2017-ben videókat készítettem a gyülekezetben, és csoportvezetővé választottak. Egy nap megtudtam, hogy Li Min nővért és Csen Pin testvért felügyelővé nevezték ki. Szívemben keserűség támadt, és azt gondoltam magamban: „Nem olyan régóta készítenek videókat, mint én, és a képességeik sem olyan jók, mint az enyémek. Akkor miért nevezték ki őket felügyelővé, miközben a vezető az én előléptetésemen még csak el sem gondolkodott? Régebben én voltam Li Min csoportvezetője, most pedig ő felügyeli a munkámat. Hogy fogok ezentúl a szemébe nézni? Vajon a testvérek nem azt fogják gondolni, hogy nem vagyok olyan jó, mint ő? Ettől nem fogok teljesen alkalmatlannak tűnni?” Erre gondolva nagyon elcsüggedtem, negatívvá váltam, és semmihez sem volt erőm. Később egy összejövetelen a vezető azt mondta, hogy még egy felügyelőt kell választani, és végül Lin Huj testvért választották ki. Teljesen elképedtem ezen az eredményen. Mindenkit, akivel együttműködtem a kötelességeimben, sorra előléptettek és műveltek, én viszont egy helyben toporogtam. Én lettem a sereghajtó? Lin Huj még annyi ideje sem készített videókat, mint én, de most őt választották felügyelőnek. Nagyon szégyelltem magam. Tényleg ennyire alkalmatlan vagyok? Minél többet gondolkodtam rajta, annál rosszabbul éreztem magam, és nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy a vezető azt mondta, Lin Huj eredményes volt a kötelességében, és felmerült bennem: „Lehet, hogy Lin Hujt azért választották felügyelőnek, mert a kötelessége jó eredményeket hozott? Ha több erőfeszítést teszek, és nagyobb árat fizetek a munka eredményeinek javításáért, talán engem is elő fognak léptetni, és művelni fognak. Akkor az emberek nem fognak lenézni.” Ez a gondolat visszaadta a motivációmat.

Attól kezdve mindennap a videókészítésbe vetettem magam, túlóráztam, hogy gyorsabban haladjunk. Egy nap, miután megnézte az általunk készített videókat, a vezető azt mondta, hogy elég jók lettek, és hogy fejlődtünk. A vezető még néhány fontos feladatot is ránk bízott, és arra kért, hogy időben fejezzük be őket. Látva, hogy a munka végre javul, és a vezető értékel minket, nagyon boldog voltam. Azt gondoltam, ha továbbra is erőfeszítéseket teszek, és gyorsan még több jó videót készítek, talán nekem is lesz esélyem az előléptetésre és művelésre. Hogy felgyorsítsam a dolgokat, a csapatban lévő nővéreket is rávettem, hogy mindennap túlórázzanak velem. De mivel túlságosan is a gyors sikerre vágytam, nem kerestem az alapelveket a kötelességeimben, nem hívtam össze a többieket, hogy a technikákat tanulmányozzuk, vagy a munka során felmerülő problémákat összegezzük, csak a gyorsabb haladást erőltettem. Ennek eredményeként a videók minősége gyenge volt, és többször is át kellett dolgozni őket. A nővérek munkakedve is alábbhagyott. Mivel nem volt összegzés és tanulás, a nővérek képességei nem fejlődtek, és amikor nehézségek merültek fel a kötelességeikben, nem látták az előre vezető utat, az állapotuk egyre rosszabbodott, és egyre kedvetlenebbek lettek. Ahelyett, hogy elgondolkodtam volna magamon, vagy kerestem volna az igazságot ezen problémák megoldására, a nővéreket hibáztattam, hogy nem hoznak jó eredményeket, késleltetik a haladást a kötelességeikben, és rontják az esélyemet a kiemelkedésre. Sőt, durva hangnemben beszéltem velük. Néha felismertem, hogy az állapotom nem helyes, és hogy el kellene gondolkodnom, és ki kellene igazítanom az állapotomat, de amikor a gyenge munkaeredményekre gondoltam, úgy éreztem, ha nem dolgozom keményen az eredmények javításán, a vezető biztosan alkalmatlan csoportvezetőnek fog tartani, és nemhogy nem léptetnek elő, de talán még el is bocsátanak. Amikor erre gondoltam, úgy pörögtem, mint egy búgócsiga, megállás nélkül hajtva a haladást. Egyszerűen képtelen voltam megállni.

