggályaim voltak a szívemben, és aggódtam, hogy nem gondolkodott el korábbi vétkein, és nem ismerte fel azokat, és amikor újra megválasztották, valószínű volt, hogy visszatér a régi szokásaihoz, ami ártott volna a gyülekezet munkájának és a testvérek életbe való belépésének, de én féltem, hogy megsértek másokat, és hogy a munkatársaim félreértenek. Attól is tartottam, hogy ha a véleményem téves, mindenki azt mondja majd, hogy elhamarkodottan ítélkezem és szegényes az emberi mivoltom, ezért nem szóltam semmit. Hogy jó képet alakítsak ki magamról az emberek szívében, és hogy fenntartsam a harmonikus kapcsolatot a munkatársaimmal, úgy döntöttem, hallgatok és kényszeres megfelelőként viselkedem, függetlenül attól, hogy a gyülekezet munkája kárt szenved-e. Az emberi mivoltom igazán csalárd és aljas! Olyan jól megjátszottam magam, hogy a körülöttem lévő testvérek nem ismerték a valódi gondolataimat, sőt, azt hitték, hogy könnyű velem kijönni, soha nem keveredek konfliktusba másokkal, és hogy jó az emberi mivoltom. De Isten mindent átvizsgál, ami a szívemben van. Nem a gyülekezet munkáját védelmeztem, hanem mindig inkább a másokkal való kapcsolataimmal törődtem. Hogy mondhatnánk, hogy gyakoroltam az igazságot vagy végeztem a kötelességemet? Annyira utálatos voltam Isten számára!

Később olvastam egy másik szakaszt Isten szavaiból: „Ha nincs normális kapcsolatod Istennel, tehetsz bármit, hogy a másokkal való kapcsolataidat fenntartsd, bármilyen szorgalmasan dolgozhatsz vagy bármennyi energiát beletehetsz, mindez csak egy világi ügyekre vonatkozó, emberi filozófiához tartozik majd. Emberi szemléleteken és emberi filozófiákon keresztül fogod óvni a pozíciódat az emberek között, és elérni dicséretüket, ahelyett, hogy normális emberi kapcsolatokat alakítanál ki Isten igéjének megfelelően. Ha nem az emberekkel való kapcsolataidra összpontosítasz, és ehelyett normális kapcsolatot tartasz fenn Istennel, ha hajlandó vagy a szívedet Istennek adni, és megtanulod alávetni magad Neki, akkor az emberi kapcsolataid természetesen normálissá válnak. Ezután ezek a kapcsolatok nem a testre épülnek majd, hanem Isten szeretetének alapjára. Szinte nem is kerülsz testi kölcsönhatásba más emberekkel, hanem egy szellemi szinten lesz közösség és kölcsönös szeretet, vigasz és gondoskodás közöttetek. Mindez az Isten megelégítését célzó vágy alapján történik – ezek a kapcsolatok nem világi ügyekre vonatkozó, emberi filozófiák révén maradnak fenn; természetesen formálódnak, amikor az ember terhet visel Istenért. Semmilyen mesterséges, emberi erőfeszítést nem igényelnek tőled, csupán Isten szavainak alapelvei szerint kell gyakorolnod” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Nagyon fontos, hogy normális kapcsolatot alakítsunk ki Istennel). Isten szavaiból megértettem, hogy ahhoz, hogy normális kapcsolataink legyenek az emberekkel, először Istennel kell normális kapcsolatot kialakítanunk. Istennek kell adnunk a szívünket, nem pedig a Sátán világi ügyekre vonatkozó filozófiái alapján fenntartani a másokkal való testi kapcsolatainkat, sem a mások szívében elfoglalt státuszunkkal vagy imázsunkkal foglalkozni; becsületes szívvel kell végeznünk a kötelességünket, és mindenben az igazságalapelvek szerint kell cselekednünk. Ily módon a testvérekkel való kapcsolataink természetes módon normálissá válnak. A világi filozófiákra támaszkodva fenntartott kapcsolatok nem normális kapcsolatok, és Isten megveti őket. Az ilyen kapcsolatok általában nem tartanak sokáig. Mikor elgondolkodtam Clara ügyén, rájöttem, hogy felelőtlenül követtem a tömeget, és ilyen sátáni