2021 júliusában megválasztottak gyülekezetvezetőnek. Azt gondoltam: „Az, hogy több mint hatvanévesen ilyen fontos kötelességet vállalhatok, valóban Isten felmagasztalása.” Elhatároztam, hogy igyekszem a lehető legjobban végezni ezt a kötelességet. Aztán elmélyültem a kötelességemben, részt vettem a csoportos összejöveteleken, megoldottam a testvérek problémáit, és mindennap sok munka foglalt le. Egy idő után a gyülekezeti munka számos területén kezdett némi javulás mutatkozni, aminek nagyon örültem. A következő év augusztusában megválasztottak prédikátornak, és két gyülekezet munkájáért lettem felelős. Azt gondoltam: „Már egy gyülekezet is eléggé lefoglal, most pedig egy másikért is felelős leszek. Nem fog ez még jobban kimeríteni? Képes lesz a testem megbirkózni ezzel? Ráadásul a másik gyülekezetben végzett munka nem hoz túl jó eredményeket, így még amiatt is aggódnom kell!” Átgondoltam a dolgot, és úgy döntöttem, hogy nem akarom elfogadni ezt a kötelességet. Így gondolkodtam: „Milyen kifogással utasíthatnám ezt vissza? Esetleg mondhatnám, hogy túl idős vagyok, és nincs elég energiám vagy erőm ahhoz, hogy egy másik gyülekezetért is feleljek, és a munka késedelmet fog szenvedni, aztán javasolhatnám, hogy keressenek egy fiatalabb személyt.” De ettől a gondolkodásmódtól kissé nyugtalan lettem. Nem csak ki akartam bújni a kötelességem alól? Már a nyelvem hegyén voltak a szavak, de úgy döntöttem, hogy inkább hallgatok. Így hát elvállaltam a prédikátori kötelességet.

Ezután minden napom minden órája be lett táblázva, néha még enni is csak kapkodva tudtam, és le kellett egyszerűsítenem a munkát. A sok elfoglaltság közepette akaratlanul is így gondolkodtam: „Idős vagyok már, bírja még ezt a testem? Mi lesz, ha összeesek a kimerültségtől? Mindkét gyülekezetnek vannak vezetői, akik eléggé aktívan nyomon követik a munkát. Ha együttműködnek, nem kellene olyan gondosan nyomon követnem a dolgokat. Többet kellene pihennem. Az én koromban időt kellene szánnom arra, hogy törődjek magammal. Az állandó aggodalmaskodás miatt nem fogok még öregebbnek tűnni?” Erre a gondolatra fellélegeztem, és így morfondíroztam: „Ha ezt korábban megtettem volna, nem lettem volna ennyire elfoglalt. Talán csak nem tudom jól beosztani a dolgokat! Ha megfelelően szervezem a dolgokat, akkor ez a kötelesség nem lesz olyan megterhelő, mint képzeltem.” Ezután kevésbé követtem az evangelizációs és az öntözési munkákat. Amikor az összejövetelek után hazaértem, nem sokat gondoltam a munkára, abban a hitben, hogy a gyülekezetvezetők figyelemmel kísérik azt. Csak tapasztalati tanúságtétel-videókat néztem, és válaszoltam a testvérek kérdéseire, így sokkal kisebb nyomást éreztem, és azon gondolkodtam, milyen ízletes, tápláló ételeket készíthetnék, hogy javítsak az egészségemen. Úgy eltelt egy hónap, hogy észre sem vettem. Elmentem a gyülekezetekbe, hogy tájékozódjak a munkáról, de csak az derült ki, hogy egyik gyülekezet sem szerzett új hívőket abban a hónapban. Ez a hír megdöbbentett, és azt gondoltam: „Mi folyik itt? A gyülekezetvezetők szorgalmasan együttműködtek, akkor miért nem hozott eredményt az evangelizációs munka? Annak idején az én gyülekezetvezetői munkám nem volt ilyen eredménytelen!” Gyorsan Isten elé járultam, hogy imádkozzak: „Istenem, ebben a hónapban egyik gyülekezet evangelizációs munkája sem járt eredménnyel, és nem tudom, hol van a probléma. Kérlek, vezess engem, hogy megtaláljam ennek az okát!” Miután imádkoztam, rájöttem, hogy az utóbbi időben a hús-vér testem kedvéért éltem, csak azon járt az eszem, hogy jókat egyek, igyak és pihenjek, anélkül, hogy bármi terhet vállaltam volna a kötelességemben. Nem néztem utána a munkával kapcsolatos