Mivel nem kerestem az alapelveket a kötelességemben, és nem végeztem valódi munkát, súlyosan hátráltattam a videós munka haladását, és nem sokkal később a vezető elbocsátott. Némileg igazságtalannak éreztem a helyzetet. Azt gondoltam, hogy nagy árat fizettem a kötelességemben, akkor miért mondják, hogy nem végeztem valódi munkát? Miután elbocsátottak, fájdalom töltött el, és Istenhez imádkoztam: „Istenem, elbocsátottak, és elvesztettem a lehetőséget, hogy videókon dolgozzak. Kérlek, adj útmutatást, hogy megértsem a Te szándékodat!” Az egyik áhítatom során rátaláltam Isten szavainak egy szakaszára: „Függetlenül attól, hogy milyen körülmények merülnek fel – különösen a nehézségek közepette, és különösen akkor, amikor Isten felfed vagy leleplez embereket –, mindenekelőtt Isten elé kell jönnöd, hogy önvizsgálatot tarts és hogy a szavaidat, a cselekedeteidet és a romlott beállítottságodat vizsgáld meg ahelyett, hogy azt vizsgálnád, tanulmányoznád és ítélnéd meg, hogy Isten szavai és cselekedetei vajon helyesek-e vagy helytelenek. Ha megmaradsz a megfelelő pozíciódban, pontosan tudnod kell, hogy mi az, amit tenned kell. Az emberek romlott beállítottságúak, és nem értik az igazságot. Ez nem olyan nagy probléma. Amikor azonban romlott beállítottságuk van az embereknek, és nem értik az igazságot, de ennek ellenére még mindig nem keresik az igazságot – nos, akkor aztán nagy problémájuk van” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizedik tétel: Megvetik az igazságot, szemtelenül semmibe veszik az alapelveket, és figyelmen kívül hagyják Isten házának intézkedéseit (Harmadik rész)). Isten szavaiból megértettem, hogy az elbocsátásom Isten szuverenitásának és elrendezésének a része, és bár még nem értem teljesen Isten szándékát, alá kell vetnem magam Istennek, buzgón keresnem kell az igazságot, és el kell gondolkodnom magamon.

Később olvastam egy szakaszt Isten szavaiból, és némi megértésre tettem szert a problémáimmal kapcsolatban. Isten azt mondja: „A hírnevük vagy a státuszuk ellen intézett támadás és annak elvesztése még annál is súlyosabban érinti az antikrisztusokat, mint ha az életüket próbálnák elvenni. Mindegy, hogy hány prédikációt hallgatnak meg, vagy hogy Istennek hány szavát olvassák el: nem fognak szomorúságot vagy megbánást érezni amiatt, hogy sosem gyakorolták az igazságot, és hogy az antikrisztusok útjára tértek, sem amiatt, hogy az antikrisztusok természetlényegével bírnak. Ehelyett folyton azon törik a fejüket, hogy miként tehetnének szert státuszra és növelhetnék a hírnevüket. Azt lehet mondani, hogy az antikrisztusok mindent azért tesznek, hogy felvágjanak mások előtt, nem pedig Isten előtt teszik a dolgokat. Miért mondom ezt? Azért, mert az ilyen emberek annyira szerelmesek a státuszba, hogy az életüknek és az életcéljuknak tekintik azt. Azonkívül, mivel ennyire szeretik a státuszt, soha nem hisznek az igazság létezésében, sőt még az is elmondható róluk, hogy Isten létezésében sincs egyáltalán hitük. Így aztán bármennyire kalkulálnak is a hírnév és a státusz elnyerése érdekében, és bármennyire próbálják is hamis látszatot keltve becsapni az embereket és Istent, a szívük mélyén nincs bennük tudatosság, sem önvád, szorongásról nem is beszélve. Miközben egyre csak a hírnévre és a státuszra törekednek, azt is könnyedén letagadják, amit Isten végzett el. Miért mondom ezt? Az antikrisztusok a szívük mélyén ezt hiszik: »Minden