filozófiák szerint éltem: „a hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit” és „szólj jó szavakat mások érzéseihez és észjárásához alkalmazkodva, mert az őszinteség csak felbosszantja őket”. Azt hittem, hogy ha így bánok az emberekkel, elkerülhetem a konfliktusokat, és fenntarthatom a kapcsolataimat. Azt hittem, ez harmonikus együttműködéshez vezethet. De a valóságban ennek pont az ellenkezője volt igaz. Ahogy e világi ügyekre vonatkozó filozófiák szerint éltem, egyre ravaszabbá és csalárdabbá váltam. Amikor valami történt, az volt a legfontosabb, hogy megóvjam a hírnevemet és a státuszomat, és fenntartsam a kapcsolataimat másokkal. Bár ez átmenetileg fenntarthatja a harmóniát, az ilyen típusú együttműködésben nincs őszinteség, és a kölcsönös segítség és megfékezés szerepét sem tudja betölteni. A gyülekezet abban a reményben intézte úgy, hogy együttműködjünk a kötelességeinkben, hogy a fontos ügyekben felügyeljük és féken tartsuk egymást. De én felelőtlen voltam, kényszeres megfelelőként viselkedtem, láttam a problémákat, de nem hoztam fel őket, és ezzel kárt okoztam a gyülekezet munkájának. Annyira felelőtlen voltam!

Később tovább kerestem, és feltettem magamnak a kérdést: „Pontosan mi is az igazi harmonikus együttműködés?” Egy nővér elküldött nekem két szakaszt Isten szavaiból: „Ha jól akarod végezni a kötelességeidet, és eleget akarsz tenni Isten szándékainak, akkor először meg kell tanulnod, hogy összehangoltan dolgozz másokkal. Amikor együttműködsz a testvéreiddel, vedd figyelembe a következőket: »Mi az összehangoltság? A beszédem összehangolt velük? A gondolataim összehangoltak velük? Összehangolt velük az, ahogyan csinálom a dolgokat?« Gondold át, hogyan működhetsz együtt összehangoltan. Az összehangoltság időnként türelmet és toleranciát jelent, de azt is jelenti, hogy meg kell állnod a helyed és ki kell tartanod az alapelvek mellett. Az összehangoltság nem azt jelenti, hogy a dolgok elsimítása érdekében kompromisszumot kötsz az alapelvek terén, vagy megpróbálsz »embereknek megfelelni vágyó« lenni, vagy ragaszkodsz a mértékletesség ösvényéhez – és semmiképpen sem jelenti azt, hogy behízelged magad valakihez. Ezek alapelvek. Ha egyszer felfogtad ezeket az alapelveket, akkor anélkül, hogy észrevennéd, Isten szándékainak megfelelően fogsz beszélni és cselekedni, és meg fogod élni az igazság valóságát, ily módon pedig könnyű elérni az egységet” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az összehangolt együttműködésről). „Néhányan azt mondják: »Azt mondod, hogy senkivel sem tudok együttműködni – nos, nekem van társam! Ő jól együttműködik velem: oda megy, ahová én megyek, azt teszi, amit én teszek: oda megy, ahová én küldöm, azt teszi, amit én mondok, és úgy, ahogyan én akarom.« Ezt jelenti az együttműködés? Nem. Ezt inasnak hívják. Egy inas teljesíti, amit mondasz neki – ez együttműködés? Egyértelmű, hogy az illető egy lakáj, akinek nincsenek ötletei, nézetei, még kevésbé saját véleménye. Ezen túlmenően pedig úgy gondolkodik, mint aki embereknek akar megfelelni. Nem aprólékos semmiben, amit tesz, hanem felületesen látszatcselekvést végez, és nem tartja fenn Isten házának érdekeit. Milyen célt szolgálhat az ilyen együttműködés? Akárkivel is működik együtt, az illető csak a parancsait teljesíti, és mindig lakáj marad. Arra hallgat, amit mások mondanak, és azt teszi, amire mások utasítják. Ez nem együttműködés. Mi az együttműködés? Képesnek kell lennetek megbeszélni egymással a dolgokat, kifejteni a nézeteiteket és a véleményeiteket; ki kell egészítenetek és felügyelnetek kell egymást. Keresnetek és kérdezősködnötök kell egymástól és figyelmeztetnetek kell egymást. Ezt jelenti a harmonikus együttműködés. Tegyük fel például, hogy valamit a saját akaratod szerint kezeltél, és valaki azt mondja: »Rosszul csináltad, teljesen az alapelvekkel ellentétesen. Miért kezelted úgy, ahogyan akartad, anélkül, hogy az igazságot kerested volna?