problémáknak, és nem oldottam meg azokat időben, és közvetlenül én voltam a felelős a munka eredménytelenségéért! Ezért gyorsan elmentem a gyülekezetvezetőkhöz, hogy összefoglaljam az okokat. Megállapítottam, hogy bár a gyülekezetvezetők elvégezték a munkát, csak kiosztották a feladatokat, de a nyomon követést vagy a felügyeletet nem végezték el, vagyis a munka nem valósult meg teljes mértékben. Ez különösen az evangelizációs munkában mutatkozott meg, ahol a testvérek nehézségekkel küszködtek. A gyülekezetvezetők ezeket tényleges nehézségeknek tekintették, és nem tudták, hogyan oldják meg őket. Miután megértettem a helyzetet, rájöttem, hogy elhanyagoltam a kötelességeimet, ezért megnyíltam a gyülkezetvezetőknek a közelmúltbeli állapotomról, és azonnal megbeszéltem velük, hogy hogyan kövessék nyomon a munkát, mert nem mertem tovább késlekedni.

Később ezt a passzust olvastam Isten szavaiból: „A vezetőknek és a dolgozóknak aktívan szemre kell vételezniük mindegyik csapat munkáját, ellenőrizniük kell minden egyes csapattag helyzetét, hogy vannak-e ott olyan álhívők, akik csak a létszámot növelik, vagy olyan álhívők, akik negativitást és elképzeléseket terjesztenek, hogy megzavarják a gyülekezet munkáját, és amint felfedezik ezeket az embereket, alaposan le kell leplezni és ki kell takarítani őket. Ez az a munka, amelyet a vezetőknek és a dolgozóknak el kell végezniük; nem szabad passzívnak lenniük, nem szabad a Fennvaló utasítására és sürgetésére várniuk a cselekvéssel, és nem szabad, hogy csak valami látszatintézkedést tegyenek, amikor a testvérek mindannyian cselekvést követelnek. Munkájuk során a vezetőknek és a dolgozóknak tekintettel kell lenniük Isten szándékaira és hűségesnek kell lenniük Hozzá. A legjobban akkor viselkednek, ha proaktívan felismerik és megoldják a problémákat. Nem maradhatnak passzívak, különösen akkor nem, amikor ezen aktuális szavak és beszélgetés alapján cselekedhetnek. Kezdeményezniük kell, hogy az igazságról beszélgetve maradéktalanul megoldják az aktuális problémákat és nehézségeket, a munkájukat pedig végezzék pontosan úgy, ahogyan kell. Azonnal és proaktívan kell figyelemmel kísérniük a munka előrehaladását; nem várhatnak mindig a Fennvaló parancsaira és ösztönzésére, mielőtt kelletlenül intézkednének. Ha a vezetők és a dolgozók mindig negatívak és passzívak, és nem végeznek valódi munkát, akkor nem méltóak arra, hogy vezetőként és dolgozóként végezzenek szolgálatot, és el kell bocsátani őket vagy ki kell igazítani a számukra kijelölt kötelességeket. Sok vezető és dolgozó van most, aki nagyon passzív a munkájában. Mindig csak akkor végeznek egy kis munkát, miután a Fennvaló parancsokat küld és nyomást gyakorol rájuk; egyébként csak lazsálnak és halogatnak. [...] Miután a Fennvaló elrendeli a munkát, ők egy darabig foglalatoskodnak, de miután azt a kis munkát elvégezték, nem tudják, hogy utána mit kell tenniük, mert nem értik, milyen kötelességeket kell végezniük. Soha nincsenek tisztában azzal, hogy milyen munka tartozik a vezetők és a dolgozók felelősségeinek a körébe, amelyet el kellene végezniük; a szemükben nincs olyan munka, amelyet el kellene végezni. Mi történik akkor, amikor az emberek azt gondolják, hogy nincs elvégzendő munka? (Nem viselnek terhet.) Pontosan fogalmazva, nem viselnek terhet; nagyon lusták is, és kényelemre áhítoznak, annyi szünetet tartanak, amennyit csak lehet, amikor csak lehet, és megpróbálnak elkerülni bármilyen plusz feladatot. Ezek a lusta emberek gyakran azt gondolják: »Miért kellene annyit aggódnom? A túl sok aggódástól csak gyorsabban fogok öregedni. Milyen előnyöm fog származni az aggódásból és abból, ha annyit szaladgálok és annyira kifárasztom magam? Mi fog történni, ha kiégek és beteg leszek? Nincs pénzem arra, hogy kifizessem a kezelést. És ki fog rólam gondoskodni, amikor megöregszem?