hírnévre és státuszra önerőből lehet szert tenni. Az emberek csak úgy élvezhetik isten áldásait, ha szilárdan megvetik a lábukat az emberek között, és ha hírnevet és státuszt szereznek. Az élet akkor értékes csupán, ha teljes hatalmat és státuszt szereznek az emberek. Csakis ez nevezhető emberi életnek. Ezzel szemben haszontalan lenne úgy élnie az embernek, amiről isten szava beszél – mindenben alávetnie magát isten szuverenitásának és elrendezéseinek, készségesen egy teremtett lény pozíciójába helyezkedni és normális emberként élni –; senki sem nézne fel egy ilyen személyre. Az embernek a saját küzdelmei árán kell státuszra, hírnévre és boldogságra szert tennie; mindenkinek pozitív és proaktív hozzáállással kell kiharcolnia és megragadnia ezeket. Senki más nem fogja megadni neked ezeket – a passzív várakozás csak kudarchoz vezethet.« Így kalkulálnak az antikrisztusok. Ez az antikrisztusok beállítottsága” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten leleplezi, hogy az antikrisztusok számára a hírnév és a státusz jelenti az életet. Mindenben, amit tesznek, csak azt veszik figyelembe, hogyan szerezhetnek státuszt, és hogyan vívhatják ki mások megbecsülését és csodálatát. Nem számít, mennyire akadályozzák vagy károsítják a gyülekezet munkáját, soha nem gondolkodnak el, és nem tartanak bűnbánatot. Elgondolkodva a saját viselkedésemen megláttam, hogy én is nagy hangsúlyt fektetek a hírnévre és a státuszra. Amikor láttam, hogy a testvéreket, akikkel együttműködtem, felügyelőnek választották, kibillentem az egyensúlyomból. Azt gondoltam, ha több erőfeszítést teszek, nagyobb árat fizetek, és jó eredményeket hozok, engem is előléptetnek és megbecsülnek majd. Mivel a hírnévre és a státuszra törekedtem, nem kerestem az alapelveket a kötelességemben, nem szerveztem a többieknek tanulási alkalmakat a képességeik fejlesztésére, és a gyors eredmények iránti vágyam miatt csak hajtottam mindenkit, hogy mindennap késő estig dolgozzanak, így a videókat többször is át kellett dolgozni, és a munka súlyos késedelmet szenvedett. Sőt, csoportvezetőként, amikor problémákat láttam a munkában, nekem kellett volna kezdeményeznem és vezetnem, hogy a testvérekkel összegezzük ezeket az eltéréseket, és keressük az igazságalapelveket a valódi problémák megoldására. Amikor a nővérek rossz állapotban voltak, közösségben kellett volna segítenem nekik, hiszen ez volt a felelősségem. De én nem végeztem valódi munkát. Csak azzal törődtem, hogy eredményeket érjek el, és mások csodáljanak, és egyáltalán nem érdekelt a testvérek életbe való belépése, sem az, hogy a gyülekezet munkája szenved-e veszteségeket. A hírnévre és a státuszra törekvés állapotában éltem, és a szívemet sötétség, elnyomás és fájdalom töltötte el. Hogy tartsam a tempót, még az áhítatot és az önvizsgálatot is időpocsékolásnak tartottam, és csak makacsul beletemetkeztem a munkába. Akárhogy is próbáltak mások emlékeztetni, hidegen hagyott minden, amíg el nem bocsátottak. Láttam, hogy a szívem teljesen hajthatatlanná vált. A hírnév és a státusz iránti vágyam túl erős volt, ami miatt idegenkedtem az igazságtól, és a hírnevet, a nyereséget és a státuszt becsültem nagyra. Az út, amelyen jártam, egy antikrisztus útja volt. Ezt felismerve mélyen lekötelezettnek éreztem magam, ezért így imádkoztam Istenhez: „Istenem, nem akarok többé a romlott beállítottságom szerint élni. Hajlandó vagyok bűnbánatot tartani Előtted.”