« Erre azt mondod: »Így van – örülök, hogy figyelmeztettél! Ha nem tetted volna, az katasztrófát jelentett volna!« Ezt jelenti egymás figyelmeztetése. Mi akkor az egymás felügyelete? Mindenki romlott beállítottságú, és lehet, hogy felületesen végzi a kötelességét, csak a saját státuszát és büszkeségét védve, nem pedig Isten házának érdekeit. Ilyen állapotok minden emberben vannak. Ha megtudod, hogy valakinek problémája van, kezdeményezned kell, hogy beszélgess vele, emlékeztetve, hogy az alapelvek szerint végezze a kötelességét, miközben ezt saját magadra nézve is figyelmeztetésként kezeled. Ez a kölcsönös felügyelet. Milyen funkciót szolgál a kölcsönös felügyelet? A célja, hogy megvédje Isten házának érdekeit, valamint hogy megakadályozza az embereket abban, hogy rossz útra térjenek. Az együttműködésnek egymás figyelmeztetésén és egymás felügyeletén kívül van egy másik funkciója is: egymás megkérdezése” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész)). Isten szavai leleplezték a valódi helyzetemet. Sokszor, amikor a testvérekkel együttműködtem, olyan voltam, mint egy báb, nem fejeztem ki a saját nézeteimet, és egyáltalán nem játszottam semmilyen felügyelői szerepet. Az igazi együttműködés magában foglalja a kölcsönös emlékeztetést és felügyeletet. Mivel mindannyiunknak sok romlott beállítottsága van, hajlamosak vagyunk a saját akaratunkat követni, és önkényesen cselekedni a kötelességeinkben. Ha kölcsönösen tudunk útmutatást, segítséget vagy metszést nyújtani egymásnak az együttműködésünk során, elkerülhetjük, hogy kárt okozzunk a munkában, és hogy rossz útra tévedjünk. Továbbá, mivel nem értjük teljesen az igazságot, és mindannyiunknak sok hiányossága és hibája van, sok kérdést nem tudunk átfogóan mérlegelni; a partnerek vagy munkatársak emlékeztetői néha időben kijavíthatják az eltéréseket, és csökkenthetik a hibákat a munkában. A kölcsönös felügyelet és emlékeztetés valóban nagyon fontos! De én mindig azt hittem, hogy a harmonikus együttműködés azt jelenti, hogy békésen kijövünk egymással, és azt gondoltam, hogy ha rámutatok mások hiányosságaira vagy javaslatokat teszek, azzal megsértem az embereket. Igazán eltorzult volt a látásmódom! Valójában a harmonikus együttműködés nem arról szól, hogy mindenki jól kijön a másikkal, és senkit nem sértenek meg, sem arról, hogy elsimítjuk a dolgokat, és kényszeres megfelelőként viselkedünk. Hanem arról, hogy ragaszkodunk az alapelvekhez, szilárdan megállunk, és rendelkezünk igazságérzettel. Amikor látjuk, hogy a partnertestvéreink megszegik az alapelveket, emlékeztetést, segítséget vagy metszést kell nyújtanunk nekik. Ez nem azért van, hogy megnehezítsük mások dolgát, vagy hogy személyes sérelmeinket rájuk zúdítsuk, hanem hogy az alapelvek szerint végezzük a kötelességünket, és ez a gyülekezet munkájának védelmében tett igazságos cselekedet. Mivel téves nézeteim voltak, láttam a problémákat, mégsem hoztam fel őket, és szemet hunytam felettük. Hogy lett volna ez harmonikus együttműködés a testvéreimmel? Ez egyszerűen a világi ügyekre vonatkozó filozófiák szerinti élet és a kötelességeimben való felelőtlenség volt. Az ilyen együttműködés egyáltalán nem töltött be semmilyen felügyelő szerepet. Erre gondolva némi önutálatot kezdtem érezni.