« Ezek a lusta emberek ennyire passzívak és visszamaradottak. Egy szemernyi igazsággal sem rendelkeznek, és semmit sem képesek világosan látni. Nyilvánvalóan egy csapat zavaros fejű ember, nem igaz? Mindannyian zavaros fejű emberek; ügyet sem vetnek az igazságra, és nem érdekli őket, hogyan lehet hát őket megmenteni? Miért fegyelmezetlenek és lusták mindig az emberek, mintha élőholtak lennének? Ez a természetük kérdését érinti. Az emberi természetben lakozik egyfajta lustaság. Nem számít, milyen feladatot végeznek az emberek, mindig szükségük van valakire, aki felügyeli és ösztönzi őket. Az emberek időnként a hús-vér testre figyelnek, testi kényelemre áhítoznak és mindig visszatartanak valamit maguknak – ezek az emberek tele vannak ördögi szándékokkal és csalárd cselszövésekkel; valóban nem jók egyáltalán. Mindig kevesebbet tesznek, mint amire képesek, nem számít, milyen fontos kötelességet végeznek. Ez felelőtlenség és hűtlenség” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (26.)). Láttam, hogy Isten megköveteli a vezetőktől és a dolgozóktól, hogy aktívan figyelemmel kísérjék a munkát, proaktívan oldják meg a problémákat, és gondoskodjanak a különböző részfeladatok végrehajtásáról. Ez a vezetők és a dolgozók felelőssége. Visszagondoltam arra, amikor először választottak meg gyülekezetvezetőnek. Vállaltam a kötelességemmel járó terhet és felelősséget, és Isten útmutatását a kötelességem végzése során. Képes voltam felismerni és megoldani a munka során felmerülő problémákat, kiteljesedettnek éreztem magam, és megnyugvás töltött el. Miután két gyülekezet munkájáért lettem felelős, mindennap nagyon sok munkám volt, és aggódtam, hogy a korom miatt ez a szintű megerőltetés túl sok lehet a testemnek, ezért vonakodva vállaltam ezt a kötelességet. Látva, hogy a gyülekezetvezetők elvégezték a munkát, kihasználtam a helyzetet, és úgy gondoltam, hogy mivel a vezetők dolgoznak a feladatokon, nekem nem kell annyira utánajárnom a dolgoknak, és erről a felsőbb vezetők nem is fognak tudni. Csak az evésre, az ivásra és a testemről való gondoskodásra koncentráltam, aminek az lett a vége, hogy egy hónap elteltével az evangelizációs munka egyik gyülekezetben sem volt eredményes. Nem késleltettem ezzel a munkát? Kezdetben a képességem átlagos volt, nem rendelkeztem különleges tehetséggel, és valóban méltatlan voltam egy ilyen fontos kötelességre. Isten felemelt a képzés lehetőségével, de én ezt nem értékeltem. Nem hajtottam végre megfelelően a kötelességemet, mindig csak a hús-vér testemre gondoltam, kényeztettem magam, és felelőtlenül viszonyultam a kötelességemhez. Egyszerűen lusta voltam, és teljesen hiányzott belőlem a hűség. Noéra gondoltam, aki szintén nagyon idős volt, amikor elfogadta Isten megbízatását, mégsem gondolt a testére vagy a nehézségeire. Szorgalmasan dolgozott mindennap, hirdette az evangéliumot, miközben építette a bárkát, és bármilyen fárasztó vagy nehéz is volt, ő állhatatos maradt. Isten megbízatását a szívében hordozta, és miután Isten utasította, hogy építse meg a bárkát, volt szíve és felelősségtudata, és úgy hajtotta végre a dolgokat, ahogy Isten parancsolta. Végül teljesítette Isten megbízatását, és megkapta Isten jóváhagyását. Eszembe jutott néhány idős testvér is a gyülekezetben, akik közül néhányan nyolcvan év felettiek, és még mindig hirdetik az evangéliumot. Én csak a hatvanas éveimben jártam, és jó egészségnek örvendtem. A két gyülekezet létszáma nem volt nagy, emiatt nem betegedtem volna meg, és nem omlottam volna össze a