Később még többet olvastam Isten szavaiból, és némi megértésre tettem szert annak gyökeréről, hogy miért is törekedtem állandóan a hírnévre és a státuszra. Mindenható Isten azt mondja: „A Sátán a hírnevet és a nyereséget használja arra, hogy kontrollálja az ember gondolatait, amíg az emberek másra sem tudnak gondolni, mint a hírnévre és nyereségre. A hírnévért és nyereségért küszködnek, a hírnévért és nyereségért szenvednek el nehézségeket, a hírnévért és nyereségért tűrnek el megaláztatást, a hírnévért és nyereségért áldozzák fel mindenüket, és minden ítéletet vagy döntést a hírnév és nyereség kedvéért hoznak meg. Ily módon a Sátán láthatatlan béklyókkal kötözi meg az embereket, és ezeket a béklyókat viselve nekik sem erejük, sem bátorságuk nincs ledobni azokat magukról. Tudtukon kívül viselik ezeket a béklyókat, és nagy nehézségek árán vánszorognak egyre előre. E hírnév és nyereség kedvéért az emberiség kerüli Istent és elárulja Őt, és egyre elvetemültebbé válik. Így aztán egyik generáció a másik után pusztul el a Sátán hírneve és nyeresége közepette. Ha most a Sátán cselekedeteire tekintünk, baljós szándékai nem végképp megvetendőek-e? Lehet, hogy ma még mindig nem láttok át a Sátán gonosz indítékain, mert úgy vélitek, hogy nem lehet hírnév és nyereség nélkül élni. Azt hiszitek, hogy ha az emberek maguk mögött hagyják a hírnevet és a nyereséget, akkor többé nem látják majd az előttük lévő utat, többé nem látják majd a céljaikat, hogy a jövőjük elsötétül, homályos és borús lesz. De lassanként, egy nap mindannyian felismeritek majd, hogy a hírnév és a nyereség hatalmas béklyók, amelyekkel a Sátán megkötözi az embert. Amikor az a nap eljön, teljes mértékben ellen fogsz állni a Sátán irányításának, és teljesen ellen fogsz majd állni azoknak a béklyóknak, amelyekkel a Sátán megkötöz. Amikor eljön az ideje, hogy le akarod vetni mindazokat a dolgokat, amiket a Sátán beléd nevelt, akkor majd teljesen szakítasz a Sátánnal, és igazán utálni fogod mindazt, amit a Sátán hozott neked. Az emberiség csak akkor fogja igazán szeretni Istent és igazán sóvárogni Utána” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). Isten szavainak leleplezése által némi megértést nyertem a Sátán aljas módszereiről és elvetemült szándékairól, amelyekkel a hírnév és a haszon által megrontja az embereket. A Sátán a hírnevet és a hasznot használja az emberek gúzsba kötésére és bántalmazására, arra késztetve az embereket, hogy eltávolodjanak Istentől, és elárulják Őt. Visszatekintve rájöttem, hogy a nevelkedésemre és a viselkedésem kialakítására gyerekkorom óta hatással volt a Sátán. A Sátán olyan filozófiái lettek a vezérlő mottóim, mint „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét” és „az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik”. A beállítottságom egyre arrogánsabbá vált, és bárhol is voltam, mindig azt akartam, hogy mások felnézzenek rám, és nem voltam hajlandó lemaradni. Eszembe jutott, hogy amikor korábban dolgoztam, láttam, hogy a velem egykorú, de nálam magasabb végzettségű emberek irodai alkalmazottként dolgozhattak a cégnél, míg én az alacsonyabb végzettségem miatt csak valamilyen alantas munkát végezhettem. Nem voltam hajlandó ilyen középszerű életet élni, ezért a szabadidőmben keményen tanultam, remélve, hogy egy nap önképzéssel diplomát szerzek, és jó állást kapok, hogy imponálhassak másoknak. Még azután is, hogy megtaláltam Istent, továbbra is ezen sátáni, világi ügyekre