Később olvastam egy másik szakaszt Isten szavaiból, és némileg megértettem Isten követelményeit. Mindenható Isten azt mondja: „Amikor helyes a gyakorlásod útja és a helyes irányba haladsz, a jövőd gyönyörű és ragyogó lesz. Ily módon békességben fogsz élni a szíveddel, a lelked táplálva lesz, teljesnek és elégedettnek fogod érezni magad. Ha nem tudsz kiszabadulni a test korlátozásai alól, ha folyamatosan az érzések, a személyes érdekek és a sátáni filozófiák korlátoznak, titokzatoskodó módon beszélsz és cselekszel, és mindig az árnyékban bujkálsz, akkor a Sátán hatalma alatt élsz. Azonban, ha megérted az igazságot, kiszabadulsz a test korlátozásai alól és gyakorlod az igazságot, akkor fokozatosan eljutsz oda, hogy emberi hasonlatosságod legyen. Szavaidban és tetteidben őszinte és egyenes leszel, és képes leszel felfedni a véleményedet, elgondolásaidat, valamint a hibákat, amelyeket elkövettél, lehetővé téve, hogy mindenki világosan lássa azokat. Végül az emberek felismerik, hogy átlátható ember vagy. Mi is az, hogy átlátható ember? Olyasvalaki, aki kivételes becsületességgel beszél, akinek a szavairól mindenki elhiszi, hogy igazak. Még ha akaratlanul hazudik is vagy valami rosszat mond, az emberek képesek megbocsátani neki, tudva azt, hogy nem volt szándékos. Ha észreveszi, hogy hazudott vagy valami rosszat mondott, bocsánatot kér és kijavítja magát. Ilyen egy átlátható ember. Az ilyen embert mindenki szereti és mindenki megbízik benne. El kell érned ezt a szintet, hogy elnyerd Isten bizalmát és mások bizalmát. Ez nem egyszerű feladat, ez a méltóság legmagasabb szintje, amivel egy ember rendelkezhet. Az ilyen embernek van önbecsülése” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak egy becsületes ember tudja megélni a valódi emberi hasonlatosságot). Isten azt akarja, hogy szavainkban és tetteinkben nyíltak és egyenesek legyünk, nyíltan megosszuk gondolatainkat és ötleteinket másokkal, közösen vitassuk meg az ügyeket, és legyünk becsületes emberek. Az ilyen embereket szereti Isten, és az ilyen emberek méltósággal élnek. Amikor legközelebb megbeszéltünk egy ügyet, tudatosan felvetettem a gondolataimat és nézeteimet, hogy nyíltan közösséget vállaljak azokkal a testvérekkel, akikkel együttműködtem. Többé nem rejtettem és titkoltam el dolgokat, és nem próbáltam kényszeres megfelelő lenni. Még ha a gondolataim nem is voltak teljesen kiforrottak, akkor is előadtam őket. Ha a nézeteim tévesek voltak, félretettem a büszkeségemet, és elfogadtam mások véleményét. Ez a gyakorlat békét és bizonyosságot hozott a szívembe.