kimerültségtől. De még ezeket a képességemhez mért terheket sem voltam hajlandó viselni. Ha hozzájuk hasonlítottam magam, tényleg szégyelltem a dolgot! E szavakkal imádkoztam Istenhez: „Istenem, az, hogy képes vagyok elvégezni ezt a kötelességet, a Te felmagasztalásod és kegyelmed, én mégis hanyag és megbízhatatlan voltam, és ártottam a gyülekezet munkájának. Tényleg hiányzott az emberi mivoltom! Te most felfedtél és megmentettél, én pedig kész vagyok megtérni. Ha továbbra is elmerülök a testi kényelemben, akkor a Te fenyítésed és fegyelmezésed sújtson le rám!”

Ezután megkerestem Isten szavait a testi kényeztetésem állapotával kapcsolatban. Két részletet olvastam Isten szavaiból: „Az ember teste olyan, mint a kígyó: lényege, hogy ártson az ember életének – és amikor teljes mértékben megkapja, amit akar, oda az életed. A test a Sátáné. Féktelen vágyak laknak benne, csak magára gondol, kényelmet akar élvezni és kedvére dorbézolni, lustaságban és tétlenségben dagonyázik, és ha egy bizonyos pontig kielégítetted, végül felfal téged. Ez azt jelenti, hogy ha most kielégíted, legközelebb még többet akar. Mindig vannak féktelen vágyai és új követelései, és kihasználja, ha cinkosa vagy a testnek, eléri, hogy még inkább dédelgesd, és kényelmében élj – és ha nem kerekedsz fölé, végül tönkreteszed magad. Hogy életet nyerhetsz-e Isten előtt, és hogy mi lesz a végső sorsod, az attól függ, hogyan hajtod végre lázadásodat a test ellen. Isten megmentett, kiválasztott és előre elrendelt téged, de ha ma vonakodsz megfelelni Neki, vonakodsz átültetni az igazságot a gyakorlatba, vonakodsz fellázadni saját hús-vér tested ellen egy őszinte istenszerető szívvel, végül tönkreteszed magad, és így rendkívüli fájdalmat szenvedsz majd el. Ha mindig a testnek kedvezel, a Sátán fokozatosan elnyel, élet nélkül és a Lélek érintése nélkül hagy téged, míg végül eljön a nap, amikor már teljesen sötét vagy belül. Amikor sötétségben élsz, már foglyul ejtett a Sátán, többé nincs ott a szívedben Isten, és akkor tagadni fogod Isten létezését, és elhagyod Őt” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Csak az Isten iránti szeretet az igaz hit Istenben). „Amíg az emberek meg nem tapasztalták Isten munkáját, és meg nem értették az igazságot, addig a Sátán természete irányítja és uralja őket belülről. [...] A Sátán filozófiája és logikája vált az emberek életévé. Bármire is törekednek az emberek, saját magukért teszik – és így csak önmagukért élnek. »Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög« – ez az ember életfilozófiája, amely az emberi természetet is képviseli. Ezek a szavak már a romlott emberiség természetévé váltak, és igaz portrét festenek a romlott emberiség sátáni természetéről. Ez a sátáni természet már a romlott emberiség létezésének alapjává vált. Több ezer éve él a romlott emberiség a Sátán e mérge szerint, mind a mai napig” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan járjunk Péter útján?). Isten leleplező szavai által megértettem, hogy a hús-vér testnek való behódolás milyen kárt okoz, és milyen következményekkel jár. Minél inkább átadjuk magunkat a hús-vér testnek és dédelgetjük azt, annál nagyobbak lesznek a vágyai, amivel végül elpusztítjuk saját magunkat. Az életemet ezek a sátáni filozófiák vezérelték: „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”, „az élet rövid, élvezd, amíg tudod” és „az élet arról szól, hogy jókat egyél, és szép ruhákat viselj”. Ezek eltorzították a gondolataimat és a nézeteimet, és arra a következtetésre juttattak, hogy az életnek nem kell túl fárasztónak lennie, hogy a testi kényelem és a fizikai kényeztetés az igazi boldogság és a jó élet alapja. Ha lehetőség adódott rá, csak