vonatkozó filozófiák szerint éltem. Azt gondoltam, hogy a gyülekezetben vezetőnek vagy felügyelőnek lenni és elnyerni a testvérek jóváhagyását és tiszteletét az egyetlen módja az értelmes életnek. Így amikor láttam, hogy testvéreket előléptetnek, irigy és féltékeny lettem. Keményen dolgoztam a videókon, remélve, hogy gyorsan elérek valamit, hogy a vezetők engem is műveljenek. Hogy elérjem az ambícióimat és vágyaimat, nem okozott gondot, hogy rávegyem a nővéreket, hogy velem együtt éjszakázzanak, csak hogy haladjunk a munkával, és amikor láttam, hogy a nővérek rossz állapotban vannak, nemcsak hogy nem segítettem nekik, hanem le is néztem őket. Néha még dühös is lettem, és durván beszéltem velük. Igazán önző és közömbös voltam. A hírnévre és a státuszra való törekvés közben minden emberi hasonlatosság nélkül éltem. Nemcsak a testvéreket bántottam, hanem a gyülekezet munkájában is károkat okoztam. Mivel nem végeztem valódi munkát, csak a hírnévre és a státuszra törekedtem, és a gyors siker vágya hajtott, súlyosan késleltettem a videós munka haladását, és végül elbocsátottak. Láttam, hogy a Sátán filozófiái és hazugságai szerinti élet és a kiemelkedésre törekvés csak egyre mélyebb romlottsághoz, lázadáshoz és Istennel szembeni ellenálláshoz vezet. Végül csak ártottam volna magamnak. Most visszatekintve igazán ostobaságnak éreztem a korábbi törekvésemet, hogy kitűnjek, és azt, ahogyan makacsul ragaszkodtam a hírnévhez és a státuszhoz.

Később tovább olvastam Isten szavait, és képes voltam józanul elfogadni, hogy nem választottak meg felügyelőnek. Isten azt mondja: „Ha azt gondolod magadról, hogy alkalmas vagy vezetőnek, hogy megvan a vezetéshez szükséges tehetséged, képességed és emberi mivoltod, de mégsem léptetett eddig elő téged Isten háza, és nem választottak meg a testvérek, vajon miként kellene kezelned a dolgot? Van itt egy gyakorlási út, amelyet követhetsz. Alaposan ismerned kell magad. Figyeld meg, nem az áll-e a háttérben, hogy probléma van az emberi mivoltoddal, vagy hogy taszítja az embereket a romlott beállítottságod valamelyik aspektusának a feltárulása; esetleg az a gond, hogy nem vagy az igazságvalóság birtokában, hogy nem vagy meggyőző mások számára, vagy talán az, hogy nem megfelelő színvonalon végzed a kötelességedet. El kell gondolkodnod mindezeken a dolgokon és látnod kell, hogy pontosan hol van hiányosságod. [...] Ha igazán van rajtad teher és van ilyen felelősségérzeted, valamint vágysz terhet hordozni, akkor siess és képezd magad! Koncentrálj az igazság gyakorlására és kezdj elvszerűen cselekedni! Ha van élettapasztalatod és tudsz bizonyságtevő cikkeket írni, akkor igazán növekedtél. Ha pedig tanúságot tudsz tenni Isten mellett, akkor bizonyosan elnyerheted a Szentlélek munkáját. Ha munkálkodik benned a Szentlélek, az azt jelenti, hogy Isten jóindulattal tekint rád, és mivel a Szentlélek vezet téged, hamarosan lehetőséget kapsz majd. Talán van most terhed, de nem elegendő az érettséged és túl sekélyes az élettapasztalatod, így még ha vezetővé válnál is, hajlamos lennél a bukdácsolásra. Először törekedned kell az életbe való belépésre, meg kell oldanod az extravagáns vágyaidat, készséges követőnek kell lenned, és el kell kezdened igazán alávetni magad Istennek anélkül, hogy bárminemű panasz elhagyná a szád amiatt, amit Ő vezényel vagy rendez el. Amikor ilyen érettség birtokában vagy, el fog érkezni számodra a lehetőség. Jó dolog az, hogy szeretnél nehéz terhet magadra