Egy nap arról tanakodtunk, hogy visszafogadjunk-e a gyülekezetbe egy Anne nevű nővért. Anne-nak arrogáns beállítottsága volt, és következetesen elutasította az igazság elfogadását. A vezetők sokszor vállaltak vele közösséget, de ő soha nem gondolkodott el magán, és nem próbálta megismerni magát. Ehelyett még rontott is a helyzeten azzal, hogy a testvérek előtt megítélte a vezetőket, akadályozva és megzavarva a gyülekezeti életet. Végül elkülönítették, hogy elgondolkodjon magán. Ezután folytatta a kötelességeit, és az utóbbi időben meglehetősen eredményes volt az evangélium hirdetésében. Több munkatárs is egyetértett abban, hogy fogadjuk vissza Anne-t a gyülekezetbe, de én haboztam, és arra gondoltam: „Bár Anne elért némi sikert az evangélium hirdetésében, a beállítottsága meglehetősen rosszindulatú, és nem olyan ember, aki elfogadja az igazságot. Nem ismerte fel igazán a korábbi gonosz tetteit, és a bűnbánatnak sem mutatta jeleit. Nem tűnik helyénvalónak, hogy a pillanatnyi evangéliumhirdetési sikere miatt visszafogadjuk őt a gyülekezetbe.” De aztán arra gondoltam: „Több munkatárs már egyetértett, és ha én vagyok az egyetlen, aki nem ért egyet, mit fognak gondolni a többiek? Vajon nem fogják azt gondolni, hogy mindig más a véleményem, és hogy túl nehéz velem kijönni? Mivel mindenki más egyetért, talán nem kellene mondanom semmit.” De aztán hirtelen eszembe jutott a helyzet Clarával, amikor felelőtlenül sodródtam az árral, és nem volt bátorságom kiállni az igazságalapelvek mellett, ami késedelmet okozott a gyülekezet munkájában. Kicsit megijedtem, ezért gyorsan imádkoztam Istenhez, mondván: „Istenem, mindenki egyetértett abban, hogy visszafogadjuk Anne-t a gyülekezetbe, de még mindig nyugtalanság van bennem. Ezúttal nem akarok elhamarkodott döntést hozni tisztánlátás nélkül. Az igazságalapelvek szerint akarok cselekedni. Kérlek, világosíts meg, és adj útmutatást nekem!” Az ima után fellapoztam az emberek gyülekezetbe való visszafogadásának alapelveit, és az alapelvek kimondták: Akik következetesen arrogánsak, önhittek és viszályt szítanak, azok menthetetlenek. A gonosz emberek mindig gonoszak maradnak, és nem tudnak igazán megbánást tanúsítani. Azoknak, akik visszatérnek a gyülekezetbe, tilos megzavarniuk a gyülekezetet, és képesnek kell lenniük a többséggel kijönni. Csak az ilyen emberek alkalmasak arra, hogy visszafogadják őket a gyülekezetbe. Azokat, akik károsak és haszontalanok a gyülekezet számára, nem szabad visszafogadni. Ezt összehasonlítva Anne viselkedésével, arra gondoltam, hogy a beállítottsága meglehetősen arrogáns, következetesen elutasítja az igazság elfogadását, és bármennyit is vállaltak vele közösséget a testvérek, nem gondolkodott el, és nem tartott bűnbánatot. Még ha pillanatnyi sikere is volt az evangélium hirdetésében, ő nem az a fajta, aki elfogadja az igazságot, és ha bármi érintené az érdekeit, hajlamos lenne visszatérni a régi szokásaihoz, és továbbra is megzavarná a gyülekezet munkáját. Nem volt helyénvaló egy ilyen személyt visszafogadni a gyülekezetbe. Ezt követően kifejtettem a nézeteimet, és több munkatárs is egyetértett a véleményemmel, így végül Anne-t nem fogadta vissza a gyülekezet. Ezt a kimenetelt látva békét és megnyugvást éreztem a szívemben, hogy így végeztem a kötelességemet.

Ez a tapasztalat segített megértenem, milyen fontos a becsületes szív a kötelességvégzésben. A kötelességhez való becsületes hozzáállás és ha úgy gyakoroljuk az igazságot, hogy nem félünk másokat megsérteni, megóvja a gyülekezet munkáját.