a hús-vér testemre gondoltam. Így éltem, mielőtt elkezdtem hinni Istenben, úgy éreztem, az élvezetes élet egyenlő azzal, ha az ágyban ülve tévézek, miközben gyümölcsöt és magvakat majszolok, ezért ha lehetett, kerültem a munkát, és amikor csak időm engedte, pihentem. Néha idős embereket láttam, akik a fák alatt üldögéltek, pihentek és legyezgették magukat, és nagyon irigyeltem őket, azt kívántam, bárcsak én is így élhetnék valamikor. Miután elkezdtem hinni Istenben, kényelmetlenül éreztem magam, amikor a kötelességemmel voltam elfoglalva, mindig féltem a nehézségektől és a kimerültségtől, és nem akartam túl sok gondot vállalni. Elhanyagoltam a kötelességemet, és nem volt bennem felelősségérzet. Valóban önző, megvetendő személy voltam, hiányzott az emberi mivoltom, és méltatlan voltam arra, hogy Isten előtt éljek! Ez idő alatt megfelelően ettem és ittam, és odafigyeltem a testemre, de a gyülekezeti munkát késleltettem. Ez gonosz tett volt! Láttam, hogy ha az emberek az önző és megvetendő sátáni beállítottságuk szerint élnek, és a testi élvezetekre összpontosítanak, az oda vezet, hogy egyre jobban ellustulnak, kerülik a valódi munkát, és végül hamis vezetőkké és dolgozókká válnak, akiket aztán felfednek és kiiktatnak. Amikor erre rájöttem, imádkoztam Istenhez, és bűnbánatot tartottam: „Istenem, nem jól végeztem a kötelességemet, tartozom Neked, és bocsánatot kérek a testvérektől. Most már értem, hogy a hús-vér test kényeztetése milyen ártalmakkal és következményekkel jár. Nem akarom átadni magam a hús-vér testemnek, és újra késleltetni a gyülekezeti munkát.”

Ezután elolvastam Isten szavainak egy másik részletét: „Mi az értéke egy ember életének? Pusztán annyi, hogy a testi örömöknek, például az evésnek, ivásnak és a szórakozásnak hódolhasson? (Nem.) Akkor mi? Kérlek, fejtsétek ki a gondolataitokat! (Egy embernek legalább annyit kell elérnie az életében, hogy teljesítse egy teremtett lény kötelességét.) Úgy van. Mondd meg Nekem, ha valakinek a mindennapi tettei és gondolatai egész életében csakis a betegség és a halál elkerülésére, a testi egészség és a betegségektől való mentesség megőrzésére, valamint a hosszú életre való törekvésre irányulnak, ez az az érték, amit az ember életének hordoznia kellene? (Nem, nem az.) Egy ember életének nem ezt az értéket kellene képviselnie. Akkor mi az az érték, amit egy ember életének hordoznia kell? Épp most említette valaki, hogy teljesíteni kell egy teremtett lény kötelességét, ami egy sajátos aspektus. Van valami más is? Mondjátok el Nekem, hogy milyen kívánalmaitok szoktak lenni, amikor imádkoztok vagy elhatároztok valamit. (Hogy alávessük magunkat Isten ránk vonatkozó elrendezéseinek és vezényléseinek.) (Hogy jól játsszuk a szerepet, amelyet Isten ránk osztott, és betöltsük küldetésünket és felelősségünket.) Még valami? Egy tekintetben a teremtett lény kötelességének teljesítéséről van szó. Más tekintetben arról, hogy a képességeiteknek és adottságaitoknak megfelelően mindent tegyetek meg a lehető legjobban, legalább odáig jussatok el, ahol a lelkiismeretetek nem vádol titeket, ahol megbékéltek a saját lelkiismeretetekkel, és ahol mások szemében elfogadhatónak bizonyultok. Egy lépéssel továbbhaladva, egész életed során, függetlenül attól, hogy milyen családba születtél, milyen a tanulmányi háttered vagy a képességed, valamelyest meg kell értened azokat az alapelveket, amelyeket az embereknek fel kellene fogniuk az életben. Például, hogy az embereknek milyen úton kellene járniuk, hogyan kellene élniük, és hogyan kell értelmes életet élni – legalább egy kicsit meg kellene ismerned az élet igazi értékét. Az ember nem élheti ezt az életet hiába, és nem jöhet hiába erre