venni, az, hogy rajtad van ez a teher. Azt mutatja, hogy proaktív szíved van, amely keresi az előrehaladás módját, és hogy tekintettel akarsz lenni Isten szándékaira és követni akarod Isten akaratát. Ez nem ambíció, hanem igazi teher; ez az igazságra törekvők felelőssége és a törekvésük tárgya. Nincsenek önző indítékaid, és nem a saját érdekedben cselekszel, hanem hogy tanúságot tégy Isten mellett és eleget tegyél Neki – ezt áldja meg Isten a leginkább, és Ő megfelelő módon rendezi majd el számodra a dolgokat. [...] Istennek az a szándéka, hogy több embert megnyerjen, akik tanúságot tudnak tenni Róla; az, hogy tökéletesítse mindazokat, akik szeretik Őt, és hogy mielőbb teljessé tegyen egy olyan embercsoportot, akik Vele egy szívűek és gondolkodásúak. Éppen ezért Isten házában mindenkinek nagyszerű kilátásai vannak, aki csak törekszik az igazságra, az Istent őszintén szeretők kilátásai pedig határtalanok. Mindenkinek meg kell értenie Isten szándékait. Ha valakin ott ez a teher, az csakugyan pozitív dolog és olyasvalami, aminek birtokában kell lenniük a lelkiismerettel és értelemmel bíróknak, de nem feltétlenül lesz képes mindenki nehéz terhet magára venni. Honnan ered ez a különbözőség? Bármilyen erősségeid vagy képességeid legyenek is, és bármilyen magas legyen is az IQ-d, a törekvésed a döntő fontosságú, valamint az út, amelyen jársz” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (6.)). Isten szavaiból megértettem, hogy a gyülekezetnek alapelvei vannak a különböző munkafeladatok felügyelőinek előléptetésére és művelésére. Nem arról van szó, hogy valakit csak azért léptetnek elő vagy művelnek, mert némi lelkesedést mutat, vagy rendelkezik bizonyos adottságokkal. Az a legkevesebb, hogy az embernek megfelelő szívvel kell rendelkeznie, teherérzettel kell viseltetnie a kötelessége iránt, és képesnek kell lennie megóvni a gyülekezet munkáját. Rendelkeznie kell továbbá bizonyos képességekkel, és képesnek kell lennie a tényleges problémák megoldására. Az ilyen emberek, amikor felügyelőként szolgálnak, hasznosak a munka szempontjából, és megfelelnek az előléptetés és művelés kritériumainak. Például Csen Pin és Lin Huj nemcsak azért lehetett felügyelő, mert eredményes volt a kötelességében, hanem azért is, mert teherérzettel viseltetett a kötelessége iránt, képes volt megoldani néhány valós problémát és az alapelvek szerint cselekedni. Ha egy személy képessége nem megfelelő, és nem védi a gyülekezet munkáját, hanem csak a személyes haszonszerzésre törekszik, akkor egy ilyen személy, ha felügyelőnek választják, csak késlelteti majd a gyülekezet munkáját, és árt a testvéreknek. Éppúgy, mint amikor én a kötelességemet végeztem, és mindig a hírnévre és a státuszra törekedtem, és amikor a státusz iránti vágyam nem teljesült, negatív és gyenge lettem, és felületesen végeztem a kötelességeimet anélkül, hogy a gyülekezet érdekeit figyelembe vettem volna. A testvérek engem választottak csapatvezetőnek, de nemcsak hogy nem segítettem nekik az életbe való belépésükben, hanem még arra is rávettem őket, hogy a kötelességeikben megszegjék az alapelveket. Ezzel az emberi mivolttal, ami nekem volt, ha valóban felügyelőnek választottak volna, az antikrisztus útjára léptem volna, és Isten kirekesztett volna. Az, hogy nem választottak meg felügyelőnek, Isten oltalma volt számomra. Igazán nem ismertem magam, és nem volt öntudatom. Miután megértettem ezeket a dolgokat, a szívemet a felszabadulás érzése töltötte el.