a földre. Más tekintetben, életed során teljesítened kell a küldetésedet; ez a legfontosabb. Nem valami nagy küldetés, kötelesség vagy felelősség teljesítéséről beszélünk, de legalább valamit el kell érned. [...] Amikor az ember erre a világra jön, az nem csak a test élvezetéért történik, és nem is csak azért, hogy egyen, igyon és szórakozzon. Az embernek nem szabadna csak ezekért a dolgokért élnie; nem ez az emberi élet értéke, és nem is ez a helyes út. Az emberi élet értéke és a követendő helyes út valamilyen értékes dolog megvalósítását és egy vagy több értékes munka elvégzését foglalja magában. Ezt nem karriernek hívják, hanem helyes útnak és helyes feladatnak is. Mondjátok meg Nekem, megéri az embernek megfizetni az árat azért, hogy valamilyen értékes munkát végezzen, értelmes és értékes életet éljen, továbbá az igazságra törekedjen és elérje azt? Ha valóban vágysz arra, hogy az igazságra törekedj és megértsd azt, hogy az életben a helyes útra lépj, hogy jól teljesítsd a kötelességedet, és értékes és tartalmas életet élj, akkor nem kellene haboznod, hogy minden erődet beleadd, megfizesd az árat, és minden idődet és a napjaid egészét odaadd. Ha ebben az időszakban megtapasztalsz egy kis betegséget, az nem számít majd, nem fog megtörni téged. Nem sokkal magasabb rendű ez, mint egy egész életen át tartó kényelem és semmittevés, a fizikai test etetése addig a pontig, amíg jól táplált és egészséges lesz, majd végül a hosszú élet elérése? (De.) E két lehetőség közül melyik segíti elő jobban az értékes életet? Melyik hozhat vigaszt és melyik nem okoz megbánást az emberekben, amikor a legvégén szembenéznek a halállal? (Ha értelmes életet élünk.) Értelmes életet élni azt jelenti, hogy eredményeket és vigaszt érzünk a szívünkben. Mi a helyzet azokkal, akik jól tápláltak, és rózsás arcbőrük van halálukig? Nem törekednek értelmes életre, mit éreznek hát, amikor meghalnak? (Mintha hiába éltek volna.) Ez a két szó találó: hiába élni” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (6.)). Isten szavaiból megértettem, hogy csak akkor lehet értékes és értelmes életet élni, ha teremtett lényként jól végezzük a kötelességünket. Ez egyúttal a leghelyesebb választás is. Gondosan vigyáztam magamra, de a kötelességemet nem jól végeztem. Nem csak elpazaroltam így az életemet? Amikor eljön a nap, amikor szembe kell néznem a halállal, csak a megbánás és a bűntudat marad majd bennem. Így van ez a világi embereknél is, akik annak ellenére, hogy több testi örömöt élveznek, és kényelmesen élnek, nem értik az élet értékét vagy értelmét, irány és cél nélkül élnek. Én megtaláltam a helyes utat az életben, és tudtam, hogyan éljek, és nem akartam többé így, a hús-vér testem kedvére élni. Azt akartam, hogy jól végezzem a kötelességemet, értékes és értelmes életet éljek, és ne éljek hiába. Valójában azáltal, hogy a vezetői és prédikátori kötelességekben képeztem magam, és gyakrabban vállaltam közösséget a testvérekkel a munka megvalósításához, tisztábban megértettem olyan igazságokat, amelyeket korábban képtelen voltam felfogni. Bár volt némi fizikai kimerültség és nehézség, valójában nem éreztem, hogy annyira szenvednék, és azáltal, hogy mindent bele tudtam adni a kötelességembe, stabilnak és kiteljesedettnek éreztem magam. A tényleges együttműködés és az Istenbe vetett bizalom révén sok nehézség megoldódott anélkül, hogy észrevettem volna, és mivel a kötelességem végrehajtása eredményt is hozott, öröm költözött a szívembe. Csak azáltal tölthette el a szívemet az öröm, az állandóság és a béke valódi érzése, hogy fellázadtam a testem ellen, és tényleges munkát végeztem. E dolgok megértése derűsebbé és szilárdabbá tette a szívemet.

Olvastam egy másik részt Isten szavaiból: „Nem számít, milyen fontos munkát végez egy vezető vagy dolgozó, és milyen természetű ez a munka, az első számú prioritásuk az, hogy megértsék és felfogják, hogyan folyik a munka. Személyesen ott kell lenniük, hogy nyomon kövessék a dolgokat, és kérdéseket tegyenek fel, első kézből szerezve információkat. Nem szabad pusztán a hallottakra hagyatkozniuk, vagy mások beszámolóit meghallgatniuk. Inkább saját szemükkel kell megfigyelniük a személyzet helyzetét és azt, hogy miként halad a munka, és meg kell érteniük, milyen nehézségek vannak, vannak-e olyan területek, amelyek ellentétben állnak a Fennvaló követelményeivel, megszegik-e az alapelveket, vannak-e megzavarások vagy akadályozások, hiányoznak-e a szakmai munkához szükséges eszközök vagy a kapcsolódó oktatóanyagok – mindezeket folyamatosan figyelemmel kell kísérniük. Bármennyi beszámolót is hallgatnak meg, vagy bármennyit is szűrnek le a szóbeszédből, egyik sem ér fel a személyes látogatással; pontosabb és megbízhatóbb, ha a saját szemükkel látják a dolgokat. Ha már ismerik a helyzet minden aspektusát, jó elképzelésük lesz arról, hogy mi történik. Különösen tisztán és pontosan fel kell fogniuk azt, hogy ki jó képességű és művelésre érdemes, mivel csak ez teszi lehetővé számukra, hogy pontosan műveljék és használják az embereket, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy a vezetők és a dolgozók jól végezzék a munkájukat. A vezetőknek és a dolgozóknak olyan úttal és alapelvekkel kell rendelkezniük, amelyek által jó képességű embereket művelhetnek és képezhetnek ki. Továbbá fel kell fogniuk és meg kell érteniük a gyülekezeti munka során jelen lévő különféle problémákat és nehézségeket, és tudniuk kell, hogyan oldják meg azokat, valamint saját elgondolásokkal és javaslatokkal is kell rendelkezniük a munka haladásának a módjára, illetve jövőbeli kilátásaira vonatkozóan. Ha képesek behunyt szemmel, kétségek és kételyek nélkül, világosan beszélni ilyen dolgokról, akkor sokkal könnyebb lesz elvégezni a munkát. Azáltal pedig, hogy így dolgozik, a vezető eleget fog tenni a felelősségeinek, nem igaz? Tisztában kell lennie azzal, hogy miként oldja meg munkája során a fent említett problémákat, és gyakran el kell gondolkodnia ezeken a dolgokon. Amikor nehézségekbe ütközik, beszélgetnie kell mindenkivel, és meg kell vitatnia velük ezeket a dolgokat, keresve az igazságot, hogy megoldja a problémákat. Nem lesznek olyan nehézségek, amelyeket valós munka végzésével, két lábbal szilárdan állva a földön ne lehetne megoldani” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (4.)). Isten szavaiból megértettem, hogy az igazán jó vezetők lelkiismeretesen és felelősségteljesen végzik Isten házának munkáját, nem adják át magukat a hús-vér testüknek, mindenben Isten házának érdekeit helyezik előtérbe, és a munkarendnek megfelelően végzik a kötelességeiket. Ha egy feladat során nehézségek merülnek fel, a testvérekkel együtt keresik az igazságot, hogy megoldják azokat. Ahhoz, hogy vezetőként és dolgozóként jó munkát végezzenek, teljes mértékben be kell vonódniuk, részletesen meg kell