Néhány hónappal később a gyülekezet ismét megbízott, hogy videókat készítsek, és megkértek, hogy tanítsak meg néhány nővért videót készíteni. A vezető azt mondta, hogy ezeknek a nővéreknek jó képességeik vannak, és érdemes fókuszáltan művelni őket, ezért megkértek, hogy adjak nekik több útmutatást a videókészítéshez. Ez egy kicsit felzaklatott. Úgy éreztem, hogy őket helyezték a művelés előterébe, míg én, bármilyen jól is teljesítettem, csak egy mellékszereplő voltam. Amikor így gondolkodtam, hirtelen rájöttem, hogy az állapotom nem helyes. Ezért Isten szavait kerestem ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Isten ezen szavait olvastam: „Bármilyen kötelességet is kaptál, bármilyen kötelesség szállt rád, akár nagy felelősséggel jár, akár egyszerűbbel, még ha nem is túl feltűnő, ha képes vagy keresni az igazságot és az igazságalapelvek szerint kezelni a kötelességedet, akkor jól fogod tudni teljesíteni. Azonkívül, miközben a kötelességeidet teljesíted, mind az életbe való belépésed, mind a beállítottságod megváltozása terén változó mértékű növekedést fogsz tapasztalni. Ha azonban nem törekszel az igazságra, és pusztán a saját vállalkozásodként, a saját feladatodként vagy a saját preferenciádként vagy személyes munkádként kezeled a kötelességedet, akkor bajban vagy” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi a kötelesség megfelelő végzése?). Isten szavaiból megértettem Isten szándékát. Nem számít, milyen kötelességet végzek, a legfontosabb, hogy a kötelességemben az életbe való belépésemre összpontosítsak, és az igazságra törekedjek, hogy megváltozzon a beállítottságom. Ez a kötelesség végzésének helyes útja. Ez a lehetőség a kötelesség végzésére nehezen jött el, és többé nem gondolhattam a hírnevemre vagy a státuszomra. Figyelembe kellett vennem Isten szándékát, vállalnom kellett ezt a felelősséget, és Istenre támaszkodva jól kellett végeznem a kötelességemet. Később gyakran kommunikáltam, és szívből jövő beszélgetéseket folytattam a nővérekkel, és tudatosan igyekeztem megismerni a kötelességeik során felmerülő nehézségeiket. Részletes útmutatást is nyújtottam mindenki hiányosságai alapján. A három nővér gyorsan fejlődött a technikai készségeiben, és nemsokára már egyedül is tudtak videókat készíteni. Szívem mélyéből köszönetet mondtam Istennek az Ő útmutatásáért.

Hat hónappal később engem is megválasztottak felügyelőnek, de nem lettem önhitt a pozíció miatt. Ellenkezőleg, súlyos felelősséget éreztem a vállamon. Az, hogy képes voltam megszerezni ezt a tudást és megtapasztalni ezt a változást, Isten szavainak eredménye. Hála Istennek!