vizsgálniuk és nyomon kell követniük a munkát, és a problémákat azonnal fel kell fedezniük és meg kell oldaniuk, ahelyett, hogy csak utasításokat osztogatnának, vagy jelentéseket hallgatnának meg. Ilyen hozzáállással nem lehet jó eredményeket elérni. Végiggondoltam, hogy én miként hajtottam végre a kötelességemet, hogyan engedtem a hús-vér testemnek, és hogy felületesen letudtam a feladatokat anélkül, hogy utánanéztem volna a részleteknek, vagy megoldottam volna a problémákat, már ha egyáltalán felismertem őket. Nem tettem eleget a vezetői felelősségemnek, és csupán egy hamis vezető voltam, aki élvezte a státuszával járó előnyöket, amiért Isten utált és megvetett engem. Ezután elkezdtem több időt terepen tölteni, hogy kivizsgáljam és megoldjam a problémákat, részletesen elemezve a potenciális evangéliumi befogadókkal kapcsolatos nehézségeket, és közösséget vállalva a megoldásokról. Az együttműködési időszak után a gyülekezeti munka több területén némileg javultak az eredmények.

Később még több gyülekezetért is felelősséget vállaltam, elsősorban az evangelizációs munkára összpontosítva, és szinte mindennap kora reggeltől késő estig elfoglalt voltam. Néha elgondolkodtam: „Elég idős vagyok már, és a vérnyomásom kicsit magas, vajon a testem tényleg bírja ezt így?” Amikor láttam, hogy az evangéliumi diakónusok és a csoportvezetők együttműködnek, nem akartam tovább követni a részleteket, hogy megkíméljem a testemet a túlzott kimerüléstől. Ezen a ponton eszembe jutottak Isten szavai: „A kötelességeddel és azzal, ami a te dolgod – sőt ezen felül az Istentől kapott megbízatással és a kötelezettségeddel, valamint az olyan fontos munkával, amely kívül esik a kötelességeden, de meg kell tenned, olyan munkával, amelyet elrendeztek számodra, és amelynek elvégzésére név szerint elhívtak – meg kell fizetned az árat, bármilyen nehéz is legyen az. Még akkor is, ha a legteljesebb mértékben be kell vetned magad, még akkor is, ha üldöztetés fenyeget, és még akkor is, ha ez az életedet veszélyezteti, ne sajnáld az árát, hanem ajánld fel hűségedet és vesd alá magad mindhalálig. Így nyilvánul meg a valóságban az igazságra való törekvés, annak valódi ráfordítása és valódi gyakorlata” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Miért kell az embernek az igazságra törekednie). A szívemben imádkoztam Istenhez: „Istenem, kísértésbe estem, hogy újra átadjam magam a hús-vér testemnek, és tudom, hogy ha így végzem a kötelességemet, az késleltetni fogja a munkát. Nem akarok a hús-vér testemmel foglalkozni, a Te követelményeidre és mércédre akarok törekedni, és hajlandó vagyok minden erőfeszítésre. Kérlek, vezess engem!” Szóval csatlakoztam a testvérekhez, közösséget vállaltunk, és részletesen megvitattuk az evangelizációs munkával kapcsolatos kérdéseket. Amikor mindenki szívvel-lélekkel együttműködött, az evangelizációs munka eredménye érezhetően javult az előző hónaphoz képest. Amikor már nem a testi érdekeimmel foglalkoztam, és a szívemet a kötelességemnek szenteltem, kevésbé éreztem magam fáradtnak, és a kiteljesedés és az öröm töltötte el a szívemet. Hála Istennek az Ő útmutatásáért!